A tanító / Pompei utolsó éje - 1

KAPOS ANDOR
A TANITÓ
EGYFELVONÁSOS SZINJÁTÉK


HORVÁTH ÁKOS
POMPEJI UTOLSÓ ÉJE
EGYFELVONÁSOS VERSESTRAGÉDIA

[Illustration]

MODERN KÖNYVTÁR
SZERKESZTI GÖMÖRI JENŐ
35. SZÁM
BUDAPEST, 1911
POLITZER ZSIGMOND ÉS FIA KIADÁSA

Költeni annyi, mint itélőszéket
tartani önmagunk fölött.
(IBSEN)

A szerzők minden jogot, az előadás és fordítás jogát is,
fentartják maguknak. »A tanító« előadási joga Valentin Lajos
szinházi ügynöksége útján szerezhető meg. »Pompeji
utolsó éje« előadási joga a Modern Könyvtár Szerkesztősége
útján szerezhető meg.

A MODERN KÖNYVTÁR SZERKESZTŐSÉGE:
VIII. KERÜLET, VAS-UCCA 15/b., I. EM. 18.
TELEFON: 6-89


A TANITÓ
EGYFELVONÁSOS SZINJÁTÉK
IRTA: KAPOS ANDOR

SZEMÉLYEK
JÁNOS tanitó
IDA felesége
RIZA leányuk
JENO fiuk
KATICA
Először adták a Kamarajáték-Szintársulatban 1911. Február 18-án
Szoba. Egyszerü butorok. A jobboldalon könyvespoic: könyvekkel és
irkákkal megrakva. A baloldalon ruhaszekrény, melléje támasztva
nádpálca. Középen asztal, rajta gyufatartó; körülötte székek. Egy
nagy karosszék. Pamlag a balszögletben, közel a fenékfal egyik
ablakához. A pamlag előtt kis kézimunka-asztal. Jobboldalon ajtó,
mely a szoba bejárata az udvar felől jövőknek. A baloldalon ajtó,
mely a másik szobába vezet. A fenékfalon 2 ablak becsukott
üvegtáblákkal. Kivül rájuk hajol a ház elé ültetett akácsor, tele
virággal. Ha az ablakok nyitva vannak, kissé kihajolva,
akácvirágot lehet tépni.
Idő: Ma, ebédután, egy szép tavaszi napon. Az ablaküvegeken
azonban csak megtörve és homályosan verődik be a napsugár

János, Ida és Riza
JÁNOS (minden mozdulatán, a hangján és a gesztusain meglátszik,
hogy életét az iskolapadok, szepegő diákok között töltötte.
Megszokta a parancsoló hangot és a föltétlen engedelmességet.
Otthon is pattogó modorban beszél. De a nagy hang mellett, mégis
csak egy megkopott, szürke, szegény kisvárosi tanitó. Körülbelül
45 éves. Házikabát van rajta. Fel-alá járkál): Riza, már megint
regényt olvassz!
RIZA (fiatal leány, 15 év körül; mintha az apja nem is hozzá
szólna: tovább olvas).
JÁNOS (haraggal): Ide hallgass! (Odalép hozzá és orra előtt
becsapja a könyvet.)
RIZA (durcásan és kelletlenül ránt egyet a vállán): Apa! Mit
akarsz tőlem?
JÁNOS: Azt, hogy ne olvass mindig szerelmi regényeket. (Szaglász.
Észreveszi Riza zsebkendőjét a könyv mellett.) Már megint parfüm.
Nem megtiltottam! (Rácsap a zsebkendőre, de)
RIZA (hirtelen felugrik és elkapja előle): Emlék! Nem adom!
(Elfut.)
JÁNOS (utána akar rohanni): Adod ide rögtön!
IDA (ki eddig a pamlagon ülve kézimunkázott a munkaasztal előtt,
most abbahagyja a munkát. Egyszerü, igénytelen asszony, ki a
gondoktól és nélkülözésektöl hamar megöregedett. De hangjában,
modorában benne van, hogy valaha leánykorában nemcsak jobb
napokat látott, hanem jó nevelést is kapott. Megszólal csöndes,
szelid szemrehányással): De János ...
JÁNOS (most már az asszony ellen fordul): Mi az? Tán a nevelési
elveimet kifogásolod?
IDA: Én nem kifogásolok semmit ... (Riza felkapja a könyvet és
anyja szavai közben lábujjhegyen beoson a baloldali szobába; az
ajtót nyitva hagyja) csak ezt a szegény lányt sajnálom.

János és Ida
JÁNOS: Hallgass! (Becsapja az ajtót, amelyen Riza távozott.) Nem
csoda, ha nálunk a szülői tekintély teljesen elvész!... Hol van
Jenő?
IDA: Kint játszik szegényke ...
JÁNOS (hogy a gyereket behivja, kitárja a jobboldali ajtót,
tavaszi verőfény hatol be a szobába): Jenő!...
IDA: Ne bántsd! Jót tesz neki a friss tavaszi levegő.
JÁNOS (az ajtót becsukja): Persze tavaszi levegő, meg parfüm, meg
batiszt-zsebkendő, meg szerelmi regény kell a gyerekeknek ... te
ezekkel akarod jó erkölcsökre nevelni őket ...
IDA: No, no ... mi sem voltunk jobbak. Emlékezzél csak a régi jó
időkre, mikor még te is szerelmes leveleket írtál.
JÁNOS: Eh! Már megint e gyerekes léhaságokat juttatod eszembe ...
IDA: Az is léhaság,--ugy-e János--hogy valaha én is fiatal
voltam? (sóhajtva) Mindketten fiatalok és szerelmesek ...
JÁNOS (kitörve): Az ég szerelmére, elég már! (Egy hanggal lejebb)
Egyéb se kell, mint az, hogy a gyerekek is meghallják! Hát illik
ez hozzánk öregekhez?
IDA: Nem illik ... és mégis olyan jól esne ez örökös pattogás
helyett egy-egy jó szó, onnan a szivedtől hozzám ...
JÁNOS (kitörve): Hallatlan!
IDA (nagyon szomoruan): Hallatlan, mert ugyis hiába. A rossz
szokáson megtörik a legjobb akarat. (Ránéz Jánosra, szinte várva,
hogy ujra rápiritson, de János nem felel; kis szünet; aztán
nagyon melegen) Köszönöm, hogy ez egyszer nem torkoltál le ...
oly jól esik már a csöndességed is ... meglásd, megjön majd a
többi is ... (János mintha ujra ki akarna törni; hogy ezt
megelőzze, nagyon hirtelen és gyorsan) No nem a gyermekek előtt
... Ő előttük maradjunk csak továbbra is kimértek, szigoruak,
tökéletesek ... De amikor egyedül vagyunk ... ugy mint most:
miért ne lehetne ugy, mint régen, mikor még mindketten fiatalok
voltunk?! (Ránéz; szünet.)
JÁNOS: Hát mit akarsz?
IDA: Csókolj meg!
JÁNOS: Pszt! (Az ajkára teszi a mutatóujját és lábujjhegyen
odalopódzik a szobaajtóhoz) Riza itt van a szobában és Jenő
bizonyára itt ólálkodik az ablak előtt. (Kinéz az ablakon.) Nem
szeretném, ha valami erkölcstelenségen ...
IDA (fájdalmas tiltakozással): Ez erkölcstelenség?
JÁNOS: Amilyenre most te vágyol: az! De hát nem akarom rontani a
kedved. (Odaáll a munkaasztalhoz) De gyorsan!
IDA (ki eközben egy szomoru könnyet törölt ki a szeméből; most
már nagyon hidegen): Köszönöm ... igazad van ... itt az ideje,
hogy lemondjunk minden erkölcstelenségről.
JÁNOS (kapva a szón): Helyes ... én már ezt régen beláttam. És
elhiheted nekem, ha az utcán megyek és szoknyasuhogást hallok ...
IDA (kézimunkázik; munkájáról nem tekint fel): Csak a sikkes
hölgyek szoknyája suhog ...
JÁNOS (meghökkenve): Hát persze ... a tied nem suhog.
IDA: Riza lányunké sem, pedig a kis fruska be nagyon szeretné ...
JÁNOS: Ne is suhogjon ... Ez a suhogás az erkölcstelenség
előszele, ettől vadulnak a férfiak!
IDA (hirtelen ránéz): Hát ezt honnan tudod?
JÁNOS (habozva): Honnan ...?... én?... hát valahol olvastam.
IDA: Szerelmi regényben ... mi?
JÁNOS: Nem regényben olvastam ... de hát ez ugyis mellékes.
IDA: Gondolod?
JÁNOS (bizonytalanul): Igen ... (hirtelen nagyon gyorsan) Én csak
emlitettem a női szoknyasuhogást, mert még ez se juttat sohase
eszembe nemtelen gondolatokat.
IDA (nagy nyomatékkal): Nem is volna méltó hozzád!
JÁNOS (nagyot nyel): Látod, édes Ida, most igazat mondtál!
(Szünet.) Pedig néha, a tanitványaimnál, szóba kell állnom nagyon
szép asszonyokkal is, de akármilyen szépek ...
IDA (sóhajtva): Fiatalok és gondtalanok ... Ez a kettő együtt a
legjobb szépítő szer ... valaha én is ilyen voltam ...
JÁNOS: Becsületszavamra, akkor te voltál a legszebb!... De ha
már ennek vége van ... azért ne bándd! Ma más a tartalma az
életednek. Kötelességeid vannak.
IDA (szomoruan): Kötelesség! Csufabb szó nincs a világon. Megöli
lelkünket, eltemeti emlékeinket ...
JÁNOS: Az, én kötelességem nem öli meg a lelkemet ... az én
kötelességem: a hivatásom. Lélekemelőbb hivatást el se tudnék
képzelni, mint e város gyermekeinek a nevelését ...
IDA: Kemény vasfegyelemmel és még keményebb nádpálcával!
JÁNOS (a karját összekulcsolja, metsző érdességgel): Ida! Mondd:
panaszkodott tán neked valaha valaki, hogy én gyerekkorában a
hátán végigvertem?
IDA: Nem. A volt tanitványaid, az alispántól az adóvégrehajtóig,
sokkal magasabban vannak, semhogy hozzám leereszkedjenek és
előttem panaszkodjanak. De ha maradt valami kellemetlen emlék
bennük, ezt, édes János, neked száz tüszurással visszafizethetik.
Hiszen nem kell egyéb, mint csak egyetlenegyszer elfelejtsenek
neked köszönni ...
JÁNOS (kitörve): Ezt nem lehet elfelejteni! Mert nem felejtenek
el a szép asszonyoknak köszönni?
IDA: Mert a szoknyájuk már messziről suhog ...
JÁNOS (hirtelen megakad, de aztán mintha nem hallotta volna): Hát
szabad velem szemben ezt a kalapbillentést csak ugy egyszerüen
mellőzni? Hiszen én nemcsak ütöttem őket, én tanitottam is őket.
IDA: És még sem a tanitó fontos, hanem az iskola. És ez megvolna
te nélküled is. Legfeljebb más tanitana. Tán nem oly energikusan,
de azért valószinüleg ép oly eredménnyel ...
JÁNOS: Ohó! Az eredményben én vagyok az első. Nálam az év végén
soha sincs rossz tanuló!
JENŐ (kívülről megzörgeti az egyik ablakot és bekiált): Riza!
Siess! Jönnek a lovasok!
IDA: És Biró Katica?
JÁNOS: Az kivétel. De miért emlited ép Biro Katát?
IDA: Mert ép most lovagol erre.
RIZA (megjelenik a baloldali ajtón és átfut a szobán a jobboldali
ajtó felé).
JÁNOS: Hova?
RIZA (az ajtónál egy pillanatra visszafordul): Megnézem a
Katicát! (Sarkon fordul és kiszalad.)
JÁNOS (utána kiált): Gyere vissza!... Mit nézel azon a rossz
tanulón? (Idához) Hát akkor csoda, ha ez a lány romlik ...? Ilyen
izlés!
IDA (mosolyogva): Sőt nagyon jó izlése van. Galambszeginé Biró
Katica nemcsak a leggazdagabb asszony, hanem a legszebb és
legsikkesebb asszony ...
JÁNOS: Mit használ szegénynek, ha olyan buta ...
IDA: Dehogy buta ...
JÁNOS: Sohase tudta a leckéjét ...
IDA: És ez a fokmérője az okosságnak? Te, kedves János, mindig
tudtad a leckét, de azért kivüled is vannak még okos emberek a
világon. Például Katica, ki olyan okosan ment férjhez.
JÁNOS: Ez az egy, amihez értett, hiszen mindig táncon, fiatal
emberen, léhaságon járt az esze ...
IDA (sóhajtva): Bár csak a mi Rizánk is ilyen okosan léha volna!
Mindenesetre nem árt, ha minél többet van Katica társaságában. Ez
az édes teremtés olyan jó hozzá. Szivesen látja magánál, becézi,
szereti, könyveket ad kölcsön neki ...
JÁNOS: Micsoda ...? Hát ezt a szerelmes regényt is ő tőle kapta?
IDA: Igen.
JÁNOS: Hát ez a Kata a Riza megrontója?
IDA (bosszankodva): Mért nem mindjárt Káti?... Nem a cseléded,
hogy Katának nevezd!
JÁNOS: Mért ...? Ez a becsületes neve. A keresztlevelében igy
van.
IDA: De senki sem hivja igy ...
JÁNOS: Bánom is én! Én a tanitója voltam és nem az udvarlója! Azt
meg nem éri, hogy én Katinkának, Katókának, vagy pláne Katicának
hivjam.
(Kint éktelen, folyton közeledő sirás hallatszik.)
IDA (ijedten feláll): Istenem!... Ez a Jenő hangja!... Mi
történt? (Az ajtóhoz szalad.)
JÁNOS: Bizonyosan valami huncutságon rajtavesztett ...
IDA (eközben felrántja az ajtót, melyen folytonos sirás közepette
betámolyog Jenő. Utána Riza).

János, Ida, Riza, Jenő
JÁNOS: Ne bőgj!
JENŐ (folyton bőgve, az anyja szoknyáját huzogalva): Anyuskám,
rám ütött ... ugy fáj ...
IDA (ijedten): Hol?
RIZA: Ugy kell neki! Minek ugrált a ló előtt!
JENŐ (folyton bőgve): Hazudsz!
IDA: A Katica ...?
JÁNOS: Bíró Kata merte volna?
RIZA: Jól tette ... Jenő kezében kő is volt ...
JENŐ: Nem igaz!
JÁNOS: Csend legyen! (Idához) Nos, mit szólsz hozzá, meg merte
ütni a fiunkat, a mi fiunkat ez a Kata ... Pardon: a te kedves
Katicád!
IDA: Hallottad, hogy a lova előtt ugrált.
JÁNOS: Akármit tett, neki nincs joga megütni!
JENŐ (hangosabb jajgatással): Édesapám, ugy sajog a karom!
JÁNOS: Ne bőgj, mert rád ütök!
IDA (szelid gunnyal): Te is ráütsz ... szép.
JÁNOS: Nekem szabad! Mert én apja és tanitója vagyok.
IDA: De hátha nem ismerte meg a fiunkat?
JÁNOS: Akkor is láthatta róla, hogy uri gyerek! (Odamegy a
ruhafogashoz.)
IDA: Hova mész ilyen korán?
JÁNOS: A Katához! Megleckéztetem ... tudom Istenem!
IDA: Elkésel az iskolából.
JÁNOS (megnézi az óráját): Van még egy félórám. Onnét egyenesen
az iskolába megyek. Jenő!
JENŐ (ujra kezdi a sirást): Édesapám.--Ugy megütött, pedig uri
gyerek vagyok. Rám csak édesapámnak szabad ütni!
JÁNOS: A nádpálcát ...
JENŐ (nagyot sikoltva): Ne bántson!
JÁNOS (mosolyogva folytatja): ...hozd majd el az iskolába.
JENŐ (félig nevetve, félig sirva): I ... igen ... igen.
(Abbahagyja a sirást, a nádpálcát felkapja és nagyokat suhogtat a
levegőben.)
RIZA: Maradj veszteg! Még kiütöd a szememet ... (El akarja venni
tőle a pálcát.)
IDA: Hát érdemes ezért a vásott fiuért?
JÁNOS: Nem miatta, hanem én miattam érdemes ... Aztán meg a Riza
miatt is ... Ez nem mehet igy tovább!
IDA (ijedten): Csak nem akarod Rizát eltiltani tőle?
JÁNOS: Most nem érek rá veled tárgyalni! (Leveti a házikabátját.)
IDA: Várj! Kiadom a szalónkabátot ... (Kinyitja a ruhaszekrényt.)
JÁNOS (mogorván): Minek?
IDA: Mert Katicához ebben a kopott kabátban be sem eresztenek.
(Kiveszi a kabátot.)
JÁNOS: Azt szeretném látni!
IDA (miközben a szalónkabátot Jánosra rásegiti): Azóta, hogy
utoljára náluk voltál, uj cselédek vannak. Az inasoknak a
kopottságoddal nem imponálsz.
JÁNOS (kelletlenül magára huzva a szalónkabátot, belenyul a
zsebébe, kihuz egy már használt zsebkendőt).
IDA: Adok tisztát. (Átada a szekrényből egy fehér zsebkendőt.)
JÁNOS (elteszi, a ruhafogasról ép le akarja venni a felöltőjét,
mikor)
RIZA (ki az ablak mellett áll; nagy meglepetéssel): Anyuskám ...
Katica ép most lépett be az udvarra ... Ide tart. (Ki akar elébe
szaladni.)
JÁNOS (stentori hangon): Itt maradsz! Menj be a másik szobába!
JENŐ (eközben nagy ijedtséggel beszalad a szomszéd szobába és
onnét kiabál): Ne higyjen, édesapám, a Katica néninek ... Én nem
bántottam ...
RIZA: Nem! Látni akarom az aranyost ... Anyuskám, a lovagló
kosztüm van rajta ...
IDA: Majd aztán, Rizám ... Előbb öltözzünk át. (Mindketten
balfelé mennek.)
JÁNOS: Mig nem hivlak benneteket, hagyjatok magunkra. Beszélni
akarok a fejével!
IDA (miközben az ajtót behuzza): Meg a szemével ...
JÁNOS: Rá se nézek ... (Kopogtatás; mogorván) Szabad!

János és Katica
KATICA (kinyitja az ajtót, belép és aztán az ajtót behuzza maga
után. Nagyon szép és vidám asszony. Elegáns lovagló ruha van
rajta. Kezében lovagló pálca. Kissé félénken és elfogódva áll meg
a küszöbnél): Jó napot, tanitó ur!
JÁNOS (nagyon komoran, másfelé tekintve): Nincs jó napom, Kata!
Ami volt, azt ugyancsak elrontotta! (Rámutat a karosszékre, de
még mindig nem néz rá.)
KATICA (nem ül le, hanem továbbra is a küszöb mellett állva
marad): Kérem, ép azért jöttem, hogy mindent jóvátegyek. A
lovászom emlitette, hogy a Jenőke volt ...
JÁNOS: Akire rávágott ... az én fiam ... a volt tanitójának a
fia! (Még mindig nem néz rá.)
KAGICA: Bocsásson meg, kedves tanitó ur, de nem tudtam, hogy ő
volt. Már olyan régen nem láttam, pedig gyakran kértem Rizácskát,
hogy hozza el hozzám ... (Nagyon kedvesen) De a maga kedves,
bájos kis lányához igazán gratulálok, tanitó ur!
JÁNOS: Mielőtt Riza lányomról, erkölcseiről ... érti, Kata: nem a
szépségéről, hanem az erkölcseiről, aggodalmaimról és a rossz
példáról beszélnénk ...
KATICA (eközben vidám nevetéssel befogja a füleit): Juj!...
Tanitó ur még mindig a régi ...
JÁNOS: Elég baj, Kata, hogy maga is a régi. Heveskedését is
rakoncátlan természetének tulajdonitom. Itt volna már a legfőbb
ideje, hogy gyerekes pajkosságairól leszokjon! (Fel-alá járkál.)
KATICA (eltitkolt mosollyal): Köszönöm a leckét, tanitó ur.
Megérdemlem, de tessék elhinni, nagyon hirtelen történt. Jenőke a
lovam előtt ugrándozott ...
JÁNOS (nagyon hirtelen): Az is csirkefogó!
KATICA (mosolyogva): Az sem az, tanitó ur!... De hát a lovam
nyugtalankodni és horkantani kezdett ...
JÁNOS: A fiam azt mondta, hogy csak nézte magát ... (Kitörve) De
mi az istencsudát néz magán? (Ránéz.)
KATICA (észrevéve, hogy János rajta felejtette a tekintetét;
kacéran mosolyogva): Azt, amit más ... De, ha csak bámészkodott
volna ...
JÁNOS (folyton ránéz): A fiam nem bámészkodik ...
KATICA (mosolyogva, célzással): A fia nem ... (Szünet.) Mondom:
ha csak bámészkodott volna, azt se én, se a lovam nem bánta volna
... Ehhez már mindketten hozzászoktunk, mert tudja, kedves Tanitó
ur, ebben a kis városban minden ember bámészkodik ...
JÁNOS (észretér, hirtelen másfelé tekint): Ne panaszkodjék azon,
ami magának jól esik ...
KATICA: Ez nem jól esik ...
JÁNOS: Micsoda?
KATICA: Hogy nem néz a szemembe ...
JÁNOS (kitörve): Kata! Velem ne kacérkodjék! (Ránéz, halkabban)
Velem ne kacérkodjék.
KATICA: Nem. Csak szeretem, ha szemembe néznek ... Mondom:
Jenőke kissé többet ugrándozott a kelleténél és ép a lovam lábai
előtt. Rászólni már időm se volt. Meginogtam a nyeregben és hogy
le ne essek, a pálcámmal kellett eltávolitanom ... És mégis
annyira bánt heveskedésem, hogy ki sem mondhatom. De most itt
vagyok, hogy kiengeszteljem és megkérdjem tőle: milyen játékszert
vegyek neki ...
JÁNOS: Semmi szükség fájdalomdijra!
KATICA: Fájdalomdijra ...? Játékszert csak vehetek a fiának?
JÁNOS: Hogy vérszemet kapjon az a gaz semmirekellő és legközelebb
ujra a lova elé szaladjon?
KATICA: Ugyan ... Jenőke nem rossz gyerek. Most is csak örömében
ugrált, mert nőt látott lovagolni.
JÁNOS: Hát szabad egy uri gyereknek az utcán ugrálni?
KATICA: Ezért szegényke már megbünhődött ... Ugy-e nagyon
megütöttem?
JÁNOS: Jobban is rávághatott volna!
KATICA: Tessék?
JÁNOS (észretér): Ugy értem, Kata, ha már egyszer ráütött, hát
jobban is rávághatott volna ... Nekem nem is az fáj ...
KATICA: Tudom ... az csak a Jenőkének fáj ...
JÁNOS (hogy zavarát elleplezze, erősen pattogva): ...hanem az,
hogy egy volt tanitványom merte a kezét az én fiamra emelni ...
KATICA (kérlelve): De tanitó ur!
JÁNOS: Kérem. Most én beszélek. De ha csak ez volna az ön rovásán
...
KATICA (tetetett ijedtséggel): Jesszusom ... más is?
JÁNOS: Igen ... Kata ... ne nevessen! Tudja meg, hogy Riza
lányomra nagyon rossz hatással vannak az ön léha erkölcsei ...
KATICA: Ez már sok a jóból, tanitó ur!... Az én léha erkölcseim
... mondja: miért sérteget engem?
JÁNOS: Mert megérdemli ... (Farkasszemet néznek.) Erkölcstelen
és szemérmetlen regényeket kölcsönözget neki ...
KATICA: Pardon! Ebből csak az igaz, hogy irodalmi nivón álló
regényeket küldök neki ... Hát ez olyan nagy bün ...? (Türelmét
veszitve.) De maga még mindig ugy beszél velem, mintha a
tanitványa volnék ... Ez még se járja!
JÁNOS (meghökkenve): Kérem ... kérem ... De azt csak nem tagadja,
Kata, hogy--az ön alsószoknyája is suhog ... Ne feleljen, kérem
... Ha tagadja, ugy se hiszem el ... hanem menjen ... tegyen egy
pár lépest ... mondom: tegyen egy pár lépést,
KATICA (ránéz, elkacagja magát és aztán szoknyáját sikkesen
összefogva, Jánost körbe járja).
JÁNOS (diadalmasan): Ugy-e suhog? (Ránéz Katica lábaira éhes
férfivággyal.) Hogy suhog ... nagyon suhog ...
KATICA (vidám kacagással): Hogy ne suhogna ... a zsuponom
selyemből van ... De mit bántja ez a tanitó urat?
JÁNOS (egyszerre észretér): Hogy ne igen suhogtassa Riza előtt
...
KATICA (gunyos kacagással): Inkább maga előtt, ugy-e kedvesem?
(Ujra felfogja a ruhát és körbe járja Jánost.)
JÁNOS (hirtelen befogja a füleit, de szemeit annál jobban
kimereszti Katica lábaira): Én előttem hiába suhogtatja.
(Bármennyire szeretné Katica lábait tovább bámulni, erőt vesz
magán és elfordul. Nagyon határozatlanul) Most pedig megtiltom
... érti Kata: megtiltom, hogy tovább is rontsa Riza erkölcsét
...
KATICA (hirtelen eléje kerül): És a maga erkölcsét?
JÁNOS (nem bir soká a szemébe nézni; elfordul): Az enyémet ...
maga, Kata ...? Soha ... Kata ... soha!
KATICA (kacagva): Én soha?! (Odalép az ablakhoz és lovagló
pálcájával kilöki az ablaktáblákat. Ragyogó fényözön árad be,
mely fényes világossággal elönti, az egész szobát.)
JÁNOS (hirtelen megfordul és alig tud betelni Katica nézésével,
aki a ragyogó tavaszi napsugárban hóditóan bájos jelenség;
egészen más hangon): Mit csinál ...?
KATICA (kacagva): Már mint a léha Kata? Kicsit elrontja a maga
erkölcsét ...
JÁNOS (nagyon bizonytalanul): Mondtam már: soha ... remélem,
elhiszi, Katinka?
KATICA (pajkosan kacag): Hogyne ... hiszen a buta és rossz tanuló
Katának mindent el kell hinnie, amit a tanitó bácsi mond. (Közben
leül a karosszékbe, az asztal mellé. Minden mozdulatából látszik,
hogy most már kacérságának minden hóditó fegyverével harcba
száll. Jobb lábát a balon átveti és lovagló pálcájával ütögeti a
lábát; közben szemeit le nem veszi a tanitóról, ki láthatólag
nagy zavarban van. Közben kivesz a zsebéből egy ezüst
cigaretta-tárcát, kinyitja és megkinálja cigarettával Jánost.)
JÁNOS (miközben leül Katicával szemközt): Köszönöm, Katinka ...
nem dohányzom.
KATICA: Pedig nagyon gyönge ... (Kivesz egyet és a fogai közé
dugja.) No gyujtson rá ... az én kedvemért.
JÁNOS (zavartan mosolyogva kivesz egy cigarettát; a gyufatartón
meggyujt egy szálat, udvariasan Katicának nyujtja. Katica
cigarettája ég, de János gyakorlatlan dohányos létére nem tudja
már a cigarettáját ugyanavval a gyufával meggyujtani. Fél, hogy
megég az ujja, Katica kacagása közben eldobja. Aztán uj gyufára
akar gyujtani.)
KATICA: Hagyja csak. Itt az én tüzem. (Feláll és áthajol az
asztalon. János feléje hajlik. Egy pillanatra szemeik egymásba
fonódnak. Aztán János kinosan egyet-egyet szippant. Végre ég a
cigarettája. Leülnek. János zsebkendőjével a homlokát törli.)
JÁNOS: Köszönöm Katóka!... (Krákog)
KATICA: Katának még hálás lesz a tanitó bácsi, hogy megtanitja
cigarettázni.
JÁNOS (nagy köhögés közben): Hogyne ... hogyne ... már izlik is.
KATICA: Hát csak szivja, hogy el ne aludjék ... (körülnéz.)
Bizony jól esik, hogy ebben a kis szobában, ahol életem
legkeservesebb óráit töltöttem, én is tanithatom valamire a
tanitó bácsit ... (e közben János kinosan mosolyog, közben
nagyokat köhög; Katica erre szigoru arcot ölt) Kérem ... ez nem
tudás ... ha tovább igy folytatja: szekundát kap és meg kell
ismételnie a leckét. (Kinyitja a cigarettatárcát és egy
cigarettát az asztalra tesz. Erre János visszafojtja a köhögést
és nagy füstkarikát ereszt.) Ez már más! (Elteszi a cigarettát.)
JÁNOS: A tanitási módszeremet--Katóka--ugyancsak jól megtanulta,
ha a magyar nyelvtant és a számtant is igy tudta volna ...
KATICA: Sőt ... el se tudtam felejteni, mindazt a haszontalan
lim-lomot, amivel egykor tele tömte a fejemet. (A továbbiak alatt
nem néz Jánosra.) Életem egyetlen csalódását is ép a magyar
nyelvtannak, illetőleg magának köszönhetem ... (Eközben János két
könyökére támasztva a fejét, titkon leejti a cigarettát és a
lábával eltiporja. Katica hirtelen odanéz és észreveszi, hogy
János az asztal alá néz.) Barátom! Most ne puskázza a leckét az
asztal alatt, Ide figyeljen! Miről magyaráztam?
JÁNOS (összerezzen és aztán ugy ül, mint egy szepegő diák):
Nyelvtani csalódásról kérem szépen ...
KATICA: Csak a szerelemben lehet csalódni ... de ezt még maga nem
érti--fiam ... De most aztán ide figyeljen!... Mikor Pestre
költözködtünk, legelső dolgom volt, hogy a házberendezéshez házi
poétát is beszerezzek. Ez most ott a bonton ... A legjobb
barátnémé mindjárt megtetszett. Képzelje ... a gyereknek gyönyörü
fekete szemei voltak és érthetetlen versei ... Nemsokára csak
hozzám irta a »stancáit«. Az egyiknek az volt a cime »A gazdag
koldus.«
JÁNOS: Érdekes ... nagyon érdekes ...
KATICA: Persze, hogy az, mert a szegény fiu csak azért volt
gazdag, mért én egyszer kézcsókra nyujtottam a kezem.
JÁNOS (ránéz Katica kezére): Óh Katóka ... boldogság ilyen fehér,
szép kezet megcsókolni ...
KATICA (ledugja a kezét az asztal alá): Csevegjünk most csak a
versről kedvesem. A kis poéta várta a dicséretemet. Ha azt
mondom, hogy szép, hangulatos, elkábitó, mámoritó, transponált,
dimensiós, hogy komolyan érthetetlen: evvel csak ismétlem a
barátai ujjongását, pedig én eredeti, nagyon eredeti akartam
lenni és ezért azt mondtam neki: Kedves Mester! Tudja: mi
tetszett legjobban a maga versében ...? A cime ...
JÁNOS: A cime?
KATICA: Igen, mert »A gazdag koldus«-ban nincsen se alany, se
állitmány, de van benne két módhatározó ...
JÁNOS: Kérem ... ez szekunda ... Alany van benne, a »gazdag« és a
»koldus« pedig nem módhatározó, hanem jelző ...
KATICA: Az ördög vigye el a módhatározót, jelzőt, meg a többi
nyelvtani csodát! Ha látta volna az én dus fürtü szegény
poétámat! Még a haja is le volt forrázva. Alig tudta elhebegni,
hogy ő nem is tudta, hogy nincsen benne alany és állitmány ...
JÁNOS: Csak--állitmány ...
KATICA (folytatva): Ő egyáltalán nem is tudja, hogy van-e a többi
költeményeiben alany és állitmány ...
JÁNOS: És ez az ur még verseket mer irni?
KATICA: De mennyire, csakhogy ez után már nem hozzám, hanem ujra
a barátnémhoz, az én legjobb barátnémhoz ... Hogy kissé feledjek,
azóta sokat olvasok, de most már soha sem keresem a módhatározót
...
JÁNOS: Pedig ezt még mindig nem tudja ...
KATICA (folytatva): Sem a tőmondatot, sem az egyszerü bővitett
mondatot és elhiheti kedvesem: azóta jobban értem, mit olvasok.
(Szünet.)
JÁNOS: De számolni még mindig nem szeret, Katóka?
KATICA: Nem. De ennek is maga az oka! Brr! Az a
sok kiállhatatlan számláló, nevező, tizedestört ... Elhiheti nekem,
hogy az előbbiekkel soha sem találkoztam az életben,
az utóbbival is csak akkor, ha a szakácsnénak pénzt adok
a konyhában.
JÁNOS (csodálkozva): A törtek közül a tizedessel és
ép a konyhában?
KATICA: Igen ... Bár igaza lehet, hogy ez se igazi
tizedes ... inkább: káplár, meit--baka ...
JÁNOS (megfenyegeti tréfásan az ujjával): Katóka! Ez
rossz ...
KATICA (vállat vonva): Meglehet ... a szakácsné ugyan
azt mondja, hogy jó ...
JÁNOS: Mondja csak édes Katóka: mennyi konyhapénzt
szokott adni a szakácsnénak?
KATICA: Tudom is én ... ahogy jön ... egyszer 20, máskor
40 koronát ... De mért kérdi?
JÁNOS: Hogy bebizonyitsam: mégis van valami jó, amit
tőlem tanult ...
KATICA (nagy meglepetéssel): Magától?... És mi az?
JÁNOS: Hogy nem forintokban, hanem koronákban számit.
KATICA: Ne higyje. Én ezt egy csinos és udvarias kereskedősegédnek
köszönhetem. Mikor előttem valakit kiszolgált,tisztán hallottam,
hogy forintokban beszélt. Aztán mikor rám került a sor, az árat
már koronában mondta. Megkérdeztem: miért tesz velem kivételt?
Udvariasan mosolygott és aztán a fülemhez hajolva ezt
sugta:--Nagyságos asszonyom annyira fiatal, hogy bizonyára már a
koronaérában született. (Hirtelen fölkel az asztaltól.) Azóta nem
is tudom, mi a forint ... (Szünet.)
JÁNOS (mosolyogva): De én tudom ám, hogy Katóka
mikor született.
KATICA: És ha tudja ...? (Odalép az ablakhoz.) Én tavaszkor
születtem és ime még most is tavasz van. (Mély lélegzetvétellel
szivja magába az ablakon beáradó tavaszi fuvalmat.)
JÁNOS (közeledik hozzája): No végre ... legalább a természetrajzot
szereti ...
KATICA: Csak a természetet ... maga oktondi ... Vagy
beszélt maga valaha természetrajz órán a tavaszról ...?
JÁNOS (halkan): A tavaszról ...?
KATICA: Igen. (Megragadja a tanitó karját és odahuzza
maga mellé.) Ime itt van pompázó ragyogásában, de maga
még mindig nem látja és nem érzi. (Egészen közel hajol
hozzá.) Pedig csak a kezünket kell kinyujtanunk oda, hol
fakad, zsendül és bimbózik az ifjuság, a tavasz, a szerelem ...
és nyilik az akácvirág. (Leszakit az ákácfáról virágot és azt
szórakozottan kezdi tépdesni.)