A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 8

egyáltalában mindenkit. A mit a lapok annyiszor irtak volt: én is
visszahőköltem a káprázatától s pillanatig elvakultan kerestem annak a
géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva, mint egy női
testet vett napsugár halad átal a világegyetemen. Hát ilyet és így
csakugyan nem festettek még idáig. Szemfényvesztő technikája mindvégig
rejtély maradt a kritikusoknak; annyi bizonyos, hogy opálos szineinek
lenge fátyola alatt az az alak mozogni, élni látszott és szájának még a
Giocondáénál is rejtélyesebb mosolya a legkülönbözőbb és
legellentétesebb kifejezések szimfoniáit játszta el. Lehet, hogy
elfogult voltam s befolyásoltak barátom előbbi fejtegetései, de nekem, a
hogy megláttam, úgy tetszett: ez csakugyan a Nő esszencziája, minden nő
benne van ebben a géniuszban s mégis olyan új, olyan különös az arcza,
mintha egy más planétáról szállt volna át hozzánk. (Meg kell azonban
jegyeznem, hogy a nagy tárlaton egészen félreértették barátom
alapgondolatát, senki se látta benne a Nő esszencziáját, azt az
össztipust, a kit Olivér keresett, hanem hol Astarténak, hol Évának, hol
más egyéni istennőnek tekintették; szóval a kép egészen más czímén kapta
meg a nagy díjat, mint Olivér gondolta.)
– Nos, – szólt Olivér, – tud-e ilyet a Természet ő felsége teremteni?
Lelkesedése abban a perczben egészen magával ragadott.
– Nem, ilyet igazán nem tud! Ilyen asszony nincs ezen a földön… Hol
láttad meg őt?
Olivér behunyta a szemeit.
– Ah, régóta láttam én már őt, a hogy álmaim hátterén átsuhant. De
fátyol volt az arczán és olykor már majd megőrültem arra a gondolatra,
hogy sose fogom hát vonásait megpillantani! Játszott velem isteni vagy
ördöngős játékot… Egy napon végre megfogtam, átöleltem s letéptem a
fátyolt az arczáról. Mikor megláttam, csak annyit mondhatok, hogy
ráismertem arra az ideálra, a kit kerestem… Nézd a homlokát, a capuai
Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra hajlásában benne van az
egész antik világ, álla hajlásában a Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de
most nézd meg a száját… Látod azt a mosolyt? A Gioconda mosolya az, a
párisi és japáni nők idegzsibbasztó kéjével vegyest… S a szemei!
Belemersz-e a szemeibe pillantani?… A madonnák szent ihlete ég bennük a
Phrynék pokoli lángjával… Ilyen asszonyt teremtsen a természet! Látod,
ha ez a nő leszállna a képről, én, a ki soha földi nőhöz nem nyúltam,
földi szerelemmel tudnék a lábaihoz borulni… De nem száll le és a gőgös
Természet nem tudja a mását megteremteni! Íme, most hát végre legyőztem
azt a gőgös természetet!… Olyanná lettem, mint az Isten, ez alacsony,
fekete földön egy nemesebb világra méltó géniuszt hoztam a világra…
Kimerülten dőlt a kerevetére s csakhamar mély álomba merült. Mikor
estefelé felébredt, így szóltam hozzá:
– Nos, Olivér, azt hiszem nem fog ártani neked, ha pár hétre falura
megyünk pihenni.
– Hogyan? Itt hagyjam őt? Nem lehet az…
– De bolond vagy!…
– Tudod-e, – suttogta, – hogy szerelmes vagyok a géniuszomba? Nem fogom
én ezt a képet eladni soha…

V.
Nagynehezen sikerült rábeszélnem őt. Elutaztunk.
Heteken át kóboroltunk ösmeretlen tájakon a hegyek közt. Nem utaztunk mi
vasuton, mind a ketten gyűlöltük a czivilizácziónak ezt az igen hasznos,
de poézis-ölő szerszámát. Mint kóborló diákok gyalog eredtünk neki a
világnak. Kimondhatatlan boldogok voltunk mind a ketten. Olivér egészen
gyerekké lett s öröm volt látni, hogy a megerőltető munka után mint
szedi össze magát lassankint ismét.
Azon az örökké emlékezetes szeptemberi délutánon gyönyörű vadregényes
tájon gyalogoltunk átal. Vígan voltunk és suhanczok módjára minden
lépten-nyomon leheveredtünk az erdei tisztások szélén az illatos avarba.
Csak mikor a nap már a nyugati ég felé közeledett s a rengetegből
felszálló balzsamos hűvösség figyelmeztetett hogy nemsokára beáll az
est, akkor kaptunk észbe. Hol fogunk meghálni? Nyomát se láttuk falunak
sehol. Egy arrajáró kerülőhöz folyamodtunk.
– Nincsen kérem erre se falu, se korcsma. De az urasági kastély csak
negyedórányira van ide, tessék oda bemenni. Szivesen látja a nagyságos
úr az urakat, – tette hozzá rajzkönyveinkre pillantva.
Negyedóra mulva a völgytorok egy hirtelen fordulójánál csakugyan mintegy
kinyíló tenyér nyilt meg előttünk a tájék. Békés kis síkságot
pillantottunk meg, melyen pár száz méternyire tőlünk egy hatalmas úri
park látszott a hegygerincz alatt. Vígan vágtunk neki az illatos réten
át. – A nyugati ég arany káprázatban úszott s a lebukó nap fellegeken
átszűrődő vízszintes sugarai épp hosszú, keskeny kévékben bucsúztak a
földszintes kastély vasrácsos ablakaitól. Olyan nap volt ez, a melyen
valami megmagyarázhatatlan béke és harmónia költözik az ember lelkébe…
Emlékszem, derűsen beszélgettünk a mi örökké visszatérő thémánkról, az
Olivér képéről. Majd elküldjük a tárlatra…
– De nem adom el soha, – erősködött Olivér, – nem tudnék a nélkül a Nő
nélkül élni, hiszed? Szerelmes vagyok belé, most, hogy távol vagyok
tőle, érzem csak igazán… Mért is nem megyünk már haza? Emlékszel-e az
arczára? Micsoda arcz!…
– Hogy emlékszem-e? mondottam. Mintha csak itt állana előttem…
Mikor a park kapujában voltunk, még megállt Olivér. Kiterjesztette
karjait a festői szép táj felé, melyet akkor öntött el valami igazán
mennyei glóriával a lenyugvó nap s diadalmas mosolylyal így szólt:
– Látod, mindezt, a mi itt van körülöttünk, legyőztem… Az a Természet, a
mely ezt a tájat ilyen szépre felruházta, nem tudta azt a csodaszép nőt,
a Nőt megteremteni, a kinek én a képemen életet adtam…
Bementünk. A veranda előtti kis eszplanádon szökőkút locsogott, de a
háznépnek nyoma se volt a térségen. A nagy czirbolya-fenyők mögül
tennisz-lapdák suhogása s nagyobb társaság víg kaczaja hallatszott át.
Oda menjünk? Nem tudtuk… Végre habozásunk közepette beléptünk a
vadszőllővel befuttatott verandán át a házba. Egy nagy szalonban
voltunk, melyben a széjjeltolt bútorok, nyitott zongora s a hamutartókon
heverő félbehagyott czigaretták azt mutatták, hogy a társaság nem régen
hagyhatta el a termet. Találomra jobbra mentünk… Egy boltíves nagy
ebédlő. Ismét senki. A gazdagon megterített asztalon uzsonnamaradékok…
Tovább mentünk. Egy meglehetős homályos, ódonbútorzatú sarokszobába
léptünk be; valami boudoir-féle lehetett. Egyetlen rácsos ablakán át
dúsan özönlött be a bucsúzó nap egy sugárkévéje. Éreztük, hogy valaki ül
ott a bolthajtásos ablakmélyedésben… Ha most fürkészőleg visszagondolok,
úgy rémlik nekem, mintha még azt is éreztem volna, hogy az a valaki
abban a perczben felkelt a vékonylábú aranyozott asztal mellől. Ez volt
utolsó józan gondolatom, mert a következő pillanatban egyszerre
elszakadt a jelen tudatának a fonala bennem. A hogy ott megálltunk a
beözönlő sugárkéve káprázatában a szoba közepén, s az ablak felé
néztünk, egyszerre nem tudtam többé, hol vagyok – – vagyis, dehogy is
nem tudtam! Olivérnak egy szenvedélyes mozdulata erősített meg abban a
tudatomban, hogy a műteremben, az ő műtermében vagyunk. Az ő műtermében,
az ő képe előtt, az előtt a festmény előtt, a melyről állandóan mindig
beszélgettünk s a melyről még akkor is beszélgettünk volt, mikor ebbe a
sarokszobába beléptünk… Még hallám Olivérnak az utolsó szavát,
gondolatainak az örökös refrénjét:
– Emlékszel-e, látod-e, nézd azt a csodás nőt!…
A hogy akkor az ablakra pillantottunk, mintegy előbbi gondolatát
folytatva, szinte szórakozottan mormogta:
– Nézd a homlokát, a capuai Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra
hajlásában benne van az egész antik világ, álla gömbölyödésében a
Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de most nézd meg a száját! A Gioconda
mosolya az, a párisi és a japáni nők emésztő bájával vegyest… S a
szemei? Bele mersz-e a szemeibe pillantani?… Ilyen asszonyt teremtsen a
természet – –
Hirtelen elakadt a szava. Végig simította a homlokát, mintha magához
akart volna térni. Kezét ellenzőnek a szeme elé tartva előre lépett. Én
nekem valami megmozdult a lelkem fenekén, olyas furcsa érzés fogott el,
mintha attól féltem volna, hogy most mindjárt valami az eszembe fog
jutni, – valami különös iszonyatos dolog. – – Csak néztem, csak néztem
az ablak felé.
Hova lett a kép aranyrámája? Mintha levették volna… De így ráma nélkül
is az a csudálatos kép, az a világhíressé vált «Eszmény» állott ott
előttem egész káprázatos fenségében. A mit a lapok azóta annyiszor
leirtak volt: visszahőköltem káprázatától s pillanatig elvakultan
kerestem annak a géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva
mint egy női testet vett napsugár leng átal a világegyetemen… S milyen
élő eleven! Most láttam csak: voltakép egy élő nő, egy lenge fiatal nő
fehérben, kinek fejét arany aureolába borította a mögüle beáradó
napfény. Milyen nagy a művészet ereje! a hogy Olivér felsorolta, híven
követtem a gondolatát: homloka, orra, álla, szeme, mily tökéletes!…
Most egyszerre megmozdult az előttünk káprázó képen a nőalak.
Megragadtam az Olivér karját.
– Te, te, – tört ki Olivér, körülnézve a szobában, – hogy kerül ide a
képem? Nem értem… – Mosolyogni próbált. – Bolond vagyok, vagy részeg…
Nézd, a géniuszom megszökik a képemről. Megéledt – –
Indulatosan lépett előre, hogy megfogja a tovaszálló «Eszményt»… Csak
annyi időm volt még, hogy vállon ragadhassam. Magamhoz tértem én is…
Ismét a való életben voltam, abban a falusi kastélyban, abban a
félhomályos sarokszobában, melynek ablakán át aranyglóriában ömlött be
az esti napvilág. A lenge fiatal leány tétován jött előre felénk…
– Olivér, megőrültél? Nem tudod, hol vagyunk? Nem a műteremben vagyunk,
nem a te képed ez…
Olivér körülnézett, aztán a fejéhez kapott.
– Nem az én képem?! – mormogta. – Nem! Nem! Él! Él! De ő az, nézd! Nézd
a homlokát! Az enyémnek a homloka az! Nézd a száját, szemét, az én
géniuszom az…
Szerencsére abban a pillanatban lépett be a társaság; fess vidéki
asszonyok, jukker leányok, kaczagó huszárok. Meglehetősen zavartan
mutatkoztam be s toltam Olivért a háziasszony elébe. Szivesen, nagyon
szivesen fogadtak… Az ablakmélyedésbe néztem. Csakugyan megdöbbentő volt
ez a hasonlatosság! – – A vendégsereg háta mögött kirohantam a kertbe
Olivér után.
A czirbolyáknál értem utól. Ott állt egy fatörzshöz támaszkodva. Sápadt
volt, mint a halál.
– Olivér!
– Láttad? – ismételgette ő.
– Láttam.
– Ő az… hogy kerül ide?… leszállt a képemről s utánam szökött?… Őrület…
– Olivér!
Végig simította a homlokát s rám nézett. Kétségbeesése tetőfokán szeme
pillanatra kitisztult, pillantása nyugodt, hideg, szinte metsző volt.
– Értem… értem, vége mindennek, – szólt s aztán egyszerre kimondhatatlan
kínban emelte fel karjait az égnek. – Oh, én őrült, a ki azt hittem,
hogy le tudlak győzni! Én őrült, a ki azt hittem, különbet tudok
teremteni nálad! Én őrült, a ki évek munkájával kínlódtam azon, hogy a
világ minden asszonyából s a saját képzelmemből testet adjak az
eszménynek, megteremtsem a Nőt, úgy a hogy őt a Természet nem tudja
megteremteni – – Én őrült, megteremtettem ideálomat… s most itt találom
ugyanazt a lényt nem gyarló vásznon, hanem élő elevenen! Él, él, mozog,
látod? Megteremtette a Természet előttem, előlem… Oh, te ég, te ég,
lesujtottál, s kék mennyboltod most kinevet engem szegény
szerencsétlent!
Térdre rogyott a harmatos fűbe.
– Szegény ember, – dörmögtem, – azt hitted az eszményt ölelted át, pedig
csak egy földi leány arczképét festetted meg, mielőtt ösmerted volna…

VI.
Nem tudom, hogy telt el a vacsora… Alig mertem a felé a távolabb ülő
fehér leány felé nézni, kinek egy fiatal huszárhadnagy udvarolt. Csak
egyszer pillantottam fel lopva. Igen, ő volt az egészen, még most is,
annak a banális társaságnak a kellő közepette. Egyike vala ez azoknak a
megdöbbentő hasonlatosságoknak, melyek villámcsapáskép lepik meg az
embert. Ki volt hát ez a nő, a ki mintha csak az Olivér képéről szállt
volna? Egy lenge, nagyon szép, nagyon nyugodt, tán kissé excentrikus
falusi kisasszony. Ott az ablakmélyedésben, a nap aranypompájában
egészen olyannak tetszett, mintha csak az Olivér képén lett volna, most,
hogy a káprázat eltűnt s a vacsoraasztal mellett földi élő leánynyá
változott át, nem volt többet olyan géniuszszerű, de ugyanaz volt azért
egészen…
Egész éjjel együtt ültünk egy szál gyertya mellett. Olivér kezeibe
temetett fejjel hallgatta vigasztaló szavaimat. Egyszerre aztán hajnal
felé megszólalt. Hangja rekedt volt:
– Tudod, mit akarok?
– Mit?
– Meg akarom ölni…
– Megőrültél?!
– Meg akarom ölni, hogy senki meg ne tudja bukásomat, szégyenemet… De én
istenem, hisz hiába való az, elég az nekem, ha én tudom, hogy le vagyok
győzve, hogy erre a fekete földre sujtottak le az eszmény magaslatáról!
– Nyugodjál meg, fogsz te még szép dolgokat festeni.
Rám nézett.
– Én? festeni? Megőrültél?… Értsd meg, hogy e mai napon meghaltam mint
művész… Haha! Azt hiszed, egy olyan bukás után, mely minden csontodat
összetörte, lehet még ecsetet kézbe venni?
Tovább beszélgettünk.
Reggel végre felkelt az asztaltól. Homloka ránczba szökött.
– Jó, mint művész hát le vagyok győzve. De ember is vagyok, férfi is
vagyok… Enyém lesz az a leány… szeretni fog, oh, hisz oly gyönyör lesz
halálra kínozni, gyönyör lesz csókolni és csókjaimmal véresre harapni
ajkait…
Csodálkozva néztem rá. Egész lénye átalakult. Mintha a művész kimaradt
volna egyéniségéből; s mintha egyszerűen csak az ember, a boszúálló
ember maradt volna meg benne! Szegény fiú! Voltakép csak az életösztön
működött benne. Most, hogy már a művész kihalt belőle, csonkán maradt
egyéniségében az egyszerű ember akart tovább élni…
– Olivér, még ma elutazunk innen…
– Nem! – szólt nyersen, – maradunk! Enyém lesz az a leány.
– Olivér, vigyázz magadra. Magad mondtad, hogy szerelmes vagy a képedbe,
félek, ennek a révén még belé szeretsz ebbe a leányba.
– Én? – kaczagott gúnyosan, – gyűlölöm s csak azt akarom, hogy ő
szeressen belém…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mit mondjak még azokról a kínos napokról, melyek alatt helyzetünk abban
a vidéki kastélyban utóbb már tarthatatlanná vált? Mit mondjak arról a
sápadt őrültről, a ki soha azelőtt női társaságban nem volt s most a
legszánalmasabb ügyetlenséggel próbált egy divatos kisasszonyt
meghódítani? Mindig a nyomában kellett lennem, nehogy valami bolondságot
elkövessen… Nem tudom a háziak mit gondoltak rólunk, de én pirultam
mindkettőnkért. Eleinte mulattak azon, hogy a «kóczos piktor» egyre,
mint egy árnyék lopódzik a szép leány után, mulattak azon, hogyha a
leány hátraszólt, hát akkor ő szégyenkezve bújt előle, de utóbb megunták
a dolgot s görbe szemmel kezdtek nézni ránk.
Egy este Olivér tehetetlenül rogyott a szobánk kanapéjára.
– Igazad volt!… de most már késő… azt akartam, ő szeressen belém, de
indulatom visszaszállt róla magamra. Szeretem… szeretem, nem tudom, mi
történik velem. A végemet érzem.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Aztán csak azt a borzasztó jelenetet látom és hallom, ott a park
végében, mikor a szép leány gavallérja, az az üresfejű huszártiszt
kihivóan szól vissza Olivérhoz:
– Végre is mit akar, kérem? Mit keres itt? Nem látja, hogy társasága
fölösleges a kisasszonynak?
– Hogy mit akarok? – fuldoklott Olivér – és ön… ön mit akar? Hisz ha
közöttünk kell választani… Nagysád, kérem, itéljen közöttünk… Nekem
jogom van önhöz!
A két ember közé vetettem magamat.
– De uram, – erősködött a huszártiszt, – én tegnap óta ennek a hölgynek
a vőlegénye vagyok! az ön barátja félrebeszél, őrült…
S akkor hallom a szép leány csengő, gúnyos kaczaját. Hallom és látom
hozzá az Olivér elváltozott arczát: abban a kaczajban egyszerre kaczagta
ki őt a művészet s a szerelem, az a kaczaj ölte meg benne a művészszel a
férfit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Olivér! Olivér! – kiáltottam a sötétben tova rohanó fekete alak után
futva. De belebuktam egy árokba s mire feltápászkodtam, nem láttam többé
szerencsétlen barátomat. Azóta sem láttam többé, sem más nem látta.
Eltűnt…
*
Sötét van már a műteremben körülöttem egészen. Kívülről a bús novemberi
ködön át most szűrődik be a kelő hold egy eltévedt sugara. Sápadt világa
arra az antik domborműre esik, melyen a krétai Daidalos szárnyakat
csinál Ikaros fiának, ki a felleges magasból lebukván, a mithosz szerint
olyan végzetesen lelte halálát a samosi tengerben. Az én barátom az az
Ikaros: örök jelképe a bukott álmodozók, végtelent keresők, a messze
vágyó igaz művészek végzetének.


A BŰN.

I.
A tavaszi délután árnyai már kezdettek leszállani a műteremben, – az
esthajnali fény álmatagon szűrődött át a czigarettafüstön és
meg-megcsillant olykor a falak gazdag keleti díszein. Régóta
beszélgetett már együtt a két jóbarát – beszélgettek halkan, bizalmasan.
Végre felkelt a fiatal mester és szórakozottan tette le a palettát.
Megsodorta selymes szőke szakállát és töprengve így szólt:
– Nevezd, a hogy akarod: művészházasságnak vagy esztétikai szerelemnek…
Én már így szeretem a feleségemet!
A jó barát kedvetlenül tépdeste bohém-kalapja szegélyét. A hogy háttal
álló pajtására pillantott, arcza mind szomorúbb, utóbb szinte boszússá
vált.
– Igen, hát ez az igazi művészszerelem, – mormogta. – Nagyon költői
dolog! Feleséged a modelled s kétségkívül a legszebb, legeszményibb
modell a világon, de… nem feleség.
– Ne mond! Hát ugyan mi? – A fiatal mester kicsinylő mosolylyal nézett
végig pajtásán.
– Bábu, barátom, – esztétikai játékszer a kezeid közt! És te tetted
azzá! Igazi művész vagy, – nem tudsz szeretni…
– Félre beszélsz öregem. Hisz oltárt emelek neki minden képemen, –
imádom…
– Épp ez a baj! Nem imádat kell az asszonyoknak, hanem szeretet. Nem
hideg esztétika, hanem forró csók. Szóval természetes szerelem. A tied
pedig nem az.
– Hát ugyan mi?
– Valami természetellenes… művészi őrület, barátom! Hát természetes
dolog az, hogy te alig mered megcsókolni a feleségedet?… hogy gyermeket
se mersz kivánni neki, nehogy az anyaság valamiképp tönkretegye a
testét?… Igaz-e?
– Igaz.
– És te azt hiszed, az asszonyoknak tetszik az, ha ennyire kimélik őket?
Hisz ők is csak emberek…
– Én, barátom, nem másoknak, nem gyermekeimnek akarom a feleségemet,
hanem magamnak. Egészen magamnak!
– Mindenekfelett pedig a művészetednek.
– Hát igen, a művészetemnek! Ez a legszebb a világon. – Szemei ragyogó
tűzzel gyúltak ki.
– De nem szerelem. Mindig összetéveszted a kettőt.
– Bánom is én! Az én feleségem ne banális anya legyen, hanem múzsa! És
az is! Ő az én modellem, jó géniuszom, minden idealizmusom. Mondok neked
valamit: ha elveszteném, érzem, vége volna egész művészetemnek. Ő tesz
nagygyá engem!…
– Kétségkívül. Mindannyian elismerünk, mint a fiatal gárda óriását. Te
vagy az «idealizmus festője…» De nem erről van szó.
– Arról van szó, – kiáltotta az ifjú maestro, a nagy rajongók
fékezhetetlen önzésével, – hogy most ezen a készülő képemen halhatatlan
emléket állítok múzsámnak, feleségemnek. Nézz oda, – de hisz te láttad a
képét… Mit szólsz hozzá? Világraszóló dolgot akarok teremteni! Tudod-e,
mi az a nőalak? Az _Eszmény_, – a Szépnek, a Jónak, az Igaznak olyan
allegóriája, a milyet még soha senki se álmodott meg. Benne lesz abban a
görög istennők szoborfensége, a Rafael Madonnáinak a bája, a Shakspeare
gyöngédsége, a Beethoven mélysége… minden, a mi diadalmas eszmény a
földön. Az eszmények eszménye… az ő teste vonalaiban. Benne láttam meg
ezt a tökélyt. Mond, mit csinálnék nélküle?… Ember, értesz-e már engem?
A jó barát felkelt és sötéten bámúlt maga elé.
– Értelek, de te nem akarsz megérteni engem. Én csak ismétlem: az
asszonyoknak nem hideg imádat, hanem forró szerelem kell. Bármilyen
múzsa is a nő, a míg a földön jár, nem tud meglenni enélkül… Ne vedd
rossz néven öregem, de –
– Az ördögbe is, hát mit akarsz voltaképp?
– Csak azt, barátom, hogy attól félek, modelled egyszer rá talál unni a
te hideg kultuszodra… Ha így folytatod, te magad kergeted bele…
– Mibe?
A jó barát kedvetlenül fordult el.
– A hűtlenségbe, – mormogta halkan s vállat vont.
A fiatal mester összerázkódott, de aztán hirtelen dühvel ragadta vállon
pajtását.
– Miket beszélsz össze? Megőrültél?
Barátja védekezve hátrált a fal felé.
– Hát már ennyire megy az apró kollegák irígysége, – folytatta
indulatosan, – hogy már a feleségem, – a művészetem becsületébe mertek
gázolni?
– Ne sértegess bennünket, Sándor! A javadat akarom, – régi barátod
vagyok.
– Az ilyen barát gazember! – ordította Sándor.
A másiknak arczába szökött a vér. Nem tudta tűrtőztetni magát.
– Hát te… te mi vagy? Egy szánalomra méltó… megcsalt férj!
– Mit mondasz? Mondd mégegyszer?
– Előbb te mondd meg: tudod-e, hol van a feleséged ebben a perczben?
– Hol van?… – Sándor meglepetten szedte össze gondolatait. – Elment
egész napra, ki… falura. A nagynénjénél van.
– Igen? A világ azt mondja: – a szeretőjénél.
– Kinél?!
– Annál, – feleselt a kolléga gúnyosan, – a ki hideg esztétika helyett
forró csókkal csillapítja, – a ki nem kímélve imádja, hanem kiméletlenül
szereti. Nesze, ha épp tudni akarod!
– Hazudsz, hazudsz!
– Hát eredj és nézd meg, ha nem hiszed! Most – tulajdon ebben a perczben
öleli az az ember a feleségedet… sokkal közelebb, semmint te gondolnád!
Eredj, eredj, nézd meg!…
Sándor torkon ragadta barátját. Pillanatig halálos gyűlölettel néztek
egymásra. Egyszerre azonban arczához kapott s lerogyott a kanapéra.
– Mondd, hogy hazudsz!
– Igaz, a mit mondok, igaz!
Egy perczre csend lett. Ekkor aztán a jó barát is homlokához kapott, s
őszinte fájdalommal kiáltott föl:
– Bocsáss meg… jaj, mit tettem, mit tettem!

II.
A műteremben mind sötétebb lett s a fiatal mester összetörve még mindig
ott ült a kanapén… Gondolni már jó ideje nem gondolt semmit, csak a vére
lüktetését hallgatta. Az a lüktető vér olykor felsodorta agyába a múlt
boldogság foszlányait s a jövő rémeit, de nem értett ő már ebből a
szédítő keveredésből semmit se. Homályosan csak annyit érzett, hogy
valami inog a lelkében: inog művészetének és szerelmének az a nagy
épülete, melyet olyan eszményi szépre emelt magának. Támogatta volna
minden oldalról düledező reményeit, de kezdte elhagyni az ereje.
Mindjárt romba dől… s maga alá temeti… Vadul pillantott fel s nézett
körül. Magában volt. Hol a jó barát? Még fülében csengtek zavaros,
bocsánatkérő szavai… Mikor ment el ez az ember? Felugrott s az ajtóhoz
rohant. Lihegve bámult ki az üres, sötét folyosóra.
– A szeretőjénél van a feleségem… a szeretőjénél! – ismételte a rémes
szavakat. Felordított, – tombolt benne a féltékeny indulat. De hát hol
érje utól azt a pajtást, a ki útba igazítsa, hogy rajtakaphatná a bűnös
asszonyt? Keze ökölbe szorúlt, – futott volna neki a falnak… Aztán
érezte, hogy elhomályosul a szeme világa és tehetetlenül támaszkodott
oda az ajtófélfához.
Mikor magához tért, üresen bámult bele a levegőbe és csak reszketett
egész testében. Hiába, – művész és modern művész volt tetőtől talpig:
akarni szeretett volna és csak töprengeni, gyötrődni tudott… Gyáván
áltatta magában a fel-feltápászkodó férfiharagot.
– Nem, – nem igaz, hazugság!
Hitegette magát, alkudozott a féltékenységével:
– Majd beszélek a feleségemmel… ő megnyugtat engemet. – De hátha igaz?…
És mint az az ember, ki valami, – bármilyen, de biztos – támpontot keres
a kietlen világban, kétségbeesetten nézett körül a műteremben. Az
elbúcsúzott napnak valami eltévedt visszfénye épp az ablakhoz támaszkodó
festő-állványra esett. Azon volt a képe, készülő remeke, melybe
művészete, szerelme: egész élete minden idealizmusát beletette. A rajta
álló nőalak szemei tűzzel égtek az aranyosan tánczoló visszfényben –
néztek rá a szemek, biztatták.
Csudálatos kiáltás hagyta el ajkait: a megkönnyebbülésnek, a vigasznak
szinte örömbe csukló «jaj»-szava. Odafutott az ablakhoz, a festő-állvány
elé, lerogyott az alacsony székre s kezeibe temette fejét. Nézett fel az
«_Eszményre_» hosszan, fájdalmas gyönyörűséggel és lassan
könybelábbadtak a szemei.
– Nem igaz, hazugság! ismételte előbbi szavait. – De hátha igaz? Akkor
mind ennek örökre vége van…
Olyan szép, olyan költőien fenséges volt az a nőalak a képen! Egy
Lionardo-szerűen bizonytalan és rejtélyes háttér előtt tünő géniuszként
suhant el az «Eszmény», és valóban soha művész a női gyöngeségbe ekkora
földöntúli erőt beletenni még nem tudott. Lengén szállt el az Ideál a
föld felett és szűzies teste köré csavarodó fátyola ébresztően érintette
az alant nyüzsgő, fáradt emberiséget… Megdöbbentően nagy, kék szemeiben
az örök czélok tiszta lángja égett: komoly volt ez a szent tűz, mint a
csillagok fénye és tán nem is követtük volna, ha a száj szerelmes
mosolya földi igéretekkel nem biztatott volna a földöntúli felé… Az
igazi remekművek titokzatos: tökéletes egyszerűsége jellemezte ezt a
festményt, – meglepett, de nem adta magyarázatát e meglepetésnek.
Egészen egyéni arcz volt az «Eszmény» és mégis örök emberi, sőt annál is
több: isteni… – Nézte a fiatal mester a szüzies test bűbájos vonalait,
de mint igazi művész nem a feleségét látta már benne, hanem a maga
rajongó gondolatát. És most kétségbeesésében csak annál fájdalmasabban
részegedett meg újra eszméjétől.
– Oh, be kár érte!… suttogta keserűen, – remekművet akartam teremteni…
És most csakugyan vége volna életem legszebb álmának? Ha igaz, – akkor
nincs feleségem, nincs modellem, nincs Eszményem többé! Nem fejezhetem
be a képet…
Feje még mélyebbre sülyedt a vállai közé.
– Be kell fejeznem ezt a képet, mert megőrülök…
Teste csakugy vonaglott kínos kétségében. Bújt, szökött volna saját maga
elől, – iszonyodva takarta el arczát. Az a benne lakozó két ember, a
férfi meg a művész viaskodott lelkében s ő lihegve hallgatta
feleselgetésüket.
– Te nyomorult! – kiáltotta a férfi, – feleségedre gyanakszol s tétlen
ülsz e kép előtt? Eredj, fuss, rohanj, tudd meg a valót!
– Nem merem! – védekezett a Művész, – nem akarom megtudni!…
– Miért?
– Mert esetleg igaz a vád, és… és akkor elvesztem a feleségemet,
Eszményemet, modellemet.
– Hát inkább élsz ebben a becstelen bizonytalanságban?
– Inkább… Be kell fejeznem a képemet…
– Gyáva!
– Csak művész vagyok… és rettegek a művészetemért. Kegyelem! – adj
haladékot…
– Meddig?…
*
A fiatal mester vadul nézett szét az immár teljesen sötét műteremben.
– Gyáva, nyomorult vagyok, – mormogta, – de nem, nem akarok megtudni
semmit, – semmi bizonyosat… Majd ha megfestettem az «Eszményt», akkor
férfi lehetek ismét. Akkor szembeszállok a valóval…

III.
Telt az idő, hetek múltak s veszedelmesen közeledett már a képek
benyujtásának határnapja. A fiatal mester reggeltől estig ott volt a
műtermében és dolgozott szótalan, komoran. Azok a régi barátok és
bámulók, kiket olyan érthetetlen dühvel utasított ki az előszobából, azt
találták, hogy nagyon megváltozott az utóbbi időben. Arcza dúlt és fakó
lett, – mintha legalább is tíz esztendővel öregedett volna meg a múlt
hónap óta. Egy orvos-ismerőse határozottan félteni kezdte az idegeit…
De mit törődött ő mind ezzel? Görnyedten csak ült a festőállvány előtt
és valami ördöngös alattomosság volt a szemében, a hogy a vászon mögül
modelljére felpillantott. Olykor hirtelen metszően felkaczagott s aztán,
mint a ki valami fontos felfedezést tett, újra belejavított a képbe.
– Sándor, mi lelt? Ne nézz rám úgy… Félek tőled, – ettől a nevetésedtől…
Ott állt a szép feleség s szoborteste igazán antik tökélylyel emelkedett
ki az állvány fantasztikus díszletei közül.
Mintaszerűen lenge teremtés volt, – olyan finom és könnyed, hogy a mikor
lépett, szállani látszott… Azok közé a csodálkozó szemű szőkék közé
tartozott, a kik leányok maradnak örökké, a kiknek ártatlan tekintete a