A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 7

Total number of words is 4061
Total number of unique words is 2004
33.7 of words are in the 2000 most common words
43.6 of words are in the 5000 most common words
49.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– No jó, jó – a többit aztán csináld ki Gyurival, hej, mások voltak a
férfiak az én időmben, de az asszonyok is! – tette hozzá kicsit mérgesen
pillantva Lili asszonyra. Köszönöm a kérdésteket, most már jobban van az
öcsém. Már bizony attól féltünk, a tüdejét érte a lövés és nagy baj
lesz, de hát megsegít az Isten, ha ti modern emberek nem is hisztek
benne!… Hm, hm… no, jertek be, bejöhettek Gyurihoz…
Lili asszony muffjába fojtotta ásítását, de azért szófogadóan kelt fel.
Átmentek néhány ósdi szobán s aztán benyitottak egy kissé melegebb, de
derüs nappali helyiségbe. Angol plaidbe burkoltan egy erőteljes, szép
fiatal ember pihent ott a középső karosszékben; bal válla be volt kötve,
borogatás volt a homlokán is, de a lázokozta sápadtság azért mitsem vett
el tekintetének a határozottságából. A hogy a nevet hallotta,
legénykedve akart föltápászkodni, de Máli néni gyöngéden letartotta.
– Eh, katona-dolog! – mondotta – köszönöm, hogy meglátogatsz, kedves
barátom. Hallom, ki akarsz hívni, – szívesen, öregem, mihelyt birom a
karomat! Ha az ember egy ismeretlen hölgyért két úrral megvív, csak
annál korrektebb, ha utána a férjjel is megverekszik.
– De kérlek… – mormogta Guszti. Nevettek.
– Különben – folytatta Gyuri, udvarias nyugalommal nézve végig Lili
asszonyon – nagyon örülök, hogy nagyságos asszonyom is megtisztelt
látogatásával legalább megláthatom azt a szép hölgyet, a kiért a nagy
csata folyt… Valóban, be kell vallanom…
Közönyös bókot mondott, egykedvű, még inkább tán gunyoros hangon. Lili
asszony kissé elcsodálkozott. Tetteti magát ez az ember? A tant és
Guszti felkeltek, hogy a szomszéd szobában Alt-Wien csészéket nézzenek
meg s ők magukra maradtak. Lili asszony már nem félt a vallomástól,
ellenkezőleg ő hajolt érdeklődően előre.
– Hát maga igazán sohse látott engem azelőtt? – kérdezte – én nem
ismertem magát, az természetes, de azt hittem…
Gyuri felkaczagott.
– Nem én, most látom nagyságos asszonyomat először… Nincs az én
eljárásomban semmi érdem, nem tartozik maga nekem semmivel. Akármelyik
gavallér ember megtette volna… Nem is nagyságos asszonyomért történt,
hanem egyáltalában… a női becsületért…
– Ah!… Én azt hittem…
– Azt hitte, hogy szerelmes vagyok magába? – kaczagott Gyuri – ah,
dehogy…
Lili asszony elhallgatott. Egyszerre nagyot fordult valami az ő
hivalkodó és lusta lelkében – s egyre szorgalmasabb ámulattal nézett
arra a hideg mosolylyal tekintő fiatal emberre. Olyan furcsa
nyughatatlanság fogta el, a milyet eddig még nem ismert.
Csengettek. Pillanat múlva selymes suhogás hallatszott, s lábujjhegyen
egy szép fiatal leány suhant be a szobába. Mintha észre se vette volna
Lili asszonyt, kedveskedőleg hajolt a beteg fölé s gyöngéden a Gyuri
fejére tette keztyűs kezét.
– Jobban van, édes Gyuri?
– A huga?… – kérdé Balsayné zavartan.
– Nem, a menyasszonyom – felelt a beteg, megcsókolva a keztyüs kezecskét
– az én hű kis ápolónőm… Ilonka, hadd mutassam be magát.
– Hát magának menyasszonya is van? – kérdezte Lili asszony egészen
elhűlve.
– Van bizony! – felelt Ilonka örömmel – és most még kétszerte jobban
szeretem Gyurit, a miért olyan vitézűl megvédte az asszonyi becsületet!…
*
Mikor lejöttek a lépcsőn, Guszti félénken szólalt meg:
– Nagyon derék, kedves ember!… Bocsáss meg, édesem, de meg kellett
hivnom őket magunkhoz ebédre. Haragszol rá még?
– Persze, hogy haragszom! – felelt Lili asszony – most még jobban! Nem
értem, egy vőlegény minek verekszik meg a más feleségéért…
– Mit mondasz?
– Oh, semmit… Csak jőjjön el hozzánk! Megmondom én neki szemébe az
igazat. Ha te nem tudtál vele leszámolni, majd leszámolok vele én!…


IKAROS.
… Ismét itt ülök ebben a gazdátlan műteremben s csak bámulok ki az őszi
délután sorvadó világába. Egy év óta, a mióta festő barátom eltűnt,
magam se tudom, mért, ide szoktam. Ez a műterem lett magányos
elmélkedésem tanyájává; hogy nálam maradtak a kulcsok, mindegyre
gyakrabban ide bujtam el, ha a hétköznapi élet elől menekülve, a művészi
khimairák világába vágyódtam… Esteledik, odakint álomra hunyja a szemét
November. A halott kert fái fekete gallykarjaikkal szinte könyörgőleg
nyúlnak fel a naplemente sötétvörös csíkjába; mintha csak kérlelni
akarnának valakit, hogy ne hagyja őket még elpusztulni. Az elapadó
fényben azonban rejtelmessé válik ez a műterem. Ilyenkor szeretek én itt
lenni, ilyenkor lassankint elvesztem az idő és a tér fogalmát s a hogy
álmaim szárnyra kelve szállnak tova mesés Ultima Thulék felé, úgy
tetszik nekem, hogy ennek a műteremnek a falai egész a Végtelen
küszöbéig tágulnak. A kis bohém zúg az elérhetetlen ideálok
világegyetemévé válik… Csak mi tudjuk, micsoda gyönyör az a Képzelet
szárnyai alatt egyszerre élni minden elmult és jövendő századokban s
egyszerre ott lenni a Tér minden sarkában… Csak mi tudjuk azt, hogy mi
az, midőn a vergődő gondolat olykor túl merészkedik a Véges határán is s
aztán lankadt szárnyakkal áll meg a Végtelen oszlopainál… De viszont
csak mi tudjuk azt is, hogy micsoda kín e szédületből ismét felocsudni…
Körülnézek: minden a régiben van e csudálatos műteremben. Az elapadó
fényben még látszanak a keleties pompájú persa és indus díszletek, a fal
mellett sorakozó gipsz Vénuszok, Parthenon-domborművek és
renaissance-madonnák, a kirivó párisi impresszionista képek s végül
szegény barátom temérdek olajtanulmánya, melyeket ahhoz a nagy képéhez
csinált. Az a végzetes kép! Azóta megnyerte a világtárlat nagy díját,
vajjon legalább tudja-e ő ezt?… S ha él valahol, hol lehet, mit csinál?
Élhet-e az, a kit a végtelen utáni vágy lesújtott, a kit az Ideál
kikaczagott?… A sarokba nézek: valami eltévedt visszfény ép arra a bájos
antik domborműre esik, melyen Daidalos szárnyakat csinál boldogtalan
fiának, Ikarosnak, ki a mithosz szerint a felhős magasból a samosi
tengerbe bukott le s ott lelte halálát, a mért viaszszerkezetű
szárnyaival túlságosan magasra merészkedett, fel egész az Apolló
napszekeréig. Szomorúan gondolom el: az én barátom ez az Ikaros…

I.
Nem is tudom már, hol találkoztam Olivérral először. De azt hiszem, egy
régibb spanyol utam alkalmával a madridi Prado múzeumban ösmerkedtem meg
vele. Igen, emlékszem, egy napon a Velasquez-féle vörös szoknyájú
infánsnő előtt egy sápadt, magas, szőke fiatal embert pillantottam meg.
Meglepett az egész lénye: a hogy azt az infánsnőt nézte, finom rajzolatú
arczában s mindenekfelett csodálkozó nagy kék szemeiben annyi mélységes
rajongás volt, hogy figyelmem a képről lassankint egészen reá
terelődött. Egymásra néztünk. Hanyag bársonykabátjáról, óriási
Boul-Miche nyakkendőjéről s szinte még pelyhedző kis művész-szakálláról
sejtettem, hogy festő. Amerikainak néztem, ő meg a hogy első pár szava
után kivettem, orosznak tartott engem. Ő francziául beszélt, én angolul
feleltem neki, így aztán csakhamar tisztába jöttünk, hogy mind a ketten
magyarok vagyunk… Kisült, hogy jól ismerem magyarországi rokonait és
ösmerőseit, a Dombrádyakat, Szentinczeyket, Pándyakat, Domokosokat.
Sohse felejtem el azt a napot, melyet a madridi Buen Retiro magnoliái
alatt sétálva együtt töltöttünk. Csupa eszeveszett rajongás volt az
egész ember, egy délibábos poéta, kinek csak egy gondolata volt a
földön: a művészet. Elmondta, hogy már pár év óta él külföldön,
Münchenben végezte az akadémiát s Párisban Julient, most huszonnégy éves
s ha arra gondol, hogy végre hát szabadon megfestheti gondolatait,
szinte beleszédül boldogságába. Túláradó, egymást kergető gondolataitól
szinte alig tudta mondatait befejezni. Óriási tervei voltak… Olykor
szinte vallásosan ejtett ki egy szót, alig hallhatóan: a Nő… Csodálkozva
néztem rá, s hogy pillanatra megrögzitsem tovaszáguldó gondolatait,
szinte brutálisan kérdém tőle:
– Szereti-e az asszonyokat?
Zavartan, csalódottan, utóbb szinte szemrehányólag nézett rám. Láttam
rajta, hogy e pillanatban megvet, talán gyűlöl is engemet… De szemei
csakhamar ismét felvették rajongó kifejezésüket. Aztán szinte
szégyenkezve vallotta be, hogy nem úgy szereti ő a nőket, a hogy én
gondolom. Sohse tudna ő élő, eleven asszonyhoz hozzányúlni… A ki a Nőt,
a teremtésnek ezt a legszebb géniuszát, az Ideált szereti, hogy
nyúlhatna az élő nőhöz?
– Szentségtörés volna az… – szólt, – olyan, mint a bibliai eredendő
bűnbe esés… Hát nem érti ön, hogy a valóság érintése örökre beszennyezné
az eszményt?
Álmélkodva néztem rá. De ő lelkesedetten folytatta:
– A Nő! A Nő!… Nem szabad az igaz művésznek az «amor profanot» ismerni,
csak az «amor divino»-t! Az isteni szerelem a művészetben az eszmény
szeretete. A ki földi, egyéni szerelemben adja ki lelkesedését, a ki
_egy_ nőt tud szeretni, hogy tudná az a nőt, az összességnek a jelképét,
az eszmét átérezni, azt az összideált, a mely felette áll az egyéni
asszonynak? Hisz az csak egy miriádnyi megnyilatkozása, alkatrésze annak
az egésznek, hogy lehetne annál megállapodni annak, a ki az Egész felé
törekszik?…
– De nem gondolja, hogy esetleg igazuk van azoknak, a kik azt tartják,
hogy nagy szerelemmel épp egy egyéni nőben lehet feltalálni az egészet,
a Nőt?
– Nem, ezerszer nem! – válaszolt ő hevesen, – ha egy millió emberélet
alatt minden létezett és létező nőt végig lehetne szeretni, akkor
esetleg igen, de a mi emberi véges életünkben: nem! A szerelem eddigi
nagy héroszai, a Rómeok, Wertherek, Petrarcak csak részletösmerői voltak
annak az erőnek, a mely nemcsak csókra vonzza ajkainkat, hanem a
csillagok járását, az egész világegyetemet is igazgatja. Elárulom most
önnek az én eszelős tervemet. Ön nem olyan bolond, mint én, hát ne
nevessen ki… Lássa, az eddigi összes művészek mind csak az _egyéni_
nőnek a mását tudták megteremteni, az egyéni Aphroditét, az egyéni
Madonnát, az egyéni Magdolnát: én azt a Nőt akarom megfesteni, a kiben
minden faj, minden temperamentum, minden egyéni nő benne van… Ez az én
életem czélja…
– Értem… ön azt mondja, hogy idáig csak a prizma egyes szineit vették
külön-külön. Ön összegezni akarja ezeket a szineket. De tudja-e, micsoda
szin jön ki akkor belőle? Az, a minek nincsen többé szine, a fehér, a
fehér napfény…
– Jó, – felelt ő rajongva, – hát olyan vakító glóriában akarom én
megálmodni a Nőt, mint a milyen a nap orczája, azt akarom, hogy olyan
fényes legyen az, hogy elkáprázzék tőle az alacsony földi emberek
tekintete…
Sajnos, nem tudtuk a vitánkat befejezni. Ő, ki, a mint mondta, csak
azért rándult le Madridba, hogy a Velasquez szineitől «megrészegedjék»,
másnap visszautazott Párisba, én meg tovább hatoltam lefelé Andaluziába
s Afrikába. Azonban barátságot fogadva, megigértük egymásnak, hogy
Párisban tovább folytatjuk az eszmecserét.
Pár hónap mulva aztán csakugyan ismét találkoztunk Párisban és pedig
abban a bizarr művész-kompániában, melynek éjjeli összejöveteleit és
lelkes vitatkozásait sohasem fogom elfelejteni. Mesés kis csapat volt
az: igazi rajongó művészek, a kiknek első és utolsó gondolatuk a Szép
volt… Tán bolondok, őrültek voltunk, de fiatalok s szent a fiatalság
őrülete. A jövendő művészetének a formuláját akartuk megtalálni… Nem
volt nemzetiségi vagy művészeti ágbeli különbség közöttünk. Ép úgy
voltak magyarok, amerikaiak és francziák közöttünk, mint festők,
szobrászok és írók: hisz az Ember és a Szép úgy is Egy és ép úgy, a mint
az örök emberi tulajdonokat illetőleg gyermekes kishitűség nemzetiségi
különbségeket tenni az emberek közt, akként kicsinyes dolog
válaszfalakat akarni emelni az egyes művészeti ágak közé, melyek csak
egyugyanazon eszmének a külön-külön kisugárzásai. A természet az
előrehaladó emberi elme előtt egyre egyszerűbb tényezőkre vezetődik
vissza… S a mi egyik fő vitatárgyunk az volt, hogy hogymint lehetne a
négy fő művészeti ágat, a költészetet, festészetet, zenét és
szobrászatot egy közös megnyilatkozási formára egyszerűsíteni. Az lesz a
huszadik század formulája, ha nem a huszadiké, hát a harminczadiké!…
És csodálatos guerillacsapat voltunk mi, mikor éjente kivonultunk a
Montmartre művészi lebujaiba, «Chat-Noir»-jaiba és «Ane-rouge»-jaiba,
melyekben a művészet olyan különösen ölelkezik a ledér félvilággal, a
zseni a maquereau-val s a pierreuse-el… Lelkesen hallgattuk, a
«sör-Napoleon», Salis, XVI-dik századbeli nyelvezetű prológjait, a
troubadour Montoya halkan elsuttogott költői dalait s a botticelli-hajú
sápadt leányok bús románczait a tiszta, nagy szerelemről, ép arról, a
mit itt hiába keresett az ember. Érdekes profilok voltak ott.
Mindenekelőtt a mi szelíd magyar védnökünk, «az öreg Diogenes», az az
őszbecsavarodott szakállú filozofus, kinek koldus egyszerűségű ruházata
alatt korunk egyik legnagyobb tájképfestője rejtezett. Ott volt Bunny, a
festő, az az ausztráliai angol baronet, a kinek derűs, gyöngéd
zsenijében olyan harmónikusan tudott egyesülni az antik mithologikus
világ a shakespearei költészettel. Ott volt a franczia szimbolista Riom,
kinek érdekes bohém fejét olyan hosszú haj övezte, mint a milyet a
merovingi királyok viseltek, mellette ült a mi magyar Ivánunk, kinek
«Szirén» és «Nyomok a hóban» czímű képeit olyan drágán vették meg
Amerikában. Odább a híres Harrison és a mi saját külön orosz szobrászunk
közt huzta meg magát a krisztusfejű, bizarr Everard Dismal. Az a
csodálatos amerikai festő volt ő, ki miután volt prerafaelista,
Baudelaire-illusztrátor, «szerelemcziklus»-festő, miután mint megtért
buzgó katholikus szentképeket s egy csodatevővé vált «Beata Virgo»-t
festett, harmadszorra is renegáttá vált, hogy kétségbeesésében
«halál-cziklusát» tegye vászonra. Hogy azután mi lett vele s az emberi
gondolatok nagy vargabetűje után mint tért meg ismét – tán utolszor – a
szerelem által, azt egy fiatal magyar író barátunk irta meg…
Ott volt végül e csodálatos társaságban az én madridi ösmerősöm is.
Sokat beszélgettem vele az utóbbi időben. Everard Dismalnál lakott a
neuillyi góthikus ház egyik szobájában s a téli estéken, mialatt a
«menazseria» a szomszédos nagy műteremben tombolt, csakugyan folytattam
vele a kettőnk közt abbanmaradt művészi vitát.
Hát elcsodálkoztam: sem Páris illuzio-hervasztó lehellete, sem a
bohémvilág gunyoros léhasága nem tudta elkoptatni az ő lelkesedő
természetét. Az a rajongó maradt, a ki volt. Észrevettem, hogy ha mind
együtt voltunk, ritkán elegyedett bele a nagy vitákba, az elméleti,
tisztán filozófiai thézisek megvitatásába. Egy darabig szelíd mosolylyal
hallgatta a heves fejtegetéseket, de aztán a szemein láttam, hogy
visszamerül ábrándjaiba s tovább álmodja művészi álmait. Nevetett ő a
theóriákon… érezte, hogy mankók azok, melyeken csak olyanok járnak, a
kik nem tudnak az eszmény után a fellegekbe szállni. Ő odafent volt
mindig képzelmének kiterjesztett szárnyaival ott lebegett az eszmények
azurjában s nem értette meg azokat a földön vitatkozó embereket, a kik
logikából és analizisból akarnak létrát csinálni az égbe.
– Hát még mindig az az ideálista, a ki volt? – kérdeztem mosolyogva. –
Még mindig csak az eszményt, a Nőt szereti s nem a földi szép
asszonyokat?
– Az vagyok, a ki voltam, az is maradok. Tűz az bennem, – ki ne
nevessen: oltártűz, s nem lehet azt a gúnynak a hideg zuhanyaival
eloltani. Lássa, hogy még Párisnak a czinizmusa se fog ki rajtam… Csak
hadd nevessenek a fiúk, a balgák! Tudom én mit csinálok.
Közelébb hajolt hozzám.
– Lássa, mindent megpróbáltak már velem. Elvittek könnyelmű nők közé,
rám uszították őket, hogy elveszítsenek, de minden kisérletük hiába való
maradt. Megbocsátok nekik, bár csunya volt tőlük. Egy évek óta igazán
tiszta, nemes ihlettel épített eszményt akartak bennem lerombolni… Ön
nem hiszi, hogy a földi nő érintése örökre elhervasztaná bennem az
ideált?… Hát nem érti ön meg, – nézze végig kérem a nagy emberek, a nagy
művészek életét, – nem az egyéni földi nő beleavatkozása tette azokat
tönkre, vonta el őket az ideáltól, a munkától s rántotta le géniuszukat
a köznapi boldogtalanság, vagy – boldogság… sarába? A ki az eszménynek
akar élni, az először is függetlenítse magát a földi dolgoktól, mert
azok az ideálhoz képest mindig piszkosak, mindig… S a földi nőtől való
függetlenség az első feltétele annak, hogy az ember az eszmény felé
elindulhasson. Lássa, az élet rövid, oh istenem túlságosan rövid, s az a
szent kor, melyben a képzelem még elég ruganyos arra, hogy magasra
szálljon: az ifjúság, az szinte lehelletnyi rövid… Kérdezze meg a
keresztyén misztikusokat, minden korok és vallások aszkéta rajongóit,
szóval azokat, a kik nem múló földi érdekek, hanem örök ideálok felé
törekedtek, hogy nem óva intenek-e a földi asszonyoktól, az «amor
profano»-tól? Nem vagyok én nőgyűlölő, hogy is volnék? Hisz a nő
esszencziáját tartom a legmagasabbnak a teremtésben, csak nem akarom
annak egyéni, tehát tökéletlen megnyilatkozása miatt az egészet
elveszíteni. Tán félek tőle… jó, de nem bánom. Független vagyok,
megszabadultam már tőle, – tette hozzá büszkén.
– De hát ha minden ember úgy gondolkodnék mint ön, mi lenne a világból?
Mosolygott.
– Ne féltse a világot! Arra, a mit én elmulasztok, mindig fog akadni
elég ember. De azok aztán nincsenek az eszmény keresésére hivatva…
Tetszettek nekem ezek a bizarr elméletek s megvallom, mulattam kissé
rajtuk. Sok minden badar tréfát megpróbáltak Olivérral, de bizony csak
nem lehetett kifogni rajta. Mondják, különös volt, hogy milyen
rajongással festette női modelljeit, leste testük körvonalainak a titkát
és hogy irtózott tőlük, mihelyt a műterem emelvényéről leszálltak…
Denique az az ember, a ki annyira ösmerte a női szépséget, a kinek a Nő
volt élete czélja, az földi nővel életében úgyszólván még csak sohasem
is beszélt…
– Nos és terve, az a nagy kép, mely a Nő esszencziáját lesz hivatva
ábrázolni, mi van azzal?
Szeme felcsillant.
– Meglesz, de nem olyan hamar, mint ön gondolná. Évek munkája lesz az.
Egész lelkemet akarom én abba beletenni, ifjúságom főmunkája lesz az.
Most egyelőre csak tanulmányokat csinálok, átveszem az összes földi
fajok női tipusait… Még egyideig itt maradok Párisban, itt végzem el
előtanulmányaim alapvető részét, aztán hazamegyek Magyarországba. Ott
nagy visszavonultságban akarom megálmodni azt az eszményi Arczot, a mely
egyesíteni fogja minden tipusnak, minden temperamentumnak az
egyéniségét. Az lesz a Nő, az Ösmeretlen, a Világideál, az, a kit még
nem ismerek s a kit én fogok megteremteni… Ah, az az arcz! Bárcsak
látnám már… Nem látom még, de vonásai mint valami aranyos ködben, olykor
már felderengenek előttem…
Ajkai körül szinte túlvilági boldog mosoly játszadozott. Sajnáltam és
irigyeltem rajongó, tiszta hiteért.

II.
Aztán hosszú ideig nem láttam viszont Olivért. Én sokat utaztam a
külföldön, ő is és a sors sohasem hozott bennünket össze. Mikor
legközelebb ismét találkoztunk, az Pesten volt, itt ebben a műteremben.
Hej, sok rajongó, boldog órát töltöttünk mi itt együtt! Nagyon
megbarátkoztunk… Szerfölött pozitivista hazánkban, múló divatok s
praktikusabb ideálok után járó művészkoloniánk közepette nem volt
rajtunk kívül más ilyen bolond rajongó, hát igazán szomjas lélekkel
menekültünk egymáshoz.
Olivér azalatt a másfél év alatt keveset változott. Csak még kevesebbet
beszélt. Mint benső, lelki életet élő barátok közt gyakran megesik,
utóbb már naphosszat el voltunk egymás mellett, a nélkül, hogy
beszélgettünk volna: nem volt többet szükségünk a szóra, egymáshoz és
együvé szokott gondolataink már párhuzamosan fejlődtek tova, úgy, hogy
csak «eredményeinket» közöltük egymással. S azok többnyire megegyeztek…
Azt mondtam, keveset változott Olivér azalatt a másfél év alatt. Nem
egész helyes ez: arczban határozottan megöregedett, a soká fiatalon
maradt arczok hirtelen hervadása látszott meg rajta. Kissé
pergamentszerűvé vált ábrázatját pár csodálatos szenvedő, szinte
fájdalmas vonás élesítette ki: a mint azelőtt fiatalabbnak tetszett a
koránál, akként most idősebbnek tartotta volna az ember, mint a milyen
valósággal volt. Csak szemei lettek nagyobbak s ha lehet, lázasabbak.
Néha még felcsillant bennük a régi gyermekes, csodálkozó kifejezés, de
különben rendesen inkább szórakozott és álmatag volt a pillantása.
Teljesen belső álomvilágába húzódott vissza. Már arra se volt többé
szüksége, hogy túláradó rajongását időről-időre szavakban ontsa ki más
előtt: sok visszafojtott indulata még csak megkettőztette a néma benső
életet benne. S az a rajongás, a mely nem talál természetes szelepet a
«megnyilatkozásban», az természetesen csak annál veszedelmesebben
erősödik meg a magába zárkózott lélekben. Nem mondom, hogy rögeszmévé,
de mégis bizonyos fokú fanatizmussá válik…
Mikor először meglátogattam, elcsodálkoztam a műtermén. Valóságos múzeum
volt az, egy a maga nemében egyetlen múzeuma a női szépségnek. Szobor-
és domborművekben, fényképekben s metszetekben megvoltak ott az antik
világ, a byzantin kultura, az olasz és spanyol renaissance és a kölni
iskola minden női szépségei. Bizarr fenséggel sorakoztak ott egymás
mellett a teremtés női princzipiumának a képviselői: a démoni mosolyú
ninivei Lilithek, a rejtelmes, mintegy túlvilági kéjbe belemerevedett
babyloni Astarté-k, aztán ennek az Astarténak a bűbájosan megtisztult
leányai, a görög Aphroditék és római Vénuszok. Ott volt mindenek
királynője, a szinte madonnaarczú, szeplőtelen milói istennő, a
méltóságos capitoliumi Vénusz, a játszian, földien kéjes medici
Aphrodite, az Anadyomene, a legszebb testű Samothracei Victoria s a
kaczér Kallipyge… Metszetekben és fényképekben kisérték ezeket azok a
festmények, a melyeken a cinque-cento olasz mesterei álmodták meg
ugyanezt az istennőt. Ott lustálkodtak a Tizián és Veronese Vénuszai…
Odább egy új, kevésbbé földies formában jelent meg a női ideál: a
Madonnák óriás cziklusa foglalta el a műterem egyik egész oldalát. A
Rafael túlvilági szelíd királynője, a sixtini Szűz, s «zöldben» pihenő
Madonnája mellett sorakoztak: a Murillo «holdas» és «egyiptomi»
Boldogasszonyai, a Memling merevségükben annyira bájos «Jungfrau»-i s a
mennyei gyöngédség nagymestereinek, Botticelli-nek, Luini-nek,
Solari-nak s Beato Angelico-nak a bűbájos képei.
Külön galériája volt a szőke, bűnbánó Magdolnáknak, kik közűl
csodálatosan magaslott ki a Ribera spanyolosan barna megtérő bűnöse. Egy
sarokban helyezkedtek el a Moreau modern «Saloméja» mellett a vérengző
renaissance-Judithok másai… Meglepő múzeum volt ez! Büszke Athénék,
lenge Dianák, busongó Ariadnék, ledér Phrynék s ezek mellett a
Michael-Angelo megdöbbentő sixtini sybillái, az egész XVI. század szent
asszonyai, a Rafael Louvre-beli aragoniai herczegnője, a Veronese kéjes
Veneziája, a Tizián élveteg Danaéja, a Corregio szerelmes álomhoz
hasonlítható Io-ja s a Velasquez infansnői! Hogy a nőiesség skálája
teljes legyen, megvoltak ott még a vatikáni Hermaphrodite, az ephesusi
Diana s a paphlagoniai amazon királynők is: a fiusan merész Penthesileák
s férfias Hyppoliták… Egész külön álltak: a capuai Psyche, a Donatello
Szent Czecziliája, s egy üres sarokban a Lionardo Giocondája… A szomszéd
teremben a modern mesterek kevésbbé érdekes női galériája állott, míg a
harmadik szobában a föld összes számbavehető fajainak a szépségtipusai
voltak felhalmozva. A negyedik szoba a világ legbájosabb, legkecsesebb
és legbűnösebb asszonyainak: a párisi és japáni nőknek volt szentelve…
Mikor beléptem, ép a fényképező készülék előtt találtam Olivért. Nagy
munkában volt: u. n. kompozit-fényképeket csinált huszonöt különböző
fajbeli szépségtipusból, vagyis egymásra fényképezte le a huszonöt
arczot, hogy a közös vonásokat kikapja belőlük.
– Látod-e már?
– Látom, – szólt halkan s ajakára ismét a régi rajongó mosoly ült, –
látom olykor, de csak mintegy hirtelen tovatünő álomban s
lehelletszerűen halványan… Oh, barátom, csodálatos egy nő az! Soká,
nagyon soká fog az még tartani, míg magamhoz édesgethetem s végre a
szeme közé nézhetek. Akkor aztán csak le kell másolnom… Mindez a
tudományos kisérletezés, tipus-összevetés, csak mellékes, csak arra
való, hogy a képzelmemet megtermékenyítse s meggátoljon abban, hogy
valamelyik tipus végletébe beléessem. Legtöbb hatással van rám a capuai
Psyche, ebben az antik töredékszoborban van a legtisztább
lélekkifejezés, s a Gioconda, ez viszont a legkomplikáltabb női arcz, a
mit valaha vászonra tettek. Az utókor tizennyolcz jelzőt talált ki
szfinxszerű mosolyára… Lionardo nyomán kell haladnom, egy ezerszeresen
tökéletesített Giocondát kell festenem… belé kell tennem az ő Mona
Lisájába mind azt, a mi onnan hiányzik… Az az eszményi nő, a kit én
látok, az egyesíti az antik méltóságot a párisi szédítő bájjal, a
büszkeséget a kecsességgel, a hozzáférhetetlen, madonnaszerű szentséget
az odaadó élvetegséggel. Látod én is azt hittem, hogy lehetetlen e
látszólag összeférhetetlen dolgokat egy arczban egyesíteni, pedig lehet,
mind megvannak e tulajdonok annak a nőnek az arczában, a ki álmaimon
átsuhan…
Egy ideig hallgattunk mind a ketten. Odakint a fák mögött lassan
elmosódott a véres csík a napnyugati égen s a szegletekben gyülekező
árnyak kiváncsian lopództak körénk. Olivér mély gondolatokba merülten,
kezeibe temetett arczczal ült mellettem, midőn egyszerre hirtelen
felkelt. Csak fehér arczát és égő szemeit láttam.
– Hallgass reám, – kezdte, – rég nem láttuk egymást, sok
gondolatútvesztőn mentem azóta át, új titkokat kell neked elárulnom. Nem
tudod te mit akarok én ezzel a képemmel! Nagy dolgot akarok én. És immár
rögeszmémmé vált az…
– Nos?
– Nos hát tudod-e, hogy most végre rájöttem, hogy Goncourt-éknak s
Everard Dismalnak igazuk van! Tudod-e, hogy ki nekünk művészeknek a
legnagyobb ellenségünk?
– Nos?
– A természet, a természet nem tud igaz Szépet teremteni!
– Hogyan? Hisz ellenkezőleg a művész tanul tőle, a művész él a
természeten…
– Ismétlem: a természet nem tud igaz szépet teremteni! Képes egy
bizonyos alacsonyabb rangú szépre, de az a művészet magasabb fejlettségi
fokán álló embert többé nem elégíti ki. Igazi szépet csak az Ember, a
magasabb rendű művész tud teremteni. S tudod-e mi ennélfogva a magasabb
rendű művész igazi feladata?
– Micsoda?
– Hát az, hogy a természet művét kijavítsa. Olyat teremtsen, a milyenre
a természet nem képes. S midőn én a Nő eszményképét megfestem, tudod-e,
hogy mi a való czélom? Az, hogy legyőzzem a természetet, fessek egy
olyan nőt, a milyet a természet nem tud teremteni – –
Lihegve hallgatott el egy perczre.
– S ha ez a képem sikerült, ha legyőztem a természetet, ezt a gyűlölt
ellenségét a művésznek, akkor olyanná leszek, mint egy új Isten, a ki
ezen a nyomorult földön, egy tökéletesebb világra méltó remeket hoz
létre – –

III.
Hónapok teltek el. Sokat voltunk együtt nagyon. Olivér erősen dolgozott,
szorgalmasan festegette tipusokat összegező előtanulmányait. Én
mérsékelt, józanabb kritikámmal állandóan ellenőriztem őt. Hallgatott
rám, csak eszthétikai rögeszméiben maradt hajthatatlan. És a fanatizmus
ragályos, lassankint kezdtem beleélni magamat eszméibe; rajongásának
heve magával sodort engemet is.
Egy napon levelet kaptam tőle. Csak ennyi volt benne: «Hagyj magamra
nehány hónapig. Álmaim tisztulnak, érzem, hogy jön, megfogom látni azt,
a kire várok… Ha nem csalódom, pár nap mulva már festéshez láthatok.
Majd irok neked s akkor jer el hozzám…»
Elutaztam.

IV.
Szeptemberben Olaszországban voltam, midőn Bellagioban sürgönyt kaptam
Olivértől. Egy derűs őszi napon, annyi idő után, végre hát ismét
betoppantam a műterembe.
Nem ismertem rá Olivérre. Mintegy megigézve állt az atelier közepén az
óriás aranyráma előtt s mikor meglátott, ujjongó örömmel borult a
nyakamba. De szinte megijedtem a formájától; összeesett testén csak úgy
lógott a ruha. Nagyon megviselhette az erős munka.
– Nézd, barátom, nézd! – kiáltott a kép felé tárva ki karjait, – nézd,
aztán beszélj!…
A hatalmas festmény elé léptem.
Ott állt előttem egész káprázatos fenségében az a világhíressé vált
«Eszmény», mely a mult tavaszi Szalonban olyan óriási feltünést keltett
s a nagy díjat elnyerte. Ezer ujság hozta azóta a mását, nem is akarom
én leirni részletekben, csak annyit említek fel, hogy első látásra
magamat is csak olyan megdöbbentő, gyönyörteljes ámulatba ejtett, mint
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 8
  • Parts
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 1
    Total number of words is 3981
    Total number of unique words is 1927
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 2
    Total number of words is 3976
    Total number of unique words is 1970
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    51.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 3
    Total number of words is 3997
    Total number of unique words is 1897
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    48.8 of words are in the 5000 most common words
    55.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 4
    Total number of words is 4024
    Total number of unique words is 1878
    35.9 of words are in the 2000 most common words
    50.8 of words are in the 5000 most common words
    58.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 5
    Total number of words is 4067
    Total number of unique words is 1868
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    45.5 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 6
    Total number of words is 3985
    Total number of unique words is 1843
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 7
    Total number of words is 4061
    Total number of unique words is 2004
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 8
    Total number of words is 4037
    Total number of unique words is 1797
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    54.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 9
    Total number of words is 4117
    Total number of unique words is 1936
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    45.7 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 10
    Total number of words is 170
    Total number of unique words is 124
    45.9 of words are in the 2000 most common words
    57.9 of words are in the 5000 most common words
    61.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.