A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 7

  – No jó, jó – a többit aztán csináld ki Gyurival, hej, mások voltak a
  férfiak az én időmben, de az asszonyok is! – tette hozzá kicsit mérgesen
  pillantva Lili asszonyra. Köszönöm a kérdésteket, most már jobban van az
  öcsém. Már bizony attól féltünk, a tüdejét érte a lövés és nagy baj
  lesz, de hát megsegít az Isten, ha ti modern emberek nem is hisztek
  benne!… Hm, hm… no, jertek be, bejöhettek Gyurihoz…
  Lili asszony muffjába fojtotta ásítását, de azért szófogadóan kelt fel.
  Átmentek néhány ósdi szobán s aztán benyitottak egy kissé melegebb, de
  derüs nappali helyiségbe. Angol plaidbe burkoltan egy erőteljes, szép
  fiatal ember pihent ott a középső karosszékben; bal válla be volt kötve,
  borogatás volt a homlokán is, de a lázokozta sápadtság azért mitsem vett
  el tekintetének a határozottságából. A hogy a nevet hallotta,
  legénykedve akart föltápászkodni, de Máli néni gyöngéden letartotta.
  – Eh, katona-dolog! – mondotta – köszönöm, hogy meglátogatsz, kedves
  barátom. Hallom, ki akarsz hívni, – szívesen, öregem, mihelyt birom a
  karomat! Ha az ember egy ismeretlen hölgyért két úrral megvív, csak
  annál korrektebb, ha utána a férjjel is megverekszik.
  – De kérlek… – mormogta Guszti. Nevettek.
  – Különben – folytatta Gyuri, udvarias nyugalommal nézve végig Lili
  asszonyon – nagyon örülök, hogy nagyságos asszonyom is megtisztelt
  látogatásával legalább megláthatom azt a szép hölgyet, a kiért a nagy
  csata folyt… Valóban, be kell vallanom…
  Közönyös bókot mondott, egykedvű, még inkább tán gunyoros hangon. Lili
  asszony kissé elcsodálkozott. Tetteti magát ez az ember? A tant és
  Guszti felkeltek, hogy a szomszéd szobában Alt-Wien csészéket nézzenek
  meg s ők magukra maradtak. Lili asszony már nem félt a vallomástól,
  ellenkezőleg ő hajolt érdeklődően előre.
  – Hát maga igazán sohse látott engem azelőtt? – kérdezte – én nem
  ismertem magát, az természetes, de azt hittem…
  Gyuri felkaczagott.
  – Nem én, most látom nagyságos asszonyomat először… Nincs az én
  eljárásomban semmi érdem, nem tartozik maga nekem semmivel. Akármelyik
  gavallér ember megtette volna… Nem is nagyságos asszonyomért történt,
  hanem egyáltalában… a női becsületért…
  – Ah!… Én azt hittem…
  – Azt hitte, hogy szerelmes vagyok magába? – kaczagott Gyuri – ah,
  dehogy…
  Lili asszony elhallgatott. Egyszerre nagyot fordult valami az ő
  hivalkodó és lusta lelkében – s egyre szorgalmasabb ámulattal nézett
  arra a hideg mosolylyal tekintő fiatal emberre. Olyan furcsa
  nyughatatlanság fogta el, a milyet eddig még nem ismert.
  Csengettek. Pillanat múlva selymes suhogás hallatszott, s lábujjhegyen
  egy szép fiatal leány suhant be a szobába. Mintha észre se vette volna
  Lili asszonyt, kedveskedőleg hajolt a beteg fölé s gyöngéden a Gyuri
  fejére tette keztyűs kezét.
  – Jobban van, édes Gyuri?
  – A huga?… – kérdé Balsayné zavartan.
  – Nem, a menyasszonyom – felelt a beteg, megcsókolva a keztyüs kezecskét
  – az én hű kis ápolónőm… Ilonka, hadd mutassam be magát.
  – Hát magának menyasszonya is van? – kérdezte Lili asszony egészen
  elhűlve.
  – Van bizony! – felelt Ilonka örömmel – és most még kétszerte jobban
  szeretem Gyurit, a miért olyan vitézűl megvédte az asszonyi becsületet!…
  *
  Mikor lejöttek a lépcsőn, Guszti félénken szólalt meg:
  – Nagyon derék, kedves ember!… Bocsáss meg, édesem, de meg kellett
  hivnom őket magunkhoz ebédre. Haragszol rá még?
  – Persze, hogy haragszom! – felelt Lili asszony – most még jobban! Nem
  értem, egy vőlegény minek verekszik meg a más feleségéért…
  – Mit mondasz?
  – Oh, semmit… Csak jőjjön el hozzánk! Megmondom én neki szemébe az
  igazat. Ha te nem tudtál vele leszámolni, majd leszámolok vele én!…
  
  
  IKAROS.
  … Ismét itt ülök ebben a gazdátlan műteremben s csak bámulok ki az őszi
  délután sorvadó világába. Egy év óta, a mióta festő barátom eltűnt,
  magam se tudom, mért, ide szoktam. Ez a műterem lett magányos
  elmélkedésem tanyájává; hogy nálam maradtak a kulcsok, mindegyre
  gyakrabban ide bujtam el, ha a hétköznapi élet elől menekülve, a művészi
  khimairák világába vágyódtam… Esteledik, odakint álomra hunyja a szemét
  November. A halott kert fái fekete gallykarjaikkal szinte könyörgőleg
  nyúlnak fel a naplemente sötétvörös csíkjába; mintha csak kérlelni
  akarnának valakit, hogy ne hagyja őket még elpusztulni. Az elapadó
  fényben azonban rejtelmessé válik ez a műterem. Ilyenkor szeretek én itt
  lenni, ilyenkor lassankint elvesztem az idő és a tér fogalmát s a hogy
  álmaim szárnyra kelve szállnak tova mesés Ultima Thulék felé, úgy
  tetszik nekem, hogy ennek a műteremnek a falai egész a Végtelen
  küszöbéig tágulnak. A kis bohém zúg az elérhetetlen ideálok
  világegyetemévé válik… Csak mi tudjuk, micsoda gyönyör az a Képzelet
  szárnyai alatt egyszerre élni minden elmult és jövendő századokban s
  egyszerre ott lenni a Tér minden sarkában… Csak mi tudjuk azt, hogy mi
  az, midőn a vergődő gondolat olykor túl merészkedik a Véges határán is s
  aztán lankadt szárnyakkal áll meg a Végtelen oszlopainál… De viszont
  csak mi tudjuk azt is, hogy micsoda kín e szédületből ismét felocsudni…
  Körülnézek: minden a régiben van e csudálatos műteremben. Az elapadó
  fényben még látszanak a keleties pompájú persa és indus díszletek, a fal
  mellett sorakozó gipsz Vénuszok, Parthenon-domborművek és
  renaissance-madonnák, a kirivó párisi impresszionista képek s végül
  szegény barátom temérdek olajtanulmánya, melyeket ahhoz a nagy képéhez
  csinált. Az a végzetes kép! Azóta megnyerte a világtárlat nagy díját,
  vajjon legalább tudja-e ő ezt?… S ha él valahol, hol lehet, mit csinál?
  Élhet-e az, a kit a végtelen utáni vágy lesújtott, a kit az Ideál
  kikaczagott?… A sarokba nézek: valami eltévedt visszfény ép arra a bájos
  antik domborműre esik, melyen Daidalos szárnyakat csinál boldogtalan
  fiának, Ikarosnak, ki a mithosz szerint a felhős magasból a samosi
  tengerbe bukott le s ott lelte halálát, a mért viaszszerkezetű
  szárnyaival túlságosan magasra merészkedett, fel egész az Apolló
  napszekeréig. Szomorúan gondolom el: az én barátom ez az Ikaros…
  
  I.
  Nem is tudom már, hol találkoztam Olivérral először. De azt hiszem, egy
  régibb spanyol utam alkalmával a madridi Prado múzeumban ösmerkedtem meg
  vele. Igen, emlékszem, egy napon a Velasquez-féle vörös szoknyájú
  infánsnő előtt egy sápadt, magas, szőke fiatal embert pillantottam meg.
  Meglepett az egész lénye: a hogy azt az infánsnőt nézte, finom rajzolatú
  arczában s mindenekfelett csodálkozó nagy kék szemeiben annyi mélységes
  rajongás volt, hogy figyelmem a képről lassankint egészen reá
  terelődött. Egymásra néztünk. Hanyag bársonykabátjáról, óriási
  Boul-Miche nyakkendőjéről s szinte még pelyhedző kis művész-szakálláról
  sejtettem, hogy festő. Amerikainak néztem, ő meg a hogy első pár szava
  után kivettem, orosznak tartott engem. Ő francziául beszélt, én angolul
  feleltem neki, így aztán csakhamar tisztába jöttünk, hogy mind a ketten
  magyarok vagyunk… Kisült, hogy jól ismerem magyarországi rokonait és
  ösmerőseit, a Dombrádyakat, Szentinczeyket, Pándyakat, Domokosokat.
  Sohse felejtem el azt a napot, melyet a madridi Buen Retiro magnoliái
  alatt sétálva együtt töltöttünk. Csupa eszeveszett rajongás volt az
  egész ember, egy délibábos poéta, kinek csak egy gondolata volt a
  földön: a művészet. Elmondta, hogy már pár év óta él külföldön,
  Münchenben végezte az akadémiát s Párisban Julient, most huszonnégy éves
  s ha arra gondol, hogy végre hát szabadon megfestheti gondolatait,
  szinte beleszédül boldogságába. Túláradó, egymást kergető gondolataitól
  szinte alig tudta mondatait befejezni. Óriási tervei voltak… Olykor
  szinte vallásosan ejtett ki egy szót, alig hallhatóan: a Nő… Csodálkozva
  néztem rá, s hogy pillanatra megrögzitsem tovaszáguldó gondolatait,
  szinte brutálisan kérdém tőle:
  – Szereti-e az asszonyokat?
  Zavartan, csalódottan, utóbb szinte szemrehányólag nézett rám. Láttam
  rajta, hogy e pillanatban megvet, talán gyűlöl is engemet… De szemei
  csakhamar ismét felvették rajongó kifejezésüket. Aztán szinte
  szégyenkezve vallotta be, hogy nem úgy szereti ő a nőket, a hogy én
  gondolom. Sohse tudna ő élő, eleven asszonyhoz hozzányúlni… A ki a Nőt,
  a teremtésnek ezt a legszebb géniuszát, az Ideált szereti, hogy
  nyúlhatna az élő nőhöz?
  – Szentségtörés volna az… – szólt, – olyan, mint a bibliai eredendő
  bűnbe esés… Hát nem érti ön, hogy a valóság érintése örökre beszennyezné
  az eszményt?
  Álmélkodva néztem rá. De ő lelkesedetten folytatta:
  – A Nő! A Nő!… Nem szabad az igaz művésznek az «amor profanot» ismerni,
  csak az «amor divino»-t! Az isteni szerelem a művészetben az eszmény
  szeretete. A ki földi, egyéni szerelemben adja ki lelkesedését, a ki
  _egy_ nőt tud szeretni, hogy tudná az a nőt, az összességnek a jelképét,
  az eszmét átérezni, azt az összideált, a mely felette áll az egyéni
  asszonynak? Hisz az csak egy miriádnyi megnyilatkozása, alkatrésze annak
  az egésznek, hogy lehetne annál megállapodni annak, a ki az Egész felé
  törekszik?…
  – De nem gondolja, hogy esetleg igazuk van azoknak, a kik azt tartják,
  hogy nagy szerelemmel épp egy egyéni nőben lehet feltalálni az egészet,
  a Nőt?
  – Nem, ezerszer nem! – válaszolt ő hevesen, – ha egy millió emberélet
  alatt minden létezett és létező nőt végig lehetne szeretni, akkor
  esetleg igen, de a mi emberi véges életünkben: nem! A szerelem eddigi
  nagy héroszai, a Rómeok, Wertherek, Petrarcak csak részletösmerői voltak
  annak az erőnek, a mely nemcsak csókra vonzza ajkainkat, hanem a
  csillagok járását, az egész világegyetemet is igazgatja. Elárulom most
  önnek az én eszelős tervemet. Ön nem olyan bolond, mint én, hát ne
  nevessen ki… Lássa, az eddigi összes művészek mind csak az _egyéni_
  nőnek a mását tudták megteremteni, az egyéni Aphroditét, az egyéni
  Madonnát, az egyéni Magdolnát: én azt a Nőt akarom megfesteni, a kiben
  minden faj, minden temperamentum, minden egyéni nő benne van… Ez az én
  életem czélja…
  – Értem… ön azt mondja, hogy idáig csak a prizma egyes szineit vették
  külön-külön. Ön összegezni akarja ezeket a szineket. De tudja-e, micsoda
  szin jön ki akkor belőle? Az, a minek nincsen többé szine, a fehér, a
  fehér napfény…
  – Jó, – felelt ő rajongva, – hát olyan vakító glóriában akarom én
  megálmodni a Nőt, mint a milyen a nap orczája, azt akarom, hogy olyan
  fényes legyen az, hogy elkáprázzék tőle az alacsony földi emberek
  tekintete…
  Sajnos, nem tudtuk a vitánkat befejezni. Ő, ki, a mint mondta, csak
  azért rándult le Madridba, hogy a Velasquez szineitől «megrészegedjék»,
  másnap visszautazott Párisba, én meg tovább hatoltam lefelé Andaluziába
  s Afrikába. Azonban barátságot fogadva, megigértük egymásnak, hogy
  Párisban tovább folytatjuk az eszmecserét.
  Pár hónap mulva aztán csakugyan ismét találkoztunk Párisban és pedig
  abban a bizarr művész-kompániában, melynek éjjeli összejöveteleit és
  lelkes vitatkozásait sohasem fogom elfelejteni. Mesés kis csapat volt
  az: igazi rajongó művészek, a kiknek első és utolsó gondolatuk a Szép
  volt… Tán bolondok, őrültek voltunk, de fiatalok s szent a fiatalság
  őrülete. A jövendő művészetének a formuláját akartuk megtalálni… Nem
  volt nemzetiségi vagy művészeti ágbeli különbség közöttünk. Ép úgy
  voltak magyarok, amerikaiak és francziák közöttünk, mint festők,
  szobrászok és írók: hisz az Ember és a Szép úgy is Egy és ép úgy, a mint
  az örök emberi tulajdonokat illetőleg gyermekes kishitűség nemzetiségi
  különbségeket tenni az emberek közt, akként kicsinyes dolog
  válaszfalakat akarni emelni az egyes művészeti ágak közé, melyek csak
  egyugyanazon eszmének a külön-külön kisugárzásai. A természet az
  előrehaladó emberi elme előtt egyre egyszerűbb tényezőkre vezetődik
  vissza… S a mi egyik fő vitatárgyunk az volt, hogy hogymint lehetne a
  négy fő művészeti ágat, a költészetet, festészetet, zenét és
  szobrászatot egy közös megnyilatkozási formára egyszerűsíteni. Az lesz a
  huszadik század formulája, ha nem a huszadiké, hát a harminczadiké!…
  És csodálatos guerillacsapat voltunk mi, mikor éjente kivonultunk a
  Montmartre művészi lebujaiba, «Chat-Noir»-jaiba és «Ane-rouge»-jaiba,
  melyekben a művészet olyan különösen ölelkezik a ledér félvilággal, a
  zseni a maquereau-val s a pierreuse-el… Lelkesen hallgattuk, a
  «sör-Napoleon», Salis, XVI-dik századbeli nyelvezetű prológjait, a
  troubadour Montoya halkan elsuttogott költői dalait s a botticelli-hajú
  sápadt leányok bús románczait a tiszta, nagy szerelemről, ép arról, a
  mit itt hiába keresett az ember. Érdekes profilok voltak ott.
  Mindenekelőtt a mi szelíd magyar védnökünk, «az öreg Diogenes», az az
  őszbecsavarodott szakállú filozofus, kinek koldus egyszerűségű ruházata
  alatt korunk egyik legnagyobb tájképfestője rejtezett. Ott volt Bunny, a
  festő, az az ausztráliai angol baronet, a kinek derűs, gyöngéd
  zsenijében olyan harmónikusan tudott egyesülni az antik mithologikus
  világ a shakespearei költészettel. Ott volt a franczia szimbolista Riom,
  kinek érdekes bohém fejét olyan hosszú haj övezte, mint a milyet a
  merovingi királyok viseltek, mellette ült a mi magyar Ivánunk, kinek
  «Szirén» és «Nyomok a hóban» czímű képeit olyan drágán vették meg
  Amerikában. Odább a híres Harrison és a mi saját külön orosz szobrászunk
  közt huzta meg magát a krisztusfejű, bizarr Everard Dismal. Az a
  csodálatos amerikai festő volt ő, ki miután volt prerafaelista,
  Baudelaire-illusztrátor, «szerelemcziklus»-festő, miután mint megtért
  buzgó katholikus szentképeket s egy csodatevővé vált «Beata Virgo»-t
  festett, harmadszorra is renegáttá vált, hogy kétségbeesésében
  «halál-cziklusát» tegye vászonra. Hogy azután mi lett vele s az emberi
  gondolatok nagy vargabetűje után mint tért meg ismét – tán utolszor – a
  szerelem által, azt egy fiatal magyar író barátunk irta meg…
  Ott volt végül e csodálatos társaságban az én madridi ösmerősöm is.
  Sokat beszélgettem vele az utóbbi időben. Everard Dismalnál lakott a
  neuillyi góthikus ház egyik szobájában s a téli estéken, mialatt a
  «menazseria» a szomszédos nagy műteremben tombolt, csakugyan folytattam
  vele a kettőnk közt abbanmaradt művészi vitát.
  Hát elcsodálkoztam: sem Páris illuzio-hervasztó lehellete, sem a
  bohémvilág gunyoros léhasága nem tudta elkoptatni az ő lelkesedő
  természetét. Az a rajongó maradt, a ki volt. Észrevettem, hogy ha mind
  együtt voltunk, ritkán elegyedett bele a nagy vitákba, az elméleti,
  tisztán filozófiai thézisek megvitatásába. Egy darabig szelíd mosolylyal
  hallgatta a heves fejtegetéseket, de aztán a szemein láttam, hogy
  visszamerül ábrándjaiba s tovább álmodja művészi álmait. Nevetett ő a
  theóriákon… érezte, hogy mankók azok, melyeken csak olyanok járnak, a
  kik nem tudnak az eszmény után a fellegekbe szállni. Ő odafent volt
  mindig képzelmének kiterjesztett szárnyaival ott lebegett az eszmények
  azurjában s nem értette meg azokat a földön vitatkozó embereket, a kik
  logikából és analizisból akarnak létrát csinálni az égbe.
  – Hát még mindig az az ideálista, a ki volt? – kérdeztem mosolyogva. –
  Még mindig csak az eszményt, a Nőt szereti s nem a földi szép
  asszonyokat?
  – Az vagyok, a ki voltam, az is maradok. Tűz az bennem, – ki ne
  nevessen: oltártűz, s nem lehet azt a gúnynak a hideg zuhanyaival
  eloltani. Lássa, hogy még Párisnak a czinizmusa se fog ki rajtam… Csak
  hadd nevessenek a fiúk, a balgák! Tudom én mit csinálok.
  Közelébb hajolt hozzám.
  – Lássa, mindent megpróbáltak már velem. Elvittek könnyelmű nők közé,
  rám uszították őket, hogy elveszítsenek, de minden kisérletük hiába való
  maradt. Megbocsátok nekik, bár csunya volt tőlük. Egy évek óta igazán
  tiszta, nemes ihlettel épített eszményt akartak bennem lerombolni… Ön
  nem hiszi, hogy a földi nő érintése örökre elhervasztaná bennem az
  ideált?… Hát nem érti ön meg, – nézze végig kérem a nagy emberek, a nagy
  művészek életét, – nem az egyéni földi nő beleavatkozása tette azokat
  tönkre, vonta el őket az ideáltól, a munkától s rántotta le géniuszukat
  a köznapi boldogtalanság, vagy – boldogság… sarába? A ki az eszménynek
  akar élni, az először is függetlenítse magát a földi dolgoktól, mert
  azok az ideálhoz képest mindig piszkosak, mindig… S a földi nőtől való
  függetlenség az első feltétele annak, hogy az ember az eszmény felé
  elindulhasson. Lássa, az élet rövid, oh istenem túlságosan rövid, s az a
  szent kor, melyben a képzelem még elég ruganyos arra, hogy magasra
  szálljon: az ifjúság, az szinte lehelletnyi rövid… Kérdezze meg a
  keresztyén misztikusokat, minden korok és vallások aszkéta rajongóit,
  szóval azokat, a kik nem múló földi érdekek, hanem örök ideálok felé
  törekedtek, hogy nem óva intenek-e a földi asszonyoktól, az «amor
  profano»-tól? Nem vagyok én nőgyűlölő, hogy is volnék? Hisz a nő
  esszencziáját tartom a legmagasabbnak a teremtésben, csak nem akarom
  annak egyéni, tehát tökéletlen megnyilatkozása miatt az egészet
  elveszíteni. Tán félek tőle… jó, de nem bánom. Független vagyok,
  megszabadultam már tőle, – tette hozzá büszkén.
  – De hát ha minden ember úgy gondolkodnék mint ön, mi lenne a világból?
  Mosolygott.
  – Ne féltse a világot! Arra, a mit én elmulasztok, mindig fog akadni
  elég ember. De azok aztán nincsenek az eszmény keresésére hivatva…
  Tetszettek nekem ezek a bizarr elméletek s megvallom, mulattam kissé
  rajtuk. Sok minden badar tréfát megpróbáltak Olivérral, de bizony csak
  nem lehetett kifogni rajta. Mondják, különös volt, hogy milyen
  rajongással festette női modelljeit, leste testük körvonalainak a titkát
  és hogy irtózott tőlük, mihelyt a műterem emelvényéről leszálltak…
  Denique az az ember, a ki annyira ösmerte a női szépséget, a kinek a Nő
  volt élete czélja, az földi nővel életében úgyszólván még csak sohasem
  is beszélt…
  – Nos és terve, az a nagy kép, mely a Nő esszencziáját lesz hivatva
  ábrázolni, mi van azzal?
  Szeme felcsillant.
  – Meglesz, de nem olyan hamar, mint ön gondolná. Évek munkája lesz az.
  Egész lelkemet akarom én abba beletenni, ifjúságom főmunkája lesz az.
  Most egyelőre csak tanulmányokat csinálok, átveszem az összes földi
  fajok női tipusait… Még egyideig itt maradok Párisban, itt végzem el
  előtanulmányaim alapvető részét, aztán hazamegyek Magyarországba. Ott
  nagy visszavonultságban akarom megálmodni azt az eszményi Arczot, a mely
  egyesíteni fogja minden tipusnak, minden temperamentumnak az
  egyéniségét. Az lesz a Nő, az Ösmeretlen, a Világideál, az, a kit még
  nem ismerek s a kit én fogok megteremteni… Ah, az az arcz! Bárcsak
  látnám már… Nem látom még, de vonásai mint valami aranyos ködben, olykor
  már felderengenek előttem…
  Ajkai körül szinte túlvilági boldog mosoly játszadozott. Sajnáltam és
  irigyeltem rajongó, tiszta hiteért.
  
  II.
  Aztán hosszú ideig nem láttam viszont Olivért. Én sokat utaztam a
  külföldön, ő is és a sors sohasem hozott bennünket össze. Mikor
  legközelebb ismét találkoztunk, az Pesten volt, itt ebben a műteremben.
  Hej, sok rajongó, boldog órát töltöttünk mi itt együtt! Nagyon
  megbarátkoztunk… Szerfölött pozitivista hazánkban, múló divatok s
  praktikusabb ideálok után járó művészkoloniánk közepette nem volt
  rajtunk kívül más ilyen bolond rajongó, hát igazán szomjas lélekkel
  menekültünk egymáshoz.
  Olivér azalatt a másfél év alatt keveset változott. Csak még kevesebbet
  beszélt. Mint benső, lelki életet élő barátok közt gyakran megesik,
  utóbb már naphosszat el voltunk egymás mellett, a nélkül, hogy
  beszélgettünk volna: nem volt többet szükségünk a szóra, egymáshoz és
  együvé szokott gondolataink már párhuzamosan fejlődtek tova, úgy, hogy
  csak «eredményeinket» közöltük egymással. S azok többnyire megegyeztek…
  Azt mondtam, keveset változott Olivér azalatt a másfél év alatt. Nem
  egész helyes ez: arczban határozottan megöregedett, a soká fiatalon
  maradt arczok hirtelen hervadása látszott meg rajta. Kissé
  pergamentszerűvé vált ábrázatját pár csodálatos szenvedő, szinte
  fájdalmas vonás élesítette ki: a mint azelőtt fiatalabbnak tetszett a
  koránál, akként most idősebbnek tartotta volna az ember, mint a milyen
  valósággal volt. Csak szemei lettek nagyobbak s ha lehet, lázasabbak.
  Néha még felcsillant bennük a régi gyermekes, csodálkozó kifejezés, de
  különben rendesen inkább szórakozott és álmatag volt a pillantása.
  Teljesen belső álomvilágába húzódott vissza. Már arra se volt többé
  szüksége, hogy túláradó rajongását időről-időre szavakban ontsa ki más
  előtt: sok visszafojtott indulata még csak megkettőztette a néma benső
  életet benne. S az a rajongás, a mely nem talál természetes szelepet a
  «megnyilatkozásban», az természetesen csak annál veszedelmesebben
  erősödik meg a magába zárkózott lélekben. Nem mondom, hogy rögeszmévé,
  de mégis bizonyos fokú fanatizmussá válik…
  Mikor először meglátogattam, elcsodálkoztam a műtermén. Valóságos múzeum
  volt az, egy a maga nemében egyetlen múzeuma a női szépségnek. Szobor-
  és domborművekben, fényképekben s metszetekben megvoltak ott az antik
  világ, a byzantin kultura, az olasz és spanyol renaissance és a kölni
  iskola minden női szépségei. Bizarr fenséggel sorakoztak ott egymás
  mellett a teremtés női princzipiumának a képviselői: a démoni mosolyú
  ninivei Lilithek, a rejtelmes, mintegy túlvilági kéjbe belemerevedett
  babyloni Astarté-k, aztán ennek az Astarténak a bűbájosan megtisztult
  leányai, a görög Aphroditék és római Vénuszok. Ott volt mindenek
  királynője, a szinte madonnaarczú, szeplőtelen milói istennő, a
  méltóságos capitoliumi Vénusz, a játszian, földien kéjes medici
  Aphrodite, az Anadyomene, a legszebb testű Samothracei Victoria s a
  kaczér Kallipyge… Metszetekben és fényképekben kisérték ezeket azok a
  festmények, a melyeken a cinque-cento olasz mesterei álmodták meg
  ugyanezt az istennőt. Ott lustálkodtak a Tizián és Veronese Vénuszai…
  Odább egy új, kevésbbé földies formában jelent meg a női ideál: a
  Madonnák óriás cziklusa foglalta el a műterem egyik egész oldalát. A
  Rafael túlvilági szelíd királynője, a sixtini Szűz, s «zöldben» pihenő
  Madonnája mellett sorakoztak: a Murillo «holdas» és «egyiptomi»
  Boldogasszonyai, a Memling merevségükben annyira bájos «Jungfrau»-i s a
  mennyei gyöngédség nagymestereinek, Botticelli-nek, Luini-nek,
  Solari-nak s Beato Angelico-nak a bűbájos képei.
  Külön galériája volt a szőke, bűnbánó Magdolnáknak, kik közűl
  csodálatosan magaslott ki a Ribera spanyolosan barna megtérő bűnöse. Egy
  sarokban helyezkedtek el a Moreau modern «Saloméja» mellett a vérengző
  renaissance-Judithok másai… Meglepő múzeum volt ez! Büszke Athénék,
  lenge Dianák, busongó Ariadnék, ledér Phrynék s ezek mellett a
  Michael-Angelo megdöbbentő sixtini sybillái, az egész XVI. század szent
  asszonyai, a Rafael Louvre-beli aragoniai herczegnője, a Veronese kéjes
  Veneziája, a Tizián élveteg Danaéja, a Corregio szerelmes álomhoz
  hasonlítható Io-ja s a Velasquez infansnői! Hogy a nőiesség skálája
  teljes legyen, megvoltak ott még a vatikáni Hermaphrodite, az ephesusi
  Diana s a paphlagoniai amazon királynők is: a fiusan merész Penthesileák
  s férfias Hyppoliták… Egész külön álltak: a capuai Psyche, a Donatello
  Szent Czecziliája, s egy üres sarokban a Lionardo Giocondája… A szomszéd
  teremben a modern mesterek kevésbbé érdekes női galériája állott, míg a
  harmadik szobában a föld összes számbavehető fajainak a szépségtipusai
  voltak felhalmozva. A negyedik szoba a világ legbájosabb, legkecsesebb
  és legbűnösebb asszonyainak: a párisi és japáni nőknek volt szentelve…
  Mikor beléptem, ép a fényképező készülék előtt találtam Olivért. Nagy
  munkában volt: u. n. kompozit-fényképeket csinált huszonöt különböző
  fajbeli szépségtipusból, vagyis egymásra fényképezte le a huszonöt
  arczot, hogy a közös vonásokat kikapja belőlük.
  – Látod-e már?
  – Látom, – szólt halkan s ajakára ismét a régi rajongó mosoly ült, –
  látom olykor, de csak mintegy hirtelen tovatünő álomban s
  lehelletszerűen halványan… Oh, barátom, csodálatos egy nő az! Soká,
  nagyon soká fog az még tartani, míg magamhoz édesgethetem s végre a
  szeme közé nézhetek. Akkor aztán csak le kell másolnom… Mindez a
  tudományos kisérletezés, tipus-összevetés, csak mellékes, csak arra
  való, hogy a képzelmemet megtermékenyítse s meggátoljon abban, hogy
  valamelyik tipus végletébe beléessem. Legtöbb hatással van rám a capuai
  Psyche, ebben az antik töredékszoborban van a legtisztább
  lélekkifejezés, s a Gioconda, ez viszont a legkomplikáltabb női arcz, a
  mit valaha vászonra tettek. Az utókor tizennyolcz jelzőt talált ki
  szfinxszerű mosolyára… Lionardo nyomán kell haladnom, egy ezerszeresen
  tökéletesített Giocondát kell festenem… belé kell tennem az ő Mona
  Lisájába mind azt, a mi onnan hiányzik… Az az eszményi nő, a kit én
  látok, az egyesíti az antik méltóságot a párisi szédítő bájjal, a
  büszkeséget a kecsességgel, a hozzáférhetetlen, madonnaszerű szentséget
  az odaadó élvetegséggel. Látod én is azt hittem, hogy lehetetlen e
  látszólag összeférhetetlen dolgokat egy arczban egyesíteni, pedig lehet,
  mind megvannak e tulajdonok annak a nőnek az arczában, a ki álmaimon
  átsuhan…
  Egy ideig hallgattunk mind a ketten. Odakint a fák mögött lassan
  elmosódott a véres csík a napnyugati égen s a szegletekben gyülekező
  árnyak kiváncsian lopództak körénk. Olivér mély gondolatokba merülten,
  kezeibe temetett arczczal ült mellettem, midőn egyszerre hirtelen
  felkelt. Csak fehér arczát és égő szemeit láttam.
  – Hallgass reám, – kezdte, – rég nem láttuk egymást, sok
  gondolatútvesztőn mentem azóta át, új titkokat kell neked elárulnom. Nem
  tudod te mit akarok én ezzel a képemmel! Nagy dolgot akarok én. És immár
  rögeszmémmé vált az…
  – Nos?
  – Nos hát tudod-e, hogy most végre rájöttem, hogy Goncourt-éknak s
  Everard Dismalnak igazuk van! Tudod-e, hogy ki nekünk művészeknek a
  legnagyobb ellenségünk?
  – Nos?
  – A természet, a természet nem tud igaz Szépet teremteni!
  – Hogyan? Hisz ellenkezőleg a művész tanul tőle, a művész él a
  természeten…
  – Ismétlem: a természet nem tud igaz szépet teremteni! Képes egy
  bizonyos alacsonyabb rangú szépre, de az a művészet magasabb fejlettségi
  fokán álló embert többé nem elégíti ki. Igazi szépet csak az Ember, a
  magasabb rendű művész tud teremteni. S tudod-e mi ennélfogva a magasabb
  rendű művész igazi feladata?
  – Micsoda?
  – Hát az, hogy a természet művét kijavítsa. Olyat teremtsen, a milyenre
  a természet nem képes. S midőn én a Nő eszményképét megfestem, tudod-e,
  hogy mi a való czélom? Az, hogy legyőzzem a természetet, fessek egy
  olyan nőt, a milyet a természet nem tud teremteni – –
  Lihegve hallgatott el egy perczre.
  – S ha ez a képem sikerült, ha legyőztem a természetet, ezt a gyűlölt
  ellenségét a művésznek, akkor olyanná leszek, mint egy új Isten, a ki
  ezen a nyomorult földön, egy tökéletesebb világra méltó remeket hoz
  létre – –
  
  III.
  Hónapok teltek el. Sokat voltunk együtt nagyon. Olivér erősen dolgozott,
  szorgalmasan festegette tipusokat összegező előtanulmányait. Én
  mérsékelt, józanabb kritikámmal állandóan ellenőriztem őt. Hallgatott
  rám, csak eszthétikai rögeszméiben maradt hajthatatlan. És a fanatizmus
  ragályos, lassankint kezdtem beleélni magamat eszméibe; rajongásának
  heve magával sodort engemet is.
  Egy napon levelet kaptam tőle. Csak ennyi volt benne: «Hagyj magamra
  nehány hónapig. Álmaim tisztulnak, érzem, hogy jön, megfogom látni azt,
  a kire várok… Ha nem csalódom, pár nap mulva már festéshez láthatok.
  Majd irok neked s akkor jer el hozzám…»
  Elutaztam.
  
  IV.
  Szeptemberben Olaszországban voltam, midőn Bellagioban sürgönyt kaptam
  Olivértől. Egy derűs őszi napon, annyi idő után, végre hát ismét
  betoppantam a műterembe.
  Nem ismertem rá Olivérre. Mintegy megigézve állt az atelier közepén az
  óriás aranyráma előtt s mikor meglátott, ujjongó örömmel borult a
  nyakamba. De szinte megijedtem a formájától; összeesett testén csak úgy
  lógott a ruha. Nagyon megviselhette az erős munka.
  – Nézd, barátom, nézd! – kiáltott a kép felé tárva ki karjait, – nézd,
  aztán beszélj!…
  A hatalmas festmény elé léptem.
  Ott állt előttem egész káprázatos fenségében az a világhíressé vált
  «Eszmény», mely a mult tavaszi Szalonban olyan óriási feltünést keltett
  s a nagy díjat elnyerte. Ezer ujság hozta azóta a mását, nem is akarom
  én leirni részletekben, csak annyit említek fel, hogy első látásra
  magamat is csak olyan megdöbbentő, gyönyörteljes ámulatba ejtett, mint