A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 6

nagy fekete szekrényre néztem s arra gondoltam, hogy ez az ember nem
mond el nekem mindent.
– Alaric, – szóltam gyanakvóan, – te azt mondod, _most_ ébredtél fel.
_Most_ irtad volna le a Jeanne vallomását, – ezt a husz oldalt?
– Eh dehogy…
– Hát akkor _mikor?_ Álmodban?
Megragadtam a karját.
– Barátom – mondotta végre megadóan – még sem volt az álom – – –
*
Várjanak csak – igen, ötödnapra ezután láttam ismét viszont Dismalt.
Vidékre kellett mennem s visszajövet épp hozzákészültem, midőn a Rue
Medicisben találkoztam vele.
Távollétem alatt sokat gondoltam a jelenésre s érdeklődéssel szólítottam
meg Alaricot. Felkaczagott, valóságos hahotában tört ki.
– Hát csakugyan elhitted? – mondotta a vállamra ütve. – No, téged ugyan
könnyü volt rászedni! _Good bye!_…
Én nem értettem és ostobán bámultam tovasiető alakja után. Úgy
elszégyeltem magam, hogy sokáig nem mertem feléje se nézni. Kicsit
bosszantott is furcsa viselkedése… Végre aztán tiz-tizenkét nap mulva
mégis felmentem hozzá a laboratóriumba. Nagy csodálkozásomra nem
találtam ott; kollégája azt mondta, hogy már nem látták két hete. Irtam
neki, de nem kaptam választ… Többször kerestem: ajtaja mindig zárva
volt.
Egy éjjel a festőkkel mulattunk a Quartierben. Nem hittem a szememnek,
mikor egy rossz hirü kávéház hátsó szobájában boulevard-leányok és
diákok orgiája közepette akadtunk rá Alaric Dismalra. Kiütött az angol
mértéktelenség rajta: visszataszítóan mámoros és ledér volt.
Megöregedett és dult arczára alig lehetett rá ösmerni. Gúnyosan
vigyorgott rám a whiskeys és brandys üvegek közül.
– Alaric! – mit csinálsz itt? És Jeanne?…
– Jeanne?! – kaczagott Dismal, – hát pesze hogy jár hozzám! Másvilági
hölgyekkel szerelmeskedem! Jertek, igyunk az egészségükre – – –
Azt hiszem ötöd, – legkésőbb hetednapra az éjjeli találkozás után kaptam
meg az Alaric második levelét.
*
Ködös deczemberi este volt. Lehetett vagy fél nyolcz tájban, mikor
felrohantam hozzá. Ott ült egy szál pislogó gyertya mellett a sötét
szobában. Hanem ezuttal igazán nem ösmertem volna rá. Két keze
baba-szerű merevséggel pihent a szék karfáján s feje erőtlenül dült
hanyatt a támlányra. Oly ijesztően mozdulatlan maradt még akkor is,
mikor megszólalt, hogy nekem úgy tetszett: ez az ember oda van kötözve a
székéhez…
– Bocsáss meg… mormogta tompán, – csunyán viselkedtem… De nem tehetek
róla… Nem bírom tovább – –
– Beteg vagy?
– Nem! – Sohse fogott józanabbúl eszem. S ép azért tudom, hogy
elvesztem. Azért kérettelek ide, mert talán – még – –
– De hát mért ülsz olyan mereven, mozdulatlanul?
Reszketni kezdett. Rám nézett kialudt szemeivel.
– Iván, – suttogta rémesen, – fogd meg a kezemet és huzz – – vigy el
engem innen! Iván, hallgass rám, – ha magad nem bírnál velem, hivass fel
még tíz, még húsz embert… Esdeklek: vigyetek el innen, – ki – ki a
szabadba! – –
– Alaric, mi lelt?
Mozdulatlan maradt most is, csak a szemei forogtak gödreikben és
pillantottak lopva szét a szobában.
– Hát azt hiszed, hogy mi csak ketten vagyunk ebben a szobában? Nem
érzed, hogy rajtunk kívül _más_ is van itt?
Körülnéztem és sajátságos borzongás fogott el… Ez az ember megőrült…
Megragadtam az Alaric kezét s átfogtam a derekát. Sohse láttam még
valakit ily rövid idő alatt ennyire lesoványodni. Váz volt már csupán…
*
Lent voltunk a frissen hullott hóban.
Dismal kimerülten támaszkodott oda egy gázlámpához. Nagyot lélegzett s
megkönnyebbülten pillantott fel a sötét, téli égre.
– Nyugodjál meg, aztán beszélj – mondottam csitítóan.
– Oh Iván, borzasztó az… A halál után, a mint tudod, nyolczad napra jött
el először. – azután hét, hat, öt, négy, három napi időközökkel
rendszeresen mindig felkeresett. Az első látogatásoknál még bizonyos
diadalmas örömmel fogadtam s beszéltettem. És ő beszélt, mondott
megdöbbentő dolgokat. Mindent felírtam, – itt a füzetem… De aztán,
egyszerre gyáván csökkenni kezdett bennem a tudományos kiváncsiság, –
félni kezdtem. Éreztem, hogy érthetetlen módon gyengülök, fogyok…
Barátom, ki nem mondhatom ezt azt iszonyatos érzést. De hisz ez mind
semmi, – értsd meg: most már minden éjjel nálam van! – – Tegnap éjjel
fellázadtam. Mondtam neki, – megtiltottam, hogy többet eljöjjön. A
behúnyt szemű lárva szavaimra egész előmbe suhant s ajkai körül egy _új_
démoni mosoly jelent meg:
– Te parancsoltad, hogy visszajöjjek. Visszajöttem s véled maradok – –
– Örökre?
– Igen. Itt légy holnap este!…
Oh ha tudnád, milyenek voltak azok az esték! Mindig megéreztem előre,
mikor jön s ekkor valmi ólomsúly nehezedett tagjaimra. Nem tudtam
mozdulni… Tűrtem, a meddig lehetett, de ma este már nem bírtam tovább.
Rettegés fogott el s írtam neked… Köszönöm, köszönöm…
Elgondolkoztam. Hová vigyem Alaricot erre az éjszakára? Az én szűk
szobámban nem volt hely… Végre egy közeli, ösmerős szállóba mentünk fel.
Megnyugvással nézett körül a szegényes fogadói szobában.
– Itt jó lesz, – mormogta – itt nincs emlékem tőle… Mert azt hiszem, az
én lakásomon az ő emlékei táplálják jelenését…
Olyan halott-fáradt volt, hogy mint valami gyermeket én vetkeztettem le.
– Nézd, mivé lettem, – mondotta kinosan – váz vagyok már csupán!… És
tudod-e, hogy mi a borzasztó?
– Nos?…
– Az, hogy a milyen mértékben fogyok, sorvadok én: a jelenés ugyanolyan
mértékben nő, erősödik és válik fényesebbre. Belőlem él, rajtam él az!
Mi lesz ennek a vége? El fog emészteni… Maga mondta, hogy lelke, melyet
én istentelenül visszatartottam ebben a világban, test híján természetes
ösztönnel testet keres. Élni akar és élni fog az én testemmel, én pedig
meghalok – – Oh, Iván, borzasztó dolgot tettem, mikor ezt a leányt
halála pillanatában hipnotizáltam!
A mennyire csak tőlem tellett, nyugtattam Alaricot. Csak éjfél után
mentem el tőle. Úgy látszik, félt, mert még akkor is tartóztatott…
*
Reggel hat órakor őrültként rohant be hozzám Dismal. Mint a kit
üldöznek, eszeveszetten csapta be maga után az ajtót, nekitámaszkodott s
rá fordította a kulcsot. Aztán a sarokba menekült s egy karosszékbe
rogyott le.
– Végem van, – hörögte – hiába minden! Iván, te ott voltál, láttad azt a
szobát… Nos, a mint végre el mertem oltani a gyertyát, egyszerre
rámszállott az az ólomsúly, a mi akkor szokott meglepni, mikor a jöttét
érzem…
S akkor egyszerre megindult az örvény. Az utczáról feláradó gyér fénynél
láttam, hogy megmozdul a szobában minden… A bútorok félretolódtak s úgy
helyezkedtek el, mint az én kisérteties szobámban… Felordítottam, de
hiába. Az én szobámban voltam megint… Nyilt a nagy fekete szekrény
ajtaja és a jelenés lépett be. Merev, fehér arczával jött felém, egészen
közel jött hozzám. És tudod, mit mondott? Ezt…
– Hát meg akartál szökni? Hiába menekülsz! Utólérlek itt is. Te
visszaparancsoltál a másvilágról, – jó, én eljöttem. De jegyezd meg:
érted jöttem s tőlem meg nem szabadulsz…
És ekkor barátom, végre felnyitotta a jelenés a szemét és rám nézett.
Iszonyú volt az. Démoni tűz áradt belőle és alattomos mosolyra torzultak
ajkai. Iván, – nem a szelid Jeanne ez a jelenés többé! Valami sátáni
lárva. Honnan vette ezt a sátáni voltát? Tán testemmel együtt én
belőlem? És most a saját hatalmammal engem nyügöz le?… Tudod-e, hogy már
olyan élő, mint egy eleven ember?… Már kinyujtotta felém, nyakam felé
rettenetes fehér kezét; – mint rémes karmok olyanok voltak az ujjai – –
Alig tudtam megnyugtatni Alaricot. Végre azonban mégis magához tért
kissé. Mint egy álomból ébredve rekedten szólalt meg.
– Mi ez? Őrült volnék?… De hisz agyam kétségbeejtő logikával működik.
Hát ha ez még is csak álom vagy hallucináció?! Iván, egy perczig se
maradok többé Párisban. El, – el innen; rémek vannak ennek a bűnös
városnak a levegőjében… Hátha a légváltoztatás segítene rajtam s elűzné
iszonyatomat – –
*
Még aznap délután Rouenban voltunk egy kis fogadónak a szobájában.
Utasítottam a személyzetet… Tervem kész volt: még az este visszautazom
Párisba s másnap a legjobb professzorokat hozom el szerencsétlen
barátomhoz.
Alaric nem akart elereszteni. A gyertya lángjánál olyan volt az arcza,
mint egy rémes és szomorú halálfej.
– Iván, ne hagyj el – suttogta – az ólomsúly már megint rámnehezedik,
érzem, hogy ide is utánam jön – – Sejtem, hogy ez után már nem csak
éjjel, de nappal is látni fogom. Mindig velem van… Szívja életerőmet,
Iván! Nem jelenés ez többé, hanem egy élő ember, a ki már erősebb nálam
s az én erőmmel fog megfojtani engem – –
Láttam, hogy állapota perczről-perczre súlyosodik. Nem halaszthattam
párisi utamat. Búcsuztam és siettem a vasútra. Bárcsak ott maradtam
volna nála – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez volt az Alaric Dismal utolsó éjszakája. Mikor másnap reggel a híres
professzorokkal Rouenbe értem, már vége volt mindennek.
A mit most önöknek elmondok, azt a fogadó törvény előtt megesketett
személyzetétől tudom. Legfontosabb a szobaasszony vallomása. Ő így adja
elő a dolgot: éjfél után egy óra tájban kiáltást hallott a második
emeletről. Felszaladt a lépcsőn. Maga mondja, hogy ekkor még eléggé
álmos volt, de különben igaz hitére állítja, hogy való igaz, a mit
látott. Dismal szobájából egy világos ruhás nőalak suhant ki s ment
végig a sötét folyosón. Ott eltűnt, – de hová? Rejtelem ez a
házbelieknek, mert ott nincs semmiféle lépcső. Viszont a portás azt
vallja, hogy semmiféle világos ruhás nőt akkor éjjel ki nem eresztett a
kapun. Mikor megérkeztem, a vendéglős rögtön azt kérdezte tőlem, hogy
mit tudok a «Monsier Dismal barátnőjéről?» Őt tartotta a gyilkosnak…
Nem emlékezem már, mit feleltem neki… Felrohantam a szobába. Ott feküdt
az ágyon Alaric Dismal holtan. Szederjes arcza rémületbe volt
beledermedve, szája tátva maradt és szemei mintha még mindig valami
iszonyatos látományra bámultak volna. A hogy görcsbe meredt kezét
leemeltem álla alól, akkor láttam a fojtogatás kétségbevonhatatlan
jeleit a nyakán…
*
Iván elhallgatott. Végignézett rajtunk s vállat vont.
– Nos, mit szólnak hozzá? Nekem, a mint mondottam, nincs véleményem az
esetről. Ha spiritiszták vagyunk, elhihetjük, hogy egy lélek visszajött
a másvilágról, de mint pozitivisták mit gondoljunk? Azt, hogy mindenkép
veszedelmes a halállal való kisérletezés. Legveszedelmesebb pedig talán
az, a mit Alaric Dismal csinált, ki az élet legrejtelmesebb
pillanatában, _in articulo mortis_ hipnotizált embert. Az ő kegyetlen
szuggesztiója visszapattant a halál fekete ajtajáról, s őt magát ölte
meg: annak a keresőjét, a mi kell, hogy örök rejtelem maradjon.


EGY PÁRBAJ.

I.
A kaszinóban és társaságokban így adták elő a dolgot.
A kegyelmes úr nagy estélyén, melyet a kongresszus külföldi
előkelőségeinek a tiszteletére adott, éjfél tájban vagy négy-öt úr ült
együtt az egyik hátsó pipázóban. Afféle elsavanyodott gavallérok voltak,
kiket a pezsgő már csak gunyoros rosszkedvre tudott hangolni s kik abban
lelték a furcsa kedvüket, hogy havannáik füstje mellől kényelmesen sorra
szapulták a bent vigadó szép asszonyokat. A törökös rézasztalkán előttük
állt a Cherry-Brandy, hát csak annál jobban belemelegedtek, úgy, hogy
mire Balsay Gusztinéra került a sor, tán kissé… meg is feledkeztek
magukról. Férfiak közt, kivált ha nincs valami józanabb úr, a ki
visszatartsa a többit, bor közben egészen oktalanúl sok bolond
megjegyzés eshetik… Denique előbb a hebehurgya, selypítő Gusztit
tárgyalták le, aztán a legczinikusabb megjegyzésekkel az elkényeztetett
Lili asszonyt kezdték ki, a kit a külföldiek hódolata valóságos
királynővé avatott azon az estélyen. Nos, a hetyke beszélgetés közepette
az urak észre se vették, hogy egyszerre csak egy idegen fiatal ember
lépett be a szobába. Egy egészséges képű, vidéki gentry-gyerek, a kiről
senkise tudta, hogy Dombrády Gyurinak hívják s a ki tán épp azért volt
olyan legénykedő rosszkedvében, mert senkit sem ismert azon az estélyen.
Czigarettát vagy mit keresett a sarokban, de a furcsa élczek hallatára
önkénytelenül megállt. A kopasz Rádern Oszkár (a Gida unokabátyja), ki
az egész rossznyelvű társaság lelke volt, épp akkor kaczagott legjobban:
– Bizony az az ostoba Balsay Guszti is az ökrei szarvai helyett inkább a
maga szarvaival törődhetnék!
– Ha még nincs, hát majd lesz! – kiáltotta a kártyás Törökváry Stefi a
monoklijával lapdázva – erre iszunk, mi?
Már koczczintani készültek, mikor Dombrády Gyuri hátratett kezekkel
egyszerre csak odaállt a poharak közé.
– Pardon – Dombrády vagyok – mond azzal a merev közönynyel, mikor az
ember már a maga kimondott nevét is olyan sértésnek szánja, akár a
«gazember»-szót.
Oszkár meg az öreg Stefi még nevettek és hanyagúl nyújtottak kezet:
– Rádern…
– Törökváry…
De Dombrády Gyuri csak még merevebben tartotta hátra a maga két kezét.
– Ha jól hallom, az urak egy jelenlévő hölgyről – nem jól értettem a
nevét: Balsaynéról beszélnek?
Rádern Oszkár letette a poharát, egy darabig hülyén bámult az idegenre,
aztán prüszkölve nevetett a szemébe.
– Csak azt akartam megjegyezni – folytatá Gyuri – hogy tisztességtelen
dolognak tartom egy uri háznál jelenlévő tisztességes nőről így
nyilatkozni…
– Ej ha – vágott közbe Törökváry Stefi – ez erős! Pro domo beszél a
gyerek – nem megmondtam? Itt is egy imádó!
Dombrády Gyuri elvörösödött.
– Hát én szavamra mondom – tört ki – hogy én nem is ismerem Balsaynét,
azt se tudom biztosan, hogy melyik itt a hölgyek közt… de igenis ismerem
a háziurat, a ki távolról rokonom és nem tételezem fel róla, hogy olyan
nőket hívjon a házához, a kikről ilyen modorban lehetne beszélni! Ezért,
ismétlem, tisztességtelen eljárásnak tartom –
– Hohó – pattant fel Rádern Oszkár – és ez az ember még szavát adja,
hogy nem ismeri Balsikát – hahaha!
– Sok a vére! – tódította Stefi – eret kell vágni rajtad, fiacskám!
– Fiacskám az öregapád! – felelt Gyuri parlagias nyiltsággal – majd
vágok én eret tirajtatok!
És hát vágott is eret rajtuk alaposan, mind a két czinikus gavalléron.
Voltaképp a segédek rontották el a dolgot: a helyett, hogy simítottak
volna az ügyön, csak annál jobban kiélesítették az ellentéteket. Súlyos
feltételek mellett egy délelőtt állott ki Dombrády Gyuri mindkét urral;
előbb Rádern Oszkárt kaszabolta össze lovassági karddal, aztán a kártyás
Stefinek küldött egy csonttörő golyót a karjába. De a második párbajnál
ő is megsebesült: a Stefi lövése is talált, még pedig válla alatt érte.
E sebesüléséről azonban akkor még alig vett tudomást a világ, egyelőre
mindenki csak azt magasztalta, hogy a gavallér vidéki fiú milyen szépen
móresre tanított két czinikus urat, kik gyáván élczelődve nem átallották
tisztességes asszonyok becsületébe gázolni. Mert a két párbaj igaz oka,
hogy, hogy nem, de kitudódott, (többen voltak jelen az esetnél!) – s
harmadnapra már az egész városban egyébről se beszéltek az uri
társaságban. Lent a Hölgy-kaszinóban valóságos forradalom támadt az
emeleti urak ellen…
Balsay Gusztit, ki semmiről sem tudott, a déli korzón fogták el a
jóbarátok a hírrel. Guszti épp szokott naiv kedélységével rótta az
aszfaltot, mintha azt akarta volna mondani a járó-kelőknek: «nekem van a
legszebb feleségem, nem pedig nektek! És ahhoz érdem kell ám, úgy
bizony!»…
– Te, Guszti, hallottad! Megverekedtek a feleségedért…
– Mi?
– Egy idegen úr, azaz hogy nem idegen, mert Dombrádynak hívják, de hát
vidéki fiatal ember és nem ismeri senki. Megverekedett és pedig nem is
egy, hanem mindjárt két úrral, Törökváry Stefivel, meg –
– Oszkár bátyámmal! – kaczagott a gonosz Rádern Gida – tudod,
beszélgettek a tegnapelőtti estélyen és rossz viczczeket mondtak a
hölgyekre…
Elmondták neki a részleteket. Guszti majd sóbálványnyá változott.
– Megverekedett?… – makogta – de hát hogy jut hozzá, hogy az én
feleségemért megverekedjék? Ki ez a Dombrády Gyuri?
– Ismételten kijelentette, hogy nem is ismeri a feleségedet.
– Gavallérságból tette – nevetett Gida – hinni kell a keresztes
lovagnak!…
– No, köszönöm! – tört ki Guszti selypítve – ez igazán szamár egy eset!…
A feleségeért csak a férjnek van joga megverekedni – mit tegyek? Mivel
tartozom ennek az embernek,… izé… micsoda kötelezettségbe kerülök én egy
olyan úrral, a ki a feleségemért mindjárt két párbajt vív?
– Köszönd meg neki szépen! – kaczagott még hangosabban Rádern Gida.
Balsay Guszti nem felelt, csak elsápadt. A legellentétesebb érzések
dulakodása közben felszállt benne a gyanakvás ördöge.
– Megyek haza – mondta határozottan – majd tudom én, mit kell tennem! –
A barátok szolgálatkészen kísérték el.

II.
Akkorra már a jukker-asszonyok teljes pletykatanácsban ülték körül a
Guszti feleségét. Lili asszony nem is jutott szóhoz tőlük – kanapéja
száz párnájába temetkezve, pongyolában ott pihent közöttük, mint egy
áldozatra szánt bárányka, vagy helyesebben, mint egy kényeztetett
angoramacska, melynek lusta ösztöneit kellemesen czirógatja az a tudat,
hogy mindenki vele foglalkozik. Divatos életpályája kezdetén eddig két
erény védte meg Lili asszonyt a szerelmes flirt-ek ellen: hiusága és
lustasága; még mindig gyermekesen örült a szép ruháknak önmagukért, s
jólesően kerülte az ábrándokba való mélyedést, mert attól félt, hogy a
töprengés árt az arczszínének. Kerülte a szerelmet, mert mindenekfelett
kényelmetlennek tartotta… A túlhamar jövő sikerek, s a küzdelem nélküli
hódolatok bizonyos fokig blazirttá is tették, únta a vallomásokat, sőt
annyira elbizakodottá lett, hogy már olykor szépsége dicséretét is unta.
Mikor meghallotta, hogy egy merőben idegen fiatal ember megverekedett
érte, pillanatra gyöngén elmosolyodott, s leánykori regényes érzések
támadtak fel benne. De a fontoskodó jukker-asszonyoknak gondjuk volt rá,
hogy kiábrándítsák ebből a regényességből: tegnapelőtt a «külföld»
szemeláttára lefőzte valamennyiőjüket ez az ujoncz menyecske, ma még ez
a siker hozzá, sok volt ez egyszerre, nem lehetett ezt szó nélkül
hagyni.
– De hát ki ez a Dombrády Gyuri? – kérdezte Lili asszony naiv
mosolylyal, még kényelmesebben belefeküdve párnáiba.
– Még kérded, kedvesem? – felelt csipősen a vöröshajú, férfigalléros
Sztalevszkyné – csak nem akarod elhitetni velünk, hogy nem ismered?
– De ha mondom, hogy nem ismerem!
– Ugyan, Lili – folytatá Benczédyné – nekünk a jóbarátnőknek mondhatsz
ilyet, de idegeneknek, az Istenért, ne említsd!
– De mondom, sose láttam életemben!
– Ez már igazán nevetséges! – sziszegte a babaarczú Dághy Bercziné –
mondd legalább, hogy gyermekkorod óta nem láttad!
Erre már feltápászkodott párnái közűl Lili asszony.
– De hisz a Dombrádyak a hetedik vármegyében laknak tőlünk! Mondom, se
gyerekkoromban, se azelőtt, se azóta sose láttam – no!…
Mérges lett, könyek szöktek a szemébe. A jukker asszonyok csak ezt
akarták: ne essék a diadal olyan könnyen az elkényeztetett babának!
Odaültek mellé, czirógatták, s addig vigasztalták, míg végre keservesen
elsírta magát. Akkor aztán méltatlankodva kezdték el nyilatkozataikat.
– No, ha igazán nem ismered – mondotta Sztalevszkyné – akkor a
legnagyobb szemtelenség ilyen tüntető módon hívni fel egy asszony
figyelmét. Valósággal kompromitál, édesem! Hát jó, szerelmes beléd,
elismerem, de az ilyen imádókat ne vedd lajstromba…
– Dehogy veszem! – siránkozott Lili asszony.
– Ez nem uriember – folytatta Benczédyné – valami modortalan ripők!
– Persze hogy az…
– Ez nem siker, hanem inkább szégyen – fejezte be az elmefuttatást
Dághyné.
– Jó, jó – csak hagyjatok már békét vele! Látjátok, hogy unom… Lili
asszony befogta a fülét és türelmetlenül nézett szét. A jóbarátnők a
legérzékenyebb pontján érintették: teljességgel kizavarták a
kényelméből. Ebben a válságos pillanatban rontott be a boudoirba a férj.
Gusztáv úr, alkalomadtán igen pathetikus, sőt szinpadias tudott lenni, a
megfélemlítés rhetorikájával akart vallomást csikarni a feleségéből.
– Asszony – kiáltotta tragikusan selypítve – számadást nekem erről a
szemtelen fráterről…
– No, most meg ez jön – méltatlankodott Lili asszony felkelve
(valósággal felkelve!) a kanapéról. – Ünnepélyesen kijelentem, hogy nem
ismerem Dombrády Gyurit – no!
– Hah, hisz kimondtad a nevét!
– Igen, mert a barátnőim már egy óra óta nyaggatnak vele.
– Vallj meg mindent – szereted!
– Ugyan, hagyj már békét…
– Vérére szomjazom! – selypített tovább Balsay Guszti.
– Megőrültél?
– Hah – véded? Felelj – én nem vagyok olyan mint a többi férj, én nem
azért házasodtam, hogy engem a feleségem megcsaljon! Én azért
házasodtam, hogy… hogy…
Szegény Guszti egyszerre kiesett a rhetorikájából. Ott állt és csak
bámult az asszonyokra, a kik helyeslő mosolylyal viszont bámultak rá. A
barátok, kik elkisérték volt, a szomszéd szobában várakoztak, csak
Rádern Gida dugta be a fejét az ajtón. Lili asszony, ki a sarokban állva
sírt, daczosan épp akkor vetette oda a férjének:
– Mit tehetek én róla? Te csak szavalni tudsz, de sohse vagy ott, mikor
a feleségedet bántják.
– Engedjen meg, nagyságos asszonyom – szólt közbe Gida – de hisz a
férjeket csak nem hívják oda az ilyen ostoba viczczelődésekhez!
– Engem még sohse hívtak – jelentette ki Guszti meggyőződéssel. – Hisz
csak ott lettem volna!…
Rádern Gida mérsékletre intette a kedélyeket, s a hölgyek segélyével
aztán csakugyan ki is békítette a házasfeleket. Guszti bocsánatot kért a
feleségétől, s hivatalosan elfogadták mindannyian tárgyalási alapul,
hogy Lili asszony csakugyan nem ismeri azt az idegen urat, a ki érette
megverekedett. Behívták a gyűlésre a szomszédban várakozó két barátot
is. Lili asszony unottan űlt vissza párnái közé, s szívemélyén a poklok
legfenekére kivánta azt az ismeretlen Rittert, a ki ilyen kellemetlenül
megvédte a becsületét. A szabóhoz kellett volna mennie, jaj, már csak
vége volna ennek az ostoba gyűlésnek!
– Abban, azt hiszem, mind megegyezünk – kezdte Gida – hogy itt tenni
kell valamit.
– Meg, meg! – erősítették valamennyien.
– De mit? Mit tegyünk ezzel a Dombrády Gyurival? Erre nézve már el
fognak térni a vélemények.
– Emberileg véve a dolgot – mondotta az egyik barát, egy mérsékelt
filozóf – az ügy tiszta: egy ismeretlen, lovagias férfi a férj háta
mögött, mikor annak nincs módjában föllépni – helyt áll a felesége
becsületéért. Szavára kijelenti, hogy nem is ismeri azt a hölgyet… itt
hát nincs alap a gyanusításra. Nos, egy gentlemannal szemben, ki ilyen
gavallérosan jár el, a férjnek csak egy kötelessége lehet: menjen el
hozzá és köszönje meg neki! Emberileg véve egyedül ez helyes…
– Hohó! – tiltakoztak többen – de a gentleman még se járt el egészen
korrektül! Neki azt kellett volna mondania az érdeklődő uraknak, hogy:
«majd tudomására hozom a férjnek!»
– Igen – jegyezte meg Guszti – ez lett volna helyes!
– De – vágott közbe a filozóf barát – addig, míg ezt megtehette volna,
már személyesen úgy összeveszett azokkal az urakkal, hogy szükségképpen
neki kellett vállalnia mindent.
Zajos vita lett. Gida gonoszúl csóválta a fejét.
– Bolond egy eset! Itt vagy meg kell köszönni a szivességet, vagy pofon
kell vágni érte a gentlemant…
Végre Sztalevszkyné kért szót:
– Akárhogy veszszük az esetet «emberileg», egy dolog tény: egy idegen
fiatal ember, a ki a férj helyett megverekszik a feleségért, súlyosan
kompromittálja az asszonyt! Esküdözhetnek a világnak, hogy sohse
ismerték egymást, senkise fogja elhinni nekik! A férj még hegyében meg
is köszönje a szívességet?… no ez kicsit sok, ez nyilt bevallása annak,
hogy maga gyönge arra, hogy a feleségeért helyt álljon! Igen, menjen el
ahhoz a gentlemanhoz, vagy helyesebben, küldjön el hozzá s vonja
felelősségre azért a merényletért, hogy meg mert verekedni a
feleségeért!…
A vita egyre hevesebbé fejlődött. A vége az lett, hogy utoljára is az
asszonyok harcziasabb felfogása kerekedett felül. Guszti fölkelt s
ünnepélyesen kijelentette, hogy tudja, mi a kötelessége. Köszönet
helyett segédeket fog küldeni Dombrády Gyurihoz: ezek majd
felvilágosítást, aztán elégtételt kérnek tőle. Megkérdezte a feleségét
is.
Lili asszony duzzogva ült párnái közt. Nem bocsátja meg soha sem a
férjének, sem annak a gyalázatos Dombrády Gyurinak, hogy miattuk a
szabóját elmulasztotta.
– Bánom is én – mondotta mérgesen – csináljatok vele, a mit akartok!
Csak én nekem nem említsétek többet még a nevét se…

III.
A segédek csakugyan eljártak az ügyben, voltak Dombrády Gyurinál, de
némileg megszégyenülve, hosszú orral jöttek vissza. Voltaképp csak most
sült ki, hogy a gavallérgyerek is megsebesült, sőt, hogy váll-lövése
aggasztó lázakkal fenyegetett. Gyurit nem is láthatták, helyette
nagynénje fogadta őket, özv. Zenthy Istvánné, kinél szállva volt…
– Özv. Zenthy Istvánné? – kiáltott Guszti meglepetve – hisz Máli nénit
mi jól ismerjük! Mit szólt?
Hát – folytaták a segédek – nagyon szivesen fogadta őket, de mindjárt az
ötödik szavuknál tisztában volt a szándékukkal. Boszankodva komolyodott
el, feltette pápaszemét, leült az íróasztalhoz és levelet írt. Itt az
irás…
Balsay Guszti sietve tépte fel a borítékot:
«Kedves Balsay! Én magát sohse tartottam nagy hősnek, de hogy maga egy
seblázban fekvő emberhez, ki – nem a maga feleségeért – hanem,
hangsúlyozom, a női becsületért két párbajt vivott, segédeket küldjön:
az mégis kicsit túlsok a hősieskedésből! Különben hisz igaza van – kár
manapság gavallérnak lenni, a mai asszonyok cseppet sem érdemlik meg.
Nos tehát – én beteg unokaöcsém helyett elfogadom az ön kihivását és
biztosíthatom magát, hogy mihelyt meg tud állni a lábán, minden
elégtételt meg fog adni, a mit maga, a helyett, hogy lovagiasságát
megköszönte volna, botorul kivánt tőle. Üdvözli
_Zenthy István_ ezredes özvegye.»
– De hát én nem is tudtam, hogy ez a Dombrády Gyuri megsebesült! –
tanakodott Balsay Guszti – mintha bolondot tettünk volna! Ennek a Máli
néniek igaza van: botorság volt egy seblázban szenvedő emberhez
segédeket küldeni, kivált, ha az az ember ismeretlenül a mi
feleségünkért verekedett meg – kétszer! Mit tegyünk most?
Guszti gyűlésezni akart volna megint, de aztán mégis a józanabb
meggyőződésére hallgatott. Alig várta, hogy a felesége hazaérkezzék a
szabótól. Előadta neki az egész kihivási kudarczot s felolvasta a
Zenthyné levelét.
– Édesem – fejezte be – hogy Dombrády Gyurival mi lesz, az egyelőre
mellékes; hogy azonban ezek után Máli nénihez el kell mennünk
látogatóba, az előttem világos. El kell hozzá menni, nekem is, neked is…
– Már megint ez a Dombrády Gyuri? – kiáltotta Lili asszony őszinte
haraggal – hát micsoda férfi vagy te, hogy még most se tudtad ezt az
affairet befejezni? Bolondot csináltál s most megint engem rántasz elő?
Én menjek el egy Máli nénihez vizitbe, azért, mert a párbajozó
unokaöcscse szerelmes belém!…
– Honnan gondolod?
– Hát bizonyosan szerelmes belém – hisz már oly unalmas, hogy minden
ember utánam bolondul! Nincs más asszony a világon?
– De édesem, belátod, illenék elmenni…
– Eh, a nyakamba vegyek megint egy sóhajtozó imádót? Neked könnyű, neked
nem vallanak szerelmet, nekem magamnak kell mindazt a szóáradatot
elviselnem. Oh, hogy unom már az efféléket!…
Guszti látta, hogy a felesége haragszik, hát nem mert szólni. De
titokban napokon át tudakozódott a sebesült állapotáról. Végre egy
napon, mikor a felesége meg volt elégedve az új ruhájával, szóba hozta,
hogy tán most mehetnének.
– Jó hát menjünk – mondotta Lili asszony – nem bánom!… Essünk túl a
dolgon mentől hamarább. Csak aztán, ha azt a beteg hőst látjuk, ne hagyj
magamra véle, mert még ott nyomban szerelmet talál vallani nekem…

IV.
Máli tant lábbujjhegyen jött be az ósdi szalonba, szigorúnak látszott,
de mikor végig hallgatta a Guszti hebegő mondókáját, lassankint
földerült az arcza. Kezet adott a szónoknak s vontatottan Lili
asszonynak is. A régi világból való módis öreg asszony volt, ki nem
engedett a negyvennyolczból.