A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 5

párt s «szuggesztió», «hipnózis», «telepáthia», «jelenések»: a nagy
rejtelmet kisérő e kisebb rejtelmek nagyra nőttek meg a vita hevében.
Mindenki tudott a maga vagy a mások életéből megmagyarázhatlan
jelenségeket felsorolni… A halál! Szokatlanul megkapott, szívünkbe
markolt most ez a fekete rém. Hogy is élheti az a balga ember a
boldogság illuziójával életét, mikor ugyis tudja, hogy _bizton_ el kell
következnie s _bármikor_ elkövetkezhetik az a rettenetes percz?!
– S a mi legborzasztóbb, mondottam, az az, hogy nincs _más_ mód ebből az
életből kiszökni! Akármily őrülten futkosunk is a ketreczben: a halál
marad az a fekete rés mindörökké, a melyiken át kijutunk a szabadba… De
hová jutunk? Tán a semmibe…
És itt lett a két párt vitája a leghevesebb. A pozitivisták a halál
utáni teljes megsemmisülésben pihenést, boldogságot láttak, a többiek
azonban rémülten tiltakoztak a megsemmisülés gondolata ellen. Lehetséges
volna az, hogy Isten egy Goethe lelkét, mely egy óriási mindenség,
pillanat alatt nyomtalanul elveszítsen? Nem veszhet az el, – csak
eltűnik, – de hová? Oh, ha tudnánk valamit, tán másképp élnénk s
mindenek felett másképp készülnénk elő a végre… Vajjon meg fogja-e
valaha végérvényesen oldani a tudomány ezt a rejtelmet? Mért nem figyeli
meg jobban a halál pillanatát, – mért nem fogja fel lombikba a haldokló
utolsó sohaját: az egész halottas szoba levegőjét? Ott kell a titkot
meglesni, mint annyi egyéb tüneményen, mért nem kisérleteznek a
halálon?…
Iván, a filozóf festő szólalt meg.
– Kisérletezni a halálon?… mormogá töprengve. Hát én tudok egy embert, a
ki egyszer egy nagyon sajátságos ilyen kisérletet tett. Hogy hogy ütött
ki, – azt majd meglátják. Akár pozitivista az ember, akár más,
elhihetik, mindenképp veszedelmes az ilyen kisérlet… Előre bocsátom, –
én ma sem értem a dolgot és nincs véleményem felőle. Puszta laikus
vagyok: elmondom az esetet, úgy a hogy láttam és tudom…
*
… Jól ismertem őt és sokat voltam vele a mi kis párisi kolóniánkban.
Furcsa kolónia volt ez, önök tán hallottak felőle… Úgy hívtak bennünket:
_Les Treize Bizarres_, mert ha mindannyian összejöttünk a «Lilas», vagy
valami más félreeső kávéház hátsó sarkában, hát tényleg tizenhárman
voltunk. És nem volt jó hírünk még a latin negyedben sem, daczára annak,
hogy különczködés dolgában ott elég elnézőek az emberek… Pedig igazán
nem akartunk mi különczök lenni, sőt egyáltalában semmit se törődtünk a
világgal. Sok rosszat elmondhattak a mi minden világrészekből és minden
nemzetekből összeverődött társaságunkról, mondhatták, hogy festőink és
iróink impresszionista bolondok, ultra-Wagnerista zenészeink egyenesen
őrültek, – mondhatták, hogy politikusaink anarkisták s
természetbuváraink veszedelmes mágusok: de egy dologban mégis felette
álltunk a többieknek. Őrültek voltunk, de a nagy ideálok őrültjei! Ki
akartunk törni az emberi tehetetlenség sorompóiból, – a végtelen felé
akartunk szárnyalni… Nem volt ott úgynevezett «köznapi» ember. A
gondolatvilág kozmopolitái voltunk, a szó nemes értelmében vett
_Emberek_, kik már felülemelkedtek a fajbeli különbségeken s abban az
eszményi köztársaságban élnek, melyről a régi görögök álmodtak s melyben
az ideálokért való rajongás az egyedüli kötelesség. Az ausztráliai festő
Ruppert idealizmusától a Petroff nihilizmusáig a lélek spektrumának
minden színe képviselve volt ott. Önökre bizom, hogy minő színben lássák
a borongós Everard Dismal-t, a mi magyar «Diogenesünket», engemet vagy
azt a szomorú végü Ikaros-Olivért, ki végtelen utáni vágyának esett
áldozatául…
Nos és Alaric Dismal… Különös ember volt ő. Ha úgy vissza gondolok,
hajlandó vagyok azt hinni, hogy «Treize Bizarres» társaságunk voltaképp
neki köszönheti démoni hírnevét. Épp az egyéniségeknek színekben való
látásáról volt szó: nevessenek ki ezért a rögeszmémért, de én festő
vagyok és csak színekben tudok gondolkozni, – épp úgy mint zenész
barátunk, Cordelass, ki csak hangjegyekkel tudott jellemezni a
társalgásban… Én ezt az embert mindig nagyon sötét _ultraviolett_-ben
láttam. Értik-e, mit akarok ezzel mondani? A nyugtalanitó rejtelemnek a
színe ez… Nos, és bevallom alig láttam még egy másik olyan nyugtalanító
és rejtelmes jelenséget, mint a minő Alaric barátunk volt.
Amerikából származott ő is, csakúgy mint közeli rokona Everard Dismal.
Csak a legujabb és legellentétesebb fajkeveredések tudnak ilyen
sajátságos tipusokat előidézni. A család maga tiszta normann eredetü, de
anyai részről úgy szólván minden nemzet vére belé lett ojtva. Anyja
norvég volt, nagyanyja kreol… Tudom, merő theoria az ilyen okoskodás, de
én gyakran kérdeztem magamtól: – vajjon komor miszticizmusa nem
skandináv elem-e benne? s vajjon kegyetlenségi ösztöne nem a spanyol
vérre vezethető-e vissza?… De hagyjuk az eféléket.
Szeretném önöknek az arczképét megfesteni, úgy ahogy a legnagyobb
arczképfestő, Whistler, esetleg megfestené. Mondom, ultraviolettben
látom ezt a képet egészen… A háttérből, mintegy árnyékban, bontakozik ki
az alak. Angolosan nyulánk alak ez, melyben még megvan valami abból az
aczélos szikárságból, mely annak az athléta fajnak a legcsenevészebb
tipusaiban is feltalálható. Hanyagul elegáns, kissé különczködő öltöny,
a harminczas évekből való magas gallér és feltünően széles, fekete
atlasz-nyakkendő, melyből merész hajlással nő ki a nemes fej. Sűrű és
meglehetős hosszú sötét haj kereteli be a borotvált, keskeny arczot. Van
ennek az arcznak a színében valami megdöbbentő: szinte megkövesít
merevségével az az egyöntetü fakó szín… A vonások finomak és élesek, tán
csinosak is volnának, ha a keskeny ajak nem lenne olyan nyugtalanítóan
különös. Mi az benne? Közöny, gúny, kegyetlenség? Borzasztóan tud
hallgatni ez az ajak: a titok jelképe az a száj… A homlok, mintegy
ellentétül eszményien szabad és nyílt. És a szeme… Nos, itt baj van! Nem
hiszem, hogy maga Whistler vissza tudná adni e szürke szemnek a fényét s
azt a hatalmat, a mi belőle árad. Az ember sohase tudja eldönteni, hogy
mi ez a pillantás: egyszer láthatatlan bonczkés az, a mi fájóan metsz,
máskor maró sav, a mi megbomlasztja a lelket, az akaratot, máskor meg
altató szer, a mi zsibbaszt, legtöbbször azonban valami kimondhatatlan
mázsás súly e tekintet, mely alatt moczczanni se lehet… Lidérczfény volt
az Alaric Dismal szemében. – Bocsássanak meg, ha festői hajlamom egy
pillanatra elragadott s szóval rajzoltam meg ama kép vázlatát, a melyet
a valóságban, fájdalom, sohsem fejezhettem be. Szükségesnek tartottam az
Alaric szemének a jellemzését mert fontos szerepet játszott az nemcsak
orvosi életében, hanem különösen annál a bizonyos kisérletnél.
Ne türelmetlenkedjenek, – pár dolgot még el kell mondanom róla.
Orvos volt, – legalább mialatt én ösmertem, egy párisi kórházban
működött. Gyakran igyekeztem rengeteg tudásának az eredetét kutatni, de
szerfölött zárkózott természete mellett bajos volt ez. Annyi bizonyos,
hogy átfogó elméjével harmincz éves koráig annyit tanult ő, a mennyit
más ember négyszer annyi idő alatt se tanult volna meg. Foglalkozott a
természettudományok minden ágával s tiszta képe volt az összes
bölcsészeti rendszerekről. Maga mondta, hogy puszta véletlen, hogy most
orvos: nem akart ő speczialista lenni semmiben! A speczialista mindig
napszámos, bányamunkás, ki bányája fenekéről nem látja át többet az
egészet. Ő pedig át akarta látni a teremtést. A mint látják,
természettől átfogó és összegező, vagyis bölcselkedő elme volt.
Gondolt-e valami bölcseleti rendszer alapítására? Nem hiszem: belátta ő,
hogy még a legtárgyilagosabb rendszerek is többnyire a nagyon egyéni
véralkat puszta játékai… Épp mert úgy átlátta az emberi erő határait,
miután _túlkorán_ jutott el erre a magaslatra, – miután fiatal volt arra
még, hogy _lemondjon_, hát kétségbeesett. Hiszem, hogy kétségbeesésében
vesztette el lelke egyensúlyát s fordult olyan tehetetlen daczczal a hét
világrejtelem felé, hogy közülök a legnagyobbat, a halál problémáját
ostromolja meg.
Nincs naivabb valami annál a tudósnál, a ki egyszer elszámította magát
és úgy számol tovább. Nem mondom, hogy Alaric elszámította magát, de egy
rögeszmébe mélyedt bele. Hitt abban, hogy megoldja a halál problémáját…
Évek óta folytatta már tanulmányait s bizonyos logikus rendszerrel.
Átgondolta mindazt, a mit az emberek előtte a halálról gondoltak,
megfigyelte a hideg józanság s a rajongó babona váltakozó hullámait a
századokon át s most, hogy korunkban a két áramlat, mintegy döntő
csatára készülve, együvé került: a maga nemében tökéletes
tárgyilagossággal tanulmányozta mind a két fél érveit. Azok közé a ritka
orvosok közé tartozott, a kik nem vetik el a priori a spiritizmust, a
kik nem akarják minden áron, hogy «igazuk legyen…» Ő tudni akart s
mindegy volt neki, akármelyik párt által ér czélt… Megtette azt a
látszólag lehetetlen dolgot, hogy egyszerre tanulmányozta a
laboratoriumban az élettan legujabb vívmányait s a spiritiszta üléseken
a levitáczió, az automata írás, a fénytünemények s a materializáczió
megdöbbentő jelenségeit. Egyiket a másikkal ellenőrizte: egyszerre volt
a Ribot s a Crookes tanítványa… Ilyen körülmények mellett lázasan
váltakoztak benne a félmeggyőződések. Volt egy idő, midőn már remegve
hitte, hogy czélt ér. Meggyőzve érezte magát a tudományosan ellenőrzött
spiritizmus által s épp előkészületeket tett arra, hogy megfigyelje az
astrális testnek a halál pillanatában való kiválását, – mikor pár
álmédium leálczázása visszavetette őt kételyeibe. Ekkor ismét
visszavonult a klinikára, az idegbetegek s elmebajosok osztályára. Ott,
a hol a lélek olykor meghal a még élő testben, ott tán megleshette a
nagy titkot… Különösen érdekelte az, hogy a suggesztió és a hipnózis
mint képesek megcsonkítani, vagy megsokszorozni az egyéniséget: mint
válhatik egy test léleknélküli bábbá, vagy többlelkü szörnynyé – – Nos,
ott lett ő a hipnózis ama híres vagy tán hirhedt mesterévé, a kiről egy
időben egész Páris beszélt. Pár furcsa esetét nemcsak a sajtó, de a
rendőrség is tárgyalta. Hiszem, hogy kegyetlen kisérleteiben jóhiszemü
volt ő. De az emberek már féltek tőle a Quartier utczáin s a leányok
ijedten szöktek előle, mikor a kávéházba beléptünk. Megdöbbentő hatása
volt a nőkre… Ha Alaric Dismal nem a halál keresőjének, hanem Don
Juannak születik, minden asszony az övé. Így is mesés «kisérletei»
lehettek… Mert ne feledjük el, hogy a halál e komor keresője egy
mindössze harmincz éves fiatal ember volt, ki mint az agybelileg
túlfejlett fiatalok általán, teljesen külön tudta választani a testet a
lélektől…
Én csak egy szerelmét láttam… Sohse felejtem el azt az éjszakát abban a
földalatti _chantequi-veut_ kávéházban. Egy ijedt arczú, sáppadt,
mellbeteg lány állt a pódiumon a szivarfüst és az abszinthgőz közepette.
Valami szegény varrólány… Nem volt szép – és mégis, higyjék meg, volt
valami benne, a mi bűbájossá tette ezt a szegény teremtést. Az látszott
rajta, hogy a sorvadó testben mint szabadul fel, mint nő meg a lélek…
Énekelt és én bevallom, hogy soha tán dal mélyebben meg nem hatott, mint
az ő dala. Tavaszról, szerelemről énekelt ez a mellbeteg leány – s a
halál árnyéka volt rajta… Pillanatra egészen elfelejtettem, hogy barátom
mellettem ül. Csak a leány arczáról, annak az átváltozásáról vettem
észre, hogy Alaric Dismal ránéz. A sáppadt teremtés még nem nézett
vissza rá, még nem tudta, honnan árad rá hatalom. Csak zavarba jött s
párszor úgy tett a kezével, mintha legyet akart volna elűzni az arcza
elől. Akadozni kezdett, – egyszer aztán megtalálta a pillantása az
Alaric tekintetét. És ekkor végképp elakadt a szava. Még egy darabig ott
állt, párszor hanyatt vetette a fejét, de mind hiába; szemei fogva
voltak már. Visszanézett, – vissza kellett néznie Dismalra. A közönség
tapsolt, zajongott… A szomszéd asztaltól felkelt egy diák, a leány
kedvese s erőszakkal levonszolta őt az éljenző társasághoz. Ekkor intett
Alaric, hogy keljünk fel. Dulakodás támadt oda át, – a leány
kiszakította magát s szintén felkelt. Ott állt s mint egy szobor nézett
démoni barátunkra. A hogy egyet léptünk kifelé, ő is előre lépett…
Kint voltunk a nedves éjszakában. A leány, mint egy alvajáró jött
utánunk s aztán remegve állt még Alaric előtt.
– Mit akarsz?
– Nem tudom…
– Hogy hívnak?
– Jeanne…
– Jer! – –
Ennyi volt az egész. Beültünk egy kis kocsiba. Én nem értettem s csak
ámulva kérdeztem magamtól: mit akar Dismal ezzel a mellbeteg leánynyal?…
*
Ez volt Jeanne, az ő leghiresebb médiuma, kinek neve több fontos és
érdekes tanulmányában előfordul. A leány attól az estétől fogva nála
lakott, a mi nekünk bő alkalmat nyujtott arra, hogy rossz élczeket
faragjunk a «megtért és szerelmes» Alaricra. Ő csak különösen mosolygott
és hallgatott. A mit e szerelemről tudok, nem is tőle tudom, hanem a
leánytól.
Szegény Jeanne! Mennyit sétálgattam vele a Luxembourgban! Oda szökött ki
fogságából hozzám sírni. Előttem kiöntötte a szivét. Nagyon boldogtalan
volt. Nem tudta ő voltaképp, mi van vele… Sokszor kérdeztem tőle:
szereti-e Alaricot?
– Több az a szerelemnél, mormogta egyszer ijedten, – félek tőle,
rettegek! Nem merném nem szeretni őt – –
Mennyiszer volt a száján valami, hogy elmondja és sohse merte.
Legtöbbször hirtelen hagyott el, mint egy parancsszóra. Megérezte ő, ha
Dismal csak rágondolt és kereste s akkor mennie, futnia kellett… Nem
tudom, mind igaz-e, a mit mondanak, de Alaric hallatlan kisérleteket
tett ezzel a leánynyal, mondják, szuggesztiója hatása alatt a leány
lopott sőt hipnotikus parancsára – megcsalta őt, Dismalt! Ez esett a
boldogtalan szerelmes leánynak a legnehezebben, de végre is győzött
zsarnoka ereje. Megcsalta s utána rettenetes volt a bánata… Ekkor teljes
volt az Alaric hatalma felette: csak rá kellett néznie s automata bábbá
vált azonnal. Mikor utoljára láttam, pár nappal az előtt, hogy a
kórházba került, akaratnélküli élőhalott volt már Jeanne.
Mert félév mulva csakugyan kórházba került a leány. Igaz, hogy
mellbetegsége tán e kisérletek nélkül is oda vitte volna őt… Sokszor
meglátogattam ott. Megdöbbenttő gyorsan, szinte szemlátomást sorvadt el.
És mentől jobban hanyatlott, annál eszelősebben szerette kedvesét.
Esdekelt egy csókjáért, egy öleléseért, – lopva, félve megcsókolta a
ruhája szegélyét…
– Oh de sokat kínoztál, sohajtotta egyszer elalélva a Dismal karjai
közt, és én mégis szeretlek. És szeretni foglak még halálomon túl is.
*
Egész éjjel az erődítések körül bolyongtam Alarickal. És megborzadtam
tőle. Akkor láttam, hogy a tudás legnemesebb idealizmusa mint válhatik
kegyetlenséggé.
Akkor láttam, hogy ha valaki egy eszmét emberfelettien szeret, megszűnik
ember lenni.
– De hát egy cseppet se szereted Jeannet?
– Ostobaság! Miért nem kérded, hogy szeretem-e a hipnózist? Értsd meg,
megtaláltam: a szerelem nem más, mint hipnozis. Soha két ember egyformán
nem szeret, épp mert az egyik mindig médium, a másik mindig hipnotizáló.
Az a médium, a ki jobban szeret, az a hipnotizáló, a ki kevésbé…
– Tehát a tudományért, mindenre képes volnál, – még embert is ölnél?
– Még embert is ölnék, – még téged is megölnélek, ha tudnám, hogy
eszményi czélom elérhetem s az emberiséget egy óriási gondolattal
gazdagíthatom! Jusson eszedbe az a két skót orvos, a kik gyilkoltak,
hogy hullájuk legyen boncztani tanulmányaikhoz…
– Szörnyeteg vagy!
– Az vagyok, de elérem czélom! A halál, a halál! Az az utolsó legnagyobb
vizsga, a mely azért olyan rettenetes, mert senkit se buktatnak meg
rajta. Nos, most majd megbuktatom én azt a fekete professzort! A rém
nyakán van a kezem!
– Épp annyit tudsz, mint én!
Arcza diadalmasan torzult el.
– Majd meglátjuk! Most majd biztosan megtudok valamit. Azt, hogy van-e
másvilág. Ha van, most szint kell vallania. Fogadjunk, hogy az eredmény
negativ lesz, de ez a negativ eredmény eldönti a kérdést, várd be a
kisérletemet.
*
Nem emlékszem már, hány napra rá történhetett. Egy novemberi estén
sürgős üzenetet kaptam Alarictól: fussak azonnal, Jeanne haldoklik.
Lihegve toppantam be a kórház külön betegszobájába.
Csak egy vázlat: fehérre meszelt szoba, fehér függönyök, fehér ágy,
rajta egy viaszszerü fuldokló váz. Az éjjeli szekrény orvosságos üvegei
közül két gyertya hint gyér fényt erre az iszonyú fehérségre.
– Hol a pap? – suttogtam, Jeanne papot kért…
Alaric tagadólag intett. Valami torz mosoly vonaglott az arczán… Fagyos
figyelemmel leste a haldoklót tovább.
Szegény Jeannera nem ösmertem rá többet. Hogy kínlódott, hogy
nyújtózott, – oh de nehéz vizsga az a halál mégis! Lélegzete már
ki-kimaradt, de fuldokolva tovább suttogott azért.
– Jer… jer… még csak egyszer… ah, hogy szeretlek… Hol vagy hát?…
– Még nem… mormogta Alaric mintegy magának. Nem is hallotta, mit mond a
leány. Kivette az óráját. Nem tudtam, mit akar, de sejtettem, hogy a vég
pillanatát akarja kiszámítani.
Jeannenak már be volt hunyva a szeme. Arczára rémesen ült rá a Facies
Hippocratica. Kifáradt már egészen; a lélegzetek elhalóan rövidekké
váltak.
– Alaric! – mit csinálsz?
Oda dőlt az ágyra s két kezébe fogta a leány fejét. Felemelte s két
mutató ujjával felnyította a szemeit.
– Jeanne! – kiáltotta ijesztő hangosan, parancsolóan.
A leány, mint egy villanyáramra rezzent össze. Visszatért a tudat
szemeibe. Ah Istenem, mosolygott… Ránézett Alaricra. Olyan volt a szava,
mint a lehellet:
– Szerelmem…
Most összehúzta a nyakát Dismal s a szemébe nézett legerősebb,
legkegyetlenebb tekintetével. Jeanne ijedten rázta meg a fejét s
kitátotta a száját. Aztán azt a sajátságos elváltozott kifejezést
öltötte fel az arcza, a mit akkor láttam rajta, mikor Alaric
hipnotizálni szokta volt őt. Nekem úgy tetszett, ez a hipnózis valami
megmagyarázhatatlan új életet önt belé…
– Jeanne, hallod?
– Igen.
– Jeanne, te most meghalsz – –
– Igen.
– De halld parancsomat, – folytatta Dismal metsző hangon, – te meghalsz,
de nem hagysz el engem soha. Vissza fogsz jönni egy hét mulva a halálból
s elmondasz nekem mindent, értetted?
– Igen… vissza… fogok… jönni… elmondok… mindent – – –
Emberfeletti erővel küzdött, de kimondotta az utolsó szót. Azt hiszem,
akkor lélegzett utolszor. Mialatt Alaric holtfáradtan dőlt a
karosszékbe, én meg hosszan elnéztem a szegény Jeanne arczát. Igen, –
mintha az az arcz nem engedett volna fel: mintha csakugyan hipnotikus
álomban halt volna meg.

II.
A háziasszony, felkelt, mert a lámpa kialvófélben volt már. Iván
elhallgatott egy pillanatra.
– Önök értik a helyzetemet – mondotta azután töprengve – vigyáznom kell
minden szavamra. Nincsen érdekemben, hogy akár önöket, akár magamat
megcsaljam. Ismétlem, nekem nincs véleményem a dologról s önöket sem
akarom befolyásolni. Igyekezni fogok az esetet a legegyszerübben és
legtárgyilagosabban előadni…
*
Igen, – hát harmadnap eltemettük szegény Jeannet. Ah, micsoda szomoru
egy kórházi temetés volt az!… Ott volt Alaric Dismal is, de őszintén
megvallva, nem gondolom, hogy kegyeletből jött volna el. Mielőtt
lezárták a koporsót, látni akarta még egyszer az arczot; majd azt
hinném, hipnózisa nyomát kereste akkor is a feloszló vonásokban… Ketten
kisértük ki a szegényes menetet. Mikor a novemberi ködben a fekete föld
ráhullott a koporsóra, mintha valami ellágyulást vettem volna észre a
Dismal merev, fakó arczán.
– Igazán sajnálnád?
– Sajnálom… – mondotta, mialatt sajátságos kiábrándultsággal nézett
széjjel a szürke világban. – Sajnálom az egészet, annyival is inkább,
mert tudom, hiábavaló komédia volt. Szégyenlem magamat, de voltaképp tán
inkább bosszant az eset. Nem is tudom, minek csináltam. Ostobaság!…
Görnyedten állt meg a temető kapujában. Aztán azonban megint merészen
vetette fel a fejét és nézett a füstös Párisra, mely felett kigyult az
esti fény.
– Gyerekség! Nem itt, a hátam mögött, hanem ott az igazság, – ott a
laboratóriumban! Sohse lett volna szabad onnan kimozdulnom! Gép az ember
s a lélek e gép összműködése, – mikor aztán megáll a masina, akkor vége
mindennek – _good night!_…
– De hátha mégis visszajön?
Czinikusan kaczagott fel.
– Hisz bárcsak jönne! De tudom, úgy se jön. Eh, – elég volt: requiescat
in pace. Feledjük el az egészet…
*
És Alaric Dismal el is feledte a szegény leányt. Elfeledte, mint a hogy
az ember elfelejti a tovatünő hullámot. Pár nap mulva már nem is
említette többé… Igaz, hogy akkor rendkivül fontos élettani
kisérletekkel volt elfoglalva. Úgy fordult a dolog, hogy én nem is
mertem neki többet felhozni Jeannet, mert féltem, hogy nevetségessé
teszem magamat. Csak egyszer kérdeztem:
– Mikorra mondtad neki, hogy visszajöjjön?
– Eh, mit tudom én? Hagyj már békét vele! Én törtem a fejemet… Különös
zavaromban tényleg nem tudtam többé. Csak akkor jutott eszembe, hogy
Dismal egy heti határidőt tűzött ki Jeannenak, mikor nyolczadnap reggel
igen sürgősen magához kéretett.
*
Diákos, de érdekes bohém lakást tartott a Quartier egyik legrégibb és
legszűkebb utczájában. Dolgozószobája valóságos muzeuma volt a régi
festményeknek, gobelineknek és butoroknak. Tán épp azok a fantasztikus
stilü nagy fekete szekrények tették, hogy örökké sötét volt ebben a
szobában, csak itt-ott csillant meg a homályban a szanaszét heverő
orvosi műszerek aczélja. – A kandalló mellett ült egy nagy, ódon
karosszékben s két tövig leégett gyertya lángolt mellette a párkányon.
Ezen a ködös téli reggelen sötétebb volt a szobában, mint valaha.
Belebotlottam egy felborított székbe…
Látszott rajta, hogy csakúgy hevenyészve öltözködött fel. Arcza kimerült
és sápadt volt és szemeiből mintha kialudt volna a nagy erő. Zavartan
mosolygott.
– Bocsáss meg, – csak valamit akartam… Mondd csak gyakran álmodol?
– Vele álmodtál?…
– Eh ördög!… Mikorra is mondtam neki?
– Hogy egy hét mulva… A mult éjjelre!…
– Hm… Furcsa. Pedig én igazán nem gondoltam rá…
– Hát akkor mégis vele álmodtál?
– No igen, igen…
Alaric fázósan húzta össze a nyakán kabátja felhajtott gallérját. Egy
pillanatra komoran bámult maga elé, aztán halkan nevetni kezdett.
– Látod, milyen jó, ha az embernek erős elvei vannak! Ezek hiján most
felforgatva látnám egész pozitivista rendszeremet s az ördög tudja, mire
gondolnék – –
– Rossz szinben vagy, Alaric.
– Igen, fáj a fejem. Fáradt vagyok…
Láttam, restelli a dolgot. Sokáig kertelt, de aztán mégis elmondta az
álmát.
– Hát hogy is mondjam?… Még átnéztem élettani jegyzeteimet tegnap este s
aztán úgy éjfél előtt lefeküdtem. Semmi alkohol, semmi rendellenesség…
Sajátságos észrevétlenséggel mehettem át az álomvilágba. Utolsó éber
gondolatom az volt, hogy a laboratoriumban vagyok, aztán egyszerre itt
voltam a szobámban. Ösmered azokat a különös álmokat, melyek tán azért
olyan nyugtalanítóak, mert mintegy a valósággal versenyeznek? Ösmered
azt, mikor az ember azt álmodja, hogy _ugyanabban_ a szobában,
_ugyanabban_ az ágyban fekszik, a hol tényleg van? Teljesen úgy láttam
ezt a szobát, mintha ébren lettem volna, csak… Felvetettem álmomban
fejemet a párnáról. Nyilt az ajtó… Megjegyzem, a külső kulcs mindig
mellettem szokott lenni a szekrényemen, de különben is, most jut
eszembe, hogy nem a rendes bejárat felől láttam őt bejönni.
Látod ezt az óriási fekete szekrényt, vaspántos ajtaját? Olyan
fortélyos, hármas zára van, hogy még sohse találtam lakatost, aki ki
tudta volna nyitni. Értsd meg: tudom, hogy üres és nincs benne semmi…
Nos, valahogy ez az ajtó nyilt most ki s erre lépett be Jeanne. Öltönye
kissé világosabbnak tetszett a rendesnél, de különben annyira a szokott
mivoltában jelent meg, – annyira azzal az ösmerős tétovasággal járt,
hogy én csak bosszankodtam s unottan vártam a bekövetkezendő panaszos
jelenetet.
Odasuhant az ágyam lábához és szokása szerint kimerülten dült le a
székre. Arcza tényleg sápadtabb volt a szokottnál s a szeme mintha be
lett volna hunyva, de én az igazat megvallva, csak akkor kezdtem
figyelmesebben szemügyre venni őt, mikor jobb karjával a szék támlányára
felkönyökölt. Akkor meghökkentem; hisz tudod, hogy sovány volt Jeanne
mindig, de most, – most keresztül láttam a vállán, láttam a mögötte levő
ágyoszlopot. Akkor aztán tudatára jöttem annak, hogy voltaképp csak az
arczát veszem ki tisztán. Olyan furcsa szürke-fényes volt. Balkeze
mintha nem is lett volna s haja és szoknyája alja valahogy ködbe,
fellegbe oszlott szét… Fájdalmasan emelte felém az arczát, de nem
nyitotta ki a szemét. Hangja panaszosan halk volt, de azért egészen úgy
beszélt, mint régen: mintha csak egy az imént félbehagyott társalgást
folytatott volna – –
– Miért nem hagytál egészen meghalni? Oh istenem…
Szemrehányás volt a szavában. Én felültem az ágyban s végigsimítottam a
homlokomat. – Jeanne! te vagy? – Beszélj, – van-e másvilág?
Szeme be volt hunyva: fájdalmasan mosolyodott el.
– Hisz látod… itt vagyok…
Bevallom neked, – volt valami rémes ennek a fehér lárvának a mosolyában.
Én nem hittem neki, – a hogy két kezemet törtem, körmöm belemélyedt a
husomba. Most is megvan a helye…
– Jeanne? Ez lehetetlen…
– Dehogy!… Látod, itt vagyok. Eljöttem. Te parancsoltad…
Valami rettegő vadság fogott el. Fel akartam ugrani, hogy megfogjam. De
különös volt az, – nyilván az álom tette: meg se tudtam moczczanni.
Mintha csak hirtelen megbénultam volna… Mikor magamhoz tértem, egy sereg
fontos kérdés jutott az eszembe.
– Jeanne, – mondd csak hát… Nehéz volt meghalni?
A fehér arcz kinosan torzult el.
– Oh, fájt nagyon!… Jobban fájt még, mint az élet! Kinos ez az új
születés nagyon – – Mért nem hagytál legalább egészen meghalni?…
– Jeanne… ha van hát igazán másvilág, mondd el nékem, milyen az?
Úgy gyötrődött, olyan halványra vált egész lenge jelenésében, hogy azt
hittem: menten elenyészik… alig halhattam susogó hangját.
– Igen, tudom… azt parancsoltad, jőjjek vissza s mondjam el… De ne
kérdezd… nem tudom, nincs arra emberi szó!… Úgy se értenéd… Nincs arra
még érzéketek, vakok vagytok… Ti csak formákban gondolkoztok,
tapogatóztok, – itt egyszerüen kinyílik az új szem és mi látunk… Látjuk
a valóságot… Hogy magyarázzuk nektek, vakoknak, a szineket?…
– Jeanne! beszélj, magyarázd valahogy, meg kell tudnom…
Alaric hirtelen elhallgatott.
– Igen, – mondotta Dismal, merőn a szemembe nézve. Fakó arcza ijesztően
dult volt, a hogy a kandalló párkányán levő füzetre tette a kezét. –
Igen megtudtam sokat, s fel is irtam mindent ebbe a füzetbe.
Szuggesztióm erejével, mely által egy már elköltözött lelket még mindig
hatalmamban tartok itt _ezen_ a világon, megtudtam rettenetes és érdekes
dolgokat. Olyanokat, a milyeneket senki se tud, mert hisz általam jött
vissza az első ember a másvilágról! – – Bocsásd meg lázas zavaromat és
össze nem függő beszédemet! Értheted, hogy ez a mai éjszaka feldulta
egész gondolatvilágomat… Most e perczben még nem tudok semmit… Mi ez?
Álomkép, – halluczináczió?… De ha van másvilág, – tette hozzá elképedve,
– és én nekem mindegy, hogy a spiritizmus vagy pozitivizmus által
oldottam e meg a halál problemáját: akkor bámulni fognak az emberek! Itt
az új evangéliom, itt a világ legnagyobb felfedezése. – –
Zavartan hallgatott el, mintha bánta volna, hogy ennyit is elmondott.
– És Jeanne? kérdeztem.
– Képzelheted, hogy a hallottak meghatottak. Hálás rokonszenvvel néztem
rá s mondám neki:
– Köszönöm, te jó Jeanne. Látom még mindig szeretsz…
A behunyt szemü fehér arcz sajátságosan merevre vált.
– Mi már nem szeretünk és nem gyűlölünk senkit…
– De hogyan?
– A testtel elvész minden, a mi földi… Te megfogtad költöző lelkemet,
parancsoltad, hát azért jöttem vissza. Oh mért nem hagytál egészen
meghalni! Testem nincs többé: lelkem tovább akarna haladni az új
világban s te visszatartod… Borzasztó az így a halálküszöbe körül, két
világ közt lengeni!…
– Jeanne! kiáltottam diadalmasan, hát nem hagysz el, – segíteni fogsz
nekem problemámnál – vissza fogsz még jönni?!
– Igen, te parancsoltad… Én nem hagylak el. Mindig vissza fogok jönni –
–
… Soká hallgattunk ott kettesében az Alaric Dismal sötét szobájában. A