A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 4

szédület fogta el… Már csak az Ákos szemeit látta s ezek a szemek most
egyszerre mintha egész közelből néztek volna rá, úgy hogy ő behunyta az
övéit. Ajkai égni kezdtek és zsibbasztó forróság áradt egész valójába.
Ott volt a karjai közt. Hosszú csók volt az, hosszú, mint egy édes
örökkévalóság, mely alatt két ember lelke kicserélődik. És nem érzéki
diadal, hanem rajongó tiszta hév: a tizennyolczéves leány első csókja, a
mit elkésve kap meg huszonhatéves korában… asszony korában. Ajkaik alig
tudtak elszakadni egymástól. Végre Ilona feje az Ákos vállára
hanyatlott, de szemét még mindig nem nyitotta ki. Kezeik keresték
egymást és a hogy görcsösen összefogódzkodtak, úgy érezték, immár semmi
se tudná őket többet elválasztani.
Egyszerre Ilona felriadt és elképedve nézett Szobránczyra:
– Végem van… most már bűnös asszony vagyok! megcsókoltam egy másik
embert…
Ákos megadóan hajtotta le a fejét.
– Ne mondja bűnnek azt, a mi nekem a legszentebb – az én szegény
szerelmem…
Aztán szokatlan hévvel ragadta meg az asszony karját. Elszánt
komolysággal nézett a szemébe.
– Ilona, értsen meg! nem akarok én bűnös szerelmet, – nem fér az meg az
én becsületes lelkemmel. Jőjjön, üljünk le. Azért kérettem ide, hogy
nyugodtan beszélhessek magával. Most kell határoznunk… Keressünk jövőt
szerelmünknek, – módot, menekvést ebből a rettenetes helyzetből.
Segítsen nekem, – én már megőrülök…
Leültek egymás mellé s kezet kézben tartva lázas sietséggel kezdtek el
beszélni. Halkan suttogtak sokáig: keresték a kibúvó ajtót, melyen át
megmenthették volna boldogságukat.
Törték a fejüket, meghányták-vetették az egész reménytelen helyzetet,
vitatkoztak, megpróbáltak mindent. Hiába… Ákos összecsapta a kezeit és
keserűen kiáltott fel:
– Hisz én is ember vagyok! nekem is van jogom a boldogsághoz! Végre itt
a várva-várt eszmény… és nem lehet az enyém! Van igazság az égben?
Ilona, – menjünk világgá…
Ilona eltakarta arczát. De aztán felkelt.
– Nem, – azt a jó embert nem hagyhatom el soha!
Ákos arcza elváltozott.
– Hát akkor mit teszünk? – kérdezte sötéten.
Egymásra néztek: megdöbbenve, azzal a sivár kétségbeeséssel, a mi már
nem ismer tanakodást, a mi már itélet. Agyukban a gondolatok veszedelmes
örvénye kezdett keringeni – homályosan érezték, hogy most már nem ők
rendelkeznek magukkal, hanem valami láthatatlan rémes hatalom sodorja
őket az ismeretlen felé. Olyan vigasztalan volt a világ odakint, olyan
kaján és ellenséges! Menekültek előle, egy forró ölelésben tapadtak
egymáshoz.
– Ilona, angyalom. – fuldokolt Ákos, – se veled, se nélküled… Szeretlek
minden fájdalmammal… Szeretlek mindhalálig! – –
– Mindhalálig… ismételte halkan Ilona, és erre a szóra, úgy érzé, valami
csudálatos fényesség gyúl ki a lelkében. Arcza lázban égett, – rajongva,
átszellemülten kiáltott fel.
– Ákos, hallgass rám… meg tudnál halni értem?
Szobránczy szilajon vetette fel a fejét.
– Meg. – Aztán rekedten tette hozzá: és te, – meg tudnál halni velem?
– Tied vagyok Ákos, – együtt halunk meg!…
Borzongva keltek fel s léptek hátra. És a hogy egymásra néztek, érezték,
mint száll le kettőjük közé valami fagyos rém: a végzet, a halál. Lassan
közeledtek ismét és aztán szótalan fogtak kezet. Sokáig hallgattak,
végre Ilona törte meg a csöndet!
– Ákos… mikor?
Szobránczy arcza kemény kifejezést öltött. Nyugodtan odament egy
szekrényhez. Mikor visszajött, letette a kis forgópisztolyt az asztalra.
– Bűn volna ez? – tépelődött komoran, – hisz meghalni, lemondani csak
szabad!
– Ákos, suttogta Ilona a kebléhez kapva, – ide czélozz, a hol úgy fáj, a
szivembe.
Szobránczy kínosan jajdult fel:
– Én öljelek meg téged? Nem tudnám megtenni angyalom… soha, soha! Előbb
én halok meg. Aztán te jösz, – légy erős. Együtt halunk meg…
– Együtt!
Az a láthatatlan hatalom mind rémesebben sodorta őket magával. Búcsúztak
emlékeiktől.
– Anyám… – susogta az asszony – atyám! Oh, hogy látom őt magam előtt… És
Henrik, a jó, az áldott…
Aztán Ákoson volt a sor. Ilona segíteni akart neki, de ő csak
szenvedélyesen szorította magához.
– Nincs nekem rajtad kívül senkim, a kitől búcsúzzam!
És ettől fogva egyre kétségbeesettebben tapadtak egymáshoz. Nem mertek
«utolsó», csak «utolsóelőtti» csókokat adni, – nem merték egymás kezét
elereszteni. Sok idő telt el… Végre Ilona kiszakította magát. Mint a ki
nem birja tovább, eltakarta arczát és rohant a szoba közepére.
Szobránczy Ákos felkapta a pisztolyt és sietve lépett utána. Átkarolta
hátulról és mialatt ajka a visszahanyatló arczot kereste, a maga
szivének irányozta a revolvert.
– Még egy utolsóelőtti csókot, Ilona! – most egy – utolsót…
Dördült a fegyver. S az asszony rémes sikolylyal fordult meg.

VII.
Vérében ott vonaglott előtte a szőnyegen Szobránczy Ákos és a kandalló
fénye élesen világította meg eltorzult vonásait. Ilona jajveszékelve
borúlt rá s abban a perczben mindent feledve, csak arra gondolt, hogy az
a drága kedves, borzasztó kínokat szenved és neki segíteni kell rajta.
– Egek… Ákos… mit tettél?
Feltépte a ruháját. Csak úgy ömlött alóla a vér.
– Jer… jer… hörögte a haldokló.
De az asszony nem értette. Csak annál kétségbeesettebben borult rá,
ölelte és csókolta szederjes ajkait.
– Hisz itt vagyok… itt vagyok…
Élesztgette, ápolta eszelős gyöngédséggel. Fogta a fejét és zokogva
rimánkodott neki:
– Ákos, – ne hagyj el. Felelj!
De Szobránczy szemei már üvegesedni kezdtek.
– Oh de fáj! – susogta kínosan, – borzasztó meghalni!…
És Ilona nézte, az élet mint enyészik el előle és csak tehetetlenül
törte a kezeit. Ott térdelt Ákos felett, – ki tudná megmondani, mennyi
ideig? Teltek a nehéz perczek, félórák után órák… Még mindig szorongatta
a hűlő kezet, de zokogása már elfuló nyöszörgéssé vált. Utóbb csak üres
szemmel, néma fájdalommal meredt a drága kedvesre.
Akkor egyszerre valami neszre felriadt. A kandallóban összeesett a
zsarátnok és sötét lett a szobában. Pillanat mulva a novemberi
sötétségen át halaványan szűrődött be az utczai világítás fénye és
kisértetiesen esett a halott elváltozott, torz arczára. Ilona iszonyodva
ugrott talpra. Rekedt kiáltás szakadt fel melléből s karjait meredten
tartotta védőleg maga elé: a rettenetes Halált látta meg az Élet.
Fogvaczogva hátrált, – borzalommal menekült előle. Valami, szinte állati
ösztönnel taszította ki az ajtót és futott világgá – –
*
A szegény jó professzort pár hónapra rá eltemették. Csak Ilona él még
mindig. Ő, a ki elmulasztotta azt a pillanatot, mikor meg kellett volna
halnia, – s a ki még egyre hallani véli azt az elmaradt, második
pisztolylövést…


A JAVASASSZONY.
… A parti-vadászok legszebb flanellöltönyeikben álltak lent a
tennis-pályánál és vártak. Négy óra rég elmúlt már s a kastélybeliek
mégse jöttek. Az urak unatkozni kezdtek s racketjeiket lóbálva egyre
türelmetlenebbül járkáltak fel s alá a fűben. Ki-ki a maga féltékenyen
őrzött tervét forgatta fejében s csak olykor pillantott bizalmatlanul,
megvetően a másikra. Hja, a megye leggazdagabb leányára pályáztak,
Katholnay Muki bácsi egyetlen Mariskájára, – arra a csinos, szöszke
bakfisra, a ki örökké nevetett s a kit a többi szegény gentry-leány csak
úgy hívott, hogy a «pisze pénzeszsák»… Az ördögbe is mért nem jön már?
Az urak egyre hátrapillantgattak a szép régi kastély felé, melynek
jelzálogmentes, barok fedele vörösen rítt ki a májusi zöldből. De végre
is kifáradtak a dühödt járkálásban; megálltak s egymásra néztek mind az
öten. Okosabbat úgy se tudtak csinálni, hát elkezdtek beszélni lóról,
asszonyról, kaszinói thémákról s utoljára, mint igazi vendégek, a háziak
szapulásához láttak.
– Valóban érthetetlen, hogy intelligens emberek ilyen babonásak
lehessenek! – mondotta Frech Aladár, az ösmert sportsman, a jövendőbeli
vő megvetésével. A jubilált párbaj és kártyahős kedvtelve csillogtatá
ujján grófi sógora czímeres gyűrűjét.
– Hát hallatlan dolgokat beszélnek róluk, – felelt Wolansky kapitány, a
lengyel telekkönyvbúvár és úrlovas, kinek minden csontja kétszer is
össze volt törve. – Hallatlan dolgokat! Például Muki bácsival nem lehet
vadászatra menni, mert ha pappal találkozik, menten visszafordul.
Péntekenkint és minden hó 13-ikán ki se mer mozdulni a szobából s ha
véletlenül kuvikot hall, rögtön új végrendeletet csinál. És tudjátok-e,
hogy csak újholdkor mer pénzt betenni a takarékpénztárba?
Dághy Viktor, a kamarás miniszteri fogalmazó gúnyosan vetette közbe:
– Te bezzeg tennél mindennap ugy-e?… No urak, de ha Muki bácsi
csodabogár, Katholnay mama se az utolsó. Örökké kártyát vettet magának a
szakácsnéval! Ha két kakas kukorékol egyszerre, mindjárt imádkozik s ha
szőlővel vagy hajóval álmodik, gyónni megy. Bolond egy társaság, mi? Más
ember legfeljebb csak a péntektől fél, de ebben a familiában babonás a
hét minden napja.
A vén Szoborházy gróf, egy kifent mumia éldelegve vigyorogtatta hamis
fogait.
– Hehehe! – mormogta rozoga csábállásba helyezkedve, – ha így áll a
dolog, csak azt kellene kitalálni, hogy a szép Mariska a hét melyik
napján fogad szerelmi vallomást! A ki ezt kitalálja, azé a leány. Én már
sejtem, hehehe!…
– Csak tartsd meg a titkot magadnak, – folytatta a kamarás, – hát az
bizonyos, hogy a leány is bolond és babonás. Nekem maga mondta, hogy
sose menne férjhez olyan emberhez, a kinek a neve tizenhárom betűből
áll…
– Eh! – kiáltá közbe Frech Aladár, – mondok én nektek még nagyobbat, ha
akarjátok. Ez az apró babona még mind semmi, de nézzetek csak oda a falu
végére, arra a furcsa házikóra. Az a vén parasztasszony, a ki ott lakik,
már jó sok forintot bezsebelt Muki bácsiéktól! Ha valaki beteg, ezt a
kuruzsló banyát hívják az orvos meg a pap előtt. Ott volt minden gyermek
születésénél s horoszkopiumot állított fel. A mit ő mond, az szentírás…
– No, – szakította félbe Wolanszky kapitány, egy kis bakatükörben
nézegetve magát – már az igaz, hogy én nem engednék meg ilyen dolgokat a
feleségemnek!
– Bizony, – jegyezte meg önérzetesen a kamarás, – másként nézne ki ez az
egész ház, ha én volnék itt az úr!
– Hehehe! – vigyorgott a múmia-gróf – hát még ha én?!… Igazi úr való
ide.
Frech Aladár türelmetlenül lépett oda a versengők közé s hamarosan
letorkolta őket:
– No hiszen majd meglátjátok, hogy milyen úr tudok én lenni! Tán
csináljak nektek kis meglepetést ma estére?
Erre a nyilatkozatra boszúsan fordultak el a többiek. Pillanatra csend
lett, mindenkinek eszébe jutott, hogy épp ma van a házikisasszony
születésnapja és az esti bálon döntő mérkőzésre kell készülniök. Végre
Wolansky szólalt meg:
– Az ördögbe, még se jönnek?…
Az ötödik udvarló, ki mindeddig némán ült a fűben és bámészan hallgatta
az idősebb vetélytársak fejtegetéseit, e perczben talpra ugrott. A kis
Laborczy Andris volt, egy piros-pozsgás arczú, furfangos szemű
gentry-gyerek. Az apja őt is elküldte volt a Katholnay Mariska
meghódítására. A mire egyébiránt nagy szükség is volt, mert az uzsorások
csak a leány nagy hozománya fejében hagyták bent az öreget a kastélyban.
– Na már igazán jöhetnének, – kiáltotta vígan, – majd én érettük megyek!
S nyomban el is indult a kastély felé. Futott, nehogy a többiek elejébe
kerüljenek.

I.
Laborczy Andrisnak ezúttal igazán nem volt semmi ravaszság az eszében. A
hogy lihegve felszaladt a kastély lépcsőjén, valóban egyedül annak
örült, hogy előbb fogja látni Mariskát, mint a többiek. Mégis csak
jobban megérdemli ő a leányt, mint azok a léha fráterek odalent! Ki is a
legveszedelmesebb közülök? A vén gróf, az az aszalt szilva? A kapitány,
az a lócsiszár? No már ezek csakugyan nem számítanak. Frech Aladár
szemtelen, mint a neve, a kamarás – no az hallgat, mint ősei sírja. Már
pedig Mariska ugyancsak szeret csacsogni és bizony senkivel sem tud
olyan jóízűket nevetni, mint ő vele. Voltakép nem is udvarolt ő a
leánynak tervszerűen soha, csak mikor egymásra néztek, önkéntelen mindig
jókedvük lett. Lehet, töprengett Andris, hogy Mariska nem veszi őt
komolyan, – pedig ha tudná, mennyivel jobb szíve van, mint azoknak a vén
parti-vadászoknak! E mellett persze nagylelkűen elfeledte, hogy ő is az,
a mi azonban csak azt bizonyítja, hogy igazán szerelmes volt, már a maga
módja szerint…
Végigment a folyosón s benyitott a szalonba. Ép tovább akart menni,
mikor a szomszéd boudoirból a nevét hallotta említeni. Meglepetve állt
meg. A Mariska hangja volt, – izgatottan beszélt franczia
társalkodónéjával. Andris igazán nem akart hallgatózni, de most már csak
nem mehetett el, – sőt ellenkezőleg, önkénytelen egyre közelebb húzódott
a boudoir függönyéhez, Gummitalpas czipő volt rajta s így ő saját maga
sem hallhatta lépteit. Egyre jobban elámult azokon, a miket hallott;
letárgyalták ott az egész udvarló sereget!
– Leocadie! – hangzott a Mariska kétségbeesett szava – nem, akármint
unszolsz is, nem tudok választani!
– De hát annyit mégis csak tudsz, – felelt a társalkodónő türelmetlenül,
– hogy ki iránt viseltetsz rokonszenvvel?
– Leocadie! – hogy tudjam én ezt, mikor valamennyit egyformán sajnálom!
Ha Frech Aladárt kikosarazom, ez a büszke férfi rögtön főbe lövi magát…
– Ah, dehogy!
– De igen, ő megesküdött nekem! És mit gondolsz Wolanskyról? Én
olvastam, hogy ezek a lengyelek milyen elszántak. Ő elmondta nekem,
hogyha valami kudarcz érné az életben, azonnal örökre visszavonulna
lengyelországi uradalmaira, melyek őseiről, a lengyel királyokról
szálltak rá.
A társalkodónő nevetett.
– Csak aztán rátaláljon azokra a királyi birtokokra!
– Leocadie! Te csak nevetsz, pedig Wolansky igazi hős… De jó, vegyük
Dághyt, ő kamarás! Ő kijelentette nekem, hogy belőle bizton miniszter
lesz, – mit szólsz hozzá?
A franczia kisasszony csengően felkaczagott:
– A kamarás? Hisz sose szól egy szót se!
– Az épp oly érdekes rajta! Olyan titokzatos… Igaz, a gróf többet
beszél. Csak ne volna olyan vén! Hány éves lehet?
– Az mindegy, édesem, – mondotta Leocadie egyszerre felvillanyozódva –
azért mégis gróf. Az ilyen éltesebb ember az igazi férfi.
– Igen, – csacsogott Mariska – hallottam, hogy az ilyen tapasztalt urak
tudnak legjobban bánni velünk tapasztalatlan leányokkal…
– És még mennyire! – magyarázta a franczia kisasszony – higyj nekem,
csak őt válaszd édesem!…
Andris odakint majd megpukkadt mérgében!
– No megállj, te madárijesztő! Hát az a vén pávián vesztegetett meg
téged?
– Hisz csak ne volna a gróf olyan komoly, – töprengett tovább Mariska –
mindegyre elalszik! Én pedig úgy szeretek ébren lenni és nevetni.
– Édesem, az élet nemcsak nevetgélésből áll
– Már én csak jobb szeretek Laborczy Andrissal kaczagni! – kiáltotta
Mariska csökönyösen.
– Pfuj, az a zöld béka!
– Hisz az igaz, hogy kicsit zöld, de azért mégis kedves fiú. Csak ne
volna vidéki, – én Pesten az Andrássy-úton akarok külön palotában lakni…
Andrisnak csak a «zöld béka» volt a fejében, és már majd hogy be nem
ugrott a boudoirba, midőn a függöny előtt azért mégis megállott. A
függönyrésen beláthatott; kihevülten ott állt a szöszke Mariska és
kezeit tördelte. Mindegyre kisimította szeméből lelógó fürteit. Olyan
csinos, olyan kedves volt!… Andris megesküdött magának, hogy küzdeni fog
érte mindhalálig.
– Hát ha már nem veszed a grófot, – kérdezte a franczia kisasszony, –
akkor mit akarsz? Valamire el kell határoznod magad!
– Már el is határoztam, – kiáltotta Mariska daczosan. – Vedd a kalapod,
megyünk a javasasszonyhoz.
– Ahhoz a banyához!
– Igen, – nekem már mindegy! Azt teszem a mit ő mond. Mindig jó
tanácsokat adott a családunknak. Jer – –
Andrisnak csak annyi ideje volt, hogy épp oly nesztelenül megugorjék,
mint a hogy bejött, Három szökésre lent volt a lépcsőn. A pitvarban a
homlokára ütött, – tudta ő már, mit kell csinálnia! Dehogy ment vissza a
tenniszpályára Ellenkező irányban futott át a park sűrűjén, átmászott a
falon és lelkendezve rohant tovább a falu vége felé, a javasasszony
házikója iránt.

II.
Andris lihegve botorkált át a piszkos konyhán s benyitott az Örzse néni
szentélyébe. Olyan éjféli sötétség és rejtelmes büdösség volt ebben a
szobában, hogy tátott szájjal állt meg, sőt némi tisztelettel vette le
zöld kalapját. Aztán várt. Valami titokzatos neszszel mozdult meg a
sarokban s ő úgy érezte, tánczolva, vagy szökdécselve közeledik feléje.
Egyszerre hatalmas csípést érzett a lábikráján, a mire káromkodva
gyújtott gyufát. Egy vén holló állott előtte a földön s félrehajtott
fejjel szemrehányólag nézett rá… Köröskörül gáliczzöldre volt festve a
szoba s a rozoga szekrényeken befőttes és ugorkás üvegekkel vegyest
orvosságos üvegcsék álltak, melyek még a banya bábai prakszisából
maradtak ott. Egy asztalon valami rozsdás homokóra díszlett s mellette
két pakli piszkos kártya hevert… De félrehúzódott a túlsó kamra rikító
vörös függönye s két szál gyertyával kezében belépett a banya.
Terjedelmes parasztasszony volt, kinek szélesre hízott, lapos képe úgy
nézett ki a sok szennyes kendő közt, mint valami rosszul sült
cselédkenyér. De minden kenetteljessége daczára apró szúró szemeivel
azért ravaszul méregette a jövevény nagyságos urat. Ünnepélyesen ült le
a sarokba jósnői trónjára, amelyről Andris némi vizsgálat után látta,
hogy nem más, mint egy betegeknek való masina-szék.
Andris szeretett volna beszélni, de nem tudta hol kezdje. A javasasszony
azonban nem váratott magára; fontoskodó hókusz-pókuszokkal mormogott
valamit a jövendőről s arról a «nagy titokról», a mi a nagyságos úrra
vár, aztán megcsókolta a piszkos kártyát, vállára hívta a hollót és
valami csodabalzsammal keresztet csinált vendége homlokára. Roppant
büdös volt ez a sárga zsír, de Andris még állta. Végül a banya egy
aranypapirral beragasztott varázsbotot vett elő s egy kört rajzolt a
dohos földre.
– Álljon bele, nagyságos úr, ballábbal a skórpióra, jobblábbal a
halakra…
– Skorpió… halak? – ismétlé Andris a türelmét vesztve – hallja néni, ne
komédiázzon tovább! Nem ezért jöttem én ide.
A javasasszony érdeklődve nézett föl.
– Hát mi tetszik? – kérdé egész természetes hangon.
– Hát az tetszik, – kiáltotta Andris sebesen, egy csomó bankót húzva ki
a zsebéből – hogy mindjárt ebben a perczben itt lesz a nagyságos
kisasszony. Ismeri maga őt, úgy-e?
– Hogy ismerem-e? – Ott voltam, mikor a világra jött…
– Na hát, idejön megkérdezni, hogy ki az a bizonyos, a ki őt igazán
szereti. Érti? Fogja ezt a pénzt, – ha kiveti neki a kártyában, hogy én
vagyok az a bizonyos, még háromszor ennyit kap…
A javasasszony gondosan megszámlálta a pénzt, aztán nehéz sóhajjal
felelt:
– Hej, bajos dolog az, nagyságos úr…
Andris még egy bankót nyomott a markába. Ez már aztán varázshatással
volt a vénasszonyra. Egyszerre felvette előbbi jósnői szerepét és
kenetteljesen terjeszté ki karjait.
– Látok… Látok!… – kiáltá ünnepélyesen.
– Ne kiabáljon úgy! Mit lát?
– Látok a jövőbe! Mégis csak a nagyságos úr az igazi, – megmondtam volna
én azt e nélkül az apróság nélkül is…
– No hát akkor nézzen meg jól néni, – mondá Andris hetykén a banya elé
állva – aztán a szerint beszéljen!
– Szép barna férfi, – szavalá a javasasszony – középtermetű, piros arcz,
kék szem, – uram Jézus, a boldogság jegye a képén!
– Ugyan, mi az ördög?
– Négy piczi anyajegy keresztformában, – folytatá Örzse néni
meghatottan, – fehér ruha az ártatlanság képe, zöld kalap a remény
színe.
… De e perczben léptek és úri beszéd hallatszottak onnan kívülről.
– Itt vannak már! – suttogta Andris, – siessen néni. Hova bújjak?
– Bújjon be a nagyságos úr ide a halottlátó kamarába.
– Hová?… De a banya ekkor már a piros függöny mögé tuszkolta. Andris
azonban még egyre visszaszólt:
– Néni, huszonöt esztendős vagyok… az apám alispán volt… Még háromszor
ennyit kap ha sikerül!
– Jól van, csak bízza rám a nagyságos úr.
– Andrisnak hívnak… De ekkor már beléptek Mariskáék a szobába. A fiatal
ember óvatosan lépdelt előre a dohos kamarában. Az ördög tudja, micsoda
állatok futkostak át a lábai közt. Végre az egyiknek a farkára hágott:
macska volt az istenadta és csúnyát sikított… Aztán csendes lett, békén
hallgatózhatott.
Tisztán kivehette, hogy csakugyan Mariska az, a ki odabent olyan
izgatottan beszél! A javasasszony csitította; a franczia kisasszony is
szólt párszor, meglehetősen türelmetlenül. Egyszerre aztán egész
hangosan felkiáltott a szöszke leány:
– Igen, azt mondja meg nekem Örzse néni, hogy ki az, a ki engem igazán
szeret!…
Andris szívdobogva várt; valami rejtélyes állat megint csipkedte a
lábikráját, de ő azért meg se moczczant. Odabent csend lett; a
javasasszony nyilván a kártyát vetette. Végre megszólalt a kenetteljes
hang:
– Öröm, – esküvő, – boldogság! Látom… látom azt a bizonyost. Szép barna
ember, középtermetű, piros arcz, kék szem – orczáján anyajegyből
kereszt, – az állhatatosság jegye. Fehér ruha az ártatlanság képe, zöld
kalap a remény színe. Szeret nevetni…
– Ő az! – kiáltotta örömrepesve Mariska.
– Nem gróf? – kérdezte a társalkodónő sebesen.
– Azt nem tudom, – felelt Örzse néni kenetteljesen – de fiatal. Huszonöt
éves. A-val kezdődik a neve…
– Andris! – sikoltotta a leány rajongva – mégis csak ő szeret engem
igazán és én is őt szeretem, Leocadie! – az övé leszek…
Andris egy akkorát ugrott örömében, hogy megint ráhágott egy macskára a
sötétben. A hölgyek sietve távoztak…

III.
Estére megvolt a nagy bál a Katholnay-kastélyban. Lejöttek erre a
mulatságra a leghíresebb pesti piknik-rendezők és tánczosok. Maga a
keringő-király, a kit csak úgy hívtak, hogy «Boston» Nándi, volt a
főrendező, – ő meg akarta mutatni ezeknek a falusiaknak, hogy kell
bostont tánczolni. Tehetségeket keresett a jövő pesti farsangra… Azonban
hiába lejtett leghivatalosabb arczával a terem közepén, senki se
méltányolta művészetét. Mindenki ámulva a házikisasszonyt nézte.
Mariska, ki rendesen annyira szeretett nevetni, most sápadt és komoly
volt. Alig tudta felvetni a szemét, alig tudott felelni a kérdésekre.
Tánczolt mindenkivel, de mintegy álomban… A parti-vadászok eleinte
örültek a dolognak, mert látták, hogy a leány szerelmes, – persze
mindegyik meg volt győződve róla, hogy ő bele. De utóbb Frech Aladárnak
aggodalmai támadtak: hátha ez a megilletődés inkább vagyoni eredetű,
hátha az öreg vesztett a börzén?… Nos, nagy ünnepélyességgel adták át
Mariskának a meglepetéseket; feltűnt a gróf gyönyörű virágpárnája, mely
elég jelentősen egy kilenczágú koronát viselt nárczisokból. Andris csak
nevette a vetélytársak erőlködéseit. Ő ugyan nem vett ajándékot
Mariskának, nem tánczolt vele, sőt feléje se nézett egész este. Csak
titkos örömmel szemlélte, a leány szemei lopva hogy keresik őt
minduntalan… Eltánczolták már az első négyest, jött utána megint boston
és mazurka, – végre Nándi ünnepélyesen adatta meg a jelt a második
négyesre. A parti-vadászok ekkor mintegy búcsújáróba mentek az
aranyhalacskához, hogy a szerelmi tánczra felkérjék. De a világ növekvő
ámulatára mindannyian hosszú orral kullogtak vissza. A többi párok már
felálltak, ekkor Nándi elkiáltotta magát: «Urak, a házikisasszonynak
nincsen párja!»…
– De van! – dörgé ekkor váratlanul Laborczy Andris. A bámuló sokaság
közepette mintegy diadalban ment oda a lesütött szemmel várakozó
leányhoz. Nem is kérte fel, csak annyit mondott neki: «Jöjjön Mariska
nagysám, álljunk fel…» És a leány felkelt és boldogan tette karját az
övébe. Mintha kicserélték volna, ismét a régi lett: nevetett, kaczagott
kitörő örömmel. Nem törődött senkivel, semmivel, csak Andrist nézte…
Elhülve szemlélték ezt a parti-vadászok, de még mindig tréfának vették.
Csak mikor annak a hires II. négyesnek a hatodik figurájában Mariska
állt ki a párnatánczra és a szívalakú piros párnát mindenki mellőzésével
mégis csak Andrisnak adta, – akkor tisztában volt az egész bál a
helyzettel. A négyes után egyáltalában nem akart a leány többet
tánczolni… Ekkor történt, hogy Frech Aladár kiment az előszobába s elég
hangosan mondá az inasnak: «Pakoljon!»
Nos, a névnapi mulatság sokkal előbb végződött be, semmint a megyebeli
ifjúság várta volna. Másnap aztán megtudta a világ, hogy Laborczy Andris
még azon az estén eljegyezte volt magának Katholnay Mariskát.
*
Pár év telt el, – a fiatal pár a legboldogabban élt és a Laborczy Andris
gazdag háza volt elismerten a legvendégszeretőbb az egész vármegyében.
Úgy hívták őket: a nevető pár, mert szerettek kaczagni, de sohasem
egyedül, hanem benső szeretettel mindig együtt. Igaz, hogy mintegy
varázsszóra minden kivánságuk beteljesedett.
Egy fiút óhajtottak és ime Muki bácsinak csakhamar meglett az a
legnagyobb öröme, hogy egy piros-pozsgás unokát tartson az ölében. Ahogy
így együtt ültek hárman, naphosszat eljátszott a gyerekkel.
– No gyermekeim, – mondotta egyszer meghatottan, – ime láthatjátok,
igaza volt szegény boldogult feleségemnek: a boldog házasságokat mégis
csak az égben kötik!
No erre a nagy mondásra már mégse tudott nyugodni Laborczy Andris!
Furfangos esze már úgyis régóta gyötörte: mért ne tudják meg a többiek
is, hogy milyen ravasz és okos tud ő lenni, ha szükség van rá? Most itt
volt a percz.
– Dehogy is kötik az égben, Muki papa! – kaczagott vígan – te Marcsa,
tudod-e, ki volt minálunk a mennyei gondviselés?
– Ugyan ki? – kérdezte a fiatal anya meglepetten.
– No hát én! – hahotázott Andris, – emlékszel-e a javasasszonyra? Ugy-e
ő mondta neked, hogy csak velem lészsz boldog? Hát boldogok is vagyunk
ugy-e? Pedig lásd, én vesztegettem meg azt a vén banyát!
Mariska letette a kis gyereket és szinte ijedten kelt fel. Kissé sápadt
volt.
– Andris, ne mondj ilyet! Micsoda bolond viccz ez megint?
– Dehogy is bolond viccz, – kaczagott a férj, – való igaz! Okos urad
van, mi?
Egymásra néztek és még mindig nevettek. Akkor aztán egyszerre
elkomolyodtak.
– No mi az, angyalom?
– Semmi kedvesem, – felelt az asszony merengve – csak most egyszerre sok
minden eszembe jut… Hát nem te vagy az igazi?! No látod, mennyiszer
gondoltam én erre és sose mertem hinni, hogy csak… ilyen az igazi
szerelem – – –


IN ARTICULO MORTIS.

I.
Bizalmas baráti körben késő éjjelig együtt maradtunk. Vacsora után egy
darabig még tréfásan beszélgettünk a napi eseményekről, de aztán,
észrevétlen elvontabb és bizarrabb thémákba mélyedtünk bele. Lassankint
elhagytuk a közönyös jelent s gondolatunk, mint a nyugvópontjából
kibillentett inga, a messze multba lendült, de csak azért, hogy egy
bizonyos ponton tul félénken álljon meg az ösmeretlen előtt s
visszalengjen onnan, – átsuhanjon még egyszer a jelenen s a másik még
rettenetesebb ösmeretlen felé: a jövőbe tévedjen… Az éj növekvő
csendjében egyre halkabban beszélgettünk a tudomány csodás új
vívmányairól. Vajjon meg fogja-e tudni oldani Dubois-Reymond a hét
világrejtelmet? Meg fogja-e magyarázni valaha a gondolatképződés vegyi
folyamatát, – az élet s mindenek felett az _Én_ titkát?… Eszményi
vágyaink egyre hiúbb ábrándokba foszlottak szét.
Már felkeltünk s menni készültünk, midőn sajátságos véletlen folytán épp
a bucsuzás pillanatnyi csöndje alatt kezdett el az óra éjfélt ütni.
Máskor fel se tünt volna nekünk ez, de most olyan bolond hangulatban
voltunk! A régi babona önkénytelen ünnepélyességével hallgattuk végig az
öreg óra zengő tizenkettes szavát. Mintha bele akart volna szólni előbbi
vitatkozásunkba, vagy tán tartóztatni akart?… Összenéztünk. A nők
leültek, mi is követtük példájukat.
S aztán halkabban, de annál hevesebben indult meg a társalgás és egészen
új mederben. A szemek lázasan gyultak ki. Hja, bizonyos dolgokról
egészen másként beszélnek az emberek éjfél előtt, mint éjfél után! Éjfél
után színt vallanak az emberek… Kimondottuk a nagy szót: _halál_, s
társaságunk egyszerre arra a bizonyos két táborra szakadt, a tuléletben
hivők s a tuléletet tagadók táborára. Elkeseredetten vitatkozott a két