A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 4

  szédület fogta el… Már csak az Ákos szemeit látta s ezek a szemek most
  egyszerre mintha egész közelből néztek volna rá, úgy hogy ő behunyta az
  övéit. Ajkai égni kezdtek és zsibbasztó forróság áradt egész valójába.
  Ott volt a karjai közt. Hosszú csók volt az, hosszú, mint egy édes
  örökkévalóság, mely alatt két ember lelke kicserélődik. És nem érzéki
  diadal, hanem rajongó tiszta hév: a tizennyolczéves leány első csókja, a
  mit elkésve kap meg huszonhatéves korában… asszony korában. Ajkaik alig
  tudtak elszakadni egymástól. Végre Ilona feje az Ákos vállára
  hanyatlott, de szemét még mindig nem nyitotta ki. Kezeik keresték
  egymást és a hogy görcsösen összefogódzkodtak, úgy érezték, immár semmi
  se tudná őket többet elválasztani.
  Egyszerre Ilona felriadt és elképedve nézett Szobránczyra:
  – Végem van… most már bűnös asszony vagyok! megcsókoltam egy másik
  embert…
  Ákos megadóan hajtotta le a fejét.
  – Ne mondja bűnnek azt, a mi nekem a legszentebb – az én szegény
  szerelmem…
  Aztán szokatlan hévvel ragadta meg az asszony karját. Elszánt
  komolysággal nézett a szemébe.
  – Ilona, értsen meg! nem akarok én bűnös szerelmet, – nem fér az meg az
  én becsületes lelkemmel. Jőjjön, üljünk le. Azért kérettem ide, hogy
  nyugodtan beszélhessek magával. Most kell határoznunk… Keressünk jövőt
  szerelmünknek, – módot, menekvést ebből a rettenetes helyzetből.
  Segítsen nekem, – én már megőrülök…
  Leültek egymás mellé s kezet kézben tartva lázas sietséggel kezdtek el
  beszélni. Halkan suttogtak sokáig: keresték a kibúvó ajtót, melyen át
  megmenthették volna boldogságukat.
  Törték a fejüket, meghányták-vetették az egész reménytelen helyzetet,
  vitatkoztak, megpróbáltak mindent. Hiába… Ákos összecsapta a kezeit és
  keserűen kiáltott fel:
  – Hisz én is ember vagyok! nekem is van jogom a boldogsághoz! Végre itt
  a várva-várt eszmény… és nem lehet az enyém! Van igazság az égben?
  Ilona, – menjünk világgá…
  Ilona eltakarta arczát. De aztán felkelt.
  – Nem, – azt a jó embert nem hagyhatom el soha!
  Ákos arcza elváltozott.
  – Hát akkor mit teszünk? – kérdezte sötéten.
  Egymásra néztek: megdöbbenve, azzal a sivár kétségbeeséssel, a mi már
  nem ismer tanakodást, a mi már itélet. Agyukban a gondolatok veszedelmes
  örvénye kezdett keringeni – homályosan érezték, hogy most már nem ők
  rendelkeznek magukkal, hanem valami láthatatlan rémes hatalom sodorja
  őket az ismeretlen felé. Olyan vigasztalan volt a világ odakint, olyan
  kaján és ellenséges! Menekültek előle, egy forró ölelésben tapadtak
  egymáshoz.
  – Ilona, angyalom. – fuldokolt Ákos, – se veled, se nélküled… Szeretlek
  minden fájdalmammal… Szeretlek mindhalálig! – –
  – Mindhalálig… ismételte halkan Ilona, és erre a szóra, úgy érzé, valami
  csudálatos fényesség gyúl ki a lelkében. Arcza lázban égett, – rajongva,
  átszellemülten kiáltott fel.
  – Ákos, hallgass rám… meg tudnál halni értem?
  Szobránczy szilajon vetette fel a fejét.
  – Meg. – Aztán rekedten tette hozzá: és te, – meg tudnál halni velem?
  – Tied vagyok Ákos, – együtt halunk meg!…
  Borzongva keltek fel s léptek hátra. És a hogy egymásra néztek, érezték,
  mint száll le kettőjük közé valami fagyos rém: a végzet, a halál. Lassan
  közeledtek ismét és aztán szótalan fogtak kezet. Sokáig hallgattak,
  végre Ilona törte meg a csöndet!
  – Ákos… mikor?
  Szobránczy arcza kemény kifejezést öltött. Nyugodtan odament egy
  szekrényhez. Mikor visszajött, letette a kis forgópisztolyt az asztalra.
  – Bűn volna ez? – tépelődött komoran, – hisz meghalni, lemondani csak
  szabad!
  – Ákos, suttogta Ilona a kebléhez kapva, – ide czélozz, a hol úgy fáj, a
  szivembe.
  Szobránczy kínosan jajdult fel:
  – Én öljelek meg téged? Nem tudnám megtenni angyalom… soha, soha! Előbb
  én halok meg. Aztán te jösz, – légy erős. Együtt halunk meg…
  – Együtt!
  Az a láthatatlan hatalom mind rémesebben sodorta őket magával. Búcsúztak
  emlékeiktől.
  – Anyám… – susogta az asszony – atyám! Oh, hogy látom őt magam előtt… És
  Henrik, a jó, az áldott…
  Aztán Ákoson volt a sor. Ilona segíteni akart neki, de ő csak
  szenvedélyesen szorította magához.
  – Nincs nekem rajtad kívül senkim, a kitől búcsúzzam!
  És ettől fogva egyre kétségbeesettebben tapadtak egymáshoz. Nem mertek
  «utolsó», csak «utolsóelőtti» csókokat adni, – nem merték egymás kezét
  elereszteni. Sok idő telt el… Végre Ilona kiszakította magát. Mint a ki
  nem birja tovább, eltakarta arczát és rohant a szoba közepére.
  Szobránczy Ákos felkapta a pisztolyt és sietve lépett utána. Átkarolta
  hátulról és mialatt ajka a visszahanyatló arczot kereste, a maga
  szivének irányozta a revolvert.
  – Még egy utolsóelőtti csókot, Ilona! – most egy – utolsót…
  Dördült a fegyver. S az asszony rémes sikolylyal fordult meg.
  
  VII.
  Vérében ott vonaglott előtte a szőnyegen Szobránczy Ákos és a kandalló
  fénye élesen világította meg eltorzult vonásait. Ilona jajveszékelve
  borúlt rá s abban a perczben mindent feledve, csak arra gondolt, hogy az
  a drága kedves, borzasztó kínokat szenved és neki segíteni kell rajta.
  – Egek… Ákos… mit tettél?
  Feltépte a ruháját. Csak úgy ömlött alóla a vér.
  – Jer… jer… hörögte a haldokló.
  De az asszony nem értette. Csak annál kétségbeesettebben borult rá,
  ölelte és csókolta szederjes ajkait.
  – Hisz itt vagyok… itt vagyok…
  Élesztgette, ápolta eszelős gyöngédséggel. Fogta a fejét és zokogva
  rimánkodott neki:
  – Ákos, – ne hagyj el. Felelj!
  De Szobránczy szemei már üvegesedni kezdtek.
  – Oh de fáj! – susogta kínosan, – borzasztó meghalni!…
  És Ilona nézte, az élet mint enyészik el előle és csak tehetetlenül
  törte a kezeit. Ott térdelt Ákos felett, – ki tudná megmondani, mennyi
  ideig? Teltek a nehéz perczek, félórák után órák… Még mindig szorongatta
  a hűlő kezet, de zokogása már elfuló nyöszörgéssé vált. Utóbb csak üres
  szemmel, néma fájdalommal meredt a drága kedvesre.
  Akkor egyszerre valami neszre felriadt. A kandallóban összeesett a
  zsarátnok és sötét lett a szobában. Pillanat mulva a novemberi
  sötétségen át halaványan szűrődött be az utczai világítás fénye és
  kisértetiesen esett a halott elváltozott, torz arczára. Ilona iszonyodva
  ugrott talpra. Rekedt kiáltás szakadt fel melléből s karjait meredten
  tartotta védőleg maga elé: a rettenetes Halált látta meg az Élet.
  Fogvaczogva hátrált, – borzalommal menekült előle. Valami, szinte állati
  ösztönnel taszította ki az ajtót és futott világgá – –
  *
  A szegény jó professzort pár hónapra rá eltemették. Csak Ilona él még
  mindig. Ő, a ki elmulasztotta azt a pillanatot, mikor meg kellett volna
  halnia, – s a ki még egyre hallani véli azt az elmaradt, második
  pisztolylövést…
  
  
  A JAVASASSZONY.
  … A parti-vadászok legszebb flanellöltönyeikben álltak lent a
  tennis-pályánál és vártak. Négy óra rég elmúlt már s a kastélybeliek
  mégse jöttek. Az urak unatkozni kezdtek s racketjeiket lóbálva egyre
  türelmetlenebbül járkáltak fel s alá a fűben. Ki-ki a maga féltékenyen
  őrzött tervét forgatta fejében s csak olykor pillantott bizalmatlanul,
  megvetően a másikra. Hja, a megye leggazdagabb leányára pályáztak,
  Katholnay Muki bácsi egyetlen Mariskájára, – arra a csinos, szöszke
  bakfisra, a ki örökké nevetett s a kit a többi szegény gentry-leány csak
  úgy hívott, hogy a «pisze pénzeszsák»… Az ördögbe is mért nem jön már?
  Az urak egyre hátrapillantgattak a szép régi kastély felé, melynek
  jelzálogmentes, barok fedele vörösen rítt ki a májusi zöldből. De végre
  is kifáradtak a dühödt járkálásban; megálltak s egymásra néztek mind az
  öten. Okosabbat úgy se tudtak csinálni, hát elkezdtek beszélni lóról,
  asszonyról, kaszinói thémákról s utoljára, mint igazi vendégek, a háziak
  szapulásához láttak.
  – Valóban érthetetlen, hogy intelligens emberek ilyen babonásak
  lehessenek! – mondotta Frech Aladár, az ösmert sportsman, a jövendőbeli
  vő megvetésével. A jubilált párbaj és kártyahős kedvtelve csillogtatá
  ujján grófi sógora czímeres gyűrűjét.
  – Hát hallatlan dolgokat beszélnek róluk, – felelt Wolansky kapitány, a
  lengyel telekkönyvbúvár és úrlovas, kinek minden csontja kétszer is
  össze volt törve. – Hallatlan dolgokat! Például Muki bácsival nem lehet
  vadászatra menni, mert ha pappal találkozik, menten visszafordul.
  Péntekenkint és minden hó 13-ikán ki se mer mozdulni a szobából s ha
  véletlenül kuvikot hall, rögtön új végrendeletet csinál. És tudjátok-e,
  hogy csak újholdkor mer pénzt betenni a takarékpénztárba?
  Dághy Viktor, a kamarás miniszteri fogalmazó gúnyosan vetette közbe:
  – Te bezzeg tennél mindennap ugy-e?… No urak, de ha Muki bácsi
  csodabogár, Katholnay mama se az utolsó. Örökké kártyát vettet magának a
  szakácsnéval! Ha két kakas kukorékol egyszerre, mindjárt imádkozik s ha
  szőlővel vagy hajóval álmodik, gyónni megy. Bolond egy társaság, mi? Más
  ember legfeljebb csak a péntektől fél, de ebben a familiában babonás a
  hét minden napja.
  A vén Szoborházy gróf, egy kifent mumia éldelegve vigyorogtatta hamis
  fogait.
  – Hehehe! – mormogta rozoga csábállásba helyezkedve, – ha így áll a
  dolog, csak azt kellene kitalálni, hogy a szép Mariska a hét melyik
  napján fogad szerelmi vallomást! A ki ezt kitalálja, azé a leány. Én már
  sejtem, hehehe!…
  – Csak tartsd meg a titkot magadnak, – folytatta a kamarás, – hát az
  bizonyos, hogy a leány is bolond és babonás. Nekem maga mondta, hogy
  sose menne férjhez olyan emberhez, a kinek a neve tizenhárom betűből
  áll…
  – Eh! – kiáltá közbe Frech Aladár, – mondok én nektek még nagyobbat, ha
  akarjátok. Ez az apró babona még mind semmi, de nézzetek csak oda a falu
  végére, arra a furcsa házikóra. Az a vén parasztasszony, a ki ott lakik,
  már jó sok forintot bezsebelt Muki bácsiéktól! Ha valaki beteg, ezt a
  kuruzsló banyát hívják az orvos meg a pap előtt. Ott volt minden gyermek
  születésénél s horoszkopiumot állított fel. A mit ő mond, az szentírás…
  – No, – szakította félbe Wolanszky kapitány, egy kis bakatükörben
  nézegetve magát – már az igaz, hogy én nem engednék meg ilyen dolgokat a
  feleségemnek!
  – Bizony, – jegyezte meg önérzetesen a kamarás, – másként nézne ki ez az
  egész ház, ha én volnék itt az úr!
  – Hehehe! – vigyorgott a múmia-gróf – hát még ha én?!… Igazi úr való
  ide.
  Frech Aladár türelmetlenül lépett oda a versengők közé s hamarosan
  letorkolta őket:
  – No hiszen majd meglátjátok, hogy milyen úr tudok én lenni! Tán
  csináljak nektek kis meglepetést ma estére?
  Erre a nyilatkozatra boszúsan fordultak el a többiek. Pillanatra csend
  lett, mindenkinek eszébe jutott, hogy épp ma van a házikisasszony
  születésnapja és az esti bálon döntő mérkőzésre kell készülniök. Végre
  Wolansky szólalt meg:
  – Az ördögbe, még se jönnek?…
  Az ötödik udvarló, ki mindeddig némán ült a fűben és bámészan hallgatta
  az idősebb vetélytársak fejtegetéseit, e perczben talpra ugrott. A kis
  Laborczy Andris volt, egy piros-pozsgás arczú, furfangos szemű
  gentry-gyerek. Az apja őt is elküldte volt a Katholnay Mariska
  meghódítására. A mire egyébiránt nagy szükség is volt, mert az uzsorások
  csak a leány nagy hozománya fejében hagyták bent az öreget a kastélyban.
  – Na már igazán jöhetnének, – kiáltotta vígan, – majd én érettük megyek!
  S nyomban el is indult a kastély felé. Futott, nehogy a többiek elejébe
  kerüljenek.
  
  I.
  Laborczy Andrisnak ezúttal igazán nem volt semmi ravaszság az eszében. A
  hogy lihegve felszaladt a kastély lépcsőjén, valóban egyedül annak
  örült, hogy előbb fogja látni Mariskát, mint a többiek. Mégis csak
  jobban megérdemli ő a leányt, mint azok a léha fráterek odalent! Ki is a
  legveszedelmesebb közülök? A vén gróf, az az aszalt szilva? A kapitány,
  az a lócsiszár? No már ezek csakugyan nem számítanak. Frech Aladár
  szemtelen, mint a neve, a kamarás – no az hallgat, mint ősei sírja. Már
  pedig Mariska ugyancsak szeret csacsogni és bizony senkivel sem tud
  olyan jóízűket nevetni, mint ő vele. Voltakép nem is udvarolt ő a
  leánynak tervszerűen soha, csak mikor egymásra néztek, önkéntelen mindig
  jókedvük lett. Lehet, töprengett Andris, hogy Mariska nem veszi őt
  komolyan, – pedig ha tudná, mennyivel jobb szíve van, mint azoknak a vén
  parti-vadászoknak! E mellett persze nagylelkűen elfeledte, hogy ő is az,
  a mi azonban csak azt bizonyítja, hogy igazán szerelmes volt, már a maga
  módja szerint…
  Végigment a folyosón s benyitott a szalonba. Ép tovább akart menni,
  mikor a szomszéd boudoirból a nevét hallotta említeni. Meglepetve állt
  meg. A Mariska hangja volt, – izgatottan beszélt franczia
  társalkodónéjával. Andris igazán nem akart hallgatózni, de most már csak
  nem mehetett el, – sőt ellenkezőleg, önkénytelen egyre közelebb húzódott
  a boudoir függönyéhez, Gummitalpas czipő volt rajta s így ő saját maga
  sem hallhatta lépteit. Egyre jobban elámult azokon, a miket hallott;
  letárgyalták ott az egész udvarló sereget!
  – Leocadie! – hangzott a Mariska kétségbeesett szava – nem, akármint
  unszolsz is, nem tudok választani!
  – De hát annyit mégis csak tudsz, – felelt a társalkodónő türelmetlenül,
  – hogy ki iránt viseltetsz rokonszenvvel?
  – Leocadie! – hogy tudjam én ezt, mikor valamennyit egyformán sajnálom!
  Ha Frech Aladárt kikosarazom, ez a büszke férfi rögtön főbe lövi magát…
  – Ah, dehogy!
  – De igen, ő megesküdött nekem! És mit gondolsz Wolanskyról? Én
  olvastam, hogy ezek a lengyelek milyen elszántak. Ő elmondta nekem,
  hogyha valami kudarcz érné az életben, azonnal örökre visszavonulna
  lengyelországi uradalmaira, melyek őseiről, a lengyel királyokról
  szálltak rá.
  A társalkodónő nevetett.
  – Csak aztán rátaláljon azokra a királyi birtokokra!
  – Leocadie! Te csak nevetsz, pedig Wolansky igazi hős… De jó, vegyük
  Dághyt, ő kamarás! Ő kijelentette nekem, hogy belőle bizton miniszter
  lesz, – mit szólsz hozzá?
  A franczia kisasszony csengően felkaczagott:
  – A kamarás? Hisz sose szól egy szót se!
  – Az épp oly érdekes rajta! Olyan titokzatos… Igaz, a gróf többet
  beszél. Csak ne volna olyan vén! Hány éves lehet?
  – Az mindegy, édesem, – mondotta Leocadie egyszerre felvillanyozódva –
  azért mégis gróf. Az ilyen éltesebb ember az igazi férfi.
  – Igen, – csacsogott Mariska – hallottam, hogy az ilyen tapasztalt urak
  tudnak legjobban bánni velünk tapasztalatlan leányokkal…
  – És még mennyire! – magyarázta a franczia kisasszony – higyj nekem,
  csak őt válaszd édesem!…
  Andris odakint majd megpukkadt mérgében!
  – No megállj, te madárijesztő! Hát az a vén pávián vesztegetett meg
  téged?
  – Hisz csak ne volna a gróf olyan komoly, – töprengett tovább Mariska –
  mindegyre elalszik! Én pedig úgy szeretek ébren lenni és nevetni.
  – Édesem, az élet nemcsak nevetgélésből áll
  – Már én csak jobb szeretek Laborczy Andrissal kaczagni! – kiáltotta
  Mariska csökönyösen.
  – Pfuj, az a zöld béka!
  – Hisz az igaz, hogy kicsit zöld, de azért mégis kedves fiú. Csak ne
  volna vidéki, – én Pesten az Andrássy-úton akarok külön palotában lakni…
  Andrisnak csak a «zöld béka» volt a fejében, és már majd hogy be nem
  ugrott a boudoirba, midőn a függöny előtt azért mégis megállott. A
  függönyrésen beláthatott; kihevülten ott állt a szöszke Mariska és
  kezeit tördelte. Mindegyre kisimította szeméből lelógó fürteit. Olyan
  csinos, olyan kedves volt!… Andris megesküdött magának, hogy küzdeni fog
  érte mindhalálig.
  – Hát ha már nem veszed a grófot, – kérdezte a franczia kisasszony, –
  akkor mit akarsz? Valamire el kell határoznod magad!
  – Már el is határoztam, – kiáltotta Mariska daczosan. – Vedd a kalapod,
  megyünk a javasasszonyhoz.
  – Ahhoz a banyához!
  – Igen, – nekem már mindegy! Azt teszem a mit ő mond. Mindig jó
  tanácsokat adott a családunknak. Jer – –
  Andrisnak csak annyi ideje volt, hogy épp oly nesztelenül megugorjék,
  mint a hogy bejött, Három szökésre lent volt a lépcsőn. A pitvarban a
  homlokára ütött, – tudta ő már, mit kell csinálnia! Dehogy ment vissza a
  tenniszpályára Ellenkező irányban futott át a park sűrűjén, átmászott a
  falon és lelkendezve rohant tovább a falu vége felé, a javasasszony
  házikója iránt.
  
  II.
  Andris lihegve botorkált át a piszkos konyhán s benyitott az Örzse néni
  szentélyébe. Olyan éjféli sötétség és rejtelmes büdösség volt ebben a
  szobában, hogy tátott szájjal állt meg, sőt némi tisztelettel vette le
  zöld kalapját. Aztán várt. Valami titokzatos neszszel mozdult meg a
  sarokban s ő úgy érezte, tánczolva, vagy szökdécselve közeledik feléje.
  Egyszerre hatalmas csípést érzett a lábikráján, a mire káromkodva
  gyújtott gyufát. Egy vén holló állott előtte a földön s félrehajtott
  fejjel szemrehányólag nézett rá… Köröskörül gáliczzöldre volt festve a
  szoba s a rozoga szekrényeken befőttes és ugorkás üvegekkel vegyest
  orvosságos üvegcsék álltak, melyek még a banya bábai prakszisából
  maradtak ott. Egy asztalon valami rozsdás homokóra díszlett s mellette
  két pakli piszkos kártya hevert… De félrehúzódott a túlsó kamra rikító
  vörös függönye s két szál gyertyával kezében belépett a banya.
  Terjedelmes parasztasszony volt, kinek szélesre hízott, lapos képe úgy
  nézett ki a sok szennyes kendő közt, mint valami rosszul sült
  cselédkenyér. De minden kenetteljessége daczára apró szúró szemeivel
  azért ravaszul méregette a jövevény nagyságos urat. Ünnepélyesen ült le
  a sarokba jósnői trónjára, amelyről Andris némi vizsgálat után látta,
  hogy nem más, mint egy betegeknek való masina-szék.
  Andris szeretett volna beszélni, de nem tudta hol kezdje. A javasasszony
  azonban nem váratott magára; fontoskodó hókusz-pókuszokkal mormogott
  valamit a jövendőről s arról a «nagy titokról», a mi a nagyságos úrra
  vár, aztán megcsókolta a piszkos kártyát, vállára hívta a hollót és
  valami csodabalzsammal keresztet csinált vendége homlokára. Roppant
  büdös volt ez a sárga zsír, de Andris még állta. Végül a banya egy
  aranypapirral beragasztott varázsbotot vett elő s egy kört rajzolt a
  dohos földre.
  – Álljon bele, nagyságos úr, ballábbal a skórpióra, jobblábbal a
  halakra…
  – Skorpió… halak? – ismétlé Andris a türelmét vesztve – hallja néni, ne
  komédiázzon tovább! Nem ezért jöttem én ide.
  A javasasszony érdeklődve nézett föl.
  – Hát mi tetszik? – kérdé egész természetes hangon.
  – Hát az tetszik, – kiáltotta Andris sebesen, egy csomó bankót húzva ki
  a zsebéből – hogy mindjárt ebben a perczben itt lesz a nagyságos
  kisasszony. Ismeri maga őt, úgy-e?
  – Hogy ismerem-e? – Ott voltam, mikor a világra jött…
  – Na hát, idejön megkérdezni, hogy ki az a bizonyos, a ki őt igazán
  szereti. Érti? Fogja ezt a pénzt, – ha kiveti neki a kártyában, hogy én
  vagyok az a bizonyos, még háromszor ennyit kap…
  A javasasszony gondosan megszámlálta a pénzt, aztán nehéz sóhajjal
  felelt:
  – Hej, bajos dolog az, nagyságos úr…
  Andris még egy bankót nyomott a markába. Ez már aztán varázshatással
  volt a vénasszonyra. Egyszerre felvette előbbi jósnői szerepét és
  kenetteljesen terjeszté ki karjait.
  – Látok… Látok!… – kiáltá ünnepélyesen.
  – Ne kiabáljon úgy! Mit lát?
  – Látok a jövőbe! Mégis csak a nagyságos úr az igazi, – megmondtam volna
  én azt e nélkül az apróság nélkül is…
  – No hát akkor nézzen meg jól néni, – mondá Andris hetykén a banya elé
  állva – aztán a szerint beszéljen!
  – Szép barna férfi, – szavalá a javasasszony – középtermetű, piros arcz,
  kék szem, – uram Jézus, a boldogság jegye a képén!
  – Ugyan, mi az ördög?
  – Négy piczi anyajegy keresztformában, – folytatá Örzse néni
  meghatottan, – fehér ruha az ártatlanság képe, zöld kalap a remény
  színe.
  … De e perczben léptek és úri beszéd hallatszottak onnan kívülről.
  – Itt vannak már! – suttogta Andris, – siessen néni. Hova bújjak?
  – Bújjon be a nagyságos úr ide a halottlátó kamarába.
  – Hová?… De a banya ekkor már a piros függöny mögé tuszkolta. Andris
  azonban még egyre visszaszólt:
  – Néni, huszonöt esztendős vagyok… az apám alispán volt… Még háromszor
  ennyit kap ha sikerül!
  – Jól van, csak bízza rám a nagyságos úr.
  – Andrisnak hívnak… De ekkor már beléptek Mariskáék a szobába. A fiatal
  ember óvatosan lépdelt előre a dohos kamarában. Az ördög tudja, micsoda
  állatok futkostak át a lábai közt. Végre az egyiknek a farkára hágott:
  macska volt az istenadta és csúnyát sikított… Aztán csendes lett, békén
  hallgatózhatott.
  Tisztán kivehette, hogy csakugyan Mariska az, a ki odabent olyan
  izgatottan beszél! A javasasszony csitította; a franczia kisasszony is
  szólt párszor, meglehetősen türelmetlenül. Egyszerre aztán egész
  hangosan felkiáltott a szöszke leány:
  – Igen, azt mondja meg nekem Örzse néni, hogy ki az, a ki engem igazán
  szeret!…
  Andris szívdobogva várt; valami rejtélyes állat megint csipkedte a
  lábikráját, de ő azért meg se moczczant. Odabent csend lett; a
  javasasszony nyilván a kártyát vetette. Végre megszólalt a kenetteljes
  hang:
  – Öröm, – esküvő, – boldogság! Látom… látom azt a bizonyost. Szép barna
  ember, középtermetű, piros arcz, kék szem – orczáján anyajegyből
  kereszt, – az állhatatosság jegye. Fehér ruha az ártatlanság képe, zöld
  kalap a remény színe. Szeret nevetni…
  – Ő az! – kiáltotta örömrepesve Mariska.
  – Nem gróf? – kérdezte a társalkodónő sebesen.
  – Azt nem tudom, – felelt Örzse néni kenetteljesen – de fiatal. Huszonöt
  éves. A-val kezdődik a neve…
  – Andris! – sikoltotta a leány rajongva – mégis csak ő szeret engem
  igazán és én is őt szeretem, Leocadie! – az övé leszek…
  Andris egy akkorát ugrott örömében, hogy megint ráhágott egy macskára a
  sötétben. A hölgyek sietve távoztak…
  
  III.
  Estére megvolt a nagy bál a Katholnay-kastélyban. Lejöttek erre a
  mulatságra a leghíresebb pesti piknik-rendezők és tánczosok. Maga a
  keringő-király, a kit csak úgy hívtak, hogy «Boston» Nándi, volt a
  főrendező, – ő meg akarta mutatni ezeknek a falusiaknak, hogy kell
  bostont tánczolni. Tehetségeket keresett a jövő pesti farsangra… Azonban
  hiába lejtett leghivatalosabb arczával a terem közepén, senki se
  méltányolta művészetét. Mindenki ámulva a házikisasszonyt nézte.
  Mariska, ki rendesen annyira szeretett nevetni, most sápadt és komoly
  volt. Alig tudta felvetni a szemét, alig tudott felelni a kérdésekre.
  Tánczolt mindenkivel, de mintegy álomban… A parti-vadászok eleinte
  örültek a dolognak, mert látták, hogy a leány szerelmes, – persze
  mindegyik meg volt győződve róla, hogy ő bele. De utóbb Frech Aladárnak
  aggodalmai támadtak: hátha ez a megilletődés inkább vagyoni eredetű,
  hátha az öreg vesztett a börzén?… Nos, nagy ünnepélyességgel adták át
  Mariskának a meglepetéseket; feltűnt a gróf gyönyörű virágpárnája, mely
  elég jelentősen egy kilenczágú koronát viselt nárczisokból. Andris csak
  nevette a vetélytársak erőlködéseit. Ő ugyan nem vett ajándékot
  Mariskának, nem tánczolt vele, sőt feléje se nézett egész este. Csak
  titkos örömmel szemlélte, a leány szemei lopva hogy keresik őt
  minduntalan… Eltánczolták már az első négyest, jött utána megint boston
  és mazurka, – végre Nándi ünnepélyesen adatta meg a jelt a második
  négyesre. A parti-vadászok ekkor mintegy búcsújáróba mentek az
  aranyhalacskához, hogy a szerelmi tánczra felkérjék. De a világ növekvő
  ámulatára mindannyian hosszú orral kullogtak vissza. A többi párok már
  felálltak, ekkor Nándi elkiáltotta magát: «Urak, a házikisasszonynak
  nincsen párja!»…
  – De van! – dörgé ekkor váratlanul Laborczy Andris. A bámuló sokaság
  közepette mintegy diadalban ment oda a lesütött szemmel várakozó
  leányhoz. Nem is kérte fel, csak annyit mondott neki: «Jöjjön Mariska
  nagysám, álljunk fel…» És a leány felkelt és boldogan tette karját az
  övébe. Mintha kicserélték volna, ismét a régi lett: nevetett, kaczagott
  kitörő örömmel. Nem törődött senkivel, semmivel, csak Andrist nézte…
  Elhülve szemlélték ezt a parti-vadászok, de még mindig tréfának vették.
  Csak mikor annak a hires II. négyesnek a hatodik figurájában Mariska
  állt ki a párnatánczra és a szívalakú piros párnát mindenki mellőzésével
  mégis csak Andrisnak adta, – akkor tisztában volt az egész bál a
  helyzettel. A négyes után egyáltalában nem akart a leány többet
  tánczolni… Ekkor történt, hogy Frech Aladár kiment az előszobába s elég
  hangosan mondá az inasnak: «Pakoljon!»
  Nos, a névnapi mulatság sokkal előbb végződött be, semmint a megyebeli
  ifjúság várta volna. Másnap aztán megtudta a világ, hogy Laborczy Andris
  még azon az estén eljegyezte volt magának Katholnay Mariskát.
  *
  Pár év telt el, – a fiatal pár a legboldogabban élt és a Laborczy Andris
  gazdag háza volt elismerten a legvendégszeretőbb az egész vármegyében.
  Úgy hívták őket: a nevető pár, mert szerettek kaczagni, de sohasem
  egyedül, hanem benső szeretettel mindig együtt. Igaz, hogy mintegy
  varázsszóra minden kivánságuk beteljesedett.
  Egy fiút óhajtottak és ime Muki bácsinak csakhamar meglett az a
  legnagyobb öröme, hogy egy piros-pozsgás unokát tartson az ölében. Ahogy
  így együtt ültek hárman, naphosszat eljátszott a gyerekkel.
  – No gyermekeim, – mondotta egyszer meghatottan, – ime láthatjátok,
  igaza volt szegény boldogult feleségemnek: a boldog házasságokat mégis
  csak az égben kötik!
  No erre a nagy mondásra már mégse tudott nyugodni Laborczy Andris!
  Furfangos esze már úgyis régóta gyötörte: mért ne tudják meg a többiek
  is, hogy milyen ravasz és okos tud ő lenni, ha szükség van rá? Most itt
  volt a percz.
  – Dehogy is kötik az égben, Muki papa! – kaczagott vígan – te Marcsa,
  tudod-e, ki volt minálunk a mennyei gondviselés?
  – Ugyan ki? – kérdezte a fiatal anya meglepetten.
  – No hát én! – hahotázott Andris, – emlékszel-e a javasasszonyra? Ugy-e
  ő mondta neked, hogy csak velem lészsz boldog? Hát boldogok is vagyunk
  ugy-e? Pedig lásd, én vesztegettem meg azt a vén banyát!
  Mariska letette a kis gyereket és szinte ijedten kelt fel. Kissé sápadt
  volt.
  – Andris, ne mondj ilyet! Micsoda bolond viccz ez megint?
  – Dehogy is bolond viccz, – kaczagott a férj, – való igaz! Okos urad
  van, mi?
  Egymásra néztek és még mindig nevettek. Akkor aztán egyszerre
  elkomolyodtak.
  – No mi az, angyalom?
  – Semmi kedvesem, – felelt az asszony merengve – csak most egyszerre sok
  minden eszembe jut… Hát nem te vagy az igazi?! No látod, mennyiszer
  gondoltam én erre és sose mertem hinni, hogy csak… ilyen az igazi
  szerelem – – –
  
  
  IN ARTICULO MORTIS.
  
  I.
  Bizalmas baráti körben késő éjjelig együtt maradtunk. Vacsora után egy
  darabig még tréfásan beszélgettünk a napi eseményekről, de aztán,
  észrevétlen elvontabb és bizarrabb thémákba mélyedtünk bele. Lassankint
  elhagytuk a közönyös jelent s gondolatunk, mint a nyugvópontjából
  kibillentett inga, a messze multba lendült, de csak azért, hogy egy
  bizonyos ponton tul félénken álljon meg az ösmeretlen előtt s
  visszalengjen onnan, – átsuhanjon még egyszer a jelenen s a másik még
  rettenetesebb ösmeretlen felé: a jövőbe tévedjen… Az éj növekvő
  csendjében egyre halkabban beszélgettünk a tudomány csodás új
  vívmányairól. Vajjon meg fogja-e tudni oldani Dubois-Reymond a hét
  világrejtelmet? Meg fogja-e magyarázni valaha a gondolatképződés vegyi
  folyamatát, – az élet s mindenek felett az _Én_ titkát?… Eszményi
  vágyaink egyre hiúbb ábrándokba foszlottak szét.
  Már felkeltünk s menni készültünk, midőn sajátságos véletlen folytán épp
  a bucsuzás pillanatnyi csöndje alatt kezdett el az óra éjfélt ütni.
  Máskor fel se tünt volna nekünk ez, de most olyan bolond hangulatban
  voltunk! A régi babona önkénytelen ünnepélyességével hallgattuk végig az
  öreg óra zengő tizenkettes szavát. Mintha bele akart volna szólni előbbi
  vitatkozásunkba, vagy tán tartóztatni akart?… Összenéztünk. A nők
  leültek, mi is követtük példájukat.
  S aztán halkabban, de annál hevesebben indult meg a társalgás és egészen
  új mederben. A szemek lázasan gyultak ki. Hja, bizonyos dolgokról
  egészen másként beszélnek az emberek éjfél előtt, mint éjfél után! Éjfél
  után színt vallanak az emberek… Kimondottuk a nagy szót: _halál_, s
  társaságunk egyszerre arra a bizonyos két táborra szakadt, a tuléletben
  hivők s a tuléletet tagadók táborára. Elkeseredetten vitatkozott a két