A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 3

testvére Marigny marquis; a tömeg, mely már tudja a számüzetést,
ráismert Versailles utczáin s a palotáig űzte. Fölhallatszik az üvöltés,
– Marignyt, kit testvérhuga először vandiéres-i őrgrófnak neveztetett ki
a királylyal, még mindig a régi nevén gúnyolja a tömeg: «_Marquis de
Vandiéres!_» – kiabálnak, – «_Marquis d’avanthier!_»… «_Tegnapelőtti
marquis!_»…
Úrnőm ereje az egyszer igazán megtörik. Látom, elveszíti a fejét. Hiába
csitítja a kis Mirepoix marsallné:
– Barátnőm, ne menjen el! Legalább a málháit ne vitesse el a palotából,
legalább az maradjon itt. Még nem veszítette el egészen a játszmát…
De Marigny, kit szégyene sarkal, szökésre biztatja. És csakugyan, a
hátulsó lépcsőn futunk le a kocsihoz, úgy menekülünk. Vágtatunk Páris
felé, – a nép nem ismer ránk, de a merre csak megyünk, mindenütt halált
ordít a kegyvesztett Pompadourra. – –
*
Napok óta rejtőzünk már ebben a szűk utczában. A nép dühe halálra keres
bennünket. Úrnőmnek első gondolata az volt, hogy férjéhez menekül a
_d’Etoiles_-palotába, lábaihoz borul, s úgy kéri, vegye vissza… aztán
Marignyhoz akartunk menni, de neki magának is szöknie kellett. Itt ebben
a zugban tán kiálljuk a vihart. Ablakunk alatt gyalázatos dalokat énekel
a csőcselék Pompadourra… A marquise idegei felmondták a szolgálatot.
Alig ismerek rá: a szédítő bukás után lelkében ő még egyre tovább bukik,
feneketlen mélyre hanyatlik a kishitűség, a rettegés ingoványába…
Összetörve ül egy sarokban, rezzen minden neszre, s azok a finom kezek,
melyek még pár napja a leghatalmasabb országot kormányozták, tehetetlen
tördelik egymást. Az első napokban még remélt, de most már feladott
mindent. Eleinte hírt várt herczeg barátaitól, aztán alázatos
minisztereitől, a hű Bernis-től… végre már boldog lett volna, ha utolsó
inasa felkeresi. De hát hogy is mertek volna régi híveink velünk
törődni? Én vigasztaltam őt képtelen beszédekkel:
– Az istenért, asszonyom, ne essék kétségbe! Majd ha felgyógyul a
király, meglássa, visszaveszi…
– Magad se hiszed, a mit mondasz, – zokogott a marquise, – hisz
leszámoltam én már mindennel, csak a világ hálátlansága bánt! Nem hogy a
nagyok, a kiket én nem tettem nagyokká, feledkeznek meg rólam, de nem
jutok eszükbe még barátaimnak, cselédeimnek – még koldusaimnak sem!
*
Még most is dobog a szívem… Ma igazán azt hittem, elvesztünk! Kopognak,
én nyitom az ajtót, egy köpenybe burkolt, aranysujtásos ember áll
előttem, – biztosra vettem, a mitől a marquise tart, teljesedik, t. i. a
királyné elfogat és börtönbe hurczoltat bennünket. Egy sikolylyal már be
akartam csapni az orra előtt az ajtót, mikor egyszerre észrevettem, hogy
az ismeretlen se nem katona, se nem rendőr, hanem versaillesi
lovász-öltönyt visel. Mosolygott… Mire magamhoz tértem, már úrnőm is ott
állt mellettem. Úgy örült, hogy végre versaillesi egyenruhát lát megint!
– Kicsoda vagy?… Tán bizony egyszer valamikor nálam is szolgáltál?
– Nem, asszonyom… engem ide küldöttek –
– Kicsoda?
– Asszonyomnak egy igaz barátja…
– De kicsoda?
– Azt nem tudom, nem mondták. Csak azt mondták: az az igaz barát kéreti
Pompadour marquiset, jöjjön el az Eremitage kertjébe egy bizalmas szóra.
Én majd elkisérjem, – a kocsi ott vár a túlsó sarkon…
– Kelepcze, – tőrbe akarnak ejteni! – kiáltott fel a marquise.
– Az Istenért, ne menjen el! – toldottam meg én.
– Azt is üzenteti a jóbarát, ne féljen asszonyom semmitől.
– De hát ki az, – férfi vagy nő?
– Nem tudom…
Soká töprengtünk a dolog felett. Végre úrnőm mégis elhatározta magát.
Kiosontunk a házból, – az aranyozatlan versaillesi kocsi csakugyan ott
várt a sarkon. A lovász köpenyébe burkolódzott s felült a bakra, –
tovavágtattunk. Egész úton lázasan törtük a fejünket: ki lehet az a
rejtélyes barát? A herczegek és marsallok közül senki se merne ilyesmit
koczkáztatni… még leginkább valami alantas közeg lehet a jó barát, tán
ép Lebel, vagy valami más komornyik. Hisz Lebel ép az Eremitage
főfelügyelője, – persze, hogy ő az a rejtélyes jóakaró! Neki van valami
fontos közleni valója… Ez a feltevés cseppet sem kedvetlenítette el
úrnőmet, boldog volt, hogy bármi áron is visszajuthat, ha csak egy
perczre is, Versaillesba…
Kerülő utakon végre megérkeztünk. A park kis hátsó kapuja nyitva volt, –
nekem feltünt, hogy a mint beosontunk rajta, az ott álló gárdista az
inkognito jeléül «hátra arczot» csinált, s úgy tisztelgett fegyverével…
Lovász barátunk előre futott, mi a nyomában siettünk tova a nyirott
bokrok alatt, melyeknek árva galyait már nyelte a ködös, téli alkonyat.
Végre a naplemente vörös csíkjai közt megpillantottuk az Eremitage
kecses falait. Oh, a boldog idők, mikor még úrnőm pásztornőnek öltözve
itt várta friss tejjel királyi kedvesét!… Lihegve értünk a lépcsőhöz, –
persze, hogy Lebel a rejtélyes jó barát! Hisz ott áll, vár reánk…
*
– Lebel, – suttogja a marquise – hát magának mégis eszébe jutottam?
Köszönöm…
De a komornyik még csak nem is mosolyog, csak mereven int, menjünk
befelé. Bemegyünk: Luynes herczeg és felesége állnak ott, ép oly
mereven, mint Lebel.
– Herczegem… herczegné…
Némán intenek: csak menjünk beljebb. A marquise előre fut, én egy
szalonnal hátrább maradok s ép utol akarom érni, mikor az ajtón át
látom, hogy úrnőm a másik teremben zokogva borul térdre valaki előtt és
felsikolt:
– Felség!…
Ki az, – a király? Nem, – szívdobogva láttam: a gyertya halvány fénye
mellett egy szenvedő, szelid arczú nő kel fel a _bergère_-ről és nyújtja
kezét a térdelőnek. A királyné volt, a jó királyné!…
Én, mintha gyökeret vert volna a lábam, mozdulni se mertem. Tán azért
hallottam meg egyet-mást beszédjükből.
– Marquise, – szólt a felséges asszony halkan – ön nem a királyt, hanem
a férjemet vette el tőlem. És lássa, most… bukásában… én mégis gondolok
önre!
– Oh, hisz jó felséged az egyedüli…
– Azt hittem, kajánul fogok örülni e fordulatnak, de nem tehetek róla:
jobban tudok én megbocsátani, mint gyűlölni. Lássa, most csak sajnálni
tudom önt…
– Királyné!…
– Önt elhagyta a király… most tán meg fogja érteni, hogy mit szenvedtem
én, mikor engem hagyott el a férjem önért. Úgy éreztem, szenvedésünk
valami titkos kapcsot teremt közöttünk, hát azért hivattam önt. Egy
embert szerettünk, egy embert siratunk… Beszéljen!
Soká beszélgettek halkan, – aztán, mintha együtt sírtak volna tovább. A
végén a királyné ezzel búcsuztatta el úrnőmet:
– Ne féljen a fiam boszújától. Én mindent megteszek önért…
… Ma már harmadszor voltunk ott titokban a felséges asszonynál. Ezúttal
keveset hallhattam meg a beszédjükből, csak annyit vettem ki, hogy a
királyné vallásos életre igyekszik téríteni úrnőmet.
– Szegény bűnösök vagyunk mindannyian. Én boldog leszek, ha egy lelket
megmenthettem az örök üdvösségnek. Menjen kolostorba, édes barátnőm, –
én ott sem fogom elhagyni önt, majd fölkeresem… Reám mindig számíthat…
– Köszönet, felség, – ismételgeté úrnőm. S csókokkal halmozta el a jó
királyné kezét.
– Megteszi, úgy-e?
– Megteszem, igérem…
*
_Versailles_, 1757. február.
Olyan hirtelen jött ez a nagy fordulat, hogy alig tudok számot adni
magamnak a mai nap titokzatos eseményeiről. Mi ez, – varázslat?
Versaillesben vagyunk ismét… Úrnőm nem mehetett el ma délután a
királynéhoz az Eremitageba. Nagyon elkésve én futottam oda egyedül. A
felséges asszony reszkető hangon kérdezte:
– Mi történt, hol a marquise? A király tán börtönre vettette…
– Nem, – feleltem lesütött szemmel, – visszavette…


AZ ELMULASZTOTT PILLANAT.
(Székfoglaló a Kisfaludy-Társaságban.)
Hűvösre vált a délután s a kastély alatti parkon vigasztalanul borongott
át a késő őszi szomorúság. Károgó varjuk szálltak el a táj felett s
lassú szárnycsapásaikkal meg-megszaggatták a gyűlekező köd hosszan
húzódó fátyolait. Az elárvult lombozat már csak tüzes színében őrizte a
forró nyár emlékeit s most, hogy a naplementi szellő átsóhajtott rajta,
vergődve szakadtak el galyaiktól az utolsó levelek. Tévetegen
szállingóztak alá az út avarába lábainkhoz… Halkan beszélgetve jó ideje
sétálgattunk már együtt: a ház asszonya, meg én. Régi jó barátnőm volt s
most, hogy a tájékra vetődtem, önkénytelen a kastély szomorú vendége
felől kérdezősködtem. Mikor a mellékösvényről a park fősétányához
értünk, az öreg dáma megfogta a karomat.
– Nézze,… ott jön!
Fellegekbe fulva ép akkor nyugodott le a nap s a füstös, vörös csíkok
fénye még egyszer megvilágította a kastély barokfedelét. Végignéztem a
ködbe-vesző, hosszú sétányon. A sorakozó bükkfák csupasz gallyai, mint
ezer meredt kar, feketén rajzolódtak ki s ivük alatt egy nyúlánk, magas
női alak állott a sárga avarban. Talpig feketében volt, – egy hirtelen
mozdulattal ép akkor állhatott meg. Mintha aggodalmasan figyelt vagy
hallgatózott volna, mutatóujját sebesen a halántékához kapta s ijedten
hajolt előre. Öreg barátnőm felsóhajtott: – «igy megy ez már évek óta…»
Nem tudom, meglátott-e bennünket, vagy sem, de lehajtott fővel egyszerre
sietve indult meg felénk. Jött azzal a nyugtalanító elevenséggel,
melylyel a rögeszme kergeti a beteg lelkeket, jött utóbb már fulva,
lihegve. Egyszerre aztán ott állt előttünk, mint egy szomorú jelenés.
Megdöbbentem. Még mindig szép, sőt tán fiatal is volt az a keskeny,
finom arcz, de valami örökös, halálos ijedtségtől sápadt. Megragadta a
karomat s jobb keze mutatóujjával ismét a halántékához kapott.
– Hallotta? – kérdezte.
A hogy hallgatózott, elkezdett egész testében reszketni.
– Hallotta a lövést? Most!… most… Oh egek – –
Aztán a szivéhez kapott és behunyta a szemét. Öreg barátnőm ekkorra már
gyöngéden átfogta a derekát és csitítva vezette tovább. Mentek csöndesen
előre a bükkfasétányban a naplemente vérvörös csíkjai felé.
Leültem a korhadó lóczára s hosszan elgondolkoztam a felett a
pisztolylövés felett, melyet ez a szegény asszony egyre hallani vél.
Hiába, – szerelemben ép azok a legtragikusabb helyzetek, a hol voltakép
senkise hibás, és a hol mégis bűnné válik minden, még a lemondás is.

I.
Ösmertem én, ha csak futólagosan is, mind a hármójukat, – ösmertem a
szelid és tudós német professzort, Belinszky Henriket, a feleségét, a
szép és komoly Orbán Ilonát, sőt találkoztam Szobránczy Ákossal is. De ő
akkor még nem szerepelt az asszony életében… Emlékszem a kaszinóból erre
a mélázó szemű, tán kissé ideges és zárkózott idealistára, ki senkivel
se beszélt és karosszékében ülve csak gondteli arczczal bámult maga elé
órákhosszat.
Én, nem tudom már micsoda alkalomból, párszor meglátogattam a tudós
Belinszky tanárt. Ott laktak ők kint Budán egy elvadult kert közepén,
egy elfelejtett régi házban. Könyvtár volt ebben a furcsa lakásban
minden szoba, s valóságos könyvbarlang volt magának a mesternek a
dolgozószobája. Lehetett akkor vagy ötvenkétéves, de sokkal idősebbnek
látszott. Ez a szemüveges német óriás azok közé a galamblelkü filozófok
közé tartozott, a kik tán sohasem is voltak fiatalok, hanem naiv
lelkesedésükben örökké gyermekek maradtak. Torzonborz szakállas arczából
annyi örömteli jósággal tudott az emberre nézni! Alig volt nyelvünk
eredetének alaposabb ismerője nála s bizony azért még mindig csak törve
beszélt magyarul, – hát sziléziai német volt ő, ki a diákévek alatt
szemüvegen át, könyvből olyan lelkesen megszerette Magyarországot, hogy
elhatározta: nyelvkutatásunknak fogja életét szentelni. Hozzánk
költözött, aztán bejárta a Don, Krim s az Ural tájait s kereste az avar
és kozár nyomokat nyelvünkben. Végül pedig meg is házasodott.
A tudós tanár megható gyöngédséggel tudta elbeszélni élete ez egyetlen
idylljét. Ép Erdélyből tért haza, hol az ó-székely irást akarta
kibetűzni, mikor egy félreeső völgy düledező udvarházában tanúja volt
egy régi magyar uri család végső pusztulásának. A világtól elfeledve a
legnagyobb nyomorban akkor halt meg Orbán Ábris, a híres gavallér, ki
miután mindenét elkártyázta, itt a vadonban húzta meg magát
gyermekleányával. A kis Ilona ép tizenötéves lett, – rokon és barát
nélkül ott állt a világban egyedül, koldus árván…
– Tudja, úgy megsajnáltam szegénykét! – mondta a jó professzor. –
Felhoztam Pestre és taníttattam, betettem a tanítóképezdébe. Apja, anyja
voltam egyszerre… Csak a negyedik évben, akkor keveset lehettem vele;
hosszú hónapokig Németországban kellett időznöm. És mire visszajöttem,
nem ismertem rá többet a tizenkilenczéves szép hajadonra…
Belinszky tanár zavarba jött és szinte szégyenkezve sütötte le
becsületes szemét.
– Negyvenhatéves voltam már, de hát mit tehettem róla? – beleszerettem.
Soká nem mertem bevallani neki, míg végre egy napon… Ilona! – tette
hozzá aztán hangosabban.
Megigazította szemüvegét és boldog mosolylyal tárta fel a szomszéd szoba
ajtaját. Női szoba volt ez, de szintén könyvekkel telve s az iróasztal
mellől most kissé fáradtan kelt fel a fiatal asszony. Sötétszőke haja
keretében sajátságosan finom és tartózkodó arcz volt ez, melynek
komolyságát csak emelték az elül összenőtt, dús szemöldökök. Nyugodt, de
mélytekintetü szeme erős belső életet árult el.
– Íme, itt az én kis munkatársam! – mondotta a professzor vigan, –
nyelvgyökök és ragok közt élünk, ezer mértföldre a jelentől, de azért
boldogok vagyunk, úgy-e?
– Igen, nagyon boldogok, – felelte az asszony merengve.
– Bizony, már hat esztendeje, úgy-e?
Most is emlékszem: Belinszkyné valami végtelen hálás gyöngédséggel
nézett a férjére.

II.
Hat esztendeje volt már férjnél, – nos nem sokkal ezután történt, hogy
találkozott Szobránczy Ákossal. Találkoztak egy kongresszusi ünnepélyen,
hová a híres professzornak el kellett mennie, – véletlenül egymás mellé
kerültek a vacsoránál. És nem volt ez a fiatalos szerelem villámcsapása:
két ilyen magában élő, bizalmatlan léleknél az a villámcsapás nem
hathatott keresztül a tartózkodás és a kételyek vértjén. Mindketten
szenvedtek ők már az életben eleget arra, hogy védve legyenek minden
ellen, – még a hirtelen boldogság ellen is. De hát van mégis egy dolog,
a mi össze tudja kötni a mélyen érző lelkeket: a szomorúság s ők valami
rokonszenves meleget éreztek egymás melankóliájában.
A beszélgetés folyamán önkénytelen elcsudálkoztak, hogy olyan egyformán
gondolkoznak.
– Valóban sohse hittem volna… mondotta Szobránczy Ákos, – az ember a
legjobb barátaival, úgy látszik sohse ismerkedik meg! Hogy eddig nem
találkoztunk!…
– Mi sehova se járunk, – felelt Belinszkyné elgondolkodva, – és nem is a
férjem, hanem én nem vágyódom a világba. Tudja, én sokat szenvedtem
gyermek- és leánykoromban, annyit, hogy még mindig örülök az egyhangú
békének…
– Igaza van. Különben én se járok már sokat társaságba.
A fiatal asszony félénken kérdezte:
– Bizonyára… csalódott?
– Hisz ha legalább csalódtam volna! nevetett Ákos keserűen.
– Akkor… ráunt?
– Azt sem, – de tudja, az ember belefárad a keresésbe. Nem jó az, annyi
szép álmot szőni s annyi idealizmussal menni neki a világnak! Könnyű a
józan embereknek, de lássa, én ma harminczhárom éves vagyok és még
mindig várom, hiába várom a boldogságot! Azt a nagy szerelmet, a mit
megérdemelnék! Fáradt vagyok és ideges.
Belinszkyné kiváncsian nézett a kissé sápadt, szőke fiatal emberre.
Mintha igazában csak most látta volna meg először. Maguk se tudták,
miért, de beszélgetésük mindegyre bizalmasabbá vált.
– Lássa én szerencsésebb vagyok önnél, – mondotta az asszony, – én sohse
érek rá szép álmokat szőni. Boldogság, szerelem? Mikor a férjem megkért,
elcsodálkoztam… de aztán belenyugodtam, mert Henrik bácsinak – akkor még
így hívtam – mindig igaza volt. És igaza is volt, mert boldog vagyok.
Olyan áldott, jó ember, neki köszönhetek mindent…
Mikor felkeltek az asztaltól, álmélkodva néztek egymásra.
– Valóban, mintha már nagyon régóta ismerném… mondotta Ákos melegen. –
Mint régi barátok ismerkedtünk meg…
Aztán elváltak. De ennek az estének az emléke nem hagyott mélyebb nyomot
az Ilona lelkében. Örült annak a felfedezésnek, hogy az embernek a
távolban is lehetnek ösmeretlen barátai s egyenes lelke naiv örömével
mondta el benyomásait a professzornak. Előbbi életébe visszamélyedve
bizonyára nem nélkülözte volna a Szobránczy ösmeretségét. Ákos még
másnap töprengve gondolt a beszélgetésre, de aztán megadóan vont vállat
és ment fel hivatalába, a minisztériumba. Ösmerte ő a hirtelen
rokonszenv e muló fellegeit és czéltalannak tartotta az egészet. Jobb
szerette magányát és bizonynyal nem ment volna el Belinszkyékhez, ha egy
legközelebbi véletlen találkozásnál maga a professzor meg nem hívja.
Márczius folyamán aztán többször ellátogatott a budai remetelakba. A
tudós tanár méltányolta széleskörű műveltségét, az asszony pedig
mindjobban szerette dallamos hangját hallani. Ilona nagyon boldognak
érezte magát s mégis valahogy jól esett neki az a boldogtalanság, a mi
ebből a hangból reááradt. Érdekelni kezdte az Ákos keserűsége, és mert
őszintén segíteni szeretett volna rajta, minduntalan az ő szerelemtelen
életébe helyezkedett bele. Véget nem érő beszélgetésekbe, költői
ábrándokba mélyedtek, melyekből hovatovább mind álmélkodóbban ébredtek
fel. Utóbb már nem is kellett beszélgetniök többé, csak együtt
hallgattak s ez mindennél kellemesebb volt. Ákos aztán néha a zongorához
ült és játszott.
Egy kora áprilisi estén Szobránczy már alig szólt egy szót, csak órák
hosszat mesterien játszotta Chopint. Mikor az utolsó, töprengő mazurka
is elhangzott és felállt, beszélni akartak volna, de nem tudtak, – nem
merték a bűvös hangulatot megszakítani. Ákos búcsúszó nélkül ment el és
Ilona sóhajtva kelt fel karosszékéből. Leült iróasztalához, hogy
folytassa férje munkáját, de agya zsibbadt volt és a toll kiesett ujjai
közül. Úgy érezte megful. Kinyitotta az ablakot s a holdfénynyel a
tavasz első meleg szellője balzsamosan áradt az arczába. Sajátságos láz
járta át tagjait.
– A tavasz! – mormogta meglepődve és összerezzent. Sohse vette még eddig
észre…
Másnap maga se tudta miért, elégedetlen volt magával és panaszkodott a
férjének, hogy nem tud dolgozni. A professzor csitította, de ő csak
leült iróasztalához és szinte kedvetlenül gondolt arra, hogy Szobránczy
majd eljön és megzavarja. Valahogy haragudott rá, hibákat keresett
benne… De Ákos nem jött el és mikor nagy sokára eljött, egyáltalán nem
találták meg többé az előbbi költői hangulatot. Mindketten tartózkodókká
lettek, – Ilona szinte ellenségesen hallgatott. Szobránczy pedig
keserűvé és gúnyossá vált. Így telt el a tavasz és nem is békéltek meg
csak a nyár elején, mikor Belinszkyék hosszabb útra készültek
Dél-Oroszországba. Ekkor valahogy megdöbbentek, – zavarodottan siettek
kibeszélni magukat, de minduntalan elakadt a szavuk. Ilona volt a
nyugodtabb: ő még mindig nem ébredt fel… de Ákos a válás pillanatában
azt érezte, hogy ezredrészét se mondta el annak, a mit el akart mondani.
Megigérték, hogy írnak egymásnak.

III.
Nos, ezalatt a három hónap alatt nőtt nagyra a Szobránczy Ákos
szenvedélye. Míg az egyszerűbb, vagy indulatosabb sziveknek egymás
közelsége kell a megnyilatkozhatásra, – addig e benső életü, mélyérzésü
lelkeknek ép a távollét kellett, hogy kiküzdhessék magukban szerelmüket:
Ilonának, hogy felébredjen, Ákosnak meg, hogy nagyon is éber és
bizalmatlan szivét elaltassa. Mikor magában volt, jobban el tudott bánni
kételyeivel. Ezerszer átgondolta azt a tavaszt, szive dobogott a
megszakadásig, – és még se tudta, még se merte elhinni, hogy itt az
igazi! Mikor annyira fáradt volt már a szerelmi kisérletezésektől!…
Csakis akkor vesztette el a fejét, mikor burkolt czélzásaira Ilona nem
felelt s egyre kevesebbet írt neki. Akkor ő csak annál több levelet
küldött utána s egészen kétségbeesett. Szeptemberben már mindennap
kifutott Budára nézni, megjöttek-e? Mit akart voltakép? Megijedt ettől a
kérdéstől, aztán rimánkodott tisztességesebb énjéhez: csak egyszer
akarna még vele beszélni, megvallani neki… Hisz akkor tán úgy is válniok
kell – – Végre egy napon nyitva találta a házat. Hallotta az Ilona
lépteit… Vajjon lát-e majd reményt a szemeiben? De csak rémület volt a
kijövő fiatal asszony arczán.
– Az Istenért! Henrik beteg… nagybeteg!
Mintha forgószél kapta volna meg őt, egyszerre feledte a kettőjük
dolgát, – feledte hosszú időkre. A szerelmes ember mindent szeret abban,
a kit szeret még a másért való aggodalmát is és Ákos gyöngéd szive egész
hevével látott neki a betegápolásnak. Borzasztó időket éltek át, –
heteken keresztül kínos aggodalomban virrasztottak a szegény professzor
felett. Mintha minden elmosódott volna közöttük, ott ültek egymás
mellett idegenekként és csak susogva váltottak egy-két szót az orvos
rendeleteiről. Mikor Ilonát elnyomta az álom, Ákos egy párszor félve
rápillantott más szemekkel, de a beteg egy nyögésére menten szégyenkezve
fordította félre a tekintetét… Nem tudta, nem sejtette egyikőjük sem,
hogy e közös aggodalmuk mögött ép ez alatt nőtt legnagyobbat
szenvedélyük. Az orvos még mindig nem tudott megnyugtatót mondani.
Szobránczy azt hitte, az asszony eszét veszti annak az utolsó krizisnek
az éjszakáján, ott állt kint az ebédlőben a borongós hajnalban, mikor
végre Ilona halkan belépett.
– Meg van mentve!… az orvos mondja, élni fog… oh, köszönöm édes jó –
Arcza csakúgy ragyogott, alakja szinte felszabadult, megnőtt. Tárt
karokkal sietett a hű barát felé. Keze már-már a férfi vállát érintette,
mikor egyszerre torkán akadt a szó, lába gyökeret vert.
Karjai lehanyatlottak. Alig hallhatóan suttogta:
– Köszönöm…
Ákos reszketett egész testében: «Ilona!»… De az asszony még sápadtabban
hátrált előle. A hogy fölvetette tekintetét, szemeik találkoztak. És
elmondtak, bevallottak egymásnak mindent… Ilona felébredt.

IV.
Felébredt, – de nem tavaszi boldog hajnalra, hanem vigasztalanul komor
őszi naplementére, melynek egén perczről-perczre enyésztek a remény tűnő
fényei. Bármerre próbált is menekülni, nem látott többé a sötétben… Az a
nyugvó, mélyen érző lélek végre hát mozgalomba jött, de az öröm, mely
hullámzásba hozta, nyomban pusztító viharrá lett felette. – Mialatt a
lábbadozó beteg a szomszédban szunnyadt, Ilona ott gyötrődött magában és
törte a kezeit. Már nem sírt többet, csak merően bámult a levegőbe.
Olykor riadtan vetette fel a fejét és hitetlenkedve nézett körűl az
olyan ismerős könyvtárszobában.
– Bűnös asszony vagyok! – suttogta, a halántékához kapva és megijedt a
maga hangjától, – de nem, még nem. És nem is leszek az soha! Az
érzésemről nem tehetek… de annak az áldott jó embernek rosszat tenni nem
fogok. Őt elhagyni… soha!
– Hát akkor mit tegyek? – Segély után nézett körül. Megrázta a fejét.
«Rajta, fel, – felkelni!» mondotta határozottan.
Többszöri sikertelen próbálkozás után végre talpra állt és
kiegyenesedett.
– Igen, le akarom, le fogom küzdeni, ha belehalok is… – Lassan elindult
a betegszoba felé. Feje kábult volt, – az elmult napok emlékei zavartan
folytak össze agyában. Azóta Ákos már többször volt náluk és be akart
hatolni, «csak egy szóra», de ő sohse fogadta.
– Leküzdöm… már le is küzdöttem, – mormogta és letérdelt az ágy mellé.
Megragadta s megcsókolta a férje kezét.
A beteg fölébredt:
– Te vagy az, édes gyermekem? Miért sírsz… hiszen már jobban vagyok!
– Oh hál’ Istennek! – zokogott Ilona.
Odakint csöngettek.
– Bizonyosan Szobránczy, – mondta a tanár gyönge hangon, – hadd öleljem
meg…
Felesége ijedten kelt fel.
– Ne, – ne ereszszük be! Pihenned kell…

V.
Teltek a napok. A beteg állapota rohamosan javult, nappal már a
kereveten nyugodott, sőt járni is próbált. Ilona még mindig nem beszélt
Ákossal, – Szobránczy mint eddig, úgy ezután is kijárt Budára, sőt most
párszor sikerült is behatolnia a betegszobába. De Ilona nem mozdult a
férje párnája mellől, görcsösen fogta a kezét és mialatt a professzor
beszélt, csak esdeklően nézett vendégükre. Küzdött kétségbeesetten és
hitte, remélte, hogy legyőzi érzelmeit…
Egy napon végre az orvos előadta a terveit. Nincs többé veszély, de a
betegnek okvetetlen hosszabb időre délvidékre kell költöznie.
– Jobb ma, mint holnap, – mondotta, – a tanár úrnak semmi esetre se
szabad itt maradnia ebben a nedves-hideg világban.
A professzor persze kötelességeire hivatkozott. Az alkudozások alatt
lépett be Szobránczy.
– Igen, – erősködött az orvos, – legalább egy évre el kell mennie innen.
Mikor indulhatnak?
A szegény tudós végre is megijedt:
– Oh, hát a napokban, úgy-e Ilona?
Ilona elsápadt, Szobránczy is összerezzent.
– Egy évre!… suttogták mind a ketten úgy szólván egy lehelletben. És az
asszony most már nem kerülte az Ákos tekintetét, hanem nézett a szemeibe
reménytelenül.
– Hát bizony bucsuznunk kell! – mondotta a professzor megadóan, – nem
akarom önt többet kifárasztani, édes jó Szobránczy barátom Isten áldja
meg… És aztán hosszan megköszönte a hű ápolását.
Ákos felkelt és búcsúra nyújtotta a kezét Ilonának. A szivük szakadt
meg… érezték, hogy nekik valahogy másként kellene búcsúzniok és mégis
nem tehettek mást, hidegen, udvariasan kezet fogtak.
– Ilona úgy érezte, nem birja tovább. Mikor látta Szobránczyt eltűnni az
ajtóban, futott a lakás legutolsó szobájába és a fejéhez kapott:
Ezután a búcsú után ne lássam egy évig?… Megőrülök! Hisz arra csak van
jogom, hogy egyszer utóljára beszélhessek vele s megmondjam neki, hogy…
hogy nem szerethetem – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Eltelt másnap, harmadnap: Szobránczytól semmi hír nem érkezett. Ilona
azt hitte, eszét veszti. Hogyan, Ákos elhagyta volna őt?… Hisz pár nap
mulva már utazniok kell!
Végre a következő nap délelőttjén megkapta azt a levelet. Szobránczy
Ákos írt, hogy beteg és kérte, látogassa meg őt.

VI.
Komor, késő őszi délután volt. Három óra lehetett már s Ilona kimenőre
készen ott állt az ablaknál. Bámult ki a dermedő világba, szeretett
volna feleszmélni, de nem tudott: a gondolatok eszeveszett hajszával
kergették egymást agyában s ő egyiket se tudta megfogni. Tán már
huszadszor tette le kalapját.
– Őrültség, én egy tisztességes asszony, hogy mehetnék egy legényember
lakására? – De aztán eszébe jutott, hogy Ákos beteg s hogy milyen
odaadással ápolta volt az ő betegét.
– Beteg… – folytatta ijedten, – ki tudja, mi baja van!… Bűn az, ha azt
mondom neki, hogy válnunk kell?… Megyek, megyek!
Már ott volt az ajtónál s még egyre visszafordult. Maga is megdöbbent,
hogy így szinte búcsúzott a lakásban mindentől… Úgy érezte, valami
láthatatlan nagy súly nehezedik a vállaira, a mi alatt össze fog
roskadni. Háromszor is bepillantott a betegszobába, férje nyugodtan
aludt s az ujonnan érkezett német rokon őrködött mellette. Kirohant és
egy nagyot lélegzett. Mintha az egész ház és egész multja beláthatatlan
messzeségbe sodortattak volna tőle…
Aztán kocsiba ült és végig robogott a városon. Megálltak a néptelen,
elegáns utczában. Majd kiégett a szeme, mikor megkérdezte: itt lakik
Szobránczy Ákos úr?…
*
Az ajtó becsukódott s ő szívdobogva támaszkodott oda a félrehúzott,
nehéz függönyhöz. Azt érezte: egész eddigi élete bezárult mögötte s ő
soha többet vissza nem mehet azon az ajtón a kint hagyott emlékekhez. A
délután fénye álmosan szűrődött be a szobába s első perczre alig látott
valamit a derengő homályban. Hátul égett a tűz a kandallóban s
fellobbanó lángja olykor megcsillant a műtárgyakon és megvilágította a
puha keleti szőnyegek virágait. Csend volt, – most egyszerre felkelt
valaki az ódon karosszékből. Csak az arczát láthatta a sötétben, ép mert
olyan sápadt volt… Jött feléje Ákos, küzdve magával, olykor
meg-megállva. Alig tudott megszóllalni:
– Bocsásson meg… Nem vagyok talán olyan beteg, mint maga gondolta. De ne
féljen, – nem tőrbe akartam én csalni, – nem volna az méltó a mi
szerelmünkhöz…
Ott állt előtte s félrehajtva fejét nézett rá végtelen gyöngéden.
– Eljöttem, – suttogá Ilona az ajtófélfához kapaszkodva, eljöttem
megmondani magának, hogy… hogy… – Tovább nem tudta mondani. Viharszerű