A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 1

Total number of words is 3981
Total number of unique words is 1927
30.5 of words are in the 2000 most common words
43.3 of words are in the 5000 most common words
50.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

A SZULTÁNA ÁRNYÉKA
ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK.
IRTA
PEKÁR GYULA.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1905.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


A SZULTÁNA ÁRNYÉKA.
(Mese)

I.
Egyszer volt, hol nem volt… messze az andaluziai paradicsomban élt
hajdan egy szerelmes mór király, Kordova szultánja, a mindenható
Abderrahman. Öreg volt már és nem boldog többé; a nagy hódítót végre a
szerelem győzte le, – az a szultána, kinek lábaihoz minden dicsőségét
letevé, a világszép Azzahra nem szerette őt. Olyan hideg, olyan
érzéketlen maradt karjai közt, mint az a szinarany szobor, melyet
szerelmük szentélyében neki emelt!…
A hogy alkazar-ja trónjáról kinézett birodalmára, felleg ült az
Abderrahman homlokán, s könyek peregtek végig hófehér szakállán. Ott
lent Kordova alatt, a Sierra Morena lejtőjén, látszott _Medina-Azzaha_,
az az édeni palotavároska, melyet kedvese egy szavára csak azért
parancsolt oda, hogy kincses márványba foglalja véghetetlen fájdalmát.
Aranyserleg volt az, fenekén a szeretetlenség mérgével…
Udvarnokai félve lesték a nagy úr bánatát, s nem merték vigasztalni őt.
Mindenki tudta a titkot, de kicsoda bátorkodott volna azt hangosan
kimondani? Pedig mégis fel kellett vidítani valahogy a szomorú szultánt,
– de hogyan? Hol az a fülemüleszavú dalnok, kinek lantja végre derüt
varázsoljon az öreg király arczára? Ekkor történt, hogy a tudós Al-Gebr
tanácsára elhozatták Makhanatból (mely földet a hitetlen keresztények
Szicziliának neveznek) – a leghiresebb szaraczén-költőt: Ibn-Zaffirt.
Ibn-Zaffir fiatal és szép volt és hangja olyan mézédesen zengett, mint a
Dsebreil angyal szava (kit a balga hitetlenek Gábrielnek, s a magukénak
neveznek). Ha tengerre szállt, a kék habok delfinjei játszadozva
követték lantját, s még az Aetna titánjainak haragja is csillapodott,
mikor ő kérlelte őket. Hallott ő már sokat Azzahra szultánáról és szíve
dobbant, mikor Kordovába lépett.
Azon az estén ünnepélyes rendben állták körül az udvarnokok a szomorú
Abderrahman trónját.
– Király, – kezdette Almanzor, az első vezér, – Allah kegyeltje vagy te,
Khalifa, s széles e földön Ghalebnek, a győztesnek neveznek mindenek! A
világ négy sarkára tüzted ki a próféta zöld zászlaját. Délen leigáztad a
fekete szerecseneket, éjszakon a fehér keresztényeket, keleten a damasi
khalifát, itt nyugaton minden szultánt: a granadai, sevillai és badajozi
mór királyokat. A bizánczi császár örül, ha kedvedre tehet… Tied a
hatalom, egyebet mit kivánsz?
Az öreg király csak búsan intett.
– Király, – szólalt meg a tudós Al-Gebr, – Allah kegyeltje vagy te,
khalifa, s széles e földön dicsőségesnek neveznek mindenek. A Kelet
szent Mekkáját ide napnyugatra tevéd át Kordovába, s mecseted a hit
pálma-erdeje, melyben ezer jáspistörzs tartja aranygallyaival az Allah
boltját és tízezer ezüst-mécses hív imádságra! Birodalmad Boldogabb
Arábia a réginél, Kordovád fényesebb Bagdadnál, – Asszur-bani-pal
Babylonját győzted le pompában! Tudomány és művészet virulnak
udvarodban, – tied a dicsőség, egyebet mit kivánsz?
De Abdarrahman csak még keserűbben takarta el arczát.
Ekkor végre előlépett Ibn-Zaffir. Elsápadt annak a gondolatára, a mit
mondani akart, de ifjú volt, vagyis merész, és költő, vagyis Allahtól
ihletett szókimondó. Lantjának hurjaiba csapott:
– Király, Allah kegyeltje vagy te, khalifa és széles e földön… boldognak
neveznek mindenek – –
Az udvarnokok összerezzentek, s a mindenható Abderrahman zordan vetette
fel a fejét. De a költő csak rendületlenül folytatá:
– Igen, a legboldogabb vagy te, mert ellenid után erőt vettél te még a
természet rendjén is: benned a vénség győzni mert még a szent ifjúságon
is! Szakállad fehér, s mégis tied a legszebb nő, – hisz tied Azzahra
szultána, egyebet mit kivánhatsz?
Az öreg király dühösen kelt fel, s a kardjához kapott. Az udvarnokok
rémülten hátráltak.
– Ki vagy te vakmerő, ki gunyolódó ajkadra mered venni a szultán
bánatát? Hazudsz, nyomorult!… Kényszerítesz, kimondom hát: szívem és
minden dicsőségem Azzahra szultánáé, de ő nem az enyém! Királyotok
szegényebb Kordova utolsó koldusánál… De azért most jaj neked, –
fogjátok meg, börtönbe veled, rabszolga!
A sarmata testőrök megragadták Ibn-Zaffirt és lánczra verték azonnal. De
a költő nem érezte a lánczok súlyát. Azzahrára gondolt, s édes volt neki
érette szenvedni.
Attól fogva azonban még jobban elkomorodott Abderrahman. Többet halandó
szólni nem mert közelében, – néma lőn a féltékeny, öreg szultán udvara.

II.
Ezalatt a szép szultána tovább töprengett a kincses édenében,
Medina-Azzahrában. Olyan bübájos hely volt az, hogy Dsebreil angyal
elszállván Kordova felett, ezt jelenté Allahnak a mennyekben:
– «Uram, imhol nézzed: a te prófétád paradicsomának egy sarkát lopta le
a földre Abderrahman!…»
A többi angyaloknak pedig ezt sugta a fülébe:
– «De még idefent, a Mohamed édenében sincs houri olyan szép, mint
Azzahra királyné! Nézzétek jelenését: fekete szeme a szenvedély
éjszakája, vakító mosolya a csókok nappala, – a gránátalma nyilik
orczáin, hollószárny libben fürteiben és ajkai közt gyöngyfüzérben
ragyognak fogai. Nézzétek: termetében a paradicsomi kígyó hajlik
csábításra, – teste puha, mint a Béthel levelének érintése, és keblei
felborított ambrózia-serlegek a Mohamed asztaláról… Lábaiban életrekel a
márvány és a hogy tovalibben, olyan édes myrrha árad elő egész lényéből,
hogy mint illatos virág után szállanak utána a mézrevágyó méhek…»
És ennyi bübájosság mellett Azzahra még sem volt boldog. Ezer
odaliszk-leány, ezer rabszolga leste parancsait, s ő azért csak fáradtan
ődöngött palotája termeiben. Aranylánczon fogott szelid, kis tigrisei
őrködve kisérték… Mindegyre keresett valamit, a mit sehogyse talált meg
e csarnokok ezüstös azur falai közt. Puha fekhely kellett? Ott voltak a
toledoi zsidók adta selyemkerevetek… Illatos üdülés tetszett? Ott volt a
drágakövekkel kirakott alabástrom-medence, melybe tizenkét arany
állatfejből ömlöttek balzsamos vizek… Könyökig duskálhatott a szafirban,
smaragdban! De ő már gyülölte mindezt. Olykor szenvedélyesen ölelte át a
márvány-oszlopokat, melyekbe gyöngygyel és rubinttal voltak kirakva
köröskörül a Korán versei, – de ah, hideg volt e pompa érintése: az ő
karjai melegebb és élőbb valami után epedtek. Megállt aranyszobra előtt
és keserűen sóhajtott fel:
– Szobrom, te boldogabb vagy nálam, mert nem érzesz, nem gyötör a vágy!…
Asszonyai hiába szórakoztatták; egyre ezt kérdezte tőlük:
– Keresek valamit, mondjátok meg, mit?
– Hisz megvan mindened, – felelték a rabnők, – s a szultán csak a
parancsaidat várja…
Ilyenkor azonban csak könyek szöktek az Azzahra szemébe. Hiába, rab volt
ő, kincses édenének a rabja és nagyon boldogtalan!
… Egy este, mikor lefeküdt nyoszolyájára, melynek mennyezetét
hegyi-jegeczoszlopok tartották, – ismét türelmetlenül faggatta dajkáját:
– Hisz megvan mindenem, mondd, miért gyötör akkor mégis a vágy? Keresek
valamit, – oh, felelj hát: mit? Kiérzem én azt a tavaszi szellőből, a
virág illatából, a szálló galambok bugásából… mi lehet az?
Büvös éjszaka volt odakint. És a holdas csendben – mintegy feleletképp –
dallamos férfihang szólalt meg a távolból. Zengett édes csókról,
boldogságról, – egy szultánáról, ki a szerelmet keresi és a kit egy ifjú
messziről, ösmeretlen imád. Zengett szívbolygató szépen.
Azzahra félrehajtá ablaka függönyét és visszatartott lélegzettel úgy
hallgatta. És azontúl nem kérdezte többet a dajkáját. Szive ezerszeresen
visszhangozta azt a belopódzó édes dallamot. Mikor pedig végre elaludt,
azt álmodta, hogy megtalálta azt, a mit keresett.
Ki énekelt ott a holdas éjszakában? Ibn-Zaffir volt, a rab költő, kit
börtönőrei munkába állítottak éjszakára. Ásóval kezében ott dolgozott a
Medina-Azzahra tündérkertjeiben.

III.
Ébredés volt az az álom: álmában ébredt Azzahra a szerelem boldog
tudatára. Egész nap merengve hevert vánkosai közt és parancsát leső
asszonyai nem hallották a szavát. Estefelé végre felkelt és – a merről a
dalt hallotta – kiméne sétálni palotája függőkertjeibe.
A szultána sétálni ment, – és a mindenható Abderrahman illő távolból,
félénken kisérte őt udvarnokaival. Az öreg király szívdobogva nézte: nem
fordul-e meg? – aggódva leste: nincsen-e valami óhaja, a mit rögtön
teljesítsen? Hisz a csillagot is lehozta volna neki az égről…
– Minden Allahtól van, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – de birodalmam felét
odaadnám, ha szive visszafordulna hozzám! Ah, bölcs Al-Gebr, te, ki a
számfejtés mestere vagy, – fejtsd meg nekem az Azzahra szivét…
Azzahra pedig ezalatt csak csendesen haladt egyedül tovább. Vajjon
csakugyan ebből az irányból jött-e az a dallamos énekhang?… Tétován ment
feljebb a függőkertek emeleteire, s végül az egyik felső terraszon
álmodozva megállt. Úgy érezte, innen kellett felhangzania annak a
szerelmes szónak… Ha megfordul, tán észre is veszi azt a fiatal
rabmunkást, ki a szultán kiséretének láttára olyan ijedten bujt a
terrasz hátsó falának a bokrai mögé. De Azzahra nem fordult meg, s a
függőkert párkányáról merengve nézett le a völgybe.
Az esthajnali hüsben épp akkor ébredt körülötte új életre a tikkadt
virány. Ezer illat áradt feléje a virágok kelyheiből, s a bucsúzó nap a
Hesperidák kertje felől aranyos sugarakkal árasztotta el lenge formáját.
A hogy oldalt állt, alakjának, s arczélének árnyéka egy szobor
tökélyével rajzolódott ki a függőkert hátsó márványfalára.
Az öreg király udvarnokaival csendesen jött fel a fügefabokrok közt a
terrasz lépcsőin. Abderrahman majd elnyelte szemével a szép szultánát:
gyöngédség és féltékenység vad hullámokkal váltakoztak szivében.
– Hisz hacsak tudnám, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – hogy szeret-e mást,
vagy őt meri-e szeretni más!?…
Azzahra még mindig elgondolkozva állt ott a párkányon. De e perczben
szive annyira túláradt, hogy maga se tudta miért, pár habozó lépést tett
előre. Árnyéka vele ment a falon, – ment a felé a bokor felé, mely
mögött a remegő rabköltő, Ibn-Zaffir állt.
Dobogott az ifju szive úgy, hogy majd megszakadt. A bokron át láthatta
az élő szultánát, de Istenem, olyan messzire állt tőle… árnyéka pedig
itt a falon olyan közel volt hozzá! Nézte gyönyörű arczélét, hosszú
szempillái játékát, remegő ajkát – és nem birt többé magával.
Megfeledkezett a közelgő királyról, előlépett a bokor mögül és a falhoz
tántorodva, egy forró, szerelmes csókot nyomott az árnyék-szultána
ajkára.
Költő csókja volt az, – olyan ihletett és olyan szenvedélyes, hogy az
élő Azzahrának is meg kellett azt éreznie… S csakugyan, az ifjú csókja
alatt az árnyékfő édesen hanyatlott hátra a falon, s ugyanabban a
perczben boldog sóhaj… gyönge sikoly hagyta el az Azzahra ajkait.
De a szultána megijedt a saját sikolyától és hirtelen felriadt
álmodozásából. Ibn-Zaffir is önkénytelen felkiáltott: úgy érezte, az
árnyékkirályné elkapja az arczát tőle, – pedig hisz épp azzal a
mozdulattal fordult meg Azzahra, akkor látta meg költőjét igazán
először!… Meglátták egymást, de csak egy pillantást válthattak. Az öreg
király észrevette a csókot s tajtékzó dühvel rontott előre udvarával.
Száz kar nyult egyszerre a költő felé s dörgött a fenyegető szó:
– Halál a vakmerőre! – megcsókolta a szultána árnyékát!…

IV.
Súlyos lánczokban ott állt Ibn-Zaffir a vértörvényszék előtt. Trónján
ült a király, mellette Azzahra, – mert hisz Abderrahman azt akarta, hogy
maga a szultána itéljen az elvetemült bűnös felett, ki csókkal merte
bemocskolni felséges árnyékát. Hadd itéljen, – az asszonyok ugyis
kegyetlenebbek tudnak lenni a férfiaknál…
Tüzesített kínzóeszközök, a halál legrémesebb látományai vették körül a
költőt, – az ő arcza azonban derüs maradt s mikor durván rákiáltottak:
védje magát!… csak lantját kérte vissza s annak hurjaiba csapott.
Zengett dalt édes csókról, boldogságról, – egy szép asszonyról, ki a
szerelmet keresi és a kit egy ifjú messziről, ismeretlenül imád. Zengett
szívbolygató szépen… Azzahra hallgatta, de nem árulta el magát.
Akkor aztán előlépett a jogtudó bölcs, Rabbinus Charizi és körmönfontan
adta elő vádját.
– Bűnös e vakmerő, – végezte – hetvenhétszer bűnös! Mert az árnyék
sohase szakadhat el a testtől, egy azzal, – ha tehát Ibn-Zaffir a
szultána árnyékát csókolta meg, voltaképp őt magát, felséges személyét
csókolta meg. Halál a fejére, – bárd a nyakára!
Az öreg király lángoló szemmel pillantott a költőre, aztán a szultánához
fordult és reszketve kérdezte:
– Itéleted parancs, – megelégszel-e, ha csak egyszer hal meg?
– Megelégszem, – szólt Azzahra és felkelt. Szive dobbant, de mosolya még
diadalmasabb lőn, a hogy hozzátevé: – Tehát bárd a nyakára…
A hóhérok már megragadták a költőt, hogy a tőke elé vigyék, – már
villant a bárd, mikor a szultána hirtelen közbekiáltott:
– Megálljatok!
Mindannyian álmélkodva pillantottak rá.
– Igen, bárd a nyakára, – mondotta Azzahra – de a mennyiben ő csak az én
árnyékomat csókolta meg, annak a bárdnak is csak az árnyéka érje az ő
nyakát…
*
Mesémnek hát itt vége volna… De a kordovai narancsligetek, melyeknek
sürű lombozata alatt «zöld az éjszaka s aranyalmák a sárga csillagok» –
még mást is megsugtak nekem. Azt, hogy Ibn-Zaffir az itélet után még
viszontlátta a szép Azzahra szultánát, – de nem akkor, mikor az irígy
nap sütött, hanem abban a szerelmes homályban, mely elaltatja az áruló
árnyakat…


ÖRVÉNY.
(Naplótöredékek.)
_Január._
… Egyedűl ülök műtermemben, s folyton az óra mutatóját lesem. Alig tudom
az ecsetet tartani, – hogyne, hisz az Ő megkezdett képe áll előttem,
hisz Őt várom! Inkább czeruzát veszek a kezembe, írni próbálok, – de hát
hiába, nem vagyok író, s mikor szívemet akarnám kiönteni, csak ezt az
egy szót tudom papirra vetni: _boldogság, boldogság!_… Oh, te áldott
szó, hogy ujjong minden betűd, ezerszer leírnálak, – világgá szeretném
kiáltani azt a mindenható örömöt, a mit te nekem jelentesz! Emberek,
nézzétek bennem a csodát: megtértem! hiszek, szeretek! De csitt…
Tudjátok-e, mikor szeret a megtérő világfi igazán? Magamon látom; mikor
még annak a legjobb barátnak sem árulja el szíve titkát, a kinek eddig
mindent elmondott, – mikor végre megtanul hallgatni. Sose voltam
fecsegő, de bevalljam-e? Hízelgett hiúságomnak, ha sikereimről
suttogtak. Most csak azt látom, hogy az első dolog, a mit a nagy
szerelem megöl, a hiúság. Alázatos lettem, nem fitogtatom, hanem féltve,
titkolódzva őrzöm kincsemet. A második, a mit a nagy szerelem megöl: a
barátság. Elbámulok magamon, – mint a bűnt kerülöm azt a benső hívemet,
kinek gyónással tartoznám. A pajtások csodálkozva néznek rám az utczán:
«mi lelte Iharossy Zoltánt? Úgy megváltozott…»
Őt várom. Előttem megkezdett arczképe, s két kezem önkéntelen imára
kulcsolódik, a hogy rajongva rápillantok. Kék szemei olyan megadóan,
olyan búsan néznek rám szőke haja arany keretéből… És én még mindig nem
tudok magamhoz térni ámulatomból, még mindig nem tudom elhinni
boldogságomat: hát csakugyan te vagy az, te magamnak jobbik fele, kihez
öröktől fogva tartozom, s kire csak így elkésve találtam rá? Hát így
nézesz ki, hát így hívnak?… Csodálkozva ismétlem nevedet: Ilona… Ki
hitte volna, hogy ez lesz az a név, mely eldönti éltemet? Pár héttel
ezelőtt még nem is ismertük egymást, fogalmunk se volt egymás létéről, –
lehetséges-e? Oh, azok az elvesztett évek!… De azért még se voltunk mi
idegenek, – nem kellett nekünk megismerkednünk: egymásra ismertünk mi
azonnal! Voltak közös emlékeink, – vágyaink ugyanazokra a dolgokra
emlékeztek vissza a multban… Én harmincz éves vagyok, te huszonhat,
csalódtunk, szenvedtünk mindketten eleget, – mint hajótöröttek
hánykolódtunk, szinte menekültünk egymáshoz, emlékszel-e? Multamra
gondolok, sok léha kalandomra, oh, ha visszalophatnám azt a sok
eltékozolt csókot! Megtisztulni, – hogy méltó legyek nagy szerelmemhez…
Kopogtatnak, s ő belép. Édes vihar az az ölelés…
– Bűnös asszony vagyok, – suttogja remegve, – mi lesz velünk?
Mámorosan csókolom le az aggodalmat ajkairól:
– Ne törődj semmivel! Nincsen se jövő, se jelen, se mult, –
örökkévalóság a szerelem! Egyedül vagyunk a mindenségben…
_Február._
Csak ennyit: szeretek, szeretek… Egyre azt kérdem magamtól: szeretett-e
már valaki én előttem? Úgy érzem, én fedeztem fel a boldogságot… Hogyan
alakulhat át így valaki egy hónap alatt? Én, a kétkedő ember, ki eddig
agyonelemeztem minden érzésemet, most ujjongva tombolok: dolgozik a
démon olykor bennem, de analizise nem fog többé a boldogságomon…
És az az irigy világ körülöttünk! Milyen kajánul leskelődik titkos
szerelmünkre! Rettegünk tőle, – mámorunkban még megfeledkezünk, s
eláruljuk magunkat. Gyülölök már mindenkit, – ha az utczán
megszólítanak, előre félek a kérdésektől és menekülök. Türelmetlenül
szakítok barátaimmal, ismerőseimmel. Csakhogy nem olyan könnyű ám
egyszerre elvágni azt az ezer szálat, mely bennünket a társasághoz fűz!
Főleg az asszonyi szálakat… Művész embernek mindig van egynéhány olyan
viszonya, a melyet nem lehet csak úgy máról holnapra felbontani. Az
elhagyott szeretők boszúállók, kifürkésznek mindent, – vigyázni kell!
Pirulok, ha arra gondolok, hogy már Ilonát szeretve, még ölelnem kellett
egyik-másik régi kedvesemet… De nem tehettem másként, épp mert szakítani
akartam velük. Olyan undor fogott el…
– Hanem milyen furcsák a nők! Határozottan megérzik ők az emberen, ha
szerelmes, – s a férfi lekötöttségének a sejtése csak annál jobban
kihivja a kaczérságukat. És szívesen beállnak szerelemtolvajnak, ha
arról van szó, hogy meglopják egy kollégájuk boldogságát… «De maga
milyen érdekesen sápadt!» – hallom jobbról-balról, – «kétszer akkorák a
szemei és milyen fényesek!…» Soha annyi kalandra alkalmam nem volt, mint
a mennyi most lehetne. És mentől visszatartóbb az ember, annál
merészebbek ők. Mosolyognom kell… De azért a multkor még egyszer utolsót
lobbant bennem a hiúság. Levelet kaptam Mariettától. Hogyan, az a
ragyogó bálvány, Marietta ír nekem, ki eddig, minden erőlködésem
daczára, mindig csak kinevetett? Tán az egyedüli nő, a kiről egészen
biztos voltam, hogy soha meg nem adja magát nekem… Alig hittem a
szememnek: írt zavarodottan, érzelgően és sorai közt ott szégyenkezett a
vallomás. Három hónap óta nem voltam nála, keressem fel azonnal. Olyas
aggodalom vett erőt rajtam, mint a gimnazistán érettségi előtt. A
szinházban kerestem fel a nagy művésznőt, öltözőjében. A tükör előtt ült
s a hogy meglátott, egy sikolylyal ejtette ki az ecsetet a kezéből.
Láttam, elpirult a festék alatt, – sietve tette be az ajtót. Fecsegtünk,
én ügyetlenül és kitérőleg feleltem. Olyan elragadó volt pongyolájában…
legjobban szerettem volna felugrani és megszökni. Ő is zavarban volt.
Végre egy hosszabb szünet után hirtelen rám nézett és így szólt:
– Ej, milyen félénk lett maga! Úgy látszik, nekem kell beszélnem, – hát
tudja mit, Iharossy, ne vesztegessük az időt. Meggondoltam magamat…
Idegesen nevetett:
– Jöjjön el hozzám holnap délután… Zoltán, itt vagyok!…
Felkelt, én is felszöktem székemről, de hátraléptem előle. Megdöbbent.
– Zoltán, mi lelte magát?
– Semmi…
Fürkészőleg nézett rám s aztán egyszerre kitört:
– Micsoda, – maga visszautasít engem?!
Mosolyogni próbáltam:
– De kérem… ha parancsolja…
– Maga szerelmes! És tudom is, hogy kibe… igen, igen!
Kimondta a nevét…
– Nem akarod velem megcsalni, – takarodjál!… Oh átkozott élet, nem fogom
tudni a szerepemet! – –
… Ahogy kiértem az utczára, sajátságos büszkeséggel egyenesedtem ki s
pillantottam fel a havas éjszakába. Ilonára gondoltam… kiálltam hát a
nagy vizsgát, ellenálltam, visszautasítottam egy gyönyörű asszonyt. Úgy
éreztem: most lettem igazán férfivá! Hű vagyok, – micsoda erő! Van-e
nagyobb erő a hűségnél?…
_Márczius._
Szeretem őt és hű vagyok hozzá… És életemben most érzem át először, hogy
micsoda végtelen boldogság az, hűnek lenni ahhoz, a kit igazán
szeretünk! Gyermekes örömmel hajtom a végletekbe ezt az állhatatosságot:
már azért is szemrehányást tennék magamnak, ha az utczán egy csinos nő
után megfordulnék… Neki, vagy az ő gondolatának szentelem minden
perczemet. Minek is veszem a kezembe ezt a naplót, miért olvasom át
olyan szorongva első lapjait? Aggódva kérdem magamtól: változott-e azóta
valamit a mi boldogságunk? Oh, úgy féltem a mi szép szerelmünket! Hát
nem, – nem változott semmi, boldogok vagyunk, csak én… alig merem
bevallani magamnak: én szenvedek. Tisztázni szeretném gondolataimat!
Félek, a dolgok rendes folyamata ez – nekem szükségképen szenvednem
kell, éppen mert hű vagyok, és mert a mióta hű lettem, egészen más
szemekkel látom a világot. Óriási egy fordulat! Az eddigi szerelmes
költeményből egy egész életre szóló szerelmes valóság lett. Megtettem
azt a nagy lépést, a mi a szeretőt a férjtől elválasztja, – életem
súlypontját az imádott nőbe helyeztem át. Ábrándjaimban mily boldogan
neveztem őt feleségemnek… de hisz ez hazugság! Ő már másnak a felesége!
Milyen galádul bukom a fenségesből a nevetségesbe: én férfi létemre hű
vagyok hozzá és ő?… Vannak dolgok, a melyekre gondolni se merek. Titok
van közöttünk, – egyikünk se meri említeni. Sajnálom őt és gyűlölöm
egyszerre… Az első időben mámorom káprázatától mit se láttam, ha láttam
is, költői magaslatomról nem törődtem vele. Most, hogy a hűségem oly
lázadóan követelődzik bennem, most látok sokat és minden nap többet.
Nézem a férjét, azt a feketeszakállas, hallgatag embert, nézem aranyhajú
kis leánykáját… Beszélgetek azzal a komoly úrral s valami ádáz
figyelemmel lesem minden mozdulatát: ezekkel a karokkal ölelte át,
ezekkel az ajkakkal csókolta meg először imádottamat esküvő után. Ő
eltudna mondani nekem mindent… Ha a felesége nevét kimondja,
összerázkódom, ha nevén szólítja ökölbe szorúl a kezem. Szeretném a
fülébe harsogni: nekem van ahhoz jogom!… Olykor feltámad bennem a
becsületérzet: mit tolakodom én ide ebbe a békés családi életbe?
Nyomorult gazember vagyok. Van még más nő is a világon, szabadulni
fogok. Oh, hiszen ha megcsalhatnám, de nem tudom, – már késő. Szeretem,
szeretem… És aljasul megadom magam megint. Micsoda szatira! Azt mondják,
a szerető neveti ki a férjet, – hazugság! Ha tudná, neki kellene
nevetnie rajtam, hisz én többet szenvedek, mint a mennyit ő szenvedne.
Neki van felesége, családja, gyermeke, övé volt az én imádottam legszebb
ifjúsága… végeredményében én maradok hoppon! Hiszen ha közönséges lelkű
ember volnék és megalkudnám! De nem tudok, és csak szenvedek…
A férje? Csak egyre vigyázok: valahogy meg ne barátkozzam vele…
_Április._
… Ilona látja szenvedésemet és csak megadóan hajtja le a fejét.
– Hát én, – suttogja – azt hiszed, én nem szenvedek még százszor
annyit?…
Szemeink már értik egymást, de ajkaink még nem tudnak, nem mernek
nyiltan szólni. Csak annál észvesztőbb csókokba fojtjuk keserüségünket.
Ő összekulcsolja kezeit és könyörög:
– Oh, hisz csak boldoggá tehetnélek téged! Mondd, mit tegyek?
Elszorul a torkom, de aztán így felelek:
– Legalább a jövőd legyen az enyém, – az tiszta… Igérd meg, hogy az
enyém lesz. Úgy érzem, akkor megnyugszom…
S a hogy karjaim közt van, a műterem félhomályában, suttogva boldog
ábrándokba merülünk. Menekülünk ebből a gyűlöletes világból, el az
álmok, tündérmesék országába. Hiszünk a lélekvándorlásban, hiszszük,
hogy még egyszer e világra jövünk, – megesküszünk, hogy akkor majd
hamarabb egymásra találunk, és boldogok leszünk… De aztán félve
légvárakat építünk e mostani életünk jövőjére is. Még boldogok lehetünk,
ugy-e? Könnyes csókokkal biztatjuk egymást. De mikor, – hogyan?… Nem
tudunk, nem merünk rá felelni. Ilona szorongva lesi arczomat:
– Tied a jövőm, mienk az, – ugy-e, megnyugszol?…
_Május._
Azt hittem, megnyugszom, de hát nyilván beteg vagyok: a féltékenység
kórja tovább harapódzik bennem. A jövő? Micsoda hóbort, micsoda agyrém!
A jelen éget engem, – némelykor már azt hiszem, hogy megőrülök. A
rögeszme nem hagy el: egyre férje karjaiban látom őt. Ordítanék
kínomban. A minap férje két heti távollét után hazatért, – éppen édesen
beszélgettünk, mikor belépett. Szokatlan szenvedélyességgel ölelte meg
előttem a védekező asszonyt. Milyen könyörögve nézett rám Ilona, mikor
gunyos mosolylyal bucsúztam! Azt hittem, az eszem vesztem el azon az
éjszakán. Másnap, mikor műtermembe jött, nem birtam többé magammal s
kitörtem:
– Nem birom tovább! Téged, a ki nekem szentebb minden szenteknél, téged
szennyez be csókjaival az az ember…
– De hát mit tegyek? – zokogott Ilona. – Tudtad, hogy férjes asszony
vagyok, mikor megismertél!…
– De nem tudtam, hogy ennyire foglak szeretni!
– Meg kell alkudnod…
– Nem tudok megalkudni!
Durván ragadtam meg a kezét. Oh, mily kegyetlen szavakkal illettem!
– Nem tehetem – fuldokolt végre Ilona – értsd meg, hisz ez lenne éppen a
vesztünk! Gyanakodni kezdene… Oh, hát azt hiszed, nem többet szenvedek
nálad? – hisz nem neked, hanem nekem kell szenvednem ölelését…
– Hazudsz, őt szereted!…
Nem, nem tudom tovább írni ezt a kegyetlen párbeszédet. Szegény
angyalom, úgy megbántottam őt! Mikor magához tért karjaimban, gyöngén
csak ennyit suttogott:
– Megteszem a lehetetlent…
– Esküdj meg rá!
– Esküszöm… Csak te igérd meg, hogy megnyugszol.
– Megnyugszom! – mondottam reszkető örömmel.
_Junius._
Nem tudom még az eset részleteit. Csak azt hallottam, hogy a jelenet
után a férje külföldre utazott. Ilona vidékre költözik a rokonokhoz.
Nincs többé becsületérzés bennem: csak ujongni tudok! Most
végre-valahára egészen az enyém lesz. Alig várom, hogy utána utazhassam…
_Julius._
… És még most sem az enyém egészen. Egek ura, mi lesz velem? Beteg
vagyok, megmérgezett a sok szenvedés. Jelen és jövő után féltékenységem
tovább harapódzik arra, a mit többé megváltoztatni nem lehet: a múltra.
Féltékeny vagyok az Ilona múltjára, és ember, te, ki ezt valaha olvasod,
tudd meg, hogy érző léleknek ez a legnagyobb gyötrelem a földön!
Harapná, marczangolná az ember azt a multat és beletörik a foga a
megkövesedett tényekbe! Nézem a nyavalyámat, mint a rákbeteg a fenéje
terjedését, – és nem tudok segíteni magamon!…
Itt vagyok Ilonánál vidéken, nagynénje őrzi titkunkat, – szabadon
szerethetnénk egymást és csókjainkat megmérgezi ez a féltékenység.
Könyörtelenül hajszol a démon, kaján örömmel tépem fel a sebemet, melyet
gyöngédsége behegeszt. Vallatom őt és feljegyzek mindent.
– De hisz akkor még nem ismertelek, – esdekelt Ilona – könyörülj rajtam!
Férjhez kellet mennem valakihez…
– Szeretted a férjedet? – kérdem mohón.
Ő kínos aggodalommal néz rám.
– Mondd meg az igazat!
– Szerettem… – felel ő végre, lesütve a szemét.
Ördöngösen kaczagok fel:
– Őt szereted még ma is! Én?… én persze csak az a folt vagyok, a mivel
megfoltoztad ezt az első és nagy szerelmedet… Erre való vagyok én.
Ilona sírva védekezik. Másnap, a mint a park fái alatt sétálunk, félve
fogja meg a kezemet:
– Nem mondtam igazat, Zoltán… nem szerettem őt…
Én mohón kapok a válaszon:
– Nem szeretted őt? Akkor hát eladtad magadat neki… Ez még borzasztóbb!
A legravaszabb szofizmákba dolgozom bele magamat. Felállítom szabálynak
azt, hogy minden férfinak joga van az életben egy érintetlen nőre s
számon kérem majd tőle azt az ártatlanságot, a melyet másra tékozolt s a
melylyel nékem tartoznék. Felolvasom neki azokat a franczia írókat, a
kik azt vitatják, hogy az első férfi érintése fatális bélyeget nyom a nő
egész életére, mely alól nem menekedhet. Aztán vallatom, mint egy
vizsgálóbiró:
– Mondd el nászutatokat… mondj el mindent részletesen…
Ő vívódik, könyörög, de én nem kegyelmezek. El kell mondania mindent s
én kaján örömmel jegyzem a csókokat: hisz úgy fáj minden szava. Csak
olykor tör ki belőlem:
– Oh, hisz ezer esztendeig kellene mosdatnom téged, hogy lemossam rólad
azt a sok csókot, a mivel az az ember beszennyezett…
Egek ura, mi lesz velem? Gyűlölöm már azt a szegény kis gyermeket is.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 2
  • Parts
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 1
    Total number of words is 3981
    Total number of unique words is 1927
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 2
    Total number of words is 3976
    Total number of unique words is 1970
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    51.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 3
    Total number of words is 3997
    Total number of unique words is 1897
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    48.8 of words are in the 5000 most common words
    55.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 4
    Total number of words is 4024
    Total number of unique words is 1878
    35.9 of words are in the 2000 most common words
    50.8 of words are in the 5000 most common words
    58.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 5
    Total number of words is 4067
    Total number of unique words is 1868
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    45.5 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 6
    Total number of words is 3985
    Total number of unique words is 1843
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 7
    Total number of words is 4061
    Total number of unique words is 2004
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 8
    Total number of words is 4037
    Total number of unique words is 1797
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    54.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 9
    Total number of words is 4117
    Total number of unique words is 1936
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    45.7 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - 10
    Total number of words is 170
    Total number of unique words is 124
    45.9 of words are in the 2000 most common words
    57.9 of words are in the 5000 most common words
    61.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.