A szentlélek lovagja - 7

Monostory elpirult szégyenletében és lehajtotta a fejét. Az idő félnyolc
felé járt. Monostory fölállott. Az az érzése volt, hogy eddig rossz úton
járt, most visszatér a helyes útra, most döntésre visz mindent, most
visszahódít mindent.
– Loli, – mondta rekedten, de keményen, – én most elmegyek. És ha maga
is úgy akarja, mint az édesapja, akkor egyhamar nem jövök vissza.
– Tessék?
A Loli szeme kitágultan, bámulva emelkedett föl Monostoryra.
– Az édes apja, – mondta Monostory, – úgy találja, hogy illetlen dolog,
ha én mindennap órákat töltök el itt. Mert maga nagy lány lett és…
– Nohát ez már mégis…!
Loli fölugrott. Monostory sötéten lángoló szemmel nézett rá. A szeméből
sziporkázva és pattogva sustorgott a könyörgése, a reszkető és esdeklő
vágyódása és a türelmetlen és szomjas imádata.
– És az édes apjának, – mondta, – igaza is van. Ha csak… ha csak…
Nem tudta befejezni. Loli toppantott egyet, sietve elindult, elhaladt
mellette, kiment a hallba és lekiáltott:
– Itthon van a papa?
– Itthon van, – felelte egy hang.
Loli erre visszasietett az ebédlő felé és a dohányzóban megtalálta az
apját és az anyját. Monostory elámultan és kábultan követte.
Loli megállt az apja előtt.
– De kedves, jó, öreg, bölcs papám, – mondta bevezetés nélkül, – mi jut
neked eszedbe!
– Mi az? – kérdezte meghökkenve Jeney.
– Hogy most akarod egyszerre szabályozni az én szabályozatlan életemet.
Jeney ránézett Monostoryra.
– Ah úgy! – mondta kedvetlenül.
Vállat vont.
– Hiszen én nem bánom… tehetsz, amit akarsz… de nagy lány lettél…
– De kedves, jó papám, légy nyugodt, én pontosan fogom tudni, mikor lesz
helyes megállapodni a barátaimmal abban, hogy ezentúl ne látogassanak
meg mindennap…
– Jól van. Én csak…
– Sőt a megnyugtatásodra kijelenthetem, hogy a kedvedért még ugynevezett
jó híremre is vigyázok legalább annyira, hogy abban a jövőben, amelyet
te óhajtva vársz, akárkinek elszámolhassak vele.
Jeney fölkelt, megveregette a Loli arcát, azután jobbról és balról
megcsókolta.
– Jól van, te bolondos, – mondta, – hát csináld azt, amit akarsz.
Monostory dermedten és szégyenkezve állott. Mi történt itt? Ezt várta ő?
Ezt a felsőbbséges és nyugodt tárgyalást? Ezt a közömbös és tárgyilagos
elintézést? Azt, hogy Loli csak függetlenségét akarja majd pattogva, de
indulat nélkül megvédeni? Ezt várta?
Megrezzent és bizonytalan, szinte részeg szemmel odafordult… hová?…
odafordult, ahonnan egy meleg szempár némán és beszédesen,
felsőbbségesen, de dús és áradó részvéttel tapadt rá az arcára. Jeneyné
nézett rá megindult, mélységesen szánakozó és aggodalmasan kérdező
tekintettel. A szeme olyan volt, mint a lányáé; nem volt olvadó és
tündöklő, mint hajdan a Lolié, nem volt üres és hideg, mint a Lolié
mostanában; két tudó és látó meleg, gyöngéd és jósággal teli asszonyszem
volt, amely most halkan és aggodalmasan tapadt rá és ijedten, gyöngéden
és aggódva kérdezett valamit. Mit…?
Monostory összerázkódott, egy-két mentegetőző szót mondott, azután
elment. Fázás jött rá és didergett. És reszketett a szégyenkezéstől és a
megalázottságtól.


XIII.
Ezután három rettenetes napja volt. Nyögve viaskodott magával. Reszketve
akart legyűrni magában minden indulatot és remegve próbált talpon
maradni. De a fájdalom és a vágyódás olyan irtózatos erővel rohanta meg
újra meg újra, hogy fájdalmas gőggel fölemelt fejét szenvedve kellett
megint lehajtania.
A harmadik nap délutánján nem bírta tovább. A teste, a lelke, minden
idegszála úgy tele volt fűtve harcos elkeseredéssel és száz halálra
elszánt erővel, hogy az az érzése támadt: semmi ellent nem állhat neki.
– Ki az, akit most nem győzhet le? Mi az, amit most nem hódít meg?
Reszketve állott meg a Jeney-ház előtt, fölemelte a fejét és belépett. A
portás elébe jött a páholyából és hajlongva köszönt neki. Ő intett egyet
a fejével és tovább indult.
– Loli kisasszony, – mondta erre a portás, – nincs itthon.
Monostory értetlenül nézett rá.
– Nincs? – kérdezte azután elsápadva.
– Nincs, nagyságos úr.
Monostory mozdulatlanul állott egy másodpercig, azután ismét mereven
biccentett egyet a fejével, megfordult és elment. Mereven ment előre,
nagy erőfeszítéseket tett, hogy egyenesen és feszesen járjon és ekkor
eszébe jutott a Jeneyné tekintete. Két meleg, gyöngéd és jósággal teli
asszonyszem, amely halkan és aggodalmasan tapadt rá és ijedten,
gyöngéden és aggódva kérdezett tőle valamit.
Mit? Nem ezt e: – Szegény ember, mi lesz most belőled? – Nem ezt e?
Lázasan gázolt előre, fölkereste Országot és elvitte inni. Ország
csodálkozva és aggódva nézett rá, de nem kérdezett tőle semmit, hanem
vele ment és késő reggelig csendben ivott vele. Monostory másnap
délelőtt nem ment be új irodájába. Délig aludt és amikor délben
fölébredt, italt hozatott magának és otthon, a lakásán inni kezdett.
Féktelen dühvel ivott. Mindenáron meg akart részegedni, de az ital,
amelytől elszokott, csak kínozta és nyugtalanná tette. A józansága egyre
fájdalmasabbá vált, a fájdalma egyre hangosabbá, öt óra tájban
fölugrott, reszketve felöltözködött és elindult Jeneyékhez.
Loli otthon volt, nyugodtan és barátságosan nyujtott kezet neki, azután
teát töltött be és cigarettázva járt-kelt a szobában. Monostory komoran
nézte. Milyen nyugodt és derült, szép, nagy lány. – Miért ilyen nyugodt
és derült? – Miért nem néz rá és miért nem veszi észre, hogy ő
gyűlölettel és elvadultan, reszketve és véres szemmel bámulja? Miért nem
emeli föl a kezét, hogy elvadult arcára nyugalmat simítson és
vérbeborult szemét hüsítse? – Hol van az a kéz… hol van a Loli erős és
bátor gyerekkeze, amely olyan elszántan és olyan gyerekvakmerőséggel
nyult bele az ő életébe?
A Loli kemény gyerekkezéből fehér és puha asszonyi kéz lett. A
gyerek-Loliból egyszerre nagy lány lett: egyik napról a másikra asszonyi
érettségü, derült szűz lett; és a Loli szerelméből, a gyerek-Loli
rajongó és türelmetlen, elszánt és kislányosan tolakodó, hangos és
könnyes kis szerelméből mi lett? – Monostory vérbeborult szeme
szenvedve, szomjazva és kutatva bámult Lolira. Mikor lett vége a Loli
könnyes és hangos kislányszerelmének? Mikor volt az a nap, amikor
egyszerre megszünt? Hogyan szünt meg: lassan aludt-e ki, vagy egyet
lobbant és az egyik estéről a másik reggelre vége volt? – Monostory
összeszorította a fogát és fájdalmas töprengéssel bámult a derült,
nyugodt, mosolygó és szép Lolira. Milyen más volt ezelőtt három évvel.
Ezelőtt két évvel… eggyel… még egy hónappal ezelőtt is. Mikor változott
meg? Mikor siklott ki az ő kezéből a Loli lelkendező és drága
leányszerelme? Melyik volt az a gyűlölt nap? Melyik volt az az átkozott
óra? Milyen hibát követett ő el? Mit mulasztott el?
Vérbeborult és komor szemmel nézte Lolit. És amint komoran nézte és
amint hallgatva rágta a maga töprengését és kétségbeesését, a szíve
egyre hevesebben vert és a vére egyre forróbb hullámokban ömlött a szíve
felé. Milyen szép ez a leány, – irgalmas Isten, milyen szép, – milyen
csillogó érettségü, milyen hamvasan duzzadó, milyen nemesen asszonyi. –
És – ezt – el – kell – most veszíteni?
A Monostory testét és lelkét a lángoló akaratnak egy olyan görcsös
rohama támadta meg, hogy az izmai reszkettek és a feje megfájdult.
Fölállott.
– Loli, – mondta, – én tegnap délután is itt voltam… Arról akartam
magával beszélni…
– Ah, igen, – szólt közbe Loli, – bocsánat. Nem voltam itthon. A jégen
voltam… Megigértem Buzátnak.
Monostory megdöbbenve nézett rá.
– Kinek? – kérdezte rekedten.
– Buzátnak.
Monostory megrázta a fejét, mint aki támadásra készül.
– Loli, – mondta halk, de csattanó és éles hangon, – maga nagyon sokat
van együtt ezzel az Buzáttal.
Loli ránézett és vállat vont.
– Sokat? – kérdezte könnyedén. – Igaz, én majd mindennap együtt vagyok
vele. Néha kétszer is. De –?
Újra vállat vont, mintha azt akarná mondani: miért ne. Monostorynak
ekkor kigyulladt a dühe. – Buzát? Ez a rongy fickó? Ez volna az, akivel
meg kell mérkőznie? – Hátravetette a fejét; az agyát elöntötte a gőgnek
és a dühnek a mámora; egy másodpercre olyan volt, mintha karnyujtásnyira
tőle ott volna a Buzát előkelő és csinos feje, egy másodpercre olyan
volt, mintha pezsgőtócsás asztal mellett ülne és mintha ökölbeszorított
kezének mindjárt pezsgősüveg nyaka után kellene kinyúlnia, hogy egy
röhögő és szennyes társaságot szétverjen… elborult szemét összehúzta és
ingerült hangon megszólalt:
– Miért ne? Mert ez a Buzát előttem zavarodottan és szégyenkezve süti le
a szemét. Mert tudja, hogy előkelő és csinos fejébe én belelátok és mert
a szégyenkezésével nekem be kell vallania, hogy ő is szegény fickónak,
bátor, de buta csalónak tartja magát.
Loli nagy szemmel fordult Monostory felé és kipirultan kiáltott közbe:
– Nem! – Nem… Ez, bizonyos vagyok benne, tévedés.
A Monostory hangja fölharsant és megdördült:
– Kivülről úrra maszkírozza magát. De belül egy szegény kupecivadék
ijedt lelke reszket benne. A tudóst játsza; – csak szorgalmas
gondolattolvaj. A szónokot játsza; – elsápad és reszket, amikor beszélni
kezd és két hétig tanulja a rögtönzött beszédeit. Született vezért
játszik, de született közkatona. Született csatlós. Született szolga.
Sima és ügyes lakáj. És ezt ő is tudja; tudja, hogy ezért boldogul; és
remeg tőle, hogy egyszer csak mások is megtudják. Nincs egy győzelmes
félórája, nincs egy mámoros perce, gyáva tolvaj, reszkető szegénylegény;
– előttem didergő, fogavacogó és szégyenkező, mint a szolga az ura előtt
és mint a földhözragadtság a géniusz előtt.
Befejezte. Loli lassan közeledett feléje. A szája nyitva volt; a szeme
kitágult; az arca kipirult. Mire Monostory elhallgatott, ő ott állott
szorosan előtte és fölindultan, magánkívül, lihegve rákiáltott:
– Ez hazugság. – Ez hazugság.
Monostory letekintett rá. És a kigyulladt nagy leányszemnek lágy és
meleg mélységeiben most meglátta reszketve és tündökölve fölbukkanni azt
az édes és csillogó tüzet, amely az ő számára olyan kétségbeejtően
kialudt. És amint így lenézett rá és belenézett kigyulladt szemébe,
amint nézte tüzelő arcát és lihegő száját, egyszerre föllángolt benne
egész kétségbeesett vágyódása, – ez a reménytelen, esztelen, alkonyati
vágyódás, a szeme elborult, reszketve fogta két kezébe a Loli tüzelő
arcát, lehajolt hozzá és lihegő, nyitott ajkát életében először, gyötrő
szomjúsággal megcsókolta.
Loli megdöbbenve vergődött a kezei között; nem tudta elég gyorsan
elvonni a száját; de a hosszú csók alatt elfehéredett az arca; és amikor
az ajka kiszabadult, teljes erejével ellökte magától Monostoryt.
Monostory hátrált egy-két lépést és szédülve nézett Lolira. Loli még
mindig menekült előle és elfehéredett arca torzult volt az utálattól.
Monostory fölemelte a két karját, mint aki könyörögni akart.
– Menjen, – mondta ekkor Loli reszketve – menjen. És ivott is.
Monostory szólni akart.
– Menjen, – mondta Loli türelmetlenül.
Összerázkódott az undortól. Monostory véres szemmel nézte utálattól
fehéren vonagló arcát; lassan lehajtotta a fejét és elment…


XIV.
Az éjszakát Országgal töltötte el. Másnap megint délben ébredt és
délben, otthon a lakásán inni kezdett. Délután öt órakor úgy érezte, nem
maradhat tovább otthon és tennie kell valamit. Valami dolga is volt
mára… Lement az utcára és eszébe jutott, mi a dolga: ma kell fölmennie
Hollódihoz.
Fölment. A bank óriási épülete csendes és üres volt már, de az első
emeleten égtek a lámpák. Monostory ide ment föl. Rögtön bejelentették
Hollódinak.
Hollódi fölkelt az iróasztalától és mind a két kezét kinyújtotta, amikor
elébe jött. A szavai úgy következtek egymásután, mintha drágagyöngyöket
rakna le aranylapokra, de az egész embert a maga hallatlan fontosságának
a biztos tudatán kívül ebben a percben nyilvánvalóan az a vágy hatotta
át, hogy elbűvölő legyen.
– Én nagyon örülök, – mondta csendesen és melegen, – hogy módom lesz
önnel együttműködni.
Monostory lenézett rá. Látta sárga kis szemében az öröm fölvillanását és
fontos személyén zsíros ragyogással látta szétterülni azt az
elégedettséget, hogy valamilyen módon – ha másképpen nem, egyelőre a
szeretetreméltóságával és a szolgálataival – mégis győzedelmeskedik.
Lenézett rá és föllobbant benne a gőg és a harag. Komoran hallgatott.
– Én nagyon örülök, – mondta Hollódi még egyszer.
– Én nem, – felelte erre Monostory komoran, halkan és gőgösen.
Úgy érezte, hogy haldokló harcos, aki végső erejével még vág egy
halálosat a zászló büszke becsületéért. – Hollódi előbb kételkedve
nézett rá, mintha nem bíznék a fülében. Monostory azonban komoran és
fenyegetően nézett le rá. Hollódi erre elsápadt és egy tehetetlen
mozdulattal, hangtalanul nyitotta ki az ajkát. Monostory fenyegetően
nézett le rá, azután megfordult és elment.
Az éjszakát együtt töltötte Országgal. Dühödten ivott. Ország sápadtan
és égő szemmel nézte. Hajnaltájban Monostory fölforró dühvel rárivallt:
– Hogy merészel így nézni rám?
Ország vállat vont:
– Nem is önt nézem, – mondta csendesen. – Hanem megint a sorsát.
– Hogy mer maga…! Mit mer maga…! Mit tud? Mit lát? Irócska. Irkáló
emberke. Népszerücske. Fecsegő. Kontár.
Ország vállat vont.
– Az egyik korrektorunknak, – szólt csendesen, – ma megigértem, hogy új
állást szerzek neki. Pár hét múlva el kell mennie, hogy helyet csináljon
az ön számára.
Monostory szikrázó szemmel nézett rá és egy másodpercig úgy tetszett, le
fogja ütni. De azután szótlanul lehajtotta a fejét, hallgatott és
csendesen mondta:
– Menjen el innen. – Nem akarom sajnáltatni magamat. – Ne sirasson itt
engem.
– Nem önt siratom.
– Kit?
– Senkit… mindenkihez elválaszthatatlanul hozzátartozik a sorsa. De ha
siratok valakit, – magamat siratom.
– Miért?
– Elzüllök.
Monostory összeráncolta a homlokát és komoran és kérdően nézett
Országra.
– Nem tudja? – kezdte Ország. – Megint nagy sikerem volt. Ma egy hete
játszották először az új darabomat.
– És?
– Rongy. – És soha többé nem merek valami jó és tiszta dologgal
megpróbálkozni. – Ezentúl is mindig sikerem lesz.
Sokáig hallgattak, azután Monostory újra ivott. Mindenáron meg akart
részegedni. Öntötte magába az italt és lázasan nézett körül. – Hogyan
támaszthatna föl valami rettentő zúgást, valami süketítő robbanást,
valami pusztító dübörgést…? Egy himnuszt az Éjszakának! Rongyosok
miséjét! Részegségnek ordítását és fájdalomnak üvöltését! – Fölállott;
elborult szemmel körülnézett és eltelt dühvel az emberek ellen és a
város ellen. Egy görcsös rándulással megfogta a pezsgőspalack nyakát;
úgy volt, hogy mindjárt rohamra indul itt az emberek ellen; úgy volt,
hogy kiver mindenkit; de egyszerre végigfutott rajta a józanságnak egy
borzongása, szégyenkezve és undorodva dobta el a palackot a kezéből,
összerázkódott és kiment.
Ország utána sietett. Kint még éjszaka volt. Monostory elborult szemmel
nézte az éjszakai várost.
– Hogy utálom, – mondta halálos fáradtsággal, – hogy utálom ezt a
várost.
Ország szólni akart, de Monostory megrázkódott és egy mozdulattal
elhallgattatta.
– Inni akarok, – mondta rekedten, – gyerünk a Postagalambba.
Elmentek a Postagalambba; leültek és pálinkát ittak. Rosenstrauch bácsi
előbb csodálkozva kiszolgálta őket, azután odaült hozzájuk. Monostory
dühödten ivott, azután pálinkával és szivarral kínálta meg Rosenstrauch
bácsit. Rosenstrauch bácsi fölemelte a pálinkás poharat, a szája
összecsúcsorodova remegett, kéjtől vonaglóan csattant néhányat, a szeme
könnybe lábadt az élvezettől, azután mennyei gyönyörtől szinte hörögve
lehajtotta a pálinkát. Monostory elbámulva nézte. Rosenstrauch bácsi
erre átvette a szivart. Levágta a végét, azután belefogta remegő kezébe.
Szinte dédelgette, úgyszólván ölelgette a szivart. Az arca kéjben
úszott; az ajka előrecsúcsorodott; a torka nyelt; remegő kézzel
rágyújtott a szivarra és lassan eregette a füstöt. Az arca olyan volt,
mintha imádkoznék.
Monostory álmélkodva nézett rá.
– No, – mondta azután, – hát most már szabad?
– Szabad! – felelte Rosenstrauch bácsi. – A professzor két héttel
ezelőtt nézett meg és azt mondta, hogy most már szabad.
Monostory egy futó pillantással ránézett Országra. Ország lesütötte a
szemét.
– Úgy? – kérdezte Monostory. – Hát most már egészséges eszerint?
Rosenstrauch bácsi remegő kézzel emelte föl a szivarját és gyönyörtől
reszketve szívott belőle egyet. Belemosolygott a füstbe:
– Volt néhány rohamom az utóbbi időben, de az nem tesz semmit. Sokkal
jobban vagyok. Ha csak iszik az ember: félgyógyulás.
Monostory megint gyors pillantást vetett Országra. Ország lesütötte a
szemét. Monostory erre ismét inni kezdett. Dühödten döntötte le a torkán
a pálinkát, de nem tudott megrészegedni tőle. Odafordult Rosenstrauch
bácsihoz:
– Öreg, – mondta hirtelen, – ivott-e már étert?
– Nem is fogok ebben az életben, – felelte mosolyogva Rosenstrauch
bácsi.
Monostory félig lehunyta a szemét, az orra remegve szítt be egy édeskés
illatot, a szája nagy lélekzettel itta egy páratlan ital láthatatlan és
csodálatos gőzeit.
– Ah, – mondta megborzongva, – az jó lehet. – Megrészegedni tőle. –
Megrészegedni tőle.
Vágyódástól eltorzult arccal bámult a levegőbe. Ország meghökkenve
nézett rá. Sokáig hallgattak. Rosenstrauch bácsi végre a pálinka felé
intett és csendesen megszólalt:
– Nekem ez is jó.
Monostory fölrezzent.
– No öreg, – mondta komor derüvel, – hát akkor igya.
Töltött Rosenstrauch bácsinak és Rosenstrauch bécsi a kéjtől szinte
vacogó foggal ivott. Monostory komoran és szótlanul ivott vele.
Rosenstrauch bácsi beszélgetni akart. Ravaszul pislogott egy ideig,
azután megszólalt:
– A léleknek valamikor szárnya volt és fent repült az istenek útján…
Monostory elborultan nézett föl reá.
– Csend, – szólt rá komoran. – A maga fajtája ne merje a nyelvére venni
görög bölcsek álmait. A maga fajtája a földhöz tapad és annak a
szerelmese, ami hitvány és alacsony.
Rosenstrauch bácsi ijedten és sértődötten hallgatott el. Monostory maga
elé bámult, sokáig hallgatott, azután fölnézett, mint aki álomból ébred
föl, megnézte a Rosenstrauch bácsi ijedt arcát, sötéten elmosolyodott,
ivott és így szólt:
– A lélek? Minek magának ahhoz Plato? Ott van Majmuni.
Rosenstrauch bácsi földerülten kezdett pislogni.
– Tudja, mit tanít a lélekről? – kérdezte Monostory. – A lélek olyan
erő, amely el is pusztulhat. Megvan benne az a lehetőség, hogy
tökéletesedjék és halhatatlanná legyen. De tönkre is mehet.
Megnézte Országot, megnézte Rosenstrauch bácsit, sötéten bólintott
néhányszor, azután keserű derültséggel mondta:
– Három lélek, amely halhatatlanná lehetett volna. – Elzüllött emberek,
akik elköltötték a lelkük halhatatlanságát.
Töltött Rosenstrauch bácsinak azután ő is ivott. Azután újra töltött és
megint ittak. Kint bágyadtan és elkésve virradt fel a szürke téli
reggel; a Rosenstrauch bácsi keze egyre jobban remegett; könnyben úszó
szeme kidülledt; és amikor nem is ivott, a torka egyre lázasabban nyelte
a vágyódás száraz kortyait. Ország végre fölállt és menni készült.
Rosenstrauch bácsi ekkor sietve emelt egy teli poharat előre
csucsorított ajka felé. Remegő keze azonban megállott útközben; a
pohárból előbb kicsordult az ital, azután halk koppanással a pohár is
leesett a földre. Rosenstrauch bácsi két hörgő, nagy lélegzetet vett,
könnyes és kidülledő szeme mintha ki akart volna pattanni az üregéből,
homlokán a vastag erek vonaglottak, meghajlott teste lefordult a székről
és lezuhant a földre. Két másodperc mulva halott volt.
Monostory fölállott, lenézett rá és elbiggyesztette az ajkát.
– Egy lélek, – mondta csendesen, – amely eljátszotta a maga
halhatatlanságát.
Azután Országgal együtt csendesen elment. – De másnap hajnalban újra ott
volt; és harmadnap is; és negyednap is, és azontúl mindig. –
*
Dühödten kereste a részegséget; és el-elbotolva, néha meg is találta.
Szörnyű utakon járt, el-elbotlott; megnyugodott és beszennyeződött; a
géniusz ragyogása lassan eltünt nemes homlokáról, és kínzott és elfáradó
teste lassan megért rá, lassan készült rá, hogy egy süket órában elhívja
a halált.
– _Vége_. –