A szentlélek lovagja - 6

jelenlétében is lehetett volna beszélgetni. Monostoryhoz néha
odafordultak egy igenért vagy egy nemért. Jeney később megkérdezte a
lányát, szorgalmas volt-e ma; Loli mondta, hogy nem nagyon, ma délelőtt
nem tudott tanulni, ma majd délután pótol mindent, nem megy el a francia
festők kiállítására, ahová el akart menni. Monostory elmerülve és
szótlanul ült a helyén.
Jeney azután fölállott:
– No, nekünk most dolgunk van.
Monostory is fölállott. Az asszony kezet nyujtott neki.
– Viszontlátásra, – mondta, – minél előbb.
Loli közbeszólt:
– Anyám, – mondta, – nekem van egy külön meghívásom a Monostory számára.
Az anyja kérdő arccal fordult feléje.
– Jövő szerdára, – mondta Loli.
– Ah igen…
Odafordult Monostoryhoz:
– A születésnapja, – mondta mosolyogva.
Monostory bizonytalan arccal nézett rá.
– A tizenhatodik, – mondta Jeneyné mosolyogva. – Erre a napra
természetesen át kell neki engednem a meghívás jogát.
Loli fölemelte égő arcát Monostoryhoz:
– Eljön? – kérdezte.
– El.
– Becsületszó?
– Becsületszó.
Jeneyné nevetett, Monostory újra kezet csókolt neki, azután kezet
nyujtott Lolinak, Loli erősen megrázta a kezét, Jeney udvariasan előre
eresztette és Monostory révedezve, kábultan, mintha álomban járna,
indult előre.


X.
A napok így teltek el.
Monostory reggel hét órakor fölkelt. Pontosan ébredt és rögtön kiugrott
az ágyból, mert az az érzése volt, hogy örvendetes és sürgős dolgok
várnak rá. A hálószobájából átment a fürdőszobába, ott elővette a
súlyzóit és jó negyedóra hosszat tornázott; az izmai pattogva
engedelmeskedtek neki és feszülve és rugalmasan viselték el a
legkeményebb teherpróbákat is; ő boldogan élvezte teste egészségét és
erejét, azután fáradtan beleült a fürdőbe. A langyos fürdőt fáradtan és
derülten élvezte néhány percig, azután pihenten fölkelt és sietve
felöltözködött. A lakása másik szobájában, az ebédlőben várt rá a
reggeli. Elfogyasztotta; azután csöndesen szivarra gyujtott és gondosan
elolvasta azt a pár lapot, amelyet járatott. Háromnegyed kilencre készen
volt az olvasással is és a szivarral is. Ekkor átment a hivatalába.
Kilenc óra előtt öt perccel pontosan ott volt.
Az asztalán nagy halom levél feküdt és ő ekkor boldogan belevetette
magát a munkába. Az a munka, amely ráhárult, az első perctől kezdve elég
nagy volt; ő azonban egyre több munkát kért és szerzett meg a maga
számára. A saját erejében gyönyörködött, amikor dolgozott; a munka olyan
volt a számára, mint valami jóleső, hatalmas, könnyen végzett fizikai
erőfeszítés. Átúszni egy folyót, megülni egy lovat, elsőnek repülni egy
falka mögött: ez az érzése volt, amikor dolgozott. Az az érzése volt,
hogy játék az egész; játszva és könnyedén végzett mindent;
jelentéktelennek érezte és szerette az egészet. Az embereket, akik a
nagy intézetben meghökkenve és gyanakodva fogadták, lefegyverezte és
meghódította. Csöndes volt, derült és udvarias; a hangjából, az egész
lényéből, mindenből, amit mondott és mindenből, amit tett, áradt a
felsőbbség, az okosság, az ellenállhatatlan és mindent legyürő tehetség.
Jeney tíz óra tájban jött be. Ő tizenkét óra tájban bement hozzá és
derülten, röviden és egyszerüen beszámolt neki arról, amiről be kellett
számolnia. Ebből a beszámolóból szigoru formákhoz kötött cselekedetet
csinált; úgy végezte a dolgot, mint egy katona, aki a szolgálat
rendjének értelmében alázatos anélkül, hogy a személyének valóban köze
volna a dologhoz; éppen a hibátlan és feszes alázatosságával
személytelen cselekedetté tette azt, amit személyes cselekvés gyanánt
alig tudott volna elvégezni. Jeney elfogadta hivatalos dolgaik
elintézésére ezt a módot; ez neki is egyszerübbé és könnyebbé tett sok
mindent. Amikor azonban a hivatali ügyek elfogytak, akkor mégis
megkönnyebbülten föllélekzett, elmosolyodott, leültette Monostoryt és
hosszabb-rövidebb ideig beszélgetett vele. Monostory ezeknek a
beszélgetéseknek a során az első időben inkább kérdezősködött; később
azonban, amikor Jeney úgyszólván mindent elmondott már neki, amit
elmondhatott, lassan és óvatosan közölte Jeneyvel a nagy intézet
vezetésére vonatkozó észrevételeit, egyéb gondolatait és terveit.
Ezeknek a beszélgetéseknek a végén Jeney mosolyogva ilyesmit szokott
mondani:
– Lehetetlen, hogy sokáig itt maradj. Zavarba hozol. Az az érzésem van,
hogy neked kellene itt ülnöd. Hihetetlen, mennyire au fait vagy
mindenben. A tehetségedet én mindig teljes elfogódottsággal tiszteltem,
de azt nem hittem, hogy mindent, amit tudok, egy félesztendő alatt
megtanulsz. Ha nem gondolnám azt, hogy az üdvös konzervativizmus az,
amire itt legelsősorban szükség van, akkor fölkelnék és azt mondanám,
ülj le te ide és csinálj forradalmat. De így inkább neked kell elmenned
valahová, ahol te leszel az úr, a gazda, a vezető…
Monostory nevetve hallgatta meg ezeket a kijelentéseket és amikor Jeney
elbúcsuzott tőle, sietve ment vissza a szobájába és lángoló lendülettel,
szinte haragos jókedvvel vetette rá magát újra a munkára.
Délután három órakor bevégezte a munkát és hazament a lakására. Itt
megebédelt, azután olvasott. Pénzügyi munkákra vetette rá magát
ugyanazzal a haragos jókedvvel, ugyanazzal a fogat összeszorító
lelkesedéssel, amellyel az irodában a munkáját végezte. Haragos mámorral
akart elnyelni minden tudást; éhesen fogyasztott el száz meg száz
adatot; bizonyos akart lenni a dolgaiban; jól föl akart fegyverkezni,
teljes két-három évet adott magának a készülődésre; és szomjas
fantáziájának és ötletektől szikrázó agyvelejének egyelőre csak percekre
engedte meg a tervezgetést.
Öt óra tájban átöltözködött. Lassan és nagy gonddal öltözködött föl.
Felöltözködés után többnyire elment egy klubba, ahová Jeney vezette be
és ahol Hollódi Arturral is találkozott néha. Hollódi olyan kedves volt
hozzá, hogy ez a kedvesség szinte udvarlásszámba ment már, de bizalmas
viszony mégsem keletkezett közöttük. Néha nem a klubba ment ilyenkor
délután, hanem Országgal találkozott valami kávéházban. Ország
álmélkodva fogadta valahányszor megjelent, fejcsóválva nézegette friss
és délceg elegánciáját és beszélgetés közben is meg-megállott néha.
Bámulva ránézett.
– No mi az? – kérdezte Monostory.
– Hihetetlen, – szólt erre a fejét csóválva Ország. – Hihetetlen. Hiszen
tudok mindent, mégis hihetetlen. Hogy én ilyen nagyszerüen
csalódhattam…! Hogy én önt mennyire megmenthetetlennek láttam.
Monostory mosolygott. Ország vállat vont és fanyarul hozzátette:
– Pedig én voltam a menthetetlen.
– Miért? – kérdezte Monostory.
– Mert már akkor tudtam, hogy a darabom meg fog bukni és mert titokban
már akkor éreztem, hogy soha én többé ilyet nem fogok írni.
– Ne legyen gyáva. Az ilyen bukás tisztesség.
– Mindenütt másutt. Budapesten nem. Budapesten azt, aki hősiesen
elbukik, mindenki megrugja. Budapesten senkiben sincs meg… nem a
bátorság, hanem a kedv és az akarat arra, hogy egy-egy elbukó ügy mellé
odaálljon. Nincs semmi, amit Budapest jobban megvetne a boldogulni nem
tudó lángelménél. Amíg fent vagyok, amíg gicset írok, de sikerem van,
addig még az is respektál, aki tudja, hogy gics, amit írok. Mihelyt
megbukom, akkor nemcsak rámrohan minden patkánylyuk minden lakója, de
még azok is elhuzódnak tőlem, akik tudják, hogy jót írtam, hogy kitünőt
írtam, hogy… hogy… hogy halhatatlanság felé tettem egy lépést.
Elbiggyesztette a száját:
– Soha többé én ezt a lépést nem merem megtenni.
Vállat vont.
– Én, – mondta keserüen, – ezentul megint mindig olyan darabot fogok
írni, amelynek sikere lesz.
Monostory vigasztalta. Ugyszólván lelkileg vállon fogta és fölrázta a
kábulatából. Barátilag megszidta, biztatta és bátorította. Ország hálás
volt neki, de fanyarul és szkeptikusan mosolygott, amikor elváltak.
Ekkor rendesen hat óra körül járt az idő. Monostory ilyen tájban
mindennap fölment Jeneyékhez.
Legtöbbször egyenesen a Loli szobájába ment. Loli várta; mosolyogva ment
elébe, jókedvtől ragyogó arccal ültette le, azután csengetett a teáért.
Tíz percig tartott a teázás; azután Monostory szivarra gyujtott; Loli is
többnyire megpróbálkozott egy cigarettával, de rövid kisérletezés után
rendesen letette. Monostory azután megkérdezte Lolit, mi történt tegnap
óta és Loli beszámolt neki a színházi előadásról, amelyet végignézett,
vagy a koncertről, amelyet végighallgatott, vagy a társaságról, amelyben
volt.
– Igaz, – mondta ilyenkor egyszer, – a szép Steinschneiderné tegnap azt
mondta, hogy meg akarja magát híni.
– Úgy?
Lolinak remegett a szája.
– Remélem, – mondta lesütött szemmel, – hogy ezt a meghivást nem fogadja
el.
– De Lolika… ez most már a harmadik meghivás… ezt igazán nehéz lesz…
– Kérem, ne fogadja el!
– Megbántom vele. És miért bántsak meg ok nélkül valakit? Amikor…
igazán… a világon semmi ok sincs rá.
– Csak az, hogy én kérem.
Monostory erre megigérte, hogy nem fogadja el a meghivást és meg fogja
bántani a szép Steinschneidernét. Loli azután az iskolai ügyeiről
számolt be. Most már a hetedik gimnáziumba járt; de magántanuló volt és
csak egy-két órára ment be az iskolába. A tanulás ezért néha-néha
megakadt. Ilyenkor Monostory segített. Leült a Loli asztala mellé,
elővette a Loli könyveit, megpróbálta visszaidézni az emlékébe, amit
valaha tanult, vagy megpróbálta a dolgot a könyvből megérteni és mindig
túlsegítette Lolit a bajon. Legkönnyebben ment a segítség ott, ahol a
legtöbb baj volt: a latin dolgozatoknál. Loli az elvi visszautasítás
álláspontján volt a latinnal szemben, Monostory pedig szerette a latint.
Ebből rendesen vita támadt közöttük.
– A latin, – mondta Loli, – ostobaság. Olyan, mint a régi babonáknak az
az egész tömege, amelyet az iskolából is és a lelkekből is irgalmatlanul
ki kell irtani. Természettudományos műveltség kell.
Monostory mosolyogva hallgatta és egy-két esztendeig tartott, amíg a
latin számára kegyelmet tudott kapni tőle és legalább néhány latin
szerelmes verset megszerettetett vele és egy-két évig tartott, amíg
rábirta, hogy ne legyen irgalmatlan mindazzal szemben, amit összefoglaló
szóval régi babonák tömegének nevezett. Egyébként nem fáradozott sokat
azzal, hogy meggyőzze. Megértette, hogy Loli is, mint az az egész
fiatalság, amely vele egykoru, tele van elfogultságokkal és hogy az a
fiatalság ugyanakkor, amikor azt hiszi, hogy elvetett minden dogmát,
tele van a maga dogmáival. Megértette ezt, rábízta az időre, hogy a Loli
dogmáin enyhítsen és boldogan látta, hogyan enged lassanként a Loli
kedves konoksága és hogyan válik Loli olyan felsőbbségessé, de enyhévé
és elnézővé, mint az anyja.
Néha még érte egy-egy meglepetés. Egy délután Buzát Jánosról volt szó és
Loli elmondta, miért érzett eleinte némi szimpátiát iránta.
– Azért, – mondta nyugodtan, – mert én úgy szoktam az embereket
megnézni, hogy ha férjhez mennék hozzájuk, vajjon milyen gyerekeim
születnének.
Monostory ekkor meghökkenve és idegenkedve nézett Lolira. De olyan
tündöklően tisztának látta a tekintetét, olyan nemesnek és fehérnek a
homlokát, hogy egy legyintéssel elhárította magától a kedvetlenségét.
Szeretik a nagy szavakat, – gondolta, – de csak az argotjuk más, mint
azé a leánytipusé, amely nekem kedvemre való. Megtanulták azt, hogy a
gyermek évszázadában élünk; és ebben a tulzó és kissé szájas
gyerekkultuszukban van még valami tiszteletreméltó is.
Ezeken az apróságokon kivül semmi sem zavarta meg azt a két órát,
amelyet mindennap együtt töltöttek. Mikor a Loli ügyei már
letárgyalódtak, akkor a Monostory dolgairól volt szó. Loli nagy
érdeklődéssel kérdezősködött a munkájáról, az olvasmányairól és végül a
terveiről, és ilyenkor Monostory megengedte a fantáziájának, hogy
szikrázva emelkedjék a magasságba. Hátradőlt egy karosszékben, elnézett
a messzeségbe és elmagyarázta Lolinak, hogyan igázza majd le a pénzt;
elmondta, hogy néhány év mulva milliói lesznek; távolba néző, akarattól,
vágytól és fantáziától égő szeme vissza-visszatért Lolihoz; és Loli, aki
a lélegzetet visszafojtva ült vele szemben, csillogó szemmel kereste a
tekintetét.
Fél nyolc tájban Monostory elbúcsúzott. Loli kikisérte, egy darabig
szótlanul nézett a szemébe, azután hosszan megrázta a kezét. Monostory
lement az utcára, meleg szívvel és jókedvüen sétált egy ideig, azután
fölment a vívóterembe és újra kemény és nagy munkát adott az izmainak.
Az izmainak mindig a végső erejét akarta kivenni; szüksége volt arra is,
hogy az összerogyásig elfárassza magát; de különösen égető szükségnek
érezte azt, hogy a testét rugékonynak, erősnek és fiatalnak tartsa meg.
Kilenc óra tájban lejött a vívóteremből; kellemes fáradtsággal
hazaballagott; otthon várt rá a vacsorája; leült; csöndesen
megvacsorázott, rágyujtott egy szivarra, olvasmányt vett elő, és mire a
szivarnak vége lett, már ágyban volt és csöndesen elaludt. Mély és
nyugodt álma volt; csöndesen és nyugodtan aludt reggel hét óráig, amikor
pontosan fölébredt és rögtön kiugrott az ágyból, mert az az érzése volt,
hogy örvendetes és sürgős dolgok várnak rá.
Igy teltek a Monostory napjai. Igy élt le három nyugodt és boldog
esztendőt.


XI.
Loli fölállott az íróasztala mellől, a könyvszekrényhez ment, kivett egy
testes művészettörténeti munkát, visszament vele az íróasztalhoz és
lassan lapozgatni kezdett benne. Monostory, aki egy karosszékbe
sülyedten szemközt ült vele, eddig szótlanul nézte. De amint Loli
fölállott és a könyvszekrény felé indult, amint fiatal, délceg termete
lassan kiegyenesedett, Monostory egyszerre fölriadt gondolattalan
álmodozásából. Ahogy Loli járt, ahogyan egy lassú mozdulattal a karját
fölemelte a könyvért, ahogyan visszaült az íróasztal mellé, – mindebből
valami nyugtalanító, valami fölriasztó, valami riadószerű, – olyan
perzselő valami áradt Monostory felé, hogy Monostory összerázkódott,
egyenesre ült a karosszékében és fölemelte a fejét, mint aki egy támadás
ellen akar védekezni. Azután csodálkozva nézett szét a szobában,
amelyben három év óta szinte mindennap eltöltött két órát. Mi történt
ezzel a csendes és nyugalmas szobával? Mi sustorog benne, mint a
parázsló tűz, és mi bujkál a sarkokban, mint egy nyugtalanító titok?
Loli a balkezére rátámasztotta a fejét és a jobbkezével lassan
lapozgatta a könyvet. Monostory sokáig nézte szótlanul, azután halkan
megszólalt:
– Milyen furcsa, Loli, hogy maga már tizenkilenc éves.
Megdöbbent tőle, milyen remegő, rekedt és tikkadt a hangja. Loli azonban
föl sem emelte a fejét a könyvről; észre sem vette az ő hangjának a
remegését; udvariasan mosolygott és nyugodtan felelte:
– Hm… mulik az idő.
Tovább lapozott a könyvében. Monostory azt akarta, hogy nézzen föl.
– No Loli, – mondta, – ugye jó, hogy az érettségi után nem ment sietve
az orvosegyetemre?…
– Igen, – felelte Loli, – a művészettörténet is nagyon szép dolog.
Fölnézett egy másodpercre.
– És magának abban is igaza volt, – mondta, – hogy a középkor az
emberiség történetének a legérdekesebb része.
Elmosolyodott. Vállat vont.
– Sőt attól tartok, – mondta, – hogy a középkor Budapesten nemsokára
divatba fog jönni. Veszedelmesen sok tizennyolc éves művelt hölgy
érdeklődik iránta. De mindegy, – mégis érdekes.
Ujra lenézett a könyvére. Monostory kielégítetlenül és szomjasan nézte
szép, barna fejét. Loli! Itt ül!… Néhány másodpercre fölnézett volt; –
de milyen volt a tekintete! Hová tünt el a szemének az az olvadó, lágy
és édes mélysége, amelyet nem lehetett megindulás nélkül nézni? Hol van
a gyerek-Loli szemének a tündöklése? Ennek a szép, nagy lánynak hideg,
nyugodt és üres a tekintete, lehűtő és nyugtalanító. Mi veszett el
belőle?
Aggódva, elfogódottan és szomjasan nézte Lolit. Loli lapozgatott a
könyvében. A szobában csend volt.
– Tudja-e, – mondta azután Monostory dobogó szívvel, – hogy egypár hét
mulva csakugyan ott hagyom az édes apja intézetét?
– Ah?
– Igen. A hollandiakkal mindent rendbe hoztam. Minden pénzt megadnak.
Körülbelül rendben van a dolog Hollódival is…
– Úgy? Vigyázzon, Hollódi ellensége magának.
– Tudom. Azt az elégtételt egyelőre megszerzem neki, hogy az ő
támogatásától teszem függővé a dolgot. – Paris vaut bien une messe. –
Nem?
– De igen… igen…
Monostory elhallgatott és összeszorított foggal nézett Lolira. Miért
lapozgatja olyan érdeklődéssel azt a könyvet? Miért néz föl csak egy-egy
futó és üres pillantásra belőle? Nem érdekesebb a könyvénél az, amiről
itt szó van? Azt akarom, hogy nézzen föl!
Loli fölemelte a fejét és fölnézett.
– Tudja-e, – mondta, – hogy Buzát bemegy aligazgatónak a Hollódi
bankjába?
– Tudom.
– Látja, mégis tehetséges ember.
Monostory megdöbbenve nézett rá. Miért mondta ezt? Hogy jutott ez
eszébe? Összehasonlította őket kettejüket? A szemöldökét összevonta; a
torka kiszáradt; a fejét fölemelte és minden izma megfeszült, mintha
valami hallatlan erőfeszítésre készülne. Loli vissza akart pillantani a
könyvébe. Monostory azonban megszólalt:
– Látja, Loli, én most fogok bele abba a munkába, amelyre három év óta
készülök. Amit most a kezembe kapok, amit én szereztem meg, a hollandiak
pénzét, egy harmadrangu kis jelzálogbankot, az gyarló szerszám,
jelentéktelen kis instrumentum lesz. De majd meglátja, mit csinálok én
belőle. Majd megmutatom én most, hogyan kell megtizszerezni és
megszázszorozni a pénzt, de nem a Hollódiak módján, nem úgy, hogy egy
szegény országot kiuzsorázzon az ember, hanem úgy, hogy ahelyett a
pusztító árvíz helyett, amely eddig Magyarországon volt a nagytőke,
olyan áradás legyen, mint a Nilusé, áldásthozó és megtermékenyítő…
Tovább beszélt. Nemes és zengő hangja megmelegedett és áttüzesedett. A
hangja forró lett; a szavai szárnyat kaptak; a gondolatai repültek. Ha
máskor így beszélt a terveiről, Loli kipirult arccal és lelkesedéstől
égő szemmel hallgatta. Most is figyelt rá.
– Igen, – mondta. – Ez érdekes.
De a szeme hideg volt és közömbös és az arca nyugodt és tiszta.
Monostory minden izmát megfeszítette egy ideig, kétségbeesett akarattal
és elszánt lelkesedéssel beszélt, de azután lassan akadozni kezdett a
hangja és végül elhallgatott.
– No, – mondta Loli érdeklődve, – és azután?
– Semmi sincs tovább, – felelte Monostory.
Csend lett.
– Igaz, – szólt Loli, – hiszen maga haza is utazik egy-két napra.
– Csak egyre.
– Úgy…?
Újra hallgattak.
– Emlékszik-e Loli, – mondotta azután Monostory elkomorodva, – a főúrra
és a báróra, akikről én egyszer beszéltem magának?
– A fő-úr-ra…?
– A főúr, az papnövendék volt valamikor. Most is reverendában jár még.
Semmi baja, csak időről időre összecsapja a bokáját és a fejéhez kapja a
kezét, mintha azt kiáltaná, hogy csuhaj –?
– Ah igen, emlékszem rá. És a báró?
– A báró egy szegény zsidó, aki megkivánja, hogy őt báró úrnak szólítsák
és aki azt várja, hogy a császár egyszer csak eljön, lefejeztet
mindenkit és akkor övé lesz a Morgenrot boltja.
– Ah… emlékszem. – De hogy jut ez most eszébe?
– Hogyan? Nem is tudom. Talán úgy, hogy én három év óta készülök rá,
hogy hazamegyek, elhivatom a főurat és a bárót…
– És?
– Etetem és itatom őket.
– És?
– És az asztalra könyöklök. És nézem… őket. És nézem… mekkora távolságra
jutottam tőlük.
– Úgy? Igen…
Mind a ketten elhallgattak. Loli azután fölállott:
– Igen, – mondta, – Országnak igaza van, a maguk tehetsége odalent egy
furcsa életművészetben merült ki. – Ennek az életművészetnek nagy
varázsa van. – De jobb azért onnan lentről elkerülni.
– Jobb…
Hallgatás támadt. Loli az órára nézett.
– Készül valahová? – kérdezte Monostory.
– Igen. Koncertbe megyek.
– Jó mulatást.
– Jó mulatást magának is. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
Kezet fogtak és Monostory elment. Másnap hazautazott. Elvégezte az
üzleti dolgait, azután bágyadtan virrasztva megvárta az éjszakát. Fáradt
volt és a szokatlan virrasztást nehezen bírta. De valahányszor az jutott
eszébe, hogy le kellene feküdnie, mindig az az érzése támadt, hogy a
lefekvéssel és az alvással valami elmulaszthatatlant mulaszt el. A szíve
összeszorult és bágyadtan virrasztott tovább.
Hajnaltájban elment a Vitriol-korcsmába. A gazda álmélkodva fogadta.
Monostory italt rendelt, azután megparancsolta, kerítsék neki elő a
főurat és a bárót. A főúr nemsokára megjelent; kissé megőszült három év
óta; a reverenda rongyokban lógott le róla, de vídáman bokázott és
hetykén kapkodta a fejéhez a kezét. Később megérkezett a báró is;
gyanakodva nézte Monostoryt, de amikor Monostory báró úrnak szólította,
akkor leült az asztalhoz, evett és ivott és hamarosan megsúgta
Monostorynak, hogy a császár útban van már, mindenkit lefejeztet és
akkor övé lesz a Morgenrot boltja.
Monostory rákönyökölt az asztalra és nézte őket. A szeme égett az
álmatlanságtól, a teste reszketett a bágyadtságtól, kábult révedezés
jött rá, a szíve megtelt csüggedéssel és szorongással és úgy érezte,
hogy testvérei azok, akiket megvendégel.


XII.
Monostory másnap ismét Budapesten volt. Délben érkezett meg, otthon
megebédelt, átöltözködött, azután – szokása ellenére – korán délután
fölment a vívóterembe. Nem tudott ellentállni annak a vágyának, hogy
kipróbálja az izmait; látni akarta, el bírja-e még végezni a teste azt
az emberfölötti munkát, amelyet hajdan néha ráparancsolt; a
megelégedettséget, a nyugalmas felsőbbséget, a testi büszkeséget
kereste. Lihegve, zakatoló tüdővel és szívvel el tudott végezni még
mindent; a teste nagyszerű munkájában gyönyörűsége telt, de amikor
felöltözködött, az öltözőszoba tükrében belenézett a saját szemébe,
sokáig nézett magával farkasszemet és lassan elkomorodott.
A vívóteremből fölment Jeneyhez, a hivatalba. Elmondta neki az
utazásának az eredményét és elmondta neki, hogy az új részvénytársaság
pár nap mulva hivatalosan megalakul és működni fog és hogy ő a napokban
fölkeresi Hollódit, akinek az üzleti támogatására szüksége lesz. –
Helyes, – felelte erre Jeney, – Hollódi mindent meg fog tenni, hogy az
új intézetnek szolgálatára legyen; és pompás, hogy a dolgok ilyen
pompásan mennek; ő gratulál Monostorynak, még inkább a hollandusoknak és
egy kicsit önmagának is; nagyon boldog, hogy idáig eljutottak…
Monostory szótlanul ült vele szemben és maga sem tudta miért,
fájdalmasan mosolygott. Nem tudott válaszolni; nem tudta sem a hivatali
érintkezésük formális hangját megütni, sem a baráti érintkezésük régi
könnyed és felsőbbséges hangját; révedezve ült a helyén, gondolattalanul
nézett Jeneyre és fájdalmasan mosolygott. Jeney is elhallgatott és
lenézett a földre. Egyszer-kétszer köhintett, fölemelte a fejét, mintha
szólani akarna, azután ismét a szőnyeget nézte.
Kint sötétedett és ők bent sokáig hallgattak. Jeney végre fölállott,
lesütött szemmel odalépett Monostoryhoz, bizonytalan és bátortalan
mozdulattal megérintette a vállát és halkan és ingadozva így szólt:
– Kedves Pistám, – nekem volna egy baráti kérésem is hozzád, – te,
tudom, nem fogod félreérteni és meg fogod érteni…
Elhallgatott. Lesütött rövidlátó szemét bátortalanul fölemelte
Monostoryra.
– Parancsolj, – felelte nagyon csendesen Monostory.
A szíve hevesen vert. A Jeney hangja olyan volt, mintha nagy távolságból
érkezne hozzá.
– Nézd, – mondta Jeney most már ismét lesütött szemmel, – nézd… Loli
időközben nagy lány lett… én ugyan neki teljes szabadságot adok és ő az
idejével úgy rendelkezik, ahogyan akar… és ez a te irántad való vonzalma
és általában a ti barátságtok nagyon kedves volt, ő rá kétségtelenül
hasznos és szellemileg érlelő… de az idő elmúlt, ő időközben nagy lány
lett és…
Megakadt. Rövidlátó szeme újra fölkereste a Monostory beesett szemét és
megzavarodottan siklott le a földre.
– Igen, – mondta Monostory fájdalmas mosollyal, – és…?
– Szóval… az ő jövője érdekében, azt hiszem, helyes volna, ha ez a te
mindennapos… Ez a ti mindennapi találkozásotok elmaradna… Oh, te nem
fogsz félreérteni, – én boldog vagyok, ha te mindennap megtisztelsz
bennünket a látogatásoddal. – De minket. – Nem őt.
Hosszú szünet támadt.
– Igen? – kérdezte Jeney.
– Igen, – felelte Monostory szenvedve. – Amint parancsolod.
– Te ugy-e, megérted…
– Tökéletesen.
Monostory fölállott. Beesett szeme hunyorgott, mintha erős fény érte
volna és kézadásra nyujtott keze reszketett. A szavait, úgy tetszett,
nem ő maga mondja.
– Igen, – szólt kábultan, – csak ma még… mert úgy volt… mert
megállapodtunk benne…
– De kérlek; parancsolj.
Monostory lement a sötétedő utcára. Kábultan haladt előre, de amikor a
Jeney-ház elé ért, egyszerre az egész testét megrohanta a vágynak, az
akaratnak, az elszántságnak egy olyan rohama, hogy az orrlyukai
kitágultak, mintha lihegne és hogy az izmai fájni kezdtek.
Amikor belépett a Loli szobájába, sápadt arcából, sötét szeméből
lángolva lobogott a mámoros, haragos és győzelmes elszántság. Az az
érzése volt, hogy mindenkinek meg kell éreznie azt a mindenre készséget,
annak a halálos nagy erőnek a rettentő és nagyszerű lehetőségeit, amely
belőle kiárad. Loli azonban derülten és nyugodtan fogadta; az arcán nem
vett észre semmit; nyugodtan leültette, azután tovább foglalkozott a
könyveivel és közömbösen beszélt a középkori építészetről és
szobrászatról.
– Nézze, – mondta – nem tudok ettől elszakadni; hihetetlen, hogy ennek a
csodálatos és lezárt művészetnek milyen izgató problémái vannak.
Monostory megdöbbenve és dermedten bámult rá. Miért beszél így? Miért
nem néz föl reá? Miért érdekli minden más, csak az nem, hogy ő sápadtan
ül itt vele szemben és a nyelvét harapja szét tehetetlenségében?
Nagy bágyadtság jött rá. Hátradőlt a karosszékében, behunyta a szemét és
úgy érezte, jó volna meghalni.
Loli nem nézett föl rá. Lassan cigarettára gyujtott, kis füstkarikákat
eregetett le a könyv felé, amely előtte volt, azután szétfujta a
füstkarikákat és figyelmesen nézte a könyvben levő fotografiákat.
Monostory összeszedte magát. Összeszorította a fogát, egyenesre ült és
lassan előrehajolt.
– Mit csinált tegnap Loli? – kérdezte csendesen.
Loli egy pillantásra fölnézett.
– Tegnap… hm? délután kint voltam a jégen.
– Délután is?
– Igen. Megbeszéltem Buzáttal. Ő délben csak későn jöhet. Kitünően
korcsolyázik.
– Úgy?
Loli tovább eregette a kis füstkarikákat a könyvre, azután szétfujta
őket és figyelmesen nézte a gótikus templomokat, amelyeknek a
fotografiái előtte voltak. Megrázta a fejét.
– Multatuliban az van valahol, – szólalt meg energikusan, – hogy egy
gótikus székesegyház olyan, mint egy ima. Csak imádkozó ember építhette.
De akik ezeket építették és kifaragták, azok éppen úgy lehettek hitetlen
emberek is; helyesebben csak egy hit volt bennük: a maguk művészetébe
vetett hit. – Abba, amit mi primitivnek látunk, szoborba, képbe, mi csak
belemagyarázzuk a naivságot, vagyis a hitet…
Monostory nem felelt. De amikor Loli tovább beszélt, akkor összeszedte
minden erejét és válaszolt neki. Vitatkozott vele. A feje fájni kezdett
attól a szörnyű erőfeszítéstől, hogy soha sem hallott szépségü dolgokat,
sohasem hallott szépen mondjon el. Loli azonban csak néha nézett föl; a
tekintete azután közömbösen siklott vissza a könyvére; nyugodtan
felelgetett, nemsokára új cigarettára gyújtott, gyorsan egymásután
eregette a kis füstkarikáit, azután szétfújta őket.
Az idő lassan és fájdalmasan telt.
– Tudja-e, – kérdezte később Monostory, – kivel találkoztam tegnapelőtt?
– Kivel?
– Steinschneidernével.
Visszafojtotta a lélegzetét és félig lehunyt szempillái alól reszketve
nézett Lolira.
– Óh, – mondotta Loli, – az örök Steinschneidernével. Hát az még megvan?
Mit mondott?
– Hogy menjek el hozzá.
Loli megbiccentette a fejét.
– Szívós egy matróna, – mondta komolyan.
– Hát elmenjek? – kérdezte Monostory.
Alighogy kimondta, elszégyelte magát. Loli fölnézett rá és vállat vont:
– Ha kedve van rá, – mondta, – ha csakugyan kedve van rá –?