A szentlélek lovagja - 5

magát, hogy meg ne ölelje. Várt egypár másodpercet, megrázta a fejét,
azután üzleti hangon mondta:
– A munka, amelyet végeznie kell, az olyan ember számára, mint ön, nem
nehéz. Van egypár technikai szabálya, azt ön egy félóra alatt tudni
fogja.
Kopogott az asztalon és az álmos pincérrel papirost, tintát és tollat
hozatott. Az ég ekkorra egészen megvilágosodott; nagy fényével,
forróságával és gőzével jött Budapest nyári reggele, és Monostory a
kávéházi asztalon megtanulta Országtól, hogyan kell a nyomdai szedést
korrigálni.


VIII.
Augusztus végén Ország hazajött Budapestre. Éjféltájban érkezett meg.
Hazament a lakására; megfürdött; átöltözködött; lement egy kávéházba;
evett valamit, elolvasta az esti lapokat, szivarozva nézegette az
éjszakai Budapest lassan elcsendesülő életét, azután betelefonozott a
Budapesti Ujsághoz és Monostoryt kérette a telefonhoz.
– Halló, – mondta, – itt Ország.
– Monostory.
– Most érkeztem meg; szeretnék önnel együtt lenni.
– Ha kedve van rá… három óra tájban a Postagalambban vagyok.
– Hol?
– A Postagalambban… Most dolgom van.
Letette a kagylót. Ország meghökkenve nézett a telefonra, azután ő is
letette a kagylót. A kávéház főpincére nem tudta, hol van a Postagalamb,
de az egyik pincér tudta: a Postagalamb kis kocsma a Ferencvárosban.
Ország elszivarozta az időt fél háromig, azután kocsiba ült és
elhajtatott a Postagalamb elé.
A szíve dobogott, amikor a füstös, piszkos és alacsony kocsmába
benyitott. A kocsmának volt egy vendéglői része is; ez volt az előkelőbb
rész; itt egy-két asztal le is volt terítve piros abrosszal. Egy
pirosabroszos asztal előtt már ott ült Monostory. Ország elsápadva
lépett elébe.
– Jó napot… jó reggelt, – mondta elfogódva.
– Jó reggelt, – felelte nyugodtan Monostory.
A jobbkezének a széttárt ujjait nyujtotta feléje. Ország kezet próbált
vele fogni, de alig érintette meg széttárt ujjait, Monostory már vissza
is húzta a kezét. Ország zavarodottan állott előtte.
– Nem ül le? – kérdezte Monostory.
– De igen.
– Velem tart? Nem rossz ital…
– Igen, ha megengedi.
Monostory csettintett a jobb keze két ujjával.
– Hahó… Rosenstrauch bácsi!
A másik szobából egy mosolygó öreg ember jött be, akinek az ősz haján
meglátszott, hogy valamikor lángoló vörös volt. Monostory rámutatott:
– Ez itt Rosenstrauch bácsi, a földim, akit itt szerencsésen
fölfedeztem… egyetlen barátom. – Rosenstrauch bácsi is mást csinált
valamikor, mint hogy buzapálinkát szervirozott tíz fillérért poharát…
Rosenstrauch bácsi mosolyogva bólogatott; azután legyintett:
– Jobb arról nem beszélni, – mondta. – De ha csak legalább én is a
nagyságos úrral tarthatnék.
– Ugyan üljön le.
– Nem lehet… A professzor megtiltotta.
– Hát akkor adjon ennek az úrnak itt egy poharat.
Rosenstrauch bácsi poharat adott Országnak, azután megállott mellette.
Ország töltött magának és fölhajtott egy pohárral az erős pálinkából,
azután meglepetve fordult Rosenstrauch bácsi felé. Mialatt az italt
betöltötte és mialatt fölhajtotta, azalatt ugyanis Rosenstrauch bácsi
halkan és kis mozdulatokkal ugyanazt csinálta, amit ő. Fölemelte az
üveget, anélkül hogy fölemelte volna; azután jött a töltés mozdulata;
azután a pohár az ajakhoz emelődik… az ital beleömlik a szájába, le a
torkon… a Rosenstrauch bácsi szája összezsugorodott, azután halk
csettintéssel szétnyilt; kékes szeme megnedvesedett, az egész arca olyan
boldogtalan, éhes és szenvedő vágyódást fejezett ki, hogy Ország
meghökkenve fordult feléje.
Rosenstrauch bácsi erre elszégyelte magát és kiment.
– Mi baja? – kérdezte Ország Monostorytól.
– Inni szeretne, – mondta mosolyogva Monostory.
– Hát miért nem iszik?
– Érelmeszesedése van… és mert az ótestamentumban meg van írva, hogy
ilyenkor egyetemi tanárhoz kell menni és az egyetemi tanár parancsait
meg kell tartani, hát nem iszik… Elivott egy milliót és most nem meri
elinni azt a néhány évet. – Meghalna egy pohár pálinkáért… és egész nap
pálinkát mér. – Szivaroznia se szabad. Ha nagyon meg akarja kínozni,
kinálja meg szivarral, mikor megint bejön.
– Nem akarom nagyon megkínozni.
Az Ország hangja heves volt és visszautasító. Monostory ránézett, vállat
vont és csendesen mondta:
– Nekem úgy is jó.
Ország kipirult az izgalomtól.
– Nekem, – mondta remegve, – nagyon fájdalmas érzés, hogy önt itt látom
és így látom.
– Igy! Mi az, hogy így?
– Igy: ilyen züllötten… Hiszen ön… hiszen… hiszen ön… tisztátlan.
– Piszkos. Miért mondja, hogy piszkos?
– Igen… a gallérja; és az arca… borotválatlan… és az inge…
– Igen. Látja, ez az, amit a legnehezebb megszokni… Ezért
egyszer-kétszer mégis csak főbe akartam magamat lőni… De a tisztaság
pénzbe kerül; a pénz pedig másra kell. És utóbb… utóbb azután nagyon jól
megszokja a dolgot az ember.
– De én… én nem így gondoltam…
– Hát hogy gondolta? Azt hitte, lehet félig elzülleni? Fönntartásokkal
elzülleni? A maga fajtájának talán!… De nekem? – Ah, az undorító volna…
Igy jó.
Ország tovább akart beszélni, de Monostory nem engedte. Töltött neki;
kényszerítette, hogy igyék; azután csendesen és nyugodtan ivott ő maga
is.
– A feleségemtől elváltam, – szólalt meg azután.
Ország nem tudott válaszolni. Monostory nem is várt választ.
Mozdulatlanul és elgondolkozva nézett maga elé és látszott rajta, hogy
tökéletesen elfoglalják a saját gondolatai. Ország elfogódva ült vele
szemben és aggódva és kínosan kereste azt a szót, amellyel újra
kezdhetné a szemrehányásait és amellyel bevezethetné azt az ajánlatot,
amelyet Monostorynak tenni akart.
Monostory egyszerre fölnézett rá. Ország ekkor gyorsan meg akart
szólalni, Monostory azonban megelőzte.
– Ismeri ön, – kérdezte nyugodtan – az éter szagát?
– Ismerem, – felelte bámulva Ország.
– Szereti?
– Utálom.
– Én is… én is…
Maga elé nézett és borzongva rázta meg a fejét.
– Milyen különös egy szag… Hihetetlen.
– Hogy jut ez eszébe?
Monostory nem válaszolt. Ivott; nézett maga elé és lassan belemerült a
gondolataiba. Ország egy ideig töprengve szemlélte, azután gyors
elhatározással megszólalt:
– Nekem voltaképpen egy kérésem van önhöz.
Monostory fölnézett rá. A szeme olyan volt, mintha álomból ébredt volna
föl.
– Tessék, – mondta szórakozottan.
– Meg akarom rá kérni: jöjjön hozzám lakni. – Az én neuraszténiám
számára tűrhetetlen már az egyedüllét. – A lakásom négy szobája közül az
egyik teljesen fölösleges. – Engem nagyon lekötelezne vele és…
Monostory elmosolyodott. Ország megakadt. Monostory jóindulattal
bólintott egypárszor.
– Köszönöm, – mondta barátságosan.
Azután legyintett egyet.
– De ne bolondozzék, – mondta azután komolyan. – Csak nem gondolja, hogy
én elhiszem, hogy –!?
Ország elpirult. Azután hevesen mondta:
– Én a következőket akarom önnek ajánlani…
Monostory közbevágott:
– Nem fogadom el, – mondta határozottan.
Ország habozott, azután újra kezdte:
– Hát akkor azt akarom önnek fölajánlani: menjen külföldre; én…
Monostory közbevágott:
– Nem fogadom el. Nem megyek.
Szikrázó szemmel nézett Országra.
– Nem fogadok el semmit, – mondta recsegő hangon – és nem megyek sehová.
Hagyjon nekem békét. Jól érzem magamat. És elég volt.
Ország nem tudott a szemébe nézni. Lesütötte a szemét és vállvonogatva,
halkan és szinte dadogva mondta:
– Én… én… az egész ország helyett szégyellem magamat… az ön sorsa miatt.
– Bárgyuság! – kiáltotta dühösen Monostory. – A magam sorsának magam
vagyok az oka. És elég volt. Mondtam, hogy elég volt.
Szikrázó szemmel nézett Országra, Ország lesütötte a szemét, ő erre
lassan megnyugodott, lehajtotta a fejét, ivott és újra gondolkozva
nézett maga elé.
Hallgattak. De nemsokára bejött Rosenstrauch bácsi. Monostory földerülve
nézett rá.
– Üljön le Rosenstrauch bácsi, – mondta neki szinte jókedvüen.
Rosenstrauch bácsi leült. Monostory erre egy olcsó szivart kapart elő
valamelyik zsebéből, nagy művészettel levágta a szivar végét és
csendesen és hosszú szippantásokkal rágyújtott. A Rosenstrauch bácsi
arca a szivar megjelenésekor megmozdult. A szeme rátapadt a szivarra és
a szája összecsucsorodott. A szivar végének a levágását és a rágyújtást
kéjes és szenvedő figyelemmel nézte és amikor a szivar füstölni kezdett,
akkor hajlott orrát magasra emelte a levegőbe és reszketve tett vele
néhány szippantást. Monostory azonban ekkor töltött magának. A
Rosenstrauch bácsi figyelme erre elterelődött a szivarfüstről és
ráterelődött az italra. Monostoryval együtt töltött és együtt emelte föl
vele a poharat. Száraz és üres torka többször egymásután görcsösen nyelt
és amikor Monostory letette a poharát, akkor Rosenstrauch bácsi
összecsucsorított, fájdalmas szájjal, elbűvölve, vágyódva és szenvedve
bámult a pálinkára és újra meg újra még mindig nyelt valami képzeletbeli
italt.
Monostory mosolyogva nézte.
– No Rosenstrauch bácsi, – mondta azután neki, – elég volt már…
Rosenstrauch bácsi felnézett az italról. A szeme visszatévedt ugyan még
egyszer-kétszer és a szája beszéd közben újra meg újra
összecsucsorodott, de a Monostory legközelebbi poharáig azért nyugodtan
tudott beszélgetni.
– Rosenstrauch bácsi, – mondta neki Monostory, – mondja meg ennek az
úrnak, mit csinálunk mi itt minden hajnalban.
– _Smúzolunk_, – mondta mosolyogva Rosenstrauch bácsi.
– Ugy van, – hagyta helyben Monostory. – És kiknek a példáját követjük
ebben?
– A régi görögökét, – felelte Rosenstrauch bácsi. – Azoknak is a _smúz_
volt az életük. – A symposion célja nem az ivás volt, hanem a smúz, és a
symposiarcha kötelessége csak másodsorban az itali parancsolgatás, mert
elsősorban a tárgy megjelölése, amelyről a smúz folyik. – Igy ült ott
Plátó, amikor Alkibiadesz berohant ibolyakoszorus fejjel…
– Honnan tudja ezt? – szólt közbe Ország meglepetve.
– Tőle, – mondta Rosenstrauch bácsi.
Rámutatott Monostoryra.
– Igen, – mondta Monostory mosolyogva, – tájékoztattam egy kicsit a
görög filozófiáról. – Neki inkább csak talmudi tájékozottsága volt.
Elgondolkozott.
– Pedig tudja-e, – szólalt meg azután hirtelen Rosenstrauch bácsihoz
fordulva, – hogy Arisztotelesz erősen hatott Majmunira és egy egész
csomó középkori zsidó íróra.
– Nem tudom. Nem is igaz.
– De igaz. Ide figyeljen…
Ország meglepetve hallgatta őket. Monostory hosszasan bizonyította
Rosenstrauch bácsinak, hogy Arisztotelesz erősen hatott a középkori
zsidó írókra. Közben ivott. Rosenstrauch bácsi hevesen vitatkozott vele,
de amikor Monostory ivott, akkor az arca eltorzult egy-egy félpercre.
Kint már reggel volt és melegen, piszkosan és lármásan ébredt Budapest.


IX.
Szeptember tizenkettedikén este féltízkor a szerkesztőség éjjeli
inspekciós szolgája bement Monostoryhoz.
– Monostory úr, – mondta, – egy hölgy keresi.
Monostory meglepetve nézett rá.
– Kicsoda?
– Nem mondta. Azt mondta, híjjam ki Monostory urat.
Monostory meghökkenve nézett a szolgára. A szíve megdobbant, a száját
kinyitotta; és az az érzése volt, hogy élesen, hangosan és türelmetlenül
már ki is mondta:
– Eh, kergesse el…
Ezt azonban nem mondta ki, csak a fölgyúló haragot érezte magában egy
percre olyan hevesnek és csak az ijedelem rohanta meg olyan
ellenállhatatlanul, hogy a tiltakozó kiáltás a lelkében rögtön
elhangzott. Egy másodpercig megdöbbenve és elgondolkozva figyelt erre a
hangra a lelkében, azután összeszedte magát.
– Jó, – mondta a szolgának, – köszönöm.
Kiment a homályos folyosóra. A hosszu folyosó végén, már az üvegajtón
túl, a lépcsőházban egy szőke nőt látott állni. Ez miss Jeffries. Itt
pedig, a folyosón, kipirulva és fölindultan Loli jött elébe.
– Jó estét Monostory, – mondta könnyedén.
Keztyűs kis kezét beletette a Monostory vonakodva kinyújtott kezébe. A
keze remegett.
– Azért jöttem, – folytatta azután gyorsan és fölindultan, reszkető
mosolygással, – hogy behajtsam a követelésemet: holnap nálunk kell
ebédelnie… igen?
Monostory kábultan nézett rá és kábultan, nekibúsúltan, dacosan és
haragosan azt akarta felelni, hogy nem, és menjen el innen, és most már
hagyjon neki békét. De azután átvillant az agyán az a gondolat, hogy ez
a lány ebbe a válaszba nem fog belenyugodni… itt marad… tovább beszél…
nyugodtabban és figyelmesebben végignézi őt… és meglátja rajta, hogy
borotválatlan és hogy a gallérja és az inge és a keze…
A hideg veríték ütött ki a homlokán. Elsápadt és mint aki fuldoklik,
gyorsan felelte:
– Igen.
– Nálunk ebédel!
– Ott ebédelek.
– Becsületszó!…
– Becsületszó.
Loli mosolygott egyet, kinyujtotta a kezét, megrázta a Monostory gyorsan
feléje nyujtott kezét és már el is tűnt. Monostory megzavarodva állott a
homályos folyosón és sokáig bámult utána.
Másnap már délelőtt tíz órakor fölébredt. Ekkor teljes két óra hosszat
tétlenül és töprenge feküdt az ágyban. Végül elhatározta, hogy
egyszerüen nem megy el és erre befordult a fal felé, hogy tovább
aludjék. De nem tudott aludni. Valahogyan mégis csak ki kellene mentenie
magát… Fölkelt és levelet akart írni. A levelet azonban nem tudta
elkezdeni és félegy tájban elhatározta, hogy mégis elmegy. A régi
ruháinak egy részét eladta már, de annyija még maradt, hogy szégyenkezés
nélkül tudott felöltözködni. Megborotválkozott; nagy karikás szemét és
sápadt arcát sokáig bámulta a tükörben; azután felöltözködött, a cipője
miatt vissza akart fordulni; de azután ismét összeszedte magát és
háromnegyed kettőkor ott volt Jeneyéknél.
A pirosszőnyeges lépcsőházban Loli jött elébe. Fölindultan mosolygott:
– Nagyon kedves, – mondta, – hogy eljött.
Monostory nem válaszolt. Nézte ezt a fölindult, furcsa, barna, kis nőt.
Mit akar ez tőle? Mit kapaszkodik bele a sorsába? Mit hozza… mit
kínálja… mit erőszakolja rá az érdeklődését, a vonzódását, a…
Szótlanul nézte a Loli barna fejét, középen elválasztott haját, kis
orrát és tündöklő barna szemét; és a fanyarsága lassan lágyságra és
megindultságra változott. Miért? Mi történik vele? Ekkor vette észre,
hogy a Loli tündöklő, lágy és mély szeme azalatt, míg ő fanyarul és
hidegen nézte, lassan megtelt könnyel. Ő nem is látta még eddig ezeket a
könnyeket, csak megérezte őket.
– Lolika, – mondta meghatva, – Lolika, én…
Nem tudta folytatni. Loli összeszedte magát, megrázta a fejét, elfordult
és gyorsan mondta:
– Kérem, jőjjön addig az én szobámba, míg… Néha három óra is van, mire
papa itthon van; ma sietni fog; de azért egy jó negyedóránk van még.
Elindult. Monostory szótlanul ment mellette. A Loli szobájában Monostory
meglepetve nézett körül. Loli észrevette.
– Nem tetszik? – kérdezte. – Én imádom… én pácoltattam ilyenre… Az én
színem a lila. Mindenem lila.
Monostory elmosolyodott. Loli észrevette.
– Kinevet! – mondta ijedten. – Már megint kinevet.
Habozott egy kicsit. A szemét lesütötte; a nyelvét előre dugta; zavart
iskoláslány lett. Azután lassan fölnézett Monostoryra.
– Igaza van, – mondta vállvonogatva. – Milyen nevetséges. Az _én_
színem! Nevetséges.
Monostory nevetni kezdett és Loli harsányan, boldogan, féktelenül vele
nevetett. A nevetése nem akart véget érni. Végre leült, leültette
Monostoryt is és csillogó szemmel nézett rá. Hallgattak.
– Na? – kérdezte felsőbbségesen, apásan, jóindulattal Monostory.
– Semmi, – felelte mosolyogva, vállvonogatva Loli.
Összekuporodva, felhuzott térddel ült, egy meleg gombolyagban, mint egy
kis macska, amely olyan jól érzi magát, hogy duruzsolni sem akar.
Csillogó szemmel nézett Monostoryra és szótlanul, boldogan ült a meleg
elégedettségben, a maga nagy forró jóérzésében, amelyet sajnált egy
hanggal is megzavarni és amelyet féltett minden mozdulattól. Monostory
is jól érezte magát. Ez a csendes és boldog elragadtatás ő rá is
átterjedt; neki is jó volt így szemben ülni szó nélkül, hang nélkül, baj
nélkül a nyugalomban, a puhaságban egy csillogó szemü kislánnyal. Később
azonban úgy érezte, hogy ez a helyzet nevetségessé válik és csendesen,
fanyarul, de barátságosan megkérdezte:
– Hm… igaz… és mit csinált a nyáron?
Loli erre gyorsan és jókedvüen elmondta, mi mindent csinált a nyáron.
Szép helyeken voltak. De ő mindenütt nagyon unatkozott. Eleinte néha…
gyakran… küldött egy képes levelezőlapot… a régi címére… a hotelbe…
– Onnan akkor elköltöztem már.
– Tudom. Visszakaptam a levelezőlapjaimat. Nem tudtam hová írni, de
azért a levelezőlapokat mindenütt megírtam, mintha el akarnám küldeni…
– Megírta?
– Meg.
– Megvannak most is?
– Meg.
– Hol?
Loli fölugrott, odament a szekrényhez, kihuzott egy fiókot és kivett egy
csomagot.
– Ez? – kérdezte elbámulva Monostory.
– Ez, – felelte Loli kipirultan nevetve.
– De hiszen akkor mindennap írt egyet.
– Oh, többet, – mondta Loli gyorsan.
Elpirulva tette vissza a csomagot a fiókba és elfordulva babrált egy
ideig. Monostory megindultan nézte a finoman lehajló, kedves barna
fejet. Segítségére akart lenni:
– És természetesen, – mondta jókedvüen, – összegyűjtött műveit most lila
szalaggal átkötve őrzi.
Loli visszafordult és boldogan nevetett. Azután újra leült. Jókedvüen
beszélgetni kezdtek és jókedvüen, mindenről elfelejtkezve, lelkesen
beszélgettek. Beszélgetés közben azonban alulról egy gong ütése
hallatszott fel. A beszélgetés ekkor megakadt. A Loli arcáról eltünt a
mosolygás.
– Apa, – mondta szorongva és halkan, – hazaérkezett.
– Úgy? No akkor…
– Igen. Ebédelünk.
Monostory fölállott és indulni készült. Loli azonban ülve maradt.
Monostory ránézett. Loli elsápadtan és töprengve bámult maga elé.
– No Lolika, – mondta Monostory meghökkenve, – mi a baj?
– Semmi, semmi…
– Most megyünk ebédelni, nem?
– De igen, igen…
Fölállott. Tétovázva tett egy-két lépést, azután megállott, fölemelte a
fejét és remegő szájjal, közömbösen mondta:
– Igen, igaz… apa egy ajánlatot akar magának tenni.
Monostory elkomorodott.
– Úgy? – kérdezte fanyarul.
Elfordult. Loli a kezét tördelte mögötte és szótlanul várta, míg
visszafordul. Monostory végre visszafordult. Loli ekkor nagy lélekzetet
vett és elszürkülő arccal és fehér és reszkető szájjal mondta:
– Ugy-e… ugy-e… azt az ajánlatot maga el… fogja fogadni?
Monostory nem akart válaszolni. De belenézett a Loli lágy és mély
szemébe és a Loli lágy és mély szeme tele volt kibuggyanni készülő nehéz
és nagy könnyekkel. Monostory erre sietve és megindultan felelte:
– Igen… én azt az ajánlatot el fogom fogadni.
Loli föllélegzett, elmosolyodott, az arca kiragyogott, a könnyek egy
másodperc alatt csillogva oszlottak el a szeméből, elindult az ajtó felé
és jókedvüen kalauzolta Monostoryt az ebédlőbe. Az ebédlőben ott
találták Jeneynét. Monostory ujra meg volt lepetve tőle, milyen
csodálatos a hasonlatosság közte és Loli között.
– Jó napot, Monostory, – mondta Jeneyné csendesen és barátságosan, –
Loli egészen lefoglalja magát… de ezuttal nem bánom… az ő érdeme, hogy
eljött… hanem legközelebb…
Halkan, könnyed és nyugodt barátsággal beszélt, és Monostory hálás volt
neki ezért a könnyedségért. Bánjanak itt úgy vele, mintha közönséges
látogatáson volna itt… egy közönséges vendég… akivel nem történt és nem
történik semmi különös.
Egy félperc mulva jött Jeney is.
– Szervusz, Pista, – mondta gyorsan. – Hogy vagy?… Bocsáss meg, hogy
várattalak… Hiába, egy félórával én mindig elkésem… De most igazán
ebédelhetünk.
Bejött miss Jeffries is és ekkor ebédhez ültek. Ebéd alatt sok
mindenféléről beszélgettek, elég érdeklődéssel, de semmi különös
hevességgel… úgy, mintha közönséges látogatáson volna itt egy közönséges
vendég, akivel nem történt és nem történik semmi különös. Irodalomról is
volt szó és ekkor szóba került Ország Géza.
– Hallom, – mondta Jeney, – hogy Lolival közös barátotok… Tudniillik
Lolinak is jóbarátja.
Monostory meglepetve nézett Lolira.
– Igen, – mondta Loli, – jó barátom… azt hiszem, ő a legkülönb tehetség…
ha csak összeszedné magát és önmagához méltó akarna lenni…
Monostory kutató szemmel nézett Lolira. Loli akadozni kezdett, azután
elpirulva, de őszintén és becsületesen válaszolt a kutató tekintetre:
– Igen… és ő tőle kaptam meg a napokban a maga címét is.
Ezután másról beszélgettek. Ebéd után átmentek a dohányzóba. A férfiak
szivarra gyujtottak; Jeneyné cigarettára gyujtott és ügyetlenül és
mosolyogva megpróbálkozott egy cigarettával Loli is.
– Szabad ezt ennek a fiatal nőnek? – kérdezte félig komolyan, félig
tréfásan Monostory.
– Miért ne? – felelte Jeneyné. – Ha ízlik neki?… De majd meglátja:
egyelőre nem ízlik neki.
Monostory elgondolkozva nézte a cigarettával bajlódó Lolit, aki
csakugyan elég gyorsan föladta a küzdelmet és lerakta a cigarettát. Jó,
de hátha nem rakta volna le? Szabad ezt véletlenekre bizni? Szabad-e
gyerekleányoknak általában ilyen szabadságokat adni, mint amilyen
szabadságban ez él? Nem kellene e fiatal lelkeket tiszta és nemes
fegyelemben nevelni, arra szorítani, hogy az érzéseik gyermeki érzések
legyenek… hogy az érzéseiket tanulják meg szüzekhez illő módon
eltitkolni?
Elgondolkozva nézte a két nőt, akivel szemben ült. Mélyen belemerült a
gondolataiba. Ekkor Jeney megérintette a karját.
– Kérlek, öregem, – mondta könnyedén, – nem ülnénk át amoda… Szeretnék
veled egyről-másról beszélgetni… mit untassuk itt a nőket…
Monostory fölállott.
– Bocsánat, – mondta mosolyogva.
Elment Jeneyvel a hosszú szoba tulsó sarkába. Ott leültek. Loli
izgatottan nézett utánuk és rögtön átült arra a székre, amelyen eddig
Monostory ült, mert onnan láthatta a Monostory arcát.
Monostory sápadtan, mély karikás szemmel ült a helyén és csendesen
szivarozott. Az az érzése támadt, hogy annak, ami most vele történik,
nincs realitása. A karosszék, amelyben ült, a ház, amelyben van, az
egész helyzet, amelybe került, valahogyan álomszerűvé lett. Itt nem kell
cselekedni, nem is lehet cselekedni, itt az ő akaratára nincs szükség,
tőle függetlenül végbe megy valami, _történni_ fog vele valami.
– Kedves Pistám, – mondta Jeney előretolt alsó ajakkal, – én szeretnék
neked egy ajánlatot tenni.
Monostory meg akart szólalni: – „nem fogadom el“. – De azután bágyadtan
hagyta abba a dolgot. Ezt már mondta valakinek, valahol… kinek is? Ah,
Országnak… – Igen, az egész más volt. Most valami gyöngyszínű párnázat
lebegett körülötte, egy gyöngyöző, álomszerű, villogó káprázás libegett
körülötte, – nem lehet kimondani az első, harsány gondolatokat. Várni
kell. Majd történik valami.
Jeney ránézett.
– Parancsolj, – mondta ő erre halkan, mintha álmodna.
Jeney ismét előretolta az alsó ajkát, várt egy ideig, szippantott egyet
a szivarjából, azután gyors elhatározással folytatta:
– A dolog röviden így áll: az a helyzet, amelyben ma te vagy, teljesen
méltatlan hozzád.
Monostory ismét válaszolni akart, de indulatainak alig felgyulladt
lobbanása rögtön újra el is aludt. „Nem méltatlan –!“ Vagy: – „bocsáss
meg, ebbe ne szólj bele.“ – Ezt mondta volna máskor; nem ilyen laposan
és ügyetlenül, de így valahogyan. Most nem mondta. Gyöngyöző bágyadtság,
csillogó révedezés folyta körül; a feje fáradt volt, ráhagyta. Jó,
lehet, hogy a helyzete méltatlan hozzá.
Jeney folytatta:
– Ezt a helyzetet sürgősen meg kell változtatnunk.
Monostory bágyadtan várt. Jeney egy fejbólintással megerősítette, amit
mondott, azután tovább beszélt.
– Én egyelőre fölajánlom neked, lépj be a mi intézetünkbe és végezd az
én titkári teendőimet. Ez természetesen csak út volna egy hozzád méltó
nagyobb pozició felé: egyelőre a mi intézetünk keretén belül, azután
talán rajta kivül. Azt talán mondanom sem kell, hogy aki az én titkári
teendőimet végzi, az… legalább… hm… háromszor-négyszer akkora fizetésre
tarthat igényt, mint amilyent te most kapsz. És mondanom sem kell talán…
úgy-e… természetes… hogy én gondoskodnám róla, hogy a munkád és a
helyzeted kellemes legyen.
Kis szünet. Szivarfüst kavarog a levegőben. A Jeney hangja fölemelkedik:
– Erről van szó! Elfogadod ezt?
Monostory távolról hallja a hangos és világos bariton hangot. Minden,
ami közvetlen közelében van, olyan, mintha nagy-nagy távolságban lenne
tőle. Minden eltünt körüle; révedező csillogás fogja körül; semminek
nincs realitása; a saját testének alig van súlya; mintha egy
valószínütlen álmot élne, olyan az egész. És mint álmában az ember,
olyan közömbösséggel, olyan objektiv kiváncsisággal kérdezi: mi fog most
történni?
Üres és káprázó szemmel elnéz a messzeségbe. És valahol messze maga
előtt meglát egy aggodalomtól sápadt kis arcot és egy aggodalomtól
eltorzult kis szájat. Mi az? A Loli arca. Kedves, megható, hűséges
arcocska… Mi van vele? Mitől fél? És mi van a szemében? A Monostory üres
és káprázó szeme az elmeredés messzeségéből visszatér a valóságba és
megpihen a Loli kedves fején. Ebben a bágyadt és csillogó révedezésben,
ebben az álomórában, ebben az egész életben ez az egyetlen realitás. Az
irrealitásnak ebben a világában ez az egyetlen édes és megható és
parancsoló valóság. Ez az egyetlen szándék és akarat és parancs. – A
Loli feje. – Loli. – Mi van vele? Ragyogó és lágy, édes és mély szeme
miért van tele könnyel? Tele van könnyel a szeme; és az arca sápadt; és
az ajka reszket. Miért? Attól fél, hogy ő most nemet mond. Azt akarja,
hogy igent mondjon.
Jeney óvatosan megsürgeti a választ.
– Mondom, erről van szó. Elfogadod ezt?
Monostory nézi a Loli könnyes szemét és mint aki álomban beszél, úgy
válaszol:
– Elfogadom.
– No, nagyon jó. Egyetlen föltételem van: az, hogy a munkádat holnap…
nem! – már ma meg kell kezdened. Hm… oda be sem mehetsz többé… Ott
egyébként gondoskodnak is a pótlásodról…
A Monostory révedező agyán egy-egy kósza gondolat suhan át. Miért már
ma? Miért ne mehetnék be? Ah, féltenek a kocsmától? Ezt a nőkkel együtt
gondolták ki? Országgal együtt beszélték így meg? Nevetséges. Föl akarna
lázadni, de a gondolatai kúszák és bágyadtak. És az egész olyan
álomszerü, hogy neki nem is kell semmit sem cselekednie. Magától
történik minden.
– Oda be sem mégy. Innen talán együtt bemegyünk a hivatalomba.
Három-négy francia és angol levelet leszel olyan kegyes írni. Hm… helyes
lesz, ha a régi lakásodat is elhagyod. Az intézet közelében lesz a
legjobb laknod. Van nekem az intézetben egy kitünő öreg szolgám, az még
ma talál neked lakást. Estére minden holmidat át is szállítja az új
lakásodra. A fizetésed természetesen odabent már az íróasztalodon vár.
És talán egy nagyobb előleg is, amelyet azután a pénztár havi
részletekben von le. Szükséged lehet egyre-másra…
Monostory szótlanul és révedezve ül.
– Eddig van. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Mindent? Igen. Ez tehát,
úgy-e, rendben van?
Monostory a Loli tündöklő, mély és könnytől nedves szemét nézi.
– Ez tehát rendben van?
– Rendben van.
– Jó, akkor gyerünk vissza az asszonyokhoz.
Fölálltak és visszamentek. Loli lángoló és mámoros arccal ugrott föl a
helyéről és visszaült a régi helyére. A szeme tündöklött, az arca
sugárzott és az ajka boldogan nevetett. Monostory csodálkozva és
elmerülve nézett rá egyszer-kétszer.
– No itt vagyunk, – mondta Jeney.
Azután odavetően és magyarázóan folytatta:
– Egy megállapodásról volt szó. Én nekem bizonyos propozicióim voltak…
– És megállapodtatok? – kérdezte udvarias és nyugodt érdeklődéssel az
asszony.
– Igen.
Monostory álmodozva hallgatott. „Hiszen tudták“, gondolta „hiszen ők
beszéltek rá, hiszen ők akarták…“ Álmodozva és szótlanul ült a helyén.
A többiek ekkor másról kezdtek beszélgetni. Olyan dolgokról, amelyek az
ő dolgaik voltak, de amelyekről akármilyen mindennapi látogató