A szentlélek lovagja - 4

csendesen és szótlanul melléje ült. Monostory ránézett. Loli dideregve
próbált megszólalni; az ajkán erőltetett félmosolygás volt; a csillogó
fogsora látszott; úgy akart tenni, mintha semmi sem történt volna és
mintha nyugodtan folytathatnának egy közömbös beszélgetést.
– Kedves, – gondolta magában Monostory. – Milyen kedves kis bogárka…
kár, hogy ezeket is itthagyja az ember.
Loli dideregve erőlködött, hogy el tudjon kezdeni valami beszélgetést és
amikor Monostory ránézett és ő látta, hogy a Monostory arca megenyhül és
kiderül, akkor hirtelen megszólalt:
– Igen, – mondta, – én magától már régen számon akartam kérni valamit.
– No, no, – mondta Monostory szinte jókedvűen.
Loli szólni akart, de ekkor Monostory félbeszakította:
– Várjon csak, kislány, – mondta szinte mosolyogva, – azt mondja: régen…
Nem csalja meg az emlékezőtehetsége? Mi az, hogy régen?
– Négy éve.
– Oh, az már szép idő. De honnan van az, hogy nekem már négy évvel
ezelőtt szerencsém volt a maga tudatába bevonulni; négy évvel ezelőtt
maga, gondolom, a felső leányiskola első osztályából tett magánvizsgát.
– Nem; a második gimnáziumból tettem vizsgát és nem magánvizsgát, mert
nyilvános iskolába _akartam_ járni…
– Pardon, pardon, nekem pedig nem volt szándékomban megbántani. Tehát a
második gimnáziumba járt. És honnan értesült második gimnázista korában
az én szerény, bár hangos létemről?
– Oh, papa nagyon sokat beszélt azelőtt is magáról, – mondta gyorsan
Loli – és akkor hazahozta egy fotografiáját.
Hirtelen elpirult. Monostory elfordult tőle, hogy a pirulást ne kelljen
előtte szégyelnie és csöndesen mondta:
– No jó, hát most azután mi az, amit maga – már négy éve – számon akar
tőlem kérni.
– Számon akarom magától kérni, – felelte hevesen Loli, – az anyámról
való rossz véleményét.
Monostory meglepetve és meghökkenve fordult feléje.
– Tessék…?
– Igen, – mondta Loli kipirultan, – én tudom, hogy magának az anyámról
és a családjáról nagyon rossz véleménye volt. Tudom, hogy a papát
lebeszélte arról, hogy az anyámat elvegye. Tudom, hogy egy éjjel ezt
mondta neki: „ha pedig a Joel-lányt elveszed, akkor legyen helyettem az
öreg Joel Dávid a legjobb barátod“. Tudom, hogy maga a papát azzal
gyanusította, hogy az anyámat csak a pénze miatt akarja elvenni.
Monostory zavarodottan nézett a Loli kipirult arcába.
– Én, – mondta, – nem…
Elakadt. Érezte, hogy nem szabad hazudnia. Fölemelte a fejét.
– Igaz, – mondta csöndesen, – mindez így volt.
Még mondani akart valamit, de Loli elébe vágott.
– Igy volt, – mondta hevesen. – Már most: ez az elfogultság az anyám
ellen természetesen csak az ő személyének szólhatott.
– Bocsánat…
– Csak az ő személyének. Mert azt csak nem tételezhetem föl, hogy
_magában_ felekezeti vagy faji elfogultság van!
Monostory szólni akart, de belenézett a Loli csillogó, lelkes szemébe és
erre elhallgatott és lesütötte a szemét. Mit mondjon? Mit válaszoljon
erre a fölháborodott, lelkes kérdésre? Inkább hallgatok, – gondolta, –
miért ábrándítsam ki és miért bántsam meg?
Loli várt, azután biccentett egyet a fejével és folytatta:
– Tehát: személyes elfogultság.
Elhallgatott. Monostory várta, hogy tovább beszéljen; magán érezte
lelkes, meleg szemének türelmetlen, követelőző és sürgető tekintetét;
lassan fölnézett, bólintott egyet és gyöngéden, halkan megkérdezte:
– Igen… és maga szerint mit kellett volna tehát tennem?
– Én szerintem, – felelte hevesen Loli, – egy olyan embernek, mint maga,
kötelessége lett volna meggyőződést szerezni arról, igaza volt-e ebben
az elfogultságban. De ha már ezt egy évtizedig elmulasztotta, akkor tíz
év eltelte után mindenképpen be kellett volna látnia, hogy tévedett. Be
kellett volna látnia, hogy a papa igenis nem a pénzeért vette el az
anyámat, hanem azért, mert szerette. Hogy az anyám… nem az, akinek maga
gondolta, hanem… hanem a legjobb… és a legkülönb és… a legnemesebb
asszony… És ha ezt belátta, akkor föl kellett volna keresnie a legjobb
barátját, akit eltaszított magától, föl kellett volna keresnie… és… és…
Nem tudta folytatni. Az izgalomtól elcsuklott a hangja és a szeme
könnyes lett. Monostory jóindulattal és gyöngéden nézett rá.
– Igaza van, – mondta komolyan. – Én _ezt_ a hibát is elkövettem.
Halkabban folytatta:
– De magamat ezért is meg fogom büntetni.
Loli megzavarodott. A lelkessége és a lendülete elbágyadt, bizonytalan
mozdulattal emelte föl a kezét és lassan elsápadt.
– Bocsásson meg, – mondta remegő hangon, – én azt hiszem… illetlenség
volt… és tapintatlanság volt, hogy ezt most elmondtam…
– Nem volt az, – felelte komolyan Monostory.
Loli rémülten tördelte a kezét.
– Nem jól tettem, – mondta halkan és sápadtan.
– Jól tette.
Loli szólni akart, de egyszerre fölnézett és összerezzent. Egy karcsu,
feketehaju, kicsattanó szépségü asszony sétált körülöttük. Loli ránézett
és könnyes, barna szeme szikrázni kezdett. A feketehaju asszony ekkor
egyenesen feléjük indult, mosolyogva odament Lolihoz és megállott
előtte.
– Szervusz Loli, – mondta barátságosan.
Loli ekkor felugrott. Monostory is felállott. De Loli hátat fordított
neki. Egyenesen odaállott közéje és a feketehaju asszony közé és
tüntető, éneklő, magas gyerekhangon válaszolt:
– Kezedet csókolom, Mili néni…!
Monostory mozdulatlan arccal, befelé elmosolyodott. Milyen kedves.
Milyen harcias. A feketehaju asszony nem nézett Monostoryra; hősiesen
mosolygott és mosolyogva nézett le Lolira.
– Mit csinálsz Loli? – kérdezte nyugodtan.
Monostory bizonyosra vette, hogy Loli most bemutatja. Lehetetlen, hogy
ne mutassa be. Loli azonban ridegen és könyörtelenül felelte:
– Beszélgetek.
Monostory meghökkent és befelé ujra elmosolyodott. A feketehaju asszony
is halálmegvetéssel mosolygott, lassan bólintott egyet és jóindulatuan
és csendesen mondta:
– Jó mulatást Loli.
– Kezedet csókolom, Mili néni.
A feketehaju asszony elment. Loli szikrázó szemmel fordult vissza és
felindultan és elszántan ült vissza a helyére. Monostory mosolyogva ült
le melléje. Loli még lihegett az erőfeszítéstől és a fölindulástól, de
győzelmesen tekintett a lassan eltávozó ellenség után, azután Monostory
felé fordult. Monostory mosolyogva nézett rá. Loli elpirult. Monostory a
segítségére sietett.
– Ki volt ez? – kérdezte közömbösen.
– Ez? Ez egy bánatos özvegy, aki magával is szivesen megvigasztaltatná
magát.
– Ah…?
– A szép Steinschneiderné. Steinschneider és Novák. Posztóáruk, továbbá
juta és kender. Ha kedve van hozzá, csak egy szót kell szólnia és amit
most elmulasztott, azt pótolhatja.
– Úgy…?
Monostory pompásan mulatott. Jókedvüen mosolyogva nézte Lolit, de a
mosolygása Lolit most nem nyugtatta meg, hanem ingerelte.
– Utálatosak – mondta magánkívül, – ezek az öreg asszonyok.
– Öregek? – kérdezte meghökkenve és mosolyogva Monostory.
– Öregek! – felelte haragosan Loli.
– Hát hány éves lehet ez a… ez az öreg asszony? – kérdezte óvatosan
Monostory.
– Ez, – felelte remegve és megvetően Loli, – ez van már harminckettő is.
Monostory hangosan nevetni kezdett. Jóízüen, édesen és hosszan nevetett.
Loli meghökkenve és kissé sértődötten bámult rá, azután félig sírva ő is
vele nevetett. Monostory sokáig nevetett, azután lassan elkomolyodott.
Sokáig, komolyan nézett maga elé, azután csendesen fölállott.
– Kedves kis lány, – mondta Lolinak, – azt hiszem, sok esztendő óta nem
nevettem ilyen jóizüen…
Loli durcásan vonogatta a vállát.
– Én nem akartam, – mondta, – hogy kinevessen.
– Nem nevettem ki magát. Nevettem. Mindenen. Olyan dolgokon, amiket az
ember hajlandó máskor tragikusan venni. Ez jó volt. Köszönöm kis lány, –
kedves kis lány, – és Isten vele.
Loli rémülten nézett rá.
– Már elmegy?
– El. És ne tartóztasson. Nem tudok tovább maradni, nem, nem tudok, nem
szabad tartóztatnia.
– És… és, – mondta Loli sápadtan, – mit mondjak a papának és…?
– Mondja meg… mondja meg neki, hogy magával sokáig beszélgettem és hogy
magának elmondtam, hogy belátom és megbánom minden hibámat. Isten vele
kis lány, – kedves kis lány.
Loli nem válaszolt. Remegő kezét beletette a Monostory kezébe, azután
állva maradt és mozdulatlanul és sápadtan nézett Monostory után.
Monostory lassan átment a zsúfolt termeken, a ruhatárban fölvette a
köpönyegét és kiment az utcára. Kint lassan ballagott előre a csendes,
tavaszi éjszakában. Nyugodt volt: megnyugodott, lecsendesedett és
tisztán látó. De magányosnak és elhagyottnak érezte magát.
Magához füttyentett egy kóbor kocsit és elhajtatott az Ország Géza
lakása elé. Fölment és sokáig csengetett. Végre egy álmos legény kidugta
a borzas fejét az ajtón és kelletlenül és bosszúsan kérdezte:
– Mi kell, na…
Monostory rárivallt:
– Csend, kölyök! Hol a gazdád?
Az álmos legénynek kiment az álom a szeméből; kiegyenesedett és
meghökkenve felelte:
– Kint van a Svábhegyen… Már egy hete… Mert dolgozik.
Monostory odadobott neki néhány ezüstpénzt; a legény feszesen köszönt;
Monostory lement a lépcsőn, beült a kocsijába és fölhajtatott a
Svábhegyre. A csendes éjszakai út azonban fölizgatta és nyugtalanította.
Mire fölért a hűvös hegyre, lázas volt és reszketett. A hotel portását,
aki vonakodott Országot felkölteni, mert Ország megtiltotta, hogy
felköltsék, már majdnem fölpofozta; Országot, akit végre mégis
felköltöttek és aki gyorsan felöltözködve lejött hozzá, türelmetlenül
fogta karon:
– Jöjjön velem, – mondta neki rekedten. – Szükségem van rá, hogy…
Ország beült a kocsijába. A kocsi vágtatott le velük a hegyről a
városba. Egyikük sem szólt. Monostory egy kávéház előtt megállította a
kocsit és kifizette a kocsist. Bementek a kávéházba. Monostory italt
rendelt és türelmetlenül és szomjasan ürítette ki az első poharat.
Ország az ajkához emelte a poharat, de érintetlenül tette vissza maga
elé. Monostory ránézett. Ország egy mentegetőző mozdulatot tett.
– Nem iszik? – kérdezte Monostory.
– Nem, – felelte Ország. – Egy hete dolgozom. Ilyenkor nem tudok…
Monostory ivott, azután csendesen megszólalt:
– Ime, – mondta ingerülten, – ez is egy jól berendezett lélek. Rendben
tartott vegyeskereskedés… Néhány fiók van a mámor számára is; néha
kihúzza ezeket a fiókokat; de mikor a kellő adagot kimérte belőlük,
akkor gondosan visszatolja őket, és akkor jön a rendes árusítás… pontos
kiszolgálás… polgári haszonra a többi fiókból: egy kis sáfrány, egy kis
gyömbér; a színmű némi erotikával; a regény úri családok, leányos-házak
igényeihez mérten…
Ország nem válaszolt. Monostory elhallgatott, nézte az italt, amely
előtte állott, azután fölemelte a szemét.
– Nincs, – mondta halkan és megvetően, – a maga fajában az abszolutnak a
lehetősége… A valaminek a szükségszerüsége, a véglegessége, a
lezártsága, a hozzáférhetetlensége… Maguk rontották meg a világot a
mindent megértéssel is… Magukban megvan minden lehetőség, de egy sincs
meg tökéletesen és lezártan. Se szolgák nem tudnak lenni, se urak. Se
katonák, se vezérek. Se alattvalók, se fejedelmek… Hollódi Artur se
királya a pénznek. Kasznárja, nem királya. Ha királya lett volna, nem
aláztam volna meg; de mert csak kasznárja és mert nem királyi felség az,
ami benne van, hanem csak kasznárdölyf, meg kellett fenyítenem.
Ország kérdően nézett rá. Monostory erre elmondta neki, mi történt.
Ország nem szólt semmit. Monostory erre tovább beszélt:
– Mi az, amit én cselekedtem? Egy mozdulattal rámutattam arra, amire rá
kellett mutatnom: az örök szakadékra, amely közöttünk van. Egy haldokló
harcos, aki végső erejével még egy utolsó sebet ad…
Újra várt. Ország nem válaszolt.
– Mert, – mondta ekkor Monostory, – Schopenhauernek igaza van: a hosszú
elnyomatás a hibáikat érthetővé teszi; a részvétet megérdemlik; de az
ország sorsának intézését rájuk bízni: bűn!…
Keserűen és lázasan beszélt. Ország félkarral az asztalra dőlt; kezére
támasztotta sápadt fejét és sötét szemmel és összeszorított szájjal
hallgatott. Az éjszaka mult; Monostory ivott és lázasan beszélt; Ország
szótlanul nézte. Végre hajnalodott. Monostory fölállott. Végigsimította
a homlokát; kinézett az utcára; azután visszafordult Országhoz:
– Miért nem szól? – kérdezte.
Ország sápadtan állott föl, fölvette a felöltőjét és fázósan bújt bele.
– Az ön sorsán gondolkozom, – mondta csendesen.
Monostory nem kérdezősködött, szótlanul kezet fogtak és elváltak.


VI.
Monostory másnap későn kelt föl. Amikor lement, a portás jelentette
neki:
– Telefon-üzenet jött a nagyságos úrnak.
– Kitől?
– Itt van a szám. Kéretik a nagyságos urat, szíveskedjék fölhívni… a
Lóli kisasszony beszélt.
Monostory vállat vont, átvette a papirosdarabot, kiment az utcára,
összegyűrte a papirosdarabot és eldobta. Délután a kaszinóban a
tarokkpartijánál egy komornyik jött hozzá:
– Nagyságos úr, a telefonhoz kérem…
– Ki hí?
– Jeney Loli kisasszony.
Monostory habozott egy másodpercig, azután fölindultan mondta:
– Nem megyek. Mondja, hogy nem vagyok itt.
Másnap még egypárszor letagadtatta magát otthon a hotelben is és délután
a kaszinóban is. Harmadnap délelőtt, amikor fölkelt, a pincér ezzel a
jelentéssel jött be hozzá:
– Két hölgy várja a nagyságos urat.
– Hol?
– Lent a hallban.
– Kik azok?
– Megkérdezem a portástól.
Megkérdezte és jött vissza a jelentéssel:
– Jeney Flóra kisasszony és miss Jeffries.
Monostory mérgelődött. Mit akar ez a tacskó? Miért nem hagyja békében?
Miért nem érti meg: mit jelent az, ha valaki tízszer letagadtatja magát?
Eszébe jutott, hogy a legokosabb volna a hotel vendéglőjén keresztül
egyszerűen kimennie az utcára, de azután elhatározta, hogy mégis lemegy
a hallba. Legalább végez egyszer és valóban mindenkorra…
Lement a hallba. Egy nagy karosszékből fölállott Loli és öt lépést elébe
ment. A napos, nagy hall közepén élesen kirajzolódott formás kis alakja;
barna arcából aggódva csillogott ki mély és nagy szeme. A Monostory
bosszúsága észrevétlenül eloszlott.
– Jó napot, kis leány, – mondta barátságosan.
– Jó napot, – szólt elfogódva Loli.
Keztyűs kis kezét beletette a Monostory kezébe, azután visszafordult a
karosszék felé, amelyből fölkelt. Monostory utána ment. A karosszék
mellett egy másik karosszék állott; a karosszék előtt pedig egy szőke
nő: miss Jeffries. Loli bemutatta neki Monostoryt. Mind a hárman
leültek; néhány szót előbb angolul beszéltek; azután Loli magyarul
mondta:
– Én azért jöttem, hogy megkérjem magát, ebédeljen ma velünk… Igaz:
telefonon már két nap óta keresem…
Monostory belenézett csillogó, őszinte és tiszta szemébe és
megzavarodott.
– Igen, – mondta, – igen… én ma akartam fölszólítani magukat…
– Annál jobb, – felelte Loli. – Hát e szerint velünk ebédel. Magán kívül
csak hárman vagyunk: anyám, a papa és én… Kettőkor eszünk.
Föl akart állni.
– Várjon, várjon, – mondta elmosolyodva Monostory.
Loli várt. Monostory elgondolkozva nézett le a földre.
– A maga édes apja, – kérdezte halkan, – igazán olyan kivánatosnak
tartja az én társaságomat?
Fölnézett.
– Igen, – felelte Loli gyorsan és elpirulva.
Monostory észrevette a pirulását.
– Mondja meg őszintén, – mondta komolyan, – ugy-e maga sürgette az
édesapját… és az anyja támogatta… és az apja előbb hallani se akart
róla, azután lassan beleegyezett?…
– Nem, nem, higyje el… a papa ma már maga siettetett engem, hogy
telefonozzak.
– De tegnap…!
Loli megzavarodott. Monostory gyöngéden mondta:
– Kedves kis Loli, köszönöm, nem megyek el magukhoz ebédre.
– Kérem, jöjjön el.
– Nem.
Loli kétségbeesve kulcsolta össze a kezét. Monostory könnyedén mondta:
– Nézze… majd máskor… várjunk egy kicsit… hadd múljék egy kicsit az idő…
Loli kétségbeesve fakadt ki:
– De mi holnap már elutazunk…
– Hová?
– Borsodjenőre.
– No hát… ha onnan visszajönnek.
– Onnan a tenger mellé megyünk és azután a Tátrába… Igen, ha… ha… ha
elfogadná azt a meghívást, hogy töltsön egypár hetet nálunk Borsodjenőn…
– N… n… nem… köszönöm… lehetetlen.
– Látja…!
– Igen: hát akkor majd ősszel… fönntartom magamnak őszre azt a
szerencsét, hogy a maga kedves meghívását…
Könnyedén beszélt; úgy, mint ahogyan egy meghívásról szokás beszélni.
Loli azonban égő, nagy szemmel nézte.
– Megigéri nekem, – kérdezte mereven, – megigéri nekem a… Megigéri nekem
a becsületszavára, hogy ősszel, mondjuk pontosan: szeptember tizedikén
ott lesz nálunk ebéden?…
Monostory elfordította a tekintetét. A szíve megdobbant. Erőltetetten
nevetett:
– Istenem, – mondta, – én őszre tartom fönn azt a szerencsét, hogy a
maga vendége lehessek, de ne kívánja tőlem, hogy ilyen pontos dátumokhoz
odaszegezzem magamat…
– Látja…!
– Igen… majd… akkortájt… valamikor…
– Megigéri nekem becsületszavára, hogy szeptember hónapban egyszer… csak
egyszer… vendégünk lesz?
Monostory izgatott lett.
– Mit tudom én, – mondta türelmetlenül. – Ne kívánjon tőlem ilyen
igéreteket.
Loli fölkapta a keztyűs kezét a szájához, mintha bele akart volna
harapni. A szeme könnybe lábadt.
– Igérje meg, – súgta reszketve, – becsületszavára…
– Most elég volt, – mondta Monostory magánkívül. – Hát én még meg sem
dögölhetek békében!
A Loli ajkán kétségbeesett zokogás buggyant ki; az angol nő fölugrott,
és Monostory megriadtan nézett Lolira. Miért kiáltott rá erre a
gyerekre? Miért mond neki kíméletlen őszinteségeket? Miért nem hazudik
neki? Körülnézett. A hallban kevés ember volt és a Loli hangtalan sírása
alig keltett föltünést.
Odalépett Lolihoz. Félretolta az angol nőt.
– Lolika, – mondta csendesen és gyöngéden, – Lolika!…
Loli fölemelte könnyáztatta arcát:
– Mit kíván tőlem, Lolika? – kérdezte Monostory halkan.
– Azt, – felelte szepegve Loli, – hogy igérje meg nekem becsületszavára…
– Igérjem meg becsületszavamra?
– Hogy ősszel… hogy ősszel még… ősszel még élni fog.
Monostory bólintott, és szeliden és derülten mondta:
– Becsületszavamra igérem, hogy ősszel még élni fogok.
Loli fölállott. Kinyújtotta a kezét. Monostory megfogta. A keztyűs, kis
kéz keményen rákapcsolódott az ő kezére.
– A becsületszavát adta, – mondta Loli lázasan.
– A becsületszavamat adtam.
– Viszontlátásra, ősszel.
– Viszontlátásra, ősszel.
Loli hosszan, lázas és rajongó szemmel nézett Monostoryra, szólni akart,
de megint könnyek szöktek a szemébe, egy szótlan fejmozdulattal búcsút
intett, még egyszer megszorította a Monostory kezét, azután elsietett.
Az angol nő csodálkozva indult utána.


VII.
A kávéház terrasza kiürült. Az ívlámpákat eloltogatták; egyetlen
villamos körtét hagytak égve a Monostory és az Ország közelében.
Monostory hátradőlt a székén és csendesen beszélt:
– … És a budapesti nyár is undorító. Nincs város a világon, amely így
tele tudna lenni nehéz párával, köddel, gőzzel és piszokkal. A budapesti
nyár dühöt és haragot forral föl az emberben: a maga és a környezete
indulatos lenézését és lángoló megvetését. Ezt a várost a nyara teszi
teljesen moráltalanná. Ha mindig tavasz volna, lehetne itt a kis
dolgokat szeretni, a fákat az utcán, a fizetést elsején, a
takarékpénztári könyvet az első ötven koronával; de a budapesti nyár
sikkasztó és pezsgőivó nihilistákat nevel csendes kishivatalnokokból.
Ország nem felelt. Csendesen ivott és nézte Monostoryt. Monostory
ingerülten kérdezte:
– Miért nem szól?… Mi van magával?… Miért olyan agressziven elégedett?
– Elkészültem a darabommal, – felelte Ország csendesen.
– No? És?
– És… életemben először… meg vagyok vele elégedve. Azt hiszem, nagyon
jó.
Monostory sokáig hallgatott. Fölemelte a poharát; ivott; letette; megint
hallgatott, azután szikrázó szemmel fordult Országhoz:
– Komolyan hiszi ön azt, – kérdezte megvetően, – hogy… hogy például én
nem tudnék egy olyan darabot írni, mint amilyenre ön most annyira
büszke?
– Komolyan hiszem.
– Ah…
Monostory gúnyosan hördült föl, de Ország a szavába vágott:
– Komolyan hiszem, hogy nem tudna. De nem azért, mintha a tehetségéből
nem telnék. Önnél sokkal kisebb tehetségű emberek, ha ráadják magukat az
írásra, a végén egészen használható, sőt igen kitünő dolgokat írnak…
Minden második emberből kitelne egy olyan szomorú lény, amilyent a
huszadik században előkelő írónak hínak.
– Akkor hát?…
– Ön mégsem tudna… Mert a legsilányabb háromfölvonásos színdarabhoz, a
legvizenyősebb regényhez, a legnyomorúságosabb gicshez annyi munka,
annyi elszántság, annyi koncentráció, annyi komisz robotolás kell,
amennyi… amennyi öntől nem telik.
A Monostory szikrázó szemében kialudt a tűz. A fejét lassan lehajtotta;
és lassan összehúzódott, mint aki fázik. A poharát nézte.
– Ma, – mondta azután halkan, – kifizettem a hotelben a heti számlámat…
Megszámoltam a pénzemet… Még két számlát fizethetek ki… Azután…
Elhallgatott. Maga elé bámult és lassan elsápadt. Dermedten,
megbűvölten, iszonyodva nézett farkasszemet valahol… valamivel. Ország
előrehajolva, az érdeklődéstől szinte lihegve bámulta rémülettől és
iszonyodástól vonagló arcát. Hosszú másodpercek teltek így el; Monostory
végre összerázkódott, fölsóhajtott, megtörölte verejtékes homlokát,
hátradőlt a székében, és az arca lassan ismét megtelt vérrel.
– Ez, – mondta óvatosan és gyöngéden Ország, – egy gyenge perc volt…
Monostory sötéten fordult feléje:
– Igen, – mondta komolyan, – a fullasztó, lealázó és piszkos nyár teszi…
Egy hete már fuldoklom itt és… másodszor van ilyen rossz percem…
Megrohan a halálfélelem… Nevetséges…
– Nem nevetséges… Ez az igazi arcunk… Én tíz év óta próbálok másképpen
nézni rá… nincs nap és nincs éjjel, amikor meg ne próbálnék békét kötni
vele… megszeretni… Már a hindukhoz menekültem… már megpróbáltam
Swedenborgot… már minden primitiv hittel boldog lettem volna… és ma is,
most is, mindig ilyen iszonyodva és reszketve nézek rá…
– Ah, maga! – felelte hidegen Monostory, – ez a maga fajának a
tulajdonsága: a vakmerő hitetlenség és a hitetlen gyávaság… A
szemérmetlen racionálizmus az, ami az emberbe a földöntúlitól való igazi
rettegést beleoltotta… De nekem ez csak egy gyenge percem volt… Én
készen vagyok rá, hogy…!
Ország nem válaszolt. Figyelmesen nézte Monostoryt. Monostory háromszor
egymásután fölhajtotta a poharát, azután elvető mozdulatot tett a
kezével és lenézően és felsőbbségesen mondta:
– Én _akarom_ a halált… Én három hónap óta egyenes úton megyek feléje…
Abban az órában, amikor megtudtam, hogy az apám agyonlőtte magát,
megértettem, hogy nekem is meg kell halnom… Ott álltam a holttesténél…
egy hetvenéves ember!… szép, ősz feje volt még a ravatalon is… egy
hetvenéves ember és ezt tudta!
Ivott. Fölemelte a fejét.
– Hogyne tudnám én… Nekünk nincs mit keresnünk a földön.
Újra ivott.
– Kitérhettem volna előle… kinálták a menekülést… nem kellett.
Ivott és elgondolkozott.
– Most is kitérhetnék, – mondta egészen halkan. – A feleségem még vár
rám… csak vissza kellene mennem hozzá…
Összehúzta a homlokát.
– De nem neki kellene-e hozzám jönnie? – kérdezte szinte suttogva. – Nem
neki kellene-e jönnie… a nyomomban lennie… el nem eresztenie… hozzám
mégis, akármi történt, akármit tettem, ragaszkodnia… Elutasítanám. –
Újra kellene jönnie. – Letagadtatnám magam. – Föl kellene kutatnia. – Ki
vagyok én, hogy tőlem várja…
Megrázkódott. Végig simította a homlokát, azután megint hátradőlt a
székében.
– Ki vagyok én! – mondta gúnyosan. – A szentlélek lovagja… Tizennyolc
éves voltam, amikor egy éjszakai verekedésnél odavetettem magamat egy
díjbirkózó elé, aki egy barátomra rontott. Egy izomhegy ellen, egy
félelmes fenevad ellen, a baromi erő ellen… Éjszakai verekedés volt egy
piszkos helyen; – de én azt éreztem, harcolok minden ellen, ami
plebejus, otromba és gonosz… A szentlélek lovagja voltam. – És a
szentlélek soha többé az ő elzüllött lovagjának semmiféle méltó
föladatot nem adott… Ezért kell eltakarodnom a földről.
Elhallgatott. Ország is hallgatott. Csendesen ittak. Hosszú negyedórák
teltek el így; és keleten már gyenge világosság jelentkezett. Monostory
fölemelte az arcát a lassan fényesedő égre, és amint fölnézett, újra
megrohanta a rémület. Iszonyodva és dermedten bámult valahová… a
messzeségbe… De most hamar összeszedte magát. Megrázkódott, egyenesre
ült a helyén, fölemelte a poharát és rekedt, halk nevetéssel mondta:
– Egy nőnek… egy gyereknek… egy kislánynak… egy tacskónak
becsületszavamat adtam rá, hogy szeptemberben még élni fogok. Ezt a
becsületszót…
Ország megmozdult. Eddig szótlanul és ingerülten ivott. Idegesen és
gyorsan ürítgette a poharát; a szeme kigyulladt, az orra lázasan
reszketett, a kezével türelmetlenül dobolt az asztalon. Most
villámgyorsan előrehajolt és csattanó hangon befejezte a Monostory
mondatát:
– … meg fogja tartani.
Monostory meghökkenve nézett rá. Ország előrehajolva, lázasan, hangosan
és türelmetlenül mondta:
– Ezt a becsületszót meg fogja tartani.
Monostory szólni akart. Ország elébe vágott:
– Ne mondja, hogy nem, – szólt keményen. – Igen!… Én gondolkoztam az ön
sorsán.
Megfeszült, erőszakos és türelmetlen előrehajlását megváltoztatta.
Lassan kiegyenesedett a székén és könnyebben, halkan mondta:
– Én gondolkoztam az ön sorsán… és bizonyos vagyok benne, hogy ön most
nem fog meghalni… Még nem… Talán később, valamikor, nem tudom… de most
még nem… Önnek még hosszú útja van addig.
Monostory szólni akart. Ország megint elébe vágott:
– Nem tudom, – mondta, – mi lesz önből… Nem mondom… nem tudom… nem is
hiszem, hogy valaha egészen kiegyenesedik… nem hiszem… De _tudom_, hogy
még nem tud meghalni… Nem érzem magamban azt az erőt, hogy megfogjam az
ön kezét és elvezessem valahová az egészség útjára… hm… a nagyság
útjára… De tudtam, hogy önnek ma, vagy két hét múlva szüksége lesz egy…
egy vacokra, ahová fáradtan lefekhessen… Ön ma, vagy két hét múlva azt
mondta volna nekem, hogy amit én tudok, azt ön is tudja… miért ne
élhetne meg ön is írásból úgy, mint én… nincs jogom megtagadni ezt a
lehetőséget öntől… nyissak útat hozzá… Ezt mondta volna.
Előrehajolt és belenézett a Monostory szemébe. Monostory lesütötte a
szemét. Ország bólintott:
– Ezt mondta volna… De azt, hogy valaki írásból megéljen, nem lehet úgy
elkezdeni, hogy ma azt mondja: holnaptól kezdve írásból élek… Kölcsönt
pedig ön én tőlem nem fogadna el…
– Nem.
– Nem… Mi az tehát, amire önnek szüksége van? Egy kuckó… egy vacok…
Elbújni. Minél kevesebb embert látni. Minden elsején százhatvan,
száz-hat-van korona fizetést kapni. Ön két hét múlva, amikor a legutolsó
számlájára a legutolsó százasát kiadta, reszketve kereste volna ezt a
százhatvan koronás vackot…
Monostory lesütötte a szemét. Ország bólintott:
– Én megkerestem önnek… A lapomtól elmegy a három korrektor közül az
egyik… Ügyvédjelölt volt, most nemsokára ügyvéd lesz… A helyére ön fog
jönni… Embert alig lát; estétől hajnalig van dolga; ha akar, írhat; ha
akar, még minden lehet; ha akar, szép csendesen… szép csendesen lehet a
szentléleknek egészen elzüllött, fáradt lovagja… Ma szerda van. Jövő
hétfőn ön már hónapos szobában fog lakni valahol a Ferencvárosban és
este félkilenckor megkezdi a korrigálást a Budapesti Ujságnál… Igen?
Monostory sokáig hallgatott. Összeszorított szájjal, fáradtan és
sápadtan nézett maga elé.
– Igen? – kérdezte még egyszer Ország.
– Igen, – felelte Monostory alig lehelve.
Ország megindultan nézett rá. Olyan mély szánalmat és olyan forró
szeretetet érzett iránta, hogy szinte könnyes lett a szeme ennek az
indulatnak a hevességétől. Nagy erőfeszítéssel kellett megfékeznie