A szentlélek lovagja - 2

nyilvánvaló lett, hogy ők, ő meg az apja, összetartoznak és ez a gyöngéd
és kedves asszony egy jószívű idegen, akihez nekik semmi közük sincs.
Az asszony habozva válaszolt a kérdésére:
– Csak két levelet írt.
– És e kettő közül egyik sem szól nekem.
– Egyik sem.
Az asszony aggódva nézett rá, de Monostory komolyan bólintott. Ezt is
tudta.
– A két levél közül, – folytatta azután félénken az asszony, – egyik
nekem szól.
A levél után nyult, amelyet az előbb az ölében tartott.
– Hagyja, Ida, – mondta Monostory. – Azt írja benne, hogy magát nagyon
szereti és hogy maga ne hagyjon el engem, ha meg tud még nekem
bocsátani…
– Honnan tudja? – kérdezte megint rémülten az asszony.
Monostory újra vállat vont. Nem akarta elmondani az asszonynak, hogy az
egy óra alatt, mialatt hazafelé jött, átélte a maga egész elmult életét,
benne az apjával vívott minden harcával és hogy ezalatt az egy óra alatt
értette meg, hogy az apjával azért sebezték egymást véresre, mert neki
nemcsak minden vonása, hanem a lelkének minden hullámzása olyan, mint az
apjáé volt. Ő is így lőtte volna magát főbe. Ő is így fogja magát
főbelőni, amikor majd –.
Egy legyintéssel elhárította az asszony kérdését és ő kérdezte meg:
– A másik levél?
– A másik levél, – felelte az asszony meghökkenve és elfogódva, –
Rostásnak szól.
– Gondoltam. Átvette már?
– Igen.
– Itt van?
– Igen. Odaát dolgozik az irodában.
– Kedves Ida, – mondta Monostory, – akkor engedje meg, hogy most
átmenjek hozzá. Később azután, ha nincs ellenére, bekopogtatok magához
és akkor beszélgethetünk.
Az asszony elfogódva bólintott és fölment a lépcsőn. Monostory végigment
a folyosón és a folyosó végén bement egy kis szobába, amelyet uradalmi
irodának használtak. Itt találta könyvek és könnyek között Rostást, öreg
tiszttartójukat, akit lecsendesített és akivel könyvek és írások fölött
négy óra hosszat dolgozott. Tíz óra után kijött az irodából, fölment a
szobájába, megfürdött, megborotválkozott, átöltözködött és azután
bekopogtatott a feleségéhez.
A feleségénél ott volt a fiuk is: négy éves, szép szőke fiú. Monostory
megsímogatta a fia fejét, amelynek egész formája és minden vonása az
anyjáé volt, azután kiküldte őt a szobából. A kis fiú engedelmesen
kiment.
– Én nem mentem volna így ki négy éves koromban, – gondolta Monostory. –
Ennek nem lesz baja az életben.
Elgondolkozva tekintett a fia után, azután visszafordult a feleségéhez.
Az asszony feszült figyelemmel nézett rá, az idegei szinte megpattantak
a várakozástól. Monostory kerülte a felesége tekintetét, igyekezett
elfogulatlanul játszani az óraláncával és úgy kezdett beszélni, mint aki
szeretetreméltó semmiségeket mond:
– Kedves Ida, – kezdte, – a helyzet valóban olyan, mint amilyennek
képzeltem: hogy úgy mondjam… azaz… egy bizonyos értelemben vígasztalan.
Az asszony sápadtan várakozott és egyelőre nem szólt semmit. Monostory
folytatta:
– Az egész birtok mindenestül úgy meg van terhelve, hogy oktalanság
tovább vesződni vele. Ha olyan termésünk találna lenni, amilyen száz év
óta nem volt, ősszel akkor sem tudjuk még a kamatokat sem fizetni. Az
utolsó nagy kölcsön, amely természetesen szétrepült a kezünk között,
mint a pelyva, betette a kaput. Itt nem szabad, nem is lehet tovább
vergődni; itt gyorsan végezni kell: eladni mindent, és örülni, ha
mindent ki tudunk fizetni.
Az asszony még mindig hallgatott. Monostory egy pillantásra fölnézett
rá, de ezután a futó pillantás után még gondosabban kerülte a
tekintetét.
– Ebben a sivár helyzetben, – mondta halkabban és minden erejét
összeszedve, hogy elfogulatlanul beszélhessen, – ebben a sivár
helyzetben egy van, ami vígasztaló: az, hogy a maga hozománya teljes
épségben megvan. A Lápos-puszta kissé el van hanyagolva, de teljesen
tehermentes; és a pénze egy összegben el van helyezve egy igen jó
budapesti intézetben. Ez, amint mondtam, vígasztaló… sőt azt mondhatom…
igen megnyugtató… igen örvendetes…
Akadozott. Az asszony elborult homlokkal hallgatta, és mikor akadozni
kezdett, sötéten, röviden közbevetette:
– Miért?
Monostory meglepetve nézett rá:
– De, kedves Ida, – mondta, – bocsásson meg…
Az asszony kék szeme szikrázott.
– Ahogy én magát ismerem, – mondta élesen, – mindezt azért találja
örvendetesnek és megnyugtatónak, mert engem most nemes módon kitehet,
mert elegánsan kidobhat, mert nagylelkű gesztussal megszabadúlhat tőlem.
Monostory zavarodottan nézett rá. Az asszony lihegett és lángoló arccal
suttogta:
– Mondja meg, hogy azt akarja ajánlani, váljunk el.
Monostory kényszeredetten forgatta a fejét.
– Mondja meg, – sürgette az asszony. – Ugy-e, azt akarja ajánlani?
Ugy-e, azt?
– Azt, – felelte lehajtott fejjel Monostory.
Az asszonynak fölbuggyant az erőszakkal elfojtott zokogása. Fölállott. A
szívére és a szájára szorította a kezét, járkált egy ideig, azután
fölindultan és fuldokolva mondta:
– És nem érzi, milyen kegyetlen ez a maga nagylelkűsége? Nem érzi, hogy
ez a maga nobilitása milyen… milyen ordináré?
Monostory még mélyebbre hajtotta le a fejét és egy ideig megint úgy ült
ott magába sülyedve, mint ahogyan a kocsin ült, amikor számon vette a
multját és a jövendőjét. Az asszony elhallgatott és várt a feleletére. A
Monostory felelete szelid volt és bánatos.
– Jól van, Ida, – mondta, – hát maga hogy képzeli a dolgot?
– Én úgy képzelem, – felelte hevesen az asszony, – hogy amim nekem van,
az a magáé. És azzal, amim nekem van, vagy meg tudjuk tartani
Erdő-Monostort, vagy ha nem tudjuk, akkor elmegyünk innen és élünk…
élünk abból, amim nekem van.
– És?
– Mit és?
– És: hogyan képzeli maga az én életemet? Hogyan kell majd nekem élnem?
Az asszony megzavarodott.
– Istenem, – mondta, – hát… természetesen… én azt hiszem…
Monostory bólintott. A hangjában nem volt semmi kihívás és semmi
rosszakarat.
– Természetesen, – mondta, – úgy, ahogyan maga akarja.
Az asszony kétségbeesve fakadt ki:
– Hát még most sem látja be, hogy az a helyesebb?
Monostory bánatosan és fáradtan elmosolyodott:
– „Helyesebb!?“, – mondta ajkbiggyesztve, – miért ne… persze, hogy az a
helyesebb…
Az asszony érezte, hogy a beszélgetés rossz irányba téved és ijedten
erőlködött, hogy megint jó hangot üssön meg. Leült, megfogta a férje
fehér és erős kezét és könyörögve mondta:
– Látja: maga _most_ verekedhetne ki még az élettől mindent; most
lehetne minden, ami lenni akart… Ami eddig történt: az a nagy iskola
volt, amelyen át kell mennie mindenkinek, aki valami nagyot akar elérni…
Monostory bágyadtan kérdezte, inkább magától, mint tőle:
– Hát akarok én?
– Akar! – kiáltotta az asszony. – Akar; és mindent elér, ha énrám
hallgat. Amihez maga komolyan hozzáfog, az sikerül. Ha csak akarja, ha
csak nekem… ha csak velem… ha csak úgy csinálja, ahogyan én tanácsolom.
Monostory nagyot lélegzett és fölállott.
– Kedves Ida, – mondta lehajtott fejjel, szomorú szívvel és lankadt
lélekkel, – mindennek volna némi értelme akkor…
Megakadt. Még nem merte kimondani, amit akart.
– Arról, – kezdte újra, – hogy mi az igazi nagylelkűség, arról
beszélhetnénk…
Megint megakadt. Próbálta melegebben:
– Arról, hogy én a maga nagy jóságát elfogadjam, arról szó lehetne
akkor, ha én azt hinném, hogy maga mindezt nem csupán nagylelkűségből
mondja, nem csupán azért, mert maga igazán nemes és előkelő teremtés,
hanem azért, mert… még szeret engem.
Az asszony föl akart sikoltani. Monostory egy mozdulattal
elhallgattatta:
– Nézzen a szívébe, – mondta mély szomorúsággal, – legyen őszinte: maga
engem már régen nem szeret.
Az arca elszürkült a rettentő bágyadtságtól, amely most ereszkedett le
rá. Olyan irtózatos fáradtságot érzett, hogy a halál nyugalma édesnek és
kívánatosnak tünt föl előtte. De mint egy elbúsúlt, nemes és haldokló
harcos, végső erőfeszítéssel befejezte a becsületharc munkáját, amelyet
elkezdett:
– És igaza van, – mondta fáradt ajakkal és hunyó szemmel, – hogy engem
nem szeret… nem azért, mert esztendők óta rosszul bánok magával, hanem
azért, mert esztendők óta már: én sem szeretem magát.
Az asszony összeszorított ajakkal, sápadtan nézett rá, ő megfordult, a
nagy erőfeszítéstől szinte tántorogva kiment, átment a szobájába,
lezuhant az ágyára és húsz óra hosszat aludt.
Amikor fölébredt, minden elő volt készítve a temetésre. Ő még megnézte
az apját a koporsóban, és amikor meglátta, egyedül akart vele maradni.
Egy félóra hosszat egyedül maradt a halottal és az apjának kemény és
makacs vonásaiból, amelyekhez úgy hasonlítottak az ő vonásai, ismét
megpróbálta kiolvasni a saját sorsát. Megerősödött az az érzése, hogy
tud mindent, ami még számára eljövendő, és amikor leszegeztette a
koporsót, nemcsak nyugodt volt, hanem szinte derült.
A temetés után a felesége hivatta. Fölment hozzá. Az asszony utiruhában
állott a szobája közepén. Vele volt a fia is.
– Isten vele, István, – mondta az asszony. – Én utazom.
– Isten vele, kedves Ida, – mondta Monostory. – én…
Nem tudta folytatni. Az asszony azonban várakozott.
– Én nagyon hálás vagyok magának, – mondta Monostory, – és…
Újra megakadt. Az asszony várakozott.
– És remélem, bizonyos vagyok benne, – mondta Monostory, – hogy az élet
mindenért kárpótlást ad még magának.
Ekkor nem várakozott tovább az asszony. Odafordult a fiához:
– Búcsúzz el édesapádtól, – mondta neki reszkető hangon.
Monostory megölelte a kis fiut; az asszonynak kezet csókolt; az asszony
a kis fiuval azután lement az udvarra és beült a hintóba; Monostory
lekísérte őket; a hintó elrobogott és Monostory egyedül maradt.
Két hét múlva ő is elutazott. A kastélyt és a birtokot ekkorra megvette
az a bank, amely a legtöbb kölcsönt adta rá; Monostorynak a finom
utiládáin, a cigarettatárcáin, a ruháin és a pecsétes gyűrűjén kívül
volt kerekszámban négy és fél ezer koronája.


III.
Budapestre frissen és üdén ragyogott rá a tavasz. A piszkos város
tisztának látszott a csillogó napfényben; a budai hegyek leküldték a
városba éles levegőjüket, és a körútakon undor nélkül lehetett
lélegzetet venni.
Monostory derülten és csendesen sétálgatott a tavaszi városban.
Mindennap órákat töltött el az utcán és nem tudott betelni a város
meglepő és mindennap új látványával. Csendesen szemlélődött; gyakran
megállott; ha megállott volt, lassan indult tovább; valami különös és
meglepő dolog nem történt vele, és a tavaszi hetek csillogva és frissen
haladtak el mellette.
A második héten felnézett a kaszinóba, csendesen és nyugodtan
végigsétált a termeken, ismerősökkel találkozott, kézszorításokat
váltott és később leült negyediknak egy tarokpartiba. Mikor a partinak
vége volt, a nagyteremben szivarozgatott még egy ideig, azután indulni
akart le az utcára. A lépcsőn szembe jött vele Jeney Ödön. Amikor
meglátta őt, akkor rövidlátó szemét összehúzta egy másodpercre, azután
kitárta a karját:
– Pistám, – mondta melegen, – te érted jöttem föl ide.
Monostory mosolyogva öleltette meg magát.
– Napok óta hajszollak, – mondta Jeney, – – tudtam, hogy Budapesten
vagy, de ne adj Isten, hogy megtaláltalak volna.
Monostory kissé sokalta azt a melegséget, amely a barátja hangjában
volt. Ez a melegség és ez a megindultság zavarta a nyugalmát és a
zárkózottságát és beleavatkozást igért az életébe.
– Pedig én, – felelte nyugodtan, – a rendes hotelemben lakom.
Jeney rövidlátó szemével ránézett, azután megzavarodva fordította el a
tekintetét.
– Ugy? – mondta. – Ott lakol. – Hm, persze persze…
– Igen… mégis csak a legkényelmesebb.
– Persze, persze.
Lent voltak a lépcső alján. Jeney zavarodottan rágta az ajkát; Monostory
nyugodtan és mozdulatlanul állott. Jeney érezte, hogy ha még egy
másodpercig így állnak, akkor Monostory egy baráti, de hideg és
leereszkedő kéznyújtással el fogja őt bocsátani.
Gyors és meleg mozdulattal megfogta a Monostory karját.
– Hová mégy? – kérdezte. – Hadd kísérjelek el.
– Ah… megyek. Sétálok… szeretek így estefelé…
– Igen. Ha megengeded, elkísérlek.
Monostory hallgatott. Jeney karonfogta és elindult vele a Dunapart felé.
– Pista, – mondta azután csendesen, – én az andorlaki kerület dolgában
akartam veled beszélni. – Ezért kereslek már negyednapja.
Monostory ránézett.
– Miért? – kérdezte meglepetve. – Mi van az andorlaki kerülettel?
– Megüresedett a madátum… Kálnay meghalt.
– Ah!
Jeney felnézett rá.
– Nem tudtad? – kérdezte csodálkozva.
– Nem.
– Hát… nem olvastad az ujságokban?
– Nem olvasom az ujságokat.
Jeney megcsóválta a fejét, azután sietve mondta:
– Mindegy. – Egyre megy. – Ha tudtad volna, akkor sem tettél volna egy
lépést se, hogy megkapd.
– N… nem.
– Nem. Én éppen azért kerestelek föl: engedd meg, hogy én
megtelegrafáljam haza, hogy te… vállalod a mandátumot és engedd meg,
hogy beszéljek… még ma este a miniszterelnökkel.
Gyorsan beszélt, könnyedén, mintha a dolognak csak a politikai része
érdekelné és mintha az egész mind a kettőjükre nézve semmiség volna.
– Megengeded? – Igen? – Rendben van.
Monostory nem felelt. Egyenesen, magasan, emelt fejjel ment előre, de a
szeme kitágultan bámult a messzeségbe és az arca lassan elsápadt.
– Rendben van? – kérdezte aggódva Jeney.
– Nincs rendben, – felelte végre Monostory.
– Kérlek! – Neked egy lépést sem kell tenned. Csak meg kell engedned,
hogy én…
– Nem engedhetem meg.
– Miért?
Monostory halkan sóhajtott egyet; a szeme a messzeségből visszatért a
nyüzsgő utcára; az arca visszakapta a színét; a szabad kezével kis
mozdulatot tett és csendesen mondta:
– Mert nekem ez a szegényházi ellátás nem kell. Az andorlaki kerület! –
letört fajlovak jászola, – köszönöm, keressenek a megyében más
lecsúszott urat, akad rajtam kivül elég, adják annak oda, annak öröme
telik majd benne…
– Pista, édes jó öregem, ennek most már vége; szó sincs róla, hogy a
mandátummal most is el akarnának látni valakit, a párt ezt a luxust nem
engedheti meg magának, ellenkezőleg: olyan kitünő ember kell oda, mint
te vagy…
Monostory fanyarul biggyesztette el a száját:
– Olyan kitünő ember?… Ha öt évvel előbb, nem, – ha tíz évvel előbb
jutott volna eszükbe. – Helyesebben: ha tíz évvel ezelőtt a te
befolyásod már elég erős lett volna. Akkor… igen.
– És most miért nem?
– Mert én nem megyek be azok közé a kétségbeesett éhesek közé, akik a
képviselőházban úgyis tucatszám nyüzsögnek. Erkölcsi sansculotte-ok! –
kimeredt szemmel és éhesen lesik, ki igér legtöbbet törvényhozói
hatalmukért, – az aranybullát négyszögletes kockákra vágva adnák el, ha
titokban el lehetne adni, – szegények, éhesek, rongyosok, szájasok, –
vagy engedelmesek, ha ez a jövedelemező, – csőcselék, enni akar, és
igaza van, és az az ország, amely szegény és éhes emberekre bízza a
legnagyobb hatalmat, amelyet adhat, nem érdemel mást, minthogy ezek az
éhesek kalácsra váltsák be a hatalmat, amelyet kaptak.
Jeney mosolygott.
– Bravo, – mondta azután vidáman. – Pompás volt. Látod, ezért kell neked
képviselővé lenned…
Monostory makacsul rázta a fejét.
– Vállald, – mondta Jeney, – mert különben a fiatal Buzát János kapja
meg.
A Monostory arca megmerevedett.
– Az nagyon jó lesz, – mondta jéghidegen és mozdulatlan arccal. – Az
nagyon kitünő fiatalember.
Jeney megpróbálkozott még a rábeszéléssel, de Monostory egy hideg
mozdulattal elhallgattatta:
– Ne fáradj, – mondta fanyarul. – Fölösleges.
Jeney nem tudott szólni. Szótlanul haladtak előre és kezdett kínossá
válni, hogy még mindig karonfogva mennek. Monostory megállott és elhúzta
a karját.
– Te merre mégy? – kérdezte halkan.
Jeney befelé mutatott, a város felé.
– Én, – mondta Monostory, – erre megyek.
A Dunapartot mutatta, amelynek a csillogó lámpássora már kigyulladt.
Lesütötte a szemét és fölemelte a kezét.
– No Isten veled, Ödön. És köszönöm a kedvességedet.
– Pista…
– Isten veled.
Megszorította a kezét és otthagyta. A csillogó Dunaparton ment előre, de
most nem élvezte a Dunapart tavaszesti szépségét. Szorongva és gyötrődve
sietett előre, mintha valami célja volna a rohanásának. A szeme mereven
és üresen bámult el a messzeségbe; tekintete az embereken, a
fénycsillagos folyón, a fénypettyes fekete Gellérthegyen túl rá volt
függesztve a végtelenségre, a lágy és nagy örökkévalóságra, amely
mindenség és semmiség… amelynek a szeretetét hetek óta ápolgatta és
dédelgette magában.
Céltalanul sietett előre a Dunaparton; azután elkanyarodott a folyótól;
utcákba fordult be és utcákat hagyott el; egy nagy korbács suhogása
kergette és süketen és vakon rohant előre, amíg a talpa égni nem kezdett
és reszkető lába össze nem akart csuklani. Ekkor megállott,
fölsóhajtott, végigsimította a homlokát és ismét látó szemmel nézett
körül. A Városliget tájékán volt. Lassan elment egy kocsiállomásig,
kocsiba ült és egy vendéglőbe vitette magát. Megvacsorázott. Vacsora
után beült egy kávéházba és maga elé állíttatott egy üveg konyakot.
Lassan kiitta az egész üveget, azután fizetett, fölkelt és elment egy
másik kávéházba. Ott ismét kiivott egy üveg konyakot, azután tovább
ment. Ekkorra elmult éjfél. A harmadik kávéház, amelybe betévedt,
elhagyott hely volt, csöndes, füstszagu menedék makacs és halk éjjelezők
számára.
Monostory a konyakos üvegje felénél tartott, amikor a kávéház ajtaja
kinyílott és egy borotvált arcu, monoklis fiatalember lépett be rajta.
Monostorynak nagyon ismerős volt az arca. Az új vendég leült egy
asztalhoz, intett a főpincérnek és a főpincér szótlanul elébe állitott
egy konyakos üveget. A monoklis fiatalember töltött magának, fölhajtotta
a poharát, azután újra töltött. Nézte a poharát és szótlanul ivott.
Monostory ingerülten bámult rá. A fiatalember a nyolcadik pohárig nem
nézett föl, de a nyolcadik pohár után fölemelte már fátyolossá vált
szemét és körülhordozta a csöndes kávéházon. A tekintete megakadt
Monostoryn. Egy darabig farkasszemet néztek, a fiatalember azután
fölkelt és odament Monostoryhoz.
– Jó estét Monostory úr, – mondta nyugodtan.
Monostory ekkor ráismert.
– Jó estét Ország úr, – felelte szinte melegen.
Ország alig észrevehető mozdulatot tett hátra a konyakos üvegje felé.
– Megengedi? – kérdezte halkan.
– Tessék.
Ország intett a pincérnek. A pincér áthozta a konyakos üveget és letette
a Monostory üvegje mellé. Ország leült és előbb Monostorynak töltött,
azután magának. Szótlanul ittak.
Ország végre fölemelte a fejét, levette a monokliját és megtörölte a
szemét. A monoklival a kezében, egy mozdulatot tett a konyakos üveg
felé.
– Amint látja, – mondta csöndesen, – önt utánzom.
Monostory összevonta a szemöldökét.
– Úgy értem, – mondta nyugodtan Ország, – hogy ezt öntől láttam, amikor
önöknél voltam odalenn a világ legkisebb és legboldogtalanabb vidéki
ujságírója. Ön néha így mulatott: beült egy kávéház sarkába, nézte az
üveget maga előtt és, halálos dühvel a szemében, ivott. Néha órák
hosszat néztem önt. Utóbb azután egyszer itt Budapesten megpróbáltam.
Jó.
Elhallgatott. Monostory lenézett a poharára, kétszer egymásután akart
megszólalni, harmadszor végre kimondta, amit mondani akart:
– De mi oka van önnek…?
– Nekem?
– Mindent elért, amiről álmodni merhetett!
A Monostory hangja szinte szigoru volt. Utólag megtiltotta Országnak,
hogy többről merjen álmodni ennél:
– Önt olvassák a legjobban. – Útban van oda, hogy a legelső legyen.
Ország lógázta a fejét és lassú, nagy igeneket intett:
– A félegyházi kislányok vasárnaponkint rólam álmodnak. Vagyonokat
keresek.
Monostory szigoruan kérdezte:
– Mit akart még? Mire gondolt? Társadalmi érvényesülés? Politikai
karriér?
Ország bosszús megvetéssel intett.
– Ah, – mondta, – ezek az ostobaságok…
– Hát mi baja?
Ország szótlanul fölhajtott még néhány pohár konyakot, fátyolos szemmel
nézte a tálcát, amelyen a pohara állott, azután a szemét föl sem emelve,
szinte a tálcának mondta:
– Engem a halhatatlanság járma nyom.
– Mi?
– A halhatatlanság járma.
Monostory szótlanul várt és Ország csöndesen beszélt maga elé:
– Engem olvasnak a legjobban és rólam álmodnak a dunapentelléri művelt
kislányok…? Én leköpöm magamat. Én leköpöm azokat, akik olvasnak. Néha
rámjön az undor és a kétségbeesés. Mit írok én, miket írok én, kinek
tetszik? mindenkinek tetszik? már az akadémiának is írok, már azoknak is
tetszik, már az egész kritikát levettem a lábáról, már az első leszek,
már az első vagyok, csak egy-két öreg kidögöljön előlem, már az első
vagyok…
Fátyolos szemét fölemelte a tálcáról Monostoryra. A szeme könnytől, vagy
részegségtől volt nedves.
– De én leköpöm magam! – ordította bele a Monostory arcába.
Monostory mozdulatlanul ült. Ország nedves szemmel hosszan és szótlanul
nézett rá. Monostory nem mozdult. Ország előretolta az alsó ajkát.
– Ön nem olvas, – szólalt meg aztán halkan. – Hát jó, olvas. – Ne
higyje… vagy ha olvas, akkor tudja, hogy amit én irok, az nem rossz. –
Az jó. – Az a legjobb, amit ma írnak. – De én néha látom…
Bizonytalan mozdulatot tett a kezével, mintha belenyúlna a messzeségbe
valami után:
– Én néha érzem… utána nyulok… már majdnem megfogom, mit kellene, mit
lehetne… Valami csodálatosat. Zengőt. Orgonahangut. Évszázadokra szólót.
Örökkévalót.
Lebillent a feje.
– A földön, – mondta, – Dante is élt. – Dosztojevszki is élt.
Még csendesebben mondta:
– Néha a halhatatlanság járma, amelyet a nyakamon hordok, véresre
horzsol. – Akkor idejövök és iszom. Nem iszom mindig. – Néha. Mikor
rámjön.
Vállat vont.
– Ugy nevezett Quartalsäufer vagyok, – mondta könnyedén. – Lehet, hogy
az egészet hazudom magamnak azért, hogy ihassam.
Elhallgatott. Monostory mozdulatlanul nézte. Ország lecsillapult,
megnyugodott, töltött magának.
– _Én_ ezt hazudom magamnak, – mondta. – Hát ön… miért iszik most?
Monostory mozdulatlan arccal nézett rá, azután csendesen megszólalt:
– Én így készülök a halálra.
Ország lassan fölemelte a fejét. Nedves szeme hosszan pihent a Monostory
korán őszülő, sápadt fején.
– Hm, – mondta nagyon halkan, – igaza lehet. – Ha tudja az ember, igaza
van. Ön… az életét akarta úgy alakítani, mint egy művészi alkotást. –
Remekművet akart és kontármunka lett belőle. – Végét veti a vergődésnek.
– Ha tudja, igaza van.
Nedves szeme megindultan tapadt rá a Monostory sápadt arcára.
– Kontármunka lett belőle, – mondta meghatottságtól remegő hangon, –
pedig remekmű is lehetett volna belőle. Az ön homlokán a géniusz ragyog…
Most már részeg volt. A hangja panaszos sírássá lett.
– Miért engedik át önök, – mondta hirtelen, – ezt az imádandó, édes,
piszkos várost, ezt az alávaló, drága Budapestet nekünk: jövevényeknek,
befogadottaknak, bugrisivadékoknak, sárgafoltosoknak, intellektuális
parvenüknek? Miért nem fogják meg, miért nem szorítják hátra a derekát,
– asszony ez, him kell neki, csókot neki. Ha egyszer egy olyan férfi
jönne, mint ön, – férfi! – ur! – race! – hogy adná ez meg magát!… Akarja
meghódítani Budapestet? Megmondom, hogyan kell.
Monostory nem felelt. Ország elfáradt, de a szeme tüzben égett és
rálángolt Monostoryra:
– Ki ez az ember? – kérdezte. A homlokán ott ragyog a géniusz. Ki ez?
Monostory halkan mondta:
– A szentlélek lovagja.
– A szentlélek lovagja, – kiáltotta Ország mámorosan.
Monostory fanyar mosolygással bólogatott:
– A szentlélek elzüllött lovagja. – A szentlélek letörött, fáradt,
halálba menő lovagja.
Ország ragyogó szemmel hallgatta. Monostory várt egy ideig, azután újra
beszélni kezdett:
– Az én szívemben, – mondta, – kinyilt és kivirágzott a halál
szerelmének a virága. – Fekete virág. – Fagyos virág. – Jégvirág.
Fájdalmasan folytatta:
– És ezt a szent virágot egyetlen meleg szellő érte és a levelei
összezsugorodtak tőle.
A szeme elborult. Mámoros haraggal kiáltott föl:
– De akkor miért nem nyujtottam ki a kezemet mohón és boldogan az élet
lehetősége után, amellyel megkínáltak?
Eltorzult az arca.
– És ha az életnek ezt a lehetőségét dölyfösön eldobtam, mi zakatol
akkor itt?
Ország figyelmesen hallgatta; válaszolt neki és kérdéseket intézett
hozzá; és késő reggelig ittak és beszélgettek a csöndes kávéházban.


IV.
Monostory fölállott a mindennapi tarokkpartijától és menni készült.
Jeney Ödön azonban, aki a szoba ajtajában várt rá, föltartóztatta.
– Kedves Pista, – mondta neki hanyag korrektséggel, – szabad egy
félórádat igénybe vennem?
– Parancsolj velem, – felelte Monostory udvariasan és gyanakodva.
Beültek egy fülkébe. Jeney lesütötte a szemét, zavarodottan játszott a
gyufatartóval, amely előtte állott az asztalon, azután hirtelen
mozdulatot tett, elpirult és így szólt:
– Bocsáss meg, – én nem birom tovább ezt a szívtelen és alávaló
tapintatot. – Három hete, hogy mindennap feljársz ide és eddig
egyetlenegy ember egyetlenegy szóval sem emlegette. Diszkréció! Uri
emberek vagyunk! Nyugalom! A szomszédod haldoklik? Csak hidegvér! Fuj!
– Mit akarsz? – kérdezte Monostory összevont szemöldökkel.
– Azt akarom neked mondani, hogy ott mindenki látja rajtad, hogy mire
készülsz. Itt mindenki pontosan tudja, mennyi pénzed maradt. Mindenki
látja, hogy úgy élsz, ahogyan azelőtt szoktál. Mindenki pontosan
kiszámította tehát már az első napon, hogy hány heted van még, és a
tarokkpartnereid legföljebb két-három játéknyi tévedéssel meg tudnák
mondani, melyik partie lesz az, amelyből már hiányzol, mert a játékban
meggátolt az, hogy az éjszaka főbe lőtted magadat. A kedves öreg urak. A
finom, tiszta öreg urak.
Monostorynak vonaglott az ajka. Hallgatott, azután fölemelte a fejét.
– Mit kinzol te engem! – kiáltott föl tompított hangon, de forró
keserüséggel. – Mit zavarsz! Mit nyugtalanítasz! Hagyjál békében
megdögleni.
– Ez az, – felelte Jeney. – Jól van. Ez az, amit én nem tudok. Én nem
vagyok olyan förtelmesen tapintatos, én nem vagyok olyan becstelenül
diszkrét, én tapintatlan vagyok, én indiszkrét vagyok, én ezennel
kijelentem, hogy tudom, hogy tönkrementél, beszélni akarok veled arról,
mik a terveid és… és fölajánlom neked a szolgálataimat arra…
Monostory egy heves mozdulattal fölállott. Ott akarta hagyni Jeneyt. A
Jeney szeme könnybe lábadt. Monostory megállott. Jeney halkan mondta:
– Pista, miért szégyenítesz meg engem azzal, hogy itt akarsz hagyni?
Miért szégyenítesz meg engem azzal, hogy beszélni sem akarsz velem a
sorsodról? Azt akarod, hogy utólag szégyeljem, hogy tizennyolc évvel
ezelőtt elfogadtam a támogatásodat és a pénzedet?
Monostory habozva állott, a vállát vonogatta, az ajkát harapdálta;
azután lesütött szemét ráemelte Jeneyre, sötét szemének hideg és kemény
tekintete ellágyult és lassan visszaült a helyére.
– Hát mit akarsz? – kérdezte halkan.
– Mondd meg nekem, – felelte Jeney buzgón és meghatva, – mit akarsz
csinálni?
Monostory fanyarul huzta el a száját.
– Minek kérdezed? – mondta fájdalmasan.
– Nem! – kiáltotta Jeney. – Nem! Ne mondd azt, hogy egyszerűen főbe
akarod magadat lőni. Hiszen különben már eddig is főbe lőtted volna
magadat. Nem tetted. Bocsáss meg, kénytelen vagyok nyiltan beszélni
róla: helyes és pontos fogalmazásban tehát a dolog így hangzik: adtál
magadnak hat hetet, _ha_ addig semmi sem történik, _akkor_ főbelövöd
magadat. Igy van?
– Körülbelül így.
– No látod. Minthogy pedig rajtunk áll, hogy történjék valami…
Monostory fáradtan legyintett egyet.
– Pardon, – mondta Jeney, – az első gondolatom a képviselőséggel, igaz,
rossz volt. Azóta beláttam. Nem azon kell kezdeni. Majd azon végzed.
Előbb újra vagyont kell szerezned.