A száműzött leánya: Regény - 13

nyilatkozatok, s bizonyos mértékben ömlengések képezék a beszédet.
Lucill elmondá, miként nyerte meg Kamilla az ő szivét, mily pajzán volt
s e szende teremtés belőle egész más lényt idomított.
Kázmér felemlíté, hogy midőn pajtásai mind elhagyták, mily feledhetlen
érzés szállta meg lelkét Vilmos őszinte baráti viseleténél.
– És mégis – mond Vilmos – el tudtad vinni lelkeden, hogy kézszorítás,
egy bucsúszó nélkül elhagyj.
– Már akkor ismertem szívedet, meg akartalak kimélni egy rossz órától.
– Önző valál, magadnak akartad könnyítni az elmenetelt. Ezért majd
később számolunk. Most igyunk egyet e boldog viszontlátásra.
– Kivánom – szólt Kázmér – hogy a jó szerencse, mely két ily nemes
szivet egyesíte, szép művéhez következetes maradván, örökké tartó örömet
és boldogságot áraszszon e frigyre, melyet okvetlen az ég angyalai
szőttek.
– E kivánat kiegészítéséhez – jegyzé meg Lucill – az önök tartós és igaz
barátságára szükségünk van.
Erre a két férfi melegen kezet szoríta s a két angyali teremtés egymást
átölelé. Midőn e két gyönyörű fő összehajolt s azok a selyem fürtök
összeolvadtak, a legfelségesebb rafaeli kép elevenült meg.
A két férfi gyönyörrel mosolyga rájok s Vilmos nem állhatta meg szó
nélkül, örömtől sugárzó szemekkel mondván:
– Nem természetes-e, hogy szeressék egymást?
Ebéd végeztével Ujfalvy Vilmos nejéhez fordulva kezdé:
– Itt a páholyjegy a dalszinházba, ketten kocsizzatok oda, Döme elkisér.
Mi Kázmérral szivar mellett fekete kávénkat kiszörpöljük, azután követni
fogunk.
– Sokáig ne várakoztassanak – esenge Lucill s Kamilla szemei hasonlót
fejeztek ki. Azután felkészültek, egymás derekát átkarolták, úgy mint
hajdan a növeldében és könnyedén lebegtek tova.
A két férfi négyszemközt maradván, Vilmos Kázmérhoz lépett s kezeit
bensőleg megragadva szólt:
– Mindent tudok, balesetedet a bankházzal, a fogságot, szegény nőd
betegségét, mostani szigorú és szűk életmódodat,… mindent. Hát ez a
barátság? Készebb valál a legidegenebbektől megalázást tűrni, fogságot
elviselni, sőt angyali nődet életveszélynek kitenni, semmint hozzám
fordultál volna. Elhiszed Kázmér, hogy ez nekem fáj?
– Szívemből sajnálom, de…
– Semmi mentség, e vétket jóvá fogod tenni.
– Minden erőmmel.
– Akkor kész a bocsánat. Vissza fogsz térni édes hazánkba.
– Nem, az lehetetlen!
– Ne idegeskedj, hallgass ki nyugodtan. Egész életedet ily tengődéssel
akarod átküzdeni?
– Itt legalább gúny nélkül tehetem, de mi vár rám otthon?
– Majd megvitatjuk. Ha magadat kárhoztatnád csak ily nyomorult
keresetre, szót sem szólnék, de van kedves nőd.
– Ő szivesen osztja velem a nyomort.
– Meghiszem, mert imád, aztán meg oly ifjú és ábrándos, hogy még a
szükségben is költészetet talál, ha abban veled osztozik. De oly ifjú
marad-e mindig? Az-e hivatása, hogy ketten maradjatok? Mi kilátástok
lehet itt? Örökké napszámban dolgozni s ha majd a szegény nőt
kötelességek itthon tartják, a magad keresetéből képes leszesz-e minden
szükséget fedezni? És végre, ha ép akkor téged is betegség lepne meg…
Tedd félre a büszkeséget és dolgozni térj haza. Nem dobog fel szíved e
szóra: haza? Ez iránt is vannak kötelességeid. Szegény hazánknak minden
egyesre, annál inkább tehetségekre és jellemekre szüksége van. Bűnt
követ el olyan, kit nem balvégzete tart távol, hanem önkényt száműzi
magát.
– Hát mihez fogjak, mit kezdjek?
– Adok módot kedvező kilátásra.
Kázmér sötét pillantást vetett Vilmosra.
– Ne félj – folytatá Ujfalvy – segélyezéssel vagy ajándékkal nem akarlak
megszégyeníteni. Munkát kinálok, férfihez, barátomhoz illő tisztességes
munkát. Jószágaim elszórvák, házilag mind nem kezelhetem, tehát
nagyrészt haszonbérbe szántam. A dombai jószág gyönyörűen fel van
szerelve, az úriház benne minden kényelemmel és butorral ellátva, csak
lakóra vár, vedd ki haszonbérbe. Kormányzóm a feltételek iránt utasítva
van, siess le hozzá.
– Vilmos, téged az Isten külde.
– És én utána jártam, a párisi bankárháznál lévő pénzed, mint magad is
tudhatod, egy cseppet sincs veszélyeztetve, de várakozást igényel. Te
nehezen várhatsz, mert akármi vállalatba kezdjen az ember, bátrabban
teszi, ha keze nem üres, én azonban várhatok minden legkisebb zavar
nélkül, tehát a hitellevelet megveszem tőled s mindjárt reggel
kifizetem, hogy azonnal utazhass.
Kázmér csak sírni tudott.
– Aztán – enyelge Vilmos – ráadásul viszaadom hűséges Dömédet, ki utánad
majd agyon epedte magát. Jól van így?
– Kérdezd az erdőt, a réteket, ha zord tél után a jó Isten szép tavaszi
napot küld, jól esik-e? Lelkem el van telve örömmel, szívem hálával.
Vilmos, én nagyon sokat szenvedtem, de most úgy rémlik nekem, az ég csak
azért küldé ránk azon nehéz időket, hogy szebb napjaink teremtőit annál
inkább megismerhessük. Én most nemes lelkedet egész nagyságában láttam,
akaratod előtt meghajlok.
– Ölelj meg, aztán nézzünk nejeinkhez, ha nekik is oly élvezetes estéjök
volt-e, mint nekünk?
Kázmér és Kamilla megint álmatlan éjt tölte; készültek, terveztek, s
kifogyhatlanok voltak a hálafelkiáltásokban. Hányadik éj már ez, mit
izgatottság közt virrasztának át Párisban, de egyik sem hasonlíta ehhez,
a többi bubánatot igért, ez reményekkel volt tele.
Másnap Kázmér száz napoleont adott Kamillának, vásároljon össze, a mihez
kedve van.
Kamilla ötven napoleont csinos erszénybe tőn s mellé nehány sort rejte,
aztán kérte Kázmért, kisérje valami ékszerárúshoz, hol a másik ötven
napoleonért szép ékszert vőn.
Elmentek a jeles művésznőhöz, még egyszer hálájokat nyilvánítva,
bucsúzni.
Kázmér lefizette tartozását azon nyilvánítással, még akadnak
szerencsétlenek, kik ily nagylélek szivességét igénybe veszik. Tele
megindulással váltak meg.
Mathilde könnyekbe tört ki, mikor hallá, hogy a kedélyes vasárnapoknak
vége s mindenre állítá, miszerint Kamillát úgy megszereté, úgy hozzá
szokott, hogy nélküle nem tudja, mint fog élni.
– Ép azért nem fog vonakodni leghálásb barátnéjától egy csekély emléket
elfogadni – s Kázmér leírhatlan örömére a vásárlott ékszert oda adá. –
Ezen erszényt pedig Paulnak szántam, néhány sor van benne, kérem
kézbesítse neki.
Mathilde semmi esetre sem fogadta volna el a megbizást, látván, hogy az
erszény dús tartolommal bír, de úgy benne volt a sírásban, hogy se nem
látott, se nem hallott.
Megindító érzékenységgel vettek bucsút.
– Haragszol tékozlásomért? – kérdé Kamilla távozásukkor.
– Imádlak és elismerő szíved keblem oltára!
Midőn a vaspályához érkeztek, Kázmér még egyszer visszatekintve
felsóhajta:
– Dicső Páris! Örömek és élvek hazája! Előttünk zárva volt édened.
Kamilla mélyen maga elé merengett.
– Min gondolkozol, kedves Kamillám?
– Alig merem hinni, hogy csakugyan hazatérünk.
– Tegnapelőtt erről álmodni sem mertünk volna.
– Hallod, csengetnek.
– Siessünk, mert félek Páristól.


XXX. (A ki hogy vet, úgy arat.)
A Pálmay-ház elvirágzott s gyümölcse férges lőn.
Angelique úgy bánt szüleivel, mint ki hirtelen hatalomra jut s azoknak
sorsát tartja kezében, kik vele szívtelen bántak, de korántsem mint
nemes ellenség, hanem mint gyáva szokott. Minden nyomon éreztette velök,
hogy csak tűri őket.
A bárónő két szűk szobára volt szorítva, hol heteken át sem nyert a
kecses háziasszonytól látogatást s ha igen, nehány hideg szóváltás után
ismét magára maradt; bizalmas társalgás sohasem fejlődött köztük.
Az öreg Pálmay, ki saját házában méltóságos úr volt, később leánya
házánál csak nagyságos ur lőn, most a cselédek már teins urazzák, mert a
háznál, hol annyi százezreket költött, hol a bárói vér legmagasb
igényeitől le a legparányibb szeszélyig, mindent fényesen teljesíte,
számára nem maradt hely; ő az ifjú tékozlónak útjában volt s ha
asztaluknál még terítének is számára, szállást másutt kelle tartania.
Kifosztották mindenéből s kenyerét úgy megkeserítették, hogy az öreg úr
számtalanszor étlen maradt inkább, mint ott, hol tiszteletet s
elismerést várhatna, megaláztatásban részesüljön. Igen rosszul folyt
dolga, igen szánandóan élt.
Zárai Gyula nejével legjobb egyetértésben élt; a bárónőt egyenlőn
kínozták, Pálmayt egyenlőn alacsonyíták s míg ő Fogaras Bellával, –
kitől ezalatt Verdesi Hugó, törvényes férje megszökött, – kocsizott,
páholyba járt, addig Angelique Dell’Orto gróffal hasonlót tőn. Sokszor
elvágtattak egymás mellett s mint jó barátokhoz illik, nyájasan üdvözlék
egymást; a páholyban szíves integetéseket cseréltek s otthon csak akkor
találkoztak, ha együtt kelle aláírni oly okmányt, a mire ötven
száztólival pénzt kaptak, ez pedig gyakori eset lévén, többször időztek
együtt e szerencsés házastársak.
Angeliquenek Dell’Ortoval s Gyulának Bellával nyilt viszonya volt s a
társas élet becsületére legyen mondva, az egész világ visszavonult
tőlük, mit eleinte nagyon kellemesnek találtak, de később mégis keserű
kifakadások történtek az emberek kisszerű előitéletei ellen.
Hát szegény Valeria?! Kérte, fenyegette örököseit, hogy ne hozzanak
szégyent fejére – több, mint könnyelmű életökkel, ők nevettek, nagyon is
könnyen nevettek, mert mindenről, mit a koros hölgytől várhatnak, már
törvényesen biztosítvák. Valeria sokat sírt és imádkozott,
társalkodónéja meg örökké talált valamit, mivel Záraiék ellen keserítse,
ha egyebet nem, hát borzasztó álmokat beszélt el. Sokszor bánatosan
elgondolkozott s ha Valeria kérdé:
– Min töri fejét?
– Vajjon – sóhajtá szemeit éghez fordítva, – mi lett azokból a szegény
Kázmérékból?
Ez aztán Valériát egészen gyermekké tette; elfedett arczczal zokogott,
sokáig és keservesen, míg könnyei és lélekzete kifogyott, ekkor kézen
fogta társalkodónéját, imaszobájába vezeté, a zsámolyra térdeltek és
imádkozának.
Akármennyire haragudott Záraiékra, mégis hitte, hogy ők, kik mindent
neki köszönhetnek s ez időben egyedüli és legközelebbi rokonai, ha
hálával nem, de legalább elismeréssel, vagy kevés szívvel viseltetnek
iránta; olykor tapasztalt ugyan ellenkezőt, de ezt inkább könnyelmű
szelességnek, mint rosszaságnak felróni volt hajlandó. Nagy bánatában
tehát csak oda ment lelkén enyhíteni s ha mindig jobban sebezve tért is
haza, azt hitte, hogy egyedül az a hely, hol szeretetre számíthat.
Eljárt az ő drágalátos rokonai és örököseihez s mindig új fájdalmakat
hozott haza, ő azt érezte, fel is tette magában, hogy kerülni fogja
őket, de nehány nap mulva elhitette magával, hogy tévedt, aztán megint
oda ment.
Egyszer ismét nagyon tele volt szíve, könnyíteni kellett rajta, otthon
kisírta és imádkozta magát, ez kevés, magát kipanaszolni vágyott. Nem
volt már senkije, mióta az egész világtól elzárkózott, csak hűséges
társalkodónéja és örökösei, az egyiknél mindig merítette az anyagot, a
másiknál kipanaszolta, most a társalkodóné ellen neheztelt, vitte
fájdalmát Angeliquehez, mert valahol ki kelle öntenie. Angelique
szobájában szokott otthoniassággal helyt foglalt, mind a mellett, hogy
senkit sem talált benne.
A mellékszobából vitatkozás hangzott át, azonnal Zárai Gyula és
Angelique hangjára ismert.
– Nagyon sajnálom – mond a férj – hogy aláirásaidat nem használhatom, de
hiteled az enyémmel együtt kimerült.
– Az borzasztó! nekem pénz kell.
– Nekem is.
– Hát mit csináljunk?
– Egyetlen mód, hízelegj nagynénémnek s csalj ki tőle nehány aláirást.
– Hizelegjek annak a kiállhatatlan vénségnek?
– Ej na! csak nem fog örökké élni az a sárkány.
Valeria egy fiatal lény rugékonyságával ugrott fel, benyitott a
beszélgetőkhöz s elrettentő nyugalommal mondá:
– Elég sokáig arra, hogy e szeretetet megjutalmazza; s mielőtt az
érdemes két rokon csodálkozásából magához térve szóhoz juthatott volna,
elhagyá őket s a házat.
– Ime, vigyázatlanságod – kezdé Angelique.
– Bocsánat, én csak folytatám az általad megkezdett hangot.
– Mi lesz most ebből.
– Mi? majd megharagszik s túl él minket.
– Komolyan, engem megijesztett fenyegetődzése.
– Mit árthat ő már nekünk? azon többé nem változtathat, mire magát a
törvény előtt kötelezé, hát mindössze csak azzal boszanthat, ha jó
sokáig él, pedig a hogy én ismerem, bármennyire nyerjük is meg
szeretetét, kedvünkért egy órával előbb sem akarna meghalni. Mindössze
annyit veszténk, hogy aláirását kinyerni elenyészett az egész kilátás.
– Következőleg…?
– Következőleg nem marad más hátra, mint megmozdítani minden követ, hogy
Fogaras uram szekrényét is megmozdíthassuk. Ülj le szép asszony s
tanácskozzunk a módokról.
Angelique vállon át gúnyos pillantást vetett férjére, karszékbe ült,
fejét hátraveté, kezeit unatkozottan ölébe sülyeszté s idomos kis
lábaival ütenyt vert azon keringőhöz, mely fejéből szivéhez és
visszarohanva kellemesb óráira emlékezteté.
Zárai meghajtá magát azzal a szemtelenséggel, mint valami szép kegyencz
koros uralkodónője előtt, székét bizalmasan tolta Angelique mellé, s
éllel mondá:
– Drága szép nőm! élvezzük boldog házasságunk magány perczeit s lássuk,
miként teremthetnénk pénzt?
És a legszebb egyetértésben elkezdtek tanácskozni.
Ritka kedvezése az égnek! E két szív most is úgy érez egymáshoz, mint
mikor oltár elé léptek; házi viszály, harag, vagy neheztelés maig egy
pillanatra sem zavarta meg boldog házasságukat. És ha valaha békétlenség
fészkelné magát közibök, nem elhanyagolás, félreértés vagy
szerelemféltés leend alapja, hisz e felvilágosodott házasfelek ily
mindennapiságokon felülemelkedvék, hanem a pénzkérdés; ily magas
szellemek, művelt lelkek jól tudják és érzik, hogy e polgárosodott
században mi a társas élet lelke? No, de ők nem a pénz becséről
értekeztek most, hanem a módról, miként lehetne szerezni? hát hagyjuk e
szellemdús társalgásba mélyedni, tanúra nincs szükség, mert bármennyire
túlérzik is magukat az előitéleteken, a csiklandós tárgy körül, mely
szőnyegen van, egyik vagy másik oly tanácsot vagy véleményt adhat, mely
miatt mégis elpirulhatnának. Volt már sok eset, hogy elbukó fényűzőket,
pénztelen tékozlókat egy rossz óra mélységbe sodort. Nem mondom ezt e
boldog házasokról, de mégis szeretem, hogy zárt ajtónál értekeznek,
legalább nem jő tudomásra, minő uton jutottak megint pénzhez. Elég az
hozzá, ők ez alkalommal is kivágják magukat s még néhányszor ki fogják
vágni.
Valeria hideg büszkeséggel járt fel és alá; nem sírt, nem imádkozott,
hanem ügyvédeért külde.
Az ügyvéd megjött; Valeria sokáig értekezett vele s midőn elbocsátá,
tört ki izgatottsága; nem tudott enni, nem találta helyét, elfeledve,
hogy társalkodónéjára haragszik, nyakába borult, szakácsnőjének
felmondatott s mi annyi idő óta nem történt, páholyjegyért külde.
A jámbor társalkodónénak kedve lett volna orvosért küldeni, mert úrnője
annyi mindent össze-vissza tőn, mi szokásával ellenkezett, hogy eszét
kezdé félteni. Mi nagy volt meglepetése, midőn délután két orvost látott
érkezni más három egyén kiséretében. Elrémült és egész testében
remegett, szerencsére az ügyvédet felismeré s minden alkalmat
felhasznált tőle megtudhatni, ki az a másik két úr? Kiváncsisága annál
inkább növekedett, mert úrnője sok előzékenységgel fogadá s őt
eltávolíták.
– Mit jelentsen ez? és kik azon urak? majd két óra hosszáig kínozá e
kérdések feletti kételye. Végre eltávoztak, meg nem állhatá, hogy utánok
ne siessen s a lépcsőknél utolérvén, az ügyvédet félreszólítá:
– Kérem, – kérdé – kik azon urak?
– Kettő orvos.
– De a másik kettő?
– Biztosítási ügynök.
Az ügyvéd tovább ment, s a társalkodóné ott maradt, gondolkozott, de
semmit sem értett. Fejét jobbra-balra lóbázva tért a szobába, hol
Valeriát oly jókedvben találta, mínőre évek óta nem emlékezett.
– Kedves barátném, – szólt az álmélkodó társalkodónéhoz, – ismét lovakat
fogunk tartani, az elbocsátott cselédséget visszafogadjuk.
– A szakácsnőt is?
– Hisz még itt van.
– De felmondtunk neki.
– Megtartjuk.
– Mind ez komolyan?
– Lesz ismét páholyunk – folytatá Valéria – játék és thea-estélyeket
adunk. Úgy van, szórakozni és vigadni fogunk.
A társalkodóné megállt, az esze is megállt; nézett, de szemei kápráztak.
Egyszer azon vette magát észre, hogy egyedül van a szobában. Keresztet
vete, s mormogá:
– Az imént azt gondoltam, az esze ment el jó úrnőmnek s látom, hogy csak
most jött meg. Úgy aztán megint lehet élni, de mint eddig, az már
kiállhatatlan volt. Sietek éleszteni benne a jó gondolatokat, különben
kihalnak s ismét apáczák leszünk.
De erre nem volt szükség, Valeria egész erélylyel hozzá látott házát
olyanná alakítani, mint volt valaha. Mikor már benne voltak az áldott új
rendben, a társalkodóné egy bizalmas magánórában koczkáztatta e kérdést:
– Ugyan drága úrnőm! mi hozta e szerencsés ötletre?
– Nyugodt lelkiismeretem, annak tudata, hogy egy elkövetett vétkemet
jóvá tettem.
Most aztán semmivel sem tudott többet, mint azelőtt, de kérdeni sem mert
többet, megelégedett ő azzal is, hogy kellemesben élnek, ha okát nem
fürkészhette is ki.
Valéria ébredését a társaskörök örömmel üdvözölték s termei régi
ismerőseivel megnépesültek, csak Záraiék előtt zárvák ajtai.
Zárai és Angelique nevették ezen utolsó fellobbanást s mint mondani
szokták: most bizonyosan elalszik a mécs; de bezzeg megdöbbentek később,
hallván, hogy Valeria tetemes adósságokat csinál s jószágait terhelni
kezdi. Erre nem számoltak, ez aggodalomba ejté őket. Zárai Gyula utána
is látott a dolognak, eredménye az lőn, hogy mindent úgy talált, mint a
hír szárnyain keringe. Nyilvános és ünnepélyes óvásokkal lépett fel
jogainak ezen kijátszása ellen, a törvényes lépéseket is megkisérlé, de
hasztalan fáradozott. Valeria csak halál utánra köté le nekik jószágait
és sehol egy záradék sem volt, melyben kötelezné magát, hogy míg él,
azokat terhelni nem fogná.
Ez Záraiékat tönkre tevé; többé semmi áron sem bírtak hitelt szerezni, s
egyik végrehajtás a másikat érte. Gyula bujdokolt, s Angelique kétségbe
volt esve.
Dell’ Orto látván Angelique levertségét, bensőséggel ragadá meg kezét, s
megindulás hangján szólt:
– Szerelmem Angelique! Olvasom a bút arczodról, szólj, mi epeszti
szivedet?
– Oh Robertem! Ne kérdezz, nem búsítlak.
– Tán szived hajlik el tőlem?
– Soha!
– Úgy kérlek, légy nyilt.
– Robert! Robert! én pirulok, megöl a szégyen a miatt, kinek nevét
viselem. Mi lesz belőlem? – és zokogni kezdett.
– Csendesülj szép angyalom, és mondd, csak az a csekélység háborít úgy
fel, hogy pénzzavarokba hozott?
– Kell-e több? elbirjam a szégyent, s míg ügyeink nem rendezvék, a
szükséget?
– Sem egyiket, sem a másikat. Nem vagyok-e oldaladnál? Nem
kötelességem-e segélyedre lenni. Még az éjjel hazámba utazom, hogy a
szükségesekkel ellátva visszatérjek.
– Elutazol?… Elhagysz?
– Kell, kell! Nem nézhetem a bánatodat, s miért nézzem, ha segíthetek
rajta. Néhány nap mulva itt leszek, hogy mindent tisztába hozzak.
El is utazott, Angelique várta… várta, de többé nem tért vissza.
Bizonyosan lágy szive volt, s igazat mondott, hogy nem nézheti a szép
teremtés bánatát.
Fogaras Bella is haza menekült atyjához, a derék fosztogató által
reábizott szerepet hűségesen lejátszván Záraiék körül.
Feloszlásba ment minden Záraiéknél; viszony, háztartás, fényűzés.
Oly épület omlott itt össze, melynek fennállása sem az erény tündöklő
tükrével, sem a nemes szív magasztosságával nem bírt, s kiket romjai alá
temetett, egy szánakozó sóhajt sem érdemelnek.
Mikor ezen esemény folyt le a fővárosban, két szerető szív tele
boldogsággal, megelégedéssel és jóltevőik iránti hálával érkezett
Dombára.
Károly körülnézte a gazdaságot, Kamilla a házat, mindkettő el volt
ragadtatva.
Döme Pesten járt bevásárlás végett, ő hozta meg az újságot Záraiék
bukásáról.
– Mi lett szegény Pálmay bácsiból? – sóhajtá Kamilla.
– Azt a jó öreget el nem hagyjuk – mond Kázmér, – Döme! Holnap Pestre
megyünk.


XXXI. (Hogy találkoznak a jók.)
Zárai Gyulától s a bájos Angeliquetől egymást érte a sok kérvény, mik
Valériához intézvék. Ő kérlelhetetlen maradt, válasza mindig így
hangzott:
– Évi pénzöket pontosan kapják, halálom után fekvő jószágaim az övék,
azon már változtatni nem lehet, azontúl még jó szót sem adok nekik, s
látni épenséggel nem akarom.
Ezúttal is hasonló válaszszal bocsátott el egy küldöttet, a hozzá
czímzett levelet el nem fogadván, mikor Dömét jelentették.
– Hadd jöjjön.
Döme örömtől sugárzó szemekkel lépett be, ő nagysága kezét egész
tisztelettel megcsókolá, és szólt:
– Itt vagyunk, megjöttünk.
– Találkozott vele, jó öregem?
– Mondom, hogy megjöttünk.
– Azt látom, de Kázmérral találkozott-e?
– Itt van.
– Ki?… Hol? Beszéljen értelmesen.
– Hát Kázmér úr és neje haza jöttek, itthon vannak az országban.
Valeria visszatántorgott, s ha Döme fel nem fogja összeesik.
– Döme, – szólt szünet után Valeria – nem szegült ellenimhez, kik
látván, hogy a búbánat nem bír a sírba vinni, most akarják, hogy az öröm
öljön meg?
– Én ellenségihez? Szeretném őket kipusztítani, mert ők a mi
ellenségeink is.
– Tehát Kázmér?
– E pillanatban Pesten van.
Valeria reszketve kulcsolá össze kezeit s éghez emelt szemekkel sóhajtá:
– Istenem! Meghallgatád imáimat, s könyörültél rajtam. Szólj édes
öregem, hol van? Hol laktok? Felkeresem, meglátogatom, kiengesztelem,
mert én taszítám el, én sértettem meg, én vagyok a vétkes.
– A dombai jószágot haszonbéreltük, – felelé Döme – attól a jó báró
Újfalvy úrtól, s így most dombai lakosok vagyunk.
– Mikor utaztok haza?
– Még ma.
– Jó, ezúttal nem láthatom őt, bizony nem tudom, hogy bírja el szivem,
no de már nehezebb dolgokat is elviselt, hát csak küzdjön meg ezzel is.
De te, ki nekem a legnagyobb örömhírt hoztad, mit még az életben
várhaték, ha már egyszer boldoggá tettél, nem fogsz e boldogságból
lerontani semmit?
– Én? Ha parancsolja és lehet, hát tornyot is építek tetejébe.
– Számítok rá. Tehát se szóval, se tettel ne mutasd Kázmérnak, az én
szeretett édes Kázméromnak, hogy velem találkoztál, vagy hogy ittlétéről
tudok valamit.
– Legyen nyugodt nagyságod, hallgatni fogok.
Döme elbucsuzott.
– Döme – mond megindulva Valeria – te annyi szolgálatot, s most oly
örömet szereztél nekem, hogy megjutalmazni szeretnélek. Mondd, mit
kivánsz?
– Többé semmit. Visszanyertem uramat, földi vágyaim teljesülvék.
Döme elment.
Valeria sírt, nevetett; összehivatá cselédeit s mindegyiket
megajándékozá, azután kocsira ült, s a várkápolnába ment, hol Kázmért
utólszor látta, hálát adni Istennek, hogy őt meghallgatá s elérni engedé
a boldogságot, kedves Kázmérját még egyszer láthatni.
Akárhányszor találkozunk sajátságos kinézésű egyénekkel, kiken a ruha
meg van kopva, de többet mutat, mint sok másokon az új; kalapján látszik
a varrás, és szélei megszürkülvék, fején mégis úgy áll, hogy szomorú
kinézése eltünik; nyakkendője szinehagyott, de a pongyola csokor festői
redőzetben mutatkozik; zsebe lyukas, kezét mégis úgy mozgatja benne,
mintha marok aranyat csörgetne; arczán a nyomor látszik, de bátor
tekintete büszkén néz mindenre a mi fényes, végre ha minden eledele egy
tál kocsonya, azt több tisztasággal és nagyobb vigyázattal eszi, mint
sok szerencsefi fáczánsültjét.
Ilyenek a megbukott urak.
Ilyen alakot látunk szegényes szobában egy tálacska szűk tartalma
mellett ülni, s midőn az ajtón kopogni hallott, kendőjét sebesen a tálra
dobta, nehogy szegényes ebéde elárultassék.
– Szabad – dörgé kedvetlen hangon.
Kázmér benyitott, az ajtóban megállt, némán és hosszasan tekinte a
szobatulajdonosra, ki e viseleten zavarba kezde jönni, s miután hiába
várt megszólításra, habozva kérdé:
– Mivel szolgálhatok… Kihez van szerencsém?
Kázmér karjait kitárta, kalapját kezéből elejté s megindulástól reszkető
hangon rebegé:
– Urambátyám! Kedves urambátyám! Nem ismer?
– Te vagy… Ön az?… Valóban,… nem csalódom… Kázmér – s a tárt karok közé
siete.
– Végre megtaláltam! – kiáltá Kázmér.
– És hogy találtál?! – sóhajtá Pálmay búsan lankasztva ősz fejét
mellére.
– Hála Isten, egészségben.
– Nyomorban, megtörve…
– Ezen mi is átmentünk, de az Isten nem hagyja el azokat, kik benne
bíznak.
– Hol jártál?… És hol veszed itt magad? Mit csinál, hogy van az én
kedves kis Kamillám?
– Mindent el fogok beszélni, de elébb engedje, hogy kérjek valamit.
– Hát lehet még tőlem is valamit kérni? – szólt Pálmay, s keserűn
mosolygott.
– Attól, ki tapasztalásokban oly gazdag.
– Drágán fizettem édes öcsém, nagyon drágán.
[: Kázmér karjait kitárta.]
– Ismerem jó szivét, irányunkban nem lesz vele fukar.
– Nem, édes öcsém, bár mások iránt fukarkodtam volna, de már megtörtént…
Parancsolj Kázmér, ha szolgálhatok valamivel, örömemre lesz.
– Lássa – kezdé Kázmér – én tapasztalatlan gazda vagyok, s most nagy
haszonbért vettem, ha urambátyám hozzánk jönne lakni, hogy néha
tanácsával engem vezessen, nagy hálára kötelezne, s legyen meggyőződve,
úgy fogunk önnel bánni, mintha szerető gyermekei volnánk.
– Mint gyermekeim? – mond az öreg úr, ajkait fogai közé szorítván – azt
nagyon megköszönném.
– Mintha mi volnánk gyermekei.
– Értem; köszönöm a gyöngédséget Kázmér, tudom nem sok hasznomat
vehetnéd, s nem is akarnád venni, de hogy rajtam segíts, s ez még se
viselje a kegyelem szinét, olyast gondoltál ki, mi még téged látszassék
lekötelezni.
– De urambátyám.
– Köszönettel veszem meghivásodat, mert ismerem Kamillám szelid lelkét,
s nemes szívedbe rég beláttam. Köszönöm Kázmér, elfogadom; először, mert
rászorultam; másodszor, mert ismerlek és szeretlek; harmadszor, mert
tudom, nem fogjátok velem szomorú sorsomat éreztetni.
– Feledtetni, minden áron feledtetni akarjuk.
– Az Isten áldjon meg.
– E szerint megegyeztünk, most csak határozza el, hogy mikor
indulhatunk?
– Minél elébb ebből az örvényből.
– Így voltam én Párissal. Tehát egy óra mulva.
– Annál jobb.
– Velünk fog lakni a méltóságos úr? – kiáltá Döme örömteljes hangon,
bokáit és tenyereit megifjodva verve össze – beh szép élet lesz! Úgy
fogom szolgálni, mint valami mesebeli királyt rabszolgája.
– Egyre kérlek öreg barátom, – mond Pálmay.
– Nekem csak parancsolhat.
– Jó, ha úgy akarod, parancsolom. Engem többé ne méltóságos urazz,
lejárta az Döme.
Dömének nem tetszett, megmozgatta jobbra-balra bajuszát, torkán nagyot
köszörült és mondá:
– A mint nagyságod parancsolja.
– Abból is kicseppentem.
– Kevesebbet harapófogóval sem vesznek ki belőlem – dörmögé felingerülve
Döme – ennyit minden felgazdagult zsidónak megád szolgája.
– Többet is ér egy felgazdagult zsidó, mint egy tönkrejutott úr.
– Előttem soha! Én még a régi világból való vagyok, a ki azt mondja: az
úr a pokolban is úr marad.
E sajátságos vitát Kázmér szakítá meg, rendeletet adván Dömének, hogy a
szükségeseket vásárolja be, s aztán indulnak.
Félóra mulva uton voltak.
Sok mondani valójok volt egymásnak, s így Dombáig az idő elrepült.
Kamilla magán kívül volt örömében, midőn nagybátyját meglátta. Ölelte,
csókolta, hol kezét, hol arczát.
Pálmay nem bírt szólni, de annál többet beszéltek könnyei, mik arczának
barázdái közt leperegve, ősz bajuszát füröszték.
Midőn az első felindulás csillapult, Pálmay oly érzékenyen és meleg
szavakkal köszöné meg ifjú rokonainak azon nemesszivű eljárást, hogy
nemcsak gondoltak rá, de fel is keresték.
– Ha tudnátok, édes gyermekeim, minő üldözött, s aztán mennyire
elhagyott valék?! Nem volt köröm, melyben szórakozhattam volna; nem volt
családom, hol szeretet enyhítené bánatomat; nem volt barátom, kinek
elpanaszolnám bánatimat; nem volt pénzem, hogy legégetőbb szükségeimet
fedezhetném; és végre öreg valék ahhoz, hogy kereset után lássak.
Nélkületek nyomorultan kellett volna elvesznem. Tudjátok most, fiaim,