A száműzött leánya: Regény - 12

virágszárhoz kapaszkodni, hogy azon felkúszszon odáig, hol annak
koronája díszlik; de a virág azért virág, s a gaz gaz marad.
Ha áll a lélekvándorlás, úgy a lángkeblű művész lelke még nem költözött
soha, hanem tisztán, eredetileg égből jött, hogy ezután kezdje
vándorlásait; ha pedig az ember halála után csakugyan szellemmé válik,
lehetlen, hogy a tőzsér és művész lelke egyenlő öntetű legyen, hisz míg
a tőzsér vagy uzsorás lelke egy arasznyira sem bir a földről emelkedni,
addig a művész egekig tör, ellesi a szentek vonásait, hangját vagy
beszédét, aztán az emberiség közt terjeszti, hogy e földön is légyen
mennyei fogalom.
A kedves delnő, a művészet e fenséges asszonya, babérai közé ma ismét
oly gyöngyöt tűzött, melynek ragyogását nem csodálják ugyan mások, de
értékét ő maga ismeri.
Az idő már későre járt; Kamilla és Kázmér zavarral pillantának össze,
mit az élesszemű házinő észre vőn.
– Most, kedves vendégeim – kezdé – nem tartóztatom tovább önöket; tudom,
sok mondani valójok van egymásnak, tehát Isten önökkel. – Felkelt s
barátságosan nyujtá kezét Kamillának.
A nő és férj elindulásra készültek.
– Fogatom készen várja önöket.
Kázmér a legnagyobb zavarral nehány mentegetődző szót rebegett, s
kérdőleg tekinte nejére.
Kamilla hasonló zavarral nézte férjét, szemeiből tisztán ki lehetett
olvasni: értem, mi nyugtalanit, de én sem tudom hova?
– Legyenek nyugodtak, kocsisom már utasítva van, s új lakásukra viendi.
Kő esett le mindkettő szívéről, s ajkaik hálába törtek ki.
Elváltak.
Midőn a díszes kocsi kényelmes párnái közt érezték magukat, Kázmér
hévvel átölelé Kamillát, s felkiálta:
– Valahára!
– Beszélj, beszélj, drága egyetlenem! – mond Kamilla, gyöngéd
szeretettel simulva férje kebléhez – mert azt hiszem, az egész
varázslat, vagy lázrohamaim megújultak, s mindez, mi nehány óra óta
velem történik, folytatása hagymázos képzelődésimnek, csakhogy akkor
rettenetes alakban üldöztek, és most… ah! most mennyei érzést árasztanak
keblembe.
– Sokat szenvedtél, édes szerelmem?
– Igen, igen sokat, de szívesen feledem hangod hallatára. Oh beszélj,
akkor tudom, hogy nem álom a mi körültem történt és történik, akkor nem
rettegek a felébredéstől.
– Oh édes angyalom, iszonyú napokat éltünk át.
– Mit? Napokat? Éveket – egy egész életet! Mióta nem láttuk egymást, én
eltörődtem s te megőszültél, pedig mindketten ifjak valánk.
– Lelkem nehány óra alatt újra megifjúdott, erőmet csodásan nőni érzem,
mert közeledben vagyok, mert lehelletednek melege érinti arczomat,
szíved dobbanása keblemet hevíti, mert ismét enyém vagy.
– Oh Kázmérom! Lehetséges volt-e oly sokáig nélküled élnem? A mindenható
kegyelme még is nagy, különben megőrültem volna.
A hintó megállt egy «hôtel garni» előtt.
A szobalegény ajtót nyita, s az emeletbe vezeté őket, hol egyszerű, de
csinos két szobát jelölt ki számukra, s további parancsot várt.
Kázmér elbocsátá őt, s midőn nejével négyszem közt maradt, két kezével
kezeit megragadá, sokáig és merőn nézett rá, mialatt könnyei sűrűn
omlottak.
Kamilla sem tudott szólni, és könnyei versenyt futottak Kázméréval.
– Mennyi bút és szenvedést olvastam ki szemeidből – szakítá meg Kázmér a
hallgatást. – Szegény teremtés! Én döntöttelek e szerencsétlenségbe.
– Kázmér! Ne vétkezzél, vagy emlékeztetni akarsz rá, hogy mivé lettél
miattam? Oh ne tedd azt, éreztem én e lépésed átkát, megsirattalak én
szemrehányás nélkül is azon bánatért, mit szegény fejedre hoztam.
– Az vagy te nekem, mi a tavasznak a nap, életre űdítesz bennem mindent,
mint az a természetben; és te hoznál rám bút? Oh Kamilla! Hisz e
pillanat, hogy ismét látlak, ölelhetlek, többet ér a föld minden más
boldogságánál, s feledtetni tudná velem, ha ízekre téptek volna is…
Szenvedtem, mert sorsod lebegett előttem, mert ki valál taszítva ebbe a
nagyvilágba, hol annyi az elvetemültség, mert tudtam, hogy támasz és
segély nélkül bolyongasz, mert nem tudtam, mi lesz belőled, mert
sajnáltalak és féltettelek; szenvedtem, mert határtalan szeretlek.
– És én, Kázmérom! Én mit szenvedtem, hogy rajtad nem segíheték!
Megzörgettem minden ajtót, hol munka mutatkozott, de nem volt áldás
azon, a mit tanultam, mert seholsem akarák használni; azután
elhatároztam, hogy zilált lelkemmel énekelni fogok, tört szívvel
játszani mások mulattatására, e kisérletnél összeroskadtam.
– Aztán felfogott egy angyal, kinek jósága minket összehozott.
– Hogy többé senki és semmi el ne válaszszon – mond Kamilla, s karjait
Kázmér vállára vetve, keblére simult, míg a bejárásra félénk szemeket
vetett, mintha rettegne, hogy az ajtó megnyilik, s valami törvényszolga
belép.
– Inkább együtt meghalunk.
– Oh, az sokkal könnyebb lesz, mint elválasztva élni.
– Élni fogunk, élni kell, de hogyan?
– Most nem csinál annyi aggodalmat; lesz erőm, bátorságom – mond
Kamilla, majd eléneklem, mit előmbe tesznek, aztán fellépek.
– Nem, soha! – kiáltá tűzzel Kázmér.
– De ez biztosítaná jövőnket.
– És megmérgezné életünket.
– Ezt én nem tudtam.
– Új meg új ármányokkal naponta szembeszállni; alattomosság, gyáva
rágalmak ellen küzdeni minduntalan, ez nem hozzád való. És én
elviselhetném-e, hogy az egész világ szemeláttára mást ölelj; ajkaid
mosolyát egy közönség pénzért élvezze; pénzért elátkozzanak, kétségbe
essél és meghalj,… pénzért sirj, pénzért szeress mást?… Nem, édes
angyalom, te sokkal szendébb vagy, semmint szinpadon boldogulj, és én
nagyon kevéssé vagyok bölcs ahhoz, hogy szinésznő férje legyek.
– Most, hála Isten, itt vagy te, történjék minden akaratod és belátásod
szerint.
És, mint házasságuk első napjaiban, összeültek tervezgetni jövendőjük
iránt; rózsaszínbe festék a nyomort, melynek eléje néztek, magasztosnak
a fáradalmat, mely kenyérhez juttatja őket, s mennyei élvezetnek, mely
megengedi, hogy jót, rosszat ezentúl együtt türjenek. Lassanként
átmentek a keserűből az édesbe, a kenyérkereset fárasztó munkája után
szép reményekre, először a mi lehetséges, aztán a mi valószinű, végre
légvárak emelésébe merültek.
Ők, kik már a sanyaru tapasztaláson átestek, nem józanultak ki annyira,
hogy költőiség nélkül gondolkoznának az élet anyagi kérdéseiről. A
pillanat örömet hozott, ki álmodoznék arról, hogy a komor fellegek
visszatérhetnek? És ha igen, két ily ifjú szív boldogsága perczeiben
bizonyosan nem.
Egyik óra a másik után repült, ők azt sem vették észre, éj van-e vagy
nappal? Álomról szó sem volt, ők ébren álmodoztak. A gyertyák rég
kiégtek, a nap nyájasan mosolygott be ablakaikon, de ők még sem ébredtek
fel ábrándozásaikból, csak mikor a szobaleány jött a kérdéssel:
– Mit parancsolnak reggelire? sóhajtottak mélyen, összenéztek, s
egyhangulag felelték:
– Semmit.


XXVIII. (Egy szép vasárnap.)
A legkomolyabb életnek is vannak könnyelmű perczei. Ilyenkor a képzelet
lepkeszárnyakkal repüli át a nehézségeket, mik szenvedéseink elhárítását
gátolják; a legsujtottabb kedély is talál néha derült eget, melyen
elmerengve, reménycsillagokat lát feltünedezni. Ámde az eszmék, miket
könnyelmű perczeink szültek, a komoly való által hamar elüzetnek, s a
leggyöngébb szellő fuvallatára a derültség is elborul, s a
reménycsillagokat sötét felhők takarják,… aztán minden komoly, minden
borús, mint volt.
Ily könnyelmű perczek valának, mik egész éjen át Kázmér és Kamilla
lelkét ringaták; ily derült ég vala, min ekkorig oly édesen elmerengtek,
de a szobalegény valóra ébreszté ábrándos szellemüket.
Mint olyan ember, kit halálos ellene túlnyomó erővel üldőzőbe vőn, s
útját egyszerre vízáradat által elzárva látja, pillanatnyi habozás száll
meg, mert nem ismeri a víz mélységét, a benne létező örvényeket, s mégis
neki kell mennie, hisz az ellenség már nyomába ért,… így állt Kázmér a
szoba közepén, egyik kezével Kamilla kezét tartva, a másikban kalapját;
előtte volt a mély áradat, tömérdek örvényeivel, a zajló Páris, –
mögötte a kérlelhetlen sors és kétségbeejtő nyomor.
– Most én fogok munkáért zörgetni – szólt búsan.
– Az igen keserves út, – jegyzé meg Kamilla – én már egyszer botorkáztam
rajta. Félve indulok rá ismét, de mégis inkább, mint te; engedd nekem az
első kisérletet.
– Te már tevéd, most rajtam a sor.
– Tehát együtt.
– Majd később. Mi lenne belőlünk, ha egyszerre fáradnánk ki?… Csak
egymásután. – Ezzel megölelé nejét, s indulni készült, e pillanatban egy
bizományos lépett be.
– Vizeki Kázmér urat keresem.
– Itt vagyok.
– Az olasz dalszinház rendezője magához kéreti.
– Nem fogom várakoztatni.
A bizományos elment.
Kázmér és Kamilla megdöbbenve néztek össze.
– Mit jelentsen ez? – kérdé Kázmér.
– Félek – sóhajtá Kamilla – nagyon rosszat.
– Hogyan.
– Bizonyosan fel akarnak léptetni.
– És az nagyon rossz volna?
– No, te mondád, hogy nem szeretnéd, s a mit te nem szeretsz, az nagyon
rossz.
– Megvallom, százezrek közepette szerencsétlennek érezném magamat, ha
szinpadon látnálak.
– Úgy hát ne is menj a rendezőhöz, mert készebb vagyok egész nap
virágokat készíteni, s azzal kiülni valamelyik partra eladás végett…
– Már üzentem, hogy megyek, szótartónak kell lenni,… majd megmondom,
hogy szándokod változott.
– Úgy jó lesz. A viszontlátásig.
Kázmér távozott.
Néhány percz mulva Kamilla egy angol levelet kapott ily tartalommal.
«Asszonyom! Egy kitünő ajánlatra bátor vagyok kegyedet felkérni, hogy
leánykáimat a franczia nyelvben és énekben oktatni szíveskedjék. Ha
hajlandó rá, a feltételek iránt értekezni, szíveskedjék kocsimon hozzám
fáradni.
L. B.»
– A kocsi?
– Alant vár – mond a szobaleány, ki a levelet kézbesíté.
Kamilla nyilsebességgel felkészült, s mintha félne, hogy a kocsi nélküle
távozik, mi által szerencséjét is elszalasztaná, legnagyobb sietséggel a
kocsiba ült, mely vele elrobogott.
Két órával később Kázmér fénylő szemekkel, örömtől sugárzó arczczal tért
haza, roppant csomag iratot hozván magával.
– Szerepek! – kiáltá az ajtón berohanva – mind szerepek, egész dalművek!
A szoba üres.
– Kamilla, kedves nőm!
Semmi válasz. Darabig várt, aztán nyugtalankodni kezdett. Előcsengeté a
szobalegényt.
– Hol van nőm?
– Elkocsizott.
Eleinte megdöbbenté Kázmért a válasz, azután eszébe jutott, hogy
bizonyosan az az áldott lélek, ki annyira lekötelezé őket, viteté
magához, minek folytán inkább fennhangon gondolkozva, mint a legényhez
intézve mondá:
– A hintón, mely tegnap ide szállíta minket, távozott…
– Nem, egy angol uraság fogatán.
– Különös! Hm, jól van, elmehet. Egy angol uraság! Hol veszi az
egyszerre magát, hogy hintót küldjön Kamilla után? Néhány nap előtt a
várost hagyták neki összebarangolni, míg fáradtság és éhség miatt
összeesett, s ha egy szegény varrónő meg nem szánja, az utczán
veszhetett volna el, és most lakásához fényes fogatot küldenek érte!…
Félek, nem tiszta szándék rejlik alatta… félek, a szinpadi sikert
arattatni akarják vele, a nélkül, hogy szinpadra lépne.
Kamilla megjött, boldogan, magán kívül az örömtől.
– Vége az inségnek – kiáltá Kázmér karjaiba repülve – szabadulásunk
órája ütött. Képzeld Kázmérom, alkalmazást nyertem.
– Én is.
– Két angol kisasszony mellé, ének és franczia nyelvben kell órákat
adnom. Egy franczia tanár és zenemester kihallgattak, aztán dicsérettel
nyilváníták képességemet a hivatásnak megfelelhetni. A lady százötven
franc havi fizetéssel megfogadott.
– És én száz franc havi fizetéssel irnoki állomást nyertem az olasz
dalszinháznál.
– Tudod, kinek köszönhetjük?
– A kinek szabadságomat is.
– Legyen annyi áldás életén, mint dicsőség pályáján.
– Nemcsak hirneve, de lelke is nagy.
E pillanatban lépett be Alboni, s kedvesen kérdezé:
– Elfogadták az alkalmazást?
Kamilla és Kázmér a nagylelkű nő elé siettek, kezeit melegen keblükhöz
szoríták e szókkal:
– Mivel hálálhatjuk meg jóságát?
– Azzal, ha elégülten fognak élni, s hivatásuknak megfelelnek.
– Boldogok és iparkodók leszünk.
– Annak igen fogok örvendezni. Ha valami érné önöket, gondoljanak rá,
hogy van egy barátjuk. Isten áldja.
A két hálás szív kocsijáig kiséré, hol benső megindulással vettek
búcsút. Aztán szobájukba siettek, magukat boldogságuknak átengedendők.
E naptól fogva csak az ebéd hozta őket össze; Kázmér reggeli után elment
az irodába, s ötig foglalkozott, Kamilla pedig az angol kisaszonyokkal
gyakorolt. Öt órakor mindkettő csak úgy repült haza felé, s a találkozás
otthon oly ünnepélyes volt, mintha hosszas utazás után viszont látnák
egymást. Az ünnepnapokat gyermekes örömmel várták.
Midőn foglalkozásuk közepette az első vasárnap rájuk viradt, Kázmér
örömmel mondá:
– E nap egészen a mienk, ma ki sem mozdulunk.
– Tévedsz, kedvesem, első örömnapunkat meg kell osztani azzal, ki
keserveinkben osztozott, ki kétségbeesett életem felett őrködék; ma
Mathildehoz megyünk.
– Igazad van; lásd, mily hálátlan teremtés az ember, mihelyt jól megy
dolga, megfeledkezik azokról, kik sanyarú állapotában el nem hagyták.
Szégyenlem magamat, hogy boldogságom annyira elragadott.
– Tehát beleegyezel?
– Azt a jó teremtést felkeresni? Nemcsak kötelességemnek tartom, de
örvendek rajta. Együtt fogunk ma ebédelni, az én Paul barátom is ott
kell hogy legyen.
Kamilla tapsolt örömében. Ma kapta ki első havi fizetését, az egész
összeget magához vette, midőn Mathilde látogatására mentek.
Leirhatlan az a természetes öröm és szívélyesség, melylyel Mathilde
fogadá látogatóit. Nem győzte nézni és ölelni Kamillát, aztán csodálta
jó kinézését, s hálát adott Istennek e kedvező változáson, mert ő rá nem
ismert volna, oly különbség van ez arcz közt most és akkor, mikor
előszőr látta meg betegsége után.
– Ah – mondá – azért még neheztelnem is kellene, hogy oly hűtlenül
hagyott el.
– Igaz, meg sem köszöntem illően azt a feláldozást, ritka részvétet és
sok jót, mit velem tőn, de gondolám, az üres hála nem hozná vissza
holmiait, miket értem elzálogíta.
– Ki mondá ezt kegyednek?
– Tudom édesem.
– Jó Istenem! Hisz az nem szégyen, ha ily szegény leány megszorul. Ha
nincs, kölcsön veszünk, s hitel hiányában oda adjuk azt, a mi ér
valamit, ez az egész.
– Kisasszony – szólalt meg Kázmér, ki eddig néma megindulással állt ott
– ha országaim volnának, s azokat sorba lábaihoz raknám, mégis adósának
tekinteném magamat azért, mit e szegény, elhagyatott nőért tőn. Ha
azonban egy baráti kézszorításnak van értéke ön előtt, legyen
meggyőződve, hogy a leghálásabb szívvel nyujtom kezemet.
– Oh uram, önök túlbecsülik azt a kis szolgálatot – válaszolá Mathilde,
örömmel szorítva kezet.
– És most – mond Kázmér – hol találom kegyed bátyját, az a jó Pault, ki
engem meglátogatott? Fel akarom keresni, mert mi négyen ma együtt fogunk
ebédelni.
– Dicső gondolat – kiáltá Mathilde – Paul mindjárt itt lesz, vasárnap
nem hagy magára várakozni.
– Annál jobb. Azonban mi még nem is reggeliztünk, s tán kegyed sem –
jegyzé meg Kázmér. – Én megyek valamit ide rendelni. A viszontlátásig.
Alig távozott Kázmér, Kamilla mélyen elpirulva lépett Mathildehoz, egy
csomagot vőn elő, s könyes szemekkel kezdé:
– Mathilde! Ez oly csekélység, hogy tán sértve is lesz általa; tudom,
ezzel századrészben sem róttam le nagy tartozásomat, de majd lassanként,
idővel,… most nincs több,… fogadja szívesen.
[: – Mathilde! Ez oly csekélység…]
– Mit gondol, hogy én pénzért tettem barátságot?
– Azt nem, a világért sem – esék szavába Kamilla ijedten, – de az ily
barátság megfizethetlen, de költségei voltak,… miattam adósságba verte
magát…
– Azt kegyed álmodta.
– Jól hallottam.
– No, ha hallotta, hát hallja azt is, hogy csak akkor fogadok el
költségtérítést, mikor nagyon-nagyon gazdag lesz, s nem tud pénzével mit
csinálni, addig megélek én a magaméból, sőt még néha szívességeket is
bírok tenni. Ezzel vége.
Kamilla keservesen sírni kezdett, és szólt:
– Én nem leszek gazdag soha!
Mathilde csendesítni iparkodott őt.
Így találta Kázmér a társaságot visszatértekor, nyomában legény jött
izletes reggelivel.
– Mi történt itt? – kérdé Kázmér – miért e könnyek?
– Mert nem lesz gazdag soha – felelé Mathilde.
– Gazdagság után vágyik az én nőm, az én kedves Kamillám?
– Oh! nem azért! mintha szeretnék az lenni, vágyaim szerint elég gazdag
vagyok, de Mathilde azt mondá, csak akkor róhatom le tartozásomat nála,
ha nagyon gazdag leszek.
– Képzelje Kázmér úr – mond Mathilde – Kamilla pénzzel kinált,
szívélyességemet meg akarta fizetni, mint valami csaplárnénak.
– Kedves barátnőm – csendesíté Kázmér a megsértett barátnőt – ne vegye
tőle rossz néven, ő annyira lekötelezettjének érzi magát, és méltán,
hogy semmit sem tarta természetesbnek, mint első pénzét kegyeddel
megosztani, ki vele hajlékát és étkeit megosztá, ki ápolta és
vigasztalta, kit az Isten áldjon meg jóságáért. Ne vegye azt úgy, mintha
a szegény pénzszekrényéhez ment volna, abból néhány ezer franc-t
kivenni, hogy azzal egy nagy szívességet lefizessen, ő fáradott e
csekélységért, s mi több, első pénz, mit életében dologgal szerze.
Édesebben, szentebben használhatja-e ezen pénzt, mint ily nemes
tartozást, ha csak parányi részben is, törleszteni?
– Ej, uram, itt adósságról nincs szó, a mi költség volt az ön kedves
nejére, azt fedezte a negyven franc, mit Paul a gyürűért hozott, a
fizetés tehát szolgálatomért esnék, s ezt nem hagyom magamnak
megfizettetni. Majd ha szükségem lesz önökre, viszontszolgálatra
számolok, ezzel vége. Üljünk a reggelihez, különben nem fog izleni az
ebéd, pedig én ma vígan akarok lenni.
Alig végezték a reggelit, Paul csakugyan elérkezett.
Élénk beszélgetés közt felkészültek, hogy ebédig sok mindent
megtekintsenek, mi vasárnap csak látható Párisban.
És valósággal, Kamilla csak ma mert először széttekinteni,… a zajló
élet, tarkaság, tündéri kirakatok, szebbnél-szebb öltözetek ma először
ragadták meg figyelmét. Eddig Páris, vagy egy rengeteg erdő, neki
mindegy volt; ott mindenütt emberbe, itt pedig fába ütközik, de ma
felragyogott szemei előtt minden, mit eddig bánata homályban tartott. A
boulevardeok csodálatra ragadták, a Concorde téren felkiáltott:
– Ah! ez tán már nincs is a földön.
A «Champs Elysées»-en oly gyermeki érzés lepte meg, hogy futkosni jött
kedve.
Csupa kiváncsiság, csupa gyermek és öröm volt.
Kázmért Kamilla elragadtatása oly vidor hangulatba hozta, hogy ha
Clichy-beli ismerői látnák, cseppet sem kételkednének rajta, hogy
teljesült az, mitől e szegény embert oda bent féltették.
És meglehet, mert ők is olyan igen jól érezték magukat, vagy pedig mivel
a jókedv is ép oly ragadós, mint az ásítozás, elég az hozzá, Mathilde és
Paul szintén elemökben voltak.
A ki figyelte volna őket, azt hinné, a legboldogabb négy teremtés egész
Párisban.
Hat órakor beültek egy tisztességes étterembe, Paul sehogy sem találta
ott magát, jobb szeretett volna valami külvárosi lármás csapszékben
iddogálni, azonban a barátságnak meghozta ez áldozatot. Sokat
feszelgett, nyikorgatta székét, s könyökével hol oldalba lökött valakit,
hol pedig feldöntött valamit; a tálakhoz csak félve nyult, s az elibe
készített Macon vieux-t inkább szemével nyelte el, semmint kipoharazta
volna. Ez azonban csak addig tartott, míg Kázmér néhány poharat belé
önte, aztán neki melegedett ő is.
Mathilde ellenben oly fesztelenül és kecsesen viselé magát, mintha e
teremben találta volna fel mindennapi társaságát; beszédes és elmés
volt; ő mulattatá a kis társaságot.
Az egész ebédet megelégedés, jókedv és barátság füszerezé.
Ebéd után a legközelebbi szinházat látogatták meg, hol jókedvöknek
szabad kitörést engedve, annyit nevettek, hogy a bánatnak utolsó nyomai
is elköltözni látszottak arczaikról.
Itt Paul is elemében volt, ordított és tapsolt, mintha kárpótolni akarná
magát egy órai csendes viseletért, mi az ebéd ideje alatt annyira
megviselte őt.
Éjfélkor igen elégülten elváltak.
– Édes Kázmérom – mond Kamilla otthon – e nap igen kellemesen mult el.
– Lám kedvesem – felelé Kázmér – nem szükséges gazdagság a boldog
élethez, szerelem és megelégedés képezi a föld édenét, e kettő nélkül
nyakig kincsben is nyomorult az ember.
Megölelték egymást, és igérték, hogy boldogok lesznek.
Másnap munkához láttak.
Több hónap folyt így le, s havonként egy-két vasárnapot a fentebbihez
hasonlóan töltöttek.
Kamilla és Kázmérnak nem volt más panasza, csak az, hogy egész napon át
soha sem láthatták egymást, ezen pedig nem lehetett változtatni.


XXIX. (A miről nem is álmodtak.)
Ismerős alak ácsorog a Rue Richelieu és Boul. Montmartre sarkán,
mérgesen rángatja bajuszát hol fel, hol lefelé, nem győzi szemeit eléggé
mereszteni, mert minden elmenőt megtekint, mintha ismerőst keresne
benne. Haraggal dörmögi maga elé:
– Bolond nagy város! Tenger dologtalan nép! Itt egy embert megtalálni
annyi, mintha valaki a réten egy szál füvet megjegyezne, s mást küldene,
hogy bekötött szemmel keresse. Nem is tudom, az a jó báró, kit az Isten
áldjon meg, miként képzelheti, hogy szegény uramra ráakadunk? Mégis, ha
én francziául tudnék, no, az más volna, akkor remélhetné, mert én
megindulnék házról-házra, s az utczán is minden embert megszólítanék, de
ezek a francziák a világért sem tudnak mást, mint francziául. Aztán
nálunk azt hiresztelik, hogy ezek műveltek. Köszönöm szépen! Nem tudnak
mást, mint francziául. Jőjjenek csak hozzánk, meglátják, mit tudunk mi?
Én csak szegény szolga vagyok, és magyarul, németül, meg tótul beszélek,
de ezek csak francziául tudnak. – Ezzel mérgesen rántott lefelé
bajuszán. – Szép műveltség! Mit mondanak nálunk az olyan oláhról, ki
csak oláhul tud?… Mivel jobb az olyan franczia, ki csak francziául tud?
Emberünk elmélkedéséből roppant bámulatba esett, mert valóságos tiszta
magyar nyelven hallott oly körmönfont kifakadást Páris ellen, mintha
valami bakancsos őrvezető üres konyhára talált volna.
Körültekinte, s látta, hogy e czifra szavak egy török ajkairól peregnek
le.
– Magyarul beszél ön, vagy én tudok törökül?
– Mindkettő lehetséges.
– Hova való?
– Szabolcsmegyei, a ki lelke van – felelé a török.
– Hát Törökországban is van Szabolcsmegye?
– Ha azt oda vihetném azokkal a jó atyafiakkal, disznótorral és töltött
káposztával, semmi bajom sem volna.
– Hát így mi a baja?
– Először is az, hogy nem tudom magam kiismerni ebben a rengeteg
fészekben. A tábornok úr leküldött szivarért, s most nem tudok haza
találni.
– Kérdjen valakit.
– Ha beszélni tudnék velök. Kérem, édes atyámfia, segítsen ki a bajból.
– Öcsém, magam is nyakig vagyok benne.
– Nos Döme, nem tévedtél el az állásban – szólítá meg emberünket egy
deli ifjú.
– Küzdöttem a helyemért, méltóságos úr, aztán erősítést nyertem e
szövetséges törökben, kivel legalább beszélni tudtam.
– Te tudsz törökül?
– Véletlenül a török tud magyarul.
– Hol tanult? – kérdé az ifjú a töröktől.
– Törökül?
– Nem, magyarul.
– Édes hazámban, Szabolcsvármegyében.
– Értem – mond az ifjú – s arcza elsötétült; egy felhő, egy emlékezet
vonult át rajta. Kis szünet után folytatá – és hogyan került ide?
– Kmetty tábornok úrral érkeztem tegnap. Az ő szolgálatában vagyok.
– Kmetty itt?… Hol van szállva?
– Valami spanyol fogadónak hívják.
– Ah tudom, Monsieur Liot-nál.
– Ott, ott! Ugyan kérem, merre van?
– Mindjárt útba igazítom. Vegye e jegyet, adja át a tábornoknak
üdvözletem mellett, s mondja, legközelebb meglátogatandom. Aztán két
napoleont adott a legénynek e szókkal – ezt igya meg a jobb időkért, a
haza felvirágzásáért. – Ezzel egy bizományost oda inte, s a törököt haza
kisérteté.
A török útközben a napoleonokat tekingetve dörmögé:
– Száz franczia sem olyan úr, mint egy magyar. – Aztán a látogató jegyet
voná elő, s rajta e nevet olvasá: «Báró Ujfalvy Vilmos.» – Az Isten
éltesse! – mondá, miközben a jegyet és napoleonokat zsebre dugta.
– Döme, jer – mond báró Ujfalvy – mindent tudok.
– A lakását is?
– Sokkal többet, hogy mint él, és mint szenvedett.
– Szenvedett? Ez nagyon elszomorít.
Bérkocsira ültek, mely Kázmér szállásához robogott, hol Ujfalvy
kérdésére azon választ nyeré: hogy azon úr és asszonyság öt óráig soha
sem található, de ezentúl mindig.
A kapusnő elbámult, mert a távozó úr öt frank ezüst pénzt nyomott a
markába, mi neki annyival is inkább gyanúsnak tetszett, mert azt az
utasítást nyeré: ne szólna semmit arról, hogy kereste valaki. Egyet
hunyorított szemével, s gondolá:
– Szép fiatal úr, bőkezű is, titkolódzó is… kétségen kívül kaland akar
szövődni ezzel az érdekes nővel; ha úgy van, sok öt frankra lesz
kilátás. Bizony rám is fér.
Kázmér néhány nap óta kedvetlenül tért haza irodájából, mi Kamillát
nagyon lehangolá. Ma kedvetlensége csaknem a levertségig ment.
– Édes Kázmérom, neked valami nyomja lelkedet, mi engem kétségbeejt.
– Apró bosszantások, tömérdek apró bosszantások! Kimerítik türelmemet.
Ha értelmes emberek, nagy művészek gáncsoskodnának dolgaimban,
meghajolnék előttők, de azok a hetvenkedő semmik, dibdáb komédiások, kik
egy ötödrendű szerepet sem képesek becsülettel énekelni, megkeserítik
minden órámat. Egyik panasz a másikat éri, hogy hibásan irom a
szerepeket, mert egyik pajtását, másik rokonát akarná helyembe szerezni.
Minden untalan átvizsgálja a rendezőség dolgozataimat, ma is mindent
feltúrtak, nem leltek ugyan hibát, de restelni kezdtem már a dolgot.
– Kedves férjem, mennyivel jobban szeretlek én téged, mint te engem; te
haza hozod haragodat, hogy együttlétünk kevés óráit megkeserítsd, én
titokban sirom ki magamat.
– Mit, te sirtál? És miért?
– Mert azok az angol kisasszonyok hideg gőgjökkel naponként új és új
megaláztatással illetnek.
– Oh édesem! Ez a mi kenyerünk mégis nagyon keserű kenyér!
E pillanatban látogatók érkeztek.
Kázmér felugrott, előre akart rohanni, de hátra tántorga.
Kamilla szemeit dörzsölé, mintha káprázat volna, a mit lát.
Ezalatt halálcsend uralkodott a szobában, mit Kamilla éles sikoltással
szakíta meg.
– Ugyan messze kellett jönnöm, hogy nőmet bemutathassam – mond az érkező
férfi.
– Kamilla!
– Lucille! – kiáltá egyszerre a két növeldei barátnő s szeretettel
siettek egymás karjába.
Kázmér magánkívül ölelé át Vilmost, s észre sem vette, hogy ezalatt
kezére a leghűségesebb könnyek hullnak s csak akkor figyelt rá, midőn
Döme szólt:
– Megöregedett, édes nagyságos uram, de csakhogy láthatom.
– Öreg hívem, jó Döme, te is itt vagy?
– Gyalog jött volna, ha el nem hozom.
– El nagyságos uram – mond Döme, ujra Kázmér kezét csókolva – a világ
végéig a méltóságos úr engedelméből.
Kázmér szemei könnyben úsztak s egyik kezével a szolga kezét, a másikkal
a főúrét rázta.
– Nem mondtam – kezdé Lucill – bármely körben élj s légy a világ bárminő
részében, felkereslek.
– Ennyi kegy és jóság előtt az angyalok is meghajolhatnak – viszonzá
Kamilla.
– Jer Kázmér, hadd mutassalak be nőmnek. Lucillem, nyújtsd kezedet
legbensőbb barátomnak.
– Azt annál szívesebben teszem, mert az én gyermekkori barátomnak,
vezetőmnek, az én édes Kamillámnak férje.
– Most láttuk, üdvözöltük egymást, nincs egyéb hátra, mint magunkat
kibeszélni, azt pedig étkezés közt legkedélyesebben tehetjük. Ha úgy
tetszik, menjünk ebédelni, a kocsik alant várnak. – Ezzel Kamillának
nyújtá karját, Lucill pedig Kázmérét fogadá el, utánok, szemeit
törölgetve, Döme ballagott.
A kapusnő megismerte a bőkezű urat, szomorún tekinte utána, mert látta,
hogy nem az lesz a dologból, a mit ő várt.
A kis társaság a «Terasse Jouffroy»-hoz hajtatott, hol külön szobára
rendelték az ebédet.
Az ebéd elején élénk társalgás folyt; csupa viszszaemlékezések, baráti