A száműzött leánya: Regény - 11

mindig kebelrázó dolgokat: haldokló atyjáról, fogoly férjéről,
öngyilkosságról, szívtelen bankárról, s mindazon borzasztóságokról,
miken rövid idő alatt átment.
Paul elhozta a negyven francot, mit gyógyszertár és orvos felemészte,
most már Mathilde filléreihez kelle nyulni, ki kettős szorgalommal
dolgozott, mióta így rá nehezült a sors keze. Nappal a műhelyben volt, s
addig fivére ápolá a szegény beteget, este Mathilde váltá fel, s
munkával kezében virrasztott. Arczának rózsái lassanként eltünedeztek, s
nehány nap mulva oly szenvedőn nézett ki, hogy ismerői nem győztek baja
után tudakozódni. Végre ereje és erszénye fogyni kezdett, mire
könnyekben tört ki, nem magáért, de mi lesz majd e szegény, elhagyatott
teremtésből, ha ő is kidől mellőle, vagy szükségeit fedezni többé nem
képes?… Apró csecsebecséit kezdé elzálogolni, ebből azonban vajmi hamar
kifogyott.
Ép ily küldetésből jött haza Paul; megállt Mathilde előtt, s szomoruan
mondá:
– Mathilde szabad nyiltan szólnom?
– Csak beszélj.
– Te túlzod a felebaráti szeretetet. Ki nekünk e hölgy? No magamról nem
szólok, nem mulasztván semmit az által, hogy itt betegápolóskodom; tőled
is rendén, meg nagyon szép volt addig el nem hagyni őt, míg áldozat
nélkül tehetéd, de most tönkre jutsz miatta. Bocsáss meg, de az már
esztelenség, a mit te teszesz.
– Igazad lehet, de nem tehetek máskép, öntudatom azt súgja, jó tettet
követek el, a miért Istenem meg fog áldani.
– Arra már elég érdemet szereztél. Mondd csak szép kevesedet nem mindig
mások emésztették fel?
– Mikor annyi a szerencsétlen?
– És mindnyáján a te kötelességed segíteni?
– A mennyin csak birok.
– Nagyon szép. De többet teszesz, mint bírsz, és mindig többet tevél,
mint erődtől telt, azért nem boldogulsz, s azért nem tudtál segíteni
rajtam szerencsétlenségemben.
– Paul! Te nekem teszesz szemrehányást, ki mindenkor kész voltam és
vagyok falatomat veled megosztani.
– Isten mentsen szemrehányástól, arra se okom, se jogom. De belátásra
akarlak hozni. Te szépen állhatnál azzal az ügyességgel és szorgalommal,
azonban örökké szükségben vagy mások miatt; előbb biztosíts magadnak
kényelmes életet s aztán törődjél mások bajával, ha ez már annyira
szenvedélyeddé vált, de így, érjen téged baj, vagy betegség, mi lesz
belőled?
– Ha az a szerencsétlenség érne, engem se hagynának el a jó emberek.
Paul keserűen rázta fejét.
– Nem hiszed?… Én igen. Mi lenne a világból szeretet és irgalom nélkül?
Mi lett volna mi kettőnkből könyörület nélkül? Mint tehetlen gyermekek,
valahol az utczán vesztünk volna el. És lásd Paul, azért tartom
kötelességemnek segíteni ott, a hol lehet, mert azzal jótevőink iránt
adósságom egy részét képzelem leróni. Én az, a mi vagyok, s a mit tudok,
se nem öröklém szülőinktől, se magam ereje által nem szereztem,
következőleg istentelenség volna azt önzőül felhasználni.
– No, te nagyon jó vagy másokhoz, de annál rosszabb magadhoz.
– Ne hidd, nekem élvezet, boldogság, másokon segíteni.
– Bízd azt gazdagokra.
– Gazdagokra? Hát ismerik azok a nyomort? Felkeresik-e a szenvedést?…
Nem, nem! ők gyönyört, élvet és örömöket vadásznak a magasban, a nyomor
pedig alant jár, útjok ritkán téved össze, s akkor is hidegen fordulnak
el tőle, mert semmi közük hozzá.
E beszélgetés folyama alatt Mathilde többször nézett betegére, ki aludt
ugyan, de szempillái alól nagy könnycseppek szivárogtak le, s halavány
arczán megilletődés látszék.
– Ne vitázzunk – mond szünet után Mathilde – hanem most van pénzünk,
siess, hozd el az új gyógyszert.
Alig lépett ki a szobából Paul, Kamilla Mathilde kezét görcsösen
megragadá, s ajkaihoz vonva sóhajtá:
– Angyal!
– Miként érzi magát?
– Nem tudom megmondani, de várjon kissé, majd rendbeszedem eszméimet…
Mintha mélyen és hosszasan aludtam volna; álmaim gyötrők, kínosak,
rettenetesek voltak! Szenvedtem és küzdöttem, míg emberi erőm kimerült…
Aztán beállt a halálküzdelem; meghalni nehéz, de maga a halál, oh! az
jóltevő volt!… Egyszerre tágulni éreztem magam körül a földet, a lég
mindig üdébb és üdébb lőn, míg a föld mélyéből a föld színére jutottam…
Lelkem tovább akart szállni, de egy varázs leköté, e varázs a kegyed
hangja volt, melyet meghallván, eszméim tisztulni kezdtek… Mathilde! én
mindent hallottam, mindent értettem.
Mathilde roppant meglepetésében szólni sem tudott, csak ott állt és
hallgatá betegét, míg a gyenge teremtés egészen kifáradt, ekkor jutott
eszébe, hogy fékezni kellett volna, mert a hosszú beszéd nemcsak erejét,
de lelkét is megtámadá, miről nem volt nehéz meggyőződnie, miután
Kamilla szemei ismét lecsukódtak, keze visszahanyatlott, s összefüggés
nélküli dolgokat beszélt.
– Ah istenem! – sóhajtá Mathilde – már úgy örvendettem javulásán és
csalódás volt. – Az egész jelenet úgy rémlett előtte, mint midőn
koromsötét felhők borítják az eget, valahol azonban kis rés szakad,
melyen pillanatra néhány napsugár előtör, hogy aztán még sötétebb, még
komorabb legyen. Azt vélte, már a lélek utolsó fellobbanása volt, mi nem
kis félelembe ejté. Szerencsére megjött Paul, kinek mindent elbeszélt,
ez aztán futott a hírrel az orvoshoz.
Az orvos nem késett eljönni, figyelmesen megvizsgálá Kamillát,
megtapintá üterét és fejét, minden körülmények iránt kikérdezé Mathildet
és Pault, végre mindnyájok leírhatlan örömére határozottan nyilvánítá,
hogy tetemes javulás állt be, hogy e rövid visszaesés után egész
valószínűséggel öntudatnál fog maradni a beteg, s e fordulat után gyors
haladással menend előre a javulás, mi meg is történt oly mértékben, hogy
maga az orvos is meg volt lepetve.
A minő mértékben üdült, úgy nőttön-nőtt vágya Kázmérjáról valamit
hallani, s bizton hitte, sőt érezte is, ha ez meg nem történhetik,
visszaesik súlyos bajába. Sokat töprenkedett ezen eszmével, míg végre
sok faggatás után bevallá Mathildenak, mikor hárman együtt ültek.
– Ha csak ez kinozza – mond Mathilde – segítve lesz az ügyön.
– Lehetséges volna!?
– Bizonyosan. Én kieszközlök engedélyt és Paul besétál kedves férjéhez.
– Örömest – egyezék bele Paul – a járást már ismerem ott.
– Oh mi jók önök! – sóhajtá Kamilla – még lelki gyógyulásomról is
gondoskodnak. Ha Isten módot adna ezt valaha meghálálni!… De lehetlen,
ennyi jóságot, ennyi feláldozást, ennyi testvériességet emberi
tehetséggel eléggé meghálálni még akkor sem lehet, ha kincsek hevernének
lábaimnál.
– Hát kell nagyobb kincs, mint ily szép életet megmenteni és hol édesebb
jutalom, mint a felüdülést látni?
– Elhiszem, mert mindent, mi angyali, elhiszek kegyedről.
– Már az igaz – erősíté Paul – ő még másokat is képes megtérítni, s ha
rajtam van egy hajszálnyi jóság, ez az ő érdeme.
– Paul úr! – mond megindulással Kamilla – ön is annyit tett értem, hogy
egyszerű hálálkodással csak kisebbiteném érdemeit. Az isten látja és
tudja, mikép mindennapi imámban az ön boldogságáért is esengek. Adja
nemes szivének még egy tanuságát, keresse fel mielőbb szegény férjemet,
s mondja meg neki, mikor és hol látott engem először, ebből ő mindent
meg fog érteni, s aztán, ez az, mire leginkább kérni akarom, ezért
hivatkoztam nemes szívére, mondja el, de kiméletesen, hogy mi történt
azóta?
Másnap Paul ünnepi öltözetben távozott a kis körből.
Kamilla annyit akart neki mondani, de csak könnyei beszéltek.
Idegfeszítő várakozásban folyt le több óra, a sóhajok közé csak itt-ott
vegyült valami kérdés, erre egyhangu válasz következék, s ismét csend
lőn. Szegény Kamilla minden neszre felrezzent, s feszülten tekinte az
ajtóra, végtelen nehezen várta a hírt kedves Kázmérjáról.
Végre megjött Paul.
Kamilla az érkező elé nyujtá mindkét kezét, s megindulástól reszkető
hangon kérdé:
– Látta őt, szólott velle, az én egyetlen boldogságommal?
– Igen asszonyom – mond szomoruan Paul – láttam és szóltam vele.
– Hogyan van? – mint néz ki? – mit beszélt? – mikor jön ki? – feleljen
már – mit csinált?
– Sírt.
– Sírt?
– Mozdulatlan mereszté maga elé szemeit, s némán hallgatá beszédemet
eleinte, épen mintha másról gondolkoznék, egyszerre azonban
összerázkódott, nyakamba borult és keservesen zokogott.
– Kázmérom! édes üdvöm – sóhajtá Kamilla – mit vétettünk mi olyan
nagyot, hogy annyi kínos könnyet kell ontanunk?
– Azután – folytatá Paul – két kezével megragadá kezeimet, szemem közé
tekinte, s bensőséggel szólt: becsületes barátom! óltalmazd és ne hadd
el továbbra is szegény Kamillámat, imádott, ártatlan nőmet. Megszabadít
engem az Isten e helyről, s aztán számolj hálámra; ifju vagyok és nem
képességnélküli ember, tán egykor viszontszolgálatot tehetek. Nővérednek
üdvözletem mellett vidd meg azon biztositást, hogy bennem oly barátot
kötelezett le, ki barátaiért vérét sem szokta kimélni. Nőmnek, annak az
ártatlan vértanunak mondd meg, hogy szerencsétlen tanyámon nem volt még
egy órai álmom, mely ne őt hozta volna közelembe, s nem volt egy
gondolatom ekkoráig, mely nem ő vele foglalkozott volna. Mondd, kimélje
egészségét, s bízzon Istenben, mert ha ki nem fárad is a sors
üldözésével, a mennyei gondviselés előbb-utóbb oltalmába veszi az
igazakat.
Kamilla zokogott.
– Mit mível? – szólt Mathilde – kegyednek most erőre van szüksége, hogy
mielőbb módot leljen férje megszabadítására, de ha így epeszti magát…
– Igaza van, erős leszek, hogy mielőbb felépüljek, mert nekem nem
könnyekre, hanem tettre van szükségem. Köszönöm az intést, szem előtt
fogom tartani.
Darab idő mulva Paul félreinté Mathildet, s baljóslatu kifejezéssel
suttogá:
– Félek, még szomoru eseményeket fogunk elérni.
– Hogyan?
– A fogházfelügyelő, s a benlevő vendégek betegünk férjét a megőrüléstől
féltik.
– Szent Isten!
– Pszt! már orvosi felügyelet alatt van. Mióta a magas falakon belül
találja magát, maig egy árva szót sem beszélt; ételt, italt csak annyit
élvez, mennyi az éhhaláltól megmenti.
– Borzasztó!
– Mi az? – Kérdé Kamilla.
– Semmi, üzleti dolog – viszonzá zavarral Mathilde.
Kamilla mélyen sóhajtott, mert nem képzelhete egyebet, mint azt, hogy
miatta okozott költségek és kiadások végett van Mathilde zavarban. Fel
is tette magában, mihelyt ereje engedi, elhagyja a házat, s azontúl
történjék bármi, egy perczig sem akar e jó teremtés terhére lenni.
Harmadnap már lábbadozott, ötödnap érzékeny búcsut vőn jótevőitől a
boldogabb viszontlátásig.


XXVI. (Az ég is megszánta.)
Első pillanatra, midőn ismét fedél nélkül, s mindenkitől elhagyatva az
utczán látta magát Kamilla, szívét szorulni érzé, s lélegzete akadozott,
de csakhamar a gondolat: Kázméron segíteni kell, s ezt kívüle senkitől a
világon nem várhatja, bátorságot és erőt önte belé. Elindult felkeresni
az olasz dalszinház művezetőjét, mert az eszme, melyet Mathilde ébreszte
benne, megérlelődött lelkében, s úgy ragaszkodott hozzá, mint az
egyedüli boldogító hithez. Nem látott más ösvényt, nem talált más utat,
mely őt a bálványozásig szeretett férjének boldogító karjai közé
vezesse; pedig e vágy, e remény tartá őt az életben csak.
Mire nem képes az égető szükség, kétségbeejtő helyzet vezetni az embert?
A mire jobb körülmények közt irtózattal gondol, a mit hajmeresztő
eszmének vél, sőt kivihetlennek képzel, azt két kézzel ragadja meg a
sors üldözései közepette, ha abban csak valószínüsége is mutatkozik a
vigasztalásnak. Kamilla az ő véghetlen szerénységével, azzal az ártatlan
egyszerűséggel, áldott bátortalan szívével most egyszerre bátorságot
nyert e világvárosban oly művezető elé lépni, kinek alkalma van a föld
nevezetességeit maga körül gyűjteni, de ő nem rettent vissza, mert
minden léptét az a gondolat vezérlé: Kázméromért teszem.
Bámulatos határozottsággal lépett a tekintélyes úr termébe.
A művezető meglepetéssel fogadá Kamillát, s szemeit úgy rajta feledé,
hogy csak későn jutott eszébe látogatónőjét üléssel kínálni.
Sok szenvedés, hozzá súlyos betegség, a legszebb arczokat megfosztá
bájaitól, annyira, hogy a legkikiáltottabb szépséget, ha ily körülmények
után látjuk először, képtelenek vagyunk felfedezni, miben rejlettek
kecsei, hol tanyázott az érdekeltség, s ragadhatta el annyira az
embereket? Más jellemet nyernek a vonások, más kifejezést az arcz, más
tekintetet a szemek, más színt a bőr, más mosolyt az ajkak és majd
minden esetben a szépség hátrányára. Kamillánál mindez előnyösen ütött
ki, úgy hogy az eltűrt csapások és átszenvedett kínok után nem
szenvedélyeket gyújtó, hanem áhitatra indító lőn. Olyan volt, mint egy
szent, ki még földi szenvedések nyomása alatt van, de mosolyog, mert az
eget látja megnyilni, hova tiszta lelke felszálland, s az ember szemei
akaratlan homlokára estek, a dicskört, a szentek e mennyei koronáját
keresendők. Szépség volt, de nem oly mindennapi, ki gyönyörre igéz,
hanem üdvösségre emlékeztet.
– Uram – szólt Kamilla van ideje engem meghallgatni?
– Szolgálatára vagyok.
– Szándékom a szinpadra lépni.
A művezető visszahökkent.
– Van hozzá hangom – folytatá Kamilla – tanulmányoztam a zenét és
éneket.
– Ha szabad kérdenem, tőn-e már valahol kisérletet?
– Soha.
A művezető mosolyogva rázta fejét, s szünet után mondá:
– Ismeri kegyed a párisi itészet és közönség igényeit? Itt asszonyom,
elismert nagyságok felett is pálczát törnek s gyakran oly müvészeket,
kik másutt ünnepelt egyének voltak, kiket más nagy színpadokon
lelkesedéssel fogadtak, s nagy névvel jöttek ide, itt elbuktatták. A
párisi szinpad a müvészet napja, mely mindenfelé elárasztja
fénysugárait. Ha feltünik itt-ott egy csillag, elhomályosul, mihelyest e
fénytenger köréhez közel ér. Elébb nevet kell szerezni másutt, aztán
nyitva áll dalszínházunk a kisérletnek, a siker mint mondám, még akkor
sem biztos, de ha igen, megállotta a tűzpróbát, s a valódi művészet
csarnokába jutott.
– Én nem álmodozom nagyságról, világraszóló névről, nem diadalokról és
milliókról, mert engem sem hiuság, sem dicsvágy, vagy kincsszomj nem
csábitott e lépésre, nekem a kényszerűség adá e tanácsot. Én egy szegény
teremtés vagyok, kit a sors üldöz; nekem az önfentartási kötelességen
felül még más, egy igen szent tartozásom van, én a legszerényebb
állással is beértem volna és – tevé hozzá szívmetsző sóhajjal, – hálával
fogadnám, ha valaki képességemet felhasználhatná.
Arcza, szemei elárulták, hogy lelke mélyéig meg van rendülve a
fájdalomtól. Úgy kelt fel üléséből, mint ki utolsó reményét is elveszté.
– Mélyen meghajtá magát és távozni akart.
A művezető meg volt hatva a bánatos alak lesujtott kinézésén. Érzéssel
nyult Kamilla keze után, s visszatartóztatá őt.
– Várjon asszonyom. Végszavai változtattak a dolgon; ha kegyednek nincs
nagy igénye, ha nem akar ragyogni és feltünni, akkor tán kivihetünk
valamit.
Kicsibe mult, hogy Kamilla térdre nem esett e férfi előtt. Kezét melegen
megszorítá, s oly hálásan tekinte rá, hogy a művezető szemeibe könnyek
nyomultak.
– Ha nincs nagyon terhére – folytatá a művezető – kérem, üljön
zongorához, s énekeljen valamit.
Kamilla zongorához ült s kérdé:
– Mit tetszik parancsolni?
– A mire kegyed legjobban elkészült.
– Fájdalom, nem készülheték, mert azon nap, mikor erre határozám
magamat, rosszul lettem, s tartós betegség után ma tevém első
kimenetelemet.
– Őszintén sajnálom.
Kamilla elismeréssel hajtá meg magát és szólt:
– Kegyeskedjék tehát előmbe adni valamit.
A művezető egy halom hangjegy közé nyult, néhányat félre lökött, s aztán
egyet Kamilla elé tőn.
– Jó lesz? Hangjában fekszik ez?
– Gondolom igen – felelé Kamilla, s ujjai végig repültek a billentyűkön
– aztán énekelt.
«Luciá»-ból az őrülési jelenet volt, mit előadni kapott, tehát nemcsak
hogy hangjában feküdt, de kedélyével is összehangzott. Éneke a
művezetőnek minden izét összejárta. Állát tenyerébe rejtve, szemeit
átjárón függeszté Kamillára, s elgondolta, hogy ezen alak ezzel a
hanggal minő Lucia lesz. Nem szólott, nem tapsolt, nem mosolyga, hanem
minden hangot ellesett.
Kamilla oly bensőséggel, annyi érzéssel énekelt, mintha szomorú sorsát
panaszolná el, s mellette könnyei egyre hulltak.
Már rég elhallgatott, s a művezető még mindig rászegzett szemekkel és
mozdulatlan állt, úgy, hogy Kamilla már nyugtalankodni kezdett, pedig e
műértő férfi még mindig a remek előadás utóhatását élvezé. A gyönyörű
hang, szabatos előadás, bájos alak, egészen ábrándba ringaták. Egyszerre
felrezzent, meghajtá magát Kamilla előtt, s órájára tekintve, mondá:
– Most tíz óra, még intézkedhetem ma; legyen szíves délután fél ötkor a
dalszinház teremébe fáradni. Addig is fogadja szerencsekívánatomat, s a
biztosítást, hogy én egészen meg vagyok nyerve a kegyed részére.
Kamilla hetek óta e pillanatban érzett először valami kellemes érzést
szívén átvonulni, a bánattól elcsigázott lelke is beborult, szellemi
egén a komor fellegeket szakadozni látta, egy csillagot is vélt
észrevenni, de még homályban, ez reménycsillaga volt.
[: «Luciá»-ból az őrülési jelenet volt…]
Megköszönte a művezető nyájasságát és türelmét, azután búcsut véve
távozott. Egyenesen a «Rue de Clichy»-be ment, megállt a nagy kőfal
előtt, s szerette volna rajta átkiáltani: «lelkem Kázmérom, itt vagyok!
Imádkozzál, mert életünk sötét világába egy fénysugár tört be, e sugár
az égből jön. Kázmér, nemsokára az enyém leszesz ismét.» Azután fel s
alá járkált, tervezgetésekbe és gondolatokba mélyedve, de szemei örökké
a kőfalon függtek. Több óra telt el, őröket is többször váltottak, de
Kamilla még mindig ott időzött, sírt, sóhajtott, Istenhez fohászkodék,
és ismét járkált. Ez így tartott fél tizenegytől három óráig; étlen és
szomjan volt egész nap, de ő ezt nem is érzé. Elindult, az utcza sarkán
még egyszer visszapillantott a végzetteljes épületre, s mintha varázs
vonná, lépteit ismét oda irányzá; nem tudott tőle megválni, könnyebb
volt lelkének, ha szemeit ott pihenteté, s ott maradt volna megint, míg
a kimerültség lábairól leveri, ha a sorsukat eldöntő óra nem várná, de a
fél ötre közelgett és ő elszalaszthatná szerencséjöket? Tehát menni
kell.
– A viszontlátásig Kázmérom – sóhajtá – ezentul ha szenvedni kell is,
együtt fogunk szenvedni; veled a szenvedésben több boldogság van, mint
nélküled a legnagyobb szerencsém lehetne. Isten veled! – és minden
erejét megfeszítve, elrohant.
Negyed ötre volt, midőn a «Boulevard des Italiens»-ből a «Rue
Lepelletier»-be fordult, hol azonnal maga előtt látá az épületet,
melyben sorsa el fog dőlni. Mesés félelem lepte meg; tagjait zsibbadozni
érzé és melle szorult. Most látta át, minő könnyelmüséget tőn, hogy
magát egész nap annyira fárasztá; most érzé csak, hogy az éhség miatt
tagjai lankadoznak, s a betegség szülte bágyadtság leveri lábairól.
Kétségbeesetten sóhajtá:
– Irgalmas Isten! könyörülj rajtam, és ne hagyj el e válságos órában –
ezzel a csarnokba lépett.
A teremben kis társaság várt.
– Tünemény – állítá a művezető – mondom önöknek, valóságos tünemény, s
ha alakja hidegen hagyna is valakit, hangja meghódítja.
Kamilla megjelent.
A művezető elébe sietett, megfogta reszkető kezét, s a társaságnak
bemutatá:
– Im, védenczem, kiről szerencsém volt önöknek beszélni.
Általános mozgalom és suttogás.
– Asszonyom – mond a művezető Kamillához – sikerült e befolyásos
tekintélyeket megnyerni rá, hogy kegyedet meghallgassák.
Kamilla hálásan hajtá meg magát a férfi előtt, aztán a társaság felé.
Nehány szokásos kérdés és felelet után a karnagy zongorához ült, s
Kamilla hangjegygyel kezében remegve állt mellé.
Rövid előjáték után minden szem Kamillára lőn irányozva… feszült
várakozás… mély csend… most… most kell megereszteni hangját, a karnagy
fejével int, a hallgatóság kézzel lábbal ütenyt ver.
Kamilla mély lélegzetet vesz, melle megszorul, a hang torkába vész, a
hangjegyet elejti, s két kezével arczát elfedve, zokogni kezd.
– Nem bírok – fuldoklá – ki vagyok merülve!
– Gyüjtsön előbb erőt, aztán jőjjön kisérletet tenni – mond a karnagy,
hideg vérrel hagyva el a zongorát, mialatt a művezetőre kicsinylőn
tekinte.
Kamilla a szégyen és fájdalomtól csaknem eszméletét veszítve tántorgott
az ajtó felé; lábai alatt a föld ingott, a falak keringtek vele,… tovább
nem bírt, össze kellett roskadnia. E pillanatban érzé, hogy izmos kéz
támogatja, tovább folytatá lépteit, mig a szabadba ért, itt kissé
magához tért, fejét hátra fordítá, hogy a férfinak, ki segélyére jött,
köszönetet mondjon. Szemei két égő fekete szembe ütköztek, édes
meglepetés volt, mert bár alacsony, de erős termetü hölgy tartá karjai
közt.
– Hála önnek asszonyom – rebegé Kamilla.
– Kegyed nem bír saját erejéből elmenni, itt van kocsim, majd kisérője
leszek. – Ezzel grófi koronás czimerű kocsihoz vezeté, hova ezüst
bérruhás szolga mindkettőt felsegíté.
– Hol van lakása? – kérdé az asszonyság.
– Nincs – felelé Kamilla.
– Tehát hová vigyem?
– A hová akarja.
– Haza – kiáltá a kocsisra, azután Kamillához mondá – legyen ma ebédre
vendégem.
Kamilla lekötelező tekintettel köszöné a szívességet.
– Ön szenvedni látszik – mond a hölgy.
– Rettenetesen.
– És kicsoda ön?
– Egy szerencsétlen teremtés.
– Szegény! Még oly ifjú és szép. Melyik ország a hazája?
– Magyarország.
E válaszra a hölgy szemei megvillantak s arczát lelkesedés kifejezése
árasztá el.
– Boldog idők! Szép emlékek! – kiálta fel, s kis vártatva Kamilla kezét
megragadá e szókkal – nekem az ön szép hazája igen drága, vésznapjait
megsirattam. Sajnálom, hogy ön segélyre szorult, de ha már lenni
kellett, köszönöm a gondviselésnek, hogy közelében voltam. Pest
feledhetlen nekem, ott arattam első babéraimat, ama tűzlelkű közönség
tapsviharai közt mertem nagyokat kisérleni, ők ismerteték meg erőmet és
tehetségemet, diadal-koszorúimban a pesti virágok hervadhatlanok, mert
viharos tetszés közt tűzte homlokomra egy bátor, egy nagylelkű közönség.
És, mint az első szerelem, ha ábrándos és rövid volt is, örökké
feledhetlen marad, úgy egy művésznőnek első diadalai legértékesbek
maradnak, és én azokat Pesten arattam.
Kamilla kérdőleg tekinte a hölgyre.
– Nem ismer engem? Én Alboni vagyok.
– Ah! minő leereszkedés! Mivel háláljam meg e kegyet.
– Azzal, szép gyermekem, hogy mondja el viszontagságait.
– Az nem okozhat kegyednek szórakozást, nagyon sok benne a szomorú.
– De tán kegyednek szerezhet enyhülést; azért csak tartózkodás nélkül.
– Ha parancsolja a grófné…
– Kérem.
Kamilla röviden, szakadozva, de ép azért drámai hatással elmondá: hogy
hol és minő állapotban találták atyját, mint veszett el pénzök, férje
elfogatását, a sikeretlen dologkeresést, betegségét, szóval mindent, mi
őket Párisban érte.
– És férjének neve?
– Vizeki Kázmér.
Alboni feljegyzé, azután azt is, hogy hol halt meg atyja.
– Ekkor a kocsi az «Avenue des Champs Elysées» egyik fényes palotájába
robogott.
Kiszálltak, Alboni parancsolá, hogy a kocsi várjon. Felkiséré vendégét,
s kérte, helyezné magát kényelembe, s nyugodjon ki, mert erre nagy
szüksége van.
– Az ebéd – folytatá – kissé későn lesz, de addig szolgáltatok valamit
kegyednek. És most a viszontlátásig, nekem üzleti dologban távoznom
kell, kérem, találja magát nálam egészen otthonosan.
Ezzel elhagyá a termet, kocsira ült és elvágtatott.
Kamilla nem tudta ébren van-e vagy álmodik? Oly sötét mindenféléhez volt
darab idő óta szokva szeme és lelke, hogy az itt uralkodó fényt
bűvészetnek képzelé. Növelte csodálkozását, midőn gazdag terítéket, s
mindenféle különösségekkel megrakott asztalkát toltak elébe falatozás
végett; nem sokat élvezett belőle, mert étvágyánál nagyobb volt
fáradtsága, hiába küzdött, hasztalan erőködött, a kényelmes butorok oly
csábítón hatottak rá, hogy akarata ellenére elszenderült.
Sokat tesz az álomra az, hogy minő benyomások közt alszik el az ember.
Kamilla álma valóságos vegyülete volt a mennyei szépnek, s a pokol
kegyetlenségeinek; hol tündérek vendégelték meseszerű palotában, s
oldalánál kedves Kázmérja ült; majd pedig boszorkányok kergették
tüzön-vizen át, s látta, mint tépik izekre imádott férjét, majd
angyalszárnyakon rózsás felhők közt emelkedett a magasba, a léget égi
zengzetű dallam tölté el, egyszerre férjét pillantá meg, ki tüzes
oszlophoz lánczolva, irtóztatón szenvedett, s szívszaggató hangon
kiáltá:
– Kamillám, lelkem!
A hang minden idegein át csontig hatott. Rémülettel ugrott fel… már
ébren volt, látott, de nem hitt; homlokát végig simítá, egy lépést
visszatántorgott; azután reszkető két kezét égfelé terjesztve, a
fájdalom és öröm kitörésével fuldoklá:
– Nem, nem! ez nem képzelet, Kázmérom!
– Drága üdvem, Kamillám!
– Ah! – sóhajtá Kamilla, s félholtan omlott férje karjai közé.
Kázmér fejét Kamilla fejére hajtá, a mentő angyal, a nagylelkű művésznő
pedig örömben uszó szemekkel állt mellettök. Gyönyörű kép volt!
A halálcsend perczekig tartott, s eleinte csak egyes sóhajok szakíták
meg, azután zokogás lőn hallható.
Ezen életjel után Kázmér tenyerét Kamilla homlokára illesztvén, fejét
gyengéden felemelé, hogy azon szemek közé nézzen, a melyekért annyira
epedett. Kamilla kinézése meghatotta; olyan volt, mintha a sírból kelt
volna fel.
És Kázmér?
Ő tíz évet vénült, hajában nem ősz szálak, de ősz fürtök mutatkoztak.
Egyik sem mondá a másikának, mit lát és mit érez, de egy sóhajban s rá a
forró ölelésben minden ki volt fejezve.
– Tisztelt vendégeim – mondá Alboni egyik kezét Kázmérnak, a másikat
Kamillának nyujtva – ebédhez, ha úgy tetszik.
A két hálás szív áhitattal voná ajkihoz az oda nyujtott kezet, s együtt
rebegék:
– Megmentőnk!


XXVII. (Vihar után egy napsugár.)
Az, ki a világ legelső közönségétől az érdem drága gyöngyeit aratta,
kinek pályájára fejedelmek szórták a dicsőség koszorúit, s kit nem a
sors szeszélye vagy a véletlen emelt a szellemi világ koronásai közé,
hanem tehetség és tanulmány, az e két szerencsétlennel oly
szivélyességgel bánt, annyi kedvességgel társalga, mintha két vendége
valami világnevezetesség volna; megtalálta szívükhöz a kulcsot, a
nélkül, hogy nagyon kereste volna s őszinteségre bírta őket, a nélkül,
hogy szerénységöket sértené, vagy részéről zaklatná a dolgot; úgy
önkényt, magából a társalgásból folyt az egész, míg azon vették magukat
észre, hogy bizalmas társalgásban vannak. Belé jöttek, mert egyik szó a
másikat adta, s a házinő fesztelensége feledteté, hogy nagyon is új
ismerősök.
A nagy művésznő gyengéden kitudta belőlök, mit tudnak és mire képesek.
Szerzett neki ez est legalább is annyi örömöt, mint a megszokott
szinpadi diadalok akármelyike. Ha néha megszakadt a társalgás és tartósb
csend lőn, oly édesen mosolyga, mert látta vendégeinek szemeit
találkozni, s örvendett rajta, hogy azokból annyi szépet bírt kiolvasni;
aztán önelégültség szállta meg; hisz ismét jót tőn.
Semmiféle osztály annyira bőkezűen szükséget – aránylag – nem enyhít,
mint a valódi művészek; meglehet azért, mert szívök kiképzettebb,
ábrándjaik magasztosabbak, lelkök fellengzőbb, de a legtöbb esetben
boldogok, ha jót tehetnek. Sokan azt hiszik, azért, mert könnyen szerzik
a pénzt. Hát nem temérdek tanulmány és fáradság gyümölcseit élvezik-e?
De nem önzőn, mert a nélkülözés kunyhóit felkeresik, hogy teli marokkal
szórják az emberi tulajdon legnemesbikét, a jótétemény áldását, míg
Rothschildek és Miresek, meg mások, kikhez vakon rohan be a szerencse,
szükkebellel zárkóznak kincseik közé.
A művészvilágnak sokat köszönhet az emberiség; a gazdagok élvet, a
szegények segélyt, s a világ művelődést nyer tőlük; az ő szellemök áldás
e földön.
Nem szólok azokról a borbélylegényekről, kik, mihelyt egy-két sikerült
redőt tudnak arczukra vonalozni, s fejöket jól vállaik közé huzzák,
fennhangon művészeknek kiabálják magukat, s a közönség tiszteletét
követelik, ha mindjárt uzsoráskodással piszkolják is be pályájukat. A
legnemesb növény közt is terem gaz, mely elég vakmerő a legkitünőbb