A száműzött leánya: Regény - 10

nehéz tőle… Mint ki tájékozni akarja magát, figyelmesen tekinte körül,
aztán szemei valakit keresni látszottak,… e pillanatban lépett be a
háziasszony.
Kamilla szivszaggatón kiáltá:
– Való igaz volt, és nem álom – ezzel felugrott, s azon helyre ment,
honnan férjét elvezeték, itt leborult, megcsókolá a földet és keservesen
zokogott.
Ez a tisztességes jámbor franczia nő e jelenetnél úgy viselte magát,
hogy akármelyik vasasnémet megirigyelné hősiességét. Ott állt összefont
karokkal, mint sír felett a kőszobor; arczának egy izma sem rándult meg,
a részvét vagy szánalomnak még csak árnyéka sem mutatkozott vonásain.
Nagyobb nyugalommal egy bakó sem nézte áldozatát.
Kamilla sokáig sirt, s a háziasszony hallgatagon sokáig várt.
Midőn Kamilla fel akart emelkedni, összeborzadt, mintha kígyóra lépett
volna, mert tekintete azon nőre esett, kinek szemei alatt vérét fagyni
érzé, kit vampyrnak tartott. Félfekvő helyzetben maradt, egyik kezével a
földhöz támaszkodék, a másikkal homlokát simítá végig, s reszkető hangon
kérdé:
– Mit akar ön?
– Jó tanácsot adni.
– Ön, ki legnyomorultabbá tőn, ki elszakíttatá tőlem egész világomat, ki
szétrombolá szép menyországomat, s égető pokollá tevé életemet, ön akar
jó tanácsot adni? Megátkozom, tanácsával együtt.
– Gyermek – mond hideg vállvonítással a háziasszony – tapasztalatlan
gyermek férjével együtt, kiken én segítni akarok. Mi lett volna önökből,
ha rendes uton pénzökre várnak? Mert míg azt illetékesen megkapnák, igen
sok idő kell, mit csinálnának addig? Azt hiszi, férje beszéddel,
igéretekkel vagy fenyegetődzéssel keresztül vitt volna valamit? Soha!
Ismerem a pénzvilágot és bankársziveket. Mélyen kelle önt sujtani, hogy
maga iránt részvétet kelthessen.
Kamilla figyelni kezdett, lassanként felegyenesedve mondá:
– Szóljon világosabban.
– Egy fiatal szép hölgy, ki hazájától messze, atyját veszíti el, s
csaknem azon időben férjétől is megfosztják…
– Rettenetes! oh ez rettenetes!
– Igy fognak felkiáltani mások is.
– Mit segít az rajtam? Én még is oly kimondhatlan szerencsétlen vagyok.
– Csak ez volt a mód, hogy önökön segítve legyen. Most, miután a pohár
csordultig megtelt, hamarébb akad kéz, mely azt ajkaitól elvonja. Önt
sokkal több érte, semhogy adósa üres kézzel elbocsátaná, menjen bátran
bankárjukhoz, panaszoljon el neki mindent, kétségbeesése megindítandja
őt.
– Igen, azt teendem még ma.
– Ma már késő is, de meg erőtlen is, hanem holnap…
– Jó, tehát holnap.
– Nos hát, rossz tanácsot adtam?
– Asszonyom! Ön oly sebet ejte szivemen, hogy nem tudnám önnek többé
megköszönni még azt sem, ha menyországot adna is.
A háziasszony félvállát megrángatá, s ezt látszék gondolni:
– Bánom is én, csak követelésemhez jussak.


XXIII. (Reggeltől estig Párisban.)
Egy igen elbizakodott, de annál szellemtelenebb kinézésű férfi, kinek
hegyes szakálla közé meglehetősen vegyülvék az ősz szálak, tűkör előtt a
tisztesség eme jelvényeit iparkodott kitépdesni, midőn valami
komornyik-féle kinézésü fehérnyakkendős egyéniség jelenté:
– Az étkek felhordvák.
– Atyámnak be van jelentve?
– A bankár úr nem reggelizik, eltávozott.
– Annál jobb, legalább nem gyötör számokkal – ezzel lomha lépteit az
ebédlő felé irányzá, hol rettenetesen unatkozva, karszékbe veté magát, s
hozzálátott a pusztításhoz.
A szoba gazdagságáról csak annyit említek, hogy magukban az értékes
képekben egész vagyon feküdt; a kandalló drága kövekkel volt kirakva, s
rá müvészi szoborkák illesztvék; a butorok rózsafából, valóságos
remekek; a habos selyem tapettek közé illesztett fogantyuk, s a
függönyök rózsái vert aranyból készültek.
Az étkező uracs kelletlen szörpölgeté a tengeren meghordozott St.
Julien-jét, midőn inasa belépett e szókkal.
– A bankár urat egy nő keresi.
– Tudja, hogy atyám nincs itthon, hát utasítsa el.
– Igen, de rendkívül szép, és nagyon szomorú.
– Vezesse be – s roppant sebességgel jártatá kezeit haján, szakállán és
öltözékén végig.
Rövid idő mulva Kamilla megjelent.
Az arszlán el nem fojthatá a hangot, mit meglepetése szült.
Kamilla mindig szép volt, de ma eszményi, vagy igazabban mondva
túlvilági lényként jelent meg; a bú elemésztett arczáról minden
földiest, s színének haloványsága alatt a nemes vonások meghatón igéző
kifejezést nyertek; látszott, hogy ajkain szenvedés ül, s ezer meg ezer
nő irigyelné szenvedéseit a bájért, mely ajkain lebegett; tekintete
bágyadt volt, mi csak összehangzás miatt is szépnek mondható, és e nagy
kék szemekre olykor-olykor sötét pillái mint felhő nehezültek, úgy, hogy
arczának egy részére árnyékot vetettek.
E bánatos alak a mély gyász által, melyet viselt, oly kifejezést nyert,
minőtől a márványszívek is megrendülnek.
Pager úr annyira leereszkedett, hogy saját elkényeztetett kezeivel tolt
vendégének karszéket, mialatt inasának távozást inte.
– Uram – kezdé Kamilla – én nagyon szerencsétlen vagyok.
– Pillanatra annak érezheti ugyan magát, de nem maradhat sokáig az, ha
emberi hatalom segíthet kegyeden.
– Szavai nemcsak bátorságot, de vigaszt is nyujtanak. Én kérelemmel
jövök.
– Legyen nyilt.
Kamilla röviden elmonda mindent, mi Párisba érkezése óta történt;
nyiltan bevallá, hogy a kérdéses huszonötezer franc minden vagyonuk, de
annak mégis tetemes részét kész elengedni, ha rögtön kifizetik.
– Az igaz – szólt Pager úr – atyám üzlete kissé megingott, de az én
gazdagságomon ez mit sem változtat.
– Bocsánat, azt hivém, a bankár úrhoz van szerencsém.
– Szerencséje, hogy nem ő hozzá. Az kalmár-lélek és bankár-szív; sem
szépség, sem könny meg nem indítja, ő számol, s a mint az egyszer egy
mutatja, úgy cselekszik. Velem hamarébb boldogulhat.
– Hogyan?
– Úgy, hogy én kész vagyok atyám helyett a huszonötezer franc
lefizetésére.
– Lehetséges-e?
– Akár e pillanatban.
– Mily nagylelkű ön!
– Ez a legkevesebb, mit tenni akarok, de feltételhez kötöm igéretemet.
– S az?
– Férje, a mint visszanyeri szabadságát, hagyja el Párist.
– Rögtön uram, biztosítom, rögtön elhagyjuk.
– Kérem, csak egyedül.
– Ki?
– Ő.
– És én?
– Kegyed kap előkelő szállást, cselédséget, fényes fogatot, páholyt és
ötvenezer franc évi tűpénzt.
– Nem értem.
– Pedig szükséges, hogy megértsük egymást.
– Azért szóljon világosabban.
– Elmondtam mit adok, most figyeljen, hogy mit kivánok: naponként egy
látogatást tenni kegyednél; ha kikocsizik, oldalánál lovagolni, s
páholyában együtt üljünk.
Kamilla felugrott, arcza kipirult, szemeinek bágyadt tekintetét villámló
harag váltá fel, s ajkait, miket még az imént a fájdalom oly szépekké
tőn, most a gyűlölet félelmessé tevé. E pillanatban úgy nézett ki,
mintha őrjöngni kezdene.
– Mit akar? – kérdé az arszlán, s megdöbbenve hátrált.
– Mit akarok? Megmondani, hogy pusztáink vad fiai elhirhedt betyárok; de
ezeknél mennyivel gonoszabbak e művelt világ polgárosult urai; azok csak
pénzt rabolnak, de ezek itt pénzt és becsületet. Mit akarok? Megmondani,
hogy ön egy nyomorult gyáva, ki a szerencsétlenséget a maga részére
akarja kizsákmányolni, hogy méltó fia atyjának, sőt annál is gonoszabb,
ő nyomorba taszított, s ön a gyalázatba akar lerántani.
– Istenemre, így még szebb! – mond Pager csodálkozással legeltetve
szemeit Kamillán, mintha valami szinésznő volna előtte. A kitörés, a
becsmérlő szavak cseppet sem sértették, mintha már nagyon megszokta
volna.
Kamilla ingerülten lépett az ajtó felé.
Pager úr hajlongva kérdé:
– Szabad lekisérnem?
– Maradjon.
– A mint parancsolja.
Kamilla távozott.
Pager úr lelkesülten veté magát a karszékbe, s kezeit dörzsölgetve
mondá:
– Fél Páris fogja irigyelni szerencsémet. Sok ilyen szegény bohóra
akadtam már, ki eleinte szemeimet majd kiásta, aztán maga jött kérni;
egyiket a hiúság, másikat a kétségbeesés hozta hozzám. Bizonyos vagyok
benne, hogy ez is el fog jönni.
E szép elmélkedés után ismét reggelihez ült.
A ki valaha megsebbzett szarvast látott berken-bokron át csörtetni,
fogalommal bírhat arról, mint rohant Kamilla Páris utczáin és
boulevardjain végig; ezer emberbe ütközött, a nélkül, hogy észrevette
volna, s ezren kitértek előle, a nélkül, hogy látta volna. Ha itt-ott
nem rántanak, vagy taszítanak rajta egyet, a kocsik okvetlenül
elgázolják.
Páris utczáin annyi a tarkaság, oly vegyülete van a szép és rútnak, okos
és bolondnak, hogy semmi sem képes feltünni, és Kamilla után mégis
annyian tekintének vissza, sokan megálltak, s úgy néztek utána; ha nem
rohan annyira, bizonyosan egyik-másik követte volna őt. Volt olyan, ki
kérdést intéze hozzá, de ő ép úgy nem hallott semmit, mint nem láta
senkit; füleiben két «isten hozzád» zúgott, a haldokló atyáé s a
bebörtönözött férjé; szemei előtt gyász, csupa gyász lebegett.
Kebelvihara addig kergette, míg a «Pont des Arts»-on találta magát.
Midőn maga alatt a hullámzó vizet zajlani hallá, megállt, s azon időtől
fogva, hogy Pager urat elhagyá, először érzé, miszerint él és
gondolkozik, de ezen első gondolata ép oly szerencsétlen volt, mint ő
maga. Úgy mosolygott a Seinera, mint ki végveszélyben megmentő barátjára
talál; ingadozó léptekkel, de habozás nélkül ment a párkányhoz, kezeit
mellére kulcsolva, szemeit éghez emelé… még egy pillanat, s ő a habok
közt van… ekkor kezeivel hirtelen elfedé szemeit, mintha az égen valami
borzasztót látna, s összerázkódva sóhajtá:
– Mi lesz Kázméromból?… nem, soha! – ezután keresztet vetett magára, az
Istent segítségül hívta és tovább ment.
De hova?
Ereje ki volt merítve, s lábai roskadoztak; a mily sebesen jött idáig,
annyival lassabban ment tovább. Ha még sokáig nem pihen, valamelyik
utcza közepén összeroskad. Néha akaratlanul megállt, falhoz, vagy
kapuhoz dőlt, fejét sebesen lihegő mellére lankasztá, s úgy nézett ki,
hogy alakja hangosan kiáltá e szót:
– Megsemmisültem!
Isten tudja meddig feledte volna magát ily helyzetben, ha kiváncsi, vagy
résztvevő kérdést nem intéznek hozzá; ilyenkor felrezzent, mint bokorban
megriasztott madár, s tova repült.
[: Falhoz, vagy kapuhoz dőlt.]
Végre a «Jardin des Plantes»-be jutott. Nagy szerencsétlenségében jó
csillagzata még sem hagyá el egészen, hogy e helyre vezérlé; itt
megszünt a zaj és tolongás, mi úgy hatott rá, mint hajótörés után egy
szál deszkán menekvőre az új vihar, de itt csend és magány környezé. Egy
kőpadra veté magát, s oly keservesen zokogott, hogy még Pálmay bárónő is
megszánta volna. Órák hosszáig sírt, s ha pillanatra csillapult is, ez
csak azért volt, hogy új roham következzék, mígnem szívgörcsei oda
mutattak, hogy könnyforrása kiapadt.
Gondolkodni akart, de lehetetlen, eszméinek fonala mindúntalan
elszakadozott, s úgy össze-vissza bonyolult, hogy agyának mostani
működése elmeháborodásnak mondható.
Ha mély fájdalom sujtja akár a lelket, akár a testet, azt véli az ember
szenvedése perczeiben, hogy az idő megállt, pedig e kegyetlen bálvány
minden tekintet nélkül, boldogok és boldogtalanok felett egyiránt
elrepül, s bővelkedjünk bár jóban vagy rosszban, legyünk bár a sors
kegyenczei vagy nyomorultak, az idő nem kimél meg, s csak azt látja az
ember, hogy elmult; így áll ez egyes napokra és az egész életre is.
Kamilla sem volt kivétel, s kétségbeesése közepette azon vette magát
észre, hogy e rettentő nap elmult, s alkonyodni kezd.
A világért sem tudta, hogy hol van, vagy mikép és mikor jutott ide, nem
is törődött vele, de annál inkább azzal, hogy hol van Kázmér?
– Ha nem lehetek vele, legalább közelében akarok lenni, – sóhajtá, s
elindult oly lankadtan, oly leverten, mintha súlyos betegségből most
kezdene lábbadozni.
Az első egyént, kivel találkozék, megkérdé, hogy hol van az adósok
fogháza.
– «Rue de Clichy» – nyeré válaszul.
– Ah uram! még soha sem valék Párisban, szíveskedjék az irányt
megmondani – esdekle Kamilla.
Az udvarias franczia darabig elkiséré, aztán megmutatá az irányt, merre
jut a Seinehez.
Többször tudakozódék a «Pont de la Concorde» után, melyen keresztül
haladván, könnyű volt a «Boulevard des Capucines»-re találni.
Itt megrémülve kapott lángoló fejéhez; a hullámzó sokaság, vakító
világítás, mely a kirakat üvegeiről ezerszeresen tükröződék vissza, a
szokatlan moraj, az a tömérdek futó csillag, mely a keresztül-kasul
robogó kocsik lámpáit képezé, a mesés tarkaság, túlizgatott idegeit a
végromlás veszélyével fenyegeté.
Akadt könyörületes lélek, ki őt e zajló tengeren az élénk boulevardon
átvezetvén, a «Chaussé d’Antin» sarkán azon végig haladni utasítá,
honnan a «Rue St.-Lazare»-ba tért, s végre a Clichyben találta magát.
A végzetteljes épülethez ért; látott egy óriás kőfalat, nagy kaput, le s
fel ballagó őrt.
– Ez az – kiáltá szívszaggató hangon – drága, egyetlen Kázmérom! itt
vagyok, itt akarok meghalni. – Azután nem látott semmit, a föld lábai
alatt veszni kezdett, s mintha utolsó szava teljesülne, görcsösen kapott
szívéhez… még egy pillanat, s ő nem tudott többé a világról semmit.
Ha van irgalom az égben, könyörület a földön, úgy e szegény megtört
szívtől a keserű pohár kell, hogy eltávolíttassék, hisz két nap óta
annyit szenved az ártatlan lélek, a mennyi egy hosszú életre is sok.


XXIV. (A kit a sors üldöz.)
Fojtó gőz, pipafüst és pálinkaszag, vagy pedig hangos beszéd, iszákosok
lármája s játékosok garázda kiabálása hozá eszméletre Kamillát, de
ébredése új veszélylyel járt, mert a büzhödt légtől fuldokolni kezdett.
– Levegőt, levegőt! – kiáltá elrémült hangon.
– Azzal nem szolgálhatok – mond durva hangon egy félszemű, burgonya
orrú, ripacsos ember, kinek fején hegyes hálósipka volt, s kötényének
bal sarka jobb oldalán feltüzve, kulcsköteget rejte el – hanem jó
pálinkával, hamisítatlan borral, vagy édes szeszekkel tessék
parancsolni, de levegőt itt nem mérünk.
– Hadd látom, miként néz ki oly teremtés, ki csapszékbe jár levegőért? –
jegyzé meg egy széles vállú kamasz, s az imént szólóra könyökölvén,
röhögve nézett annak vállain át Kamillára.
Kamillában a vér megfagyott, mert látta, mily barlangban környezik e
félelmes egyének. Irtózattal emelkedék fel a gyékényről, min eddig
feküdt, s mintegy magában tünődve kérdé:
– Hogy jutottam ide? Hol vagyok?
– Valami jóféle levegő eszétől és erejétől megfosztá – mond a hálósipkás
– aztán egy derék vendégem ide hozá.
– Egyébiránt – tevé hozzá a másik – biztosíthatom, hogy igen jó helyen
van. Ez a gazember hamisítja ugyan italait, de hitelez.
– Irgalmas isten! légy velem – sóhajtá Kamilla – én megőrültem, s mind
az, a mit látok és hallok, nem való, sem pedig azon rettenetes dolgok,
mikkel küzdék, nem történhettek meg.
– Még nem aludta ki a mámort, – mond a hálósipkás.
– Pedig már szeretnék vele ismerkedni – röhögé a másik, s míg szemeivel
kétértelműen hunyorga, könyökével pajtását úgy oldalba lökte, hogy az
hármat botorkázott tőle.
Kamilla nem birt szólni, hanem kezeit összekulcsolva, esengve tekintett
a félelmes emberekre.
Ekkor egy hajszállal sem különb kinézésű férfi lépett oda a
játékasztaltól, s rádördült a két szemtelenkedőre:
– Nem látjátok, hogy úrhölgy? Pusztulj innen te méregkeverő, vagy
kivájom a másik szemedet is; te pedig Maurice, ülj félre békével, mert
ha meg nem mérkőzhetem is veled ökölre, be bírom vágni az utadat más
módon.
A két hős morogva vonult vissza; az imént szóló pedig illedelmesen, s
mondhatni részvéttel közeledék Kamillához, mondván:
– Örvendek, hogy állapota javult. Az este aggódtam ön miatt. Bocsánat,
ide kellett hoznom, mert szállásom nincs, de őrködtem ön felett.
– Miért hozott ide, e borzasztó helyre?
– Mert halottként feküdt az utczán.
– Most már jól vagyok, egészen jól, kérem szabadítson ki innen!
– Hova kisérjem?
– Csak az utczára.
– De sok utcza van.
– A «Rue de Clichybe.»
– Az csak néhány lépés.
– Annál jobb.
– Furcsa, ép ott találtam.
– Oh az nem furcsa, az nagyon szomorú.
A jelen voltak legaljasb megjegyzései közt vezetteté ki magát Kamilla e
barlangból. Undor, irtózat és félelem közt haladt a lépcsőkön felfelé, s
csak most látta, hogy éji szállása földalatti lebuj volt. Midőn a
napvilágot meglátta, majdnem nyakába borult kisérőjének, úgy
hálálkodott.
– Ön jobbnak látszik, mint a többi – mond Kamilla kisérőjéhez – mi viszi
azon bűnfészekbe?
– A nyomor, asszonyom, ha még egyszer mesterségemhez láthatnék!… de
szerszámaim lezálogolvák…
Azután szótlan haladtak.
– Itt a «Rue de Clichy».
– Köszönöm uram, pénzem nincs, hogy szívességét megjutalmazhatnám, de
hálám jeléül fogadja e gyűrűt, s levonta ujjáról.
A férfi gondolkodva, s mozdulatlan állt.
– Ön értem sokkal többet tőn, mint megfizethetném, de a mit adhatok,
hálás szivvel adom. Fogadja el kérem.
– Mit érhet e gyűrű?
– Negyven frankot bizonyosan.
– S kegyed ezt nagyon könnyen adhatja?
– Oh igen.
– Istenem! Mentő angyalomat küldéd el. Köszönet asszonyom, én elfogadom
a gyűrűt; nőm halála által okozott adósságimat lefizetve, szerszámaimat
kikapom, s dolgozni fogok, dolgom mellett pedig mindig kegyedet áldani.
– Megcsókolá Kamilla kezét, könnytelt szemeit hálásan éghez emelé és
távozott.
– Dolgozni fogok, ezt mondá, s én ne dolgozzam? Igen, én is dolgozni
fogok, ha másért nem, érted, drága Kázmérom. Legyen vége e czéltalan
elcsüggedésnek, erőmre és képességemre most nagy szükség van. Isten!
légy velem.
Bánatteljes pillantást vetett a szomorú kőfalra, melynek kapuja felibe
rémes betűkkel írvák e szavak: «Adósok fogháza». Egy «Isten hozzád»-ot
sóhajta, s mint küzdőknél a gyengébb, midőn magát már-már veszve látja,
összeszedi utolsó erejét, hogy kétségbeesett rohanásával ellenét
legyőzze, úgy szedte össze magát Kamilla, s mintha kicserélték volna,
szilárd, bátor lépésekkel ment tovább.
Szerény alázattal nyitott be egy fehérnemű tárba, s munka után
tudakozódék.
Tetőtől-talpig nézték, megmosolyogták, udvariasan beszéltek vele, bókot
mondtak neki, de munkát nem adtak. Elment másikhoz, ott sem volt
szerencsésb, megkérdezték: hol dolgozott eddig? s a válaszra: «sehol»,
tovább küldték. Ő, szegény, tovább ment; másutt is ezt kérdezék tőle, s
midőn mondotta: «sehol», szintén elutasíták.
– De az istenért, valahol kell hogy kezdjem.
– Az igaz, de csak ne nálunk.
– Dehát tegyenek kisérletet velem.
– Arra nem érünk rá.
Kamilla mélyen sóhajtott, de türelmét nem vesztve, tovább kisérle
szerencsét, fájdalom! mindenütt eredménytelen. Itt bőven ellátvák
munkásokkal, ott későbbre biztaták, s ő mindenütt üres kézzel távozott.
Benézett a nőszabókhoz, himző-boltokba, műkereskedésekbe, ha nincsenek-e
másoltatni való hangjegyek, vagy nem adhatna-e zongora- és énekórákat?
Sehol semmi!
A sok futkosás, éhség és reménytelenségtől elcsigázva, könyekbe tört ki,
s látván, hogy már sehova sem fordulhat, kétségbeesetten mondá:
– Istenem! te tudod, te láttad, hogy mindent elkövettem… én többet nem
bírok, történjék meg az, a minek történni kell, végzetem ellen nem
küzdhetek.
Lehetséges-e, hogy ily tenger nép, gazdagság, fényűzés közepette egy
ifjú teremtés, ki dolgozni akar és tud, elveszszen?
Már két nap óta egyetlen falatot sem evett. És hova fogja az éjjel
hajtani árva fejét?… mire virrad holnap?… mi lesz Kázmérből?… iszonyú
gyötrelmek! rettenetes sors.
Lesujtott lélekkel és megtört szívvel állt a «Madelaine» terén, mintha a
reggeli virágvásárkor egy szép kameliát feledtek volna ott, mely most
már hervadásnak indul. Délutáni öt órát verte; a műhelyekből haza siető
munkás lánykák víg csevegés közt haladtak el mellette.
Kamilla nem figyelt rájok, nem semmire a világon, ő sötéten merengett
maga elé. Egyszerre karját gyöngéden érinteni érzé, felpillantott, s
szemei két mosolygó szembe ütköztek. Magas termetű fiatal hölgy volt, ki
őt elmélyedéséből felrázta.
– Ha nem csalódom – mond nyájas hangon – kegyed ma munkát keresett.
– Igen, de mindenütt elutasítottak.
– A szívtelenek. Ah! én szemeiben könnyeket láttam, midőn raktárunkból
távozott, s azon könnyűk, mintha csak én okoztam volna, azóta mindig
lelkemen égtek. Úgy kértem magamban Istenemet, hogy kegyeddel valahol
összevezetne, mert e rokonszenves arcz nekem feledhetetlen fog maradni,
és a jó Isten nem sokáig várakoztatott.
– Köszönöm a barátságos hangot.
– Mit szép hang, édes szó, abban mindenütt bővelkednek, én munkámat
akarom önnel megosztani, következőleg keresetemet is.
– Oh mily jó!
– Lássa, engem mindenfelől elhalmoznak munkával, s én sokkal többet
elvállalok, mint megbírnám, aztán akad mindig kereset nélküli ügyes
leány, azzal elvégeztetem, s ha az én és a tulajdonos megelégedésére üt
ki, beszerzem őket a műhelyekbe. Ezért társnőim jószivű Mathildenak
neveznek.
– És így óhajt rajtam segíteni?
– Mindenesetre. Jőjjön, vezessen szállására, hogy tudjam hol keresni, s
hova vigyem az elvégzendő dolgokat.
– Oh! én nagyon szerencsétlen vagyok! szállásom sincs.
– Szegény! én is igen szerencsétlen valék egykor, s azért hamar kinézem
mások szemeiből a szerencsétlenséget; de most, hála Isten! jó dolgom
van, s másokon is akarok segíteni. Menjünk hozzám ebédre, vendégem lesz
kegyed, majd ha teheti, elfogadom a viszonzást. – Választ sem várva,
karját Kamilla karjába fűzé, s a Seine felé haladt vele; míg a «Rue de
Babylone»-hoz értek, egész élettörténetét elbeszélte. Felvezeté Kamillát
padlásszobájába, hol a fényűzés véghetlen tisztaságból állt.
– Beszólok a háziasszonyhoz, hogy vendégem van, addig kérem, találja
magát egészen otthon.
Kamilla inkább ledőlt, mint ült, már egy tagját sem birta, oly
kimerültnek érzé magát…
– Mindjárt lesz ebédünk, reménylem jó – e szókkal jött vissza Mathilde,
s székét Kamilla mellé tolván, bizalmasan folytatá – most, míg asztalhoz
ülnénk, mondja el mit tud?
– Varrni, hímezni, csipkét szőni…
– Derék, édesem! nagyon derék.
– Értek a zenéhez, tudok énekelni, s kik hangomat hallották, dicsérettel
nyilatkoztak.
Mathilde felugrott székéről oly sebességgel, hogy szegény Kamilla
összerezzent.
– Mit – kiáltá Mathilde – ért a zenéhez, tud énekelni és szép hangja
van? Ah édesem! ily tulajdonokkal nem padlásszoba az ön helye, hanem
palotát szerzünk s fényes fogaton fog járni. Félre a tűvel, önnek a
színpadra kell lépni. Szép külsővel, csengő hanggal Párist el fogja
ragadni, s fél óra alatt többet szerezhet, mint nálunk egy életen át. El
van határozva, kegyedből énekesnő lesz.
Kamilla szemei fellángoltak ezen eszmére, érzett magában képességet e
pályára, hajlamot ugyan nem, de a gondolat, kedves Kázmérjáért tehetni
valamit, olyanná hangolta, hogy örömmel fogadta az eszmét. Bármennyire
bágyadt és elcsigázott volt, a pillanat heve úgy felvillanyozta, hogy
tündöklő hangfutam után néhány ütenyt énekelt.
Mathilde kitörő lelkesedéssel üdvözlé vendégét, s el nem mulasztá rózsás
ajkait Kamilla liliom arczán néhányszor elcsattantani. Terveket csinált,
légvárakat építe, s észre sem vette, hogy Kamilla fokonként szenvedőbben
néz ki; néha megrázkódott, mintha hideg borzongatná, aztán homlokát
tenyerébe rejté, szemeit összevoná, mint kinek feje igen fáj. A szerény
ebédet felszolgálták.
Mathilde büszkén szólítá vendégét asztalhoz.
Kamilla elfoglalá helyét, s daczára annak, hogy két nap óta nem evett, s
Mathilde oly szívesen kinálgatá, egy falatot sem élvezett.
– Vigasztalhatlan vagyok, hogy étkeimet érintetlen hagyja.
– Bocsánat, jó angyal, de nagyon rosszul kezdem magamat érezni. Tagjaim
zsibbadoznak, a fáradság nyom,… és rettenetes éjem volt.
– Oh mint sajnálom, de pihenje ki magát, mindjárt elrendezem önnek
ágyamat.
– És hol fogja ön tölteni az éjt?
– Legyen gond nélkül, majd segitek magamon.
Kamilla hálálkodva foglalá el az ágyat, s néhány percz mulva heves
lázban feküdt.
Mathilde kedvetlen ült vissza asztalához, de alig érinté a tálat,
étkezésében ismét zavartatott, még pedig férfi által, ki egész
otthoniasan lépett be:
– Jó napot Mathildom! beh szép tőled, hogy két teríték van asztalodon,
reménylem rám vártál.
– Paul, ittas vagy?
– Igen, az örömtől, a boldogságtól. Ne búsulj hugom, már nem kell magad
agyon dolgoznod, hogy nekem 37 francot szerez; köszönöm jó akaratod, de
már meg van.
– És hogy jutottál hozzá?
– A legbecsületesb úton; az isten küldé legszebb angyala által. Reggel
óta műhelyben vagyok, nem kell többé keserves filléreden tengődnöm, mit
megvallom, vérző szivvel és pirulva fogadtam e mindenkor.
– Kedves bátyám, még mindig nem értelek.
– Meg vannak szerszámaim és dolgozhatom.
– Csendesebben kérlek, betegem van.
– Nekem is volt egy az éjjel, kivánom a tied is oly szerencsét hozzon,
mint az enyém.
– Ülj le, ha még nem ebédeltél tarts velem, s mond el történetedet.
– Nem ebédeltem, mert sietek veled közleni szerencsémet. Tehát, mint
afféle kóborló, éji tanyát mentem keresni; utam a «Clichy» utczán
vezetett, hol elterülve a földön, választékos gyászban egy hölgyet
láttam élet nélkül heverni; karjaimba vettem, s magammal vivém.
Oltalmaztam a gazemberek ellen, s másnap, mikor eszméletre tért,
bátorságba helyeztem. Ő elismerésül egy gyűrűt adott nekem, ennek ára
épen elég volt, hogy magamat helyreállítsam. Ennyi az egész.
– Paul! Félek, hogy nem ily becsületes úton jutottál ez összeghez.
– Esküszöm.
– Bár úgy volna.
– Ugy van, higyjen neki – szólalt meg gyenge, reszkető hangon Kamilla –
azon hölgy én valék.
– Mit hallok? – kiáltá Paul, s egy ugrással az ágynál termett.
Mathilde hasonlót tőn.
– Önök méltó testvérek, megmentőim és jótevőim – sóhajtá Kamilla – az
isten áldja meg önöket.
– Istenemre ő az – mond Paul.
– És volt annyi lelked – feddé őt Mathilde – szolgálatodért tőle
jutalmat elfogadni?
– Azt hittem, könnyen teheti, valami előkelőnek tartottam.
– És most, miután az ellenkezőt látod…
– Egy óra mulva az leszek, ki tegnap valék s békén fogom elvárni más
úton, míg Istenem megsegít.
– Jól van Paul – mond Mathilde bátyjának kezet nyujtva – most jer
ebédeljünk.
– Nem, megmondtam egy óra múlva, pedig ha időzöm, szavamnak nem
állhatok.
Kamilla e beszélgetés alatt rettenetesen küzdött magával, érzé, hogy
öntudata mindjárt elhagyja, de ő azt nem akarta; úgy volt, mint kit álom
nyom és virasztania kell. A testvérek szavaiba nehányszor bele akart
vágni, de nem volt ereje hozzá.
Paul kezet szoritott nővérével s lassu léptekkel, gondolatokba mélyedve
távozott.
Mathilde az ágyhoz lépett, s elrémült vendége kinézésétől; nehány percz
óta egészen elváltozott. Arcza kigyuladt, lehellete forró, tekintete
zavart, s ajka tikkadt volt. Szólt hozzá, de Kamilla válasz helyett
sírról és fogházról beszélt, azt is összefüggés nélkül.
Mathilde fivére után kiabálva rohant le a lépcsőkön, ki a kapun, s
csaknem az utcza végéig, hol Pault elérte.
– Hozz orvost, de rögtön.
– Mi történt?
– Az a szegény teremtés nagyon rosszul van.
– Gondolod, hogy nagyon beteg?
– És szerencsétlen.
– Orvost hozhatunk neki, de az lelkén nehezen enyhíthet. Térj vissza
hozzá, nem sokára ott leszünk.
Mathilde oly sebességgel mint jött, futott haza. Kamillát lázrohamban
találta.
Ott volt a jó ebéd, mire a szegény varrónő annyira örvendett, s csaknem
érintetlenül hordták el az étkeket; neki is elmult minden étvágya.
Az orvos megérkezett.
– Erős meghűlés, nagy idegrázkódás, s meglehet igen komoly bajnak a
kezdete. – Igy nyilatkozván, rendelményezett.
Paul egész éjjel ott virasztott.
Mathilde az éjjelezést varrásra használta.
Ijedelmök fokozatosan nőtt, mert Kamilla óránként rosszabbul lőn.


XXV. (A jószivű teremtés.)
Tiz nap a lázroham önkivüli állapotban tartá Kamillát. Félrebeszélt, s