A száműzött leánya: Regény - 06

szellemet minden térről leszorítani törekszik, a barátság, sőt még a
testvérek közti viszony is – értéktelen semmivé lőn; szívtelen önzéssel
siet kincset halmozni a szükkeblű nemzedék, utjában széttép minden
köteléket, ragadozó kezét kinyujtja a legszentebb után, s ha
legközelebbjei vesznek is bele, ő czélja után tör; siket marad az árvák
‚jaj‘-kiáltására, könyörtelen a szerencsétlenek iránt, megveti a
szeretet mennyei érzését, sőt a családi tüzhelyet is hidegvérüen áldozza
fel, csak hasznot lásson belőle. – Az anyagi törekvés kiirt a kebelből
minden szentet, a lélekből minden költészetet; a barátság, szerelem,
vallás, csak üzlet, s minden, a mi szent, az aranyborju. Mióta az
emberek mindent gőzgéppel hajtanak végre, maguk is érzéketlen gépekké
kezdenek válni.
Annál édesebb jelenet, ha ily uralkodó eszme mellett, mikor még az
irodalom tekintélyesb része is a pénzkérdés körül forog, emelkedettebb
szívekre akadunk. Igaz, vannak ifju emberek, kiknél a szív még nem
kérgesedett úgy meg, de, fájdalom! a ragály ezeknél is annyira
elharapódzott, hogy az önzéstelen barátságot, mint ritkaság említjük
fel, s ne vegye rosz néven senki e nehány sort, melyet egy elhaló
legszebb emberi tulajdonnak szenteltem. Tán lesz még orvos, ki e nagy
beteget felgyógyítja, s ezzel az emberiséget az élet legmagasztosb
költészetébe visszahelyezi; ha nem, legalább azon kevesek, kiknél
eltévedve megmaradt: őrizzék és ápolják, tán eljön az idő, midőn a
szeretet drágább lesz a kincsnél, s akkor a megőrzött mag uj, termékeny
szívekre találand.
Sok szép eszmét megvitatott a két ifju, s fényesen bebizonyíták
egymásnak, hogy egyébhez is értenek, mint lovat hajtani, agárdíjt
elitélni, vagy nőt megszólni.
Egyszer csak azon vették észre magukat, hogy alkonyodik; elrepült az idő
kártya, poharazás, vagy futtatás nélkül.
Elváltak.
Midőn Vilmos távozott, Dömének a felszolgálásért két aranyat nyomott
kezébe e szókkal:
– Aztán Döme! Ura, az én benső barátom, mindig itthon legyen nekem,
tudniillik ha itthon van.


XIII. (A nagy világban sok a komédia.)
A bárónő izgatottan gyűrt össze néhány lapot, s türelmetlen
pillantásokat vetett az ajtóra, hol egy inas nyitott be ezen
jelentéssel:
– A méltóságos úr még sincs itthon.
– Már harmadszor kerestetem. Ha megjön, azonnal ide küldjék.
– Mondtam Jeannak.
– Elmehet.
A szolga visszavonult.
A bárónő Angeliquehez fordulva mondá:
– Atyád rejtélyes kezd lenni előttem. Hol tölti minden idejét? Hova
költi a pénzt? Hiszen irányunkban a nevetségig fukar kezd lenni, és még
sincs pénz soha.
– Valóban – jegyzé meg egész természetes egyszerüséggel a szende
Angelique – oly fordulatot kezd venni minden, de minden házunknál, hogy
őszintén bevallva, alig várom az órát, melyben elhagyhatom.
– Jó is lesz, a mennyire lehet, sürgetni az egybekelést, nehogy úgy
járjunk, mint Kázmérral.
– És te hiszed – mond büszke pillantást vetve anyjára, s száját
kicsinylőleg elgörbítve – hogy Kázmér hagyott el engem? Úgy valóban
szánandó volnék. Arra a kis komédiára, mit eljátszottam, szükség volt,
hogy Valeria birtokát ki ne szalaszszam, de Kázmérnak magam adtam utat,
mert nem szerettem, és ő szeretett, tehát egy nyugtalan életnek, kész
boldogtalanságnak néztem elé. Zárait sem szeretem, de ő sem szeret, és
így reménylem, szabad és boldog életem lesz. Ha már áruba kell adni
kezemet, a vevő ne kivánja lelkemet is bírni, s még kevésbé tartson
igényt szívemre.
– Vigyázz, vigyázz, még Záraival is megjárhatod.
– A világért sem, ő ravasz, tudja, mit nyerhet általam, s mit veszthetek
én általa. Emelkedésünk és bukásunk csak közös lehet, de ő emelkedni
akar, s mivel nem oly ostoba, mint Kázmér, hát engem semmi áron el nem
szalaszt.
– Saját történetemet látom a tiedben – mond elérzékenyülve a bárónő – én
is így voltam atyáddal.
– Azért nem ártott volna vagyonunkat kissé megőrizni, hogy egyetlen
leányodat hasonló szomoruságtól megóvd.
– De ha atyád tékozló volt.
– Miért nem gondoltál leányodra, s tartóztattad volna vissza?
– Gyermekem, gyermekem! Ha te tudnád, mily boldogtalannak érzém magamat
az első években!? A világot felforgathatták volna miattam; és midőn
kissé ébredezni kezdtem, a fényűzés, zaj, nagyszerű háztartás és örökös
vendégség volt, mi szórakoztatott s helyzetemet elviselhetővé tette, s
így ez ellen tiltakoznom annyi lett volna, mint saját fejemre kimondani
az örökös gyászt.
– De hogy a magadéról e csapást elhárítsd, egy cseppet sem restelted
leányod fejére mérni.
– Angelique! Te merészelsz velem így beszélni?
– Én, kinek joga van tőled számon kérni boldogságomat, melyet a ti és az
én jövőmért most áruba bocsátottál, holott módodban állt volna, azt
örökre megalapítani.
– Tán megőrültél?
– Meglehet, ha többet és régebben gondolkoztam volna felette, de most
már késő, átlátom szükségét, és belenyugszom; azonban ezt el akartam
mondani, nehogy azt gondoljátok, mintha terveitekbe nem látnék, s nem
tudnám, minő méltatlanság történt rajtam.
– Vádold a sorsot, és ne engem – mond elérzékenyedve a bárónő, s leánya
nyakába borult, mert érzé, hogy rá fog szorulni.
E pillanatban lépett be Pálmay.
A bárányból egyszerre farkas lett; a bárónő felegyenesedett, s oly
magasra nyult, hogy alig lehete szemmel utólérni, vad tekintetet lövelt
férjére, és megvetéssel mutatott egy székre.
A szegény méltóságos úr egészen össze volt esve, s úgy nézett ki, mintha
sulyos betegségből lábbadozna.
Angelique olyat billentett bájos fejével, mintha egy első rendű szolga
üdvözletét fogadná.
Pálmay leányára és nejére bizalmatlan tekintetet vetve, szemeit földre
sülyeszté.
– Háromszor kerestettem – mond a bárónő, roppant felsőbbségi hangon
férjéhez.
– Meglehet – viszonzá Pálmay – nem voltam itthon.
– Tán megint valami koldus rokonát fedezé fel, kiről gondoskodnia kell,
s kinek pénzét oda dugja, mit tőlünk elvon, mint annál a hálátlan
Kamillánál tesz.
– Ha még annyit dugnék is Kamillának, mit nem teszek, mert, fájdalom,
nem tehetek, ezred részét sem rónám le annak, mivel neki tartozom, mert
azon százezrekből, miket kegyed, asszonyom, eltékozolt, a legszentebb
igazság szerint nagy rész őt illette volna, de atyám szigora,
igazságtalan törvényeink, s az én önzésem, anyját, az én jó nővéremet,
mindentől megfosztották; most hát engedjétek meg, hogy leánya iránt,
midőn már egyebet nem tehetek, legalább jóindulatomat nyilváníthassam.
– Hahaha! – kaczagott Angelique – milyen megindítón szónokol a papa.
– Ám tegye – mond vállvonítva a bárónő – csak nekünk most pénzt adjon.
– Nincs.
– Teremtsen.
– Nem lehet.
– De itt – hebegé a bárónő indulatosan mutatva az összegyűrt lapokra –
ötezer forint árjegyzék kifizetésre vár.
– Nem tehetek róla.
A bárónőt szédelgés környezé, s egész testében reszketve lépett Pálmay
elébe e szókkal:
– Hát ez egy férj válasza?
– Igen, oly férjé, kit huszonkét év óta a legtulzóbb kiadásokkal
terhelétek, ki soha semmi követelést vissza nem utasított, semmi
vágyadat teljesítlen nem hagyá, s most végkép ki van merülve.
– De nyomorult tízezer forintot…
– Még nyomorultabb százat sem.
– Jaj, élhetetlen! – kiálta fel kétségbeesetten a bárónő.
– A papa már nem gondol velünk – sohajtá bele Angelique.
– Tudja-e – mond a bárónő egész aristocratai büszkeségét összeszedve,
miről csak imént is oly nagy mértékben elfeledkezett – tudja-e, hogy
születésemnél, állásomnál és nevelésemnél fogva nem illik hozzám ily
kérdés felett vitázni. Én megmondom: kell, és önnek kötelessége adni.
– Úgy volt, még bírtam.
A bárónő magas állásából megint visszaesett a közönséges perlekedő
asszonyok sorába; a méreg elfutotta, s összeszorított fogakkal sziszegé:
– Már tízezer forint ára ékszert zálogítottam el.
– Nincs egyéb hátra asszonyom, – felelé szomoruan Pálmay – mint a többit
is elzálogítani.
– És belőle eltartsam önt?
– Nekem mindig kevés kellett, s ezentul még kevesebbre szorítkozom.
– El szemeimből.
– Nagyon szívesen – sóhajtá Pálmay, s kapott az alkalmon távozhatni.
És mindez Angelique előtt folyt le.
Szép példa e leánynak; épületes dolgokat hallott, s a mama
lelkiismeretesen előkészíté, hogy hű nő, jó anya és szeretetreméltó
asszony váljon belőle.
Ily körülmények közt alig csodálkozhatni a megbotránkozásig nyilt
beszédén, melyet Pálmay érkezte előtt édes anyjával folytatott.
Hosszu szünet állt be, melyet a bárónő szakíta meg:
– Most láthattad, édes gyermekem, mily égető szükség Zárait, s illetőleg
Valeriát családunkba vonni. Tudom én felfogni, hogy minő áldozat ez;
értem én, mit tesz az észnek és nem a szívnek szavára hallgatni, de… de…
– De – esék szavába Angelique – mire az a sok igazolás? A vásár
megtörtént, most csak az van hátra, hogy a portékát kifizessék és
elvigyék.
– Mindig oly epésen szólsz.
– Még az van hátra, hogy akkor is mézes szavakat válogassak, s boldog
arczot hazudjak, midőn négyszem közt beszélünk a dologról.
Valeria érkeztét jelenték.
Midőn egy szép tájt legkomorabb sötétség borít el, s a sürü felhők mögül
a teli hold előbukkan, hogy mosolygó fényben világítson meg mindent,
hasonlíthat csak az átmenet ezen arczokhoz, melyek Valeria nevének
hallatára pillanat alatt kiderültek, s a legkomorabb hangulatból a
legvidorabba átszökkenvén, derült szemekkel s mosolygó ajkakkal siettek
az érkező elé. A bárónő majd agyon szorította ölelésivel, s Angelique
alig birta ajkait elvonni a kedves kéztől, melyet neki csókolni oly
édes.
Valeria könnyezett örömében, hogy ennyire szerettetik, mire oly nagy
szüksége volt, mióta a hálátlan Kázmér szívétől elszakadt.
Biztosította is anya és leány, hogy soha úgy szeretve nem volt és nem
lesz, mint szeretik őt, szerették mindig, és szeretni fogják, akár füzze
családi kötelék hozzájok, akár nem.
S miután a megerősítés és elismerés megindító ölelésein átestek,
bizalmasan szivélyes csevegés folyt köztük, azaz, hogy Valeria részéről
őszintén, az anya és leány részéről pedig oly művészi színléssel,
minőért akármelyik elsőrendű szinésznőt megtapsolnák.
Zárai Gyula is megérkezett; ez aztán nagyon kedves volt. A bárónő
örömfelkiáltással, s Angelique szerelemittas szemekkel fogadá; kezeit az
ifju kezében feledé, s fejét oly közel lehajtá Gyulához, hogy ez, ki
karszékben ült, lehelletével az elbájolón szép fürtöket ingatá. Édes
hangon susogtak, egymás szemeibe mosolyogtak, s gyönyörben olvadoztak.
Remek játék volt! Egyik oly jól tudta, mint a másik, hogy nem
szerettetik, ellenben azt is mindkettő tudta, hogy egymás által érhetik
el a czélt, mely után egyenlőn sóvárognak, tehát játszani kellett, és
játszottak oly hatással, hogy Valeria boldog elragadtatásában felugrott,
összeölelé és csókolá őket, sírt, nevetett, haza siete, ügyvéd után
küldött, s elkészítteté a házassági szerződést, mely másnap aláirandó.
Ez volt az első esete, hogy Kázmért feledé.
Egykor a szinészetet művészi nagyságnak tekintém, nem ismertem a világot
és embereket, rendkivüli adománynak képzelém az alakoskodást; nem
tudtam, hogy az emberi ajkak hazudságra teremtvék, s az arczok a színlés
művészetében versenyeznek; nem tudtam, hogy a sima gazember sokszor a
népek bálványa, s az áruló a hazafi szerepét játsza, nem tudtam, hogy
vallás nélkül lehessen imádkozni, s szív nélkül szeretni. Mióta látom,
hogy ez a világban így megy, a szinművészet előttem becsében alászállt,
mert hisz az életben nagyobb szinészekkel találkoztam, mint azon a
szinpadon, hol szöveg, sugó, fodrász, diszítmény és lámpafény segélyével
képesek egyedül hatásosan szerepelni, míg az életben mindezen
segélyeszközök nélkül hazafit, hőst, nagylelküt, szenteskedőt,
szerelmest jobban eljátszszák, mint a szinpad megkoszoruzott művésze
eljátszaná.
Tele van a világ szinészekkel és komédiával.
Mily érdekes jelenet folyt le Angelique és Gyula közt; oly olvadékonyan
szerelmeskedtek, oly kedvesen mosolyogtak, oly szépen esküdtek
egymásnak, hogy az ember azt hinné: élnek-halnak egymásért, pedig
komédia az egész.
De ők remekül játszottak, minek eredménye az lőn, hogy harmadnap
Pálmayéknál oly estély volt, mely a világért sem engedé gyaníttatni,
miszerint tegnap a második szállítmány ékszer vándorolt zálogba.
A nagyszerű estély nagyszerű ünnepélylyel volt összekötve, mert Valeria
elhozta a házassági szerződést, melynek értelmében, míg él, az ifju
házasoknak évenként tizenötezer forintot ad, holta után pedig minden
fekvő vagyonát Zárai Gyula és neje, Pálmay Angelique örökli. Ez
«éljen»-ek közt felolvastatott, érzékeny nyilatkozatok kiséretében
aláiratott, és szerencsekivánással meghitelesíttetett.
Valeria ez órától kezdve kerülte a magányt, mintha önmagától félne, s
társaságban is – ha csak kissé nem foglalkoztak vele – azon vette magát
észre, hogy szemei nedvesülnek. Nehezült valami az ő lelkére, mi
magányát szomoruvá tette; üldözte őt egy rém estétől reggelig, s e rémet
maga idézte elő, – elűzni már késő volt. Zárai és Angelique birták a
kötlevelet, és Kázmér ki volt zárva.


XIV. (Egy példás életü vőlegény ügyei.)
Említve volt, hogy Zárai Gyulának egy elintézendő komoly ügye van, most
már nem türt halasztást, tehát hozzá látott. Fölkereste Verdesi Hugót,
kire épen oly szüksége volt, mint valami becsületes cselszövőnek egy
gazemberre. Legyen ez csak hasonlatosság, és ne alkalmazzuk e két derék
úrra.
– Hugó! – szólítá meg Gyula kitünő barátját – akarsz tekintélyes, azaz
vagyonos emberré lenni?
– Attól soha sem irtóztam.
– Tán még áldozatot is hoznál érte?
– A vagyon nagysága, s az áldozat minősége határozna.
– Te sokszor szerettél már másoknak.
– Akár hányszor.
– Nagyon ellenedre volna, ha egyszer neked is szeretett volna valaki?
– Nem értem.
– Ha egy jó barátnak szüksége volna rád.
– Jó barát mindig készen talál.
– De ha a jó barát ismerne egy nőt, kinek férj kell…
– Azaz, vegyem el kedvesét…
– Nem épen kedvesét, de oly nőt, kinek igéreteket tőn, s be nem
válthatja, csak azért, hogy őt, barátját és magát boldoggá tegye.
– Vagy is szép örökségért mást kell elvennie? Értem.
– No, ha érted, hát csapj fel.
– Lassan, sokkal megfontolandóbb a nagylelküséget elfogadni, mint
osztogatni. Aztán még nem is fedeztél fel semmit.
– Úgy is tudsz mindent.
– De csak hozzuk tisztába.
– A leány szeretetreméltó és szép…
– Semmi kifogásom Bella ellen.
– Atyja zsugori…
– És uzsorás.
– Annál több marad majd Bellára.
– De ha Fogarasnak eszébe talál jutni jó sokáig élvezni a földi
boldogságot?
– Örökké csak nem fog élni. Egyébiránt én huszezer forintot adok
jegyajándékban Bellának.
– És neked mennyit hoz be, ha tőle szabadulsz?
– Itt nem arról van szó, hanem akarod vagy nem? Százat kapok, ki
jóltevőjének fog ezért nevezni.
– És mikor kapom az összeget?
– Esküvőd után.
– Hol a biztosíték, hogy megkapom?
– Házassági szerződést kötünk annak rende szerint.
– Velem készen vagy – mond Hugó oda nyujtva jobbját, mint bevégzett
alkunál szokás – most csak intézd el Fogarassal és Bellával.
– Csakugyan nem csalódtam benned – mond Gyula kézszorítás közt, mialatt
mosolya ezt látszék kifejezni: «mert oly semmirekellő vagy, mint a
minőnek tartottalak.»
– Mindig mondtam úgy-e – felelé Hugó – hogy utoljára is csupa
barátságból fogok megházasodni.
– Nem is vagy te közönséges ember.
– Azzal én is hizelgek magamnak.
– És most boldog vőlegény, először is az én szerencsekivánatomat fogadd.
– Szép, nagyon szép – szólt Verdesy – de ily szertartásokat szokatlan
költségek előznek meg, s én, becsületemre, pénzzavarban vagyok.
Gyula egy marok aranyat szórt az élelmes iparlovag asztalára, s menet
közben fejrázva dörmögé maga elé:
– Ez a gazember ingyen még csak nem is igér valamit.
Úgy az életben, mint leirásokban, irtózom az undorító dolgoktól, s ez
szolgáljon mentségül, hogy Fogaras házi körülményeit csak futólagosan
érintem.
Mint közönséges lelkeknél tapasztalható, otthon felfuvalkodott zsarnok,
s ép oly magasan hordja fejét háznépe előtt, a mily mélyen meghajtja azt
olyannak, kit előkelőnek tart, vagy kitől hasznot les. Butorzata avult,
tisztátalan, s egyik darab kőrisfa, másik mahagoni; itt egy bőr támszék,
mellette bársony pamlag negédeskedik. A falakon azonban néhány értékes
kép busong, mintegy panaszolva sorsukat, hogy egy nagy multból és szép
körülményekből most ide kárhozvák. Fogaras kopottan nézett ki, mintha
valahol a zsibvásáron szedték volna fel, de piszkos ingében a
gyémántgombok, foszlányos mellényére nehezülő értékes aranyláncz,
otromba ujjain drágakövekkel ragyogó gyűrük eléggé bizonyíták, hogy
emberünk a társadalom melyik osztályához tartozik.
Szomorú, bűnbánó kifejezéssel lépett be Zárai Gyula.
Ámbár korra, külsőre nézve nagyon kölönbözött e két egyén, mert míg az
egyiknek szürke haja és fonnyadt vonásai elárulák, hogy élte javán túl
van, a másik arczáról bizton lehete olvasni az élet alig mult tavaszát;
s míg az öregebbik arany és drága kövekbe foglalt piszok, és majdnem
rongyokban pöffeszkedett; addig az ifjabb divatos és elegans külsővel
szerény magatartást árult el; lelke azért mégis mindkettőnek egyenlő
volt, tele önzéssel, ravaszsággal és pénzszomjjal; minden aljasságra
képes haszonleső, s a testvérárulásig elvetemült, de mindenik saját
módja szerint.
Fogaras nyitott szekrényét rendezgeté; tömérdek óra, aranyláncz, gyürűk
és egyéb értékes tárgyak, mindenik számozott lapocskával ellátva tevék
tartalmát; előtte sorozat feküdt, melyen a számok után a tulajdonosok
nevei, a kölcsönzött összegek és lejáratok napjai jegyezvék. Úgy
látszik, zálogházi súlyegyenét hozá tisztába.
Midőn Gyula belépett, mohón elzárá szekrényét és sietett otromba kezét
Gyula finom Jouvin-féle keztyűjével érintkezésbe hozni.
Barátságosan helyet foglaltak. Méltó barátok volnának, de ők nem voltak
azok, nem értették egymást, vagy, a mi valószínűbb, nagyon is értették
egymást.
Gyula elérzékenyülve sóhajtá:
– Uram! én szeretem leányát.
– Fájdalom! azt rég tudom.
– Megigérem önnek és neki, hogy nőűl veszem.
– Nem az én hibám, ön tudja, s önnek unokaöcscse, Kázmér úr is tudja,
hogy mindent elkövettem e viszony meggátlására…
– Most mint kérő jelenek meg.
– Miből tartja Bellát? Én nem adhatok semmit, szerelemből pedig meg nem
élhetnek.
– Ön úgy beszél, mint okos ember, mint ki az életet gyakorlati oldalról
veszi. Csak Isten látja és tudja, mily bánatomba kerül a lemondás.
– Mit, lemondás…? – kiálta fel ijedten Fogaras.
– Igen, az önök érdekében.
– De uram, az nem megy, ön hírbe hozta a leányomat, elrontá
szerencséjét, most hát vegye is el.
– Jó, ha követelik elveszem, de én sokkal kedvezőbb kilátásokat hoztam
önnek, mint azt, hogy leányát szegény asszonynyá tegyem.
– Szebb kilátásokat?… s mik volnának azok…?
– Önnek Pálmaynál szép összege van veszendőben, mely, ha behajtható is,
csak évek mulva történhetik, hosszú pör után. Számítsa ki, mennyi vész
el az által, hogy nem úgy kamatoz, s mennyit fog a per elnyelni…?
– Ezt nevezi ön szép kilátásnak?
– Nem, de azt, ha én önnek az összeget és kamatait biztosíthatnám.
– Tehetné azt?
– Hármunktól függ; ön adja vissza nekem irásbeli igéretemet, hogy Bellát
nőűl veszem, Bella oldjon fel adott szavam alól és én elveszem Pálmay
Angeliquet.
– Nem értem a dolgot.
– Nem? Mindjárt érthetőbben szólok. – Ezzel zsebébe nyúlt, kivette a
Valeria által kötött szerződést, s Fogarasnak átadá olvasás végett.
Fogaras olvasott, s minél tovább olvasott, annál hosszabbra nyúlt képe.
– Érti most? – kérdé Gyula, az okmányt gondosan zsebébe rejtve.
– Értem, ön és Angelique az örökösök.
– Azon megmásithatlan záradékkal, hogy én és Angelique férj és nő, azaz
egymáséi legyünk.
– És mi legyen akkor Bellámból?
– Lovagi kötelességem, neki szép sorsot biztosítani. Mondtam, mint kérő
vagyok itt, oly férfi részére kérem meg kezét, ki neki a társas világban
szép helyet adhat. Van neve, vannak előkelő barátai.
– És vagyona?
– Az nincs.
[: Fogaras olvasott…]
– Akkor mit akar vele?
– Adni neki annyit, a mennyivel az ön bölcs vezetése mellett sokat meg
lehet takarítani. Én az új házasok részére huszezer forintot biztosítok.
– Elég kevés.
– De ha én elveszem, annyink sincs.
– Az is igaz.
– Azonfelül Pálmay adósságait elvállalom, oly feltét alatt, hogy
nagynéném haláláig, tisztességes kamatra, nálam legyen tőkésítve.
– De a betáblázás a Pálmay birtokra marad?
– Természetesen, hisz az öreg úr birtokait azonnal átveszem, s lehetőleg
rendezni fogom.
– Hozott ön ügyvédet?
– Nem, a pontozatokat magunk feltehetjük, s aztán…
– Igen aztán – esék szavába Fogaras – a szerkezetet és megszorításokat
ügyvéd, tanu és a hitelesség minden kellékeivel fogjuk ellátni…
– Természetes. E szerint kötelező iratomat…
– Mihent dolgaink rendben lesznek, kezéhez szolgáltatom.
– És a kérőre, vagyis leendő vejére nem is kiváncsi?
– Igaz, nevezze meg őt.
– Verdesi Hugó.
Fogaras arcza olyanra nyult, mint egy kis bokor árnyéka a holdvilágnál.
– Nos, nem tetszik? – kérdé Gyula.
– Őszintén bevallva, ez megingat határozatunkban.
– Mi kifogása ellene?
– Haszontalan ember.
– Majd hasznavehetővé teszi ön. Higyje el, nagyobb nyeremény önre, mint
ha én lettem volna vejévé. Ő még semmi, tehát minden lehet belőle, én úr
vagyok, s nem is tudnék más lenni.
– Ilyen rossz időben ezzel is be kell érni – mond Fogaras és leányát
szólítá.
Bella megjelenése akárhol figyelmet szülne, nagy fekete szemei élénk és
átható tűzzel, szíveket gyújtani teremtvék; szép ajkain a pajkos
könnyelműség színét viseli; arczszínén a bágyadtság égő szemeivel
gyönyörű ellentétet képez, s egyik a másika szépségét annyira emeli,
mintha hatást vadászó művész választotta volna össze. Egész alakja
elárulá, hogy e nő szerelemre van teremtve, de nem boldogításra.
Gondtalanul és vidoran jelent meg; a bizalmas szemintés, mivel Gyula
üdvözletét fogadá, Bellának egész pályáját jellemzé.
Ne mosolyogj, ifju teremtés, nagy csapás van szívednek irányozva; a
bálvány, melyet ábrándaid emeltek, a porba fog hullni, szép reményid
szétdulatnak, s kebled oltára, melyet hiuságod emelt, egy önző
képmutatása előtt darabokra fog szétesni.
A kicsinált tervet Fogaras közölte Bellával és, mint várni lehet ily
közönséges lélektől, elég kiméletlen adta elé, min Gyula enyhítni
iparkodott azzal, hogy kétségbeesett kifejezéssel, a bánat szívszaggató
hangján, saját védelmére, néha közbeszólt.
Bella eleinte ájuldozott, azután szitkokban tört ki, végre sírt, s
miután magát jól kisírta, s Gyula forró szerelméről esküvel biztosítá,
beleegyezett, mert neki mindenáron férj kell, s ha már Zárainé nem
lehet, legalább Verdesiné lesz.
Tudom, hogy sokan a botrányig hihetlennek találják ezen egyezkedést. E
nézet becsületökre válik ugyan, de mégis csalatkoznak, mert a mai
életben akárhány hasonló eset fordult elő, hogy az udvarló adta férjhez
kedvesét, még pedig alku szerint, s az elvetemült házasfelek szép
egyetértésben élvezik a bőkezű szerető váltságdíját.
A vásár megtörtént, Zárai Gyula ismét felölté azon ájtatos szelid
arczot, melylyel a vén asszonyokat bolonditá és sietett drága
nagynénjének megvinni szokott hódolatát.
Fogaras visszatért aranybányájához, s mintha semmi sem történt volna,
folytatá a szemlét, de már nem az ékszereknél, hanem a zálogházi
ruhatárban.
Bella kettőt-hármat sóhajta, elővette Paul de Kocknak egy németre
fordított épületes regényét és elmerült lelkének tovább művelésében.


XV. (A vőlegény.)
Kázmér ily tartalmu levelet kapott:
«Páris 17. rue de Tournon, 1862.
Szeretett drága fiam! Mily gyöngéd és nemesszívű lehetsz, ki egy
földönfutónak sírja szélén engeded élvezni azon boldogságot, hogy
imádott gyermeke sorsába bele szólhasson.
Te egybekeléstekhez megegyezésemet kéred; ki annyi testi és lelki bájt
fedezett fel gyermekemben, ki képességei és szelleme által annyira el
van ragadtatva, mint te, hozzám írt leveledben, az bizonyosan boldoggá
teendi, azért örömkönnyek közt adom megegyezésemet. Nem kérdem ki vagy
és mid van? Önzéstelen vagy és van szíved, ezt látom, ily tulajdon
előkelővé és gazdaggá tesz, s e szellemi gazdagság szép jövőt biztosít
egy szerény, szerető nőnek. Nyugodtan halok meg e tekintetben, te
leányomat bizonyosan boldoggá teended.
Áldásomat kéred; nem terjeszthetem fölibetek karjaimat, de Istenhez
emelem és sokat szenvedett életem jutalmául boldogságtokat kérem. Ha a
mennyei gondviselés azt engedné megérném, hogy valaha keblemre
öleljelek, úgy sorsommal kibékülök.
Ugy-e, sokszor fogsz beszélni drága gyermekemmel ismeretlen atyjáról, ki
őt annyira szeretem, hogy meghalni sem óhajtok, míg újra nem láthatom,
pedig nekem az élet rettenetes?!
Isten áldását fogom naponként imádkozni rád és drága kedves Kamillámra,
ki, mint lelki vigaszomra írod, értelmes, szép teremtéssé fejlődött;
képzeletem előtt még úgy lebeg, mint négy éves korában, midőn «Isten
hozzád»-ot mosolyga felém. Szegény nem is álmodta, hogy ez az utolsó
«Isten hozzád». Azóta ő is elhagyatva állt a világban és én is egyedül,
végre az ég mindkettőnkön könyörült; ő előtte egy derék ifjú karjai
nyilnak meg, s előttem a sír, e czélnál mindketten feledni fogjuk átélt
szenvedéseinket.
Legyetek boldogok és ne feledjétek ki imáitokból
szerető atyátokat
Villám Elemért.»

Kázmér találkozásra kérte az öreg Pálmayt, ki mindig kapva kapott az
alkalmon e kedves ifjú társaságát élvezni, következőleg most is sietett
a felszólításra.
– Nem neheztel, kedves bátyám? Valóban, úgy tünik fel viseletem, mintha
jóságával akarnék visszaélni.
– Minő beszéd? – kiált Pálmay – hisz ha nem tartanék tőle, hogy
alkalmatlan vagyok, többet ülnék nyakadon, mint otthon, hol, köztünk
mondva, semmi örömöt sem lelek.
– Pedig tudtomra nagy ünnepélyre folynak az előkészületek.
Pálmay sóhajjal felelt.
– Tán elégületlen? – kérdé Kázmér.
– Öcsém! ünnepélyünk hőse képmutató, nőm elfogult és lányom,… szegény
gyermek! ő fogja megbánni;… hidd el, öcsém, sokat küzdöttem, hogy én
nyerjem felette a befolyást és akkor más lélek volna, s boldognak
érezném magamat, mert te rokonságomba jutnál, de máskép történt, és – és
–
– Ha önt, nem mondom, boldogítná, de csak némileg érdekelné a velemi
rokonság, úgy ahhoz most közelebb állunk, mint valaha.
– Nem értem.
– Olvassa e levelet – ezzel Villám Elemér levelét átnyujtá.
Pálmay olvasás közben sírt, aztán Kázmér nyakába borult, összevissza
ölelte, szemeit törlé, de szólni nem tudott.
– Ön Kamilla legközelebbi rokonja és gyámja.
– Igen, hála Isten! az vagyok.
– Ön beleegyezését kell még kikérnem.
– Bírod azt, kedves öcsém, teljes szívemből, egész lelkemből. – És
elhalmozta Kázmért annyi áldással és szerencsekivánattal, hogy a föld
egyik legboldogabb emberévé lenne, ha mindezekből csak tizedrész
megfogná.
Kázmér meg lőn hatva, mert látta, hogy az öreg úr szavai őszinték, s
óhajai a legmelegebb szívből fakadnak.
Miután ezentulra is kikérte az öreg úr rokoni hajlamát, felszólítá, hogy
egybekelésüknél a násznagyi tisztet vállalná el.
Pálmay jól tudta, miszerint e tiszt neki otthon roppant vihart zudítand
fejére, mégis kitörő örömmel fogadá.
– És mikor? – kérdé Pálmay.
– Holnap?
– Holnap?! – kiálta fel csodálkozással – annál jobb – tevé utána – annál
dicsőbb. Hát az előkészületek?
– Mihez?
– Csak csapunk egy kis lakomát?
– Semmit.
– Vajjon rendén lesz az?
– Szegénységemmel összhangzatos és násznépünk nem lesz követelő.
– De ha mégis tőlem kitelnék? Majd utána nézek, nagyon rajta leszek…