A száműzött leánya: Regény - 05

után lepergett, redős arczán fényes, s fehér mellényén szürke vonalt
hagyva maga után. Nem kérdezett senkit, hanem csak ment, merre ösztöne
vezeté; hitte, hogy keresésének sikere lesz, azt is hitte, hogy nem
lesz. Inkább bízott a véletlenben, mint saját ügyességében, s azért
meggondolás, terv vagy tudakozódás nélkül barangolt szerte-széjjel.
Kázmér egyenesen Valeriához vette útját, még pedig oly sietséggel, hogy
néha lélekzete elmaradozott.
Valeria addig várakoztatá, míg ez türelméből kifogyván, látogató-jegyére
irá: «Kegyes meghallgatásért a legsürgetőbben esengek.» Ennek
következtében méltósággal, hidegen és büszkén jelent meg, mint egy
nyugalmazott udvarhölgy XIV. Lajos korából.
– Egyetlen nyájas vonást, a mosolynak csak egy sugarát esdem, hogy
bátorságot nyerjek, mert soha sem volt rá több szükségem, mint e
pillanatban – esenge Kázmér. – Oh drága néném! ne tagadja meg nemes
szívét, s legyen könyörületes.
– Mennyi adósságot akarna az urfi megint velem kifizettetni? – mond
gúnyosan Valeria.
– Hála Isten! – viszonzá Kázmér – arra soha sem számítottam, s ha
történt, véghetlen kegye fedezé fel könnyelműségem utait, áldott legyen
érte jó szíve. Most azonban gyöngédebb indulatát a könyörület más nemére
hívom fel; tudom, ismerem nemes lelkét, ha a legidegenebb teremtést az
egész világtól elhagyva, rokon, barát és fedél nélkül látná, megindulna
rajta, s hajlékába fogadná, tegye ezt nővére fiáért, s fogadja be annak
aráját, ki az utczára kitaszítva, e pillanatban Isten oltalma alatt
várja követségem sikerét. Az Isten irgalmára kérem, fogadja be.
– Minek tartod házamat?
– Mindenesetre méltónak, hogy nehány hétre befogadjon oly ártatlan
angyalt, mint Kamilla.
Valeria indulatosan ugrott fel, s haragtól reszkető hangon mondá:
– Köszönd a multaknak, hogy cselédimmel nem dobatlak ki. Ily kalandoros
szövetségbe akar vonni engemet egy oly kis elvetemült szemtelenért.
Most Kázmér ugrott fel, szeme oly szikrát vetett, hogy Valeria
visszadöbbent. Kis szünet után reszkető ajkakkal tördelé:
– Ön az egyetlen teremtés széles e világon, ki büntetlen ejtheté ki ezt
ajkain. Éljen boldogul! – és elrohant.
Valeria úgy érzé, mintha e pillanatban szíve körül valami megszakadt
volna, gyengülten esett vissza pamlagára. Eddig volt reménye, hogy
Kázmér és Angelique közt a viszonyt helyrehozhatják, mert az egészet
erősb szerelmi összezörrenésnek tartá, mit igéretek, rábeszélés,
szerelemféltés, s Isten tudja, minő asszonyi szerek által
kiegyenlíthetőnek vélt és remélt;… de most látta, hogy tökéletes törés
van, mi annyi szép ábrándait, oly boldog reményeit teszi semmivé,
könnyekben tört ki, feledé kimélni arczbőrét, nem gondolt érzékeny
szemeivel, és sírt, keservesen sírt. Mint édes anya kedves gyermekétől,
oly nehezen vált ő meg az eszmétől: Angelique és Kázmérban örököseit
látni; azt hitte, nem éli túl e csalódást, s Kázmér hálátlansága sírba
viszi. Elfedett szemekkel bánatába merülve sokáig tünődött; midőn
öntudatra ébredezett, s szemeit lassan felnyitá, ott térdelt lábainál
Zárai Gyula, részvéttel függesztve szemeit elszomorodott nénjére.
– Kérem az Istent – sóhajtá áhitatos képpel, s megindult hangon Gyula –
hogy adjon nekem tehetséget drága nénémet megvigasztalni.
Valeria két karjával átölelé Gyula fejét, s égő homlokát homlokához
nyomva, új zokogásban tört ki.
– Nem fogsz-e te is hálátlanul elhagyni?
– Előbb szivemet tépjék ki, s ereimben a vért változtassák vízzé.
A jó viszony a két rokon közt szilárdulni kezdett, s Gyula
szerencsecsillaga mindinkább előtérbe nyomult.
Kázmér lecsüggesztett fővel haladt az utczán; nagy gondok nyomták
lelkét, s erős felelősség feküdt vállain. Merre forduljon Kamillával?
Kinek oltalma alá adja? S ha merült is fel kivihető eszméje, mint
például az, hogy nevelő intézetbe vigye, azon kérdés támadt benne: minő
szemmel fogadják ott? s mint fognak vélekedni oly leányról, kit fiatal
ember vezet oda, ki se nem rokona, se nem gyámja; s ha őszintén
bevallana mindent, ha elhinnék is a valót, fogja-e valamelyik főnökné
intézete hitelét veszélyeztetni oly lépéssel, mi által talányokra,
félremagyarázásokra, s a rossz akaratnak rágalmaira tért nyisson?…
bizonyosan nem. Ki nyujt segédkezet vagy ad jó tanácsot? Minden felől
szomorú kilátás.
Így tünődve ment, s egy fordulónál úgy beleütődött valakibe, hogy
mindkettőjük kalapja földre repült.
A két elmélázó összetekintett.
Kázmér hirtelen felkapta kalapját, s futni akart, de Pálmay, mert ő
volt, visszatartóztatá e szókkal:
– Öcsém, Kázmér, hát vétettem én ellened?
– Soha!
– Hogy a házasságból nem lett semmi, sajnálom, de ki tudja, mint ütött
volna ki? Pedig én óhajtom, hogy boldog légy.
– Köszönöm.
– Tudod-e, mi történt nálunk?
– Képzelem, sok jogos és jogtalan megtámadás ellenem.
– Az a legkevesebb, a mennyiben, reménylem, nem sokat gondolsz vele, de
Kamilla, szegény Kamilla, ő oda hagyá házunkat.
– Azaz kiüzetett.
– Tudsz valamit róla? Kérlek, vezess nyomába, mert én el nem hagyhatom
őt.
– Tehát vissza óhajtja vezetni?
– Azt legjobb szeretném, de nőm most nagyon ingerült, később tán
sikerülni fog, de most más módról kell gondoskodnom.
– Én már gondoltam.
– És tudod hol van?
– Hozzá vezetem önt.
Mindkettő lelke megkönnyebbült; Kázmér megtalálta azt, kire helyzetében
legnagyobb szüksége volt, s Pálmay Kamilla nyomára akadt.
Karöltve haladtak, s útközben Kázmér elmondá tervét, mi Pálmaynak
rendkívül tetszett.
Midőn az egyházba léptek, Kamilla fejét összekulcsolt kezeire hajtva,
imádkozott.


XI. (Egy fiatal leány diadala.)
Legemelkedetebb foglalkozás az ima; mily nagyszerű az, hogy milliók és
milliók gondolatai egy szellemvilág trónjánál találkoznak! Ifjú és vén,
úr és szolga, király és koldus, ellenség és barát eszméi itt egyesülnek;
nincs sorozat, nincs elsőség, a mint szívből fakadvák, egyszerű vagy
virágos kifejezésekben, azonnal oda jutnak.
Kinek a földön többé nincs reménye, reményt keres az égben; kit sorsa e
földön üldöz, vigaszt kér az égtől; kit elhagytak az emberek, Isten
oltalmát esengi.
Mennyi fájdalmat, mennyi kétségbeesést enyhít az ima! Ellensége is az
emberiségnek, ki hitében akarja megrendíteni.
Imában lelkünk felszáll a szellemek mindenségéhez, azon örökké fénylő
tűztengerhez, honnan lelkünk, mint szikra, lepattant, hogy tovább
gyujtson és világítson e földön is.
Az emberi lét nemesb része a szellem. Hol a lélek erős, sokat elbir a
test. És mi táplálja, mi erősíti a lelket? Bizalom az éghez, közeledés
az Istenhez, remény a túlvilágban, s ez az ima.
Kamilla buzgó áhítattal végzé imáját, s mintegy megvigasztalva a szent
malaszt által, fejét felemelé e szókkal:
[: Kamilla buzgó áhítattal végzé imáját.]
– Legyen meg Isten akarata.
– Mindörökké! – zengett fülébe.
Visszatekinte, Pálmay és Kázmér állt ott. Arczán gyenge pír futa el, s
ajkain bágyadt mosoly lebegett, mint súlyos betegségből üdülőnél
látható.
Az öreg Pálmay mindkét kezét oda nyujtá, mondván:
– Szegény gyermek! mily korán kell a sors ellen küzdened.
Kamilla szeretettel ragadá meg az öreg úr kezeit, s megindulva mondá:
– Isten önöket küldé védelmemre, már nem vagyok elhagyatott – s Pálmay
karján távozott az egyházból. – Mindhárman bérkocsiba ültek, mely velök
H.-né tekintélyes növeldéjéhez vágtatott.
A növeldefőnöknő néhány perczig várakoztatá a látogatókat, kik fényűzés
nélküli, de végtelen tiszta teremben helyet foglaltak. Feszes tartású
nőt, szigorú tekintettel vártak, s annál kellemesb lőn meglepetésök,
midőn egy rokonszenves arcz nyájas mosolylyal s megnyerő tekintettel
magát, mint a ház asszonya, bemutatá.
Pálmay megnevezé magát.
– Van szerencsém – mond H.-né – ily előkelő család fejét ki ne ismerné a
fővárosban.
Pálmay fejével köszönetet intve, folytatá:
– Ez Vizeki Kázmér, ki családunkhoz tartozik.
– Fogadja szerencsekivánatomat. Hozzánk is eljutott a kellemes hír, ön a
bájos Angelique jegyese.
Mindhárman mélyen elpirultak, de ellenmondás nem történt. A rövid
szünetet Pálmay szakítá meg:
– Itt bemutatom rég elhúnyt nővérem árváját. Nehány hét előtt hagyá el a
zárdát, hol hosszú éveken át kitünő képeztetésben részesült. Tisztelt
úrhölgy! Kegyed, ha nem tapasztalta is, de bizonyosan érti és felfogja a
helyzetet, ha egy ifjú leány rokoni házba lép, s ott nem legnagyobb
rokonszenvvel találkozik; kínos ez mindkét félre, és nagyon szomorú egy
harmadikra, ki szeretettel s őszinte szívvel van egyik és másik iránt
is. Ez volt helyzetem, s reménylem, senki sem fog megitélni e
lépésemért. Legyen asszonyságod gondviselője e gyermeknek, s én
azonfelül, hogy készséggel fizetem a kivánt dijat, hálára is kötelezve
leszek.
– És én – szólt közbe Kamilla – kevés képességemet örömmel ajánlom fel
kegyed szolgálatára.
– E bizalom által megtisztelve érzem magamat, s ámbár a teljes szám
intézetemben meg van, gondoskodni fogok a kisasszony illő
elhelyezéséről, – mely szavak után kezét nyujtá Kamillának.
Kamilla hévvel ragadá meg a főnöknő kezét, s ajkihoz voná, könnyben úszó
szemekkel mondván:
– Oh! mint fogom szeretni kegyedet.
– Reménylem én is – viszonzá az asszonyság – ily kedves, szende arcz,
szép tulajdonokról kezeskedik és Kamillát homlokon csókolá.
Néhány szóval az egyezség meg lőn kötve, s elhatároztatott, hogy Kamilla
mindjárt marad, s poggyásza még ma a negyedévi tartásdíjjal együtt
elküldetik.
Pálmay duzzadt tárczáját kivéve, mely úgy nézett ki, mint egy elsőrendű
bankáré az államrészvények emelkedésekor, felnyitá, s a sok kicserélt
váltók közül néhány tíz forintost kihalászván, azt havi tűpénznek
Kamilla kezébe adá, s azután búcsút vőn.
Kázmér búcsúja Kamillától udvarias kézérintésből állt, s míg az ajk néma
maradt, a szemek kimondhatlan sokat mondtak. Semmit sem tanul meg
gyorsabban a lányka, mint a szemekben olvasni.
Midőn a lépcsőkön lefelé haladtak, Pálmay nagyon szomorú és gondolkozó
volt.
Kázmér a levertség oka után tudakozódott.
– Lásd öcsém – mond vontatott hangon az öreg úr – én azért a kedves
leánykáért mindent oly szívesen teszek, de most abba a helyzetbe
jutottam, hogy többet kell tennem, mint bírok.
– Ki tehet többet, mint bír?
– Az, ki soha sem kért, és másért meg kell magát alázni.
– Ezen eljárásban csak nem lát sem kérést, sem megalázást.
– Nem, de abban, a mi következik. Lásd, pirulva vallom be, nincs annyi
pénzem, mennyit ma küldenem kell a negyedévi díj fejében, és most már
időm sincs, hogy kölcsön után láthatnék, pedig szavamat akarom tartani.
– Az meg is lesz, mert hála Isten, annyi összeggel rendelkezhetem.
– Köszönöm, hogy ajánlatoddal megelőztél. Igen, édes öcsém – sóhajtá
Pálmay – idáig jutottam. De úgy-e, te nem haragszol rám, ha a
házasságból nem lett is semmi. Szeretem leányomat, s imádnám, ha én
nevelhettem volna, de azért mégis – elharapta a szót, s búsan rázta
fejét – csak azt sajnálom édes Kázmérom, hogy nem leszesz közelebb
hozzám.
– Ki tudja, mint van megirva a sors könyvében.
– Mit? – kiálta fel örömmel Pálmay – hát még lehetne változtatni a
dolgon?
– Azon már soha.
– Kár, sajnálom. De azért jó barátok maradunk.
– Reménylem istentől, még több.
– Igaz, te ma is nagyobb szolgálatot tevél, mint közönséges barátságtól
várni lehet. Ha tehetségembe lesz valaha, meghálálom. Addig is fogadd
köszönetemet, hogy nagy zavaromban segélyemre valál.
Kázmér arcza pedig világosan elárulá, hogy ő az, kinek sok, igen sok
köszönni valója van.
Szívélyes kézszorítás után elváltak.
Pálmay Kázmér után tekintve, maga elé dörmögé:
– Jól történt, sajnálnám azt a becsületes jó fiut, mert azok a… no, én
ismerem őket, e tanulmány mindenembe került. Szegény leányom! Más
nevelés mellett annyi szép tulajdonnal mi lehetett volna belőled? Ám
lássátok ti – és fejcsóválva megindult hazafelé.
Kamillát a főnöknő bevezette növendékeihez; a tanítónők vizsga
tekintettel fogadták, a nagyobb leánykák vállon keresztül néztek rá, a
kisebbek összedugták fejeiket, lopva pillantának az új társnőre,
sugdosódtak és nevettek.
– Jól fogja magát a kicsinyek közt kivenni – jegyzé meg rossz franczia
kiejtéssel egy serdülő leányka szomszédnőjéhez.
– Mindenesetre sok mulatságot fog szerezni – viszonzá a megszólított.
– És én – mond Kamilla egész udvariassággal és legtisztább franczia
nyelven – iparkodni fogok inkább épületes úton mulattatni a
kisasszonyokat, mint szögletességim által, mikkel, ha bírok is,
szabadjon elnézésökre számítani.
A két leány fülig elpirult, s a környezet diadalnevetésben tört ki.
Boszus tekintetet vetve a kis lázadókra, hideg fejbillentéssel fogadák
Kamilla nyilatkozatát.
A kis történetke szájról-szájra tíz percz alatt megtevé körútját az
intézetben, s a növendékek némi csodálkozással nézték a bátor leányt, ki
a hatalmas Lucill grófhölgyet és Julie báró kisasszonyt megmerte
leczkézni, azon két teremtést, kitől az egész intézet félt, s kik még a
tanítónőkön is uralkodtak.
– Ugyan sietett megmutatni, hogy tud francziául – mond Julie báró
kisasszony, midőn Kamilla tovább ment.
– Ahhoz nem sok kell – jegyzé meg Lucill – mai nap a szobaleányok is
tudnak annyit.
– És mintha hibásan beszélt volna.
– Nem volna szíves megmondani – esett a társalgásba az ott ügyelő
tanítónő – miben hibázott?
– Először abban, hogy bele mert szólni beszédünkbe – felelé Lucill.
– Az nem nyelvhiba.
– Hát mi?… vagy nem nyelvével szólt?
– Kegyed nagyon elmés akar lenni, csak kár, hogy az igazság rovására, s
még most sem világosított fel, miben vétett azon kisasszony a franczia
nyelv ellen?
– Vagy úgy? Már rég feledtem, kiről van szó. A mi a hibákat illeti,
azokra ügyelni a Madame dolga.
– Következőleg kötelességem figyelmeztetni, hogy ép kegyed volt az, ki
nem egy, de két hibát tőn.
– Igen? No majd az új növendékkel jobban begyakorlom magamat.
– Az nagyon kivánatos volna – fejezé be vitájokat a tanítónő.
Kamilla ekkor már kis feltűnést okozott, mert az intézet angol
kisasszonyával egész folyékonyan angolul társalga, min a két főrendű
kisasszony tartózkodás nélkül boszankodott.
– Bizonyosan valami nyelvtanár leánya – mond Lucill.
– Aligha nem – erősíté Julie – s az, mit köztünk fitogtat, minden
öröksége.
– Szegényt sajnálni kezdem, hogy kenyérkereset miatt kelle tanulnia azt,
mit más művelődésért tesz sajátjává.
Kamilla pedig, rendkívül érdekes alakjával, rokonszenves viseletével,
szerény modorával a főnöknőtől kezdve az utolsó növendékig hódítani
kezdett, s nehány óra mulva tökéletes diadalt aratott.
Úgy a tanítónők, mint a növendékek részéről mindenkor és mindenben az
elsőség korra és születésre nézve Lucill és Juliet illeté. Ez ellen
sohasem vétett senki, az egész intézetben csakis e kettőnek volt
külön-külön szobája, mi társnőik előtt nagy tekintélyt szerze nekik.
A zenetanító megérkezvén, Lucill kisasszonyt zongorához kéré, ki
negélyes pajkossággal engedett a felhivásnak.
– Gyakorolt valamit? – kérdé a tanító.
– Igen, de nem az ön unalmas dalát.
– Az nem enyém, hanem a halhatatlan Mozarté.
– Akárkié, de olyan, mint egy nagypénteki kintorna, s azt mondom önnek,
ha akarja, hogy tanuljak, hát nekem eleven, kedélyes dalokat adjon.
– Ez a tizenharmadik, melyet visszautasít.
– Mert egyik élvezhetlenebb a másiknál.
– Egyik gyönyörűbb a másiknál.
– Izlésünk különbözik.
– Itt nem lehet szó ízlésről, mind elismert remekművek.
– No csak taníttassa be mással, én nem érzek kedvet hozzá.
A tanító elszomorodva nézett végig, ha kiszemelhetne valakit e dal
betanítására, már csak azért is, hogy megmutassa, minő nagyszerűn szép,
de elcsüggedve susogá: «senki, senki».
Lucill győzelmesen nevetett, s ezt látszék kifejezni: «ha én nem,
szeretném, látni, ki más?»
Kamilla megszánta az elszomorodott mæstrot, s szerényen megszólalt:
– Ha szolgálatot tehetek önnek, megkisérlem e dal éneklését.
– Nagyon kérem; ha eleinte gyöngén megy is, nem tesz semmit, majd
betanuljuk, s látni fogja, mennyi örömet fog kegyednek, és élvezetet
másoknak szerezni. Bátran kisasszony – biztatá egész lelkesülten – majd
még Lucill nagysága is kedvet kap. Én kisérjem, vagy…?
– Ha megengedi, csak magam, tán ez könnyebbségre lesz.
– A mint tetszik.
Kamilla zongorához ült, s nehány futam, mit rajta tőn, elég volt, hogy
az egész intézetet oda gyüjtse, s a mæstro szemeit megragyogtassa.
Megzendült a dal, az első hangok szívig hatottak, s minél tovább haladt,
annál több varázst szült. Mindenki igyekezett lélekzetét visszatartani;
a korosabbak meg valának hatva, az ifjabbak szemeiben könnyek ragyogtak,
s a gyermekek kis kezeiket melleikre kulcsolák, hogy ez ismeretlen
érzéstől megindult szíveiket öntudatlanul gyönyörbe ringassák; a mæstro
átszellemült kifejezéssel, meglepetésének mindenféle jeleit adá, s midőn
Kamilla a dallamot végzé, elfeledte a jó tanár, hogy növendékleányka van
előtte, elragadtással csókolta meg kezét, felkiáltván:
– Kincs, valóságos kincs, a mivel kegyed bir.
Főnöknő és nevelőnők sorba ölelték Kamillát.
Lucill kiderült arczczal lépett hozzá, s szivélyesen kérdé:
– Hogy hivnak te tündér, ki oly rövid idő alatt mindnyájunkat
elbűvöltél?
– Nevem Villám Kamilla.
– Villám, mely sziveket gyújt.
– Atyámnál máskép értelmezték. Ő villám volt, ki a harczban sujtott.
– De te nem fogsz engemet sujtani nehezteléseddel.
– Miért?
– Mert érkezésedkor… lásd, pirulok miatta, ez elég bünhődés…
– Feledje, feledje, az nem volt semmi.
– Hát nem akar tegezni?
Kamilla bensőleg, mondhatni hálásan szorítá meg Lucill kezét, ki őt
karon öltve, a főnöknőhöz vezeté, e kijelentéssel:
– Asszonyom, kegyed gyakran panaszt emelt ellenem, hogy tanulmányaimban
hanyag vagyok, bántalmazom társnőimet, nem engedelmeskedem. Igaza volt,
átlátom; de óhajtja, hogy megváltozzam, hogy más legyek? Úgy
szobatársamul adja Kamillát. Érzem, ő bűverőt gyakorol rám, s mivel
annyi jelességgel bír, reménylem az átbűvölés előnyömre fog kiütni.
– Kérelme legforróbb óhajtásommal találkozott.
Lucill tapsolt örömében, Kamilla nyakába esett, összecsókolá, s aztán
szobájába vezeté, hol rendezéshez fogtak.


XII. (Igaz barátság nem mindig hűl el.)
Kázmér egészen ki volt cserélve, midőn szállására ért; örökké vidor
tekintete mélázóvá változott, vonásairól eltünt a könnyelmű kifejezés,
még arczszine is annyira más lőn, hogy Döme megütődve kérdé:
– Beteg a nagyságos úr?
– Nem, öreg, sohasem éreztem magamat jobban.
– Hála Isten! – sóhajtá Döme, gyanús szemeket vetve urára.
– Döme! Mennyi és miféle boraink vannak itthon?
– Már megint?! Ugyan édes jó uram!…
– Felelj.
– Tudja, hogy harmadnap előtt érkezett egy szállítmány champagnei és
bordeauxi.
– Vissza fogod vinni, azzal is kevesbbedik árjegyzékem.
– Sietek a bölcs parancsot teljesítni.
– Aztán barátimnak, vagy ismerősimnek jelentsd, hogy bizonytalan időre
elutazom, s így a játékestélyek nálam megszünnek.
– De már hiszem, hogy soha sem érezte magát jobban. Csak adja Isten,
hogy ezen egészségi állapot soká tartson.
– Amen! – Kis szünet után folytatá – itt, Döme, tégy eladóvá minden
afféle nőtlenlegényi czikket, s egyáltalán mindent, mi fényüzéshez
tartozik.
Döme nagy szemeket mereszte.
– Igen, ezután takarékosan élünk.
– Soha sem késő a jót elkezdeni.
– Mától fogva itthon fogunk estelizni.
– De, de – hebegé Döme, ki saját füleinek sem tudott hinni – egyedül?
– Mindig ezentúl.
– De kérem alásan – mond Döme, ki ennyit egyszerre maga is megsokalt –
tán jó lesz lassabban hozzá fogni, mert ily hirtelen áttérés
egészségének árthatna.
– Ez esetben gondoskodtam gyógyszerről.
– Csak aztán hatása is legyen.
– Biztosítalak, a legjobb, mert itt hordom – mond szívére mutatva.
Döme távozott, s útközben maga elé dörmögé:
– Most, úgy tetszik, igazán szerelmes.
Kázmér az egész estét otthon tölté; írt, olvasott, ábrándozott, s úgy
találta, nem kellemetlen dolog éjfél előtt lefeküdni. Döme pedig azzal
biztatá, hogy majd meglássa, mily könnyű lesz reggel felkelni.
E naptól fogva Kázmér többé nem ment társaságba, nem látogatott meg
senkit, s otthon étkezett; ha szép idő volt, bérkocsiba ült, a városon
kívül nagy sétákat tőn, s ismét haza hajtatott.
Ez sok talányra és mende-mondára szolgáltatott okot, míg végre az
ismerős körökben azon hír nyert hitelt, hogy Angeliquetől
megkosaraztatván, a dolgot igen resteli. Bánta is ő, beszéljen a világ,
a mit akar.
Lassanként lakását rendezni kezdé, egy szobával megszaporítá, melyet
egész költőiséggel berendezett, s noha semmi értékes tárgy benne
felfedezhető nem vala, az egész összeállításban izlés, választékosság és
elegantia tünt ki; falak, butorok rámosolyogtak a belépőre, s úgy érzé
ott magát az ember, mint egy szép virágkert közepette. Legtöbb idejét e
szobában ábrándozá át, annál is inkább, mert zongoráját ide helyezteté.
Egy napon hosszú levelet írt Párisba Villám Elemérnek; lefesté
érzelmeit, körülményesen írt Kamilláról, őszintén magáról, s az
elhagyatott öreg áldását és megegyezését kérte.
Úgy látszik, nagyon meg volt elégedve levelének fogalmazásával, mert
átolvasásakor mindig helybenhagyólag bólintott fejével. Ekkor lépett be
Döme, s várt, míg ura kérdi, hogy mit akar? Meglehetős sokáig kellett
várakoznia, de ő türelmes volt, s Kázmér csakugyan megszólalt:
– Mit akarsz, Döme?
– Én az öreg nagyságos urat harminczöt évig szolgáltam.
– Reménylem, kikaptad béredet?
– Sokkal többet, mint érdemeltem.
– Szerencse, mert nem tudom, hogy elégíthettelek volna ki?
– Lássa, csak megérdemlem, hogy némi tekintetben többnek nézzen, mint
valami közönséges inast. A nagyságos urat én tanítottam járni, én
ültettem először lóra, én segítettem mindig a nevelőt megcsalni, hát
csak érdemes vagyok rá mai nap, hogy megmondja a nagyságos úr, mi
változtatta meg ennyire? Nem kiváncsiságból kérdem; nem vagyok én
vénasszony, de kötelességből, mert öreg ember vagyok, akármelyik
pillanatban elszólíthat a halál, és én nem akarok készületlen találkozni
az öreg nagyságos urammal, számot akarok neki adni fia minden tetteiről.
– Az még sokára lesz, Döme.
– De csak jó rá elkészülni.
– Ha így áll a dolog, tudd meg, hogy szándékom megnősülni.
– Az nagyon épületes dolog, de nem hiszem, hogy csupán ez szülné a nagy
változást.
– Nem, édes öregem, de készülnöm kell szegény emberré lenni. Értesz?
– Nagyon homályosan.
– Miután kedves néném kiutasított, valószínű, hogy ki is fog tagadni.
– Az a vén…!
– No – kiálta bele Kázmér – ne merészelj róla tiszteletlen szólni. Én
becsülöm és szeretem őt.
– De én nem. Annyiszor csókoltam neki kezet,… dejszen, tudtam volna
csak.
Nem fejezheté be elmélkedését, mert az előszobában zaj támadt, s mielőtt
kiért volna az ajtón, néhány fiatal ember rontott be.
Kázmér tisztelettel és nyugodtan fogadá őket.
– Eljöttünk – mond az egyik – nézni, mi lett belőled?
– Oly ember – felelé Kázmér – ki nektek többé nem viszonozhat semmit, ki
veletek nem versenyezhet semmiben, ki jövőre kénytelen kenyérkereset
után látni, következőleg társaságtokba nem való.
Egyik hosszabb képet csinált mint a másik; ki jobbra, ki balra talált
valami piszmogni valót, s ki egyebet nem, saját körmein bibelődött.
A társalgás darabig élettelen és szaggatottan folyt. Mihelyt az illem
engedé, mindeniket valami foglalkozás elszólítá. Csak Kázmér volt
derült, jókedvű, s midőn barátai egyenként eltávoztak elégülten gondolá:
– Ezeket leráztam nyakamról.
Egy érdekes szőke ifjú, kiről elbeszélésünk elején már megemlékeztünk, s
kit csak futólag volt alkalmunk látni itt Kázmérnál, társaitól
visszamaradt.
Báró Ujfalvy Vilmos, társai és a világ előtt csak mint a társas körök
oly tagja, ki mindenben részt vesz, volt ismeretes; ő lovagolt, vívott,
tánczolt, játszott és estélyeket adott, mindenütt ott volt, de ha
valahol elmaradt, nem hiányza; szerették társaságát, de nem vala
nélkülözhetlen; a hölgyek jól mulattak vele, de nem epedtek utána.
Lelkének tisztább világításáról, szivének mélyebb érzéséről senki sem
tudott, nem is érdekle senkit, pedig e tulajdonok őt ünnepeltté teszik
vala, ha azokkal fényleni vagy csak méltánylást aratni akart volna, de ő
lelke és szíve nemességét legtöbb esetben szerette a könnyelműség bő
palástjába burkolni, s ha valóban a megindításig szép tettet hajta is
végre, úgy tünt fel a világ előtt, mintha öntudatlan követné el, s
nevetség tárgya lőn. Ezt ő jól tudta, s néha mulatságára szolgált,
leggyakrabban pedig fel sem vette.
– És téged, Vilmos – mond Kázmér hallgatag vendégéhez – nem szólít el
valami kötelesség?
– Én csak egy kötelességet ismerek, barátomat a bajban el nem hagyni, jó
és balsorsában osztozni, s ha erőmtől telik, segítni rajta.
Kázmér melegen szoríta kezet az ifjúval, s megindulással mondá:
– Ismerem jó szivedet, s abban soh’sem kétkedém. Köszönöm, nagyon
köszönöm, hogy igazoltad azon szép fogalmakat, mikkel rólad bírtam. És
most Isten veled, utaink ezután külön válnak, téged a nagy világ magával
sodor, én messze messze elmaradok, de e távolból édes lesz rád
gondolnom.
– Kázmér! Én szerettelek, nem azon állásért, melyet a társas körökben
elfoglaltál, nem a vagyonért, melynek birtokába jutni még most is tőled
függ, de szerettem szellemedet, szívedet, gondolkozásodat; szerettem
nemes tulajdonidat, mik téged palotában és gunyhóban tiszteletre méltóvá
tesznek. Állásod változhat, de szíved és lelked nem, következőleg
szeretetem sem. Én ezentul is barátod maradok, ha bizalmadra méltatsz,
azt mondanom sem kell, hogy erszényem rendelkezésedre áll, mihelyt
körülményeid úgy kivánják.
– Áldott, jó szív! – kiálta fel Kázmér, s míg két kezével megindulva
rázá Vilmos kezeit, szemében könny csillogott. – Hálátlan volnék, ha ily
nemes kebel elől elzárkóznám.
Döme belépett, s előre hátra rendezgetéséből látszék, hogy valamit akar.
– Mi lelt öreg – kérdé Kázmér.
– Kérem, itt az ideje.
– Minek?
– Hogy az ebédet elhozzam.
– Úgy hát készítsen két terítéket – mond Vilmos – mert ma Kázmér vendége
leszek.
Döme elkészíté az asztalt, s negyed óra után feltálalta az egyszerü
ebédet.
Számtalanszor ebédelt együtt e két ifju oly asztaloknál, hol a
különösségekben válogattak, s a legnemesb borokat fitymálták, de soha
kedélyesben nem találták magukat, szivélyesben nem beszélgettek, s
nagyobb étvágygyal nem étkeztek mint ma.
A fekete kávét Kázmér az ujonnan rendezett szobában szolgáltatá fel.
Midőn e kis tündérkertet meglátta Vilmos, tele kellemes meglepetéssel
kérdé:
– Mit jelentsen ez?
Kázmér bizalommal vonta maga mellé a pamlagra, s feltárta előtte szivét.
– Hölgyednek – mond Vilmos – felesleg szerencsét kivánni, ő megtalálta a
legnagyobbat nemes szívedben, ohajtom, hogy méltó legyen rá.
Kázmér elmondá terveit a jövőről.
Vilmos mindenben segélyét ajánlá.
E szerint a társalgás a legbizalmasbbá vált, s a két ifju azon vette
magát észre, hogy az ismeretség köztük, mely a játékasztal, poharazás és
estélyek élvei közt szövődött, nem vala pusztán pajtáskodás, hanem
kölcsönös rokonszenv kifolyásából támadt őszinte barátság.
A barátság ma-holnap csak szó lesz, melynek értelme van ugyan, de értéke
a multra szorítkozik, vagyis elszánt baráti tettet egy költeményben vagy
regényben meg fognak csodálni, de gyakorlására képtelennek érzendik
magukat; olyan lesz, mint egy görög isten valami régiségtárban, akárki
megnézi, mint remeket, de előtte leborulni senki sem fog; vagy középkori
lovagöltözet, elismerjük, mily fényes, férfias és tulajdonosát mennyire
diszíté, de viselni senkinek sem jut eszébe. – Mióta az anyag a