A száműzött leánya: Regény - 04

– Valóban, e meglepetésre nem számíték – viszonzá Dell’ Orto.
– Mi lesz most?
– Sietek a szemtelent megfenyítni – ezzel távozni akart a derék lovag,
legjobb módnak találván a kellemetlen helyzetből szabadulni, de
Angelique hősiesen visszatartá őt.
– És én azalatt meghaljak szégyenemben?
– Vagy megölöm őt, vagy visszavezetem lábaihoz, arra esküszöm.
Angelique szomorún rázta fejét.
– Kételkedik? – kérdé Dell’ Orto.
– Oh nem, de ha ön valóban szeret, mint esküvé, ha méltányolni képes
azon áldozatot, melyet önért tevék, ha érzelmeimet érti, úgy egészen
mást várok öntől.
– Tudom, drága Angelique, mi volna most kötelességem, s ha egyedül
szívem szózatát követném, hát kegyedet kézen fogva a társaság elébe
vezetném, bemutatni mint arámat, de ezen forró vágyam és kivitele közt
egy zord atya szigora áll.
– Tehát lealáztatásomat ön feláldozza atyja szigorának?
– Értsen meg, angyali Angelique, én mindenkép atyámtól függök, s ha
megegyezése nélkül teszek ily lépést, kész lesz engem nyomorba taszítni.
Akar velem nyomort és nélkülözést megosztani?
E szónál: «nélkülözés», Angelique rettentőbbet nem ismert; ez idegeit és
csontját átjárta. Inkább megtudott barátkozni a szerencsétlenség
akármelyik eszméjével, mint a nélkülözéssel. Nem bírni kényelmet, nem
parancsolhatni szolgaseregnek, nem tündökölhetni… minő élet lehet ez?
Dell’ Ortónak kényes helyzetében igen alkalmas szót adott a véletlen,
hogy szabadulhasson, mert mióta ezt kiejté száján: «nélkülözés»,
Angelique többször összeborzadt, ajkai körül keserű megvetés lebegett, s
tekintete elsötétült. Darabig így állt, aztán vontatva tördelé:
– Siessen kinyerni atyja megegyezését.
– Pillanatot sem akarok veszteni, mi ne ezen törekvésemnek legyen
szentelve. Sietek megtenni készületeimet, s a hajnal útban találand
Olaszország felé. – Néhány érzékeny szó, s heves kézcsók után szorult
kebellel távozott.
Angelique szoborszerű mozdulatlansággal állt, s gyönyörű szemeit a
távozó után mereszté. Arczán tükrözé magát a vihar, mely e pillanatban
keblében dúlt. Mint ki nehéz álomból ébredve, újra idézi emlékezetébe a
szomorú dolgokat, mikkel lelke küzdött, oly rémesen susogá maga elé:
– Ha eljátszottam szerencsémet?… ha Dell’ Orto nem tartja szavát, vagy
nem nyeri ki atyja beleegyezését…? És Vizeki elment, itt hagyott… mit
míveltem.
Szemei előtt a gyertyák elhomályosultak, feje szédelgett, keble úgy
összeszorult, hogy szíve közel volt a megrepedéshez; ingadozva nehány
lépést tőn előre, s aztán egyik kezével szívéhez, másikkal fejéhez
kapva, eszmélet nélkül roskadt le.
E látványra a megrémült szolgák roppant zajt ütöttek, mire a
hangversenyteremben, hol egy ifjú művész épen új szerzeményét, melyet ez
ünnepély alkalmára készíte, volt bemutatandó, a legnagyobb zűrzavar
támadt. Mindenki első akart lenni a segélynyújtásra, s e törekvésben
bútort és hangszert halomra döntve, s egymást taszigálva rohantak a
szerencsétlenség színhelyére.
Angelique állapota általános megdöbbenést szült; ott feküdt élettelen és
halaványan, mint a sír menyasszonya. Szobájába vitték, hol Pálmay
báróné, Valeria s a kis Kamilla gyöngéd szeretettel ápolák. Öt szolga
futott orvosi segélyért, s félóra mulva öt orvos környezé a beteg ágyát.
Aléltság volt, egyéb semmi.
A társaság eloszlani készült, de Pálmay vendégszeretete nagy részét
estelire megtartá. Lehangoltság és részvét szomorú színét viselé a
lakoma; nem volt hangos beszéd, vidám felköszöntés vagy elmés mondat
hallható; a ki beszélt is, csak suttogott szomszédjához; mindenki
feszülten várta a tudósításokat, s csak akkor kezdődött kevés életjel,
midőn értesültek, hogy a baj nem komoly. Ha a szívekbe láthatnának,
megtudhatták volna, hogy mégis komolyabb, mint hívék.
Midőn Angelique eszmélni kezdett, zavartan tekinte körül, borus szemei
valakit keresni látszottak. A hozzáintézett kérdésekre nem felelt, hanem
arczát harmatos kezeibe rejtve, keserves zokogásban tört ki.
A jószivű kis Kamilla térdre omlott a szenvedő előtt, s annak egyik
kezét ajkaihoz vonva, csókokkal halmozá.
– Ne alkalmatlankodjál izetlen könnyeiddel – rivallt büszkén Kamillára
Pálmay báróné.
A szegény leányka reszketve vonult félre, de könnyeinek nem birt
parancsolni, azok záporként hulltak, mert a büszke nő azon sebet
szaggatá fel, mely, ha nehány órára a fiatal kedély balzsamától beheged
is, a szeretetlenség e háznál azt naponként megujítni nem késik.
Oh! ha tudnák e büszke teremtések, mily hű és hálás szívet taszítanak
el!
Az elhagyott árva kereste örökké az alkalmat, hogy Pálmayékhoz való
ragaszkodását bebizonyítsa, széles e világon ezek valának
legközelebbjei, csoda-e, hogy szeretetökért naponta imádkozik, de,
fájdalom, csak ridegséggel találkozott.
Angelique szolgáltatta magát vele, de azért akármelyik szobaleányával
nyájasb volt, pedig e nemes tulajdonával ezek sem dicsekedhettek;
Pálmayné megvetését, sőt utálását érezteté vele, és Pálmay? Ő darab idő
óta csak a hajhászokat és tőzséreket szerette. Mint virág a nap
melegére, mint tikkadozó természet esőre, úgy vágyott Kamilla rokonai
szeretete után, de ő elérhetlenért sóvárga. Atyjáról soha beszélni sem
hallott, erről csak imájában emlékezett meg.
– Ki parancsolt ide? – riadt rá Angelique.
– Szívem, vonzalmam, úrnőmhöz való ragaszkodásom.
– Ha szükségem lesz rád, csengetni fogok. Távozz.
– Egyenesen szobádba – tevé hozzá a szende bárónő, – mert ha kémkedésen
érlek, elhagyod e házat.
Kamilla büszkén törlé ki szemeiből könnyűit s minden erejét összeszedve,
távozott.
Alig éré el szobáját, mint a túlfeszített húr, ha elpattan, úgy hagyá el
megtört ereje, egy szívmetsző sikoltással borult a szent szűz elé, egész
teste a földön terült el, bal karja egy széken akadt meg, s erre
ártatlan feje hanyatlott. Lelke elszállt ismeretlen édes anyjához a
boldogabb világba, imája felkereste szenvedő édes atyját a külföldön.
Vissza vágyott a zárdába, hol szinte félig az irgalom kenyerét ette, de
ott még sem volt az oly keserű, mint rokonainál; szerető szívekre ott
sem talált, de legalább tanítói elismeréssel voltak szorgalma és
képessége iránt; a sírba vágyott inkább, mert az nem lehet oly jéghideg,
mint e rokonok keble.
Hagyjuk őt bánatában elmerülni, ily fiatal teremtés sokat elbír, s
térjünk vissza Angeliquehez, kit még mindig a részvét és szánakozás
tömérdek jelével annyian környezének.
Angelique kérte, hogy távozzanak mind, mind, még anyja is, csak Valeria
maradjon.
Úgy lőn.
Midőn ketten maradtak, Angelique hévvel ragadá meg Valeria kezét, s
kétségbeesett hangon sóhajtá:
– Szerencsétlen, szánandó szerencsétlen lettem!
– Kedves leányom! vigasztalhatlan vagyok!
– Hát én, hát én!… Mivel érdemlém e csapást?
– Szólj, kérlek, mi történt? tán enyhíthetek bánatodon. Tudod, hogy
szeretlek, s boldogságodért bármi áldozatra kész vagyok.
– Köszönöm, angyali lélek! kegyed barátnőm, anyám, kegyednek köteles
vagyok megvallani mindent. Pirulok a megaláztatásra gondolni, mely ma
ért; bár ne ébredtem volna életre többé soha!
– Hogy beszélhetsz így – mond megindulva Valeria, s Angeliquehez hajolt,
hogy száraz ajkival annak márvány homlokát érintse. – Te vagy szemünk
fénye.
– Tudom, drága barátnőm, hogy ennyi bizalom és szeretet, mint mennyivel
én kegyedhez viseltetem, viszonzás nélkül nem maradhat. Drága Valeriám!
– sóhajtá, görcsösen vonva a koros hölgy kezét ajkihoz – fog-e szeretni
a történtek után is?
– Az ég szerelmeért! elrémítesz.
– Kázmér áruló!
– Angelique!
– Mindkettőnk ellen áruló.
Mintha villanyütést kapott volna, úgy ugrott fel helyéből Valeria,
darabig mozdulatlan állt, aztán óvatosan tőn egy lépést Angelique felé,
s fürkészőn szeme közé tekinte, ha nem őrült-e meg?
– Sejtem, mit vizsgál, vajha sorsom inkább úgy sújtott volna, mint józan
észszel túlélni e szégyent.
Bármi kevés vére volt is Valeriának, szíve hevesebben kezdett verni.
Lábai inogtak s ő előbbeni helyére ült e szókkal:
– Remegek attól, mit hallani fogok.
– Essünk túl rajta, míg eszméletem újra el nem hagy. Kázmér nyiltan
bevallá nekem, hogy csak azért vesz nőül, mert ezen az úton
biztosíthatja magának kedves barátnőm vagyonát. Mit beszélt még, nem
tudom, de csoda-e, hogy erre eszméletemet elvesztém.
– A nyomorult! mindjárt kiadom örökségét – szólt roppant ingerültséggel,
s a csengetyűt megrángatá.
A belépő szolgának parancsot ada, hogy Vizeki Kázmért rögtön küldjék
ide, de válaszul nyeré:
– Vizeki Kázmér nagysága egy óra előtt, körülbelül azon időtájt, mikor a
bárókisasszony rosszul lett, a társaságot izgatottan elhagyá.
– Kígyót tápláltam – sóhajtá Valeria, s mialatt szeméből könnyüt törle,
az inasnak távozást intett. – Majd meglátjuk, ki húzza a rövidebbet, mi,
vagy ő, a hálátlan? Bízzál bennem Angelique.
Angelique a hála könnyűivel felelt.
– Nekem és neked is nyugalom kell, majd ide kéretem anyádat, hogy
távozhassam.
Ez megtörtént.
Midőn Valeria kilépett, Záray Gyula fogadá, roppant érdekkel
kérdezősködvén Angelique hogylétéről?
Valeria még soha sem tekintett ily őszinte nyájassággal Gyulára; karját
szívesen elfogadá, s míg ez kocsijáig vezeté, el nem mulasztotta őt
néhányszor Kázmér rovására megdicsérni. Tán maga sem tudta még, hogy
lelkében új terv fogamzott.
Midőn Valeriával a fogat tova robogott, gondolkozva susogá maga elé:
– Több szem többet lát, tán a világnak mégis igaza van, hogy Gyula derék
ifjú.
– Már bizonyos, hogy meghasonlás, tán szakadás is történt – mormogá
magában Gyula – majd eszemen járok.


IX. (Uj fordulatok.)
Valeria oly nyugtalan éjet töltött, minőre csak akkor emlékszik, midőn
szerencsétlen jegyese párbajban elesett. Reggel végig dorgálta
cselédeit, hogy miért akarják koldussá tenni? Nincs fa, nincs szappan,
nincs konyhapénz; miért nem gazdálkodnak jobban? Ő ezt nem győzi.
Reggelinél a társalkodónénak is kijutott. Valeriának nem izlett a kávé,
s ráfogta, hogy felét ellopják, miért nem ügyel rá jobban a kisasszony.
A kisasszony pedig érzékeny teremtés volt, s úgy értelmezte, mintha ő
vádoltatnék a kávésikkasztással, – felmondott.
Ez Valeria ellen jól mért csapás volt, ő huszonöt év óta úgy a
kisasszonyhoz szokott, hogy azt halála napjának képzelé, ha tőle meg fog
válni. Lázas kitörések közt hagyá el a szobát.
A kisasszony pedig veresre sírta szemeit e bánásmód miatt.
Valeria nem találta helyét, s nem volt kedve semmihez. Ismerőseinek
lemondatott a holnapi estélyről, nem készült kikocsizni, s parancsot
ada, ha látogató jő, nem fogad el senkit. Azután leült Kázmérnak levelet
írni, hatszor kezdé újra, s hatszor tépé össze a lapot, végre inasát
küldé Kázmér után.
És mégis, midőn Kázmér érkeztét jelenték, nem sietett őt elfogadni,
hanem utasítást adott, hogy a terembe vezessék, hol rá várjon.
Sokáig várakoztatá.
Kázmérnak elég ideje maradt gondolkozni arról, mi vár itt rá, mihez
felvilágosító körülményül szolgált a cselédség levertsége, a
társalkodónő kisírt szemei, s a halotti csend.
– Itt nagyon beborult – gondolá – majd meglátjuk, rejtenek-e a felhők
villámokat is? Mindenesetre rossz jel e várakoztatás, no de türelem.
Nagyon mulatságos dolog, mikor izgatott ember magát türelemre inti;
eszeágában sincs másra gondolni, mint azon bajokra, mik vérét lázasb
keringésbe hozták, sőt, ha akarná sem tud, s ép azon pillanatban, midőn
türelemért sóhajt, fokozódik ingerültsége a kitörés pontjára.
Kázmér is, alig rebegé el: «türelem», úgy ugrott fel székéről, mint a
megfékezett oroszlán, ha érzi, hogy láncza elpattant; heves léptekkel
nehányszor végig mérte a szobát.
– Ez még velem sohasem történt – okoskodék – miért ma először? Mert egy
kedvencz eszméjétől elesett? Hát én vagyok oka? Vagy kötelességemben
állt volna azt minden áron keresztül vinni? Köszönöm szépen! sok hálával
tartozom ugyan nénémnek, de lelkem függetlenségét még sem hozhatom
áldozatul.
Ünnepélyes, hideg tartással jelent meg Valeria, Kázmér szeretetteljesen
sietett elébe; nem kevéssé ütközött meg, midőn nagynénje a csók elől
kezét visszavoná.
– Hallom – kezdé Valeria, Kázmérnak széket jelölvén – hogy vagyonom
nélkül visszautasítanád Angelique kezét?
– Visszautasítanám félország vagyonával is, mert gyűlölöm.
– És azt csupa gyöngédségből elhallgattad az eljegyzés perczéig.
– Egész addig az ellenkezőt hittem.
– S miért nem hitted akkor és azután?
– Ezt már igazán gyöngédségből hallgatom el.
– Szívtelen te! Tudod-e, hogy lovagiatlan viseleted majd megölte szegény
Angeliquet.
Kázmér keserűen mosolygott.
– És nekem nagy bánatot hoztál fejemre.
– Ez vigasztalhatlanná tesz.
– Hogy fogod jóvá tenni hibádat?
– Angelique irányában nincs mit jóvá tennem, kedves néném irányában akár
életemmel kész vagyok hibámat helyre hozni.
– Elfeledni látszol, hogy rokonim közt csak az lehet örökösöm, ki
Angeliquet birja.
– Ne vonja meg tőlem szeretetét, ezt kérem csak, vagyonára nem vágyom.
– Elmehetsz! – kiáltott Kázmérra, s oly gyorsasággal, minőt tőle várni
sem lehete, elfordult tőle, sebes léptekkel az ablakhoz közelíte, s
homlokát az üvegre nyomá, míg nedves szemei az utczán járókon
tévelyegtek.
[: – És nekem nagy bánatot hoztál fejemre.]
Kázmér engedelmeskedett.
Szünet után Valeria visszatekintett, s felsóhajta:
– Elment? Jól tette, a hálátlan. No megállj, ha az én vagyonom oly
keveset ér, kisértsd meg a magadéból élni. – Ezzel karszékbe vágta
magát, fejét tenyerébe rejté, s úgy elbúsult, mintha a szép szemeihez
írt költemény lett volna lángok martalékává.
Sokáig elmerengett így, s ki tudja, meddig merengett volna még, ha Zárai
Gyula nem jő.
Azt mondanám, Zárait jó csillagzata hozá most, de ő naponként megtevé e
látogatást, de a mi ma vele történt, azzal még soha sem dicsekedhetett.
Valeria magához vonta, homlokát csókkal illeté, s fejét Gyula fejére
hajtva zokogott.
– Ha benned sem lesz több örömem – fuldoklá Valeria – élni sem óhajtok
többé.
– Az ég szerelméért! – kiáltá Gyula – mit követett el Kázmér? Tán
ártatlan, oh kérem, ne itélje el, tán csak félreértés…
Valeria búsan rázta fejét.
– Ne védelmezd, ő érdemetlen rá. Naponként jobban meggyőződöm, s
mindinkább hitelt adok mások szavainak, kik azt állítják, hogy te jó,
nemesszivű és érett gondolkozású ifjú vagy. Bocsáss meg nekem, hogy ily
későn ismerem ezt el.
– Drága nagynéném! Én az emberek legboldogabbika vagyok! Van egy nemes
szív, mely felém hajlik, van egy angyal, ki szeretetére érdemesít. Ha
anyám szelleme az égből alátekinthet, csak áldást mondhat árva fejemre,
hogy a legnemesb lélek szeretetét annyi kitartás után megnyerhetém.
– És én bocsánatot esdek tőle, hogy fiát oly soká félreismerhetém.
– De Kázmér?
– Helyét szivemben te pótolod.
– És Angelique?
– Azt a szende teremtést is megcsalta.
– Az lehetlen!
– Azt hinné az ember, és mégis úgy van.
– Hát az a fiú minden boldogságot eltaszít magától?
– Mint egy őrült.
– Tán mégis félreértés, még minden kiderülhet.
– De ha mondom, magam beszéltem vele.
– Akkor nincs mit mondanom; csakhogy megfoghatatlan előttem… hisz én, ki
soha senkinek sem valék irigye, őt irigyeltem, nem kedves néném
vonzalmáért, mert azt kiérdemelni szent kötelességemnek éreztem, de
irigylém tőle Angeliquet, mert ennek szívéhez utamban állt.
– Te szereted Angeliquet? – kérdé hévvel Valeria.
– Némán, lemondással, és gyakran kétségbeeséssel szivemben.
Pillanatra Valeria arcza kiderült, Gyulát megölelé, aztán ismét
elkomorodva sóhajtá:
– De Angelique?
– Igen Angelique? – viszhangozá Gyula, s szomoruan lankasztá fejét
mellére.
– Bátorság! – biztatá nénje – anyja részeden lesz, én ott vagyok, a
többi ügyességedtől függ.
– Vigasztaló angyalom! – rebegé reszkető hangon Gyula, s térdre omolva
voná ajkihoz Valeria kezét.
– Ma nálam ebédelsz, s délután együtt látogatjuk meg Pálmayékat.
– Egészen boldoggá tesz.
Valeria sietett az ebéd iránt új intézkedéseket tenni, ez alkalommal az
elszomorodott társalkodónőn is megesett szíve, mosolygott egyet rá,
megcsókolta, s szent volt a béke.
Ez alatt Pálmayéknál is családi tanács folyt.
A bárónő szobájába gyültek.
Hárman voltak, mind hármuk arczán levertség ült.
Vizeki Kázmér felett már el volt döntve az itélet.
A Dell’Orto-féle reményekkel hallgatott Angelique, mert elhallgatta a
kis történetkét is, mely őt, nem Kázmért tevé hibássá, sőt el volt
magában tökélve, ha Kázmér elég lovagiatlan leend azt leleplezni, ő
tagadni fogja, s kész Kázmért szemtől szembe rút rágalommal vádolni, de
erre nem volt szüksége. Angelique tehát a szánalomig szomorún, s
kétségbeesésig hallgatagon ült.
Pálmay érthetlen szavakat dörmögött, s oly képet csinált, mintha azon
száz és száz redő, mely homlokát borítja, ugyanannyi aggodalmas
gondolatok küljele volna.
A bárónő büszke tartásához még a szomorú körülmények közt is hű maradt;
halaványan, hidegen s daczos tekintettel állt, jobb kezét álla alá
fektetve, úgy hogy mutató ujja szeméig felnyúlt, s bal kezét egy bársony
támszék karján pihentetve, szólt.
– Végső erőnket meg kell feszíteni, ezt egyetlen gyermekünk boldogsága
kivánja.
– De ha már nincs erőm – ellenveté Pálmay.
– Kell, és ez legyen utolsó.
– Hányszor volt már utolsó?
– Ne alkudozzunk, ez nem illik hozzánk. Házunk fényéből egy szikrának
sem szabad eltünni, különben a mende-mondák ártalmunkra lehetnek.
– Hallgass meg – mond levert hangon Pálmay – szükséges, hogy te is tudj
mindent; adósságim meghaladják vagyonunkat, s utolsó időben csak azzal
tartám fel házunkat, hogy leányom a gazdag Valeria örökösének van
eljegyezve. Képzelhetitek, ily remélhető tőke minő kamatokat emészt.
Most már nem tudom, minő biztatással kerüljem ki a csődöt.
– Annak nem szabad megtörténni. Eltitkoljuk a történteket, s Angelique a
csőcselék előtt ezentúl is marad a gazdag örökös arája. Biztasd őket
szóval, esküvel, személyes jótállással, s tőled kitelhető minden
eszközökkel, s pénzt teremts még, ha mindjárt a föld fenékéből is.
Pálmay oly képpel távozott, mint egy magyar szolga, ki szót sem tud
angolul, s London közepette ura elküldi barátja felkeresésére, kit inasa
nem ismer, s lakszámát maga sem tudja, tehát a szegény ficzkó még arra
sem számíthat, hogy három millió ember közt véletlen találkozik vele, de
ellentmondani nem mer, tehát távozik.
Ketten maradtak, a bárónő és leánya.
És mit határoztak?
Nagy dolgot: hogy ezután Zárai Gyulára kell a hálót kivetni.
Ehhez nem sok erőfeszítés kellett, mert Zárai Gyula terveivel
összevágott, s azért bátran a maga folyamára engedhetjük a dolgot.
Zárainak volt ugyan egy elintézendő komoly ügye, miről annak idején
említést teszünk, de ő vállalkozó szellem, s ez legkevésbbé sem
akadályozá előre haladni.
A szobaleány egy kitanult, óvatos, s előnyeit ügyesen kiaknázni tudó
teremtés volt. Kevéssel ezelőtt Döme tíz forint kisérettel egy levélkét
kézbesíte neki Kamilla számára. A szobaleány elfogadá mindkettőt, s
aztán okoskodni kezdett.
– A tíz pengő mindenesetre enyém, ezt zsebre tehetem, most a levélről
van szó, kinek adjam? Ha Kamillának adom, nem várhatok semmit, sőt
megeshetik, hogy nem fogadja el, aztán zaj támad belőle, s engem
elkergetnek; Kamilla nem kapja. Angelique legfeljebb összeszid, s szemem
közé dobja, mert nem neki szól; itt várhatok ugyan valamit, de rosszat.
A bárónő megdicsér hűségemért, tán meg is jutalmaz, ha egyébbel nem,
bizalmával, mi egy ügyes szobaleány kezében szinte sokat ér. El van
határozva, a levelet a bárónő kapja.
E nemes szándékkal lépett a bárónő szobájába.
– Nem tudom – kezdé, reszketést és bárgyú kinézést szinlelve – jól
cselekszem-e, midőn méltóságodat terhelem e dologgal, de egyszerű eszem
azt mondja, ha igaz és jó ügy, miért akartak megvesztegetni?
– Csak a dologra.
– Hát, Vizeki ő nagysága egy levelet küldött, melyet inasa azon
kikötéssel adott, hogy titokban kézbesítsem.
– Kinek? – kérdé a bárónő és Angelique egyszerre.
– Kamilla kisasszonynak.
– Lássam, lássam – sürgeté a bárónő.
– Kamillának?! – csodálkozék Angelique.
A szobaleány átadá a levelet, s a nyert parancs következtében
szemlesütve távozott.
A bárónő indulatosan bontá fel a levelet, s lélekzet után kapkodva
olvasá:
«Üdvet és szerencsét Kamillának. Tegnap óta lelkem viharos tenger,
melyen egy gondolatom, mint veszélyben forgó hajó, hánykódik; hajótörést
fog-e szenvedni, vagy a boldogság kikötőjéhez szerencsésen elér? ez
kegyedtől függ, mert e gondolat nem más, mint kegyedet bírni.
A köztem és Angelique közt lefolyt esemény kegyed előtt hihetőleg
rejtély marad, ezt azért említem, hogy e sorok irásáért mentve legyek,
mert én többé azon házhoz nem mehetek, s így miként kérhetném, hogy
ártatlan szívét óvja meg számomra, ha gondolja, hogy véghetlen
szerelmemet csak némileg viszonozni képes.
Az ég oltalmát kérem kegyedre. – Vizeki Kázmér.»
– Minden meg van fejtve! – kiáltá Angelique.
– Hányszor mondtam, hogy ez kígyó. No de kitépem fullánkját, s jót
állok, itt többé nem fog senkit megsziszegni.
A bárónő Kamillát hivatá.
A kedves gyermek szemeiben, vonásain oly ártatlan fény ömle el, minőt
nagy festész angyalainak adni szeretne; mosolya kifejezé szívének azon
tisztaságát, melyhez nem fért még soha sem bűn, sem rossz szándék.
Megjelenése képes lett volna a legellenségesb indulatot lefegyverezni,
de nem a vele szemben álló hölgy boszúját.
Angelique lenéző tekintet és megvető mosolylyal fogadá az érkezőt.
A bárónő két araszszal magasbra üté fejét, s hallatlan magasból tekinte
alá a szerény leánykára, ép mint a karvaly, midőn áldozatát kiszemeli, s
rá lecsapni készül; le is csapott, kifeszíté éles körmeit a remegő
madárkára, hogy irgalom nélkül széttépje.
– Kedves néném parancsolt – rebegé Kamilla.
– Így nevezni engem, megtiltom, becstelen!
Kamilla oly képet csinált, mint a gyermek, ki az ég dörgését hallva, nem
képes felfogni, honnan jő? Remeg, maga sem tudja mitől? Arczáról minden
életszín elköltözött, s szoborként állt ott, szép szemeiben egy nagy
kérdőjellel.
– Az irgalom – folytatá Pálmay bárónő – ide befogadott, saját gyalázatod
elűz. Félóra mulva ne mutasd magad e háznál, poggyászod majd
elvitetheted. E levél mindent megfejt. – Ezzel a levelet átadá.
Kamilla gépiesen elvette, és mozdulatlan maradt.
– El innen! – rivalt rá a kőszivű bárónő.
És Kamilla, mint egy alvajáró távozott, ereiben a vérkeringés megakadt,
idegeit zsibbadás fogta el, s kevésbe mult, hogy eszméletét nem veszté.
Gépileg emelé fel kezét a levéllel, s szemei önkénytelen a lapra estek.
Mintha zsilip nyilt volna meg ereiben, oly sebességgel tódult vére
szivéhez s onnan fejébe; halavány arcza hirtelen lángvörös lett, s egész
testében remegni kezdett. A lapon Kázmér nevét olvasá. Hirtelen átfutá a
levelet, s könnyüi, mik eddig kebelét nyomták, megeredtek.
Tíz percz mulva az utczán állt.


X. (Szomorú kilátás.)
Helyzetének egész súlyát csak most kezdé átérezni Kamilla; nem tudta,
merre induljon, kinél keressen menedéket, s mit kezdjen? – Öntudata
lassanként ébredezett, de ép oly mértékben nőtt kétségbeesése. Minden
rokon, barát, sőt ismerős nélkül az utczára taszítva, rettenetesen érzé
magát. Kendőjét szemére nyomta, a kapu falához dőlt, s míg könnyüinek
szabad folyást engedett, érzé, hogy a világ kering vele.
A kiváncsi elmenők kérdéseikre nem nyertek választ; hallotta is ő, hogy
hozzá kérdéseket intéznek, tudta is ő már, hogy hol van?
Legyen az szenvedés, vagy öröm, szerencsétlenség, vagy komédia, azt
ácsorgó tömeg veszi körül, e sorsot Kamilla sem kerülheté el.
A végzetteljes levél még tán kézbesítve sem volt, midőn Kázmért szörnyű
nyugtalanság lepte meg; bánni kezdte tettét, s mintha sejtené, hogy
Pálmayéknál valami kellemetlen történt, vagy pedig azon ösztönből, hogy
Kamillát meglátja, arra vette útját. A ház közelébe érkezvén, látta,
hogy sok ácsorgó gyülekszik a kapuhoz. Mint húsz ember közül
tizenkilencz tenné, ha nem is mind kiváncsiságból, de azon szándékból,
tán segélyt nyujthat, oda tekinte. A meglepetés felkiáltásával tört
magának utat, oly erővel, hogy az ácsorgók csak úgy hulltak
jobbra-balra, s ő pillanat mulva a siránkozó előtt állt. Gyöngéden
megfogá kezét, s érzésteli hangon mondá:
– Kamilla!
A hangra Kamilla összerezzent, kezét lekapta szemeiről, pillanatig merőn
tekinte Kázmérra, azután könnyüit letörlé, s lázasan szól:
– Önt őrangyalom küldé. El innen, el!
Kázmér rádördült az ácsorgókra, s abban a pillanatban oszlani kezdtek.
Hangja csaknem dallamos zengzetűvé változott, midőn Kamillához fordulva
szólt:
– Az egekért! minő helyzetben találom kegyedet?
– Mit mívelt ön? – sóhajtá Kamilla, a levelet mutatva.
– Tehát ez tette oly szerencsétlenné? – kérdé búsan Kázmér.
Kamilla fájdalomteljesen igenlé.
– Úgy bocsásson meg vakmerőségemért – esde Kázmér – s feledje el az
egészet.
Kamilla tagadólag rázta fejét.
– Oh Kamilla! ha bocsánatát bírom is, marad még fájdalmam elég, mihelyt
szerelmem visszautasítja.
– Más, egészen más! Én földönfutó vagyok – zokogá Kamilla. – Vezessen el
innen, mert míg e ház közelében vagyok, nincs erőm beszélni. És mintha
az igen természetes volna, Kázmér karját elfogadá. Első pillanatban úgy
érzé magát, mint a vízben fuldokló, ha kősziklába fogódzva, remélni
kezd. Eleinte ingadoztak léptei, s karja remegett, de lassanként
visszatért ereje, s a mint biztosabbak lettek léptei, beszéde is
összefüggőbb lőn, s így végre megtudhatá Kázmér a történteket.
– Kamilla! – szólt rövid gondolkozás után Kázmér – rendkívüli eseteknél
gyors elhatározás kell. Akar-e nőm lenni?
– De uram!
– Nincs időnk szertartásoskodni, azt tudja, hogy imádom, azt is tudja,
hogy el kell helyeznem, de elhelyezhetem-e másként, mint arámat?
– Tehát csak e keserű szükség…?
– Nem mondám-e, hogy imádom? Tudja meg hát, miszerint legforróbb vágyam,
kegyedet bírni, hogy e boldogságért lemondok minden egyéb reményeimről,
s kész vagyok nélkülözéssel, sőt nyomorral is szembe szállni. Én nem
igérhetek kegyednek fényes életet, de mélyen szerető szivet igen.
– Hát nem-e ez az élet költészete?
– És e költészetért egy anyagi jólét reményéről lemondana úgy, mint
lemondok én kegyedért egy nagy örökségről?
– De nem fogja ezt megbánni valaha?
– Ha kegyedet oldalamnál bírom, esküszöm, soha!
– Kázmér! én önnek hiszek.
– Higyjen is, mert e pillanattól kezdve én vagyok kegyednek legközelebb
az egész világon.
– És egész világom.
– Köszönöm Kamilla. Isten meghallgatott minket, mert midőn elhatározásra
jutánk, épen szentegyháza előtt leljük magunkat. Térjen be Kamilla,
imádkozzék és várjon itt rám, én elmegyek, hogy szeretett arámat
rokonkebel és társkarok fogadják.
– Kázmér! térjünk be együtt, s egymás mellett boruljunk le Isten előtt
szent kegyelmet kérni.
– Igaza van Kamilla.
Beléptek, s miután szent fogadással egymásnak eljegyzék magukat – mely
szertartásnál Isten volt csak a tanu – Kázmér imádságba mélyedt aráját
az egyházban hagyva távozott.
Az öreg Pálmay fáradtan, elcsüggedve érkezett haza, hiába zörgetett,
hiába igért, nem tudott már pénzt teremteni, kimerült minden forrás.
Karszékbe veté magát, és nagyot készült pihenni, de meghallá, mi történt
a háznál, s szegény Kamilla sorsa megindítá. Küzdelmesen felvánszorgott,
kalapját fejébe nyomta, s fáradt testével botjára nehezülve, mély
sóhajok közt újra megindult. Az utczára érkezvén, jobbra-balra
tekintgetett.
– Vajjon merre ment? – sóhajtá – szegény árva! mi lesz belőled?… de én
el nem hagylak, s e küszöböt át nem lépem, míg biztosságba nem
helyeztelek. – És nemcsak nehéz lábakkal, de nehéz szívvel is elindult;
ősz pilláin néha egy-egy gyöngyszem villant meg, mely rövid ragyogás