A száműzött leánya: Regény - 03

– Valóban?… és ez az egész?
– Ez az egész.
– És adósságimról?
– Pfuj! ilyet teszesz fel rólam?
– Tehát minő ürügy alatt kérted tőle a pénzt?
– Minő pénzt?
– A melylyel váltóim kifizetéd?
– Ő sem váltókról, sem pénzről mit sem tud.
– De váltóim kifizetvék.
– Én fizettem.
– És minő pénzből?
– Sajátomból. Tudod, én takarékosan élek, s nehány ezer forintot
meggazdálkodtam.
Kázmér arcza elsötétült, mint mikor terhes felhő borul a nap elébe.
Olyatén lépett vissza, mint ki roppant mélység szélén, lábai alatt a
földet szakadozni érzi. A legbizalmatlanabb tekintettel végig mérte
Gyulát, s aztán elfojtott tompa hangon mondá:
– Sajátodból, önkénytesen?… Ember, te tervelsz valamit?
– Mi mást, mint téged a bukástól megóvni? Mi mást, mint lelkednek
megszerezni a nyugalmát, s nénénket kímélni a szomorúságtól.
– Gyula!
– E bizalmatlan felkiáltás koránt sem sért. Nem te vagy oka, mindig
akadtak jó emberek, kik üdvösnek találták köztünk az egyenetlenséget
éleszteni; te, megbocsáss e kitételemért, de igaz, te gyengébb valál és
hittél nekik, én kevésbé hevesvérű, máskép gondolkozám, és vártam, mert
tudtam, hogy eljő az idő, mikor meggyőzhetlek önzéstelen rokoni
szeretetemről; tudtam, hogy eljő az idő, mikor bizalmadra szert tehetek,
s ha még nincs itt, el fog jönni.
Kázmér aggodalmasan rázta fejét s vontatott hangon kérdé:
– Ha már kétes hitelű papirokra kiadtad pénzedet, mit szándékozol velök
tenni?
– Mit?
– Na igen, valami czélodnak csak kell lenni?
– Van. – Ekkor három váltót Kázmér elé tárt e kérdéssel – a te
aláirásod-e?
– Igen.
– Mind a három?
– Igen.
Gyula összegyűrve, a kandallóba veté, pillanatra lobbot vetett, s
ötezerkétszáz forint érték hamuvá lőn.
Kázmér szoborrá vált.
Gyula egész jószívűséggel szemei közé mosolygott.
– Értesz? – kérdé Gyula.
– Most kevésbbé, mint valaha.
– Nem tartozol senkinek, és nem tud a dologról senki.
– De neked!
– Nekem tartozol bizalommal és szeretettel, ez az egész.
– Gyula! – kiáltá Kázmér – én félreismertelek, bocsáss meg, te sokkal
nemesb és jobb vagy, mint hogy nekem tévedésemért megbocsátani ne
tudnál. Oh! mint szégyenlem magamat. A tartozást lerovom még ma, jó
szándékod mély gyökeret vert itt szivemben. Oh ne mondj ellent kérlek,
pénzednek még ma meg kell lenni, mert nagylelkűséged annál inkább égeti
agyamat, minél érdemetlenebbnek érzem rá magamat.
Ezzel elrohant.
Gyula a kandallóban elhamvadt papirokra tekintve mondá:
– Akár ő lesz az örökös, akár én, e magot jó földbe vetettem, s bő
aratásra számíthatok.


VI. (Megzavart álomért egy szép ábránd.)
Korosb hölgy egyik főélve a délutáni szendergés. Nem tudom, ha a multak
szép emlékei merülnek-e fel ez édes álomban, vagy a reményteljes jövő
képei lebegnek az éber lélek előtt? annyi bizonyos, hogy a mahomedán
hatschis mámorának nem oly rabja, mint a koros hölgy délutáni álmának, s
inkább elmulaszt három látogatást, két látványt, mint egy ily álmot;
inkább lemond a szépítő szerről, mint lemondana e gyönyörről. A délutáni
álom a koros hölgy életének költészete; ez tündérvilága, melyben magát
ujonnan megifjodva érzi.
E tündérvilágba leendő utazásában lőn Valeria megzavarva. Ha szemei még
bírnának annyi tűzzel, villámokat szórna, oly felindulásba jött, midőn
ajtaján kopogni hallott, de a jövő pillanatban a harag eltünt szemeiből,
s ajkira a szigor kifejezése helyébe nyájas mosoly költözött, mert
Kázmér lépett be. Ő Kázmért még délutáni álmánál is jobb szereté. Észre
sem vette, hogy az ifjú arczából egészen kikelt, színe rendkívül
halavány.
Kázmér ingadozó léptekkel közeledék Valeriához, kinek kezét ajkihoz
voná.
– Mi lelt? – kérdé Valeria – kezed reszket, ajkad hideg. – És jobbját
legnagyobb gyöngédséggel Kázmér holló fürteibe fürösztve, az érdekes főt
kissé hátra nyomá, jóságos szemeit több pillanatig szeretettel legelteté
a kedves arczon, s mielőtt szólna, ajkait a nyilt, magas homlokra
illesztve, megindulással mondá:
– Csak nem ért valami baj?
– Kedves néném, ma szerencséltetett.
– Ráakadtál látogató-jegyemre? – mond nevetve Valeria.
– Jóltevő kezének nyoma mindenütt látható, hol egyszer jár. A helyzet,
melyben talált…
– Nem a legrendesb életre mutat.
– Én úgy szégyenlem.
– Hogy fiatal vagy és mulatsz? Van jó dolgod. Tudom én, hogy meg fogsz
változni.
– Esküszöm, e perczben már megváltoztam.
– Ne oly hirtelen, ifjú ember, különben kétkedni találok.
– Fél óra óta más elvem, más meggyőződésem van. Én átváltoztam.
– És mi okozá e varázst?
– Oly esemény, mely meglepőbben ért, mintha csatazajban leli fel az apa
rég elvesztett fiát.
– Csendesülj, édes fiam, e felindulás megárt.
– Csendesüljek? Előbb fojtsák el jobb érzésemet, aztán majd csendesülök.
– De Kázmér!
– Oh néném! A mi ma velem történt, az rendkívüli! Én úgy meg vagyok
szégyenítve önmagam előtt, hogy pirulok rágondolni, s ha eszembe jut,
mily igazságtalan volt szívem, szeretném kitépni keblemből.
– Te elrémítesz.
– Én Gyulát sohase tartottam őszinte barátnak, szerető rokonnak.
Valeria kesernyés mosolya bizonyítá, hogy e nézetben él ő is.
– Mennyire csalódtam! De ki hitte, hogy jégtorlasz alatt virág
illatozzék?
– Én most sem hiszem.
– De azt higyje el, hogy Gyula keblében a legnemesebb szív dobog.
– Ha örömet szerez neked, elhiszem.
– Meg fogom róla győzni – sóhajtá Kázmér.
– Ülj ide, beszélj – mond Valeria, a pamlagon maga mellé mutatva.
– Nem akarok szépítni semmit – kezdé Kázmér – én könnyelmű, tékozló és
játékos voltam; kedves néném jótettei helyett korholásait érdemlém.
Valeria vállat vonított, s kezével olyatén módon inte, mely ezt látszék
kifejezni: «hadd el, nem érdemes erről szólni!»
– Rendetlen életem és más körülmények, adósságba kevertek. Ma, jó
angyalom által adományozott pénzzel, siettem lejárt váltóimat
hosszabbítni, s képzelje meglepetésemet, midőn hallám, hogy kifizetvék;
sietek a másikhoz, harmadikhoz, mindenütt tisztázvák adósságim, kérdem,
ki tevé ezt? a válasz velőmet járta át, mindenik azt felelé, hogy: Zárai
Gyula.
– Gyula?
– Igen ő.
– Nem jó szándékkal tette.
– Én is azt hittem, sőt árulkodással gyanusítám, mert nem képzelheték
mást, mint hogy kedves nénémet szomorítá meg e hírrel, s a pénzt kedves
jóltevőm szolgáltatá e czélra. Legnagyobb felindulásban sieték hozzá, ő
nyugalommal fogadott. Megtámadtam tettéért, s kérdőre vontam, hogy mi
czélja magához vásárolt váltóimmal? Ő mosolyogva előmutatá, s aztán egy
csomóba gyűrve, a kandallóba veté.
– Ezt tette Gyula?
– Igen, önzés és érdek nélkül, hogy engem a zaklatásoktól megmentve,
jobb útra térítsen.
– Ezt nem szabad elfogadnod. Mennyi az összeg?
– Sok, nagyon sok!
– Halljam, tán kitelik még.
– Ötezer kétszáz forint.
– Ugyan mire költötted?
– Mások költötték azt el?
– No már mindegy – viszonzá Valeria, s szekrényébe nyult; összeszedett
benne készpénzt és állampapirokat a szükséges összeg erejéig. – Itt van
– mondá – siess Gyulát kielégíteni. Köszönd meg nevemben is a
jóakaratot, de lekötelezettje huszonnégy óráig se légy.
Kázmért e jóság annyira megindítá, hogy szólni sem tudott. Némán voná
Valeria kezét ajkihoz, s mialatt csókkal illeté, forró könnycseppet
hullata rá.
Ez Valeriára rendkívül hatott; a delejesség ösztönével ragadta meg
kétfelől Kázmér fejét, s előbb homlokát, aztán ajkait össze-vissza
csókolva, sírni kezdett.
– De hát nem én vagyok e világon neked legközelebb? – tördelé a
zokogástól elfojtott hangon Valeria – nem érdemeltem-e több bizalmat?
– Kímélni akartam, s inkább széttépettem volna magamat, mint kedves
nénémnek szomorúságot okozzak. Ámde most kettős ok vezérle e
nyilatkozatra, hogy Gyula szívét ismerni tanulja, s nekem módot nyujtson
őt kártalanítni.
– Ez megtörtént, édes Kázmérom, most hát beszéljünk kissé komolyan.
– Parancsoljon velem.
– Isten őrizz, hogy eddigi életed miatt szemrehányást tegyek. Mostanig
jó volt ez így, de örökké, úgy-e, hogy nem tarthat?
– Lemondtam, drága néném, s a világ legelvetemültebb ficzkójának
tartanám magamat, ha ennyi kegy és szeretet nem bírt volna
átváltoztatni.
– Nézzük hát, kedvemért elbírnád-e magadat valamire határozni?
– Az csak legjobb lehet, mit kedves néném velem akar.
– Sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy nősülj.
– Akarata előtt meghajlok.
– Szívesen?
– Egész lelkemből, sőt mondhatom, eszméink találkoztak.
– Tudod, kit választék?
– Pálmay Angeliquet.
– És te igent mondasz?
– Szeretem őt.
– A többi az én dolgom – kiáltá elragadtatással Valeria, és úgy a
nyakába esett Kázmérnak, hogy csókjai árja alatt az ifjú már fuldokolni
kezdett.
Soha se hitte volna Valeria, hogy egy megzavart délutáni álom ily
gazdagon kárpótolva lehessen. Tapsolt, nevetett, s álhaját örömében hol
jobbra, hol balra taszigálá. Annyi szép ábrándjai valósulóban voltak,
két kedvenczét egyesítheté; ez oly boldogság, minőről csak legjobb
kedvében álmodozott. Miután még egyszer agyba-főbe ölelte és csókolta
Kázmért, elbocsátá, mondván:
– Menj, fiam, intézd el Gyulával ügyedet, és ne feledd, mit igértél.
Részemről oly nászt csapok nektek, minő nemzetségünkben még senkinek sem
volt.
Kázmér tele hálával és jó szándékkal, távozott.
Valeria még darabig elragadtatásának élt, nagy öröme közé szép terveit
szőve, azután órájára tekinte, ha az illem szabályai szerint tehetne-e
már látogatást? Még igen korán volt, tehát addig is házi dolgai után
látott. Először a kocsist szólíttatá elő, kinek parancsa volt zab után
nézni.
A kocsis kétféle mutatványt hozott, egyiknek mérője harmadfél forint, a
másiké két forint húsz krajczár.
Valeria úgy rendelé, hogy az olcsóbból kell venni.
Hiába állítá a szegény kocsis, hogy az könnyű, szemetes, ellenben a
harmadfél forintos erőteljes.
– Gazdálkodni kell, maradjunk az olcsónál.
– De, bocsásson meg nagyságod, az nem gazdaság, mert felét elszórják a
lovak.
– Álljon mellette, hogy el ne szórják.
– Akkor sem eszik.
– Egy szó, mint száz, nem fognak rászedni, csak az olcsóbból rendeljen.
A kocsis kölletlen rázta fejét, s dümmögve távozott.
Később a komornára került a sor, ki tömérdek szappant enged fogyasztani.
Végre a szakácsnéra perelt, kinek kiadásait túlzottaknak nyilvánítá, s
az élelmi szerekkel való bőkezű bánás miatt is megrótta.
Az inast e pillanatban rossz csillaga vezérlé Valeria elébe, ő is
kikapta az olajpazarlás s a maradékgyertyák elsikkasztása miatt a maga
részét.
E sajátságos időtöltés után öltözéshez látott, mit nagy gonddal és sok
művészettel bevégezvén, fogatát előrendelé.
Pálmayékhoz kocsizott, hogy örököse számára Angeliquet megkérje.
Angelique szemlesütve mosolygott.
Pálmay báróné méltóságteljesen adá beleegyezését.
És egész családi bizalmassággal kezdették a tervelést, a jövőből oly
képeket szőve bele, mikre Angelique egész ártatlansággal elpirult, de a
beszélgetőket még sem hagyá magukra. Hja! a dolog őt érdeklé legjobban.


VII. (Egy estély, mely jól kezdődik.)
Pálmay ő méltóságuknál a legvirágzóbb házi körülmények közt sem lehete
annyi fényt látni, mint mennyi meglepte a mai estélyre érkezett előkelő
társaságot, s ennek előidézésében Valeria bőkezűsége nagyon szerepelt,
óhaja levén, hogy Angelique eljegyzése ez alkalomkor ünnepeltessék. A
boldog nagynéne oly gyémántokat ajándékoza a kecses arának, minők egy
uralkodó-nő fején is méltó helyet találnának.
Gazdag teremek, gazdag világítás, gazdag díszletek, gazdag öltözékek,
gazdag asztalok és fényes bérruhás cselédség tündérvilági képet nyujta.
A bemenetel, teremek szögletei és ablakmélyedések, a siberiai tél
daczára, legdéliesb növényekből és virágokból csodaszép csoportozatok
helyévé lőn, mi nemcsak a szemnek vala élvezet, de a roppant világítás
és sokaság által tikkadozó légnek is üdítő frisseséget kölcsönze.
A zene vígan szólt, a táncz szele gyertyalángot és virágleveleket
ingásba hozott.
Az általános vígság közepette Angeliquen valami nyugtalanság
mutatkozott; szemei gyakran pihentek a bejáráson, s minden érkezőnél egy
borus árnyalat vonult végig arczán. Ezt Kázmér észrevenni látszott, s
merengővé lőn.
– Min tünődik? – kérdé Angelique.
– Ábrándozom – viszonzá mosolyogva Kázmér.
– Ön nagyon átengedi magát borus ábrándinak.
– Mondja inkább, sejtelmimnek.
– Mi az a sejtelem?
– Ha az üdv küszöbén állunk, a rettegés, hogy onnan egy véletlen
eltaszít; ha boldog álomban ringatódzunk, a félelem, hogy abból
felriasztanak; ha imádott Angeliquem szerelmében bízva, egykor átlátnám,
hogy elbizakodott valék.
– Adtam, vagy adok erre okot?
– Nem, nem! a világért sem! de ép mert oly végtelen boldog vagyok, a
boldogsághoz nem szokott szívem elszorul.
– Nem vagyok-e arája?
– De még nem nőm.
– Isten és kedves szülőim akaratából, aztán meg – tevé hozzá erőltetett
mosolylyal – saját választásomból rövid időn az leszek.
– Az idő!? Hisz ez az, mi sokat, nagyon sokat változtat.
– És tán hoz is – susogá félig maga elé Angelique. Nem szólhatott
többet, mert tánczba vivék. Kázmért ott hagyá, hogy annak értelmét, mit
most hallott, találgassa.
– Tudná eltalálni nagysád – kérdé Verdes Hugo egy felpiperézett
vénségtől – miért oly lelketlen e szép estély?
– Mert az estély lelke hiányzik.
– Lám, ily éles ész előtt nincs titok. Nem is tudom, Dell’ Orto barátom
hol maradt?
– Tán másutt jobban mulat.
– Az egekért, meghallhatná valaki.
– Szegény Angelique! ilyenek a férfiak!
– Milyenek kérem?
– Elragadtatásuk perczében eget-földet igérnek, de mily apróság képes
igéreteikről megfeledkeztetni. Ah! – tevé utána nehéz sóhajjal – én a
férfiakat nagyon ismerem, s azért legközelebbi beszélyemben…
– E beszélyre kiváncsi vagyok.
– Tárgya…
– Már kész – vágott bele Verdesi – beh szép dolog, lángelmével bírni.
Kérem, az életből van?
– Én az életet az eszményivel összeolvasztom.
«Hm – gondolá magában Verdesi – mint számos éveidet fiatalon kaczér
öltözékeddel.»
– Itélje meg tárgyamat…
– Ah! – kiálta fel Verdesi – bocsánat, kötelességem elszólít, Angelique
nagyságát látom – s ezzel elrohant.
– Izetlen barázdabillegető! – sziszegé utána a beszélyirónő – hogy is
tudtam e hígvelejűvel szellemi társalgásba ereszkedni? No de szükséges,
tapasztalás kell, ki tudja, ily alakot hol használhatok.
És igaza volt.
Verdesi nem közönséges alak; hegyes orr, hegyes áll, hegyes könyök,
hegyes térd, hegyesre pödrött bajusz, keskeny, színetlen ajk,
bágyadtszőke és ritka haj; öltözete mindig feltünően kiáltó, s
ellentétes színek összealkalmazása által egyetlen, s ha már színekben
nem tündökölhet, mint estélyeken, hát a szabás által rítt ki. Szívében
örökké egész halmaz szerelem, s ajkain özön lovagiasság volt. A magánál
csekélyebbeket megveté, a magához hasonlókat kerülé, de a magánál magasb
állásúak barátságáért, vagy csak társaságáért kész volt gúnyt és
megvetést tűrni; egy rangosbnak kedvéért lótni-futni főboldogsága volt,
sőt ilyenek részére leglángolóbb szerelméről lemondani, s a magának
kivívott előnyöket azokra átruházni, egész lélekkel érdekökben működni
nem ellenkezett sem érzelmeivel, sem meggyőződésével, úgy, hogy ő
sohasem szeretett magának. Udvarolt mindenkinek, de minden tekintélyesb
versenyző elől visszavonult. Ő a rangnak feltétlen hódolt. Arczán mindig
gondatlanság sugárzott, szemeiben hiúság és boldog elégültség mosolya.
Társaságokban egyik hölgytől a másikhoz, nem mondhatni ment, de lebegett
örökké, betanult, kimért tartással, hol mazur-, hol polkaléptekben. Ő
nem követelt észt, nem hazafiságot, csak azt, hogy ízlése van, hogy a
divat ellen soh’sem vét, s hogy társaságokban nélkülözhetetlen. Igaz,
még rendkívül lovagiasnak is tartá magát, a mennyiben egy elejtett
legyezőt sok bájjal tudott tulajdonosának visszaadni; a rábízott
szerelmes leveleket példátlan ügyességgel juttatá rendeltetése helyére;
a titkokat – ha jól megfizetvék – a sír sem őrzi jobban; a tánczból
kimaradt lánykákat – ha előkelők – mindig kész a zavarból kisegítni…
valóban oly tulajdonok, mikkel a nagyvilágban sok szerencsét
csinálhatni.
[: Verdesi nem közönséges alak.]
Angelique elé lebegett; bal lábával erős állást vőn, a jobbal félkört
vonalzott, s lábujjhegye földnek szegezve maradt, úgy, hogy hegyes térde
jó előre kigörbült; kalapját két kezével gyomra fölébe emelé, nyakát
előre nyujtá és meghajolt.
– Hogy Dell’ Orto nem jött el? – mond kecses fejbillentés után
Angelique.
– Vigasztalhatlan vagyok. Csak az tarthatja vissza – mondá – ha ég és
föld összeomlik.
– De ég és föld nem omlott össze.
– Fájdalom!
– Oh! ő bizonyosan jól mulat másutt.
– Fájdalom!
– Tehát eltaláltam.
– Nem képzelem.
– Sőt tudja, különben miért sóhajtá, fájdalom!
– Mert nincs más szóm rá, ha nagysádat búsulni látom.
– Engem? Csalódik, én mulatok, mulatni akarok, sőt mondja is meg neki,
hogy nagyon jól mulattam. – Szemei meghazudtolák ajkait, no de semmi, e
pillanatban egy deli ifjú tánczra kéré őt, s bájjal veté magát karjaiba.
Bódító valami lehet az a táncz! Láttam angyalszép hölgyet bánatosan
merengni, vonásairól bú beszélt, szemeiben könny rezge, s hullámzó
kebléből fohász fakadt; és néhány órával később láttam e hölgyet fényes
teremben egy közönbös ifjú karján lejteni. Át volt bűvölve; szemei élvet
sugárzottak, vonásain derültség ömle el, s egész kifejezése gondtalan
vígságra mutatott; minden mást e világon feledni látszék tánczán és
piperéjén kívül. – A zene borongós lelkét felvillanyozá, minden hang
izgatott idegein rezge át, és – – – és egész szenvedélylyel tánczolt. –
Másnap kétségbeesése kettőzött vala.
A tánczban varázskéjnek kell rejleni.
Angeliquet is elragadá a pillanat üdve, alig fonódott az ifjú karja
hajlékony karcsú dereka köré, szemei, vonásai átszellemültek, Dell’
Ortót, neheztelését, s minden mást e polkán kívül feledni látszék.
Kázmér Angelique minden tettét, mozdulatát, s néha szavait neheztelő
mosolylyal kiséré.
Mint nagyszerű virágházban cameliák, hortensiák és válogatott rózsák
közt a vagnilie, oly szerényen megvonulva állt egy ifjú leányka, ennek
nem udvarolt senki, őt nem mulattatá senki, sőt észre sem vette senki,
legfeljebb elmenőben szólott hozzá egyik-másik nehány enyelgő szót. – E
félig gyermek leányka csak nem rég lépett ki a növeldéből, s ma lát
először nagy társaságot. Minden új előtte, s még sem érdekli, s noha
lelkét, szívét annyi szórakozás s édesgető tarkaság veszi körül,
arczáról oly bánat kifejezése olvasható, melyet nem a pillanat szült, de
megszokottság által vonásai jellegébe olvadt; noha zene, vigalom,
derültség környezé, lelke e körből tova szállongni látszik.
Mi bánthatja e gyermekszívet?
Sok, nagyon sok! – Anyját féléves korában elveszté, s alig tölté be
negyedik évét, midőn atyját ragadá el – koránsem a halál, de oly végzet,
mely élet és halál ura. Az atyának sikerült külföldre menekülni, de
leánya így is csak elveszté őt, tehát a szó teljes értelmében árván
növekedett fel; anyja Pálmay nővére volt. Pálmay növeldébe adá őt, hol
tíz évig senki sem nézett utána, s hol úgy bántak vele, mint egy ily
elhagyottal bánni szokás; itt véste magát vonásaiba a bánat kifejezése.
Most kikerülvén a növeldéből, Angelique oldalánál sem számíthatott
legrózsásb napokra. Mindezt megérté és átérzé a szenvedések és bánat
közt korán ért gyönyörű gyermek.
Kázmér hozzá lépett e szókkal:
– Nagysád elvonul.
A leányka elpirult, s szép nagy szemeit csodálkozva emelé Kázmérra.
– A mulatók zajába kell vegyülnie, hogy magának élvezetessé tegye az
estét.
– Én mulatok – rebegé félénk hangon a leányka – a zene, zaj, öltözékek,
e tarkaság, mindannyi szórakozás.
– Máskép, édes nagysád, máskép kell szórakoznia. Szabad-e tánczra
kérnem? – ezzel kezét nyujtá.
Remegő kezét a leányka Kázmér kezébe fektetve, hálás pillanatot vetett
rá, midőn ez őt a terem közepére vezeté.
– Szenvedélye kegyednek a táncz? – kérdé Kázmér.
– Igen, szeretek tánczolni.
– Helyesen, a tánczban valami nemes, emelkedett van, mi a mulatságot
közeledésbe hozza a művészettel. Jól, bájjal és könnyűséggel tánczolni,
eszményi. Részemről, ha kecses alakokat látok magam előtt lebegni,
tündérvilágba álmodom magamat.
– Ön elragadtatással beszél a tánczról.
– Pedig magam keveset tánczolok.
– És most?
– Kedves kivételt teszek, mi édes emlék maradna, ha nagysádot arról
meggyőzhetném, hogy ily ifjú, szép teremtést a mulatságban nem illet
elvonultság.
– Köszönöm – mond megindulással a leány.
– Mit, édes nagysád.
– Hogy ön nem beszél velem tantárgyakról, nevelőnőimről és karácsonyi
ajándokról, mint a többi urak.
Kázmér épen felelni akart, de szava hirtelen elállt, mert tekintete
Angeliquere esett, kinek szemei fényben sugároztak a bejárás felé;
Kázmér is arra nézett, Dell’ Ortot látta érkezni.
E táncz Kázmérnak végtelen lőn; szegény leányka beszélt hozzá, de vagy
semmi, vagy igen szórakozott választ nyert.
A leányka gondolkozni kezdett, ha nem sértette-e meg valamivel Kázmért?
de nem tudott olyasmire emlékezni. Néhányszor ajkain lebegett a szó,
hogy megkérdezze, de bátorsága mindig elhagyá, s midőn Kázmér helyére
visszavezette, szemeit megnedvesülni érzé.
Kázmér izgatottan keresé fel Angeliquet.
– Angelique! – sóhajtá az ifjú – én már oly közel képzelém magam a
boldogsághoz, hogy karjaimat nyujtám ki utána, de e pillanatban oly
látványok kergetőznek felizgatott agyamban, mik reményimet
megingadoztatják.
– Fogadja tanácsomat, s ne ábrándozzék, ez önnek rosszul áll.
– Félek, hogy ez ábrándképek szétfoszlanak, s a rém nem tűnik el velök.
– Ugyan Kázmér! Fogadásom nem arra szólt, hogy ön ma szavalni, hanem
zongorázni fog. A társaság gyülekezik a zeneterembe, ne várakoztassuk. –
Ezzel karját kecsesen fűzé Kázmér karjába, s magát a mellékterembe,
egyenesen a zongorához vezetteté, hol Kázmért a zongorához ülni kinálá,
hangjegyet tőn elébe, egyet a maga kezébe vőn, a másikat pedig Dell’
Ortónak adá.
Kázmér elhalaványult.
– Ön szíves lesz – mond Angelique Kázmérhoz – játékkal kisérni
énekünket.
És elkezdték «Luciá»-ból az első felvonási gyönyörű kettőst, csakhogy
nem ment gyönyörűn; kétszer is rá kezdették, Kázmér soha sem tudott
találni, a harmadik kisérlet után felugrott, s rövid mentséget
dörmögvén, elhagyá a teremet.
Angelique legkevésbbé sem lőn megzavarva, a zongorához Kamillát szólítá,
ki szerényen engedelmeskedett.
A kettős dal művészi végrehajtással, tapsok közt végződött.
Most Pálmay bárónő meg akarta mutatni a világnak, hogy a kis árva rokont
milyen költséges és kitünő nevelésben is részesíték, megparancsolá
Kamillának, hogy most ő énekeljen.
Kázmér a termet elhagyván, a tánczteremben egy ablakmélyedésbe vonult,
borostyánfa és virágcsoportozatok mögé, két könyökét térdeire, s lángoló
fejét tenyerébe támasztva merengett, s míg az ének hangjai szívét
metszék át, fejében ily gondolatok forrongtak:
– Minő élet vár reám? Küzdelmes, fájdalmas, tán botrányos is? Angelique
hiú, kaczér, s e két bűn megmérgezi a legszebb életet is. Miért legyek
én áldozat? mert nénémnek megigérém? s miért igértem? mert szerettem
Angeliquet, mert éreztem, hogy e nő szerelme boldoggá teend; mert
hittem, hogy mihelyt az elhatározó pillanat megjő, apró kaczérságait
elhagyva, szendén szerető hölgy válik belőle. Csalódtam, ő ma
eljegyzésünk estéjén kaczérabb, mint valaha, s én érzem, hogy ép oly
mértékben, mint szerettem eddig, gyűlölöm most. Istenem, mit tegyek?
E pillanatban zendült meg Kamilla éneke.
Ez átvillanyozta Kázmért, fejét felüté, szemeit égre emelé, s két kezét
dobogó szívére nyomá. Arcza átszellemült, s ajkaira oly mosoly szállt,
mintha az éden titkaiba látna.
– Köszönöm az intést, oh ég! – sóhajtá – én mentve vagyok.
Futni akart e helyről, de egy esemény lebilincselé: közvetlen előtte,
úgy, hogy csak a virágcsoportozat választá el, két alak állt meg.
Angelique és Dell’ Orto volt.


VIII. (Egy estély, mely rosszul végződik.)
A fátyol tökéletesen lehullt Kázmér szemeiről, s ha szívében még egy
csepp kétely lett volna, az is elenyészett.
Kamilla ifjú hangja megható bájjal tölté el a hallgatók keblét, s
szíveiket néha úgy megrendíté, mintha föld feletti lény zengene a
mindenség urához; áhítatos dallamai a vendégsereget inkább imára, mint
mulatságra hangolák. Előadásában volt valami fájdalmas; érczes hangjában
andalító lágyság, mi sok énekbeli képzettséggel egyesülvén, megindulást
szült és nem elragadtatást.
Kázmér azt képzelé, hogy midőn a léget szívja, melybe e hangok
vegyülnek, a menny üdve költözik keblébe. Idegeit delejes gyönyör
szállta meg, ereiben vére fokonként hevült, s lelke egy szellemvilág
visióiban merengett. Ily érzésektől áthatva, térdre akart omolni, de
csak egy lépés választá el attól, ki hivatva volt, hogy neki az életet
pokollá tegye. Ez eszére téríté, mire szüksége is volt, hogy megértse,
mi körülte történik, és cselekedjék, mint jövője megkivánta.
Mozdulatlanul maradt.
– Szerencsére – kezdé Dell’ Orto – az a kis liba mindenki figyelmét
leköti.
– Nem tudom mit csodálnak rajta? – viszonzá Angelique.
– Jó, hogy teszik, legalább észrevétlen szólhatok kegyeddel. Az ég
irgalmáért! mondja, igaz-e, a mit hallottam?
– Nemde szánandó vagyok?
– Mit tudom, szánandó-e vagy nem? De annyi igaz, hogy én egész este
magamon kívül vagyok, s ha e perczet a titkos beszélgetésre nem nyerem,
okvetlen valami őrült lépést követtem volna el. Tehát csakugyan el fog
ma jegyeztetni Vizeki Kázmérral?
– Szülőim kényszerítnek, nagyon szerencsétlen vagyok.
– És én e perczben még tehetlen azt gátolni. Csak annyi időm volna, hogy
atyám lábaihoz borulva, beleegyezését kikönyörögjem, úgy, istenemre!
senki ember fia nem tolakodnék közém és boldogságom közé.
– Én a grófnak engedek annyi, sőt sokkal több időt – mond Kázmér, úgy
teremve a beszélgetők előtt, mintha a virágcsoportozatból egy kitünő tő
vette volna fel az ifjú alakját. Kázmér reszketett, mintha szellő
ingatta volna meg a virág leveleit, s a hirtelen átbűvölésnél ezt az új
alakzat is megtartotta volna.
Angelique elhalaványult, mintha a tűkör, melybe épen mosolyga,
darabokban hullott volna szét.
Dell’ Orto visszahökkent, mint oly ember, ki nem hisz a csodákban, s
mégis szemeláttára olyas történik, mit felfogni nem bír.
Érdekes képlet volt, akármelyik szinpadon megtapsolnák; a háttért
kárpitosi diszítmény, s a boltozatig emelkedő virágcsoportozat,
közbe-közbe igen festőileg helyzett szobrocskákkal képezé; a pazar
világítás, mit az óriási tűkrök tízszereztek, tündéri fényt árasztott;
az előkép két megkülönböztetett férfi, érdekes külsővel, s egy
angyalszép hölgy, kecses termetén leggazdagabb és izletesb öltözékkel,
ennek arczán a megdöbbenés kifejezése ül; az egyik férfi szemében harag
és szégyen, a másikéban dacz és megvetés tüze ég. Gyönyörű látvány,
melynek kiegészítéséhez járul, hogy nemcsak a szem merülhet élvekbe,
hanem a szellemnek is jut lélekemelő szórakozás, mert még folyvást
Kamilla bűbájos énekét viszhangozzák a teremek.
– Gróf úr! – kezdé újra Kázmér – ünnepélyes sajnálatomat fejezem ki,
hogy egy pillanatig is öntudatlan oka valék az önök boldogtalanságának,
de legyen azzal jóvá téve, hogy visszavonulok.
– De uram! – hebegé Dell’ Orto.
– Angelique nagysága szabad – esék szavába Kázmér – lemondok
igényeimről, adott szavát visszaadom. Legyen boldog, kivánom. – Ezzel
kirohant.
Meglepetéssel és némán álltak szemközt Angelique és Dell’ Orto.
– Mivé tőn engem?! – sóhajtá Angelique.