A száműzött leánya: Regény - 02

– Hisz én, tőlem minden telhetőt teszek.
– No, ha nem telik öntől több, hát szép kis komorna.
– Kérem bárónő, mi ellen van kifogása?
– Szerencsétlen izlése ellen.
– Esedezem, a bárónő választott ma halavány kék szineket s azt hiszem, a
színek öszhangzása ellen nincs kifogása.
– Minden oly túlhalmozott.
– Oh! ha nagysádnak ez kifogása, pillanat alatt segítve van – s
bámulatos gyorsasággal csokrokat, szedegete le. – Nos, mit mond most?
– Azt, hogy az előbbinél is sokkal izléstelenebb. Elmehet.
A komorna könnyben úszó szemekkel távozott.
– Angelique! – szólalt meg a bárónő – ma megint türelmetlennek látszol.
– De kedves mamám! hol vegyem a türelmet? különben is, csak egy angyal
bír többel, mint én, de ezek az ügyetlen cselédek még az angyalokat is
türelmetlenné tennék.
– Küldd el, s maradj nyugodt.
Angelique csöngetett s a belépő komornához fordulva, mondá:
– El van bocsátva.
– Köszönöm bárónő. Mehetek négy nap mulva?
– Négy nap mulva? hova gondol?… ki fog öltöztetni a csütörtöki bálra?…
egész hónapon át az estélyekre?… mindennap a szinházba?… legyen esze és
maradjon.
A komorna mély térdhajlással távozott.
– No lássa mama, ezek a teremtések semmit sem tudnak, s még kérni kell
őket, hogy maradjanak. Régenten is így volt ez?
– Régenten leányom, nem tudom, de az én időmben valóságos rabszolgák
voltak.
– Boldog idők!
– Valóban, nagyon boldog idők! – sóhajtá a bárónő.
Angelique újra csengetett.
Rebekka vértanu arczczal megjelent.
– Vetkőztessen le – szólt Angelique – mert szerencsétlennek érzem
magamat.
– És minő öltözéket parancsol?
– Nem bánom, csak szépet és izletest. Ma Bényei gróf Dell’ Orto grófot
fogja nálunk bevezetni.
A bárónő sóhajtott.
Angelique hasonlót tőn, s szünet után kezdé:
– Oly magas műveltségű egyén, mint Dell’ Orto gróf, ritkaság; mindenről
úgy beszél, mintha tanulmányozta volna. London, Páris, Florencz, Nápoly,
Madrid, Lissabon, úgy hangzik ajkain, mintha mind szülőhelye volna;
tánczol, mint egy szellem s énekel, mint egy cherub.
És belejött a dicsérésbe oly fokig, hogy a bárónő többször nyugtalan
feszelgett és köhécselt.
A komorna dolgát végezvén, most az egyszer roszalás, de egyszersmind
megelégedés nyilvánítása nélkül lőn elbocsátva.
Alig távozott, a bárónő Angeliquet figyelmezteté, hogy helyzetében
vigyázóbb legyen más – főleg cseléd előtt – férfi dicséretében.
– De kedves mamám, egy vonást sem túloztam.
– Elhiszem és értem, sőt osztom is lelkesedésed; de, édes gyermekem,
érzelminknek sokszor korlátot vet az ész. Nekem is más álmaim voltak,
hanem az életben a való után kelle nyúlnom,… no de nem bántam meg soha –
tevé utána nemes megadással, s mélyen sóhajtott.
Angelique kelletlen vonta félre szép ajkait s hófehér vállát olyszerű
mozgásba hozta, mintha füzője bántaná, de az egész csak kicsinylés
kifejezése volt.
– Kedves Angeliquem! – mond a bárónő, leánya kezét nyájasan megfogva –
más a költészet és más az élet; mulatni, tánczolni, magának
udvaroltatni, ez költészet; férjhez menni, ez az élet. Neked maholnap
életre kell ébredned és hála Isten, nem legszomorúbb kilátással. Az én
lelki barátnőm, a te gazdag keresztanyád, már megkért örököse számára.
Valéria szavatartó s ha mégis eszünkbe jutna szavaiban kétkedni, mire
valók az írott szerződések. Teher nélküli vagyona megér négyszázezer
forintot, ezt tartsd szem előtt és…
E pillanatban Vizeki Kázmér látogatását jelenték.
– Óvlak, eszeden járj – fejezé be anyai tanácsát a bárónő s mindketten a
terembe léptek látogatók elfogadására.
A teremben várt azon szeretetreméltó ifjak egyike, kikről mondani
szokás: kedves egyéniség, öltözéke nem kifogástalan, fekete haja nem
rendezett, inggalléra nem feszes, kendőjének csokra nem kimért, de még
arczvonásai sem szépek s mégis oly megnyerő az egész alak. Ajkán mosoly
ül, szemeiben tűz lángol, mi kissé dúlt vonásaival festői ellentétet
képez. Nincs rajta semmi különczség s mégis annyira elüt más fiatal
emberektől; nem fitogtatja sem tetteiben, sem viseletében az úgynevezett
genialitás-t s mégis máskép néz ki, mint mindennapi ifjuságunk.
Ez Vizeki Kázmér. Minden társaságban kedves, minden körben otthonos, s
minden osztálynál népszerű.
Fiatal hölgyek érdekesnek találták; a koros nők könnyelműnek, a
szegények jószívűnek, a csalók jóbolondnak s társai nélkülözhetetlennek
vallák. És mindezeknek igazuk volt, valamint igaza volt az öreg Dömének
– hűséges legényének – ki azt állítá, hogy urát fentebbi tulajdonai
egészen megrontják.
– Képzelje Vizeki – mond Angelique – ön fogadásom tárgya.
– Nagysád hiúvá tesz.
– Tán csak hiúbbá, akará mondani.
– Mire? hisz Angyalkám kezét még nem birom, s vannak pillanatok, mikor
reményem ingadoz, mert adott szavának más értelmet, szép igéreteinek
elhomályosítását látszik keresni.
– Hova czéloz ily beszéddel?
– Kérem, én nem mondtam Angeliquet, hanem Angyalkát, pedig kis Angyal
több is lehet, ámbár én mind csak ily szőke fürtös és kékszeműnek
képzelem.
– Nem is kiváncsi, hogy mire fogadtam?
– Fogadja, hogy nőm lesz, hogy szeretni fog s én égni fogok a
kiváncsiságtól mindaddig, míg teljesül.
– Még ezzel várjunk kissé.
– De meddig?
– Míg az illetők döntenek.
– Hát nálunknál illetékesbek is vannak ez ügyben?
– Részünkről már bevégzett tény – mond Angelique, kecsesen nyújtva
szobormintául teremtett kezét Kázmér felé. – És most hallja fogadásomat.
– Istenem! lássa Angelique, ez az, mi engem sokszor elbúsít,
reménytelenné tesz, hogy valahányszor legszentebb eszmémhez érünk,
pillanatig sem hagy érzelmim drága világában merengni, hanem csak úgy
átsiklik rajta, mintha félne tőle és siet új irányt adni
társalgásunknak.
Angelique hidegen mosolygott s olyatén rázta bájos fejét, hogy Kázmér az
egészből azt értelmezé, miszerint a tündér imádója beszédét izetlennek
találja. Nem is késett hangját, tartását, sőt még arczkifejezését is
átváltoztatni s miután vonásain a dacznak egy árnyéka átlebbent,
könnyelmű mosolylyal kérdé:
– Tehát a fogadás?
– Jövő estélyünk hangversenynyel kapcsoltatik össze, én tehát fogadtam,
hogy ön is zongorázni fog.
– De arra nem fogadott, hogy jól?
– Nem, mert arról mindenki bizonyos.
– Kivéve a szakértőket.
– Az itészetet bízza másokra, öntől csak igent vagy nemet várunk.
– Érdekében áll nyerni, vagy veszteni?
– E kérdést nem értem.
– Sokszor fogadunk, s óhajtjuk a vesztést, mert legszebb alkalom,
valakinek emléket nyújtani, mely aztán könnyen érzelmi tárgy lesz.
– Nővel fogadtam.
– Akkor nyernie kell.
– Köszönöm.
A bárónő, ki az iménti beszélgetés kezdetén elhagyá a termet, visszatért
s a társalgás napi eseményekről folyt, miben Angelique igen kevés részt
vőn s a hozzá intézett kérdésekre vagy szórakozottan, vagy épen nem is
válaszolt.
A bágyadt társalgást két látogató érkezte felvillanyozá: Bényei és Dell’
Orto grófok, Angelique részéről oly szivélyes előzékenységgel fogadvák,
hogy Kázmér tisztán kezdé látni, miért volt Angelique csak az imént oly
elfogult és szórakozott s mi bűvölte így át? Ehhez nem is kellett valami
látnoki képesség, mert a két látogató megjelenésére Angelique szemei új
tüzet nyertek, arcza átszellemült s beszéde egyszerre oly folyékony, oly
elmés lőn, hogy Kázmér minden más körülmények közt a
legszeretetreméltóbb és legbájosb hölgy közelében érezte volna magát, de
most összerezzent, mintha kígyó sziszegne rá. Alig bírt annyi erővel,
hogy ez érzést el ne árulja, de – küzdve bár – mégis uralkodott magán.
A társalgás eleinte általános volt s míg ez így tartott, a három férfi
udvariasságban s egymás iránti barátságos nézetben versenyzett.
Lassanként azután úgy alakult a helyzet, hogy Angelique egészen
elfoglalta Dell’ Orto grófot, Bényeit pedig a bárónő vette igénybe s
Kázmér egy nagy olajfestménynyel szemközt, egyedül és elfeledve találta
magát. Ez több volt, mint megbírná, ez távozásra inté.
Elbucsúzott s midőn a teremből kilépett, fejcsóválva suttogá maga elé:
– Hogy voltak perczeim, midőn azt hivém, szeretem e nőt! mennyire képes
magát ámítni az ember?! Megesküdtem volna, hogy szeretem, pedig ha úgy
volna, most kétségbe kellene esnem,… nem, nem, hála isten! én őt nem
szeretem. És mégis, mi dúl keblemben? Az első tavaszi vihar, mely, ha
elzúgott, kettős örömmel engedi élveznünk az üdülő természetet. Szent
igaz, a mit gondoltam – kiáltá hirtelen megállva, s arcza kiderült – már
kezdem élvezni a nap áldását. – És édes merengéssel támasztá fejét egy
márványozott oszlophoz.
Andalító szép dallam volt az, mi megragadá lelkét. Ha a léleknek bánata
van, s valami azt enyhítni képes, úgy az csak lélekhez szóló dal; ha
szívünk vérzik, s valami sajgását feledtetni képes, úgy az csak érzékeny
dal; oh! a dal varázsa nemcsak idegeinket járja át, hanem ereinkben a
vért is felhevíti; nemcsak érzékinkre hat, de szellemünket is elbűvöli.
Szép gondolat volt, dalban imádni az istent, én azt hiszem, hogy a
szellemek országába hamarébb eljut egy szép dal, mint a legvelősb
beszéd. A dal több mint földi zengemény s azért lehet-e máskép képzelni
az angyalokat, mint dallal szent ajkaikon; lehet-e a szellemek világában
más közös nyelv, mint a dal?
Érczes fiatal női hang zengé a dalt, mely Kázmért lebüvölé, még pedig
annyi erővel, oly iskolázott művészettel, hogy akármelyik fővárosi
színpadon is meglepte volna.
– Felséges! mennyei! – susogá – Kamilla kis tündér!
És félig lehunyt szemekkel tovább ábrándozott, szívta dagadozó keblébe a
fiatal leányka hangjától rezgésbe hozott léget.
Sokáig, maga sem tudta meddig, volt e helyzetben, csak a távozó két gróf
zajára riadt fel.
Elrohant, de a gyönyörű hang, a kedves dallam egész nap fülében zengett.


IV. (A nagynéne.)
A termek fényesen világítvák; kettőben játékasztalok, minden szegleten
ezüst gyertyatartókkal s a zöld posztóra félkörben elterített kártyákkal
ajánlják a szórakozást, a harmadikban zenekészletek; a negyedikben dúsan
terített asztalok, ezüsttel és különösségekkel a görbülésig megrakva.
Drága bérruhás inasok ácsorogtak mindenfelé.
Háziúr? nincs.
Háziasszony? az sincs.
Hát mi van? – házikisasszony. Hatvan éves, önálló, ép, egészséges, víg,
tele életkedvvel.
Valeria kisasszony, Vizeki Kázmér és Zárai Gyula édes anyjok nővére.
Harminczezer forint évi jövedelmét megőrizte, de egy hajszállal sem
szaporította; elköltötte évenként utolsó fillérig, de soha sem többet,
sem kevesebbet. És mindig azt szokta mondani:
– Ez épen elég.
És miként költé el jövedelmét?
Tízezer forintot rendesen elosztogatott; tizenötezer forintot
elvendégeskedett; ötezer forintból aztán élt, cselédeket fizetett,
páholyt és fogatot tartott. Persze, ha egyedül volt, szűken főzetett s
abból is, a mi megmaradt, sajátkezűleg eltevé s másnap ismét asztalra
került; a zabot maga méreté ki lovai számára, s ha nem volt elfogadási
napja, társalgó és hálószobáján kívül mást nem fűttetett.
A nagy mulatságokat, estélyeket és ebédeket kivéve, hetenként kétszer a
maihoz hasonló játéktársaság gyült hozzá, mikből Zárai Gyula soh’sem
hiányzott. Más estéken Valeria kisasszony álhajas társalkodónéjával
színházba kocsizott, páholyába ült és rendesen első álmát ott aludta ki.
Mindig választékosan öltözött, de soha nevetségesen. Szeretett
ékszereivel tündökölni, de soha túlhalmozva nem volt. A kit szeretett,
egekig dicsérte; a kire megharagudott, üldözte, s követelte mindazoktól,
kikkel jól van, hogy üldözzék.
A korosabbaktól megvárta, hogy elmondják, minő szép volt ifjú éveiben, a
minek nyomai a hatvan ősz daczára is meglátszottak. Ő aztán elkezdett
beszélni negyvenév előtti szerelméről, állhatatosságáról, mit aztán
következő történetkével rekesztett be:
«Húsz éves koromban arája valék a testi és lelki tulajdonokban oly
gazdag Torday Lajosnak. Szemeimről gyönyörű költeményt írt, megvan
eredetiben, mindjárt felolvasom, s e hálátlan szemek megölték őt. Igen
uraim! hiába csodálkoznak, akadt vakmerő, ki szemeimet rútaknak s
Lajosom költeményét izetlennek állítá; ebből szóvita, a szóvitából heves
összezörrenés, ebből becsületsértés támadt; másnap megverekedtek, és
Lajosom elesett.»
Ezt negyven év óta rendes vendégei évenként negyvenszer végig hallgatták
és ő sohasem mulasztá el az elbeszélés után szemeit mindig megtörleni,
valamint Zárai Gyula sem késett kezeit bensőséggel ajkihoz vonni s a
kegyetlen sors ellen nehány megható szóban kifakadni.
Ilyenkor Valeria mélyen felsóhajtott s ajkai e szókat rebegték:
– Ha Kázmérnak volna ily szive hozzám. – Aztán egy gyémántokkal kirakott
arany szelenczét vőn elő, megnyitá s az ember azt hinné, hogy kicsinyben
Lipszky földabrosza, mit abból kitereget, mert a hány hajtás van a
papiron, annyi darabból áll s úgy összeillesztve, a darabok selyemre
ragasztvák; a papír elsárgult s a betük körül vereses szín terjengett,
persze, negyven év ezt is megviselé. Ez a Valeria szemeihez írt
költemény vala. A tisztelt tulajdonosnő nemcsak írás nélkül tudta az
egészet, de még azt is, hogy ebben vagy abban a sorban a tizedik vagy
huszadik betű micsoda? De ő mégsem szavalta emlékezetből soha, hanem a
becses ereklyét elővette és felolvasá.
Zárai Gyula mindig el volt ragadtatva a költemény nagyszerűségétől.
A játszókörök megalakultak, Zárai két agg delnővel és Valeria
kisasszonynyal ült asztalhoz.
Valeria fejcsóválva mondá:
– Kázmér, Kázmér! az a rossz fiú megint nincs itt.
– Dehogy rossz – ellenveté Zárai – de tudja édes néném, ő más véralkatú,
zajosb társaságot keres.
– Soha se szépítse édes Zárai – mond az egyik delnő – Valeriának igaza
van, rosz fiú, elhanyagolja nénjét.
– Azt nem, azt nem – mond hévvel Valeria – ő szeret, azt bizonyosan
tudom, de estélyeim elől, ha csak szerét teheti, megszökik.
– E szerint – jegyzé meg a másik delnő – mi nem tetszünk neki;
szerencse, hogy izléseink találkoznak.
– De nagysád – szólt Zárai – ez ellen ünnepélyesen kell tiltakoznom.
Lehet-e valaki társaskörökből oly műveletlen, hogy nagysádtokkal
társalogni ne számítaná kitünő szerencsének.
– Higyje el kedves Zárai, nem mindenki gondolkozik úgy, mint ön. A mai
fiatalság! no ön, az igaz, kivétel, de mintául is vehetné lentről fentig
minden fiatal ember.
Zárai szerényen meghajolt.
– Ez nem akart bók lenni – folytatá a delnő – ez mindnyájunk véleménye,
tudniillik azoké, kik a világban az értéket a látszattól meg tudjuk
különböztetni. Valeria barátném önre büszke lehet.
Valeria is bólintott egyet, azzal kiosztá a kártyát.
– Még Kázmérból is lehet – jegyzé meg a másik delnő – hisz oly fiatal.
– Másfél évvel ifjabb nálamnál.
– No lám, s ha mindig ily példát lát maga előtt, hát lehetlen, hogy ne
ragadjon valami rá.
– Adja Isten – mond az iménti delnő, s hitetlen rázta fejét.
Az igaz, egy anya sem nézte jó szemmel, ha Kázmér udvarolgatott
leányának, ellenben Zárai Gyula minden vénasszonynak eszménye volt.
Valeria igen jól mulatott, de hogy is ne, hisz Zárai Gyula, ha vele
játszott, kitünő figyelmet fordított a játékra, s Valeriának minden
kijátszását vagy ütését megdicséré; ha pedig Valeria ellen játszott,
hibákat követe el, úgy, hogy Valeria mindig nyert, pedig ő nemcsak
követelte a jó whistezést, de büszke is volt rá, következőleg Zárai
játéka jó hangulatban tartá.
Minden oly szép unalmasan folyt; nehány néző szendergett, s míg a mamák
kártyáztak, az a két-három lány jól betanult darabját a zongorán
lecsörömpölé.
Mint tikkasztó nyári melegben a mezei munkásra hat egy hirtelen támadt
szellő, úgy hatott a társaságra Verdesi Hugó megjelenése. Zajosb lett a
játék, a társalgás, s a zongoradarabok ismételvék. Szegény leánykák
kaptak rajta, hogy jött valaki, akárki, csakhogy velök is foglalkozzék.
Hugó minden asztalnál elmondott egy-egy ujságot, minden koros hölgy
előtt megszólt valakit s minden leánykának tudott oly nevet említeni,
minek hallatára a kis ártatlanok elpirultak.
Hugó sokáig forgolódott s mire Valeriához ismét visszakerült, részvéttel
mondá:
– Szegény Kázmér! sajnálom, hogy itt nem lehet.
– Miért ne lehetne, ha akart volna?
– Mert azt hallottam beteg.
– Beteg?
– Még pedig komolyan – erősíté Hugó.
Valeria kezéből a kártya kihullt.
– Gyanítám – kezdé szünet után – különben meglátogatott volna ma, ő azt
nem szokta elmulasztani. Szegény Kázmérom! szegény jó fiam!
Zárai arczán keserű kifejezés tükrözé magát, mit Valeria észre vőn, s
mondá:
– Szemedből látom Gyula, te is sajnálod őt.
– Minden esetre – mélyen sajnálom.
– Lássa, kedves barátném – szólt Valeria azon delnőhöz, ki Kázmért
megszólta – lássa, nem volt igaza.
– Ha beteg, az más.
– Nem hallja, hogy beteg?
– De hallom és nem is késedelmezek ellenkező véleményt adni róla.
Valeriának jókedve eltünt; rossz kártyákat kezdett kapni, társa hibákat
csinált, türelmetlen feszelgett, s az estelit sürgeté.
Midőn asztalnál a társaság egy körbe olvadt, bágyadt lehangoltság kezde
uralkodni, mert Valeria levertsége a vendégekre is elragadt, Gyulát és
Hugót kivéve, kik néhány titkos pillantást váltva, diadallal mosolyogtak
egymásra.
Az esteli a szokottnál jóval korábban véget ért, s a vendégek siettek
eltávozni.
A zaj megszünt, de Valeria izgatottsága nem s most a cselédséget kezdé
korholni; a szolgálat botrányos volt, az étkek ehetlenek, s még a
terítés ellen is tömérdek kifogást tőn. Végre szobájába vonult, de
lenyugvásról szó sem volt, hanem elkezdett elmélkedni: «Szegény Kázmér!
milyen kiméletes, nem akarta estélyemet elrontani. Lehetne-e szerető fiú
anyja iránt gyöngédebb? És ő betegen fekszik… tán veszélyesen? és el van
hagyatva… oh istenem! miért van ily késő éj? miért nem tudtam előbb?… de
holnap máskép lesz.» Ezzel beszólítá komornáját, kinek pongyoláján a
késő éj csakugyan meglátszott.
– Klára! korán reggel egy szobát rendezzenek, minden kényelemmel, beteg
számára.
– Nagyságod?…
– Nem én, Kázmér fiam veszélyesen, tán halálosan beteg. Itt fogjuk
ápolni, gondozni, s felette őrködni. Az ágy melletti falat szőnyeggel
vonják be, az egész padlatot beszőnyegezzék, hajnalban itt legyen a
kárpitos. Az ablakok jól záródjanak s a kemenczét még ma ki kell
füttetni. Szegény, szegény Kázmér! agyon busulom magamat.
– De azt ne tegye nagyságod.
– Ne tegyem? tán nem érdemli? Azt mondom, ne rágalmazzátok azt a fiút,
mert több szív és ész van benne, mint ez a rossz világ érdemel.
– Hogy merészelném rágalmazni? vagy volna-e rá okom? hisz oly nyájas,
szíves – hogy bőkezű is, azt csak gondolá.
– No jól van, most lásson dolga után.
A komorna távozott.
«Mi lenne belőlem, mi lenne szép terveimből, ha Kázmér megtalálna halni?
oh! ezt túl nem élném, – okoskodék Valeria, merőn tekintve maga elé, –
és ki fogná majd egykor vagyonomat élvezni?… Gyula?… meglehet érdemes
rá, magasztalja is az egész világ, én sem vagyok ellensége, de
őszinteségében nem bízom, s félek tőle, hogy képmutató.»
Valeria senkire sem haragudott, de Kázmér szemefénye volt; Kázmér után
az egész világon leginkább szerette gyermekkori barátnéját, Pálmay
bárónőt, s innen veszi származását azon igéret, hogy Angelique férje
leend a tisztelt nagynéne örököse.
Mit tán soha sem tőn Valeria, ma reggel tíz óra előtt társalkodónéja
kiséretében kikocsizott, s egyenesen Kázmér szállására.
Szegény öreg Döme, majd a falhoz szédült, midőn csöngetésre ajtót
nyitván, álmatlan szemei a nagyságos látogatónéra estek.
– Hogy van Kázmér? – kérdé Valeria.
– Oh nagyságos asszonyom! – sóhajtá Döme.
– Öreg! te meg vagy zavarodva.
– Hiszen én nem tehetek róla, Isten látja lelkemet, én eleget imádkozom,
hogy máskép menjen.
– Hát oly rosszul van?
Az öreg Döme ökölnyi könnyeket morzsolt szét szemeiben, s roppant
bánatosan vállat vonított.
Valeria reszketve sietett az ajtó felé.
Döme összekulcsolt kezekkel elébe állt, és esde:
– Nagyságos asszonyom! kimélje magát, és ne menjen be.
– Öreg! elrémítesz – kiáltá Valeria s választ sem várva, berohant, hol
előbb meglepetésből felsikoltott s aztán hangos nevetésre fakadt.


V. (Nagylelkű rokon.)
Ki látott dühöngő vihar után szétdult kertet? Itt egy fa, tőből
kisodorva, a legszebb rózsaágyon terül végig; a liliomok derékban
eltörve, kelyheikkel földre borulnak; az utak telvék viráglevelekkel, s
a szárak korona nélkül szomorkodnak; a fák dísze, a legterebélyesebb
ágak, letörötten, a földet seperve ingadoznak ide-oda; a pázsitok tele
hordvák galylyakkal és cserepekkel. Ez hasonlít némileg Kázmér
szállásához.
Valeria – hála az égnek! – sok szép tavaszt élt, következőleg akár hány
ily dulást látott, de Kázmér szállása mégis meglepte. A padlón elszórt
kártyák, összetört poharak, félig elszítt szivarok hevertek; az
asztalokon tartókban tövig leégett gyertyák, evőszerek, tálak, pezsgős
üvegek, feldöntögetett poharak, és bordeauxi vagy champagneiban uszkáló
kártyák tarka képletet nyujtának. A butorok szerte szórvák, s az egész
mintha ködben usznék, úgy vette ki magát a sürű dohányfüstben. A
mellékszoba ajtaja nyitva lévén, a nagynéne ott látta kedves öcscsét –
teljes öltözetben – pamlagán elterülve, bizonyosan nem állíthatni, alvó
vagy mámoros, de mindenesetre öntudatlan állapotban.
[: Ott látta kedves öcscsét pamlagán elterűlve.]
– Itt máskép mulattak, mint nálam – mond társalkodónéjához Valeria.
– Istentelenség! Ezt Gyula urfi nem teszi.
– Lassú víz partot mos.
– Menjünk innen, mert nagyságodnak ártani talál a füstös lég, s e
kellemetlen látvány megtámadandja idegeit.
– Mi jut eszébe? Hisz rendet látok otthon eleget, de ilyesmi ujság
előttem, ez érdekel. Engedjen körültekinteni.
– Nem irtózik?
– Egy cseppet sem. Csak azt sajnálnám, ha egészségét rongálná ez a fiú.
– Tönkre teszi s azonfelül romlásba dönti magát – és…
– És kit?
– És sok gondot fog még okozni kegyes pártfogónéjának.
– Abba nem őszülök bele.
Igazat szólt, mert fodrásza oly szép álhajakkal látta el, hogy azokba
soha, de soha egy ősz szál nem vegyült.
– Csakhogy nem beteg – folytatá kis szünet után Valeria – és most
megtréfálom, mert e mulatság bizonyára sokba került. – Ezzel Kázmérhoz
közeledék, szeretetteljes pillantást vetett rá, s oldalzsebébe hat darab
százast csusztatott.
A társalgónő bálványnyá vált, s csaknem kétségbeesetten sóhajtá:
– Istenem! Gyula úrfi minő nemesen használná fel ez összeget.
– Igen, kamatra adná, vagy gyémántot vásárolna rajta. Maholnap úgyis
váltóüzletet, vagy ékszeres boltot nyit.
Midőn Valeria Dömének e látogatásról titoktartást parancsolt,
eltávozott. Útközben sokszor rázogatta fejét, s még többször jóízüen
felkaczagott, végre komoly arczot öltve, mondá:
– Már nem lehet késnem, meg kell őt házasítni.
– Boldogtalanná teend egy nőt.
– Mit ért ön ahhoz? Boldoggá teendi, mert őszinte, nyílt, eszes és
jószívű.
– Könnyelmű, korhely, tékozló.
– Kérem, e véleményeket tartsa magának.
– Nagyságod tehet, a mit akar.
– Reménylem, s ön engedelméből teszem is.
– De ha nekem oly öcsém volna, mint Gyula úrfi, szememfényének
tekinteném.
– Tekintse kérem annak.
– Meg is érdemli, szerény, józan életű, takarékos, művelt, szép…
– Hizelgő, alattomos, haszonleső és irígy.
– A szentek életét is félre lehet érteni.
– De képmutatókét soha.
A társalkodónő rémülettel emelé szemeit éghez, s ajkait olyatén mozgatá,
mintha imát rebegne.
E közben a fogat haza robogott.
Valeria, ki kevéssel azelőtt hatszáz forintot oly könnyedén kiada,
szakácsnéjával zajt ütött azon hallatlan tékozlás miatt, hogy
pecsenyének fogolyt hozott, mikor kappan is jó lett volna. A
füszerszekrényből, éléstárból legszigorúbb mérték szerint maga adott ki
a főzéshez, azután szobájába vonult, s oly mohón látott kézimunkájához,
mintha abból kellene megélnie.
Tekintsünk vissza Vizeki Kázmérhez. Épen jókor, már felébredt s legénye
áll előtte.
– No Döme – szólt Kázmér – egy nappal megint öregebbek volnánk.
– Mondja inkább nagyságod, egy éjjel.
– Az együtt jár.
– De nem ily rémséges éj, hisz ez egy évi életet sodor magával.
– Annál jobb, legalább számtanod szerint huszonnégy óra alatt többet
élünk, mint mások egy év alatt, s következőleg január 1-től deczember
végéig háromszáz hatvanöt évet élünk. Mit gondolsz öreg, csúffá teszszük
a vén Mathuzsalemet?
– Zsidó azon úr?
– Gondolom az volt.
– Úgy hát ő tesz minket csúffá.
– Ohó!
– Bizony, künn várakozik.
– Mathuzsalem?
– Azt nem tudom, hogy hívják, de hogy hitelező, arra megesküszöm.
– Lám, lám, ma az ő napjok van. Szomorú nap az igaz, de végre ennek is
el kell mulni. Mondd meg, délután öt óráig nem fogadok el senkit.
Döme fejcsóválva elindult.
– Megállj! – kiálta rá Kázmér – előbb készíts átöltözködéshez, mert ma
tömérdek végzendőm van.
És, mint számtalan ember tenni szokta, ha ruhát cserél, zsebeit
kimotozza, Kázmér is ösztönszerűleg zsebeibe nyult. – Szörnyű
meglepetésére oldalzsebéből tele marok százast vont ki.
Szemeit a bankjegyekre mereszté, aztán Dömére.
Döme pedig Kázmérra, aztán a bankjegyekre.
Mind kettőjük szava elállt, s csak pillantásaik beszéltek, de e beszéd
merő kérdéseket tartalmazott.
– Mi történt itt? – kérdé végre Kázmér.
– Azt nagyságodnak jobban kell érteni, mint nekem.
– Kinevezett tudóssá váljak, ha értem. Tündérek jártak itt, vagy… ah!
igen, az a jó lélek! Ugy-e Döme, te tudod, kedves nagynéném, az én
őrangyalom látogatott meg? – Könnyelmű kifejezése komolyra változott,
szemeibe könyek nyomultak, s elmélyedve, maga elé merengett. –
Szerethetne-e jobban édes anyám?… Ő volt itt angyali szívével, kinek oka
volna reám neheztelni, és jósággal halmoz: én estélyeit mellőzöm, s itt
tivornyázok; boldog, ha a whistnél vele szemben ülök, s én ez alkalmat
kerülöm, hogy másutt szerencsejátékban eltékozoljam, és ő még sem
kárhoztat, pedig megérdemelném, hogy kitagadjon. A mily nemes ő, oly
hálátlan vagyok én.
Döme nem tudott szólni, hanem Kázmér kezét megragadva, azt könnyeivel és
csókokkal halmozá.
– Mi lelt öreg?
– Bocsásson meg – hebegé Döme – a megindulástól szólni alig tudok.
Örülök, hogy nagyságod oly elismerő és jó. Nem sokára új életre fogunk
ébredni.
– Azt hiszed?
– Bizonyos vagyok, most szívébe láttam, és ott oly szép jövőre találék.
– Meglehet, de most siessünk a jelen bajaiból kibontakozni. Pénz van,
váltóim lejárnak, sietek a szabadalmazott rablók száját betömni.
Alig egy órával később izgatottan és szikrázó szemekkel nyitott be Zárai
Gyulánál.
Zárai hideg nyugalommal fogadta az érkezőt. Arczából meglátszék, hogy
csatát vár, de még nem tudja magát tájékozni, mely oldalról lesz
megtámadva, egyuttal azon önhittséget is lehete leolvasni, miszerint
erős állásban érzi magát, s minden támadást vissza verni kész.
Erősen és huzamosan néztek egymás szeme közé, Kázmér reszkető, és Gyula
mosolygó ajkakkal.
Gyula szakítá meg a csendet:
– Isten hozott.
– Talán vártál?
– Miért?
– Hogy számadásinkat kiegyenlítsük.
– Ej, öcsém, az nem oly sietős.
– De én annak tartom.
– És miért?
– Mert egy nyomorult örökség reményében te velem gyalázatos játékot
űzesz.
Gyula pillanatra elhalaványult, de csakhamar visszanyeré nyugalmát és
szólt:
– Igen leköteleznél, ha jobban értelmeznéd szavaidat.
– Mit míveltél tegnap?
– Sok mindent.
– Magán ügyeid nem érdekelnek, de te nagynénénknél jártál.
– Azt naponként cselekszem.
– Az igen szép tőled, hanem arra kérnélek, hogy érdekemben ott ne tégy
soha semmit.
– E tekintetben nyugodt lehetsz.
– És tegnap?
– Az estélynél néhány elismerő szót ejtettem rólad.