A száműzött leánya: Regény - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
33. KÖTET
A SZÁMŰZÖTT LEÁNYA
Irta
DEGRÉ ALAJOS
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906

A SZÁMŰZÖTT LEÁNYA
REGÉNY
IRTA
DEGRÉ ALAJOS
GERGELY IMRE RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


DEGRÉ ALAJOS.
1820–1896.
A mult század elején egy Degrée nevű franczia menekült telepedett meg
Lippán és magyar kisasszonyt, Rácz Annát vett nőül. Ebből a házasságból
született 1820-ban Degré Alajos vagyis inkább Degré Lojzi, olyan magyar,
a kinél pingálni sem lehet különbet.
Abból a tíz századból, mióta a nemzet itt él, talán épen az a félszázad
volt a legérdekesebb, melyre a Degré életének dereka esik. Szerepelt a
régi Magyarországban és szerepelt az uj Magyarországban. Elvégezvén a
jogot Nagyváradon, juratus lett (Vukovics Sebő mellett), majd kis követ,
táblai jegyző az 1843-iki rendi országgyűlésen Pozsonyban, hol Kuthyval
együtt vezérszerepet visz az országgyűlési ifjuságnak mozgalmában, mely
ez idő szerint szinte fontosabb, mint magoknak a megyei követeknek a
működése.
Degré csinos, köpczös, gyíkelevenségű, nyugtalan szellemű ifjú, kinek
sok bátorsága, férfias föllépése, megnyerő modora van. S azonfelül a
meghatottságig jó pajtás. A Dumas három testőre közt egy negyedik. Nagy
szó ez a pajtáskodó országban. Azonfelül pompás tolla van – a mi a másik
nagy szó, mert még ritkaság. Egypár dolgozata: novellája, utirajza már
nyomtatásban is megjelent imitt-amott, sőt a pozsonyi szinészeknek
darabot ír, alapjában felette gyengét, de melyet nagy tetszés és
falrengető juratusi tapsok közt játszanak el. Mind ez ma rossz jel
volna, akkor bűvös ajánló levél és szilárd alap a jósolásra, hogy szép
jövő vár rá.
S tényleg az várt. Szebb életfolyamat a Degréénél alig lehet. Ez az
ember minden édességből és minden kötelességből kivette részét, a mi az
akkori magyar életviszonyok keretében fiatal emberre elérhető volt.
A jurátusságból elkerült a kanczelláriához Bécsbe, a hol a magyar
testőrséggel ösmerkedik össze, velök tart s mulatozik. Mire Pesten
kezdett kiforrni a szabad eszmék mustja, akkora ő is odaérkezik, s
vezetni fogja az ifjuságot, annak egyéb vezéreivel. Sőt az irói világ
különleges társadalmában, a Pilvax-asztalnál is egyik fő-főember. Hogy,
hogy nem, bejut a hires «tizek» közé, (ez fogja képezni öreg korában
büszkeségét) a márczius tizenötödikét együtt csinálja Petőfiékkel. Aztán
a szabadságharczban szolgál mint huszárkapitány egész Világosig. 29 éves
korában bujdosó. (Ott tart már az apja mesterségénél.) Később internált
fogoly Aradon, a hol ráér teljesen az irodalommal foglalkozni. Az
amnestia szabad emberré teszi, de ő neki még hiányzik valami a
következményekből – nem száműzött. Fölkerekedik hát s utána megy a
számüzötteknek Párisba s ott éldegél, sóhajtozik a haza miatt és a haza
után Teleki László, Gorove, Jámbor Pál és Almásy Pálékkal.
Bezáródván a régi Magyarország és a tizenkét évig tartó Csehország
Magyarországon, midőn a harmadik réteg, az uj Magyarország kezdődik a
maga sajátos parlamentarismusával, Degré ebben is szerepet kap,
népképviselő lesz (a váczi kerület választja meg) s természetesen az
ellenzéken foglal helyet, mert sorsa, hogy holtig elégedetlen maradjon.
Főleg aradi internáltsága és 1870-iki képviselősége közé esik nagyobb
termékenysége. Első regényeit 53-ban, 54-ben irja _Két év egy ügyvéd
életéből_, a _Kalandornő_ képezik a nyitányt, azontul minden évben jön
egy-egy kötet: _Salvator Rosa, A sors keze, Az ördög emlékiratai_.
Azután jön a saját külön regénye: megnősül 1857-ben és családot alapít.
De ez csak nagyobb munkásságra ösztönzi. Megirja _A számüzött leányá_-t,
a _Kék vér_-t. Változatosság okáért szindarab irással vegyíti a
regényköltést. Dehogy is mulasztaná az egyetlen tér elfoglalását, ahol
még lehet valamit tenni, hogy t. i. ébren tartja és szórakoztatja
elbusult nemzetét.
Daczára annak, hogy Jósika még mindig sokat ír, hogy Jókai mesésen
emelkedik a hírnév szárnyain, Degrét szívesen olvassák. Művei nem igen
dicsekedhetnek eredetiséggel, nem egyebek mint a franczia szalonregények
utánzatai. Alakjai latakiát színak, jaquemar keztyűt viselnek, selyem
balzacon heverésznek s egymást «Uram»-nak, «Asszonyom»-nak szólítva
csevegnek. De hiszen épen ez az, hogy csevegnek, kellemetes
semmiségekről, a mi veszedelmesen hasonlít valami csodálatos finomsághoz
és előkelőséghez – és még hozzá a jaquemar keztyűk és a mahagoni
butorok. Nagyon szép az! Ki ne olvasná szivesen? Kivált ha falusi
kisasszony az illető.
Alapjában bizony papirból csinált pálmák ezek, felületesen azt a
benyomást teszik, mint az igaziak, de természetesen nem lehelnek ki
oxigént.
A közönség mindamellett kedvelte e regényeket. Ma nehéz megmagyarázni
miért, mert ma már mindenki tud csevegni, de akkor még csak Degré
csevegett.
Ám ha vesszük, hogy a Degré meséi, bár ócska eszközökből, jól és
érdekfeszítőn voltak fölépítve, s ha hozzáadjuk az uralkodó divatot,
mindenben a francziát hajhászni, a Degré hatása magyarázatot talál.
Különben méltányolta őt a Kisfaludy Társaság is, mely 1867-ben tagjai
közé választotta, kebelében aztán állandó tevékenységet fejtett ki, mert
bár szép kort ért, irói tollát végkép soha le nem tette. Hajlott korban
is gyakran volt a felolvasóasztalnál, forradalmi élményeiből irván meg
némelyeket. Hogy semmi modern positio ne legyen előtte terra incognita,
a nyolczvanas évek közepén megint uj munkában találjuk, az _Ország
Világ_-ot szerkeszti. Mig végre 1896-ban épen a halottak napján, olyan
szerényen a mint jött, eltünt a földi viszontagságok szinhelyéről, arra
a végleges gyülekezési helyre, a hol már nagyobb részt együtt vannak a
honvédbajtársak, az elesettek, a számüzöttek és a többi jelesek. Bizvást
oda lehetne irni sirkövére a neve után: «A közügyek igaz szolgája, nagy
idők tanuja, nagy emberek pajtása.»
_Mikszáth Kálmán._



A SZÁMŰZÖTT LEÁNYA.
_Első kiadása megjelent 1865-ben._


I. (Fiatalság példánya.)
Divathölgy teremébe lépni, a kellemesb érzések egyike; a szemfény rend
és választékosság gyönyöreibe merül, az idegeket ingerlő illat izgatja
fel, s a duzzadó pamlagok, támszékek kényelmes pihenésre csábítnak. A
tündér igéző megjelenését várjuk, kinek nesztelen léptei a perzsiai puha
szőnyegen szellemalak közeledését sejtetik, s a mi a képzeletet még
fokozza, a selyem ruha suhogása.
A mily elragadó ezt lelni hölgynél, ép oly fonák és nevetséges férfinál.
Pedig Zárai Gyulánál így néz ki.
Szobájának rendezése akármelyik divathölgy izlésének becsületére válnék;
azok a nehéz selyemfüggönyök, bársony butorok, rózsafa asztal, tele
válogatott albumokkal, állvány, tele ritka csecsebecsékkel, gazdag
aranyozású csillár, fogantyúk és keretek, mi fényűzéssel határos
kinézést ad az egésznek: a barna vörös bársonyos tapette pedig a szép
olajfestményeknek sok előnyére van.
Zárai Gyula szépen fürtözött szöghaját nagy gonddal rendezgeté: selyem
és bársony házi öltönyéről finom illat áradozott, midőn egyik tükörtől a
másikhoz lebegett, mint bálba készülő leányka. Annyit igazíta magán,
hogy érdekes találkozóján alig lehetne kétkedni, főleg ha azt is
figyelemre méltatjuk, miszerint inasa két terítékű asztalt tolt a
kandalló elé.
Zárain az öltözet s szobájában a rend, a legfeszesb csínra mutatott.
A fehér márvány kandallóra helyzett gyönyörű bronz óra tizet vert.
Az inas kérdőleg tekintett urára.
– Csak készíts el mindent, nem várunk – parancsola Zárai, mire az ezüst
forraló, gyönyörű thea készlet, bordeauxi és madeirai lepé el az
asztalkát.
E pillanatban érkezék a várt vendég.
– Isten hozott Hugó!
– Jó reggelt kedves Gyulám!
Ezzel a két ifjú legnevetségesb kaczérsággal lebegett egymás elé kezet
szorítni.
– Szaporán a reggelit – mond Gyula inasához, mialatt Hugót, mint valami
bájos leánykát, átkarolva a kandallóhoz vezeté.
Az étkek felhordattak, az inas eltávolíttatott s a bizalmas társalgás
megindult.
– Nos Hugó, mit végeztél.
– Meg vagyok elégedve.
– Óhajtom, hogy én is az legyek.
– Semmi kétségem benne.
[: Zárai Gyula.]
– Tehát a dologra.
– Im, Bella válasza leveledre.
– Ebben nem is kétkedém – mond Gyula elbizakodva, s a levelet bontatlan
csusztatá zsebébe.
– De nem akart írni.
– Mintha először volna.
– Tehát miért vonakodott?
– Nem volt hozzád bizalma.
– Az elég nem szép, de majd ha jobban ismer…
– Barátságával fog megajándékozni.
– Azt reménylem is.
– Méltán. No de menjünk tovább.
– Kár, hogy nem iszol bort, ez a Laffitte felséges!
– Örömömre szolgál, ha ahhoz értő vendégem élvezi.
– No, én értem.
– Annál kedvesb nekem. Még abból a kagylóból, aztán lássunk az
őz-szeletekhez.
– Mindenre ráérünk, hisz a hitelezők csak délkor jönnek.
– Tehát feltaláltad őket.
– Nem volt nehéz, egyik a másiknak nyomába utasított.
– Kaptak rajta úgy-e?
– Majd szétszaggattak örömükben.
– És Kázmér?
– Nem is gyanítja. Tegnap újra sokat vesztett.
– Következőleg ma este…
– Nem megy nénétek estélyére, hanem nála jő össze társaság.
– Jól van, de Hugó – mond Gyula, s mutató ujját ajkaira illeszté.
– Istenem! hát mi lenne belőlem, ha hallgatni sem tudnék.
– Arra nagyon is számolok. Most pedig érts meg jól, te nénémhez a lehető
legkésőbben érkezendesz, koholj ki rá valami mentséget.
– E készlet mindig bővében létezik nálam.
– Aztán ha látod, hogy Kázmér csakugyan nincs ott, jelentsd betegségét.
– Mire azt?
– Bízd rám a többit, szereped csak ennyiből áll.
– No, hogy ezt jól eljátszam, sem sok fejtörés, sem nagy ügyesség nem
szükséges.
– És az előadandó műben mégis döntő eseményt képez.
– Akármiként legyen, rám számolhatsz.
– Számolok is. Ezzel tisztában volnánk, mint te a kis Czeczillel.
– Vége!
– Czeczillel.
– Örökre.
– Hűtlen lőn?
– Meghalt volna értem.
– Úgy hát te nem szeretted többé?
– Imádtam.
– Mi vetett hát véget a viszonynak?
– Jószivűségem. Tudod, mily jószivű bolond vagyok. Lepkei báró benső
barátom, sok mindenféle miatt lekötelezettje is vagyok, látta
Czeczilemet, lángra lobbant, beteg lőn, őrjöngött, s én kigyógyítám.
– De miként?
– Bemutattam Czeczilnek, s neki tért engedve, magam visszavonultam. A
leányka eleinte szerelemféltő volt, aztán epedett, végre boszút forralt,
s a boszú eredménye, hogy ma Lepkei a boldog imádó, én pedig feledve
vagyok.
– Te csakugyan különös ember vagy.
– Csupa szív vagyok, tetőtől talpig szív. Én mások boldogítására
születtem.
– De csak úgy, ha a boldogítás haszonnal jár.
– Boldog Isten! hisz élnem csak kell. Ha időmet, tehetségemet, sőt
érzelmeimet, s nem ritkán biztonságomat is másoknak hozom áldozatul,
csak kell kevés kárpótlásról is gondoskodnom.
– És azért, szerencsére, pártfogásod mindig olyanokat ér, kik nem
maradhatnak soká lekötelezetteid.
– Más szavakkal, hogy haszonleső vagyok?
– Nem épen, de szerencse, hogy barátaid mind előkelők és vagyonosak.
– Azzal már dicsekedhetem.
És méltó dicsekvését azzal erősíté meg, hogy a madeira utolját kiüríté,
miután a Laffitte elfogyott s theához látott, miből Zárai a harmadik
csészét élvezé, bőven tejezve, mert ajka boros poharat soh’sem érinte.
Hugó még sem szegődött a tejhez, hanem helyette csészéjébe bőven öntött
cognacot, s most szivarozni vágyott, de ezzel már nem kinálta meg Gyula;
gyülölte a füstöt, s bálványozá butorait. Hugó tehát szörpölés közben
csak fogait szívogatta.
A második csésze thea után Hugó nekigyuladt arczczal távozásra készült.
Gyula egyetlen szóval sem marasztalá. Tudta, a mit tudni akart, kiadta
utasítását, most többé nem volt szüksége barátjára.
– Édes Gyulám – mond Hugó felkészülődve – tudod, a legrendezettebb
emberen is megesik, hogy néha pénzzavarba jő.
– Te pedig, ki soh’sem vagy rendezett…
– E pillanatban megvallom, még a rendezetlenségnél is rosszabbul vagyok.
– Következőleg…
– Igen leköteleznél száz forinttal.
Lealázott ellenségnek soha egy gyáva sem nyújtott nagyobb megvetéssel
alamizsnát, mint minővel Gyula adá át a száz forintot.
És soha nagyobb megnyugvással egy napszámos sem tette zsebre
megérdemlett filléreit, mint tevé Hugó a száz forintot.
Szerencse, hogy nem tükrözik magukat a gondolatok az emberek homlokain,
különben mindkettő méltó nevét megtalálta volna, midőn nyájasan egymás
szeme közé mosolygva meleg kézszorítással bucsút vettek.
– Hogy ily emberek is vannak – dörmögé Gyula a távozó után – no de jók
arra, hogy felhasználjuk. Sokszor egy ily jellemtelen ficzkó
boldogulásunkhoz jobban segít, mint ezer szilárd férfi. Az effélének
csak pénz kell, s pénzért olyan lesz, a minővé akarjuk. Ma erényes,
holnap ledér; ma kormánypárti, holnap veres tollas; ma férfi, holnap vén
asszony; ma vigad a vigadókkal, holnap sír az elszomorodottakkal, s
mindezt tiszta meggyőződésből teszi, ha hasznot lát belőle. Ő azt
gondolja: a világ ámíttatni akar, hát ámíttassék. De az ámításról jut
eszembe, hogy rám levél vár. – Ezzel a levelet zsebéből elővoná, s
kényelmes ülést foglalva, olvasott:
«Egyetlen Gyulám! Nehezteléssel kellene szólanom, de az lehetlen; én
önre csak szeretettel tudok gondolni; két végtelen napig nem láttam, mi
voltam én ez idő alatt? Egy elhagyatott, epedő teremtés, mert távol volt
lovagom, hősöm, sőt, ki merem mondani – bálványom. Így szeretem én önt,
azért legyen kiméletes, s oly embert, mint Verdesi Hugó, ne avasson
érzelmeink titkába. Reszkettem neki soraimat átadni, de ön óhajtá, s ez
nekem szent. Ön védelmezi magát elmaradásáért, erre soha sincs szüksége,
van nálam önnek oly szószólója, minőt a világ leghatalmasabb embere sem
képes előteremteni, s ez szerető szívem; védelmezi ez önt eszem minden
vádjai ellen mindaddig, míg verni tud, s míg ön legkisebb hajlamot mutat
irántam. Hogy gondjai vannak, elszomorít… ossza meg velem, ketten inkább
elviselhetjük, csak kérem közbenjáró nélkül, személyesen, mert csak így
édes nekem minden, még a fájdalom is. A viszontlátás után sóvárgó
Bellája.»
Közönyösen gyűré a levelet otthonkája zsebébe, s ajkait elvonva mondá:
– Ezek a szerelmes levelek úgy hasonlanak egymáshoz, mint egyik váltó a
másikhoz, csakhogy egyik kisebb, másik nagyobb összegről szól; egyiket
rögtön kell fizetni, a másikat hosszabbítjuk. Szerencsére ezt
hosszabbítni lehet.
Szellemes elmélkedésiből inasa zavará fel e szókkal:
– Három úr jelenti magát.
– Neveiket?
– Azt mondák, nagyságod rendelte ide.
– Ők? bocsásd be – s midőn az inas távozott, megjegyzé – hogy siettek a
tiszteletben álló rablók! – és oly állást vőn, mint győztes hadvezér, ha
az első hódolatokat fogadja.
Három urias kinézésű egyén lépett be. Mélyen és ferdén bókoltak.
Gyula alig billenté meg fejét.
– Önök tékozló öcsémtől váltókat bírnak.
Mindhárman «igen»-t intettek.
– És mennyiről szólnak? mikor van a lejárat?
– Enyém kétezer forint, s holnap jár le.
– Enyém ezerhétszáz forint.
– Reménylem, a hétszáz kamat?
– Csak törvényesre adtam.
– Mi is, mi is.
– Elhiszem. Határidő?
– Harmadnap – viszonzá a második.
– És ön? kérdé Gyula a harmadiktól.
– Ezerötszáz forint. Lejárat hat nap mulva.
– Ön, látom, sokkal jobb szívű, csak ötven kamatot szed.
– Kérem, készpénzben szolgáltam.
– Mi is, mi is.
– Jól van. Tehát mennyi leszámítással engedik át nekem váltóikat?
– Csak teljes értékben.
– Határozottan?
– Nagyságos uram, mi szegény emberek vagyunk, nem dobhatjuk ki
pénzünket.
– Nem bizony!
– Tehát kifizetem.
A borulni kezdő arczok kiderültek, a hátak meggörnyedtek, s tíz percz
mulva a pénzzel zsebeikben rettentő hajlongás közt távoztak.
Gyula e szókkal:
– Ez jól fog kamatozni – a kifizetett váltókat szekrényébe rejté,
felöltözködék, s a városligetbe kocsizott.


II. (Rendetlen élet.)
Minden kényelemmel, de legkisebb fény nélküli hálószobában, férfias
ágyán mosolygó arczú ifjú szendergett.
Mint súlyos betegnél virrasztó orvos, oly aggodalmas kifejezéssel rázta
őszbeborult fejét egy elég közönséges kinézésű ember, s míg a
mellékszobából vidor zaj hangzott át, ő részvéttel tekinte az alvóra.
Végre valamit maga elébe dörmögött, s az ifjút vállánál érinté.
Az ifjú felrezzent, s merően a férfi szeme közé tekintve kérdé:
– Miért zavarsz fel ily korán?
– Hiszen már delet harangoztak.
– Úgy hát nincs korán.
– Aztán meg valaki van itt.
– A mint kiveszem a hangokból, hát többen is.
– Azok látogatók.
– Szolgálj nekik szivarral.
– Nem vártak kinálást, már tele füstölték a szobát.
– Hát kináld meg italokkal.
– De nincs itthon semmi.
– Van az Európában.
– Van ám, de számadásunk is van ott elég nagy.
– Az a fogadós gondja, jó öreg, és nem a tied. Hozz szaporán néhány üveg
madeira dry-t.
– No, no.
– Egyúttal rendeld meg, hogy estére tíz órakor tizennégy személyre
teríték, válogatott ételek, jó borok és kitűnő szolgálat legyen itt.
– Még az is?
– No ne morogj, neked is jut belőle.
– Boldogabb volnék, ha kevesebb jutna.
– Akkor mi a manóért élnél?
– Hogy egykor nyugodtan halhassak meg, hogy a túlvilágon az én jó
nagyságos uramnak számot adhatnék viseletemről, jó híreket vihetnék
fiáról.
– Döme! hagyj fel az ilyen érzékeny dolgokkal, korán reggel az ember
másra van hangolva.
– Korán?… délkor?…
– Akkor van korán, mikor az ember első álmából ébred, s ha hét órakor
fekszünk le, nem ébredhetünk fel fél hétkor.
– Elég rossz.
– De ha lehetlen.
– Csak meg kellene kisérleni.
– A lehetlent?
– Hét órakor lefeküdni, s fél hétkor felkelni.
– Nem értelek.
– Csak tessék ma este hétkor lefeküdni, majd meglátja holnap reggel,
mily könnyű fél hétkor felkelni.
– Hahaha! ez aztán a teljes lehetlennél is lehetlenebb. Siess, szolgálj
vendégeimnek.
– Hát annak a várakozónak mit mondjak?
– Ki az?
– Nevét sem akarom kimondani, nem szenvedhetem. Istenben boldogult
nagyságos uramnak is sokszor mondtam, hogy kígyót táplál, nem hitte, meg
is adta az árát.
– Ah! Fogaras uram? bocsásd be.
– Inkább parancsolná, hogy kidobjam – viszonzá Döme s távozott.
Ez a Fogaras Vizekinek valaha gazdatisztje volt, később haszonbérlője, s
mint Döme szokta mondani, megrontója. Valóban, a jóhiszemű és
mindenkitől szeretett öreg Vizekit a derék Fogaras oly ügyesen tudta
hálójában tartani, hogy az öreg úr sírja szélén sem vette észre, mily
közel áll a bukáshoz.
Bezzeg megtudta örököse, Vizeki Kázmér, ki azért mégis áldotta atyja
emlékét, s a hol csak képzelé, hogy valami árnyék fér nevéhez, sietett
azt eloszlatni. Akadt aztán, ki a fiú ezen áhítatával visszaélt, ki
keresetet űzött belőle, mint például Fogaras úr.
No de egyet mégsem tagadhatunk meg tőle. Kázmér előtt örökké legmélyebb
tisztelettel jelentkezett, most is, hogy belépe, csupa lábcsoszogás és
hajlongás közt közelíte az illő távolságig, hol szemlesütve megállt.
– No – szólt Kázmér – már kezdek öntől félni.
– Soha sem volt rá oka, nincs is, de nem is lesz.
– Tán atyám számadásai közt megint talált egy kis hibát, melyet szép
összeggel kellene kiegyenlítenem?
– Nem tartozott vele nagyságod, azért bíztam nagylelkűségére.
– Vagy, mint három hó előtt, újra akadt kezei közé valami ezerötszáz
forintos kötelezvény?
– Csak nem gondolja nagyságod.
– De bizony gondolom, s jó, hogy eszembe jutott, én akkor a kívánt
összeget váltóra vettem, s az holnap lejár. Valamire mégis jó volt, hogy
jött, legalább emlékeztet.
– Részemről kérni jöttem.
– Ne kérjen – esék szavába Kázmér – mert nem adok, követeljen, ha van
mit, s akkor kiteremtem a föld gyomrából is.
– Ismerem bőkezűségét, ha boldogult uraatyja nevéről van szó. És csak
áldhatom sorsomat, hogy uraatyjávali feledhetlen összeköttetésemet, mit
a halál széttépett, a nemes szívű és lovagias gondolkozású fiúval
folytathatom.
– De csak annyiban, hogy atyám ellen felhozott sok rendbeli követeléseit
pör nélkül kifizetém.
– Sőt, mondhatnám, szó nélkül.
– Csak a dologra.
– Tudja nagyságod, én szegény ember vagyok.
– Hogyan? elvesztette tőkéit, háza összeomlott, vagy elpörölték?
– Isten őrizz! e csapások egyike is koldússá tenne.
– Úgy hát csak azért nevezi magát szegény embernek, mert nem Rothschild.
– Hehehe! mindig elmés, mindig jó kedvű; no de ez ékíti a fiatalságot.
Nagyságod azért mégis tudja, hogy szegény ember vagyok, azt is tudja,
mily drága nálam a becsület?
– Azt tudom, mert e czikkből néhányszor vásároltam öntől egy keveset,
de, mondhatom, méreg drágán.
– Nem fogy ki az élczeskedésből s mondhatom, jóizűeket tudnék nevetni,
ha nem hozott volna oly komolyan aggasztó ügy ide.
– Halljam.
– Nagylelkűségéhez folyamodom.
– És erszényemre hivatkozik?
– Nem, nemes szívére.
– Kiváncsivá tesz.
Fogaras komolyan zsebébe nyúlt, levelet vőn elé, s azt Kázmérnak
nyújtva, kérdé:
– Ismeri ez irást?
– Nem kerül fejtörésbe, mert Zárai Gyula van aláírva.
– Tessék csak olvasni.
Kázmér mosolyogva átfutá, s ezen megjegyzéssel kézbesíté Fogarasnak:
– Bizony, csinos szerelmes levél.
– És tudja, kinek szól?
– Ön megijeszt. Csak nem nejének?
– Leányomnak.
– Azt rendén találom, leánya igen csinos.
– Zárai úr nagyságodnak rokona.
– Unokabátyám.
– Uram, nekem e leány szememfénye.
– Az egy atyának csak becsületére válik.
– És ön unokabátyja,… no de olvassa a levelet.
– Úgy látszik, fülig szerelmes bele.
– De én nem afféle divaturacsnak neveltem.
– Az nem az én hibám.
– Nagyságod igen könnyedén veszi a dolgot.
– A patvarba! hát én unokabátyám gyámja, vagy ön leányának őre vagyok.
– Nem, de segíthet a dolgon. Lássa, az a szegény leány már el van
bolondítva.
– Mit tehetek én róla? Leányának azért van szíve, hogy szeressen; önnek
pedig azért van esze, hogy tudja, mit kell tennie.
– Eszem e lépést tanácslá.
– Én meg viszont azt tanácslom, hogy őrizze leányát, ha olyan, kit
őrizni kell.
– Hisz nagyságodnak oly kevésbe kerül, hogy engem nagy aggodalomtól
megmentsen. Beszéljen komolyan urabátyjával, hogy hagyjon fel oly
lépéssel, mely vagy sikertelen, vagy romlásra vezet, de boldogságra
semmi esetre. Ne akarjon egy fiatal leány jó hírnevét, s egy atyai
szivet összetiporni; legyen méltó rokonihoz, önhöz, ön feledhetlen édes
atyjához, és a névhez, melyet visel.
Kázmér felegyenesedék; homlokát egy redő metszé át, midőn szemöldeit
összevonva, Fogaras elé lépett. Átjáró tekintetét rászegzé s darabig
néma maradt. Végre elnyomott indulat hangján szólt:
– Uram! minek tart ön engem? Jószivű bolondnak, az megjárta; előállt
meséivel, odaadtam pénzemet; jött holmi elavult, vagy eltévedt
irományokkal, s atyám ellen újra követelést támasztott, drága pénzeket
szedtem fel és fizettem; most kifogyott, vagyis inkább látja, hogy én
fogytam ki, hát új tervet koholt s valakinek jelleméhez, vagy, mi öntől
jobban kitelik, erszényéhez engem kulcsnak akar felhasználni. Köszönje,
hogy nincs itt Döme…
– De nagyságos uram!
– Szót se! irtózom öntől, s követelem, hogy többé küszöbömet át ne
lépje. Éljen boldogul.
Fogaras ajkába harapott, s midőn az ajtón kilépe, visszatekintve mondá:
– Megállj, büszke koldus! még a szemeten foglak látni. – És elrohant,
mintha csakugyan félne Dömével találkozni.
Kázmér hahotázva lépett a mellékszobába, zajongó barátai közé.
– Képzeljétek – mondá kézszorítás közt – korán reggel milyen kalandom
volt.
– Tán valami kettős játékban visszanyerted a tegnapi veszteséget.
– Reménylem, ez nem hasonlít hozzám.
– No, no, jegyzé meg a másik, mindig mondtam, hogy Kázmér titkos Don
Juan.
– Ellenkezőleg, barátom, szerelmi villámhárító.
– Ez új valami.
– Reménylem – mond a harmadik – maga a hölgy fáradt ide kérelmével.
– Nem bizony, hanem atyja.
– Minő szemtelen.
E pillanatban lépett be Zárai Gyula.
– Ime, kalandom hőse – kiáltá Kázmér.
Gyula megdöbbent s félhangon susogá maga elé:
– Csak nem tudja még?
– Üdvözlünk – zúgák valamennyien – üdvözlünk, te veszedelmes bárány!
– De barátim! – rebegé Gyula – én nem értelek…
– Már kezdünk ismerni, te titkolódzó szerzetes.
– Szerencsés kalandodra igyunk egyet.
– Tudjátok, sohsem iszom.
– Kezdem hinni, hogy ez is titkos erényeid közé tartozik s csak akkor
élvezed, ha senki sem látja.
– Uraim! beszédetek mindig rejtélyesb – csodálkozék Gyula.
– Mindjárt megérted – mond Kázmér – karhatalomért folyamodtak hozzám
ellened.
– Ellenem?
– Igen, egy atya leányát akarja visszafoglalni.
Gyula könnyebben lélekzett.
– Valami félreértés – szólt szenteskedő mosolylyal Gyula – vagy izetlen
tréfa az egész.
Kázmér gyöngéden karon fogta Gyulát, s azt súgá neki:
– Kezemben volt az okmány, maga Fogaras közlé velem.
– És te?
– Kérdheted-e? elutasítám.
– Tapasztalni fogod köszönetemet.
– Ah, mit látok, Vilmos – szólt Kázmér egy szőke ifjúhoz – még nem mult
el a huszonnégy óra, reménylem csak látogatáskép jöttél s nem pénzedért,
melylyel a tegnapi játéknál adósod maradtam?
– Ha nem ismernélek oly jól s nem becsülném annyira gondolkozásodat –
viszonzá a megszólított – e nyilatkozatot sértésnek venném. Sőt, légy
meggyőződve, mihelyt négy szemközt szólhaték veled, megkértelek volna,
hogy csak alkalmilag fizess.
– Tudom, tudom – mond Kázmér, melegen szorítva kezet az ifjúval – jó fiú
vagy. És most barátim! bocsánat, öltözködéshez fogok, mert látogatást
kell tennem.
– Nagynénénknél? – kérdé Zárai.
– Kérlek, ments ki annál a jó néninél, őt véghetlen szeretem, de
estélyeitől félek, pedig ha ma meglátogatom, ott fog.
Zárai Gyula győzelmesen mosolygott.


III. (Egy kedves teremtés.)
A Pálmay ház nagyon divatban volt. Az előkelő világ sok élvet,
szórakozást és fényes estélyeket köszenhete e termeknek.
Pálmayné, született Lilienthal bárónő, imádta a fényüzést, s Pálmay, ki
hallatlan szerencsének vélte, hogy neje bárónő, boldog volt két marokkal
szórhatni a pénzt, még győzte, mikor már nem győzte, adogatott és
zálogolt el egymásután minden jószágot, de a háztartásnak fényéből nem
volt szabad veszíteni, mert ez lesújtaná a bárónőt.
Mivel Pálmayné bárónő, leányát Angeliquet is bárónőzték, s ezen a réven
Pálmay is bitorolta a méltóságos czímet.
Napjainkban ez nem szerénytelenség, hisz most az üzletétől visszavonult
hentest is nagyságolják. Ez újabb korban minden politikai törekvéseink
vívmánya.
A méltóságos úr pénzt ment hajhászni.
Angelique pipereasztalánál ült s a hajlékony komorna az utolsó
simításokat végzé választékos öltözetén.
A bárónő egykedvűen nézegette a zsebkendő rendkívül fáradtságos
hímzését.
[: Angelique pipereasztalánál ült.]
– Rebekka! – kezdé Angelique, iszonyún kellemetlen arczot mutatva –
nagyon elégületlen vagyok.
– De kérem, bárónő – mond a komorna, úrnőjét köröskörül végig tekintve –
mivel?
– Az egész öltöztetéssel.
– Csak parancsoljon, mit másítsak, vagy igazítsak.
– Hát én törjem azon fejemet? miért tartom?
– Hogy szolgáljam, hogy parancsainak engedelmeskedjem.
– És hogy jól öltöztessen.