A slemíl keservei - 2

Ha dühöm égő indulatja
Öklözne, tépne, fojtogatna,
És ami bennem forr, a méreg
Szived kirágva ölne téged!
Vagy azt hiszed: nem vagy hibás?
Nem bűn a báj, a csábitás?
Nem orv, ki védtelenre tör?
Nem gyilkos, aki szívet öl?
Tünnél elémbe, hogyha leslek!
Jönnél felém, mikor kereslek!
Tünnél elém, jönnél felém,
Lennél enyém, lennél enyém!
Úgy, úgy teszek! ha úgy esett,
Hogy ujra látlak, rádlesek,
Rádrohanok és rádtörök
És csókolok – meg jó: ölök.
Az őgyelgő nagy csőcselék,
Mely észre sem vett tán elébb,
Mig átrohantam sorait
Utánad ott, utánad itt:
Csak hadd ijedjen és hadd álljon,
Hadd nézzen és hadd kiabáljon –
Hogyha nem üdvözülhetek,
Kárhozzam el, de teveled!
Bünhődnöd kell, mert nagy a vétked,
Hogy oly nagyon szeretlek téged!“
„Úgy teszek majd!“ A leánynak
Képe tünt fel képzetében
Ingerelve indulatját
És kioltva az eszét –
„Úgy teszek majd!“ A leírás
Csak hevíté szenvedélyét
És a percz fellobbanása
Akaratba gyúlad át.
„Úgy teszek, ahogy’ megirtam,
Úgy teszek majd!“ És ledobbant
És a padlón elterülve
Vonagolva zokogott.


HETEDIK ÉNEK.
Sántikálj csak, jó trochæus –
A négy lábad hogyha biczczen
Vagy az oldalad nyilallik,
Bár caesurát nem kapott:
Sohse bánjad! Jobb a sorsod,
Mint lehordott jámbusimnak;
Boldog állat! ládd-e, téged
Nem ugat a kutya sem!
Hol is hagytuk el Slemílkét?
Úgy, igaz, a földön fekve.
Ime, nyájas olvasó, most
Más helyzetben látod őt.
Ottan áll egy utcza sarkán
Kémlelődő, vizsga szemmel,
Melyet piszkos úti porral
Teleszór az esti szél,
S míg a szél nagyobbul egyre
S a porfelhő is kavargóbb
És az út sok karcsu fája
Hajladozva búg, recseg,
Hároméves kiskabátját,
Melyrül a gombok lesírnak,
Égő, fulladó nyakára
Lázas ujjal hajtja föl.
A halánték lüktetése
Tompán zúg le a fülébe,
Könny csiklándik a szemében,
Cserepes az ajjaka,
És a térde reszketését
És a foga vaczogását
Lábdobbantva, ajkszorítva,
Szembehunyva küzdi le.
Hogy’ került ő err’ a helyre?
Édes istenem, hisz’ ebben
Máskor talán nem is volna
Semmi rendenkívüli,
Hiszen évek töltek avval,
Hogy Slemíl úr reggel-este
Utczahosszat járva-járkált
Várakozva fel s alá –
De a passióknak utján
Most utószor jár alá-fel
És e léptek mérnek rája
Üdvöt és elkárhozást.
Aznap este, hogy agyában
Megfogamzott a vad eszme,
Alkonyatra búcsuzóul
Kisütött a napsugár,
S a vasúti állomásnál
Általútazó királyként
Pillanatra megjelenve,
Mosolyogva tünt tova.
Másnap aztán tiszta, pompás
Nap ragyogta át a tájat,
S ez elé csak olykor-olykor,
Hogyha port vetett a szél,
De Slemílt ez nem zavarta
S az álmatlan éj kimultán
Hálás szívvel üdvözölte
A reményadó napot:
„Légy ezerszer üdvözőlve
Tiszta, fényes nap sugára –
Tiszta, fényes igazomnál
Légy segítőm, légy tanúm!“
Estefelé még nagyobbra
Vált a szél, – de ő elindult,
Miután egy még aránylag
Uj ruhába öltözött,
S hogy kalapja jobban illjék
A fejére, bő keretjét
Megszükíté a Pester Lloyd
Összehajtott ívivel,
És magával víve apja
Czifra, régi tőrösbotját,
Egy sarokra lesbe állt a
Rácsos kertes ház elé.
Fel s alá járt, félve elsőbb,
Majd halálos nyúgalommal –
Ó be illik kurta lábhoz
A halálos nyúgalom!
„Légy ezerszer üdvözölve,
Tiszta, fényes nap sugára,
Tiszta, fényes igazomnál
Légy segítőm, légy tanúm!
Aki engemet bolyongót
Annyi úton át kisértél,
Ó ne tűnj le, ó ne hagyj el
Ezen az egy útamon!
Majd ha láttál rárohanni,
Majd ha fölhatott a jajja,
Majd ha felszökött a vére,
Föl, hozzád, az egekig,
Akkor, ó akkor boruljál
Alkonyesti bíborodba,
Fullaszd vérbe a világot,
Mikor ő elvérezik!
Mert nekem rá több jogom van,
Több okom van, mint a mórnak,
Akitől reszketve bújtak
A szemérmes csillagok:
Megbocsátva leborulnék,
Hogyha hűtelennek hinném –
Az a vétke, az a bűne,
Hogy sosem volt az enyém!“
És a szél szárnyára vette
A boszúnak izenetjét,
Szárnyabúgva, síva, zúgva
Vitte azt fel a napig –
„Van jogod rá, van jogod rá
Én szivem!“ kiált rekedten
A fiú – és ebb’ a perczben
Lép az útra a leány.


INTERMEZZO.
Airy fairy Lilian,
Flitting fairy Lilian
– – – – – –
Cruel little Lilian!
(Tennyson.)
Nyájas olvasó, ha egykor,
Amikor még ifju voltál,
Áttanultad a poézis
Czélszerű szabályait,
Úgy tudod, hogy mostan kéne
Gyors erővel, drámamódra
A csomót, melyet kötöttem,
Ujra széllyeloldanom;
S épen most jutott eszembe
Az, aminek sohse kéne
Ujraélni a szivemben:
A magam szerelme az.
Anch’ io! Én is szerettem,
Engemet meg nem szerettek, –
S amikor eszembe ötlik
Ez a fájó szerelem,
Nem tudok mesét bogozni
S nincs erőm bogot megoldni,
Nem tudok mást, mint sohajtva
Emlegetni egy nevet.
Itt az egy-en van a hangsúly:
Egy nevet, egyetlenegyet,
Melyen kívül semmi más név
Énnekem nem létezett;
Ezt az egy nevet susogtam
Halk beszédben önmagamnak,
Hogyha keltem, hogyha jártam,
Ha az álom elfogott,
Ezt az egy nevet susogtam
Lázban égve, vágyban élve
És ez egy név csengésétől
Dalra dal kelt ajkamon,
Ezt az egy nevet susogtam,
Hogyha néha-néha, ritkán,
Sors kegyelme vagy szeszélye
Szembeküldött ő vele,
És amig perfekt causeurként
Médisáltam – az időrül,
Titkon ajkam azt rebegte:
„Lilian, ó Lilian!“
Vége annak az időnek,
Nem sohajtok semmi névre,
És az égő szerelemnek
Istenucscse vége már!
Hogyha néha-néha látom
Bálriportban, tomboláknál
Vagy egyéb ily alkalomkor
Nyomtatásban a nevét,
Hosszasabban a szokottnál
Nézem át a hír rovatját
S gondolom: legyen megáldva,
Akié volt e riport,
Legyen áldva a szedő is,
Aki ezt a hirt kiszedte,
Legyen áldva a kihordó,
Akitől ezt megvevém,
S legyen áldva a kis szőke
Főnek minden aranyszála,
Áldva a két drága szemnek
Kéksugárú mosolya,
Áldva tánczos lábacskája
Minden apró libbenése…
Igy merengek el sokáig –
Ám a szívem nem sajog…
És a szívem föl se dobban,
Majd ha férjhez látom menni,
Az se bánt, ha mással nemz is
Fiakat meg lyányokat –
Ó de félek, hogy, ha majdan
A halálos ágyra rogytam
S az idő int, hogy siessek,
Mert nagy út vár még reám,
Hogy majd akkor nem bucsúzom
Senkitől, akit szerettem,
S ajkam nem mond ellenimnak
Nyugtató bocsánatot,
S istennek nevét se hívom:
Félhalottan, végsohajjal
Átsohajtom a halálba:
„Lilian, ó Lilian!“


NYOLCZADIK ÉNEK.
S ím, a kertnek ajtajában
Megjelent a szép leány;
Egy öreg angolnő és egy
Uj napernyő volt vele.
Olyan szép volt, olyan szép volt,
Olyan asszonymódra bájos,
Részegitőbb, mint az absynth,
A havanna s a hasis!
Olyan szivdagasztó édes
A fehér nyak mozdulatja,
Ahogy’ a folyton kavargó
Szélrohamtól fordul el,
Mely a könnyü csipkeernyőt
Majd kitépi a kezéből
S rászoritja termetére
Ingerlően a ruhát.
Ó ne menj, ó ne menj,
Ne a bizonyos halálba!
Fuss el a fehér nyakadra
Készülő vad kéz elől!
Ó ne állj ki mosolyogva
Nyilt szeműen a száguldó
Fékevesztett, sarkantyúzott
Szabad őrület elé!
„Van jogod rá, van jogod rá
Én szivem!“ kiált rekedten
A fiú és szemmeresztve
Lép rohan a lány elé…
De amint emelné karját,
És még egy utolsót lépne,
A felbúgó szél lekapta
Fejéről a kalapot,
És lecsapta porba, sárba,
És kikapva belsejéből
A Pester Lloyd első lapját,
Fölvivé az egekig,
S körbe nyargalt a kalappal
Utczahosszat, míg Slemíl úr
Ijedt reflexmozdulattal
Nagyot nyult a semmibe,
S majd, kisérve a járóknak
Széles szájú mosolyától
És vagy négy suszter-gyerektől,
Futott a kalap után.
Semmi vonzó, semmi bájos
Ebben a vad nyargalásban,
Ó sohsem volt a bakugrás
Megnyerő harmónia!
Sohasem gyúlt szerelemre
Bármely alkalmas leányszív,
Ha négykézláb rugdalódzott
Előtte az ideál!
Ó nagy isten, mért teremtél
Kalapot meg két ballábat
S mért akartad, hogy a földön
Vargainas is legyen,
S mért akartad, hogy a legjobb
Ember is nevetve nézze,
Kárörvendve kikaczagja
Embertársa bajait?
Ó mily édes kaczagással
Nevetett a szép leány!
A lehúnyó nap tüzében
Csillogtak kis fogai,
Homlokán a selymes fürtök
Olyan édesen rezegtek,
Úgy ragyogtak kék szemében
A mosolynak könnyei!
Mint a fénylő ég boltjára
A jegek fehér felhője,
Úgy vonult fel kék szeméhez
Kis, hideg, fehér keze,
S mint felhők mögűl az égbolt
Ki-kibukkan, ha kiváncsi,
Perczre-perczre feltekintve
Nézte, nézte a futót –
A Slemíl meg tovanyargalt
Le-lebukva és lihegve,
Folyton űzve rossz kalapját
Sokszeszélyű utjain,
Amig végre vad futással,
Sem kalappal, sem leánynyal,
Emberekkel sem törődve
Tünt a messzeségbe el…
És ki tudja, hogy valóban
A kalapját kergeté-e,
S nem rohant-e, nem futott-e
Voltakép maga elől?
Nem futott-e, hogy majd többé
Azt az arczot meg ne lássa,
Azt a hangot meg ne hallja
Soha, soha, sohasem!


EPILOG.
Már a nap letünt az éjbe,
Csak piros visszfénye lángolt
Fellobogva és lohadva
Mint a bús emlékezet,
Már a szélvész is lelankadt,
Már a fák is csöndesűltek,
Néha-néha csak, ha súgták:
Soha, soha, sohasem!
Soha, soha, sohasem! –
Mondjuk el hát még utószor
Mosolyogva és sohajtva:
Isten önnel, kis slemíl!
Váljék önből is filiszter,
Járdahágó, tollszárrágó
És kenyérért öklelődző –
Isten önnel, kis slemíl!
A Slemílt a rohanásban
Egy barátja fogta meg,
És megállítván az ifjat,
Végig mérte kérdezőn.
Nagy-nehéz volt szóba fogni,
De mikor megkezdte, akkor
Szakadatlan tört belőle
Fölzokogva a beszéd.
Majd lecsítult és karöltve
Fölmenének a barátok
Abba a szűk kis szobába,
Melyben a Slemíl lakott,
Ahol a barát leülve,
Szótalan hallgatta végig
A Slemíl szerelmi búját
És szerelmes verseit.
Majd azonban egyik versnél,
Amely a teremtést szidta,
Rátekintve a papírra
Szólt, szavát megnyomva jól:
„Nem, barátom, aki „Isten“-t
Nagy kezdőbetűvel írja,
Annak semmi kérdésére
Nem felel a tudomány!“
Majd meg aztán, hogy Slemíl úr
Olyan verset olvasott fel,
Amelyikben egy kegyelmes
Pillantásért esedez:
„Nem, fiam, aki a csókot
Kegynek nézi, nem adónak,
Az ugyan hiába várja
Asszonyajkak csókjait!“
Majd szivart vett, megmetélte,
A gyertya tüzébe mártá
És a füstjét szertefújva
A homályba visszadőlt,
S míg a gazda nagy zavarban
Visszarakta a sok irást
Ágy alá, asztal fiába,
A pamlagról igy beszélt:
„Fiatal vagy, nem tapasztalt –
Voltam én is egyszer ilyen,
Irtam verseket robotba,
Hogy csak ugy kongtam belé –
Abbahagytam, mert beláttam,
Hogy nem új az, amit írok
És a régit sokkal szebben
Már megirták ezeren,
És beláttam, hogy manapság
Jobb a gáz a holdvilágnál
S többet ér egy hausse a börzén,
Mint a legszebb költemény,
És a lantomat megütve,
Még utószor, búcsuzóul
Ujkoromnak a prológját
Eldanoltam imígyen:
Vége a meddő sohajnak,
Vége a szerelmi dalnak,
Aki egyre azt daloltam,
Szerelemrül ajkam hallgat,
Nem kivánlak vissza többé,
Álomcsókok, álomrózsák,
Képzeletnek tengerénél
Többet ér egy csepp valóság!“
VÉGE.