A régi ház: Regény - 11

Total number of words is 4047
Total number of unique words is 1854
34.3 of words are in the 2000 most common words
47.8 of words are in the 5000 most common words
54.7 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Az utóbbi években a ház környéke is egészen megváltozott. A hajdani
ácspiac telkén nagy, idegen bérházak épültek és kormos tűzfalaik
csúnyán, tolakodón néztek be az udvarkertbe. Az Ulwing-ház és a Duna
közé négyemeletes épületeivel egy keskeny utca állt. Anna nem láthatta
többé ablakából a szép, nagy folyót, a várhegyet, a tornyokat és a
Jezsuita-lépcsőt, melyen valamikor Sebastián bácsihoz kapaszkodott föl
az út. A szobákban későbben lett reggel, mint azelőtt. A szemközti házak
bele öntötték árnyékukat az ablakokba. A nap már sohase sütött be és az
este korábban jött el, mint régen.
Annának gyakran eszébe jutott, hogy ha a nagyatyja visszatérne, nem
ismerné ki magát az ő kedves városában, nem találna már haza.
Gyorsan nőtt és fejlődött a város és gyorsan multak az évek. Minden
gyorsabb lett, mint régen volt. Anna emlékezett: a gyermekkorában
szélesen, nyugodtan telt az idő, most szinte rohant, mintha lejtőre ért
volna.
Tamásnak befolyásos, nagy állása volt a hivatalában. A két fiú már régen
iskolába járt és Anna, mikor kikérdezte a leckéjüket, sok mindent
megtanult, amiről addig nem tudott.
Az udvarkertben kinyíltak a virágok, eljött a szünidő. Aztán hirtelen
megint csak tél lett…
Karácsonyeste volt.
Nem az a hajdani gyerekkarácsony, amikor még miden gyönyörű csoda és a
fenyőfát földöntúli erdőkből, égő gyertyákkal angyal hozza el a havas
háztetők fölött. Ez már felnőtteknek való, józan karácsonyeste volt.
A fiúk mosolyogtak a mesén. Előtte való éjjelen ők maguk diszítették föl
a fát. Vacsora után aztán álmosak voltak mind a ketten és csendesen
szedték össze a napszobában az ajándékokat.
György egy zsebórát kapott és könyveket és egy igazi puskát az atyjától.
A kis Lászlónak építőköveket vett édesanyja.
– Siessetek. Későn van, – mondotta Tamás.
Egyszerre kiment az álom a fiúk szeméből.
– Jövő karácsonyra hídjátékot kérek, – határozta el a kisebbik őszinte
gyermeki telhetetlenséggel.
György fölvonta a vállát.
– A helyedben olyan lovakat kérnék, mint aminőket a Váci-utcában láttunk
a kirakatban. Mikor én kicsi voltam, nem csináltak még ilyen szép
játékokat.
– Te mindig csak lovakra gondolsz, – vetette oda a kisebbik, – én pedig
hídat akarok építeni. Mire nagy leszek, a Dunán építek hídat és sok
vámot szedek mindenkitől.
– Ostobaságokat beszélsz, – mondotta a bátyja, – hiszen a lovakon is
meggazdagodhatik az ember.
Tamás elmosolyodott és a feleségéhez fordult:
– Ezekben benne van a nagyatyád jó vére is.
Anna a fiúk után nézett. A kisebbik szőke volt és kékszemű, mint az
Ulwingok. Csontos kis ökle hasonlított a dédatyja hatalmas kezéhez és ha
haragudott, ferdén tartotta az állát és a szeme egészen hideg lett.
– De az alakjuk, a mozdulatuk a tied, a fejük formája is, – mondotta az
asszony és, amit régóta nem tett, végigsimította Tamás fejét ott, ahol
olyan nemes, finom vonallal hajlott bele a nyakába. Hálából tette, mert
szerette az ő vérét a fiaiban. Aztán átsiklott a keze a férje vállára és
egyszerre mérhetetlen vágyódás fogta el, hogy oda támassza a homlokát.
De vajjon mit gondolna Tamás? Ennyi idő után? Talán csodálkoznék, talán
félremagyarázná… Halványan elpirult és kiegyenesedett. Eszébe jutott,
hogy valahányszor puszta gyöngédséget kért, Tamás mindég mást adott
neki. A férfiak nem értik meg soha, mikor az asszonyok a lelkük számára
kérnek tőlük valamit.
Anna egy pillanatig még elgondolkozva állt a férje mellett, aztán,
mintha túláradt volna benne az, amit nem lehet kimondani,
ellenállhatatlanul a zongorájához ment.
– Énekelni akarsz? – kérdezte Tamás és egyszerre kedvetlen lett. –
Hiszen Walter Ádám megigérte, hogy eljön. Zenélhettek még eleget.
Anna megállt és a válla fölött visszanézett rá. Szemének és ajkának a
szeglete lassan, szomorúan húzódott fölfelé.
– Jer inkább ide mellém, – mondotta Tamás, – jer, beszélgessünk.
– Beszélgessünk… Anna ajkán mint egy élettelen visszhang, ismétlődött
meg ez a szó, amely nem szó, hanem egy név, valakinek a neve, aki sohase
jön, ha hívják.
Egymásra pillantottak röviden, kérdőn. Aztán lemondó lett a csend. Annyi
kicsiny szó és annyi nagy hallgatás volt már közöttük, melyben nem
egymás felé mentek, hanem el egymástól, távolodón, ki-ki vissza a saját
lelkébe, hogy most előlről kellene kezdeni mindent, ha beszélni
akarnának. Fájdalmasan előlről és… ma karácsony este van.
Illey egyszerre fölkapta a fejét.
– Hallod?
Anna összerezzent és fázósan nézett a sötét szobák felé.
A nesz finoman, makacsul ismétlődött, mint egy parányi fúrószerszám
hangja, mely a dolgok mélyében munkálkodik. Újra és újra kezdődött. Egy
pillanatig a mennyezet vakolata alól hangzott, aztán a padlóból jött
föl, az ablaktokból a szemöldökfából, mindenünnen.
– Hallod? – kérdezte Tamás és keze megállt a levegőben a mozdulat
közepén.
– Én már régóta hallom, – Anna szája remegett, mikor mosolyogni próbált.
Megint elnémultak mind a ketten és a szú tovább dolgozott a régi házban.
Tamás szinte fellélegzett, mikor Walter Ádám lépései behangzottak a
folyosóról. Elébe ment és kivette kezéből a hegedűtokot.
– Isten hozta, kedves troubadour, – aztán, mintha maga is észrevette
volna ellenőrizetlen iróniáját, hirtelen tette hozzá. – Foglaljon helyet
tanár úr, – és szivarral kínálta meg a vendéget.
– Vagy igaz, maguk zenélni akarnak. A feleségem már egy óra előtt
szellőztetni kezdte a zongorát, – halkan nevetett és közben kissé
gúnyosan nézte Walter nyakkendőjének a nyelvét, mely fehér gallérja
mellett a levegőbe meredt.
– Mi ujság a városban?
– Én csakis zenészek közé járok, – mondotta Walter jóakaratú
művész-leereszkedéssel, – ott most Wagner Richárd Parsifal partiturája
fölött áll a harc. A muzsikusok ökölre mennek.
Illey egy kissé hátra vetette a fejét.
– Mondja, tanár úr, maguk igazán komolyan veszik ezeket a dolgokat? És a
művészetet is egészen komolyan veszik?
Walter Ádám fölhúzta alacsony homlokát. Gúnyos elnézéssel mosolygott.
Anna úgy nézett rá, mintha kérné, ne folytassa ezt a tárgyat. Mindég
kínosan érintette, ha a férje ezekről a dolgokról beszélt. Szinte
ellenszenvesen következetlennek, dacosan tagadónak találta őt ilyenkor:
nem szerette így látni.
– Tudom, hogy haragszol, ha mondom, – folytatta Tamás könnyedén, – de az
én magyar fajom csak a természet magyarázó utánzatának tekinti a
művészetet. Nincs szükségünk rá, hogy művészek álljanak közénk és az élő
természet közé. A kondás is meglátja az alföldi naplementét, a juhász
is, anélkül, hogy rímbe szednék neki a szépségét.
Walter elfordította az arcát, mintha szabadulni szeretne Anna lenyügözőn
kérő tekintetétől. Felelni akart, mert felelnie kellett:
– Én csak a zenéhez értek, csak arról beszélhetek. Az nem a természet
magyarázó utánzata, az az embernek egyetlen, önmagában élő, önmagától
való művészeti alkotása.
– Én is azt hiszem, – mondotta Anna halkan, – minden művészet létezőt
másol, a zene nemlétezőt teremt.
„Hogy egyetértenek“, gondolta Tamás kelletlenül. Szinte félvállról
kérdezte:
– Hát vajjon a zenészek nem a nádastól, az égzengéstől, a széltől, a
madártól tanulnak-e?
– A természet csak harmóniát és disharmóniát ismer, – felelte Walter
Ádám, – a melódiát az ember teremtette. Melódia nincs a természetben.
– Ne mondja, tanár úr, hát sohasem járt kinn az erdőn? Sohasem aludt el
egy patak mellett a mohában?
Walter Ádám megrázta a fejét.
– Úgy látszik, nem értjük egymást.
– Lehetetlen is, – mondotta Illey, – maguk azok közé tartoznak, akik
komolyabban veszik a festett képet, mint az igazi tájat. Én nem az
illatszeres üvegben szeretem szagolni az ibolyát, hanem az erdő alján.
Walter hirtelen Annára pillantott, aztán mintegy összehasonlítóan
Tamáshoz fordult:
– Illey úr úgy hat rám, mint a cigány-muzsika.
– Cigány-muzsika… ismételte Anna elgondolkozva, – és én… mi vagyok én?
– Egy Schubert-dal, – felelte a zenész.
Tamás kurtán nevetett.
– A kettő nem illik egészen együvé… Gyujtson rá, tanár úr. Vagy igaz,
maguk zenélni akarnak.
De Walter Ádám az nap nem vette elő a hegedűjét a tokból. Egy kis
bokréta volt benne. Annának szánta, azt sem vette elő. Elvitte magával,
ki a hóba, vissza a fehér, karácsonyi éjszakába.
Mikor újra eljött, egy nagyobb bokrétát hozott. Ujságpapirba csavart,
szegény, ügyetlen bokréta volt. Félszegen tette le Anna mellé a
zongorára és mindinkább zavarba jött.
– Kérem, ne köszönje, szót se érdemel. Egészen véletlenül jutott
eszembe.
Anna arcán egyszerre átrezzent valami, ami hasonlított a fájdalomhoz.
Már nem hallotta Walter hangját, már nem tudta, hogy virágot hozott,
egyedül csak azt tudta, hogy Tamás soha, sohasem adott neki virágot.
„Miért?“… és keze sejtelmes, álomszerű accordokat ébresztett fel a
zongorán. Gyöngéden beesett arca öntudatlanul tragikussá vált. Énekelni
kezdett… Egy mély kérdés énekelt a hangjában. Egy egész asszonyélet sírt
föl benne, panaszkodott és könyörgött. Szívszaggatón könyörögte az
elérhetetlent, az elmúlt fiatalság igéretét, az álmot, a beteljesülést.
Walter Ádámot birtokába vette az elragadó asszonyi hang. Az ajtóhoz
ment, szinte féltékenyen betette, aztán mozdulatlanul támaszkodott a
falhoz… Igézetten állt ott még akkor is, mikor az utolsó dal elhangzott.
Nem volt ideje nyugodtra keményíteni a vonásait és, mert Anna ebben a
pillanatban maga is szenvedett, megértette Walter tekintetét. Egy
szomorúan hálás mosolyban vette át a gyöngédséget, mely szótlanul áradt
feléje… Igy maradtak egy pillanatig. Anna volt az első, aki felrezzent.
És mintha föl akarta volna ébreszteni a másikat is, az ajtó irányába
fordította a fejét.
– Azért csuktam be, – mondotta Walter alázatosan, – hogy a hangja ne
legyen ma másé, csak az enyém…
Aztán elment és az asszony sokáig nézett bele a növekvő homályba. Az az
érzés, melynek a melege megérintette, föllobbantotta az ő saját,
kihültnek hitt érzéseit.
Tamás nyitott be az ajtón. Annának ekkor jutott eszébe, hogy a férje
vadászatra megy, bizonyosan búcsúzni jön tőle.
– Hát elment a troubadour? – Illey körülnézett a szobában. Egyszerre
meglátta a bokrétát a zongorán. – Most már virágot is hoz neked?
Anna ráemelte a szemét.
– Tudod-e, Tamás, az jutott eszembe, hogy te sohasem adtál nekem
virágot.
– Csak nem adok neked olyan virágot, amely a más földjén termett! –
Illey kurtán fölnevetett és egy csók, egy búcsúszó nélkül kiment a
szobából.
Igy még soha se váltak el egymástól. Anna csodálkozó pillantással nézett
utána.
– Mulass jól! – kiáltotta és nem ismert rá a saját hangjára. Hideg és
közömbös tudott lenni.
Mikor Tamás lement a lépcsőn, hallotta Anna zongorájának a hangját. Egy
szomorú dallam áradt szét a házban… Olyan ellenségesen csapta be maga
mögött a gyalogkaput, mintha ezzel akarta volna agyonütni a zenét. A
bérkocsiból fölpillantott. Egyszerre eszébe ötlött, hogy Anna régen
mindég utána nézett az ablakból. Régen, valamikor… „Most talán örül,
hogy elmegyek és élhet a zenéjének. Abban találkozik Walter Ádámmal.“
Gőgösen taszította el magától Walter képét. Nem akart egyszerre gondolni
reá és Annára, de azért a két kép megint összeszövődött az agyában és ő
kifosztottnak érezte magát.
A bérkocsi zaja elhangzott. Fönn, a napszoba homályában ketté tört a
zene. Annát fojtogatni kezdte az égető keserűség, mellyel a férjére
gondolt. Hát nem látja Tamás? Hát nem tudja meglátni, hogy szenved, hogy
hazugsága a mosolygása, a nyugalma, a közönye? Hát nem látja, hogy csak
álarc az egész? Álarc… ijedt mozdulattal kapott az arcához, mintha le
akart volna tépni róla valamit…
És ebben a pillanatban legalul, sok emlék alatt, a lelke legmélyében
bizonytalan derengés támadt. A feledésből lassan küzdötte föl magát egy
régi, meg nem értett mese. Eleinte csak a képét látta: a kis órásboltot,
a félköríves ablak előtt a nagyatyját, Sebastián bácsi öreg kezét, a
violaszínű frakkot, a csattos cipőket. Ujra hallotta a hangját.
Töredezett, összefüggés nélküli szavak jutottak eszébe, a szívéhez
értek, egyszerre világos lett.
Nem, az emberek nem tudják egymásról, hogy milyen az igazi arcuk…
Mindenki álarcban jár, senkinek sincs bátorsága levetni, senki se mer az
első lenni, mert nem lehet tudni, hogy a többiek követik-e, vagy
megkövezik…
Anna gondolatai kétségbeesetten ismételték a régi mese szavait:
„Mindenki álarcban jár, mindenki…“ És talán azok az irgalmasak, az
önérzetesek, akik a hallgatás álarcát viselik.
– Tamás, – hangosan mondta ki a nevét, úgy, mint hajdan, a szerelmük
kezdetén. Szinte az az érzése támadt, mintha egy lámpát talált volna,
amellyel a sötét úton belevilágíthat a férje igazi arcába. Várni kezdte
őt, pedig tudta, hogy nem térhet vissza ilyen hamar. Hosszú magányos
órákon át várta. Várta másnap is.
Újra este lett. Walter Ádám eljött és a hegedűtokban megint hozott
virágot.
Anna szórakozott és nyugtalan volt. Ezek a virágok ismét csak Tamást
juttatták eszébe. Walter Ádám hangja idegennek rémlett előtte, meleg
tekintete szinte ingerelte őt. Ma még a zenében sem tudtak egymásra
találni.
Anna, mialatt a hangjegyeket olvasta, egyre kifelé hallgatódzott. Lenn a
kapu alatt kocsi állt meg. Lépések jártak a folyosón. Önkénytelenül
felállt és kinyújtotta a karját, mintha valakit meg szeretne állítani,
aki elhalad… Odakinn csend lett, a karja csüggedten hanyatlott le.
Walter Ádám figyelmesen nézte őt és az alatt szinte kegyetlenül,
kíváncsian nézett bele önmagába. Hát most érzi ő is azt, amit annyi
ember átszenvedett már? És testi fájdalommal gondolt arra a másikra,
akit vártak, aki odébb ment… Az arcán reménytelen kifejezés suhant át.
Aztán, mintha saját maga felett gúnyolódnék, felhúzta alacsony homlokát
és félretette a hegedűt.
Az asszony felrezzent és kérdően pillantott rá.
– Ma nem tudok, – Walter hangja nyers és visszautasító akart lenni, de a
szeme végtelenül szomorú volt.
Anna nem tartóztatta, mikor menni készült. Fellélegzett, nem kellett
többé lenyügöznie az arckifejezését, a mozdulatait. Futva ment a férje
ajtaja felé.
Tamás háttal állt a szoba közepén és a levegőbe nézett.
– Hát már be se jössz hozzám? – kérdezte az asszony és melegség volt a
szemrehányásában.
– Tudtam, hogy nem vagy egyedül. Magamban akartam maradni.
Anna visszalépett, de azért nem ment ki az ajtón, mint ahogy máskor
tette volna. Tamás fel-alá kezdett járni a szobában. Többször a kabátja
bololdali felső zsebéhez nyúlt és laposan a mellére szorította a kezét.
Egyszerre megállt Anna előtt.
– Köszönöm, hogy itt maradtál, – mondotta izgatottan, – beszélnem kell
veled.
Anna ijedten nézett rá. – Valami baj történt?
– Nem, semmi. Hallgass ide… Ille eladó…
Tamás leült az ablakdeszkára, mintha fáradt lenne és feltünően gyorsan
lélegzett. Elmondta, hogy a mocsaras erdejében vadászott. Az egyik
hajtótól tudta meg, hogy megint dobra kerül az illei birtok.
Tönkrementek, akiké mostanában volt, el is költöztek onnan. Nem bírta
megállni, és amit sohasem tett, bejárta az illei határt. Egy öreg béres
ráismert. Fiatal úrnak szólította, úgy, mint régen, pedig már őszül a
haja. A botosispán is megismerte. És ő látta a nagy kertet, a ház
tetejét, a szabad Dunát, a szérűst és a hinta-fát, melynek kérgén most
is megvan a kötelek forradásos nyoma.
– Érted-e, Anna, eladó az egész, olcsón adják, a miénk lehetne. És ott
célja lenne az életemnek. Tudod, a fiúkért… Csak az a család marad meg,
amelynek a gyökere a földben van. A városi kövezetre hiába hinti a fa a
magvát, ott nem létezhetik tartós élet. A polgári-családok csak házak, a
legtöbbje három emberöltőre szól. A falusi ember a föld. A föld túléli a
házakat… Ha hazamehetnék, ott minden másként lenne.
Anna szeméből eltünt a csodálkozás, mondhatatlan rémület tükröződött az
arcán.
– És a ház? Hiszen akkor el kellene innen mennünk!
– Ne ijedj meg, – mondotta Tamás hidegen, – nem kívánom, hogy elhagyjad
miattam a házat. Sohase kértem áldozatot tőled. Most se kell. De én nem
bírom ezt tovább.
Mindenik szó megsebezte Annát.
– Miért bántasz, Tamás?
– Hát velem jönnél? – a férfi hitetlenül, fürkészően nézett rá. –
Lehetséges-e? Velem jönnél, oda én hozzám, most, mikor már megöregedtem
és a szerelmed elmúlt?
Anna fájdalmasan mosolygott.
– Nem gondolod, Tamás, hogy az együtt megjárt út emléke van olyan erős,
mint a szerelem?
A férfi megint végighúzta kezét a felső baloldali zsebén, aztán hirtelen
lecsúsztatta a csípőjén, mintha véletlen lenne.
Anna egyszerre meglátta ezt a mozdulatot. Eszébe jutott, hogy az utóbbi
időkben gyakran megismétlődött. Már nem törődött azzal, ami neki fájt.
– Mi bajod van? De hát mi lelt? – sebesen visszahajtotta a lámpa fodros
selyemernyőjét.
Egymásra néztek, mintha nagy idő óta nem látták volna egymást… Hol vált
el útjuk? Mikor, mely szónál, mely hallgatásban? Már nem tudta egyikük
sem. Régen lehetett és azóta mentek egymás mellett egymás nélkül át az
életen.
Anna Tamás fölé hajolt. Úgy rémlett neki, hogy most szembe kerültek a
sötét úton és ő a Sebastián bácsi meséjén át belelát abba az arcba,
amelyet sohasem értett.
– Te is szenvedtél, Tamás… és mintha a gyermeke lenne, gyöngéden a két
kezébe fogta a férje fejét. A mellére szorította, csendesen símogatta
őszülő haját, a barázdákat: meg akarta engesztelni a szomorú meg nem
értések nyomát. Minden simogatástól ledült kettőjük között valami abból,
amitől olyan régen nem láthatták egymást.
– Nem voltam jó hozzád, – mondotta a férfi tompán, – elmentem melletted,
mert mindég csak a földem után vágyódtam.
– És én egészen mást hittem, – felelte Anna szinte suttogva. – Te
hallgattál, én pedig nem vagyok azok közül való, akik kérdezni bírnak.
Hallgattunk mind a ketten, ez volt a szerencsétlenségünk. Mert, most már
tudom, hogy a csend csak takar, de nem töröl el semmit. Édes Istenem,
miért is nem mondtad el soha a vágyódásodat? Miért nem szóltál, mikor
még gazdagok voltunk?
Tamás elfogta az asszony kezét és megcsókolta.
– Attól féltem, hogy nem értenél meg. Most megértettél és… még nem késő.
– De hát miből vehetnők meg Illét? – kérdezte az asszony nyugtalanul.
– Emlékezel Anna, arra a mocsaras erdőre? Régen senkinek se kellett,
most jó árat kínálnak érte. Ebből jutna valamennyi és a terheket is
átvenném.
Anna szeme kitágult a félelemtől. Kristófra gondolt, akit elnyeltek a
terhek.
– Dolgozni fogok, – folytatta Tamás és a hangja egészen megfiatalodott,
– letörlesztem az adósságokat.
– Adósságok, – ismételte Anna gépiesen és mint egy ütéstől fölébredt
benne Ulwing építőmester reális polgárvére.
– Nem, Tamás, adósságokra nem építünk! – Olyan erővel mondta ezt, mint
ahogy életében sohase mondott semmit a férjének.
Tamás egy pillanatig sötéten meredt rá. Aztán sajátságosan görnyedt
össze az alakja és mialatt elfordult, olyan mozdulatot tett, mintha
eldobna valamit magától.
Annának a szívébe nyilallott ez a mozdulat. Kétségbeesésében még egyszer
küzdeni akart utólszor, minden áldozattal. És míg gondolatai zavarosan
keresték a megoldást, szeme öntudatlanul követte a férje tekintetét, az
ablakon át, ki az udvarkertbe, hol az esti ég alatt, a vízöntő
bádogsárkánynál leereszkedett a meredek tető.
Némán néztek oda mind a ketten. Már nem küzdött egymás ellen a két
akarat és Anna, mintegy megenyhülve érezte, hogy egyet gondolnak.
Kezébe temette az arcát, szinte görcsösen, mintha álarcot szorítana rá,
amely nehezebb a réginél, amelyet ezentúl mindég viselni fog, mindég,
ameddig él. Aztán föltekintett.
– El kell adni a házat.
És ebben a pillanatban az öreg falak között egy régen feszült húr, nagy
láthatatlan kínban elszakadt.
Idegen lépések jártak a házban, közönyös, kiméletlen lépések. Végig
mentek a folyosón, fel még a padlásra is. Lenn az udvaron sivár üzleti
hangok alkudtak és lebecsültek mindent. Azt mondták, csak a teleknek van
értéke. Arról lehet beszélni; az épület nem számít. Hasznavehetetlen
régi dolog, az új igényeknek nem felel meg többé.
Anna úgy nézett körül, mintha attól tartana, hogy a ház meghallja ezt.
Kiáltani szeretett volna: menjenek innen az ügynökök és soha se merjenek
visszajönni. Az öreg Flórián csukja be gyorsan a kaput. És legyenek a
napok megint olyan biztosak, mint azelőtt, mikor még nem kellett félnie,
hogy elszakadnak itt a házban és másutt fognak folytatódni…
A zöld szobában egy ügynök megkopogtatta a falat és nevetett.
– Erős, mint egy várkastély. Dolga lesz a csákánynak a sok öreg
téglával.
Anna nem bírta ezt hallgatni. A legtávolabbi szobába menekült, elbújt,
hogy Tamás ne nézhessen a szemébe. Minek rombolná le a férje
boldogságát? Ő olyan elégedett és hálás volt. Dolgozott, tervelt,
tárgyalt, alkudott. Az árverésen övé maradt az illei birtok és a szeme
csodálatosan fénylett, mikor erről beszélt.
– Nemsokára rendbe jön otthon a ház, meg a gazdaság. Minden a régi
helyére kerül: a bútorok, a képek, a cselédek, a tiszttartó, a kasznár,
még az öreg kulcsárné is. A termés jónak igérkezik… Örülsz-e, Anna?
Ugy-e, velem örülsz? Nekünk terem a föld.
Szinte lázas, beteges sietség érzett a hangjából, a cselekvéséből. Anna
fáradt és lassú volt; soká tartott, míg egyik szobából a másikba ért;
útközben annyi néznivalója akadt…
Tamás viszontlátásra készült, türelmetlenül számlálta a napokat. Anna
búcsúzott és félve ébredt fel minden reggel.
„Még nem történt semmi“, körülnézett és mert egyedül volt, hangosan
megismételte ezt, hogy a falak is hallják… Megint összeijedt. „Talán
ma,… talán estére…“
Aztán eljött az a nap is.
Egy idegen úr járta be Tamással az udvarkertet. Rálépett a virágágyakra
és többször a ház felé fordította a fejét. Anna látta bagolyszerű arcát
a lépcső ablakából, szorongva figyelte mozdulatait. Ez is alkudott és
lebecsült mindent. Reménykedni kezdett: talán elmegy, mint a többiek és
az élet a régiben marad és nem alakul ki az a nap, amely végleges lesz.
A bagolyszerü arc egyszerre emelkedni kezdett felfelé a lépcsőboltozat
alatt és mosolygott. Benézett a napszobába. Anna hasztalan menekült
előle, a zöld szobában megint szembe került vele.
Az idegen ekkor már szinte otthonosan támaszkodott a sokfiókos
íróasztalhoz és mondott valamit Tamásnak.
Anna nem értette tisztán a szavakat, mégis úgy érezte, mintha egy
száraz, rövid ütés érte volna a homlokát. Elzsibbadt tőle az agya. Tamás
hangja is zavarosan hatott a fülébe, csak azt látta kétségtelen
bizonyossággal, hogy a férje tekintete egészen világos lett.
Mikor egy óra múlva a paternoster-utcai bankház igazgatója elment, már
az övé volt a régi ház.
Anna homloka mögött napokon át nem szünt meg a fásult zsibbadás. Minden,
ami körülötte történt, valószínűtlennek tetszett előtte, az is, hogy a
földszinti lakókat hirtelen kiköltöztették, az is, hogy az egész házban
csomagoltak.
Az átadási határidő rövid volt. Sietni kellett.
A régi butorok kimozdultak a helyükből, olyan nehézkesen, szenvedőn,
ahogy az öreg emberek mozdulnak megszokott szegletükből. Lenn, a ház
előtt, időnként dörömbölő szállítókocsik álltak meg.
Anna kihajolt az ablakon. Mezítlábos, izzadt emberek kivitték a kapun a
zongorát. A járda kövezetén az utcai nép között, halomra rakva álltak az
elkényeztetett butorok. A kottás-szekrényen egy napszámos ült. Kristóf
régi tanulóasztala megfordítva feküdt a három-fiókos szekrényen, egészen
úgy, mint egy holt állat, mely a levegőbe mereszti a lábát.
Tamás ezekben a napokban minduntalan elutazott, ő maga akarta
elhelyeztetni az illei curiában a régi ház butorait. A fiúkat hangossá
tette az új, az ismeretlen utáni vágy. Úgy beszéltek Illéről, mintha
ottan egy mese lenne valósággá… Az atyjuk meséje.
„Nem ragaszkodnak a házhoz“, gondolta Anna és elhagyatottnak érezte
magát. Legjobban szerette, ha egyedül maradhatott. Ilyenkor képzelete a
kifosztott szobákban visszaállíthatott mindent úgy, ahogy azelőtt volt.
A papírkárpiton meglátszott a butorok formája. Az elárvult szegek, mint
kampós kis újjak nyúltak ki a falból és akartak valamit. Krisztina
asszony arcképe helyén egy hullámos árnyék elmosódottan emlékezett.
Megint eltünt egy butor és megint egy…
A zöld szobában már csak a sokfiókos íróasztal állt a helyén. Anna
egyenként kihúzta a fiókokat. Az egyikből keresztöltéssel hímzett kis
kézimunkák kerültek elő. Milyen csúnyák és kedvesek voltak! Emlékezett
rá, valamikor a nagyatyjának hímezte őket. Aztán ügyetlen, régi rajzok
akadtak a kezébe, furcsa várkastélyok, leányok, nagyfülű macskák és két
összekötött, ezüstszőke gyermek-hajfürt egy papírban; alattuk elmúlt,
messze évszám, a nagyatyja elsárgult írása.
Valahányszor az óra ütött, felrezzent és a homlokához kapott, mintha
épen odaütött volna, hogy siettesse.
Egy másik fiókban Pest szabad királyi város díszpolgári oklevele feküdt
és egy elnyűtt, kicsiny könyv. Borítékán kétfejü sas tartotta karmai
között Magyarország címerét.
… Pozsony a. D. 1797. Ulwing Kristóf… polgári ácslegény…
Mialatt lapozta, kissé dohos, avult szag legyintette meg az arcát. Az
emlékezete tétovázva kezdett keresgélni:
… Zwei Wanderbursche zogen
Hinaus in’s ferne Land.
Egyszerre szétesett agyában a zsibbadás. Öntudatában kérlelhetetlenül
alakot öltött a valóság. El kell mennie innen és minden másként lesz… Az
arcán feltarthatatlanul folytak végig a könnyek.
Nem volt bátorsága, hogy becsomagolja a fiókok tartalmát, ahhoz sem volt
bátorsága, hogy a nyitva álló ládákat leszegeztesse. Irtózott mindentől,
ami végleges volt.
Valahol egy ajtó nyilt. Anna tudatára ébredt a tétlenségének. Úgy tett,
mintha sietne és erőltette magát, hogy elrejtse a bensejét azok előtt,
akiket szeretett.
A fiúk vizsgára készültek, Tamás pedig nem vett észre semmit. A saját
örömének az önzésével vakon ment el Anna bújkáló, szótlan kínja mellett.
Mindennel meg volt elégedve, egyedül a felesége lassúsága
kedvetlenítette.
Annát egy félig kihúzott fiók, egy üres szekrény hosszasan meg bírta
állítani. Szegény elkínzott agyában már csak az emlékeknek volt helyük.
Még fenn a padláson is csak elfeledett emléket talált.
Sebastián bácsi nagyfülü, rozzant karosszéke; Fischer von Erlach és
Mansard füstös metszete; Pest-Buda elvénült színes térképe… A
padlásablak világosságába vitte a térképet. Sokáig nézegette a kurta,
görbe utcák vonalát, a kékre festett Dunát, a Hajóhid apró sajkáit, a
kicsi templomokat, a temérdek üres házhelyet.
Nem ismerte ki magát a rajzon. Gyermekemlékei felett egy új, nagy város
épült, mely fejlődésében elnyelte az egykori utcákat, eltólta a régi
piacokat, szétterült, túl nőtt az elavult terven, túl még azon is, amit
Ulwing építőmester valamikor merész bízással elképzelt.
Anna fáradtan ment le a lépcsőn és az este megint tétlenül találta egy
nyitott szekrény előtt. A földön ült, térdén egy laposra vénült,
gyönggyel hímzett szivartárca hevert…
A szomszéd szobából lépések közeledtek. Figyelmes lett és igazán sietni
akart, de megfeledkezett arról, hogy a nyitott ládába kellene rakni a
holmit és gyors mozdulatokkal, ösztönösen megint visszatett mindent
megszokott helyére, a szekrénybe.
Tamás megállt mellette.
– Mit gondolsz, mennyi időre van még szükséged?
– Még nagyon sok tennivaló van, – felelte Anna védekezve. Hogy mi, azt
nem tudta volna megmondani.
– Egy hét múlva át kell adni a házat, – mormogta a férje izgatottan.
Anna felpillantott rá.
A lámpafény megvilágította Tamás arcát. Milyen öregek és elhasználtak
voltak a vonásai. Szép formáju feje szánalmasan száraznak tetszett és a
csontok között, a beesett mélyedésekben liláskék árnyékok sötétlettek.
Anna azt hitte, hogy rosszul lát és felállt.
Tamás a melléhez kapott és megint azt a sajátságos mozdulatot tette a
kezével, melyet az asszony régen ismert. Anna ebben a pillanatban nem
bírta többé elhinni, hogy véletlen volt. Mintha szorongó aggodalma elől
menekülne, a férje karjába bújt és a mellére szorította a fejét.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A régi ház: Regény - 12
  • Parts
  • A régi ház: Regény - 01
    Total number of words is 4025
    Total number of unique words is 1859
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 02
    Total number of words is 4007
    Total number of unique words is 1837
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    46.4 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 03
    Total number of words is 3941
    Total number of unique words is 1826
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 04
    Total number of words is 4015
    Total number of unique words is 1906
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 05
    Total number of words is 4010
    Total number of unique words is 1813
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 06
    Total number of words is 4103
    Total number of unique words is 1882
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 07
    Total number of words is 4111
    Total number of unique words is 1838
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.4 of words are in the 5000 most common words
    55.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 08
    Total number of words is 4015
    Total number of unique words is 1788
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.7 of words are in the 5000 most common words
    56.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 09
    Total number of words is 4136
    Total number of unique words is 1805
    35.3 of words are in the 2000 most common words
    49.6 of words are in the 5000 most common words
    56.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 10
    Total number of words is 3999
    Total number of unique words is 1855
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 11
    Total number of words is 4047
    Total number of unique words is 1854
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    54.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 12
    Total number of words is 3227
    Total number of unique words is 1479
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    48.3 of words are in the 5000 most common words
    55.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.