A régi ház: Regény - 10
„Szenvedett, mióta nem láttam“, gondolta Walter Ádám, „és szebb lett
tőle“. Anna fátyolos hangja és a tekintete fölszaggatott a belsejében
valamit, amiről azt hitte, hogy régen elmult. Neki is eszébe jutott a
fiatalsága; mikor elment innen és nem sejtett semmit, mikor dolgozott,
mikor álmodott. Aztán megtudta, hogy Anna férjhez ment és ugyan abban a
pillanatban megtudta azt is, hogy szerette őt. Mindég szerette.
Az asszony teste idegenszerűen magasnak és nyulánknak tetszett előtte. A
láng fellobbant.
– Soha se hittem volna, hogy valaha még itt leszek.
– Ezt nem kellett volna mondania, – Anna régi fiatal mosolyával
mosolygott, – vagy még mindég megmond mindent, ami az eszébe jut?
Emlékszik Müller Ferdinándékra? És a cégtábla, a fehér Aesculapfej?
Mennyit nevettünk…
– Akkor még minden másként volt, – felelte Walter szárazon.
Anna feléje fordult. „Ez is megöregedett. Milyen kemény a nézése“, és az
asszony arcáról eltünt az a mosoly, mely fiatallá tette.
Walter Ádám hangja gúnyos lett:
– Valamikor azt hittem, teremteni fogok, mint az Isten, egészen úgy.
Aztán megbukott az operám, a sonatáim senkinek sem kellettek. Senkinek…
– s most nagyon alázatosan megköszönöm, hogy segédtanár lehetek itthon a
nemzeti zenedében, – élettelenül nevetett: – de talán így van ez
rendjén! Ha az ember fiatalon Isten akar lenni, akkor legalább
segédtanár lesz a végén; ki tudja, ha mindjárt az elején csak segédtanár
akarna lenni, akkor a végén semmi se lenne belőle.
Anna zsibbadtan nézett maga elé. „Hát ő sem érte el, ami után a kezét
kinyújtotta? Hát senki sem éri el?“
– Mind forradalmárok voltunk valamikor, – mondotta Walter, – hiszen a
fiatalság magában véve forradalom. Az egyik egy gondolatért, a másik egy
álomért és… valamennyien a szerelemért kerültünk vesztőhelyre. Ez
bolondul hangzik és mégis úgy van. Sokszor meg kell halnia az embernek
önmagában, hogy tovább bírja az életet. Én is csak olyan voltam, mint a
többiek és akik most vannak, olyanok, mint mi voltunk régen. Szertelen
gőgjében minden kornak a fiatalsága azt hiszi, hogy ő fedezte fel, hogy
a nap felkel és minden fiatalság azt ordítja torkaszakadtából, hogy a
nap neki nem nyugszik le soha. Igy van jól. Mire a nap lenyugszik, már
egy másik kor fiatalsága hiszi ugyanezt. Csak az emberek dülnek ki, a
hitük megmarad másokban, újra másokban és ez a fő.
Annának úgy rémlett, hogy Walter Ádám, aki valamikor fiatalon, a
szabadságba segítette ki a gondolatait, most megtanítja őt a
megalkuvásra.
Walter megint gúnyos akart lenni, de a hangja nem engedelmeskedett:
– Annyi szín van az emberen, mikor elindul, annyi fényes szín. Mind
lekopik. Csak a szürke marad meg. A rettenetes szürke, az terjed, egyre
szürkébb lesz és elborítja az embert és az életet.
– Óh Walter, milyen szomorú ez…
– Nekem már nem szomorú. Én már túl vagyok rajta. Ne sajnáljon kérem. A
szürke emberek számára is vannak szép dolgok a világon. A szürke emberek
meglátják a mások szineit. Csak ők látják igazán. Mióta letettem róla,
hogy magam teremtsek, sokkal mélyebben és nyugodtabban élvezem azt, amit
mások teremtenek. Azelőtt ingerült és türelmetlen voltam, látja, most
már szeretem Schumannt és Schubertet is, mindenkit, aki álmodott,
mindenkit, aki felébredt.
Anna félig lehunyt pillákkal, kissé összegörnyedve ült és halvány keze
egymásba kulcsolódott a térde körül.
– Elszomorítottam? – kérdezte Walter vontatottan.
Az asszony megrázta a fejét:
– Megérttette velem a saját életemet is…
„Ő sem boldog“, gondolta Walter és egy pillanatig valaminő
ellenőrizetlen kiengesztelődést érzett a sorssal szemben. Aztán
szégyelte önmaga előtt azt, ami az eszébe jutott. Nem volt joga hozzá,
hiszen Annát nem vádolhatta. Ő nem tudott semmiről.
– Énekeljen valamit…
Az asszony nagy, ragyogó tekintettel nézett rá. Olyan régen nem mondta
ezt neki senki se.
Zenéről kezdtek beszélni. És megint azok lettek mind a ketten, akik
voltak a fiatalságuk elmult vasárnapjain.
– Jöjjön el nem sokára és hozza magával a hegedűjét, – mondotta Anna,
mikor elbúcsúztak egymástól. Csak aztán jutott eszébe, hogy Tamásról
egyikük se beszélt.
Walter Ádám és Illey Tamás nem is lettek barátok soha. Feszes
udvariassággal érintkeztek egymással. Walter Ádám kicsinylően mosolygott
Illey világnézlete felett; Illey gúnyos tekintete szinte felhívta Anna
figyelmét a zenész rosszul szabott kabátjára és formátlan, nehéz
cipőjére.
Mit bánta ezt Anna. Most már nem állt hallgatagon a zongora a
napszobában és a zene, melyet elnémított a közöny és a meg nem értés,
mint egy nagy világosság feltámadt Anna életében. Feltámadt és
megváltotta őt. Lelkében nem fuldokolt többé a beszélni nem tudó kín;
könnyebb lett, szállt és énekelt és a hegedű hangjában Walter Ádám lelke
kisérte csendes estéken át.
Kristóf olykor benézett az ajtón. Megveregette régi iskolatársának a
vállát, aztán, mialatt a tőzsdetudósításokat futotta át az ujságokban,
halk, finom fütyüléssel kisérte a zenét. És egyenlőtlen lépései már
megint kinn hangzottak a folyosón.
Nem volt nyugta sehol. Éjjel sem volt nyugta. Számok nyüzsögtek a
fejében. Megmutatták magukat, de mielőtt meg bírta volna őket fogni,
szétfutottak és eltüntek. Nem tudta már, nyer-e, veszít-e; nem merte
megnézni a számláját. A pénz egyre drágább lett. A bankok megszorították
a kölcsönt. Bécsből gyanus hírek szállingóztak a pesti értéktőzsdére. Az
árfolyamok lassan, ingadozva hanyatlottak. De ő neki nem volt ereje
hozzá, hogy lebonyolítsa az üzleteit. Még mindég várt, még mindég
vásárolt. A kockázatnak a varázsa és a vak reménység megrészegítették.
Az idegei szüntelenül feszülten remegtek. Agyában sorvasztó kínná lett a
nyerés vágya.
A nagyatyja a harcosa volt a pénznek, az atyja az őre volt, ő talán a
kalandora. Mindegy, a véletlen a kalandorok munkatársa.
Az éjszakák hosszúak lettek. Kristóf vergődve forgatta feje alatt az
átmelegedett párnát. Reggel korán kelt. Most már nem elégedett meg
azzal, hogy az ügynökeit küldje a tőzsdére. Látnia kellett a zürzavart,
hallani a zsivajt, éreznie kellett a pénz emésztő lüktetését az emberek
nyugtalanságában.
Az irodán hirtelen átszaladt. Ekkoriban Füger Ottó már teljhatalmú
üzletvezető volt. Ő gondoskodott a tőzsdei fedezetről, ő vett fel pénzt,
ő fizetett az Ulwing-cég nevében. Kristóf nem ért rá elolvasni semmit.
Kusza betűkkel ráírta a nevét mindenre. Aztán sietett és nyitva hagyta
maga mögött az ajtókat.
Szép májusi reggel volt.
A dorottya-utcai tőzsdeépület lépcsőjén, a korlátnak dűlve, ügynökök
alkudoztak. A ruhatár fülledt, savanyú levegőjében kis csoportokban
álltak az emberek. Innen-onnan elfojtott beszéd hangzott. Egy kövér hátú
öreg, nyakába tólt kalappal, buzát szűrt egyik kezéből a másikba. Az
ablaknál egy vörös hajú ügynök morzsolt tengerit tartott a markában.
Néha megemelte és közben sárga foga között kidugta a nyelvét.
A lépések alatt ropogott a szétszóródott gabona.
A tőzsde nagy termében ajtócsapkodás hallatszott. A kis emberek hátrább
szorultak. A bankok páholyai körül tolongás támadt. Szállingózva jöttek
a tőzsde mesterei. Az emberek alázatosan köszöntek nekik, mintha
kapnának érte valamit. A jelentéktelenek az arcokról, a kezek
mozdulatából olvasnak. A hatalmasak közömböseknek látszanak, pedig ők
azok, akik tudják a titkokat, melyek pénzt érnek. Egy elhízott,
bagolyszerű arc körül ideges fejek inogtak. A hátulsók furakodva
taszigálták egymást.
Kristóf mellett egy véres szemü, ösztövér ember a falhoz lapult.
Elnyűtt, hosszú selyem pénzes-zacskót forgatott a kezében. Egyszerre
szopni kezdte a zacskón a csontgyűrűt, az elmenők beleütődtek, a
csontgyűrű a fogához koccant, de azért nem hagyott föl vele.
– Veszek…
– Adok!… innen-onnan jött a kiáltás, mint a vércsevijjongás.
Valakinek leesett a kalapja… rátapostak. Egy szeplős kéz cédulákat
lobogtatott.
– Adok!… – hangzott mindég sűrűbben. A nagy bankok ügynökei rekedtre
ordították magukat. A zsivaj nőtt. Az értékpapirok olcsóbbak lettek.
„Most… venni kell“, gondolta Kristóf halálos izgalomban. Kiáltása
belesivított az üvöltésbe.
– Pesti Népbank… kilencvenkettő…
– Nyolcvan! – bőgött egy állati hang.
– Hetvenhat…
Karok emelkedtek. A kezek csuklóban mozogtak, puhán, mint a rongyok.
– Kézmívesbank…
– Hitelegylet!
– Negyvenöt… negyvenkettő…
Az arcok égtek. A játék veszett tűz volt, sütötte az emberek bőrét. A
teremben hírek terjedtek. Senki se tudta honnan jöttek, egyszerre ott
voltak és szétgurultak.
Fülsiketítő lárma támadt. Az emberek vakon elhittek mindent. Az
árfolyamok estek. Valaki vásárolt. Vakon bíztak ismét.
– Veszek…
Megint jöttek az ellenőrízetlen rémhírek. Az egész tőzsdeterem
örvénylett, mintha megkeverték volna. Senki se tudta, mi történik.
Távirati lapok repültek. Öklök csapódtak a levegőbe… Minden fölfordult.
Egy izzadt arcú ember nyílsebesen futott bele a tömegbe.
Fekete szombat volt Bécsben! Megjött a hír. Egész Európában derout… Az
árfolyamok hanyatthomlok zuhantak.
Egy nagy bizományos közbevetette magát. Az ár elsodorta. Vége…
pillanatok alatt emberek, családok, intézmények mentek tönkre. Elvesztek
a könnyen szerzett tegnapi vagyonok, melyeket sohasem láttak azok,
akikéi voltak. Régi vagyonok pusztultak, melyekért sok nemzedék
dolgozott keményen, verejtékesen.
Kristóf krétafehér arccal támasztotta fejét a falnak. Mellette az
ösztövér ember még mindég egykedvüen szopta a pénzes-zacskója
csontgyűrűjét. És ő nem bírta róla levenni a tekintetét. Ezt nézte,
mialatt tönkrement.
Az ügynökei lihegve jöttek. Nem, már nem lehetett eladni semmit. Ami egy
óra előtt még pénzt jelentett, értéktelen rongy volt.
A tőzsdeszolga lecsengetett. Halálharang…
Kristóf csak dadogni bírt, Senki sem hallgatott rá, még az ügynökei is
otthagyták. Egyedül az ösztövér ember nézte őt furcsa, véres szemével.
Aztán egészen közel az arcához idegen arcok húzódtak el előtte. A
levegőben émelyítő izzadtságszag mozgott velük. Kristóf tekintete merev
és üveges lett. Arcok… idegen faju arcok. Néhányan sápadtan mosolyogtak:
ezek nyertek. Övék lesz minden, csak idő kérdése. Övék lesz az arany, a
város, az ország.
És Ulwing építőmester unokája, kifosztottan, tántorogva ment ki a tőzsde
kapuján az új emberek között.
Zavaros és zilált lett az élet. A tőzsdei különbözetek óriásiak voltak.
A fekete szombat után nem jött többé világos vasárnap Kristóf számára.
Fizetnie kellett és mert sohase számolt, belemarkolt az Anna vagyonába
is. A titkot egyedül vitte ő, meg Füger Ottó. Tamás előtt eltagadott
mindent.
Kapkodott, mint a vízbefuló. Pénzzé akart tenni mindent. Eltitkolni,
fenntartani, amíg lehet… küzdelmesen, hazudva, bujkálva. Ha Füger Ottó
olykor súgva a füléhez hajolt, összegörnyedt és iszonyodva nézett az
ajtóra.
– Nem, nem! Mondja nekik, hogy holnap… Ma nem lehet.
Napról-napra, óráról-órára tartotta fenn magát és a hurok szorult a
nyakán. Időt nyerni, perceket legalább… Egy perc is sok idő, mikor az
ember ragaszkodik az életéhez.
Igy mult el a nyár és ősszel elkövetkezett az építkezési vállalatok
rettenetes csődje. A Münster-cég fizetésképtelenné lett. Az újak közül
is sokan elbuktak. Csak Kristóf áltatta magát még mindég és utolsó
reménységével egy délután elindult a Paternoster-utca felé.
A pénzváltó üzletben senki se törődött vele. Az egyik alantas
hivatalnok, akinek megmondta a nevét, elnézett a feje fölött. Soká
kellett várnia, míg bejutott az igazgatóhoz.
Az igazgató egy levelet olvasott az íróasztalánál és nem látszott
tudomást venni jelenlétéről. Kristófnak keservesen jutott eszébe, hogy
milyen más volt minden, mikor első váltóját ugyanebben a pénzüzletben
aláírta. A füstös, alacsony szobák eltüntek azóta, az intézet elfoglalta
az egész épületet. Bankház lett belőle.
Tekintete megakadt a mindenható igazgató bagolyszerü, hájas fején.
Egyszerre megismerte benne azt a bagolyképü, szegény kis praktikánst,
aki akkor régen alázatosan hajlongott előtte. Arcának arányai
megkétszereződtek azóta, a teste is megkétszereződött, alig fért el a
karosszékben.
Az igazgató a levél végére ért. Leszegte a fejét, mint egy állat, amely
döfni akar és dülledt szeme bizalmatlanul tekintett Kristófra a pápaszem
üvegje fölött.
– Ulwing úrhoz van szerencsém? Igen… hogyne, hogyne, ismerem a céget.
Fiatalkori összeköttetés… Valamikor szerencsém volt egy öreg Ulwing
Kristóf urat is ismerni. Talán rokona lenne uraságod? Hatalmas ember,
kiváló ember volt.
– A nagyatyám…
Az igazgató egyszerre igen udvarias lett. Üléssel kínálta meg Kristófot.
– Mivel szolgálhatok?
Kristóf összeijedt ettől a kérdéstől, amelyet az elébb még várt.
Sápadtan, kinlódva nézett maga elé. Ki akarta volna tólni a feleletet.
Addig legalább meg volt ez az utolsó reménysége. Azután már nem lesz
semmi sem.
A bagolyképü megigazította aranykeretes pápaszemének a szárát, mely
aggasztóan mélyedt húsos halántékába.
– Parancsoljon velem, – mondotta kissé türelmetlenül és a fali órára
pillantott.
Kristóf erőt vett magán.
– Kölcsönre volna szükségem.
Az igazgató egyszerre hűvös és fölényes lett.
– Mostanában mindenkinek arra van szüksége. A fekete szombat sok embert
tönkre tett.
– Nem tagadom, az okozott egy kis átmeneti zavart az én cégemnél is…
– Tudom, – mondotta az igazgató szárazon.
Kristóf egész arca nyugtalanul dolgozott.
– Egy sürgős kölcsön könnyen segíthetne…
– Milyen fedezetet kinál?… Az Ulwing nevet? – a bagolyképü mosolygott, –
ez sajnos már nem elég…
– A főkönyvem rendelkezésére áll, legyen szerencsém, – dadogta Kristóf.
Világosan érezte, hogy megalázza magát egy idegen előtt, pedig tudja,
csak nem meri bevallani, hogy hiábavaló. Azt is tudja, hogy hasztalan
beszél és azért mégis beszél.
Az igazgató hidegen pillantott a szemébe.
– A bankháznak pontos értesülései vannak mindenről.
Kristóf fölhúzta a vállát, mintha egy ökölcsapásra várna. A szája
gyámoltalanul ferdült el.
– Későn méltóztatott hozzám fordulni. Túl későn… – folytatta a
bagolyképü. – Tudtommal, már csak a ház Ulwing-tulajdon. Igaz, hogy most
nem lehetne eladni. Rossz idők járnak, de ha emlékezetem nem csal, a
telek kivételesen nagy, jó helyen van, a város közepén, elbírja a
betáblázást.
Kristóf kétségbeesetten horgasztotta le a fejét. Az igazgató a pápaszem
felett várakozóan nézett rá. Egy pillanatig jó, emberi szánalom volt a
tekintetében, aztán felsóhajtott és nehéz mozdulattal ejtette vastag
kezét a térdére.
– A házra adhatok kölcsönt. Csak így lehetne megcsinálni a dolgot.
Kristóf elhárító mozdulatot tett. A sárba merült, de volt még annyi
ereje, hogy ne abba fulladjon bele. Már nem küzdött magával. Érezte,
hogy a házhoz soha se tudna hozzányúlni. Legalább az maradjon meg
tisztán Annának. A ház, a jó régi ház…
Az öreg bankár fölállt, mikor Kristófnak kezet nyujtott és elkísérte az
ajtóig.
– Nagy tisztelője voltam Ulwing építőmesternek. Sajnálom, hogy az
unokáját nem szolgálhatom ki. Majd máskor, – mormogta olyan hangon,
mintha nem hinné, amit mond.
Kristóf torzan, gyötrelmesen mosolygott. Ez a mosoly az arcán maradt még
kinn az utcán is és fájdalmasan kínozta a vonásait. Belekapaszkodott a
szájaszélébe és húzta lefelé, féloldalt.
Nem tudta, hogy hol jár. Beleütődött az emberekbe. Egy öreg úr haragosan
rákiáltott:
– Nem tud vigyázni, fiatal ember!
Kristóf bágyadtan nézett rá. Arra gondolt, hogy ez az aggastyán
fiatalabb, mint ő, tovább fog élni nála.
Mikor hazaért, az ágyára vetette magát. Megfoghatatlanul mindjárt
elaludt. A kimerültség nehéz álma lepte meg. A homlokán folyt a
verejték.
Mikor fölébredt, egészen sötét volt a szobában. Eleinte nem tudta, hol
van, azt sem tudta, mi történt vele. Aztán, mint egy rándulásban,
hirtelen visszaemlékezett. Felnyögött, mint valami beteg állat, amely
nem mondhatja el a kínját. Nem bírta elviselni tovább a magányt. Már a
küszöbön állt. A lépcsőn megnézte az óráját. Tizenegy óra volt. Félénken
kopogtatott be a napszoba ajtaján.
– Anna, alszol?
– Igen, már régen, – felelte a húga odabenn. Az ajtó kinyilt. Anna
vígnak akart látszani, de a tekintete szomorú volt.
– Emlékezel Kristóf, régen hányszor kérdezted ezt a rácsos kis ágyadból?
– Akkor is így feleltél. Akkor is féltem…
Anna a szeme közé nézett. – Hogy érted ezt?
Kristóf sajátságosan nevetett:
– Hiszen csak szabad tréfálnom, ha jó kedvem van. Hát te mit csinálsz
ilyen későn? – Az asztalra nézett. Az ernyős lámpa alatt számlák és
számadási könyvek hevertek.
– Ezt is megtanultam, – mondotta Anna fáradtan, – annyi számla gyűlt
össze mostanában. A kereskedők sürgetnek, pénzt meg nem kapok az
irodából. Érthetetlen, miért halaszt Füger Ottó mindent? – hirtelen
elhallgatott, már másra gondolt: – Hallottad?… és futni kezdett a
gyerekszoba felé.
Kristóf vontatott lépéssel indult el utána.
A háromfiókos szekrényen éjjeli lámpa égett. A cserépkályha barlangos
mélyedésében, egy kancsóban víz melegedett. Anna az egyik ágy fölé
hajolt és a hangja lágyan járta át a szoba csendjét:
– Itt vagyok…
Kristófnak szívébe nyilallott ez a két kicsiny szó, amely mégis minden
volt. Valamikor, ugyanott, abban a rácsos ágyban aludt ő is és fölijedt
és félt, de az anyja hangja sohase mondta: „Itt vagyok“. Sohase ismert
egy könnyü, hűvös kezet, mely csak a símogatásért símogat, két meleg
asszonyi kart, mely tisztán ölel és azt a világos, átlátszó mosolyt,
melynek nincsenek céljai. Nem ismerte azt, aki mindent megért és mindent
megbocsájt és mikor az ember nyomorult, egészen halkan mondja: „Itt
vagyok“… Pedig ez talán elég lett volna ahhoz, hogy más legyen az élete.
– Jó nekik, – mormogta Kristóf, mikor visszament a napszobába. Anna,
mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, egy darab összehajtogatott
papirost tett a két üvegezett ajtószárny közé. Sohase felejtkezett meg
erről. A meglazult öreg ajtók zörögtek, ha odalenn az utcán kocsi járt
és a kis László fölijedt tőle.
– Meg kellene igazíttatni ezt is…
Kristóf szótlanul ült a sokvirágos divány szögletében. Nem figyelt oda.
Tekintete, ritkán mozduló pillái alatt, kimerülten járt körül a
szobában. Egyszerre észrevette, hogy Anna hallgat. Miért is nem szól?
Segíthetne rajta, ha mondana valamit, akármit, szavakat, egészen
közömbös, mindennapi szavakat, amik hangzanának, élnének és megfognák a
gondolatait, még egy percre visszatartanák az örvény szélén, melybe
irtózott belenézni.
– Anna, mesélj valamit.
Az asszony fölpillantott a kis fiókból, melybe a számláit elzárta. –
Meséljek? Mi jut eszedbe? Én meséljek, aki négy fal közt élek, –
elmosolyodott és a bátyja vállára tette a kezét.
– Hát, kis Kristó, volt egyszer, hol nem volt egy régi ház. Abban élt
egy asszony, aki soha sem aludta ki magát, mert a két fia minden reggel
korán fölkeltette…
Kristófnak megvonaglott az arca, mikor fölállt.
– Igazad van, hát akkor menjünk aludni… Lehajolt és megcsókolta a húga
kezét. – Jó éjszakát Anna, és… Valamit mondani akart, aztán erőszakosan
elfordította a tekintetét; kiment az ajtón.
A folyosón megállt a mozgó kőlapon és megpróbálta… Most is mozgott. Az
oszlopos óra öreges ketyegése még egyszer lekísérte a lépcsőn.
Mély, boltozott szobájában gyertya égett, de a kis láng fénye nem bírt a
szobával, üreges, sötét szegleteket hagyott. Egy nagy, fehér folt
megfogta Kristóf szemét. Mialatt Annánál járt, az inas megvetette az
ágyát, holnapra való ruhái ott feküdtek kikészítve a széken… Nem bírta
ezt nézni. Holnap… A torka összeszorult. Ebben a pillanatban finom
ropogás ért a füléhez. Arra felé fordult.
A kályhában égett a tűz és átvilágított a régi cserepek között. Kristóf
odament, a kályhára támasztotta a kezét és benézett az ajtó szelelő
nyílásán. A hasábok fölött apró lángok billegtek. Egy darabig
megfoghatatlan érdeklődéssel nézte őket, aztán sóhajtva felegyenesedett.
Mindenből kifosztotta őt az élet. Mikor közelről megnézte azt, amiben
hitt, mindég rájött, hogy hazugság volt épúgy, mint a kályhatündérek.
Hazugságok után futott akkor is, mikor elbukott. Estében kettétört,
hiába akarna fölállni, már nem tud. Aztán mire való lenne? Az emberek
is, akik közel jöttek hozzá, mind letörtek a lelkéből egy darabot és
elvitték és eldobták. Hol keresse össze a sok szétszórt darabot? Hol
keresse össze önmagát?… Ami megmaradt belőle, az kevés volt ahhoz, hogy
tovább éljen. Egy kis becsület, nagyon kevés. Egy kis irgalom Anna
iránt… semmi más.
Keze lecsúszott a kályháról. Minek melegíteni? Hiszen most már nem
érdemes…
Az iróasztalhoz ment. Aztán szinte undorodva tólta el magától a
papirost. A küszöbről visszafordult. Egy csomó levelet a tűzbe dobott.
Az óráját és az üres pénztárcáját az asztalra tette. Nem, más nem volt
nála.
Az udvarkertben halkan zörögtek az őszi levelek, mintha a sötétben
valakinek a foga verődött volna össze. Kristóf görnyedten osont ki a
gyalogkapun… csak a két oszlopember nézett utána.
„Mint egy tolvaj, épen úgy.“ Ebben a pillanatban maga se tudta hogyan, a
nagyatyja temetése jutott eszébe. A polgármester, a városi tanács-urak,
a céhek zászlói és a papság énekelt és a harangok zúgtak…
Visszapillantott, aztán ment egyenlőtlenül kopogó lépéseivel.
Az éjszaka sűrű volt. A ködben úgy nézett ki a város, mintha szürke,
zavaros vízben tükröződő kép lenne. A gázlámpák fénye szétmállott a
levegőben, a házak fala is szétmállott, az elhaladó emberek arca is.
Kristóf borzongva hajtotta föl a kabátja gallérját.
A Dunához ért. A rakodóparton hordók és zsákok között botorkált. Aztán
leült a legalsó parti lépcsőre, két karjával átfogta a lábaszárát és
fölhúzott térdére támasztotta a homlokát. Csak egy kicsit akart pihenni.
Csak egészen rövid ideig.
Kinyitotta a szemét. Mire vár? Hiszen már elmult minden, amire várni
lehet.
A nedves levegőben emelkedni látszott a Duna… lágy, fekete emelkedéssel
közeledett hozzá. Vak ösztönnel, szinte menekülőn csúszott hátra és a
keze iszonyodva kapaszkodott meg a kövekben.
Egyszerre elmult ez is. A nagy víz szép és nyugodt lett. A parti lámpák
fénye ingó tűzlépcsőket merített a mélybe. A folyó már nem volt
ellenséges Kristófhoz. Mondott valamit és mintha megismerte volna, hívni
kezdte őt is, mint a régi Ulwingokat.
Kristóf fáradt lelke utána indult a hivásnak és a teste követte a
lelkét.
Aztán nem jött vissza soha.
A dolgok és események, melyekhez Kristóf keze hozzáért, lassan,
fájdalmasan hűltek ki. A reménység kimerült és a régi ház nem várta
többé vissza az utolsó Ulwingot.
Anna mindent megtudott… Ulwing építőmester óriási vagyona összeomlott,
mielőtt valaki a nap felé emelte volna az aranyát. Soha se csillogott az
a vagyon és azok, akik még éltek, csak akkor fogták föl, hogy milyen
nagy lehetett, mikor a romjait látták.
Tamásnak elszorult a torka, mialatt föltárta Anna előtt az igazságot.
Irtózott a szavaktól, melyeket ki kellett mondania, félt, hogy összetöri
velük az asszony lelkét.
Anna lehajtott fejjel, némán hallgatta, csak az arca lett halálosan
sápadt, csak a szeme vált zavarossá, mint a nehéz betegek szeme.
– Régen sejtettem, hogy így fog történni, – mondotta egész halkan és egy
nagy erőfeszítésben kiegyenesedett, mintha a szerencsétlenségnek akarna
a szemébe nézni. Egyszerre még magasabbnak látszott, mint különben. A
tekintete tiszta és bátor lett, finom állának a vonala dacosan
határozott.
– Ne kimélj meg semmitől, Tamás. Tudni akarok mindent. – Aztán még csak
annyit mondott, hogy ki kell fizetni Kristóf hitelezőit, nem akar
mocskot az Ulwing-néven.
Azokban az időkben, melyek ezután következtek, Anna épen olyan fölényes
akarattal viselte a balvégzetü pusztulást, mint aminő fölényes akarattal
valamikor Ulwing építőmester a szerencséjét megteremtette. És Illey
Tamás meglátott Annában valamit, amit eddig nem ismert. Egy
megfoghatatlan erő áradt ki belőle, az a szívós asszonyerő, mely nagyobb
tud lenni a romok között, mint akkor, mikor építeni akar.
Soha se hallotta senki panaszkodni a vagyona romlása miatt, soha se
látta senki sírni. Csak a halántéka fölött, a haja meleg, árnyékos
aranyában támadt lassanként valaminő ezüstös fény.
Illey Tamás most már kénytelen volt belemarkolni az Ulwing-cég ügyeibe.
Szabadságot kért a hivatalában és az építőmester egykori irodájának
rácsos földszinti ablaka előtt kínos, nehéz munkájával dolgozott az
ügyvédjével, az idegen, zavaros tömegek között. Aztán kiegyezett a
hitelezőkkel és az Ulwing-cég, melynek nevét három nemzedék ismerte, –
megszünt.
A kis táblát leakasztották az irodaajtóról. Az alkalmazottak
végkielégítést kaptak. Kevesen voltak, a régiek közül már csak az öreg
Gemming és Feuerlein úr. Az irnoknak feltűnően vörös volt a szeme, mikor
Annától elbúcsúzott. A folyosón többször visszanézett, a lépcsőn is
megállt; összeverődő térddel körüljárta az udvarkertet és egy fehér
kavicsot vitt emlékül magával.
Mind elmentek, csak Füger Ottó maradt meg állásában a fölszámolásig.
Tamás becsengette őt magához. Fölvilágosítást kért. Kibúvó mentegetődzés
volt a válasz.
„Úgy sem ért hozzá“, gondolta Füger Ottó és türemetlenül várta az órát,
melyben szabadulhat.
Illey maga mindég nyugodtnak látszott. Nem kapkodott, nem vesztette el a
fejét soha. Hidegen hallgatta végig, amit mondtak neki és a kezét a
zsebébe dugta, mikor Füger este hajlongva búcsuzott tőle.
Aztán feltünően lassan ment föl a lépcsőn. Ilyenkor, ha az elpocsékolt,
nagy vagyon zilált tételei közül jött, mindég az kínozta, hogy annak a
vagyonnak egy kis töredéke elég lett volna ahhoz, hogy megmentse őt a
legyőzhetetlen sóvárgástól, mellyel egész elmult fiatalságán át az illei
földre gondolt. Őrölő, szótlan keserűséget érzett a belsejében, mikor
Annával szembe került.
Az asszony fölnézett rá:
– Fáradt vagy, Tamás?
Illey megrázta a fejét és kezét egy pillanatig laposan a mellére
szorította, mintha a kabátja baloldali, felső zsebében nyomná valami.
Anna hallgatagon küzdött a gondolataival. Az jutott eszébe, hogy ha
Tamás évek előtt elszánta volna magát arra a munkára, melyet most
végzett, Kristóf talán élhetne és a cég is élne és a vagyon is.
Szótlanul vádolták egymást. Csak jó idő után vették észre mind a ketten,
hogy a csend kihült közöttük, szinte csúnya lett és nem lehetett
hozzányúlni.
Néhány nap mulva nem jött el többé az ügyvéd. Tamás elzárta az üzleti
könyveket és bereteszeltette a fatáblákat Ulwing építőmester egykori
dolgozó szobájának az ablakán. Egészen nyugodtnak látszott most is, csak
az arca volt beesettebb, mint különben. A külső irodában megállt Füger
Ottó előtt és mozdulatlanul nézett le rá.
Az egykori főkönyvelő zavarba jött.
– Szomorú munka volt, – dadogta, mialatt levette a szemüvegét és közel
tartva a szeméhez sebesen törölgette.
– Gazember, – mondotta Illey Tamás kifogástalan nyugalommal, – ügyesen
lopott.
Füger Ottó elképedve meredt rá. Erre nem volt elkészülve. A szája
kinyílt, tiltakozni akart.
Illey megvetően mérte végig. Rákiáltott:
– Pusztuljon! – aztán mert Füger nem mozdult, megmarkolta a vállát és az
erőfeszítés látszata nélkül, kilökte az ajtón. A földre esett
szemüveget, mint valami méltatlan dolgot, melyhez nem akart hozzányúlni
a kezével, a cipője hegyével tolta ki a küszöbre.
Füger Ottó fojtottan, izgatottan beszélt a kapualjában:
– Becsületsértés… Még találkozunk. Majd meglátjuk akkor! Törvény elé
viszem…
Soha se tette. Nem állt érdekében zajt ütni. Már gazdag ember volt.
A régi házban csendes és takarékos lett az élet. A földszinti
irodahelyiségeket idegenek vették bérbe. Henrietta asszony egykori
lakásából és az istállóból, egy borkereskedő raktárakat csinált.
Elfalaztatta az ajtókat és ablakokat az udvarkert felé és az utcáról
töretett bejárást magának. A kocsik és lovak idegen kézre kerültek. A
cselédségből csak Flórián és Netti maradt meg és Tini mamzell, aki
hosszú, feszült arcáról titokban törölte le a könnyeit.
tőle“. Anna fátyolos hangja és a tekintete fölszaggatott a belsejében
valamit, amiről azt hitte, hogy régen elmult. Neki is eszébe jutott a
fiatalsága; mikor elment innen és nem sejtett semmit, mikor dolgozott,
mikor álmodott. Aztán megtudta, hogy Anna férjhez ment és ugyan abban a
pillanatban megtudta azt is, hogy szerette őt. Mindég szerette.
Az asszony teste idegenszerűen magasnak és nyulánknak tetszett előtte. A
láng fellobbant.
– Soha se hittem volna, hogy valaha még itt leszek.
– Ezt nem kellett volna mondania, – Anna régi fiatal mosolyával
mosolygott, – vagy még mindég megmond mindent, ami az eszébe jut?
Emlékszik Müller Ferdinándékra? És a cégtábla, a fehér Aesculapfej?
Mennyit nevettünk…
– Akkor még minden másként volt, – felelte Walter szárazon.
Anna feléje fordult. „Ez is megöregedett. Milyen kemény a nézése“, és az
asszony arcáról eltünt az a mosoly, mely fiatallá tette.
Walter Ádám hangja gúnyos lett:
– Valamikor azt hittem, teremteni fogok, mint az Isten, egészen úgy.
Aztán megbukott az operám, a sonatáim senkinek sem kellettek. Senkinek…
– s most nagyon alázatosan megköszönöm, hogy segédtanár lehetek itthon a
nemzeti zenedében, – élettelenül nevetett: – de talán így van ez
rendjén! Ha az ember fiatalon Isten akar lenni, akkor legalább
segédtanár lesz a végén; ki tudja, ha mindjárt az elején csak segédtanár
akarna lenni, akkor a végén semmi se lenne belőle.
Anna zsibbadtan nézett maga elé. „Hát ő sem érte el, ami után a kezét
kinyújtotta? Hát senki sem éri el?“
– Mind forradalmárok voltunk valamikor, – mondotta Walter, – hiszen a
fiatalság magában véve forradalom. Az egyik egy gondolatért, a másik egy
álomért és… valamennyien a szerelemért kerültünk vesztőhelyre. Ez
bolondul hangzik és mégis úgy van. Sokszor meg kell halnia az embernek
önmagában, hogy tovább bírja az életet. Én is csak olyan voltam, mint a
többiek és akik most vannak, olyanok, mint mi voltunk régen. Szertelen
gőgjében minden kornak a fiatalsága azt hiszi, hogy ő fedezte fel, hogy
a nap felkel és minden fiatalság azt ordítja torkaszakadtából, hogy a
nap neki nem nyugszik le soha. Igy van jól. Mire a nap lenyugszik, már
egy másik kor fiatalsága hiszi ugyanezt. Csak az emberek dülnek ki, a
hitük megmarad másokban, újra másokban és ez a fő.
Annának úgy rémlett, hogy Walter Ádám, aki valamikor fiatalon, a
szabadságba segítette ki a gondolatait, most megtanítja őt a
megalkuvásra.
Walter megint gúnyos akart lenni, de a hangja nem engedelmeskedett:
– Annyi szín van az emberen, mikor elindul, annyi fényes szín. Mind
lekopik. Csak a szürke marad meg. A rettenetes szürke, az terjed, egyre
szürkébb lesz és elborítja az embert és az életet.
– Óh Walter, milyen szomorú ez…
– Nekem már nem szomorú. Én már túl vagyok rajta. Ne sajnáljon kérem. A
szürke emberek számára is vannak szép dolgok a világon. A szürke emberek
meglátják a mások szineit. Csak ők látják igazán. Mióta letettem róla,
hogy magam teremtsek, sokkal mélyebben és nyugodtabban élvezem azt, amit
mások teremtenek. Azelőtt ingerült és türelmetlen voltam, látja, most
már szeretem Schumannt és Schubertet is, mindenkit, aki álmodott,
mindenkit, aki felébredt.
Anna félig lehunyt pillákkal, kissé összegörnyedve ült és halvány keze
egymásba kulcsolódott a térde körül.
– Elszomorítottam? – kérdezte Walter vontatottan.
Az asszony megrázta a fejét:
– Megérttette velem a saját életemet is…
„Ő sem boldog“, gondolta Walter és egy pillanatig valaminő
ellenőrizetlen kiengesztelődést érzett a sorssal szemben. Aztán
szégyelte önmaga előtt azt, ami az eszébe jutott. Nem volt joga hozzá,
hiszen Annát nem vádolhatta. Ő nem tudott semmiről.
– Énekeljen valamit…
Az asszony nagy, ragyogó tekintettel nézett rá. Olyan régen nem mondta
ezt neki senki se.
Zenéről kezdtek beszélni. És megint azok lettek mind a ketten, akik
voltak a fiatalságuk elmult vasárnapjain.
– Jöjjön el nem sokára és hozza magával a hegedűjét, – mondotta Anna,
mikor elbúcsúztak egymástól. Csak aztán jutott eszébe, hogy Tamásról
egyikük se beszélt.
Walter Ádám és Illey Tamás nem is lettek barátok soha. Feszes
udvariassággal érintkeztek egymással. Walter Ádám kicsinylően mosolygott
Illey világnézlete felett; Illey gúnyos tekintete szinte felhívta Anna
figyelmét a zenész rosszul szabott kabátjára és formátlan, nehéz
cipőjére.
Mit bánta ezt Anna. Most már nem állt hallgatagon a zongora a
napszobában és a zene, melyet elnémított a közöny és a meg nem értés,
mint egy nagy világosság feltámadt Anna életében. Feltámadt és
megváltotta őt. Lelkében nem fuldokolt többé a beszélni nem tudó kín;
könnyebb lett, szállt és énekelt és a hegedű hangjában Walter Ádám lelke
kisérte csendes estéken át.
Kristóf olykor benézett az ajtón. Megveregette régi iskolatársának a
vállát, aztán, mialatt a tőzsdetudósításokat futotta át az ujságokban,
halk, finom fütyüléssel kisérte a zenét. És egyenlőtlen lépései már
megint kinn hangzottak a folyosón.
Nem volt nyugta sehol. Éjjel sem volt nyugta. Számok nyüzsögtek a
fejében. Megmutatták magukat, de mielőtt meg bírta volna őket fogni,
szétfutottak és eltüntek. Nem tudta már, nyer-e, veszít-e; nem merte
megnézni a számláját. A pénz egyre drágább lett. A bankok megszorították
a kölcsönt. Bécsből gyanus hírek szállingóztak a pesti értéktőzsdére. Az
árfolyamok lassan, ingadozva hanyatlottak. De ő neki nem volt ereje
hozzá, hogy lebonyolítsa az üzleteit. Még mindég várt, még mindég
vásárolt. A kockázatnak a varázsa és a vak reménység megrészegítették.
Az idegei szüntelenül feszülten remegtek. Agyában sorvasztó kínná lett a
nyerés vágya.
A nagyatyja a harcosa volt a pénznek, az atyja az őre volt, ő talán a
kalandora. Mindegy, a véletlen a kalandorok munkatársa.
Az éjszakák hosszúak lettek. Kristóf vergődve forgatta feje alatt az
átmelegedett párnát. Reggel korán kelt. Most már nem elégedett meg
azzal, hogy az ügynökeit küldje a tőzsdére. Látnia kellett a zürzavart,
hallani a zsivajt, éreznie kellett a pénz emésztő lüktetését az emberek
nyugtalanságában.
Az irodán hirtelen átszaladt. Ekkoriban Füger Ottó már teljhatalmú
üzletvezető volt. Ő gondoskodott a tőzsdei fedezetről, ő vett fel pénzt,
ő fizetett az Ulwing-cég nevében. Kristóf nem ért rá elolvasni semmit.
Kusza betűkkel ráírta a nevét mindenre. Aztán sietett és nyitva hagyta
maga mögött az ajtókat.
Szép májusi reggel volt.
A dorottya-utcai tőzsdeépület lépcsőjén, a korlátnak dűlve, ügynökök
alkudoztak. A ruhatár fülledt, savanyú levegőjében kis csoportokban
álltak az emberek. Innen-onnan elfojtott beszéd hangzott. Egy kövér hátú
öreg, nyakába tólt kalappal, buzát szűrt egyik kezéből a másikba. Az
ablaknál egy vörös hajú ügynök morzsolt tengerit tartott a markában.
Néha megemelte és közben sárga foga között kidugta a nyelvét.
A lépések alatt ropogott a szétszóródott gabona.
A tőzsde nagy termében ajtócsapkodás hallatszott. A kis emberek hátrább
szorultak. A bankok páholyai körül tolongás támadt. Szállingózva jöttek
a tőzsde mesterei. Az emberek alázatosan köszöntek nekik, mintha
kapnának érte valamit. A jelentéktelenek az arcokról, a kezek
mozdulatából olvasnak. A hatalmasak közömböseknek látszanak, pedig ők
azok, akik tudják a titkokat, melyek pénzt érnek. Egy elhízott,
bagolyszerű arc körül ideges fejek inogtak. A hátulsók furakodva
taszigálták egymást.
Kristóf mellett egy véres szemü, ösztövér ember a falhoz lapult.
Elnyűtt, hosszú selyem pénzes-zacskót forgatott a kezében. Egyszerre
szopni kezdte a zacskón a csontgyűrűt, az elmenők beleütődtek, a
csontgyűrű a fogához koccant, de azért nem hagyott föl vele.
– Veszek…
– Adok!… innen-onnan jött a kiáltás, mint a vércsevijjongás.
Valakinek leesett a kalapja… rátapostak. Egy szeplős kéz cédulákat
lobogtatott.
– Adok!… – hangzott mindég sűrűbben. A nagy bankok ügynökei rekedtre
ordították magukat. A zsivaj nőtt. Az értékpapirok olcsóbbak lettek.
„Most… venni kell“, gondolta Kristóf halálos izgalomban. Kiáltása
belesivított az üvöltésbe.
– Pesti Népbank… kilencvenkettő…
– Nyolcvan! – bőgött egy állati hang.
– Hetvenhat…
Karok emelkedtek. A kezek csuklóban mozogtak, puhán, mint a rongyok.
– Kézmívesbank…
– Hitelegylet!
– Negyvenöt… negyvenkettő…
Az arcok égtek. A játék veszett tűz volt, sütötte az emberek bőrét. A
teremben hírek terjedtek. Senki se tudta honnan jöttek, egyszerre ott
voltak és szétgurultak.
Fülsiketítő lárma támadt. Az emberek vakon elhittek mindent. Az
árfolyamok estek. Valaki vásárolt. Vakon bíztak ismét.
– Veszek…
Megint jöttek az ellenőrízetlen rémhírek. Az egész tőzsdeterem
örvénylett, mintha megkeverték volna. Senki se tudta, mi történik.
Távirati lapok repültek. Öklök csapódtak a levegőbe… Minden fölfordult.
Egy izzadt arcú ember nyílsebesen futott bele a tömegbe.
Fekete szombat volt Bécsben! Megjött a hír. Egész Európában derout… Az
árfolyamok hanyatthomlok zuhantak.
Egy nagy bizományos közbevetette magát. Az ár elsodorta. Vége…
pillanatok alatt emberek, családok, intézmények mentek tönkre. Elvesztek
a könnyen szerzett tegnapi vagyonok, melyeket sohasem láttak azok,
akikéi voltak. Régi vagyonok pusztultak, melyekért sok nemzedék
dolgozott keményen, verejtékesen.
Kristóf krétafehér arccal támasztotta fejét a falnak. Mellette az
ösztövér ember még mindég egykedvüen szopta a pénzes-zacskója
csontgyűrűjét. És ő nem bírta róla levenni a tekintetét. Ezt nézte,
mialatt tönkrement.
Az ügynökei lihegve jöttek. Nem, már nem lehetett eladni semmit. Ami egy
óra előtt még pénzt jelentett, értéktelen rongy volt.
A tőzsdeszolga lecsengetett. Halálharang…
Kristóf csak dadogni bírt, Senki sem hallgatott rá, még az ügynökei is
otthagyták. Egyedül az ösztövér ember nézte őt furcsa, véres szemével.
Aztán egészen közel az arcához idegen arcok húzódtak el előtte. A
levegőben émelyítő izzadtságszag mozgott velük. Kristóf tekintete merev
és üveges lett. Arcok… idegen faju arcok. Néhányan sápadtan mosolyogtak:
ezek nyertek. Övék lesz minden, csak idő kérdése. Övék lesz az arany, a
város, az ország.
És Ulwing építőmester unokája, kifosztottan, tántorogva ment ki a tőzsde
kapuján az új emberek között.
Zavaros és zilált lett az élet. A tőzsdei különbözetek óriásiak voltak.
A fekete szombat után nem jött többé világos vasárnap Kristóf számára.
Fizetnie kellett és mert sohase számolt, belemarkolt az Anna vagyonába
is. A titkot egyedül vitte ő, meg Füger Ottó. Tamás előtt eltagadott
mindent.
Kapkodott, mint a vízbefuló. Pénzzé akart tenni mindent. Eltitkolni,
fenntartani, amíg lehet… küzdelmesen, hazudva, bujkálva. Ha Füger Ottó
olykor súgva a füléhez hajolt, összegörnyedt és iszonyodva nézett az
ajtóra.
– Nem, nem! Mondja nekik, hogy holnap… Ma nem lehet.
Napról-napra, óráról-órára tartotta fenn magát és a hurok szorult a
nyakán. Időt nyerni, perceket legalább… Egy perc is sok idő, mikor az
ember ragaszkodik az életéhez.
Igy mult el a nyár és ősszel elkövetkezett az építkezési vállalatok
rettenetes csődje. A Münster-cég fizetésképtelenné lett. Az újak közül
is sokan elbuktak. Csak Kristóf áltatta magát még mindég és utolsó
reménységével egy délután elindult a Paternoster-utca felé.
A pénzváltó üzletben senki se törődött vele. Az egyik alantas
hivatalnok, akinek megmondta a nevét, elnézett a feje fölött. Soká
kellett várnia, míg bejutott az igazgatóhoz.
Az igazgató egy levelet olvasott az íróasztalánál és nem látszott
tudomást venni jelenlétéről. Kristófnak keservesen jutott eszébe, hogy
milyen más volt minden, mikor első váltóját ugyanebben a pénzüzletben
aláírta. A füstös, alacsony szobák eltüntek azóta, az intézet elfoglalta
az egész épületet. Bankház lett belőle.
Tekintete megakadt a mindenható igazgató bagolyszerü, hájas fején.
Egyszerre megismerte benne azt a bagolyképü, szegény kis praktikánst,
aki akkor régen alázatosan hajlongott előtte. Arcának arányai
megkétszereződtek azóta, a teste is megkétszereződött, alig fért el a
karosszékben.
Az igazgató a levél végére ért. Leszegte a fejét, mint egy állat, amely
döfni akar és dülledt szeme bizalmatlanul tekintett Kristófra a pápaszem
üvegje fölött.
– Ulwing úrhoz van szerencsém? Igen… hogyne, hogyne, ismerem a céget.
Fiatalkori összeköttetés… Valamikor szerencsém volt egy öreg Ulwing
Kristóf urat is ismerni. Talán rokona lenne uraságod? Hatalmas ember,
kiváló ember volt.
– A nagyatyám…
Az igazgató egyszerre igen udvarias lett. Üléssel kínálta meg Kristófot.
– Mivel szolgálhatok?
Kristóf összeijedt ettől a kérdéstől, amelyet az elébb még várt.
Sápadtan, kinlódva nézett maga elé. Ki akarta volna tólni a feleletet.
Addig legalább meg volt ez az utolsó reménysége. Azután már nem lesz
semmi sem.
A bagolyképü megigazította aranykeretes pápaszemének a szárát, mely
aggasztóan mélyedt húsos halántékába.
– Parancsoljon velem, – mondotta kissé türelmetlenül és a fali órára
pillantott.
Kristóf erőt vett magán.
– Kölcsönre volna szükségem.
Az igazgató egyszerre hűvös és fölényes lett.
– Mostanában mindenkinek arra van szüksége. A fekete szombat sok embert
tönkre tett.
– Nem tagadom, az okozott egy kis átmeneti zavart az én cégemnél is…
– Tudom, – mondotta az igazgató szárazon.
Kristóf egész arca nyugtalanul dolgozott.
– Egy sürgős kölcsön könnyen segíthetne…
– Milyen fedezetet kinál?… Az Ulwing nevet? – a bagolyképü mosolygott, –
ez sajnos már nem elég…
– A főkönyvem rendelkezésére áll, legyen szerencsém, – dadogta Kristóf.
Világosan érezte, hogy megalázza magát egy idegen előtt, pedig tudja,
csak nem meri bevallani, hogy hiábavaló. Azt is tudja, hogy hasztalan
beszél és azért mégis beszél.
Az igazgató hidegen pillantott a szemébe.
– A bankháznak pontos értesülései vannak mindenről.
Kristóf fölhúzta a vállát, mintha egy ökölcsapásra várna. A szája
gyámoltalanul ferdült el.
– Későn méltóztatott hozzám fordulni. Túl későn… – folytatta a
bagolyképü. – Tudtommal, már csak a ház Ulwing-tulajdon. Igaz, hogy most
nem lehetne eladni. Rossz idők járnak, de ha emlékezetem nem csal, a
telek kivételesen nagy, jó helyen van, a város közepén, elbírja a
betáblázást.
Kristóf kétségbeesetten horgasztotta le a fejét. Az igazgató a pápaszem
felett várakozóan nézett rá. Egy pillanatig jó, emberi szánalom volt a
tekintetében, aztán felsóhajtott és nehéz mozdulattal ejtette vastag
kezét a térdére.
– A házra adhatok kölcsönt. Csak így lehetne megcsinálni a dolgot.
Kristóf elhárító mozdulatot tett. A sárba merült, de volt még annyi
ereje, hogy ne abba fulladjon bele. Már nem küzdött magával. Érezte,
hogy a házhoz soha se tudna hozzányúlni. Legalább az maradjon meg
tisztán Annának. A ház, a jó régi ház…
Az öreg bankár fölállt, mikor Kristófnak kezet nyujtott és elkísérte az
ajtóig.
– Nagy tisztelője voltam Ulwing építőmesternek. Sajnálom, hogy az
unokáját nem szolgálhatom ki. Majd máskor, – mormogta olyan hangon,
mintha nem hinné, amit mond.
Kristóf torzan, gyötrelmesen mosolygott. Ez a mosoly az arcán maradt még
kinn az utcán is és fájdalmasan kínozta a vonásait. Belekapaszkodott a
szájaszélébe és húzta lefelé, féloldalt.
Nem tudta, hogy hol jár. Beleütődött az emberekbe. Egy öreg úr haragosan
rákiáltott:
– Nem tud vigyázni, fiatal ember!
Kristóf bágyadtan nézett rá. Arra gondolt, hogy ez az aggastyán
fiatalabb, mint ő, tovább fog élni nála.
Mikor hazaért, az ágyára vetette magát. Megfoghatatlanul mindjárt
elaludt. A kimerültség nehéz álma lepte meg. A homlokán folyt a
verejték.
Mikor fölébredt, egészen sötét volt a szobában. Eleinte nem tudta, hol
van, azt sem tudta, mi történt vele. Aztán, mint egy rándulásban,
hirtelen visszaemlékezett. Felnyögött, mint valami beteg állat, amely
nem mondhatja el a kínját. Nem bírta elviselni tovább a magányt. Már a
küszöbön állt. A lépcsőn megnézte az óráját. Tizenegy óra volt. Félénken
kopogtatott be a napszoba ajtaján.
– Anna, alszol?
– Igen, már régen, – felelte a húga odabenn. Az ajtó kinyilt. Anna
vígnak akart látszani, de a tekintete szomorú volt.
– Emlékezel Kristóf, régen hányszor kérdezted ezt a rácsos kis ágyadból?
– Akkor is így feleltél. Akkor is féltem…
Anna a szeme közé nézett. – Hogy érted ezt?
Kristóf sajátságosan nevetett:
– Hiszen csak szabad tréfálnom, ha jó kedvem van. Hát te mit csinálsz
ilyen későn? – Az asztalra nézett. Az ernyős lámpa alatt számlák és
számadási könyvek hevertek.
– Ezt is megtanultam, – mondotta Anna fáradtan, – annyi számla gyűlt
össze mostanában. A kereskedők sürgetnek, pénzt meg nem kapok az
irodából. Érthetetlen, miért halaszt Füger Ottó mindent? – hirtelen
elhallgatott, már másra gondolt: – Hallottad?… és futni kezdett a
gyerekszoba felé.
Kristóf vontatott lépéssel indult el utána.
A háromfiókos szekrényen éjjeli lámpa égett. A cserépkályha barlangos
mélyedésében, egy kancsóban víz melegedett. Anna az egyik ágy fölé
hajolt és a hangja lágyan járta át a szoba csendjét:
– Itt vagyok…
Kristófnak szívébe nyilallott ez a két kicsiny szó, amely mégis minden
volt. Valamikor, ugyanott, abban a rácsos ágyban aludt ő is és fölijedt
és félt, de az anyja hangja sohase mondta: „Itt vagyok“. Sohase ismert
egy könnyü, hűvös kezet, mely csak a símogatásért símogat, két meleg
asszonyi kart, mely tisztán ölel és azt a világos, átlátszó mosolyt,
melynek nincsenek céljai. Nem ismerte azt, aki mindent megért és mindent
megbocsájt és mikor az ember nyomorult, egészen halkan mondja: „Itt
vagyok“… Pedig ez talán elég lett volna ahhoz, hogy más legyen az élete.
– Jó nekik, – mormogta Kristóf, mikor visszament a napszobába. Anna,
mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, egy darab összehajtogatott
papirost tett a két üvegezett ajtószárny közé. Sohase felejtkezett meg
erről. A meglazult öreg ajtók zörögtek, ha odalenn az utcán kocsi járt
és a kis László fölijedt tőle.
– Meg kellene igazíttatni ezt is…
Kristóf szótlanul ült a sokvirágos divány szögletében. Nem figyelt oda.
Tekintete, ritkán mozduló pillái alatt, kimerülten járt körül a
szobában. Egyszerre észrevette, hogy Anna hallgat. Miért is nem szól?
Segíthetne rajta, ha mondana valamit, akármit, szavakat, egészen
közömbös, mindennapi szavakat, amik hangzanának, élnének és megfognák a
gondolatait, még egy percre visszatartanák az örvény szélén, melybe
irtózott belenézni.
– Anna, mesélj valamit.
Az asszony fölpillantott a kis fiókból, melybe a számláit elzárta. –
Meséljek? Mi jut eszedbe? Én meséljek, aki négy fal közt élek, –
elmosolyodott és a bátyja vállára tette a kezét.
– Hát, kis Kristó, volt egyszer, hol nem volt egy régi ház. Abban élt
egy asszony, aki soha sem aludta ki magát, mert a két fia minden reggel
korán fölkeltette…
Kristófnak megvonaglott az arca, mikor fölállt.
– Igazad van, hát akkor menjünk aludni… Lehajolt és megcsókolta a húga
kezét. – Jó éjszakát Anna, és… Valamit mondani akart, aztán erőszakosan
elfordította a tekintetét; kiment az ajtón.
A folyosón megállt a mozgó kőlapon és megpróbálta… Most is mozgott. Az
oszlopos óra öreges ketyegése még egyszer lekísérte a lépcsőn.
Mély, boltozott szobájában gyertya égett, de a kis láng fénye nem bírt a
szobával, üreges, sötét szegleteket hagyott. Egy nagy, fehér folt
megfogta Kristóf szemét. Mialatt Annánál járt, az inas megvetette az
ágyát, holnapra való ruhái ott feküdtek kikészítve a széken… Nem bírta
ezt nézni. Holnap… A torka összeszorult. Ebben a pillanatban finom
ropogás ért a füléhez. Arra felé fordult.
A kályhában égett a tűz és átvilágított a régi cserepek között. Kristóf
odament, a kályhára támasztotta a kezét és benézett az ajtó szelelő
nyílásán. A hasábok fölött apró lángok billegtek. Egy darabig
megfoghatatlan érdeklődéssel nézte őket, aztán sóhajtva felegyenesedett.
Mindenből kifosztotta őt az élet. Mikor közelről megnézte azt, amiben
hitt, mindég rájött, hogy hazugság volt épúgy, mint a kályhatündérek.
Hazugságok után futott akkor is, mikor elbukott. Estében kettétört,
hiába akarna fölállni, már nem tud. Aztán mire való lenne? Az emberek
is, akik közel jöttek hozzá, mind letörtek a lelkéből egy darabot és
elvitték és eldobták. Hol keresse össze a sok szétszórt darabot? Hol
keresse össze önmagát?… Ami megmaradt belőle, az kevés volt ahhoz, hogy
tovább éljen. Egy kis becsület, nagyon kevés. Egy kis irgalom Anna
iránt… semmi más.
Keze lecsúszott a kályháról. Minek melegíteni? Hiszen most már nem
érdemes…
Az iróasztalhoz ment. Aztán szinte undorodva tólta el magától a
papirost. A küszöbről visszafordult. Egy csomó levelet a tűzbe dobott.
Az óráját és az üres pénztárcáját az asztalra tette. Nem, más nem volt
nála.
Az udvarkertben halkan zörögtek az őszi levelek, mintha a sötétben
valakinek a foga verődött volna össze. Kristóf görnyedten osont ki a
gyalogkapun… csak a két oszlopember nézett utána.
„Mint egy tolvaj, épen úgy.“ Ebben a pillanatban maga se tudta hogyan, a
nagyatyja temetése jutott eszébe. A polgármester, a városi tanács-urak,
a céhek zászlói és a papság énekelt és a harangok zúgtak…
Visszapillantott, aztán ment egyenlőtlenül kopogó lépéseivel.
Az éjszaka sűrű volt. A ködben úgy nézett ki a város, mintha szürke,
zavaros vízben tükröződő kép lenne. A gázlámpák fénye szétmállott a
levegőben, a házak fala is szétmállott, az elhaladó emberek arca is.
Kristóf borzongva hajtotta föl a kabátja gallérját.
A Dunához ért. A rakodóparton hordók és zsákok között botorkált. Aztán
leült a legalsó parti lépcsőre, két karjával átfogta a lábaszárát és
fölhúzott térdére támasztotta a homlokát. Csak egy kicsit akart pihenni.
Csak egészen rövid ideig.
Kinyitotta a szemét. Mire vár? Hiszen már elmult minden, amire várni
lehet.
A nedves levegőben emelkedni látszott a Duna… lágy, fekete emelkedéssel
közeledett hozzá. Vak ösztönnel, szinte menekülőn csúszott hátra és a
keze iszonyodva kapaszkodott meg a kövekben.
Egyszerre elmult ez is. A nagy víz szép és nyugodt lett. A parti lámpák
fénye ingó tűzlépcsőket merített a mélybe. A folyó már nem volt
ellenséges Kristófhoz. Mondott valamit és mintha megismerte volna, hívni
kezdte őt is, mint a régi Ulwingokat.
Kristóf fáradt lelke utána indult a hivásnak és a teste követte a
lelkét.
Aztán nem jött vissza soha.
A dolgok és események, melyekhez Kristóf keze hozzáért, lassan,
fájdalmasan hűltek ki. A reménység kimerült és a régi ház nem várta
többé vissza az utolsó Ulwingot.
Anna mindent megtudott… Ulwing építőmester óriási vagyona összeomlott,
mielőtt valaki a nap felé emelte volna az aranyát. Soha se csillogott az
a vagyon és azok, akik még éltek, csak akkor fogták föl, hogy milyen
nagy lehetett, mikor a romjait látták.
Tamásnak elszorult a torka, mialatt föltárta Anna előtt az igazságot.
Irtózott a szavaktól, melyeket ki kellett mondania, félt, hogy összetöri
velük az asszony lelkét.
Anna lehajtott fejjel, némán hallgatta, csak az arca lett halálosan
sápadt, csak a szeme vált zavarossá, mint a nehéz betegek szeme.
– Régen sejtettem, hogy így fog történni, – mondotta egész halkan és egy
nagy erőfeszítésben kiegyenesedett, mintha a szerencsétlenségnek akarna
a szemébe nézni. Egyszerre még magasabbnak látszott, mint különben. A
tekintete tiszta és bátor lett, finom állának a vonala dacosan
határozott.
– Ne kimélj meg semmitől, Tamás. Tudni akarok mindent. – Aztán még csak
annyit mondott, hogy ki kell fizetni Kristóf hitelezőit, nem akar
mocskot az Ulwing-néven.
Azokban az időkben, melyek ezután következtek, Anna épen olyan fölényes
akarattal viselte a balvégzetü pusztulást, mint aminő fölényes akarattal
valamikor Ulwing építőmester a szerencséjét megteremtette. És Illey
Tamás meglátott Annában valamit, amit eddig nem ismert. Egy
megfoghatatlan erő áradt ki belőle, az a szívós asszonyerő, mely nagyobb
tud lenni a romok között, mint akkor, mikor építeni akar.
Soha se hallotta senki panaszkodni a vagyona romlása miatt, soha se
látta senki sírni. Csak a halántéka fölött, a haja meleg, árnyékos
aranyában támadt lassanként valaminő ezüstös fény.
Illey Tamás most már kénytelen volt belemarkolni az Ulwing-cég ügyeibe.
Szabadságot kért a hivatalában és az építőmester egykori irodájának
rácsos földszinti ablaka előtt kínos, nehéz munkájával dolgozott az
ügyvédjével, az idegen, zavaros tömegek között. Aztán kiegyezett a
hitelezőkkel és az Ulwing-cég, melynek nevét három nemzedék ismerte, –
megszünt.
A kis táblát leakasztották az irodaajtóról. Az alkalmazottak
végkielégítést kaptak. Kevesen voltak, a régiek közül már csak az öreg
Gemming és Feuerlein úr. Az irnoknak feltűnően vörös volt a szeme, mikor
Annától elbúcsúzott. A folyosón többször visszanézett, a lépcsőn is
megállt; összeverődő térddel körüljárta az udvarkertet és egy fehér
kavicsot vitt emlékül magával.
Mind elmentek, csak Füger Ottó maradt meg állásában a fölszámolásig.
Tamás becsengette őt magához. Fölvilágosítást kért. Kibúvó mentegetődzés
volt a válasz.
„Úgy sem ért hozzá“, gondolta Füger Ottó és türemetlenül várta az órát,
melyben szabadulhat.
Illey maga mindég nyugodtnak látszott. Nem kapkodott, nem vesztette el a
fejét soha. Hidegen hallgatta végig, amit mondtak neki és a kezét a
zsebébe dugta, mikor Füger este hajlongva búcsuzott tőle.
Aztán feltünően lassan ment föl a lépcsőn. Ilyenkor, ha az elpocsékolt,
nagy vagyon zilált tételei közül jött, mindég az kínozta, hogy annak a
vagyonnak egy kis töredéke elég lett volna ahhoz, hogy megmentse őt a
legyőzhetetlen sóvárgástól, mellyel egész elmult fiatalságán át az illei
földre gondolt. Őrölő, szótlan keserűséget érzett a belsejében, mikor
Annával szembe került.
Az asszony fölnézett rá:
– Fáradt vagy, Tamás?
Illey megrázta a fejét és kezét egy pillanatig laposan a mellére
szorította, mintha a kabátja baloldali, felső zsebében nyomná valami.
Anna hallgatagon küzdött a gondolataival. Az jutott eszébe, hogy ha
Tamás évek előtt elszánta volna magát arra a munkára, melyet most
végzett, Kristóf talán élhetne és a cég is élne és a vagyon is.
Szótlanul vádolták egymást. Csak jó idő után vették észre mind a ketten,
hogy a csend kihült közöttük, szinte csúnya lett és nem lehetett
hozzányúlni.
Néhány nap mulva nem jött el többé az ügyvéd. Tamás elzárta az üzleti
könyveket és bereteszeltette a fatáblákat Ulwing építőmester egykori
dolgozó szobájának az ablakán. Egészen nyugodtnak látszott most is, csak
az arca volt beesettebb, mint különben. A külső irodában megállt Füger
Ottó előtt és mozdulatlanul nézett le rá.
Az egykori főkönyvelő zavarba jött.
– Szomorú munka volt, – dadogta, mialatt levette a szemüvegét és közel
tartva a szeméhez sebesen törölgette.
– Gazember, – mondotta Illey Tamás kifogástalan nyugalommal, – ügyesen
lopott.
Füger Ottó elképedve meredt rá. Erre nem volt elkészülve. A szája
kinyílt, tiltakozni akart.
Illey megvetően mérte végig. Rákiáltott:
– Pusztuljon! – aztán mert Füger nem mozdult, megmarkolta a vállát és az
erőfeszítés látszata nélkül, kilökte az ajtón. A földre esett
szemüveget, mint valami méltatlan dolgot, melyhez nem akart hozzányúlni
a kezével, a cipője hegyével tolta ki a küszöbre.
Füger Ottó fojtottan, izgatottan beszélt a kapualjában:
– Becsületsértés… Még találkozunk. Majd meglátjuk akkor! Törvény elé
viszem…
Soha se tette. Nem állt érdekében zajt ütni. Már gazdag ember volt.
A régi házban csendes és takarékos lett az élet. A földszinti
irodahelyiségeket idegenek vették bérbe. Henrietta asszony egykori
lakásából és az istállóból, egy borkereskedő raktárakat csinált.
Elfalaztatta az ajtókat és ablakokat az udvarkert felé és az utcáról
töretett bejárást magának. A kocsik és lovak idegen kézre kerültek. A
cselédségből csak Flórián és Netti maradt meg és Tini mamzell, aki
hosszú, feszült arcáról titokban törölte le a könnyeit.