A régi ház: Regény - 09
Gárdos protomedicus megnyugtatta:
– El fog mulni; egy kis fáradság az egész – és nuxvomicát rendelt.
– Nem, nem kell a gyerekeknek írni…
János Hubert hétközben fenn járt. Vasárnap ismét ágyban maradt, ott
jobban érezte magát. Annától levél jött. Belemosolygott az írásba. Hát
mégis volt valaki a világon, aki neki köszöni a boldogságát…
Megigazította a takaróját, a fal felé fordúlt.
Éjjel nagy zúgásra ébredt fel. A feje forgott; az ágy is forgott, a
szoba is, és ő nehezen lélegzett. Ki akarta a nyakán gombolni a
hálóingét, de nem bírta. Hirtelen felült és felesleges mozdulatával
néhányszor odanyúlt még, mintha a nyakkendőjét akarná megigazítani.
Aztán visszaesett és nem mozdult többé.
Ulwing János Hubert meghalt azon az éjjelen, kifogástalanul, zaj nélkül,
úgy ahogy élt.
A ház üresen állt és a csend a falak közé fészkelte magát. A folyosó
sokáig emlékezett rá, ha lépések mentek végig rajta. Az oszlopos óra
ketyegése bejárta valamennyi szobát, semmi nesz sem állta el az útját.
Így találta Anna a házat, mikor férjével hazajött abból a megszakított
útból, melyre úgy emlékezett, mint egy félben maradt álomra.
Gondolkozás nélküli napok. Halk szavak. Szép, leányos félelmek. Aztán
beleszokott a Tamás karjába. Az atyja halálhíre verte föl onnan és az
álmot nem lehetett tovább álmodni. Soha többé nem folytatódhatott. Más
jött.
Eljött az élet és elmúlt az első év.
A régi házban lassan megint derüssé lett a csend. A szobák olykor már
félénken nevetni kezdtek. Hirtelen, szinte szégyenkezve hagyták abba,
mintha azok jutottak volna az eszükbe, akik kimentek a kapun és nem
jöttek többé vissza.
Megint elmúlt egy év.
A régi ház sárga falai melegek voltak a naptól. Az udvarkertben bokrétás
rózsafákat, nyíló koszorúkat emeltek a virágágyak maguk fölé.
A szobák most már szabadon nevettek, csengő, gyereknevetéssel. És a ház
mosolygott a bensejében, mint egy jó öreg, aki megfiatalodik.
Ebben az időben Anna csodálatos kis dalokat énekelt. Nem tanúlta őket
soha, maguktól jöttek és andalító lüktetésük olyan volt, mint a bölcső
ringása. Aztán fölemelte a fiát azzal a rejtélyes mozdulattal, mely
szebb még a szerelem mozdulatánál is, melyet a karja titokban régen
tudhatott. És közben arra gondolt, hogy ez az, ami összeköti az
emberiséget. Egy végtelen, áldott lánc, asszonyi karokból fonódó lánc a
föld felett, mely az első asszonnyal kezdődött el és az utolsó
gyermeknél fog bevégződni.
– Mama, – dadogta a kis György. Anna halkan utána mondta a szót, amelyet
kapott, amelyet ő az anyjának soha sem adhatott és Krisztina asszony
halványuló képe felé nézett… Hallgatódzni kezdett. A gyalogkapu nyílt
oda lenn. Lépések jöttek a folyosón…
– Tamás, úgy vártalak! – többet, melegebbet akart volna neki mondani.
Azt akarta mondani, hogy szereti őt, de a szavak szégyenkeztek és
fölcserélődtek az ajkán. Odahajolt a férjéhez, mintha a csókjára várna.
Illey nem vette észre, másra gondolt. Olvasni kezdett egy levelet.
– Otthonról jött…
– Otthonról?… Hát ez nem a te otthonod? – Anna odaadón oldalt hajló feje
lassan kiegyenesedett.
Tamás semmit se hallott, semmit se látott, mikor Illéről volt szó. A
régi ispán, a kasznár, a tiszttartó, a plébános, mindenki hozzá fordult,
aki bajban volt, mintha még mindég ő lenne az illei földesúr. És ő
eljárt a dolgukban és a szeme fényes volt, mikor róluk beszélt.
Anna mozdulatlanul nézett rá. Megint elfogta az a megismétlődő érzés,
melytől nem bírt szabadulni, ha Tamás Illéről beszélt. Ilyenkor úgy
rémlett neki, a férje elmegy tőle, messze van valahol másutt.
– Tamás,… mondotta halkan, mintha vissza akarná hívni magához.
Illey szórakozottan mosolygott. Még mindég a levelet olvasta. Anna arca
komoly és zárkózott lett. A gyöngédség, mely az előbb még jóformán
ellenőrizetlenül áramlott ki belőle, szinte fájdalmasan zsugorodott
vissza a szívébe. Elfordult.
– Nem, ne menj el. Jer ide. Olvasd csak…
De Anna nem közeledett. Mereven tartotta a fejét. A hasztalanul tett
odaadó mozdulat után, így akarta visszanyerni az egyensúlyt.
– Hagyd el, Tamás, – és a hangjába ellenszenv vegyült, – úgy sem ismerem
azokat a te embereidet.
– Miért mondod ezt így? – a férfi szemrehányóan fordult feléje. Anna
hangja ismét feldöntötte lelkében azt a reménységet, mellyel Illére
gondolt, mely akarata ellenére újra és újra elhatalmasodott fölötte… Ha
megmondana neki mindent, ha elmondaná neki, hogy ami Illéhez tartozik,
az a szívéhez van nőve, hogy vágyódik a földje után… Vajjon megértené-e?
A szavak olyan erővel formálódtak az agyában, szinte hallotta a
hangzásukat. Megalázóan hatottak rá, mintha koldulnának. Érezte, hogy
nem tudná őket kimondani soha.
Anna ebben a pillanatban keménynek és ridegnek látta a férje tekintetét.
– Miért haragszol, Tamás? – szeme az illei levélre tévedt, – hát nem
érted? Hiszen csak úgy mondtam. Mind ez olyan idegen nekem.
– Igazad van! – Illey kurtán, neheztelőn nevetett. Egyszerre világosan
érezte, hogy Anna idegen mindazzal szemben, ami az ő multjából élőn él a
vérében. Idegen és talán az is akar maradni.
A csendben úgy tetszett mindkettőjüknek, mintha visszaléptek volna,
pedig valóságban még nem mozdult egyikük sem. Aztán Tamás volt az, aki
elfordult. Anna utána nézett.
Az első időben, ha nem értették egymást, elfelejtették egy ölelésben.
Később elég volt a kicsiny, tehetetlen gyereksírás a mellékszobában,
hogy minden kimenjen a fejükből és egymás mellett szaladjanak és a
küszöbön már fogják egymás kezét.
Ma mindenikük egyedül maradt. A kimondott szavak hidegek voltak Anna
emlékezetében, amit pedig nem mondott ki, az nyugtalanította őt.
Szórakozottan játszott a kis fiával. Tétovázva babrált a varróasztala
fiókjában. Abbahagyta ezt is. Be akart menni a férjéhez, a vállára
akarta támasztani a fejét és kérdezni és felelni akart, hogy ne legyen
közöttük semmi, ami homályos és bizonytalan.
De Tamásnál vendégek voltak. Az urak hangja kihallatszott a zöld
szobából az ebédlőbe és a pipájuk füstje is érzett. A király és az
ország kibéküléséről beszéltek, a koronázásról és arról, aki koronázott,
parlamentről, nagy nemzeti átalakulásról.
Mióta az alkotmány helyreállt, Illey államszolgálatba lépett; a
földmívelési osztályban dolgozott. Anna hallotta, hogy odaát a
mellékszobában az intenzivebb gazdasági üzemről mond valamit.
Milyen higgadtan és okosan tud Tamás beszélni, pedig az ő szíve még
mindig nehéz és szomorú volt. Egyszerre a férje nevetése hangzott át a
csukott ajtón. A szemöldöke merev és egyenes lett, mintha megbántották
volna…
Illey Tamás ebben az időben kezdett el sűrűbben vadászatokra járni.
Falusi birtokos barátai hívták. Oda lenn Illén, az ő mocsaras erdejében
is sok volt a vad. Ha a hivatalából szabadult, fogta a puskáját és ment.
Aztán jókedvűen, lesült arccal jött megint haza.
A zöld szobában fegyverek álltak a régi szekrényben, hol Ulwing
építőmester valamikor a tervrajzait tartotta. A dívány fölött, Fischer
von Erlach és Mansard építőművészek arcképe helyén egy angol vadászkép
függött. A sokfiókos íróasztal kis barlangjaiban töltények voltak. Az
oszlopos óra előtt egy remekbe művelt vadászkés feküdt.
Annának olykor az az érzése támadt, hogy Tamás nem szereti a házat és a
zöld szobát sem szereti, a dudorosra párnázott, jó öreg bútorokat sem.
– Nézd csak Anna, úgy állnak ezek a székek itt az asztal körül, mint a
kövér polgárasszonyok a piacon. A csipőjükre támasztják a tenyerüket és
majd szétpattannak a jóléttől.
Csendesen nevetett:
– Lehetséges-e, hogy ne lásd, milyen furcsák? Otthon, Illén is volt egy
ilyen karosszék a gyerekszobában. Frau Mäyernek hivtuk és kosarat
akasztottunk a karjára.
Anna kissé elpirult és zavartan símitotta végig kezével a csíkos
vászonhuzatot.
– Bántanak minket, – mondotta, mintha a karosszékhez szólna, – pedig mi
ketten összetartozunk… Egyszerre a Geramb-ház lépcsője jutott eszébe,
Bajmóczy Bertha… a régi sértés… a régi harag. Aztán, mintha a nagyatyja
szava csendült volna meg az emlékezetében. „Szabad polgár vagyok“…
Fölemelte a fejét. Fiatal nyaka szinte gőgösen hajlott hátra.
– Milyen szép vagy így, – mondotta Tamás és a hangja elváltozott.
Az asszony válla megrezdült. Ez az a régi hang volt, mely úgy nyúlt
hozzá, mint egy érintés. Egymásra néztek és Tamás elborította őt az
ölelésével.
Anna úgy érezte, a férje karja között elmúlik minden gondolata és
elmúlik ő maga is. A feje hátracsuklott, de már nem a gőg mozdulatával,
hanem azzal az ősi asszonymozdulattal, melyben benne van a legyőzött
győzelme.
– Szerelmem…
Aztán soká, szorosan átölelve tartották egymást és a rejtélyes, ritka
találkozások nagy csendje volt közöttük. Mire elmúlt a csend, elmúlt a
találkozás is és mindenikük visszatért önmagába.
Másnap délután Anna egy távirattal futott végig a szobákon és öröm volt
a hangjában:
– Kristóftól jött!
– Most is Baden-Badenban van? – kérdezte Tamás gúnyosan.
– Este érkezik.
– Ideje is már…
Anna egyszerre leverten nézett maga elé. Tamás hangjában mindég valaminő
ingerültség érzett, ha Kristófról beszélt és ez fájdalmat okozott neki.
Igaz, hogy Kristóf az atyjuk halála óta sokat utazott, de Füger Ottó
mindenről jelentést tett neki és mikor otthon volt, akkor dolgozott.
Az üzlet jól mehetett. Fényűzés több volt a házban, mint valaha. A régi
deszkapadlók helyébe Kristóf parkettát tétetett. A lépcsőre szőnyeget
húztak és az istállóban két pár kocsiló állt. Netti helyett már inas
szolgált fel az asztalnál. Flórián portás libériában nyitott kaput. Anna
annyi pénzt kapott a háztartásra, amennyit akart és máshoz ő nem értett.
De ha Tamás nem volt megelégedve, miért hallgatott? Hiszen az ő
kötelessége lett volna, hogy az üzleti könyveket átnézze. Miért
tartózkodott mindentől?
Anna azt hitte, megveti az üzletet és mert az ő gondolatában a cég és az
Ulwing-név egy volt, tompa, elnyomott sértést látott a férje idegenkedő
közönyében. Az első időkben többször beszélt erről Tamásnak. Ő mindég
visszautasítóan hallgatott.
Feléje fordult, de a férje mintha kitalálta volna a gondolatát,
megelőzte őt.
– Hagyjuk ezt angyalom. Nem akarok beleszólani az Ulwing-cég ügyeibe. –
Eszébe jutott, amit az apósa mondott neki, mikor megkérte tőle Anna
kezét. Az ember tartsa meg még azt is, amit meg nem igér. Kinyújtotta a
karját és a térdére vonta az asszonyt.
– Maradjunk együtt. Este úgyis elutazom, vadászatom van holnap.
Anna Tamás nyakán összekulcsolta a kezét. Akárhogy is szerette volna,
nem bírta szóval kérni a férjét, hogy ne menjen el tőle. De ma tudott
valamit, ami biztosan visszatartja. A szemébe mosolygott.
– Tudod milyen nap lesz holnap?
Tamásnak egyszerre jó kedve lett.
– Hogyne, vasárnap… Vadászni mehetek.
– Az esküvőnk harmadik évfordulója, – mondotta Anna halkan.
– Igazán, holnap? – Tamás szeme meleg lett a hálás visszaemlékezéstől és
erősen magához szorította az asszonyt. Érezte nyulánk testét, amint a
térdéről belehajlott a karjába. Kicsiny, hűvös arca az arcához simult. A
hajából ibolyaillat áradt. Megszédült tőle…
„Nem mondja, hogy itthon marad“, gondolta Anna „nem mond soha semmit“.
Szinte megalázta a lelkét az a dédelgetés, amit a teste kapott. „Mindég
csak ez… nem kell“. Hirtelen eltólta magától a férjét és megigazította a
haját.
Tamás hideg ürességet érzett az ölében. Egy pillanatig zavarodottan
nézett a levegőbe, aztán összeszedte magát. Úri kivánás volt a szerelme,
nem pedig epedő koldulás. Dacosan rándult össze a szemöldöke.
– Hány órakor indul a vonatod? – kérdezte Anna és elfáradt az
erőfeszítésben, hogy közönyösnek lássék.
Illey egészen idegennek hallotta az asszony hangját. „Nem tartóztat.
Eltól magától“, az arca egyszerre ellenséges és sötét lett a megalázott
kivánás emlékétől. Kivette az óráját. Visszatette, anélkül, hogy
megnézte volna. Sietni kezdett. Előszedte a fegyvereit. A
töltényzacskóból kiáradt valami, ami az erdőkből maradt benne. A
bőrszíjak finoman ropogtak, épen úgy, mint odakinn, mikor az ember válla
felett egymáshoz surolódnak és a gondolata már nem volt a szobában,
messze járt, a nagy szabad földön, a nap alatt.
Anna szótlanul ment ki az ajtón.
Este, míg a kis fiát altatta, elmúlt évfordulókra gondolt… Mióta lett
ilyen más az élet közte és Tamás közt? Lassan változhatott meg, nem
vette észre.
A gyermek már aludt. Anna kinyitotta a napszoba ajtaját és hosszú idő
után, jóformán öntudatlanul a zongorához ült. Nem játszott, nem énekelt,
csak reátámasztotta a fejét, mintha valakinek a vállára támasztaná.
Mikor Kristóf megérkezett, ott találta a hugát a néma hangszer mellett.
Anna szinte ijedten nézett a bátyjára. Hogy megváltozott az utóbbi
időkben. Az angolos ruha lógott a testén. Egykori szép, ezüst fényű haja
megritkult mélyen benyúló, kékeres halántéka körül. A világos pillák
nehezeknek látszottak bágyadt szeme felett.
És Tamás? Úgy,… vadászaton van?
– Beteg voltál? – kérdezte Anna, mialatt szembe ült vele az
ebédlőasztalnál.
– Miért gondolod? Nem, csekélység volt, – Kristóf sebesen evett, közben
szinte kapkodva beszélt. – Semmi bajom, csak az idegeim rosszak, pedig
szükségem lesz rájuk. Nagy dolgokat akarok. Sok új dolgot tanultam.
Idegek kellenek hozzá.
Szivarra gyújtott, ujjai között sajátságosan mozgott a gyufa.
– Régen az egész élet az emberek izmaira támaszkodott, azt fejlesztették
a nevelésben. Most minden az idegekre támaszkodik és senki se törődik
velük. – A szája kissé elferdült. – Mondd csak Anna, te is érzed azt
néha, hogy fonalak remegnek a nyakadban, fel egészen az agyvelődig?
– Nem, én nem érzem ezt, – felelte Anna és mereven nézett rá.
Kristóf zavartan nevetett:
– Hiszen én sem érzem, csak hallottam ilyesmiről. Egy barátom, tudod… az
idegek.
Anna görcsösen szorította össze egymásbakulcsolt két kezét, de az arca
azért egészen nyugodtnak látszott.
– Mondd meg a barátodnak, hogy beteg és gyógyíttassa magát.
Kristóf a levegőbe fujta a szivarfüstöt.
– Az öregek ellentállóbbak voltak nálunk. A mi nemzedékünk fiatalon
kapott túl sok lökést. Emlékezel, mikor az ágyúgolyó a házhoz csapódott?
És a tűz… Aki gyönge volt közöttünk, azt összetörte az ilyesmi, aki erős
volt, azt erősebbé tette. Te erősebb lettél tőle. Neked jó Anna, még
melletted lenni is jó, olyan biztos és nyugodt vagy.
– Hát maradj mellettem mindég Kristóf.
– Igen. És mondd csak, éjjel sem ijedsz fel soha? Ugy-e idegentől nem
igen lehet ilyesmit kérdezni… És az az érzésed sincs, hogy mikor egyedül
vagy, valaki áll a hátad mögött? A falnál áll és figyeli, amit csinálsz.
Anna dermedten nézett a bátyja szemébe.
– De hiszen ezek őrültségek…
– Kályhatündérek és zongoraegerek, – mondotta Kristóf és bágyadtan
mosolygott a zöld szoba felé. – Hát a kis György? – erőltetett vígsággal
nevetett föl: – hiszen már egész úrfi lehet. Hoztam neki Párisból egy
lovat. Masina van benne, kulccsal kell fölhúzni, mint az órát, aztán
szalad. Milyen csodákat találnak ki mostanában az emberek!…
Városokról, utazásokról kezdett beszélni. A francia császárról, a párisi
tőzsdéről, Eugénia császárné ruháiról. Közben egyik szivart a másik után
szívta; hangjából eltünt a bágyadtság és a szeme élőbb lett. Mikor
lement a lépcsőn, fütyörészett. Anna világosan hallotta, de azért nem
bírt megnyugodni.
Kristóf, mióta a húga férjhez ment, odalenn lakott a földszinten. Két
szobát vett el a régi irodahelyiségekből, úgyis üresek voltak, mióta a
központi üzlet összezsugorodott.
A mély, boltíves szobában virágok álltak a háromfiókos szekrényen.
Tudta, hogy Anna tette őket oda. A csipketeritőt is ő tette az éjjeli
szekrényre. Egy pillanatig örült, hogy itthon van és az inasnak
meghagyta, hogy reggel ne zavarja; aludni akar. Ekkor jutott eszébe,
hogy másnap a főkönyvelőjével lesz dolga. Útközben sok biancováltót írt
alá, hogy Füger Ottó pénzt küldhessen neki. Baden-Badenben szüntelenül
vesztett, a párisi tartózkodás is megviselte a tárcáját. Holnap majd
össze kell számolnia mindent. A homályos nemtudás kényelmes volt, ami
most jött, azt nem szerette.
El akarta kergetni a gondolatait. Olyanok voltak, mint a darazsak,
visszajöttek és megszúrták.
És az üzlet? Hogyan mentek a vállalkozások, amíg odajárt? A heti
jelentések az utazó-bőröndjében voltak. Soha sem ért rá, hogy végig
olvassa azokat. Mindegy. Párisban tanulmányozta a tőzsdét. Egy nap alatt
gazdagok lesznek az emberek. Csak hidegvér kell hozzá. Nem szabad
megijedni. Mennyi pénzt látott! Mennyit!…
Eloltotta a gyertyát. Nyitott szemmel feküdt a hátán. A gondolatok egy
darabig békében hagyták. A sötétség egészen üres volt. Pedig mi minden
ment már át az ő sötétségein. Régi tündérek és törpék. Zsófi, az első
szerelem. Utcai leányok, szinésznők, asszonyok, szép előkelő asszonyok,
akik nappal hidegek és közömbösek voltak és az éjszakában forróak és
követelők lettek. Elég volt. Most már nem érdekelték őt. Csak az a sok
pénz bírta érdekelni, mely szüntelenül folyik az emberek keze között,
mint egy nagy, uralkodó folyó, végig a világon.
Csatornát kell építeni a folyónak, aztán ömlik, amerre az ember akarja.
Látta a párisi tőzsdén és szédült bele. Mennyi pénz…
Kristóf éjszakájának a sötétsége egyszerre nem volt többé üres.
A pénz!… Ez a mindenki igazsága… És vágyódni kezdett utána, mint hajdan
az asszonyok után.
A zöld szobában már égett a függőlámpa a kerek asztal felett.
Anna keze lassan engedte el a kis gyermek-fejkötőt, melyet horgolt. Már
jó ideje figyelte Kristóf egyenlőtlenül kopogó lépéseit. A bátyja
nyugtalanul jött és ment végig a szobákon. Néha beleütődött a kitárt
ajtószárnyakba, néha céltalan, nagy kerülővel fordult a bútorok körül.
Anna észrevette, hogy Tamás térdére ereszti az ujságot, melyet olvasott.
Ő is a fegyelmezetlen lépések neszét figyelte.
Kristóf megint beleütődött az ajtószárnyába, aztán idegesen megállt az
asztal mellett.
– A fundusoknak nagy áruk van mostanában, – mialatt beszélt, szivarra
gyújtott és a füst lappangva jött ki az ajka között, – soha sem lesz így
többé. El kellene adni egynéhány telket, úgy is sok van. Jobb
tőkebefektetést tudok.
Anna nem szerette ezt a gondolatot. Ő meg akart volna tartani mindent
úgy, amint a nagyatyjukról rájuk maradt.
– A nagyatyánk lenne az első, aki ezt a telekuzsorát kihasználná, –
mondotta Kristóf indokolatlan ingerültséggel. – Nem értesz hozzá,
kedvesem.
Anna felsóhajtott:
– Igazad van. Beszélj Tamással.
– Velem? – Illey fagyosan nevetett. Mialatt Kristófra nézett, fölényes
lett az arca. – Azt hallom, a tőzsdén játszol és nyersz. Vigyázz.
Eleinte mindég így van, később megfordul. Ott csak akkor állanak meg az
emberek, mikor kitörik a nyakukat.
– Hidegvér kell hozzá, semmi más, – dünnyögte Kristóf, – nem szabad
megijedni. Különben, ez nem ide tartozik. Mi a véleményed a
telekeladásról?
Tamás felvonta a vállát.
– Nincs véleményem. Nem ismerem a viszonyokat. – Érezte, hogy dölyfös
tartózkodása nem egyéb, mint az ő megcsalódott reménységének a gőgje.
Még sem bírt másként tenni.
Kristóf örült, hogy ilyen könnyen ment minden. Néhány háztelket úgyis el
kellett már adnia. Most hát utólagosan megkapta a felmentést.
Szabadabban lélegzett. El fogja adni a régi ácspiac telkét is. Füger
Ottó ügyes közvetítő.
Anna felvette újra a munkáját. Tamás elutasító közönye fellázította.
Kristófban már nem bízott, Füger Ottóra gyanakodott, ő maga pedig nem
értett semmihez. Csak zongorázni, énekelni, hímezni és táncolni
tanították.
Arra gondolt, hogy ha majd a kis leánya megszületik, neki meg kell
tanulnia mindent, amit az anyja nem tud. És mikor fiatal lesz, azt is
meg fogja tudni, hogy az emberek soha sem lehetnek egészen boldogok.
Egyszerűen fogja neki megmondani, úgy, hogy megértse és ne kelljen
később fájdalmasan elhervasztania önmagában azt, ami senkinek sem kell,
amire észrevétlenül mindég azok tipornak rá, akiknek hasztalanul
nyújtaná oda.
De a kis leány, akire Anna a régi házban várt, soha se jött el.
Tavasszal megszületett a második fiú és László, Tamás, János, Kristófnak
keresztelték a Lipótváros újraépülő, régi templomában.
Anna ezután sokáig volt beteg. A szeméből elmult az a hideg fény, mely
azelőtt olykor keménnyé tette a tekintetét. Szép szemöldökének a vonala
ellágyult. Fiúsan csontos, kis keze erőtlenebb és asszonyosabb lett.
Aztán megint fennjárt, de a szenvedés árnyéka az arcán maradt.
Tamás előzékeny és figyelmes volt hozzá. Könyveket hozott. Órákon át
olvasott neki, megállás nélkül, szinte hajszoltan, mintha félt volna
Anna tekintetétől, mellyel találkoznia kellett a szemének, mikor betette
a könyvet. Mit akart az a tekintet? Mondott valamit, vagy kérdezett,
vagy kért, vagy követelt? Nem, Annának nem kellett már tőle semmi. Már
elmult az az idő… Szomorúan támasztotta kezébe a homlokát.
Tamás minden évvel szótalanabb lett és ha Anna megkérdezte, hogy
bántja-e valami, fáj-e valamije, türelmetlenül rázta meg a fejét. Nem,
nem volt semmi baja: olyan magyar természet ez.
De azért, ha a fiát a térdére ültette, akkor nagy erdőkről, egy ősi
falusi házról, egy öreg kertről mesélt. Földek, lovak, napsütéses
tarlók… és az arca szinte megfiatalodott és a fejét úgy tartotta, mint
régen, a kis tisztáson, mikor a nap felé fordult.
Anna már megszokta, hogy a férje nem beszél vele ezekről a dolgokról. Ő
sem említette Illét, mióta asszonyírással írt levelek is jöttek onnan és
az egyik írás, formátlan, parasztos betűivel többször megismétlődött.
Mikor egyszer, véletlenül Füger Ottó hozta fel a postát, Anna a
zongoráján talált egy ilyen levelet. A kezébe vette és a keze
megremegett tőle. Önmagával kellett küzködnie: büszkeség volt-e,
becsületesség, vagy gyávaság? Érintetlenül tette le a borítékot Tamás
asztalára. Nem kérdezett, nem panaszkodott, de Illéről többé nem
beszélt.
És ettől fogva annak az idegen földnek a neve kisértet lett a házban.
Nem mondták ki, láthatatlanul még is ott volt kettőjük között.
Annának úgy tetszett, most is ellenségesen lopódzik át a csenden és
elvonja tőle Tamást. Kétségbeesett félelem lepte meg, úgy érezte,
egészen egyedül marad valaminő rideg sötétségben, melyből nincsen
kivezető út.
– Tamás, – mondotta olyan hangon, mintha segítséget kérne tőle, – miért
nem tudunk mi egymással beszélni?
Illey felemelte tenyerébe támasztott homlokát.
– Már megint a hallgatásomért vádolsz?
Anna türelmetlen ingerültséget érzett a férje hangjában.
– Hiszen nem úgy értettem, – az asszony hirtelen elnémult, mintha valaki
nyersen a szájára szorította volna a kezét.
A nap-szobába ezalatt lassan ömlött be az este. Már nem látták egymás
arcát, mikor Tamás egyszerre figyelni kezdett. Mintha egy elfojtott
zokogást hallott volna… Nem, csak képzelődés volt, hiszen az ő felesége
nem sír soha. Olyan régen hallgattak már, hogy Anna bizonyosan elaludt a
divány szögletében. Illey felállt, zajtalanul tette be maga mögött az
ajtót.
Anna betegsége alatt Tamás a közös hálószobából abba az udvari szobába
költözött, melyben egykor Ulwing építőmester lakott. És azután maga se
tudta hogyan, ott maradt. A felesége nem mondott ellent, ő pedig
szerette ezt a szobát. Az ablakból elérte a gesztenyefa lombját a
kezével és eső után feljött hozzá az udvarkertből a nedves föld szaga.
A ablakdeszkára ült. Kinn beszéltek valamit a fák.
Tamás gondolata már nem volt a bezárt falak között. A vágyódás vitte a
lelkét a városon túlra. Ment magányosan és az esőszagú szél jött eléje.
Hogy szerette ezt. Hogy szeretett mindent odakinn: a szagokat, a
színeket, a hangokat, a gőzös, forró nyári zsombékot, az átfagyott téli
erdőt, melyben cseng a lépés is, az ág is, mikor leesik. Aztán előkerül
a nádasból a szél és végig borzong az élet a világon. A barázdában
lecsurog a víz a föld alá. Az erdő tele van a madarak szerelmes
kínjával. Hívás… felelet. Vajjon ők mindég megtalálják-e a párjukat?…
Tamás szinte érezte az agyában a nagy erdei csendet. Remegő, ünnepélyes
csendben hull az ujrakezdődés magva. A napfényben lassan, részegen
úsznak a madarak. Mire eljön a termés órája, nyár van. Aratnak mindenütt
és az ő vérében ősi vak emlékek kisértenek. Hányszor, de hányszor
megállt a mások buzája mellett és a keze ökölbe szorult. Neki nem
termett sehol.
Ettől az emlékezéstől szomorú őszidő lett a gondolatában. Nagy, szomorú
ősz és ő a ködben jön a város felé. Úgy jön, mint egy megszökött rab,
aki visszakerül a börtönébe. És megint kövezett utcák és keskeny, füstös
égszalagok. Hivatal, tintasorok, papiros és egy régi ház, amely idegen
és egy szép, hideg asszony, aki nem érti őt.
Elmosódott percek jutottak eszébe. Szinte újra érezte a mellén Anna
tiltakozó két kis kezét és azt az érzéktelen asszonypillantást, mely nem
egyszer visszautasította a vágyódását.
Kinyúlt az ablakon a gesztenyefa felé. Letört egy fiatal hajtást. Az ág
könnyen odaadta magát, nedves és üde volt…
Eszébe ötlött valaki, aki épen olyan könnyen odaadta magát, mint a
fiatal hajtás. Ottan termett az ő régi földjén, a mocsaras erdő
kerülőjének volt a leánya. Alázatos, mint a dédatyjával a régi
jobbágyleányok, csinos is, a szeme nevetős. Aztán sohase kérdi, mégis
tudja, mire gondol a gazdája. Az erdőre, a rétre: arra gondolt ő is és
úgy énekel róla, mintha a föld hangja lenne. Figyelni sem kell, fütyölni
is szabad, nem várja, hogy megdicsérjék. Hiszen a madarak sem várják…
Tamás nem emlékezett rá, hogyan volt, mikor az a leány először kellett
neki. Csak úgy egyszerűen kellett, mint az erdő szaga, mint a puha rétek
a lába alatt. Átöröklött férfi-gondolkodásában nem vádolta magát érte.
Nem érzett benne bűnt, sem hűtlenséget, hiszen nem szerette azt a
leányt. Úgy hitte, nem vét Anna ellen, nem is vesz el tőle olyant, amire
tartana valamit.
Megint kihajolt az ablakon. Felnézett az égre. Holnap viszontlátja az
erdők felett… Aztán a kalapja után nyúlt. Ami ritkán történt,
cigányzenére vágyott. Egyedül akart lenni valahol, ahol csak neki szól a
hegedű.
Anna ajtaja előtt habozott. Bemenjen? Talán még mindég alszik…
A nap-szobában meghallották a lépteit. Anna felugrott. Ha Tamás kinyitná
azt az ajtót, a karjába vetné magát, de… a lépések odébb mentek.
Megindult, hogy utánuk fusson, aztán csüggedten állt meg a küszöb előtt.
Hiába alázná meg magát. És amint ott állt, eszébe jutott valami. Egy
álom. Néptelen, idegen utca. Csak a túlsó végén jár egy magányos ember.
Tamás… és ő fut utána, de a távolság nem fogy el. Az utca nyúlni kezd,
Tamás egyre messzebb-messzebb látszik és ő nem bírja elérni…
A leánykorára gondolt, arra az időre, mikor még minden igéret volt. Hát
ez lenne a beteljesülés? Már túl lenne rajta? Ezentúl így maradna
minden? Ő meg Tamás soha se jöhetnének közelebb egymáshoz? És élni
fognak és egymásra néznek és nem tudnak egymásról semmit?
Összerázkódott, mintha fáznék.
Ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy odalenn valaki már régen
csenget a kapu alatt. Ki lehet? A régiek már nem jöttek hozzá. Tamás
hallgatag volt velük is. Talán gőgnek vették, elmaradtak mind. Az Illey
rokonokat pedig Anna kerülte. A Bajmóczy Bertha hangja állt közte és a
régi földesurak utódai között.
Az ajtón kopogtak. A folyosón égett a lámpa és a világos nyilásba egy
férfi alakja lépett. A feje formája széles volt, a válla nyomott. Anna a
hangját hallotta, egyszerre mind a két kezét kinyújtotta feléje.
Walter Ádám volt.
– Ennyi idő után… És Anna arra gondolt, milyen csodálatos, hogy épen ma
jött vissza hozzá a régi barát, mikor ő olyan szegénynek és magányosnak
érezte az életét. Egy pillanatra öröm áradt szét a szívében. Úgy
tetszett neki, a fiatalsága, a leánykora jött vissza, mindaz, amit
megszépített a távolság.
Walter Ádám komoly és kimért volt, mint az olyan ember, aki nehéz
emlékeket akar elhallgattatni magában. Tekintete azért mégis mohón
követte Anna mozdulatait, mialatt fölágaskodott, hogy lámpát gyújtson.
Vágyódott is, félt is viszontlátni az arcát.
– El fog mulni; egy kis fáradság az egész – és nuxvomicát rendelt.
– Nem, nem kell a gyerekeknek írni…
János Hubert hétközben fenn járt. Vasárnap ismét ágyban maradt, ott
jobban érezte magát. Annától levél jött. Belemosolygott az írásba. Hát
mégis volt valaki a világon, aki neki köszöni a boldogságát…
Megigazította a takaróját, a fal felé fordúlt.
Éjjel nagy zúgásra ébredt fel. A feje forgott; az ágy is forgott, a
szoba is, és ő nehezen lélegzett. Ki akarta a nyakán gombolni a
hálóingét, de nem bírta. Hirtelen felült és felesleges mozdulatával
néhányszor odanyúlt még, mintha a nyakkendőjét akarná megigazítani.
Aztán visszaesett és nem mozdult többé.
Ulwing János Hubert meghalt azon az éjjelen, kifogástalanul, zaj nélkül,
úgy ahogy élt.
A ház üresen állt és a csend a falak közé fészkelte magát. A folyosó
sokáig emlékezett rá, ha lépések mentek végig rajta. Az oszlopos óra
ketyegése bejárta valamennyi szobát, semmi nesz sem állta el az útját.
Így találta Anna a házat, mikor férjével hazajött abból a megszakított
útból, melyre úgy emlékezett, mint egy félben maradt álomra.
Gondolkozás nélküli napok. Halk szavak. Szép, leányos félelmek. Aztán
beleszokott a Tamás karjába. Az atyja halálhíre verte föl onnan és az
álmot nem lehetett tovább álmodni. Soha többé nem folytatódhatott. Más
jött.
Eljött az élet és elmúlt az első év.
A régi házban lassan megint derüssé lett a csend. A szobák olykor már
félénken nevetni kezdtek. Hirtelen, szinte szégyenkezve hagyták abba,
mintha azok jutottak volna az eszükbe, akik kimentek a kapun és nem
jöttek többé vissza.
Megint elmúlt egy év.
A régi ház sárga falai melegek voltak a naptól. Az udvarkertben bokrétás
rózsafákat, nyíló koszorúkat emeltek a virágágyak maguk fölé.
A szobák most már szabadon nevettek, csengő, gyereknevetéssel. És a ház
mosolygott a bensejében, mint egy jó öreg, aki megfiatalodik.
Ebben az időben Anna csodálatos kis dalokat énekelt. Nem tanúlta őket
soha, maguktól jöttek és andalító lüktetésük olyan volt, mint a bölcső
ringása. Aztán fölemelte a fiát azzal a rejtélyes mozdulattal, mely
szebb még a szerelem mozdulatánál is, melyet a karja titokban régen
tudhatott. És közben arra gondolt, hogy ez az, ami összeköti az
emberiséget. Egy végtelen, áldott lánc, asszonyi karokból fonódó lánc a
föld felett, mely az első asszonnyal kezdődött el és az utolsó
gyermeknél fog bevégződni.
– Mama, – dadogta a kis György. Anna halkan utána mondta a szót, amelyet
kapott, amelyet ő az anyjának soha sem adhatott és Krisztina asszony
halványuló képe felé nézett… Hallgatódzni kezdett. A gyalogkapu nyílt
oda lenn. Lépések jöttek a folyosón…
– Tamás, úgy vártalak! – többet, melegebbet akart volna neki mondani.
Azt akarta mondani, hogy szereti őt, de a szavak szégyenkeztek és
fölcserélődtek az ajkán. Odahajolt a férjéhez, mintha a csókjára várna.
Illey nem vette észre, másra gondolt. Olvasni kezdett egy levelet.
– Otthonról jött…
– Otthonról?… Hát ez nem a te otthonod? – Anna odaadón oldalt hajló feje
lassan kiegyenesedett.
Tamás semmit se hallott, semmit se látott, mikor Illéről volt szó. A
régi ispán, a kasznár, a tiszttartó, a plébános, mindenki hozzá fordult,
aki bajban volt, mintha még mindég ő lenne az illei földesúr. És ő
eljárt a dolgukban és a szeme fényes volt, mikor róluk beszélt.
Anna mozdulatlanul nézett rá. Megint elfogta az a megismétlődő érzés,
melytől nem bírt szabadulni, ha Tamás Illéről beszélt. Ilyenkor úgy
rémlett neki, a férje elmegy tőle, messze van valahol másutt.
– Tamás,… mondotta halkan, mintha vissza akarná hívni magához.
Illey szórakozottan mosolygott. Még mindég a levelet olvasta. Anna arca
komoly és zárkózott lett. A gyöngédség, mely az előbb még jóformán
ellenőrizetlenül áramlott ki belőle, szinte fájdalmasan zsugorodott
vissza a szívébe. Elfordult.
– Nem, ne menj el. Jer ide. Olvasd csak…
De Anna nem közeledett. Mereven tartotta a fejét. A hasztalanul tett
odaadó mozdulat után, így akarta visszanyerni az egyensúlyt.
– Hagyd el, Tamás, – és a hangjába ellenszenv vegyült, – úgy sem ismerem
azokat a te embereidet.
– Miért mondod ezt így? – a férfi szemrehányóan fordult feléje. Anna
hangja ismét feldöntötte lelkében azt a reménységet, mellyel Illére
gondolt, mely akarata ellenére újra és újra elhatalmasodott fölötte… Ha
megmondana neki mindent, ha elmondaná neki, hogy ami Illéhez tartozik,
az a szívéhez van nőve, hogy vágyódik a földje után… Vajjon megértené-e?
A szavak olyan erővel formálódtak az agyában, szinte hallotta a
hangzásukat. Megalázóan hatottak rá, mintha koldulnának. Érezte, hogy
nem tudná őket kimondani soha.
Anna ebben a pillanatban keménynek és ridegnek látta a férje tekintetét.
– Miért haragszol, Tamás? – szeme az illei levélre tévedt, – hát nem
érted? Hiszen csak úgy mondtam. Mind ez olyan idegen nekem.
– Igazad van! – Illey kurtán, neheztelőn nevetett. Egyszerre világosan
érezte, hogy Anna idegen mindazzal szemben, ami az ő multjából élőn él a
vérében. Idegen és talán az is akar maradni.
A csendben úgy tetszett mindkettőjüknek, mintha visszaléptek volna,
pedig valóságban még nem mozdult egyikük sem. Aztán Tamás volt az, aki
elfordult. Anna utána nézett.
Az első időben, ha nem értették egymást, elfelejtették egy ölelésben.
Később elég volt a kicsiny, tehetetlen gyereksírás a mellékszobában,
hogy minden kimenjen a fejükből és egymás mellett szaladjanak és a
küszöbön már fogják egymás kezét.
Ma mindenikük egyedül maradt. A kimondott szavak hidegek voltak Anna
emlékezetében, amit pedig nem mondott ki, az nyugtalanította őt.
Szórakozottan játszott a kis fiával. Tétovázva babrált a varróasztala
fiókjában. Abbahagyta ezt is. Be akart menni a férjéhez, a vállára
akarta támasztani a fejét és kérdezni és felelni akart, hogy ne legyen
közöttük semmi, ami homályos és bizonytalan.
De Tamásnál vendégek voltak. Az urak hangja kihallatszott a zöld
szobából az ebédlőbe és a pipájuk füstje is érzett. A király és az
ország kibéküléséről beszéltek, a koronázásról és arról, aki koronázott,
parlamentről, nagy nemzeti átalakulásról.
Mióta az alkotmány helyreállt, Illey államszolgálatba lépett; a
földmívelési osztályban dolgozott. Anna hallotta, hogy odaát a
mellékszobában az intenzivebb gazdasági üzemről mond valamit.
Milyen higgadtan és okosan tud Tamás beszélni, pedig az ő szíve még
mindig nehéz és szomorú volt. Egyszerre a férje nevetése hangzott át a
csukott ajtón. A szemöldöke merev és egyenes lett, mintha megbántották
volna…
Illey Tamás ebben az időben kezdett el sűrűbben vadászatokra járni.
Falusi birtokos barátai hívták. Oda lenn Illén, az ő mocsaras erdejében
is sok volt a vad. Ha a hivatalából szabadult, fogta a puskáját és ment.
Aztán jókedvűen, lesült arccal jött megint haza.
A zöld szobában fegyverek álltak a régi szekrényben, hol Ulwing
építőmester valamikor a tervrajzait tartotta. A dívány fölött, Fischer
von Erlach és Mansard építőművészek arcképe helyén egy angol vadászkép
függött. A sokfiókos íróasztal kis barlangjaiban töltények voltak. Az
oszlopos óra előtt egy remekbe művelt vadászkés feküdt.
Annának olykor az az érzése támadt, hogy Tamás nem szereti a házat és a
zöld szobát sem szereti, a dudorosra párnázott, jó öreg bútorokat sem.
– Nézd csak Anna, úgy állnak ezek a székek itt az asztal körül, mint a
kövér polgárasszonyok a piacon. A csipőjükre támasztják a tenyerüket és
majd szétpattannak a jóléttől.
Csendesen nevetett:
– Lehetséges-e, hogy ne lásd, milyen furcsák? Otthon, Illén is volt egy
ilyen karosszék a gyerekszobában. Frau Mäyernek hivtuk és kosarat
akasztottunk a karjára.
Anna kissé elpirult és zavartan símitotta végig kezével a csíkos
vászonhuzatot.
– Bántanak minket, – mondotta, mintha a karosszékhez szólna, – pedig mi
ketten összetartozunk… Egyszerre a Geramb-ház lépcsője jutott eszébe,
Bajmóczy Bertha… a régi sértés… a régi harag. Aztán, mintha a nagyatyja
szava csendült volna meg az emlékezetében. „Szabad polgár vagyok“…
Fölemelte a fejét. Fiatal nyaka szinte gőgösen hajlott hátra.
– Milyen szép vagy így, – mondotta Tamás és a hangja elváltozott.
Az asszony válla megrezdült. Ez az a régi hang volt, mely úgy nyúlt
hozzá, mint egy érintés. Egymásra néztek és Tamás elborította őt az
ölelésével.
Anna úgy érezte, a férje karja között elmúlik minden gondolata és
elmúlik ő maga is. A feje hátracsuklott, de már nem a gőg mozdulatával,
hanem azzal az ősi asszonymozdulattal, melyben benne van a legyőzött
győzelme.
– Szerelmem…
Aztán soká, szorosan átölelve tartották egymást és a rejtélyes, ritka
találkozások nagy csendje volt közöttük. Mire elmúlt a csend, elmúlt a
találkozás is és mindenikük visszatért önmagába.
Másnap délután Anna egy távirattal futott végig a szobákon és öröm volt
a hangjában:
– Kristóftól jött!
– Most is Baden-Badenban van? – kérdezte Tamás gúnyosan.
– Este érkezik.
– Ideje is már…
Anna egyszerre leverten nézett maga elé. Tamás hangjában mindég valaminő
ingerültség érzett, ha Kristófról beszélt és ez fájdalmat okozott neki.
Igaz, hogy Kristóf az atyjuk halála óta sokat utazott, de Füger Ottó
mindenről jelentést tett neki és mikor otthon volt, akkor dolgozott.
Az üzlet jól mehetett. Fényűzés több volt a házban, mint valaha. A régi
deszkapadlók helyébe Kristóf parkettát tétetett. A lépcsőre szőnyeget
húztak és az istállóban két pár kocsiló állt. Netti helyett már inas
szolgált fel az asztalnál. Flórián portás libériában nyitott kaput. Anna
annyi pénzt kapott a háztartásra, amennyit akart és máshoz ő nem értett.
De ha Tamás nem volt megelégedve, miért hallgatott? Hiszen az ő
kötelessége lett volna, hogy az üzleti könyveket átnézze. Miért
tartózkodott mindentől?
Anna azt hitte, megveti az üzletet és mert az ő gondolatában a cég és az
Ulwing-név egy volt, tompa, elnyomott sértést látott a férje idegenkedő
közönyében. Az első időkben többször beszélt erről Tamásnak. Ő mindég
visszautasítóan hallgatott.
Feléje fordult, de a férje mintha kitalálta volna a gondolatát,
megelőzte őt.
– Hagyjuk ezt angyalom. Nem akarok beleszólani az Ulwing-cég ügyeibe. –
Eszébe jutott, amit az apósa mondott neki, mikor megkérte tőle Anna
kezét. Az ember tartsa meg még azt is, amit meg nem igér. Kinyújtotta a
karját és a térdére vonta az asszonyt.
– Maradjunk együtt. Este úgyis elutazom, vadászatom van holnap.
Anna Tamás nyakán összekulcsolta a kezét. Akárhogy is szerette volna,
nem bírta szóval kérni a férjét, hogy ne menjen el tőle. De ma tudott
valamit, ami biztosan visszatartja. A szemébe mosolygott.
– Tudod milyen nap lesz holnap?
Tamásnak egyszerre jó kedve lett.
– Hogyne, vasárnap… Vadászni mehetek.
– Az esküvőnk harmadik évfordulója, – mondotta Anna halkan.
– Igazán, holnap? – Tamás szeme meleg lett a hálás visszaemlékezéstől és
erősen magához szorította az asszonyt. Érezte nyulánk testét, amint a
térdéről belehajlott a karjába. Kicsiny, hűvös arca az arcához simult. A
hajából ibolyaillat áradt. Megszédült tőle…
„Nem mondja, hogy itthon marad“, gondolta Anna „nem mond soha semmit“.
Szinte megalázta a lelkét az a dédelgetés, amit a teste kapott. „Mindég
csak ez… nem kell“. Hirtelen eltólta magától a férjét és megigazította a
haját.
Tamás hideg ürességet érzett az ölében. Egy pillanatig zavarodottan
nézett a levegőbe, aztán összeszedte magát. Úri kivánás volt a szerelme,
nem pedig epedő koldulás. Dacosan rándult össze a szemöldöke.
– Hány órakor indul a vonatod? – kérdezte Anna és elfáradt az
erőfeszítésben, hogy közönyösnek lássék.
Illey egészen idegennek hallotta az asszony hangját. „Nem tartóztat.
Eltól magától“, az arca egyszerre ellenséges és sötét lett a megalázott
kivánás emlékétől. Kivette az óráját. Visszatette, anélkül, hogy
megnézte volna. Sietni kezdett. Előszedte a fegyvereit. A
töltényzacskóból kiáradt valami, ami az erdőkből maradt benne. A
bőrszíjak finoman ropogtak, épen úgy, mint odakinn, mikor az ember válla
felett egymáshoz surolódnak és a gondolata már nem volt a szobában,
messze járt, a nagy szabad földön, a nap alatt.
Anna szótlanul ment ki az ajtón.
Este, míg a kis fiát altatta, elmúlt évfordulókra gondolt… Mióta lett
ilyen más az élet közte és Tamás közt? Lassan változhatott meg, nem
vette észre.
A gyermek már aludt. Anna kinyitotta a napszoba ajtaját és hosszú idő
után, jóformán öntudatlanul a zongorához ült. Nem játszott, nem énekelt,
csak reátámasztotta a fejét, mintha valakinek a vállára támasztaná.
Mikor Kristóf megérkezett, ott találta a hugát a néma hangszer mellett.
Anna szinte ijedten nézett a bátyjára. Hogy megváltozott az utóbbi
időkben. Az angolos ruha lógott a testén. Egykori szép, ezüst fényű haja
megritkult mélyen benyúló, kékeres halántéka körül. A világos pillák
nehezeknek látszottak bágyadt szeme felett.
És Tamás? Úgy,… vadászaton van?
– Beteg voltál? – kérdezte Anna, mialatt szembe ült vele az
ebédlőasztalnál.
– Miért gondolod? Nem, csekélység volt, – Kristóf sebesen evett, közben
szinte kapkodva beszélt. – Semmi bajom, csak az idegeim rosszak, pedig
szükségem lesz rájuk. Nagy dolgokat akarok. Sok új dolgot tanultam.
Idegek kellenek hozzá.
Szivarra gyújtott, ujjai között sajátságosan mozgott a gyufa.
– Régen az egész élet az emberek izmaira támaszkodott, azt fejlesztették
a nevelésben. Most minden az idegekre támaszkodik és senki se törődik
velük. – A szája kissé elferdült. – Mondd csak Anna, te is érzed azt
néha, hogy fonalak remegnek a nyakadban, fel egészen az agyvelődig?
– Nem, én nem érzem ezt, – felelte Anna és mereven nézett rá.
Kristóf zavartan nevetett:
– Hiszen én sem érzem, csak hallottam ilyesmiről. Egy barátom, tudod… az
idegek.
Anna görcsösen szorította össze egymásbakulcsolt két kezét, de az arca
azért egészen nyugodtnak látszott.
– Mondd meg a barátodnak, hogy beteg és gyógyíttassa magát.
Kristóf a levegőbe fujta a szivarfüstöt.
– Az öregek ellentállóbbak voltak nálunk. A mi nemzedékünk fiatalon
kapott túl sok lökést. Emlékezel, mikor az ágyúgolyó a házhoz csapódott?
És a tűz… Aki gyönge volt közöttünk, azt összetörte az ilyesmi, aki erős
volt, azt erősebbé tette. Te erősebb lettél tőle. Neked jó Anna, még
melletted lenni is jó, olyan biztos és nyugodt vagy.
– Hát maradj mellettem mindég Kristóf.
– Igen. És mondd csak, éjjel sem ijedsz fel soha? Ugy-e idegentől nem
igen lehet ilyesmit kérdezni… És az az érzésed sincs, hogy mikor egyedül
vagy, valaki áll a hátad mögött? A falnál áll és figyeli, amit csinálsz.
Anna dermedten nézett a bátyja szemébe.
– De hiszen ezek őrültségek…
– Kályhatündérek és zongoraegerek, – mondotta Kristóf és bágyadtan
mosolygott a zöld szoba felé. – Hát a kis György? – erőltetett vígsággal
nevetett föl: – hiszen már egész úrfi lehet. Hoztam neki Párisból egy
lovat. Masina van benne, kulccsal kell fölhúzni, mint az órát, aztán
szalad. Milyen csodákat találnak ki mostanában az emberek!…
Városokról, utazásokról kezdett beszélni. A francia császárról, a párisi
tőzsdéről, Eugénia császárné ruháiról. Közben egyik szivart a másik után
szívta; hangjából eltünt a bágyadtság és a szeme élőbb lett. Mikor
lement a lépcsőn, fütyörészett. Anna világosan hallotta, de azért nem
bírt megnyugodni.
Kristóf, mióta a húga férjhez ment, odalenn lakott a földszinten. Két
szobát vett el a régi irodahelyiségekből, úgyis üresek voltak, mióta a
központi üzlet összezsugorodott.
A mély, boltíves szobában virágok álltak a háromfiókos szekrényen.
Tudta, hogy Anna tette őket oda. A csipketeritőt is ő tette az éjjeli
szekrényre. Egy pillanatig örült, hogy itthon van és az inasnak
meghagyta, hogy reggel ne zavarja; aludni akar. Ekkor jutott eszébe,
hogy másnap a főkönyvelőjével lesz dolga. Útközben sok biancováltót írt
alá, hogy Füger Ottó pénzt küldhessen neki. Baden-Badenben szüntelenül
vesztett, a párisi tartózkodás is megviselte a tárcáját. Holnap majd
össze kell számolnia mindent. A homályos nemtudás kényelmes volt, ami
most jött, azt nem szerette.
El akarta kergetni a gondolatait. Olyanok voltak, mint a darazsak,
visszajöttek és megszúrták.
És az üzlet? Hogyan mentek a vállalkozások, amíg odajárt? A heti
jelentések az utazó-bőröndjében voltak. Soha sem ért rá, hogy végig
olvassa azokat. Mindegy. Párisban tanulmányozta a tőzsdét. Egy nap alatt
gazdagok lesznek az emberek. Csak hidegvér kell hozzá. Nem szabad
megijedni. Mennyi pénzt látott! Mennyit!…
Eloltotta a gyertyát. Nyitott szemmel feküdt a hátán. A gondolatok egy
darabig békében hagyták. A sötétség egészen üres volt. Pedig mi minden
ment már át az ő sötétségein. Régi tündérek és törpék. Zsófi, az első
szerelem. Utcai leányok, szinésznők, asszonyok, szép előkelő asszonyok,
akik nappal hidegek és közömbösek voltak és az éjszakában forróak és
követelők lettek. Elég volt. Most már nem érdekelték őt. Csak az a sok
pénz bírta érdekelni, mely szüntelenül folyik az emberek keze között,
mint egy nagy, uralkodó folyó, végig a világon.
Csatornát kell építeni a folyónak, aztán ömlik, amerre az ember akarja.
Látta a párisi tőzsdén és szédült bele. Mennyi pénz…
Kristóf éjszakájának a sötétsége egyszerre nem volt többé üres.
A pénz!… Ez a mindenki igazsága… És vágyódni kezdett utána, mint hajdan
az asszonyok után.
A zöld szobában már égett a függőlámpa a kerek asztal felett.
Anna keze lassan engedte el a kis gyermek-fejkötőt, melyet horgolt. Már
jó ideje figyelte Kristóf egyenlőtlenül kopogó lépéseit. A bátyja
nyugtalanul jött és ment végig a szobákon. Néha beleütődött a kitárt
ajtószárnyakba, néha céltalan, nagy kerülővel fordult a bútorok körül.
Anna észrevette, hogy Tamás térdére ereszti az ujságot, melyet olvasott.
Ő is a fegyelmezetlen lépések neszét figyelte.
Kristóf megint beleütődött az ajtószárnyába, aztán idegesen megállt az
asztal mellett.
– A fundusoknak nagy áruk van mostanában, – mialatt beszélt, szivarra
gyújtott és a füst lappangva jött ki az ajka között, – soha sem lesz így
többé. El kellene adni egynéhány telket, úgy is sok van. Jobb
tőkebefektetést tudok.
Anna nem szerette ezt a gondolatot. Ő meg akart volna tartani mindent
úgy, amint a nagyatyjukról rájuk maradt.
– A nagyatyánk lenne az első, aki ezt a telekuzsorát kihasználná, –
mondotta Kristóf indokolatlan ingerültséggel. – Nem értesz hozzá,
kedvesem.
Anna felsóhajtott:
– Igazad van. Beszélj Tamással.
– Velem? – Illey fagyosan nevetett. Mialatt Kristófra nézett, fölényes
lett az arca. – Azt hallom, a tőzsdén játszol és nyersz. Vigyázz.
Eleinte mindég így van, később megfordul. Ott csak akkor állanak meg az
emberek, mikor kitörik a nyakukat.
– Hidegvér kell hozzá, semmi más, – dünnyögte Kristóf, – nem szabad
megijedni. Különben, ez nem ide tartozik. Mi a véleményed a
telekeladásról?
Tamás felvonta a vállát.
– Nincs véleményem. Nem ismerem a viszonyokat. – Érezte, hogy dölyfös
tartózkodása nem egyéb, mint az ő megcsalódott reménységének a gőgje.
Még sem bírt másként tenni.
Kristóf örült, hogy ilyen könnyen ment minden. Néhány háztelket úgyis el
kellett már adnia. Most hát utólagosan megkapta a felmentést.
Szabadabban lélegzett. El fogja adni a régi ácspiac telkét is. Füger
Ottó ügyes közvetítő.
Anna felvette újra a munkáját. Tamás elutasító közönye fellázította.
Kristófban már nem bízott, Füger Ottóra gyanakodott, ő maga pedig nem
értett semmihez. Csak zongorázni, énekelni, hímezni és táncolni
tanították.
Arra gondolt, hogy ha majd a kis leánya megszületik, neki meg kell
tanulnia mindent, amit az anyja nem tud. És mikor fiatal lesz, azt is
meg fogja tudni, hogy az emberek soha sem lehetnek egészen boldogok.
Egyszerűen fogja neki megmondani, úgy, hogy megértse és ne kelljen
később fájdalmasan elhervasztania önmagában azt, ami senkinek sem kell,
amire észrevétlenül mindég azok tipornak rá, akiknek hasztalanul
nyújtaná oda.
De a kis leány, akire Anna a régi házban várt, soha se jött el.
Tavasszal megszületett a második fiú és László, Tamás, János, Kristófnak
keresztelték a Lipótváros újraépülő, régi templomában.
Anna ezután sokáig volt beteg. A szeméből elmult az a hideg fény, mely
azelőtt olykor keménnyé tette a tekintetét. Szép szemöldökének a vonala
ellágyult. Fiúsan csontos, kis keze erőtlenebb és asszonyosabb lett.
Aztán megint fennjárt, de a szenvedés árnyéka az arcán maradt.
Tamás előzékeny és figyelmes volt hozzá. Könyveket hozott. Órákon át
olvasott neki, megállás nélkül, szinte hajszoltan, mintha félt volna
Anna tekintetétől, mellyel találkoznia kellett a szemének, mikor betette
a könyvet. Mit akart az a tekintet? Mondott valamit, vagy kérdezett,
vagy kért, vagy követelt? Nem, Annának nem kellett már tőle semmi. Már
elmult az az idő… Szomorúan támasztotta kezébe a homlokát.
Tamás minden évvel szótalanabb lett és ha Anna megkérdezte, hogy
bántja-e valami, fáj-e valamije, türelmetlenül rázta meg a fejét. Nem,
nem volt semmi baja: olyan magyar természet ez.
De azért, ha a fiát a térdére ültette, akkor nagy erdőkről, egy ősi
falusi házról, egy öreg kertről mesélt. Földek, lovak, napsütéses
tarlók… és az arca szinte megfiatalodott és a fejét úgy tartotta, mint
régen, a kis tisztáson, mikor a nap felé fordult.
Anna már megszokta, hogy a férje nem beszél vele ezekről a dolgokról. Ő
sem említette Illét, mióta asszonyírással írt levelek is jöttek onnan és
az egyik írás, formátlan, parasztos betűivel többször megismétlődött.
Mikor egyszer, véletlenül Füger Ottó hozta fel a postát, Anna a
zongoráján talált egy ilyen levelet. A kezébe vette és a keze
megremegett tőle. Önmagával kellett küzködnie: büszkeség volt-e,
becsületesség, vagy gyávaság? Érintetlenül tette le a borítékot Tamás
asztalára. Nem kérdezett, nem panaszkodott, de Illéről többé nem
beszélt.
És ettől fogva annak az idegen földnek a neve kisértet lett a házban.
Nem mondták ki, láthatatlanul még is ott volt kettőjük között.
Annának úgy tetszett, most is ellenségesen lopódzik át a csenden és
elvonja tőle Tamást. Kétségbeesett félelem lepte meg, úgy érezte,
egészen egyedül marad valaminő rideg sötétségben, melyből nincsen
kivezető út.
– Tamás, – mondotta olyan hangon, mintha segítséget kérne tőle, – miért
nem tudunk mi egymással beszélni?
Illey felemelte tenyerébe támasztott homlokát.
– Már megint a hallgatásomért vádolsz?
Anna türelmetlen ingerültséget érzett a férje hangjában.
– Hiszen nem úgy értettem, – az asszony hirtelen elnémult, mintha valaki
nyersen a szájára szorította volna a kezét.
A nap-szobába ezalatt lassan ömlött be az este. Már nem látták egymás
arcát, mikor Tamás egyszerre figyelni kezdett. Mintha egy elfojtott
zokogást hallott volna… Nem, csak képzelődés volt, hiszen az ő felesége
nem sír soha. Olyan régen hallgattak már, hogy Anna bizonyosan elaludt a
divány szögletében. Illey felállt, zajtalanul tette be maga mögött az
ajtót.
Anna betegsége alatt Tamás a közös hálószobából abba az udvari szobába
költözött, melyben egykor Ulwing építőmester lakott. És azután maga se
tudta hogyan, ott maradt. A felesége nem mondott ellent, ő pedig
szerette ezt a szobát. Az ablakból elérte a gesztenyefa lombját a
kezével és eső után feljött hozzá az udvarkertből a nedves föld szaga.
A ablakdeszkára ült. Kinn beszéltek valamit a fák.
Tamás gondolata már nem volt a bezárt falak között. A vágyódás vitte a
lelkét a városon túlra. Ment magányosan és az esőszagú szél jött eléje.
Hogy szerette ezt. Hogy szeretett mindent odakinn: a szagokat, a
színeket, a hangokat, a gőzös, forró nyári zsombékot, az átfagyott téli
erdőt, melyben cseng a lépés is, az ág is, mikor leesik. Aztán előkerül
a nádasból a szél és végig borzong az élet a világon. A barázdában
lecsurog a víz a föld alá. Az erdő tele van a madarak szerelmes
kínjával. Hívás… felelet. Vajjon ők mindég megtalálják-e a párjukat?…
Tamás szinte érezte az agyában a nagy erdei csendet. Remegő, ünnepélyes
csendben hull az ujrakezdődés magva. A napfényben lassan, részegen
úsznak a madarak. Mire eljön a termés órája, nyár van. Aratnak mindenütt
és az ő vérében ősi vak emlékek kisértenek. Hányszor, de hányszor
megállt a mások buzája mellett és a keze ökölbe szorult. Neki nem
termett sehol.
Ettől az emlékezéstől szomorú őszidő lett a gondolatában. Nagy, szomorú
ősz és ő a ködben jön a város felé. Úgy jön, mint egy megszökött rab,
aki visszakerül a börtönébe. És megint kövezett utcák és keskeny, füstös
égszalagok. Hivatal, tintasorok, papiros és egy régi ház, amely idegen
és egy szép, hideg asszony, aki nem érti őt.
Elmosódott percek jutottak eszébe. Szinte újra érezte a mellén Anna
tiltakozó két kis kezét és azt az érzéktelen asszonypillantást, mely nem
egyszer visszautasította a vágyódását.
Kinyúlt az ablakon a gesztenyefa felé. Letört egy fiatal hajtást. Az ág
könnyen odaadta magát, nedves és üde volt…
Eszébe ötlött valaki, aki épen olyan könnyen odaadta magát, mint a
fiatal hajtás. Ottan termett az ő régi földjén, a mocsaras erdő
kerülőjének volt a leánya. Alázatos, mint a dédatyjával a régi
jobbágyleányok, csinos is, a szeme nevetős. Aztán sohase kérdi, mégis
tudja, mire gondol a gazdája. Az erdőre, a rétre: arra gondolt ő is és
úgy énekel róla, mintha a föld hangja lenne. Figyelni sem kell, fütyölni
is szabad, nem várja, hogy megdicsérjék. Hiszen a madarak sem várják…
Tamás nem emlékezett rá, hogyan volt, mikor az a leány először kellett
neki. Csak úgy egyszerűen kellett, mint az erdő szaga, mint a puha rétek
a lába alatt. Átöröklött férfi-gondolkodásában nem vádolta magát érte.
Nem érzett benne bűnt, sem hűtlenséget, hiszen nem szerette azt a
leányt. Úgy hitte, nem vét Anna ellen, nem is vesz el tőle olyant, amire
tartana valamit.
Megint kihajolt az ablakon. Felnézett az égre. Holnap viszontlátja az
erdők felett… Aztán a kalapja után nyúlt. Ami ritkán történt,
cigányzenére vágyott. Egyedül akart lenni valahol, ahol csak neki szól a
hegedű.
Anna ajtaja előtt habozott. Bemenjen? Talán még mindég alszik…
A nap-szobában meghallották a lépteit. Anna felugrott. Ha Tamás kinyitná
azt az ajtót, a karjába vetné magát, de… a lépések odébb mentek.
Megindult, hogy utánuk fusson, aztán csüggedten állt meg a küszöb előtt.
Hiába alázná meg magát. És amint ott állt, eszébe jutott valami. Egy
álom. Néptelen, idegen utca. Csak a túlsó végén jár egy magányos ember.
Tamás… és ő fut utána, de a távolság nem fogy el. Az utca nyúlni kezd,
Tamás egyre messzebb-messzebb látszik és ő nem bírja elérni…
A leánykorára gondolt, arra az időre, mikor még minden igéret volt. Hát
ez lenne a beteljesülés? Már túl lenne rajta? Ezentúl így maradna
minden? Ő meg Tamás soha se jöhetnének közelebb egymáshoz? És élni
fognak és egymásra néznek és nem tudnak egymásról semmit?
Összerázkódott, mintha fáznék.
Ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy odalenn valaki már régen
csenget a kapu alatt. Ki lehet? A régiek már nem jöttek hozzá. Tamás
hallgatag volt velük is. Talán gőgnek vették, elmaradtak mind. Az Illey
rokonokat pedig Anna kerülte. A Bajmóczy Bertha hangja állt közte és a
régi földesurak utódai között.
Az ajtón kopogtak. A folyosón égett a lámpa és a világos nyilásba egy
férfi alakja lépett. A feje formája széles volt, a válla nyomott. Anna a
hangját hallotta, egyszerre mind a két kezét kinyújtotta feléje.
Walter Ádám volt.
– Ennyi idő után… És Anna arra gondolt, milyen csodálatos, hogy épen ma
jött vissza hozzá a régi barát, mikor ő olyan szegénynek és magányosnak
érezte az életét. Egy pillanatra öröm áradt szét a szívében. Úgy
tetszett neki, a fiatalsága, a leánykora jött vissza, mindaz, amit
megszépített a távolság.
Walter Ádám komoly és kimért volt, mint az olyan ember, aki nehéz
emlékeket akar elhallgattatni magában. Tekintete azért mégis mohón
követte Anna mozdulatait, mialatt fölágaskodott, hogy lámpát gyújtson.
Vágyódott is, félt is viszontlátni az arcát.