A régi ház: Regény - 08

  Hétköznapiasan józanná vált minden. Netti behozta a lámpát. Este volt.
  Egy hét sem telt el egészen és Illey Tamás megint eljött a régi házba.
  Egyedül jött, Mártha falura ment.
  – A vőlegénye anyjához, – mondotta Illey. – Régi mátkaság. Ősszel lesz
  az esküvő. Ez a gond is elmulik.
  Aztán nem szólt róla többet. Általában keveset beszélt. Anna sem beszélt
  sokat, de azért derüs és boldog volt közöttük a csend.
  Tini kötőtűi sebesen verődtek össze a lámpaernyő alatt és feszült,
  hosszú arcának olyan kifejezése volt, mint mikor öregedő emberek ablakon
  át a tavaszba néznek.
  Anna olykor megrezzent, mintha a férfi tekintete a nevén szólította
  volna. A himzőkeret fölött Tamásra mosolygott, aztán megint lehajtotta a
  fejét és gyűrűinek a kövei egyenletesen csillantak föl a lámpafényben,
  ahogy a selyemszálat a magasba húzta.
  János Hubert feljött az irodából. Tini mamzell beleszúrta a kötőtűket a
  gombolyagba. Fölállt. Lépései elhangzottak a folyosón és János Hubert
  megint az üzletről, a városról, az építkezésről kezdett beszélni.
  Anna ilyenkor mindég meghallotta az óraketyegést. Ha egyedül lehetne
  Illey Tamással, odamenne az órához és visszatólná a mutatóját és ez
  mindent elmondana, amiről ő nem tud beszélni. De ők soha sem voltak
  egyedül. Csak akkor, csak úgy bírt Tamásnak valamit mondani, ha énekelt.
  Megértette-e? Szerette-e hallani? Nem tudta. Illey más volt, mint
  mindazok, akiket eddig ismert. Mikor a szemük találkozott a csendben,
  egészen közel érezte magát hozzá. Mikor beszéltek egymással, úgy rémlett
  neki, messze-messze vannak és nagy távolságokon kell áthatnia a
  hangjuknak és útközben egészen kihülnek a szavak.
  Anna szeretni kezdte a hallgatást. Ezt betölthette a szíve melegével.
  Közben elmult a nyár.
  Illey Tamás mindég gyakrabban jött, mindég hosszasabban maradt. János
  Hubert elhagyta esti sétáját, hogy vele lehessen. Tini a legszebb
  csészéket adta ki a tükrös szekrényből, ha őt várták. Flórián gyorsan
  futott kaput nyitni.
  A napok rövidek lettek. Netti már olykor tüzet rakott a kályhában.
  Egy este Illey még a szokottnál is hallgatagabb volt.
  Tini elejtette a gombolyagot. Mialatt lehajolt érte, Tamás hirtelen
  Annához fordult és nagyon halkan mondotta:
  – Nemsokára elmegyek Pestről. Adjon egy szót, amit magammal vihetnék.
  A mamzell már ismét keményen, egyenesen ült a székén és kötőtűi
  szorgalmasan ütődtek egymáshoz.
  Anna keze lesiklott a himzőkeretről és a szeme olyan lett, mintha az
  egész fénye megolvadt volna.
  – Elmegy?… A hangja nagyon fátyolos volt.
  – Mit mondtál? – kérdezte tőle Tini szórakozottan. Az egyik kötőtűt
  féloldalt a kontyába szúrta és számolni kezdte a szemeket.
  Illey csendes kétségbeeséssel nézte a mamzell lassan mozgó száját,
  közben türelmetlenül forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt.
  – Mártha esküvőjére megyek. Egyéb dolgom is van, ki tudja, mikor kerülök
  vissza.
  Anna a gyűrűre pillantott, aztán Tamásra emelte a szemét. Könyörögve,
  fájdalmasan akarta neki mondani a tekintetével, hogy vigye őt is
  magával, viselje őt is, mint azt a gyűrűt és ne hagyja egyedül többé
  soha.
  – Jöjjön ki holnap Kristóffal a Palatinus-szigetre, – mondotta Illey
  hirtelen. A hangja szinte érdes és parancsoló volt. – A gátnál
  találkozunk, – aztán lágyabban folytatta: – Énekeljen valamit… Ezt úgy
  mondta, mintha ki akarta volna törölni a levegőből szavainak ott maradt,
  kemény rezgését.
  – Igazán, akarja? – Anna szeme felragyogott. A parancsoló hang úgy
  hatott rá, mintha Tamás a kezével nyúlt volna hozzá, mintha gyöngéd
  erővel meghajlította volna a testét. A szerelem alázatának öntudatlan
  asszonygyönyörűsége rezzent át rajta. Elpirult, aztán elfogódva
  kérdezte:
  – Mit szeret? Schubertet, Mozartot vagy Schumannt?
  – Ulwing Anna hangját, – felelte Illey egyszerűen és a szeme közé
  nézett.
  Mikor elhangzott a dal, Tamás felállt.
  – Viszontlátásra, – mondotta Anna és keze, mint egy kis madár a
  fészkében, szinte megbujt, beletámaszkodott a férfi meleg, erős kezébe.
  Egy pillanatig így maradtak. Aztán Anna megint magában volt.
  Visszaszaladt a zongorához.
  Tamásnak énekelt most is. Utána küldte a hangját, hogy lekisérje a
  lépcsőn, vele menjen egy darab úton. Talán meghallja, talán visszanéz.
  Széthúzta az ablak előtt a mullfüggöny szárnyait. Az utcalámpák már
  égtek. Valaki állt a túlsó oldalon. Anna jobban előre hajlott. Füger
  Ottó volt.
  A fiatalabbik Füger egy darabig még állva maradt és arra felé fordította
  a fejét, amerre Illey Tamás elment.
  Az iroda ablakából rácsozott fénysáv vetődött ki az utcába. Ulwing
  építőmester egykori dolgozó-szobájában meggyújtották a zöldernyős
  lámpát.
  János Hubert ma kivételesen soká maradt az íróasztala mellett. Összeesve
  ült és szintelen bőre két üres ráncot vetett az álla alatt. Keze, mint
  valami élettelen dolog feküdt egy csomó papiroson, melyet aláírásra
  beadtak hozzá.
  Nehézkesen állt fel. Már másodszor nézett ki az ajtón, mely a szomszéd
  irodába vezetett. Valamikor Füger Ágoston dolgozott ott, de amióta a kis
  könyvvivő jobb karja megbénult a szélütéstől, Ottó fia foglalta el a
  helyét. Füger Ottó az utóbbi években ügyesen elfoglalt minden helyet az
  Ulwing-ház üzleti életében. Nélkülözhetetlenné tudta tenni magát, mert
  levette főnöke válláról az elhatározás kínját.
  „Vajjon hol lehet?“ gondolta János Hubert, mialatt az ajtónyíláson át az
  üres szobába nézett.
  Megint visszaült az íróasztalához. Szeme Pest-Buda régi tervrajzára
  meredt, de azért nem látott belőle semmit. Néha kissé megrándult a feje,
  mintha fel akarná rázni homloka mögött azt a tompa, sűrű anyagot, mely
  nem akart mozogni. Sóhajtott és abbahagyta az erőlködést. Lehúnyta a
  szemét. De most, hogy pihenni szeretett volna, megmozdult az agyveleje,
  zavaros kavargással kezdett forogni benne minden. Egyszerre Kristófra
  gondolt.
  Füger Ottó csendesen nyitott be az ajtón. Hideg düh volt a szemében, a
  szájaszéle merev és egyenes volt. Mire a lámpa fénykörébe ért,
  mosolygott.
  János Hubert fennhangon folytatta a gondolatát:
  – Ma a pénzváltóban Kristóf nevét mondta valaki. A pénztár rácsa mögött
  beszéltek róla az alkalmazottak. Mikor feléjük fordultam, elharapták a
  szót. Nem értem, – aggodalmasan pillantott a fiatal Fügerre: – Tud
  valamit?
  Füger Ottó nem felelt mindjárt. Ebben a percben határtalanul gyűlölt
  mindenkit, aki a házban élt. Annáért gyűlölte a többit is és azért a
  gőgös Illeyért, aki mindég elnézett a feje felett. Úgy rémlett előtte,
  most a kezében tartja valamennyiöket. Rajtuk állhat bosszút, amiért csak
  egy kis könyvvivő udvari szobájában született, amiért szegény és hiába
  töri magát. Közben alázatos tekintettel nézett a földre és úgy tett,
  mintha szenvedne a kényszerűségtől, hogy beszélnie kell.
  – Nehezemre esik, hogy eláruljam Kristóf urat. Én mindég
  visszatartottam, mindég könyörögtem neki.
  – De hát mi történik a hátam mögött? – János Hubert hangja sűrűn
  bugyborékolt elfehéredett ajka között.
  Aztán megtudott mindent és kínlódva ismételte:
  – Kártyázik… Az egész város tudja… Veszít… Váltók?… Iszonyodva kérdezte:
  – de hát mennyi az összeg?
  – Száznyolcvanezer forint…
  János Hubert egy pillanatig kiegyenesedett a székében, aztán lassan,
  ferdén esett össze az alakja. Most már csak a magas gallér tartotta fenn
  meglazult, viaszsárga arcát. Néhány perc alatt egészen öreg ember lett
  belőle.
  Füger Ottó alattomosan figyelte a főnökét. Elváltozott külsejéről
  olvasta le, hogy mit kell mondania.
  – Ne essünk kétségbe, főnök úr. Kristóf úr azért alapjában derék,
  istenfélő fiatal ember. Csak a rossz társaság tette. Mindég mondtam
  neki. Azok a falusi nemes urak vadásztak rá. El is nyerték a gazdag
  Ulwing pénzét. De ne büntesse őt főnök úr. Inkább viselem én a haragját,
  úgy is én vétkeztem legnagyobbat, mert hallgattam.
  Bűnbánóan horgasztotta le a fejét, mintha ítéletre várna.
  – Jó ember maga, Ottó, – sóhajtotta János Hubert ellágyulva.
  – Meg fogjuk menteni a cég hírnevét! – mondta a fiatal Füger
  ünnepélyesen, – Kristóf urat pedig, ha szabad tanácsolnom, el kell vonni
  a megrontóktól. Talán külföldre…
  – Külföldre küldeni? Igen, – János Hubert egyszerre határozott lett. –
  Valamikor boldogult édes atyámnak is ez volt a terve. Frankfurtot
  tanácsolja? Jó, hát legyen Frankfurt.
  A főkönyvelő nem várta, hogy ilyen könnyen fog menni minden. Merészebb
  lett.
  – Kisigényű, munkás emberek közé kell küldeni, amíg megkomolyodik.
  Azalatt Anna kisasszonynak talán valami jó eszű üzletembert tetszik
  férjül választani, aki belép társnak a cégbe és leveszi a gondot a főnök
  úr válláról.
  Ez egy új reménység volt. János Hubert megigazitotta a nyakkendőjét.
  „Egy komoly üzletember Kristóf oldalán. Valaki aki a családhoz tartozik.
  Az Anna férje“… Illey Tamás képe kényelmetlenül tolakodott a gondolatai
  közé. „Meg kell akadályozni, hogy ezentúl találkozzanak.“ Olyan sokat
  követelt már tőle az élet, hogy most az egyszer ő akart követelni.
  Mindég kérlelhetetlen volt önmaga iránt, kérlelhetetlen akart lenni a
  többiekkel szemben is.
  – Igen, ez megszabadítana minden gondtól, – mormogta, mintha önmagával
  tanácskoznék. – Az Anna férje… Dehát ki legyen az?
  Füger Ottó szerénykedve mosolygott. Levette szemüvegét és rálehelt az
  üvegre; mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a balszeméhez.
  János Hubert maga sem tudta hogyan, Münster Márton György fiára gondolt.
  Münster Károly tőkét is hozna a cégbe, esze is van…
  Megveregette Füger Ottó vállát:
  – Köszönöm!
  A fiatal Füger zsibbadt arccal nézett utána. Ő egyebet várt.
  Másnap Kristóf elutazott a régi házból. És kinn, a dunai gáton hiába
  várta Annát Illey Tamás.
  Az udvarkertben fehér dér lepte be az őszirózsákat.
  Az eső meggyűlt az ereszcsatorna torkában és olyan reménytelen hangot
  adott, mintha valaki zokogna a meredek, kettős tető alatt.
  Odakinn esteledett, szomorúan, ősziesen. A napszoba ablakának az üvegjén
  úgy futottak le az esőcseppek, mint a könnyek egy átlátszó, szürke
  arcon.
  A régi gyerekszobában üres volt a csend. Mióta Kristóf elutazott, Anna
  nagyon egyedül maradt. Délutánonként sokszor felállt a varróasztala
  mellől és halkan az ajtóhoz ment. Hirtelen kinyitotta: senki sem volt
  ott. Lenézett a lépcső mélyedésébe. A ház hallgatott… Százig számol,
  aztán nem vár tovább. Még egyszer számolt százig és a küszöbről is
  visszanézett.
  Este, mikor Netti meggyújtotta a lámpát és Flórián becsukta a nagy
  kaput, Annának nem egyszer könnybelábadt a szeme. Fogolynak érezte
  magát. Az élet kívül maradt. Megint elmúlt egy hiábavaló nap, pedig
  mikor megvirradt, olyan bőkezűen igért meg mindent. Aztán ravaszul
  kínozta őt, elosont és nem váltott be semmit.
  Illey Tamás nem jött többé.
  Anna kicsiny arca egészen halvány és keskeny lett. Félni kezdett. Talán
  valaki máshoz jár most Illey, vagy talán haragszik? Olyan komolyan
  mondta neki, mikor utolszor látta, hogy másnap ott legyen a dunai
  gátnál. És ő nem lehetett ott, nem is üzenhetett, írni sem tudott.
  Kristófnak el kellett utaznia és az atyjuk nagyon szigorú volt
  mindkettőjükhöz.
  „Miért nem jön? Hol marad?“ Az ablaküvegnek szorította az arcát.
  Valahányszor megszólalt a kapucsengő, szívében összeszaladt a vér. Várt,
  aztán csüggedten hanyatlott le a feje.
  A napszobában sugdosódni kezdtek a butorok. A falak is emlékeztek. Az
  ajtókilincs is ismerte Tamás kezét. Az ernyőslámpa, az üvegburás óra,
  mind azt mondták, hogy sokszor látták őt.
  Anna elfordította az arcát. Az emlékek sebet ütöttek benne.
  Összekulcsolta a kezét, hogy kegyelmet kérjen attól, ami kínozza.
  Órák multak: Tini bejött és kártyát kezdett vetni a lámpa alatt:
  – Minden bánatod elmúlik, kis galambom, – mondotta, mikor a kártyavetés
  végére ért.
  – Nekem nincs bánatom, – felete a leány és igyekezett magasan tartani a
  fejét.
  János Hubert hangja hallatszott:
  – Anna, vendég van!
  Az utóbbi időben Münster Károly gyakran járt a házhoz. Esténkint
  kényelmesen ült a zöld szobában, mindenben igazat adott János Hubertnek
  és, ha semmi sem jutott eszébe, szelíden malmozott nagy, vörös kezével.
  Az a két kéz ingerelte Annát. Zavarba tudtak jönni, mint az emberi
  arcok, vörösek lettek kínlódtak, míg Münster Károly maga mindég nyugodt
  és unalmas volt túl hosszú vasárnapi kabátjában.
  „Vajjon miért jön?“ gondolta Anna fáradtan, mialatt szemben ült vele.
  Egy napon aztán megtudta ezt is. Münster Károly megkérte atyjától a
  kezét.
  – Megtisztelő ajánlat és igen előnyös, – mondotta János Hubert a
  leányának. – A Münster-cég jóhangzású és komoly cég. A fiatalember
  értelmes, tőkéje is van.
  Anna hüledezve nézett rá, aztán az arcába szökött a vér. Egész életében
  azért küzdött, hogy elnyomja magában az akaratot, mindig
  engedelmeskedett, de amit most kívántak tőle, az ellen fellázadt.
  – Nem, soha! – a hangja olyan röviden csengett, mint mikor kalapácsot
  ejtenek az acélra.
  János Hubert összerezzent. Ez Ulwing építőmester hangja volt.
  „Korán szóltam“, gondolta kedvetlenül, „még várni kellett volna“.
  Aztán várt. Kinn már hullott a hó.
  Anna arca még átlátszóbb lett az utóbbi hetekben. Éjjente nem aludt. Nem
  énekelt többé, nem nevetett és a hosszú estéken át, mialatt atyja a
  sokfiókos íróasztalnál dolgozott, szótlanul üldögélt a zöld szobában.
  János Hubert ekkoriban már pápaszemmel olvasott. Feltólta homlokára és
  lopva Annára nézett. Lassú félelem fogta el. A saját életére gondolt.
  Sohasem volt boldog, sohasem tett boldoggá senkit.
  – Beteg vagy? – kérdezte hirtelen.
  – Nem…
  – Fáj valamid?
  Anna nem felelt, de a szemének olyan kifejezése volt, mintha azt
  kérdezné, hogy miért kínozzák. János Hubert háta meggörbült. Tovább
  lapozott az üzleti könyvben. Anna hallotta gondtelt sóhajtását.
  – Kristóftól jött rossz hír? – kérdezte, mialatt az íróasztalhoz ment. –
  Nem? Hát akkor az üzlet?… Beszélj róla velem, hiszen én is Ulwing
  vagyok.
  János Hubert becsukta a könyvet, melyben számolt.
  – Úgy sem értenéd.
  – De hiszen megtanulhatnám…
  – Te csak hímezz és énekelj. Nem kell az üzlethez tudnod. Nem asszonynak
  való az. Másra teremtett benneteket az Isten. – Ettől a mondattól
  megmozdult a lelkiismerete. Zavarba jött.
  – Még mindig nem felejtetted el Illey Tamást? – kérdezte félhangon és a
  földre nézett.
  – Nem felejtettem el.
  Néhány nap mulva egy estén Jörg nagyapa eljött Annáért, hogy
  hangversenyre vigye. A kocsiban az öreg úr Münster Károlyt kezdte
  emlegetni.
  „Hát ő is a többiekkel tart?“, gondolta a leány és szomorúan nézett a
  nagyatyjára. Valamikor börtönben volt, mert megértette a mások
  szabadságát, most mégis az unokája szabadsága ellen beszél.
  A hangverseny-teremben már szorongott a tömeg. Az aranyozott
  facsillárokban temérdek gyertya égett. Lángjuk nyugodt, sárgás
  világosságot szőtt bele a levegőbe. Az emelvényen nyitva állott a
  zongora. Az orchestrumból hangszerhangolás hallatszott, mintha
  hegyescsőrű madarak csipkedték volna a húrokat.
  A fal mellett néhány ujság-recenzens állt. Anna hallotta, hogy előre
  megegyeztek abban, mit fognak a holnapi lapokban mondani. A széksorokban
  ismerős belvárosi kereskedők, gazdag polgárasszonyok, egyenruhás
  tisztek, öreg papok és legelől, óriási krinolinokban ékszeres dámák,
  magyar dolmányos előkelő urak.
  Müller apothekáriusék integettek. A Münster kisasszonyok is ott voltak.
  Hátul székeket tologattak az érkezők. Néhányan köhögtek és a torkukat
  reszelték és a fejek, mintha rugóra jártak volna, hirtelen az emelvény
  irányába fordultak. Aztán csend lett.
  Anna tekintete végigsiklott az arcokon. A sok ember úgy hatott rá, mint
  egy üres medence, mely a zongora felé tátong és várja, hogy hangokkal és
  érzésekkel töltsék meg. Az ő szíve tele volt magányos, fiatal
  fájdalommal és szinte félt, hogy az első hangra a szeméből csordul ki
  minden fájdalom.
  Egyszerre megfoghatatlanul nyugtalan lett. Mintha valaki a távolból
  megérintette volna. Sebesen oldalt pillantott. Ereiben összerezzent a
  vér: pillantása találkozott Illey Tamás sötét, szomorú szemével. És a
  két tekintet egymásbavonaglott a távolságon át.
  Körülöttük hullámzott a terem. Nagy, kiáltó éljen tört fel. A taps zaja,
  mint a zivatar csapkodta a falakat.
  Az emelvényen ott állt, magasan a többiek felett, a nagy művész. Hosszú,
  fehér haja, puhán lendült meg márványfeje körül. Szikár alakja meghajolt
  a hódolat előtt.
  Aztán felzúgott keze alatt a zongora. És a hangok zengtek, sírtak,
  dühöngve viharzottak, zsongva enyelegtek, feloldozóan mosolyogtak át a
  levegőn. A márványfejű művész előbűvölte a zongorából azokat a hangokat,
  melyek nem voltak előtte és nem lesznek utána.
  A tömeg visszafojtott lélegzettel, igézetten hallgatott. És a zene zord
  erővel áradt tovább. Aztán gyöngéd lett, mint egy haldokló visszhang.
  Fenséges hatalommal tört elő megint. Tűzben hajlított hangok törtek elő
  és akik hallották, azok előtt megelevenedtek Beethoven, Bach Sebestyén
  és Weber alkotó percei. Ezeket a perceket bírta újból izzóvá tenni a
  művész, akinek a játéka mindég Istenek születése volt.
  Ulwing Anna lelkét nagy, fénylő szárnyakon Beethoven Apassionatája vitte
  Tamáshoz az emberek feje felett. Úgy tetszett neki, a zene hullámjárása
  összesodorja őket és ők elmerülnek egy végtelen, csillogó fátyolban.
  A terem megint tombolt. Az emberek felálltak. Néhányan az emelvényhez
  rohantak és ott tapsoltak tovább.
  A művész saját szerzeményét kezdte játszani. És ekkor, mintha a
  márványarcban láng gyulladt volna, tűz világított át a homlokán, tűz
  áradt ki a két szeméből és az alkotó művész eltávolodott és magányossá
  vált.
  Anna a zongora felé fordult. Ez más volt, mint amit valaha hallott. Régi
  szavak mozdultak az emlékezetében… „Teremteni kell, úgy mint az Isten.
  Még agyagot is újat kell teremteni.“
  Ismét tapsoltak, de a taps, mintha egyszerre tartózkodóbb lett volna. A
  virtuóznak szólt, nem az alkotónak.
  „Nem értik“, gondolta Anna leverten. „Ezt a zenét még nem lehet
  biztonságban bámulni. Korán jött…“ és megint Walter Ádám szavai jutottak
  eszébe.
  Aztán elfelejtett mindent. Tekintete Tamást kereste a kifelé tóduló
  tömegben. A ruhatár porszagú melegében egymást taszigálták az emberek. A
  kapu alatt a fogatok ajtaja csattant. Egy rekedt hang a kocsisok nevét
  kiáltozta.
  Anna meglátta Flóriánt és intett neki. Jörg Ulrich ekkor már a
  kocsijában ült.
  – Gyalog szeretnék menni, – mondotta a leány sebesen. Az öreg úr álmos
  volt. A mögötte jövő fogat lovai nem akartak állni a hidegben. A
  kocsiajtó becsattant. Anna szabadnak érezte magát.
  – Menjünk…
  Flórián jó, széles arca egy pillanatig csodálkozva fordult feléje. Aztán
  engedelmesen indult el mögötte a hóban.
  Az utca szegletén valaki mozdulatlanul állt egy lámpa alatt és keresően
  nézett be az elrobogó kocsik ablakán. Egyszerre nem nézett többé a
  kocsik felé. Annára nézett sötét, szomorú szemével. A kalapját mélyen
  levéve tartotta, a hó sovány arcába esett.
  Erősen fogták egymás kezét és lelkükben olyan volt a csend, mint az az
  örülni nem merő, zsibbadt pillanat, melyben egy kínzó testi fájdalom
  hirtelen megszűnik.
  Az utcákon távolodón gurult szét a kocsik puha zaja. A tompuló emberi
  hangok közül kicsattant még egy-egy messze nevetés. Aztán csak a hó
  hullott csillagos, lassú pelyhekben. És a nagy fehérségen át, ők ketten,
  szótlan megegyezéssel indultak el egymás oldalán.
  Anna nem érezte a hideget. Csupasz vállán megcsúszott a prém, kicsiny
  cipői elmerültek a hóban; mégsem fázott. Ment véghetetlen boldogságban.
  Illey elragadtatva nézte őt, aztán erőt vett magán. Nyugodtnak akart
  látszani, de a hangja idegenszerűen elváltozott volt.
  – Mikor a hangverseny hirdetéseit láttam, reménykedni kezdtem, hogy
  találkozunk. Csodálatosabban jött minden, mint ahogy várni lehetett
  volna.
  Anna is erőt vett magán.
  – Hát igazán nem a zenéért ment ma oda? – kérdezte félhangon és
  mosolygott.
  – Soha se járok hangversenyre, – mondotta Illey Tamás őszintén. – Nem
  értem én a magas zenét.
  Anna szinte ijedten fordult feléje.
  – Hát akkor azt sem értette meg, amit én magának énekeltem?
  – Nem a zenéjét értettem meg, hanem azt, amiből az a zene lett.
  Anna gondolatai összezavarodtak. Eddig azt hitte, hogy ők ketten
  találkoznak, együtt vannak a zenében… És Tamás most azt mondja, hogy nem
  érti meg az egyedüli nyelvet, melyen az ő lelke is, a vére is beszélni
  tud… Mindegy, minden mindegy, csakhogy itt van, csakhogy mellette lehet.
  A nyaka kissé hátracsuklott és félig lezárt pillákkal olyan vágyóan
  nézett Illey vállára, mintha kis fejének ott, azon a vállon akart volna
  fészket rakni a tekintetével.
  Tamás feltűnően lassan kezdett lépni. Egyszerre Anna is észrevette a
  befúvott lámpát az Ulwing-ház előtt.
  – Régen kerestem ezt a mai órát, – mondotta Illey sebesen, – akkor a
  szigeten is ezt kerestem, mikor olyan soká vártam magára. A csillagok is
  feljöttek, a révész is tüzet rakott. Másnap megint ott jártam. A kapujuk
  csengőjét is meghúztam sokszor. Láttam az arcát az ablakon át,
  zongorázni is hallottam, mégis azt mondták, senki sincs otthon. Flórián
  a földre nézett, mikor mondta. Megértettem, nem akarták, hogy jőjjek.
  – Pedig én mindég vártam… Annyi szenvedés volt az Anna fátyolos
  hangjában, hogy Illey előtt egyszerre világos lett minden.
  Ebben a pillanatban meglátták a házat. Már olyan lassan léptek, hogy
  szinte egy helyben maradtak, mégis fogyott a távolság. A kapu kimozdul a
  falból és eléjük jön sötéten, sietve a nagy fehérségen át. A két
  oszlopember is vele jön. Egészen kihajolnak a kőpárkány alól és lenéznek
  rájuk.
  A kapu mint egy zökkenésben megállt. Az út végére értek. Anna szíve
  megbénult az ijedtségtől. Még egy perc, aztán nem fogják látni egymást.
  Flórián elejtette a kapukulcsot. Lassan, nagyon lassan turkált kezével a
  hóban és közben egyetlen egyszer sem pillantott fel.
  Illey Tamás Annához hajolt:
  – Már nem tudunk mi egymás nélkül élni, – és megcsókolta a leány kezét.
  A hó csendesen hullott és ők ketten, a havas fehér fátyolon át,
  szótlanul néztek egymás szemébe.
  Mikor Anna felment a lépcsőn, levette ajkával Tamás csókját a tulajdon
  kezéről.
  Másnap mindent elmondott az édes atyjának, és mikor délután megszólalt a
  kapucsengő, Flórián széles, nevető arccal nyitott kaput Illey Tamásnak.
  Anna hallotta a lépéseit. A lépések elmentek az ajtaja előtt, végig a
  folyosón, a zöld szoba felé.
  Illey Tamás keveset beszélt. A szava komoly és határozott volt. János
  Hubert állva hallgatta, csak azután kinálta meg üléssel a vendégét.
  – Megtisztelő ajánlat… Hirtelen eszébe jutott, hogy ugyanezeket a
  szavakat használta Münster Károlylyal szemben is. Köhögött, aztán
  lelkiismeretesen és pontosan elmondott mindent, úgy amint előre
  elhatározta. Beszélt a tűzkárról, a rossz üzletévekről, Anna
  hozományáról. A hangja kissé elhalkult:
  – Nagyon sajnálatos, de nem vonhatok el tőkét a cégtől. A vagyonnak
  együtt kell maradnia. Még boldogult atyám határozta így. Ettől nem
  térhetek el.
  Illey udvariasan elutasító mozdulatot tett.
  – Ezek a dolgok csak Anna kisasszonyt érintik.
  János Hubert leküzdhetetlen csodálattal pillantott feléje. A régi Illey
  névnek a varázsa megint hatni kezdett rá: már nem dűlt a karosszék
  támlájának. Ünnepélyesen, mereven ült és bántotta, hogy eddig olyan
  üzleti hangon beszélt.
  – De hát az illei birtok, – óvatosan kereste a szavakat, – úgy tudom,
  sajnos, idegen kézen van…
  Illey kissé elfordította a tekintetét. Érezte, hogy az előbb parádézott
  a másik előtt és szégyelte magát. Ez a szelíd szemű, jó öreg üzletember
  eszébe juttatta azt, ami legelőször Annához vonta. Hiába tagadná le,
  akkoriban sokszor gondolt arra, hogy az Ulwingok gazdagok, és hogy az
  ősi illei birtok talán megint az övé lehetne. A föld utáni vágyódásában
  keresett most mentséget önmaga előtt azért, amit régen gondolt. Egy
  reménység volt. Eltólta magától.
  János Hubert várakozóan nézett rá:
  – És Illey úr igazán nem gondolna a birtok visszaváltására?
  Illeynek sok büszke és önzetlen szó jutott az eszébe. Felülemelkedni
  mindenen, még önmagán is. Semmit se kérni, csak Annát, akit szeretett.
  Uri, keskeny arcát János Hubert felé fordította. Nyiltan a szemébe
  nézett, mintha igéretet tenne:
  – Már nem gondolok Ille visszaváltására.
  János Hubert udvariasan kérdezősködött a családjáról.
  Tamás lassan forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt. Az atyjáról kezdett
  beszélni. Korán elvitte egy szívbaj. Az anyja utána ment. Aztán dobra
  került a birtok. Csak egy mocsaras erdő maradt, az nem kellett senkinek.
  És egy kevés pénz. Meg akart tanulni dolgozni, azért jött ide a városba.
  A saját erejéből akarta visszavenni a földjét. Hiszen a nevüket adta,
  vagy ők adták neki a nevét, akárhogyan is volt, de az illei föld meg az
  Illeyek majd ezer év óta összetartoztak.
  Tamás leverten nézett maga elé. Arra gondolt, hogy őt is utólérte az
  alispánok unokáinak a végzete.
  – Jogász lettem, – mondotta csendesen, – ép úgy, mint a többiek, elnyelt
  a politika és pénzért dolgozni nem tanultam meg. A vérünkben van ez. A
  magyar nemesség csak akkor nem tartja szégyennek a munkát, ha ingyenbe
  megy. Aki közülünk pénzért adta magát, az rossz ember volt; a jók pedig
  tönkrementek.
  János Hubert szórakozottan bólintott. Egészen megnyugodott, mióta
  bizonyos lett, hogy Illey Tamás nem akarja kivenni a cégből Anna
  hozományát. Feléje nyújtotta a kezét.
  – Rendben van. Ille visszavételére nem gondol. A cég ügyeibe nem
  avatkozik. Most megnézhetjük az üzleti könyveket és a mérleget.
  Tamás mosolygott. Ő csak Annát akarta látni és János Hubert kinyitotta
  előtte a napszoba ajtaját: odabenn meleg és világos volt minden.
  Mire az új tavaszban a föld és az ég is meleg és világos lett a régi ház
  körül, Tini mamzell koszorús fátyolt tűzött Anna hajába. Aztán, mint egy
  fehér felhő, végigúszott a fátyol a jó öreg szobákon, hozzáért az
  ajtókhoz, a falakhoz és Anna megcsókolta az atyját.
  – Köszönöm, – mondotta a leány, – olyan boldog vagyok.
  János Hubertnek ennél többet nem adott az élet… Könnybelábadt a szeme.
  A folyosón az öreg Fügerék álltak, Henrietta asszonyság kikeményített
  fejkötőben, Gemming úr és a kis Feuerlein, aki meghatottan törölgette a
  szemét. Illey Tamás előtt, valamennyiök közül Füger Ottó hajolt meg
  legalázatosabban.
  Fenn, magasan a tetők felett, bongva beszélt a lipótvárosi templom
  harangja, mely annyiszor mondott már valamit az Ulwingok végzetéről. És
  a kapu mellől a két oszlopember benézett a fehér-virágos kocsiba.
  A kapuboltozat még egyszer megismételte magában, amit a kerekek mondtak,
  aztán elhallgatott a ház. Anna elvitte nászútjára halk kis nevetését.
  Csendes lett minden, az ember, a napok.
  János Hubert egészen egyedül volt. Egy levél Kristóftól, egy másik
  Annától. Sokszor elolvasta mind a kettőt, mosolygott és behunyta a
  szemét. Mostanában mindég álmos volt. Az órára nézett. Korán lenne még
  aludni menni. Fel-alá kezdett járni a csendes szobákban.
  A zöld szobából beért a lámpa világa az ebédlőbe. A nap-szobába feljött
  az utcalámpa fénye és szétszóródott a mennyezeten. A régi gyerekszoba
  egészen sötét volt.
  János Hubert összetette hátán a kezét és lassan ment át a
  világosságokon, sötétségeken. Az életére gondolt. Ott is épen így volt,
  csak hogy most, mikor visszanézett arra, ami elmúlt, egyre többnek
  látszott benne a sötétség.
  Nem értette, miért kellett épen máma ilyesmikre gondolnia, mikor úgy is
  nehéz a feje. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy elküld a
  protomedicusért. Fáradt volt erre is.
  Mialatt az órájában lassan forgatta a kulcsot, elszédült, de azért mégis
  pontosan belerakta az alabástrom tálba mindazt, amit a zsebében hordott.
  Kulcsait, tollkését és a gyönggyel himzett szivartárcát. Ezt
  megszokásból hordta magánál, csak úgy üresen, mert az utóbbi években
  letett a dohányzásról is.
  Másnap vasárnap volt. Nem kelt fel az ágyból. Tini időnként bejött és
  megkérdezte, akar-e valamit? Felnyitotta a szemét, bólintott, de nem
  mondott semmit.