A régi ház: Regény - 07
hegyoldalon elmaradnak. Egy tisztás van a fák között. Arra szeretett
hazajönni. A tisztáson az ember a nap felé fordíthatja az arcát. És az
erdei ösvényről vissza lehet nézni, egészen egyszerűen visszanézni,
minden ok nélkül, mert hiszen senki sem áll a tisztáson…
Fölpillantott. Valakinek a szemét érezte magán: a bokrok között Füger
Ottó állt. Gyerekkora óta ismerte ezt a bujkáló, makacs tekintetet.
Mindenütt ott volt; az atyja íróasztala mellett, a kapualjában, olykor
még este is, kinn az ablak alatt.
A rövidlátó szem pillantása most egyszerre tapadó és alázatos lett. Anna
le szerette volna dobni magáról. Bólintott és bement a házba.
Este sokáig várta Kristófot. Nem jött haza. Ez az éjszaka hosszabb volt
a többinél, szorongó, ijedt sejtelmeket súgott.
Másnap Kristóf megvallotta a hugának, hogy kártyázott és vesztett. És
Anna azt is megtudta, hogy a nagyatyja szelencéjét nem fogja
viszontlátni többé soha.
Még tavasz volt, de a nyár már a Duna fölött járt és a folyó közepén,
mint egy úszó erdő, kivirágzott a Palatinus szigete.
Anna nem sejtette, hogy a nyár elébe megy, mikor egy délután elindult a
sziget irányába, fölfelé a Duna mentén. Kristóf kisérte és mint
rendesen, az nap is elkésett. A társaság, melyhez csatlakozni akartak,
már nem volt sehol. Magukra maradtak a parton; egy ideig tanácskoztak,
aztán intettek a sziget révészének. Odaát, a vízbeérő falombok alatt egy
csolnak mozdult és lassan evezett át a folyón.
A parti gáton emberek jöttek a város felől. Anna közeledő hangokat
hallott. Valaki a nevét mondta; valaki csodálkozva ismételte meg:
– Ulwing Anna…
Önkéntelenül visszafordult. Kristóf köszönt.
A szürke gáton egy fiús arcú, nyulánk leány jött feléjük.
– Nem ismersz meg? – kérdezte Annától. – Igaz, hogy régen találkoztunk.
Emlékezel?
Most már emlékezett: Illey Mártha volt.
– A táncórák…
Ettől a szótól Anna szemöldöke merev és kemény lett. Illey Mártha
hirtelen oldalt pillantott.
– Tamás! – és bemutatta a bátyját.
Anna egy előkelően férfias kezet látott a napban. Zöld kövű, régi
pecsétgyűrűt viselt. Fölpillantott, de a férfi arca egészen idegennek
rémlett előtte. Aztán szinte ijedten rezzent át a belsején magányos
gondolatainak az emléke. Érezte, hogy elpirul. Zavara, mint egy felhő
szállt át a szemén. Már elmúlt… Csinos mosolya gúnyosan vonta föl az
ajka szegletét…
Illey Tamás is nevetni kezdett, de a nézése nem volt egészen biztos. A
vízről fölverődő nap mozogva himbálódzott a szemében. Kristófhoz
fordult.
– A hugod meg én, nem vagyunk idegenek egymásnak. Rajtakapott, mikor
egyszer napot mentem keresni a városon túlra, napot, meg fákat, meg
földet. Akkor is kinevetett…
Lenn, a gát alatt kikötött a révész. Aztán elindult velük a csolnak a
sziget felé. Anna úgy érezte, hogy minden, ami volt, a parton marad és ő
könnyű és szabad. A kis hajó töredező aranyban úszik, az evező is
aranyat kavar. És a víz viszi őt, elviszi a gondolatait a nagy
ragyogáson át.
Illey Mártha megszólalt:
– Szeretem hallgatni a Dunát. Emlékezel Tamás? Otthon is hallgattuk.
Épen úgy zúg, mint az illei erdők.
– Én is szeretem a Dunát, – mondotta Anna fátyolozott hangján. –
Valahonnan az eredetétől jöttek a dédapáim. Nagy erdőkből…
Kristóf a kényelmetlen favágókra gondolt és ijedten meglökte a hugát,
hogy ne mondjon többet.
Anna elmosolyodott.
– Onnan jöttek, lefelé a folyó partján, mintha a Duna hívta volna őket…
Egy pillanatig elgondolkozott, aztán csendesen mondotta: – Sohasem
hallottam még erdőzúgást. Nekem úgy rémlik, valamit dalol a víz. Mindég
ugyanazt és mire bevégzi, senki sem emlékezik a dal kezdetére.
Kristóf figyelmesen nézte Illey öltözetének a szabását. Vajjon hol lakik
a szabója? Keskeny cipőjét is nézte és közben a pad alá dugta a lábát.
Óvatosan utánozni kezdte Illey Tamás mozdulatait. A hanghordozását is
utánozni kellene. Biztos és előkelő volt.
Illey elnézett a víz fölött, mialatt beszélt:
– Ki tudja, miért hívják kék Dunának ezt a folyót? Nem az ég van benne,
hanem a föld. Hogy hömpölygeti, milyen zöldes-sárga tőle… Áthajolt a kis
hajó peremén; alulról locsogva verte a víz a csolnak orrát. – Maguk
erdőzúgásra meg zenére gondolnak, – mondotta mosolyogva, – látják, nekem
úgy hangzik itt, mint mikor a gulya iszik?
– A gulya?… Annának nevetnie kellett.
A szigethez értek. A révész megfogta egy fűzfa gallyát. A csolnak feneke
csikorogva csúszott föl a kavicsos partra.
A lehajló ágak végigsimították Anna arcát. Utánuk kapott a szájával és
egy levél fehér fogai között maradt.
A víz beszélő, mozgó csillogásából, nedves, zöld csendbe léptek. A fű
magas és puha volt, a fák mélyen lehajoltak és alattuk a sűrű árnyékban,
szárnyas ezüstszilánkok úsztak. Mint egy kicsiny, zümmögő aranyharang,
egy vad méh szállt föl a magasba.
– Meg kellene keresnünk a többieket, – mondotta Anna a bátyjának.
Egyszerre kedvetlen lett.
Kristóf elfintorította az arcát. Mártha kérlelte őket.
– Maradjunk együtt, – mondotta Illey Tamás. Egészen egyszerűen mondta; a
hangja mégis úgy hatott Annára, mintha megfogta volna és visszatartaná.
Már egyikük sem gondolt arra, hogy elváljanak. A moha nesztelenül
süppedt a lábuk alatt. A gallyak, mint a hullámok váltak szét és
csapódtak össze mögöttük.
– Mintha egy zöld tó fenekén járnánk…
– Az árnyék is olyan hűvös, mint a víz.
– Ez évben megkésett a nyár. Sokáig kellett rá várni.
– Sokáig! De most már itt van.
– Itt van… Anna elhallgatott és hirtelen oldalpillantással nézett
Illeyre. Nyugtalanság fogta el. Megint egészen idegennek tünt föl neki.
Az, akit a temető mögötti tisztáson látott, szebb és vonzóbb volt. Illey
Tamás élesen metszett, sovány arca ellentmondott az emlékezetének.
A fák ritkulni kezdtek. Egy gyepmezőre értek. Illey levette a kalapját.
A nap az arcába sütött.
Anna megállt, szeme nagy és kék lett, mintha egészen megtelt volna éggel
és az emlékezése egy pillanat alatt beleolvadt a valóságba. Már nem
értette, miért gondolta az előbb, hogy a képzelete megmásította Illey
Tamást. Hiszen ő volt… egészen az volt, akit nem felejtett el. Sötét
haja fénylett. Úri formáju feje finom vonallal hajlott bele a nyakába,
mint egy telivér állaté. Anna tekintete félénken simította végig. Ez nem
az Ulwingok széles, izmos nyaka volt. Ezen a nyakon talán soha se
hordtak terhet az illei urak.
Megtalálta amiről azt hitte, hogy elveszett. És mialatt Illey Tamás
oldalán odébb ment, úgy érezte, mintha egy remegő, boldog nevetés áradna
szét a bőre alatt, föl az ajkára, bele a szemébe.
A tartózkodás megenyhült a belsejében. Hiszen régen ismerik egymást.
Hiszen annyi mondani valójuk van…
Illey Tamás is beszélni kezdett.
Anna megtudta, hogy a szülei már nem élnek; hogy lenn, délnek, a Duna
mentén, az illei földön született. Messze, egy nagy, hűvös falusi
házban, ahol kongott a lépés a régi arcképek alatt. A kert benézett az
ablakon. A Duna is hallatszott és az őszi ködben a vadászkürtök is. A
szántásban nagyszarvú, ezüstfehér ökrök, mögöttük a hajdani illei
jobbágyok: mintha minden a barázdából nőtt volna ki…
Annának távol és idegen volt mindez, de szerette hallani Illey hangját.
Csak lassan jött az az érzése, hogy az, amiről beszél, elvonja őt,
szinte mintha elvinné mellőle az árnyékos ösvényről. Ha igaz lenne! Ha
igazán el találna menni? Önkénytelenül kérdezte:
– De ugy-e azért vissza jön onnan megint?
– Vissza? – A férfi megállt egy pillanatra. Szemében tompa lett a fény.
– Már nem mehetek oda. Ille már nem a miénk.
Anna jóformán alig hallotta. Csak arra bírt gondolni, hogy nem megy el,
hogy itt marad. És Illey is mosolygott megint. Sajátságosan, fájdalmasan
mosolygott. Ezt észrevette a leány.
– Mi baja? Semmi… Hogy miért kérdezem? Csak úgy; azt hittem, megütötte a
visszacsapódó gally.
– Nem bántanak engem a fák.
Az illei tölgyekről kezdett beszélni. Ott álltak a ház előtt. Ha fújt a
szél, recsegtek. Mondtak valamit egymásnak, amit szerettek volna
megérteni a gyerekek ép úgy, mint mikor az öregek a szalonban deákul
beszéltek maguk között. És az udvarkapun túl a jegenyefasor is ingott a
szélben. Mozogtak a jegenyék, mint a csákóforgók. A kert végében pedig
egy cserfa volt, hinta lógott rajta. A kötelek belevágódtak a gallya
kérgébe, később is, mindég megmaradt a nyomuk.
Illey Tamás arca fiatalabb lett, mialatt beszélt. Annára nézett.
– Ott, ahol először találkoztunk, a kis tisztáson, ott is van egy cser
és hasonlít a hintafához. Itt is van egy.
Botjával egy fára mutatott.
Eddig szinte siettek beszélni, mintha kettesben akarnának járni ott is,
ahol magányosan jártak. Aztán, egyszerre elakadt a hangjuk: a jelenhez
értek. A lombos bokrok eltakarták a másik kettőt a szemük elől. Ekkor
vették észre, hogy egyedül vannak.
A sziget, mintegy igézetben hallgatott körülöttük. És az igézetben két
tekintet félénken összekulcsolódott.
A pillanat megállt, aztán elrepült.
Illey Mártha nevető arca kibukkant a sűrűből. Egy bokréta vadvirágot
emelt a feje fölé. Kristóf szedte neki és olyan szépen tette egymás
mellé a virágokat, hogy még a rét se tudja szebben.
Anna a bokrétára nézett. Aztán lesütötte a szemét kihajló
csipkegallérjára, a mellére: oda tűzte volna, haza vitte volna… de Illey
Tamás nem adott neki virágot.
Körülöttük lassanként vadonná szövődtek a bokrok. Az ösvény mohos lett,
lépcsőkhöz ért és eltünt. A kitaposott, százados lépcsők alatt, a
bozótos mélyedésben szelid, alázatos romok. Egy csúcsíves ablak a kövek
között. Megzöldült, kihült templomfalak: Szent-Margit ódon monostora.
A királyleány cellájából egy alacsonyan szálló madár rebbent ki. A
vízmenti út felől hangok hallatszottak. Mintha innen-onnan szitálták
volna be őket a sűrűbe. Túl a romokon emberek jártak.
Anna megismerte Müller apothekariusné csokoládészínű napernyőjét. A
napernyő rugóra járt és most félre volt billenve, mint egy kerek
legyező. Gárdos protomedicus régi divatú cilindere látszott. Gálné
nagykockás sálja. A Münster kisasszonyok nefelejtses kalapja.
– Hiszen ott mennek, – mondotta Anna. Kristóf megmarkolta a karját és
visszarántotta.
Kinn az úton páronként haladtak a kirándulók, lihegve nekihevülten,
mintha dolgoznának.
Hold Ignác mellett fáradt unalommal járt a felesége. Zsófi megcsúnyult.
Csak a szeme volt a régi: az a szép, árnyékos szeme.
Kristóf sokáig nézett utána.
Az apothekárius pofaszakálla lengett a dunai szellőben. Müller Ferdinánd
úr a camomillatermésről beszélt. A púpos kis Gál, a számító
borkereskedő, arról panaszkodott, hogy Pesten már bort sem isznak
annyit, mint régen.
– Nekem részeg emberek kellenek! – kiáltotta és nevetett hozzá.
Mögöttük két boltiszolga kosarat vitt. Hosszúnyakú palackok látszottak
ki belőle.
Anna Illey Tamásra nézett. Feltünt neki, hogy az alakja milyen magas és
arányos. Előkelően keskenynek látta az arcát. Valami öntudatlanul feléje
vonta.
– Utánuk megyünk, – mondotta félhangon, mintha a lelkiismeretét akarta
volna megnyugtatni.
– Majd aztán… Kristóf nevetett és az ellenkező irányba indult.
Művészetről kezdett beszélni. Azt mondta, festő szeretne lenni. Egy
képet festene. Egy erdőt. Tűz égne a fák alatt és a tűz lángjában
kicsiny, vöröstestű tündérek hajlongnának. Magas, fehér várkastélyt is
festene. Fenn a hegyen, nagy magányos hegyen. A bástyán árnyékos szemű,
fehér asszony állana, csak a haja lenne fekete és lobogna, mint egy
zászló. Már másról beszélt. Zenéről: Bachról és Mozartról. Ügyesen a
felszínen maradt és halkan, finoman egy keringő dallamát kezdte
fütyülni. Könnyedén mondta, hogy ő a szerzője. Utazásokról is mesélt,
bár soha sem utazott; építészetről, könyvekről, melyeket nem olvasott és
közben nevetett fel-feltörő, gyerekes nevetésével.
Anna úgy nézett rá, mint egy szemfényvesztőre. Milyen kedves tud lenni,
ha akar és hirtelen a régi Kristófot látta meg benne, ezüst fényű, szőke
fejével, kissé beteges arcával.
Aztán megint csak Illey Tamás volt Anna mellett. Mintha egy horgonyzó
hajón álltak volna ők ketten, a sziget csúcsánál. Előttük a keskeny,
kavicsos föld ketté hasította a vizet. A folyó szétvált. Csobogva futott
le kétoldalt. Egyszerre megállt a víz, a föld kezdett futni. A sziget
fölvonta horgonyát… A hajó megindul és viszi őket messze a végtelen
felé, melynek nincsenek partjai.
A nap lesülyedt a hegyek mögött. Anna fölrezzent és utána nézett.
– Elmegy…
A kihült, üvegszerű égen egyszerre meglátszott az új hold ezüst sarlója.
Visszafordultak, de a kirándulókat hiába keresték. A major körül
papirdarabok és hosszúnyakú, üres palackok hevertek a letaposott gyepen.
A révész várta őket a vízbe érő gallyak alatt. Kristóf fáradt volt,
megunta a szerepet, melyet játszott. Most már tudta, hogy ehhez is ért,
ha kedve tartja. Az ősi Illey névnek a varázsa pedig elkopott, nem
hatott rá többé, hogy a dédatyjuk vicepalatinus volt, azt is megszokta,
hogy Tamás tegezte őt, úgy, mint a casinobeli barátait.
Mióta csolnakba szálltak, Anna is szótalan lett. Ünnepnap este volt és
holnap hétköznap lesz megint… Világos mosolya kialudt az ajkán.
Visszanézett a távolodó sziget felé, aztán lehúzta a keztyűjét és
lenyúlt, mintha meg akarná simogatni a folyót. A hullám átcsapott a
kezén.
Illey a hajó peremére dült és ő is lenézett a vízre. A holdas, halvány
ezüst alatt, megcsillantak Anna csontos, fiús kis kezén a gyűrűk. Egy
saphir: egy kék villanás; egy rubin: egy vércsepp. A folyó nem tudta
lemosni a leány ujjairól.
– Hogy húz az ár, – mondotta Anna.
Illey félig öntudatlanul nyúlt le a vízbe. És a Duna, a messze német
városok és nagy magyar földek végzetének közös folyója, úgy tett egy
pillanatig, mintha össze akarná sodorni a kezüket.
A csolnak partot ért.
Virágban állt a régi ház. Még sohasem nyílott ennyi rózsa az
udvarkertben. Anna akarta így. Bevitte a virágokat a szobákba is és
lassú mosollyal ment végig a lakáson. Kiváncsian nézett meg mindent,
mintha most látta volna először a butorokat, a képeket, mintha új
szemmel nézné őket. Annak a szemével, aki el fog jönni.
„Viszontlátásra…“ hiszen ezt mondta valaki a multkor, ott a dunai gáton.
Azóta nem találkozott Illey Tamással. Pedig soha sem sétált annyit Tini
mamzellel, mint ekkoriban. Olykor már fáradt volt és még mindég menni
akart, a dunai gát felé, végig a belső városon. Egy keskenyvágású arc az
eliramodó kocsiablak mögött: hullámot érzett a szívében. Nem, megint
tévedett. Egy nyulánk alak az utca fordulójánál; mire közelebb ért,
egészen idegen volt.
A napok forróak lettek, melegek voltak az éjszakák…
Az Ulwing-ház egyik ablaka halkan nyilt bele a párás, kora reggelbe. A
homlokzaton még mély volt az árnyék. Szemközt, a várhegyen sárgán
terjedt a napfény, mintha egy borostyánkő-ablakon sütött volna
keresztül.
Anna kihajolt az érintetlen virradatba. A sziget irányába nézett. Mikor
visszafordult, a sárga reggeli napfény már leért a hegyről és úszva jött
át a Dunán a pesti part felé.
Lépések közeledtek: kopogó csizmák, csattogó mezitelen lábak. A
szögleten háromemeletes ház épült. Egy ismeretlen vállalkozónak a
táblája lógott az állványon. Kiabálás, kalapálás… A túlsó oldalon is egy
új ház. Azt az Ulwing-cég építette, de lassan haladt. Sok ház… A
vidékről özönlött a munkás nép a városba. Az utcákban falusi magyar
beszédet lehetett hallani. A régi, szőke német polgárok, mintha
elfogytak volna.
Egy tarkaszoknyás parasztleány, meg egy hosszú kőmíves legény ment el az
ablak alatt. A ráncos kis parasztszoknya vígan harangozott a nagy
férfilépések mellett. Anna utánuk nézett. „Ezeknek jó: együtt maradnak“.
Hirtelen önmagára kellet gondolnia és az emlékezetéből egy álom kezdett
fölmerülni. Ma éjjel álmodta, pedig azt hitte, hogy semmit sem aludt.
Álmában idegen utcában járt egészen egyedül. Ez szokatlan volt és
megijesztette őt. A néptelen utcának csak a túlsó végén ment valaki.
Megismerte előkelően hanyag járásáról. Utána eredt, egyre gyorsabban
lépett, de a távolság nem fogyott közöttük.
Az utca nyúlni kezdett, hosszabb és hosszabb lett.
És az a valaki egészen kicsinynek látszott messze, messze. Nem bírta
elérni, pedig már lélekszakadva futott. Kiáltani akart, hogy álljon meg
és a két karját kinyújtotta utána.
Fölébredt. Az álom eltünt, de a mellében láthatatlanul ott maradt
kinyújtott karjának vágyó, végtelen mozdulata.
Az anyja képére nézett. Az anyja már nem volt idősebb nála; egykorúak
lettek ő, meg az a kedves, ijedt tekintetü gyermekasszony. Már utólérte
az anyja éveit. Ha itt volna… Nem, erről még vele sem tudna beszélni,
senkivel, soha.
Levetette magát a diványra, tenyerébe fogta az arcát. Félig lehunyt
pillákkal nézte a sokvirágos vászonhuzatot. Terjedni kezdett körülötte.
Már nem is volt szövet, rét lett belőle, egy virágos rét és a tulsó
végéből jött valaki feléje. Nem fordította oda a tekintetét, mégis
tudta, hogy jön. A szíve gyorsan vert. Csodálkozva emelte föl a fejét.
Új volt minden, új lett ő maga is. Egyszerre énekelni szeretett volna,
kiénekelni a napfénybe azt, ami nagyobb volt nála, ami nem fért el
fiatal mellében.
Énekelni… De a ház aludt. Csak ő volt ébren. Ez jó… egyedül lenni. Két
keze között leküzdhetetlen mosolyt érzett az arcán. „Szeretem…“ Halkan
mondta, utána mégis úgy érezte, mintha abban az egy szóban minden dalát
elénekelte volna.
Lenn csendesen nyikorgott a gyalogkapu. Kristóf ekkor jött haza.
Körülnézett, aztán beosont az irodába, abba a szobába, melyben az
építőmester életében az atyja dolgozott. Mióta Kristóf valahogyan
elvégezte a technikus főiskolát, ez lett az ő helye. Kimerülten
könyökölt az íróasztalra. Az inge gyűrött volt, az arca is gyűröttnek
látszott.
Füger Ottó bejött hozzá, de ő nem bírt változtatni kétségbeesett
tartásán. A szája gyámoltalanul elferdült.
– Mi történt? – kérdezte a fiatal Füger.
Kristóf bágyadtan föltekintett. Mindegy volt neki, ki kérdezi, kinek
felel. Ebben a pillanatban akár Flóriánnak is megvallotta volna a
nyomorúságát. Beszélnie kellett valakivel… attól minden könnyebb lesz.
Füger Ottó ajkának egyenes, puha vonala hangtalanul vált ketté. A szeme
kerek lett. Régen sejtette, hogy Kristóf kártyázik. De amit ma éjjel
vesztett, az sok volt. Túl sok… Hirtelen rendbe szedte ámuló arcát.
Mindent tudni akart.
– Hát csak ez a baj?
Kristóf gyanakodva tekintett rá. Ő szemrehányást várt. Az kellett neki,
az megalázta és megnyugtatta volna. Levette volna róla a felelősség
súlyát.
Füger Ottó érezte, hogy ügyetlen volt. Komoly és gondtelt arcot
rögtönzött.
– Ez már baj! Nagy baj. Ha a boldogult építőmester úr tudná…
Igen, ennél lesújtóbbat nem mondhatott. Kristóf összegörnyedt.
– Ne higyje,… nem vagyok rossz. Csak szerencsétlen vagyok, átkozottul
szerencsétlen.
A fiatal Füger fel-alá járt a szobában és gondolkozni látszott, pedig
tudta, hogy mit fog mondani.
Kristóf szeme kínos merevséggel követte minden mozdulatát.
– Segítsen rajtam, – mondotta rekedten, mikor már nem bírta a csendet. –
Segítsen, az Isten szerelmére, adjon valami tanácsot.
Füger Ottó éppen ezt akarta. Fürkészően körülnézett, aztán megállt a
főnöke fia előtt.
– Jó az Ulwing-név, – mondotta halkan, – a Paternoster-utcában adnak rá,
amennyit akar. Mire való lenne a váltó? Elitélendő dolog, – tette hozzá
sebesen, – nagyon elitélendő, de hát most az egyszer.
– A Paternoster-utcában, a pénzváltóban? – Kristóf kissé
fölegyenesedett. – És az aláírás elég? Hogy is nem jutott előbb eszembe.
Hát oda menjek?
Füger Ottó, mikor egyedül maradt, levette a szemüvegét, rálehelt és
mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a szeméhez. Leült az
íróasztalához. Lassan rajzolni kezdett az itatós papírosra. Eleinte
kigyóvonalakat rajzolt, aztán U betű lett belőle… Ulwing & Társa. Ezt
írta oda és arra gondolt, hogy a Társ majd ő lesz. Dolgozni fog, de már
nem sötétben, nem másért, mint Füger Ágoston. Végtelen megvetést érzett
az atyja iránt. Ő csak olyan régi fajta cselédtermészet, aki megöregszik
az igában, koldus marad és dolgozik a más zsebére.
Kitörölte, amit az itatósra írt. Alázatosan állt föl az íróasztal
mellől. Ulwing János Hubert ment át a szobán. A cégfőnök barátságosan
intett a kezével. Füger Ottó összehúzta a szempilláit. „Milyen öreg a
keze. Öreg az egész ember. Ez már nem viszi soká“. És azzal a fojtott
lassú gyűlölettel nézett utána, mellyel csak azok a szegények bírnak
nézni, akiknek el kell adniok az eszüket, hogy a gazdagokat gazdagítsák.
„Nem viheti soká. És a másik?…“ Megint írni kezdett az itatósra. Ulwing
& Társa. Sokszor odaírta és óvatosan kitörölte megint.
Aznap délután Kristóf egy kis aranyláncot hozott Annának. A mamzellnek
egy ezüstözött Szent-Antal szobrot vett, Flóriánnak pénzt adott és a
cirkuszba küldte. Bőkezű volt és jókedvűen fütyörészett.
A paternoster-utcai pénzváltóban mindenki hajlongott, mikor megmondta,
hogy Ulwing Kristófnak hívják. Kezest sem kértek, nem is tudakoltak
semmi mást. Egy kicsit remegett ugyan a toll az ujjai között, de a
bagolyképü kis praktikáns, aki a váltócédulát elébe tette, nem figyelt
erre.
Most majd ki fog fizetni mindent. Számolni kezdett. Mi maradt meg neki
azután? A Király-utcában tartozott két uzsorásnak. Az óráját is
visszaváltja. Arra a gyanús öreg kufárra gondolt, aki csak este nyitja
ki az ajtaját a rosszhírű ház udvarának a végében. Egy karperecet is
igért egy leánynak. Nagyobb öszegek kezdtek eszébe jutni. Sok régi
tartozás, melyről megfeledkezett. Már nem fütyült. Igyekezett eltólni
magától a kényelmetlen gondolatokat, semmi értelmük, hiszen sok pénz van
a zsebében. Valahogy majd rendet lehet vele teremteni. Kártyát pedig nem
vesz többé a kezébe.
Egyszerre bágyadt tekintettel nézett a levegőbe; kedvetlen lett. Már nem
bizott abban, amit saját magának igért. Annyiszor igérte, annyiszor
megszegte. Valaki más előtt kellene a szavát adnia. Hol van Anna?…
Anna kinn állt a lépcsőnél és a korlátnak dülve nézett le a kapualjába.
Nem változtatott a tartásán, mikor a bátyja melléje lépett.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte Kristóf, hogy magára vonja a figyelmét.
Szüksége volt rá, beszélni akart vele. Most mindjárt, mert később talán
már nem lesz ereje hozzá.
– Anna…
A fiatal leány feléje fordult, de a pillantása túl nézett rajta.
– Valaki jött, – mondotta Anna, – csengettek a kapu alatt. – Ebben a
percben olyan erősen élte a saját életét, hogy a szíve nem fogta föl a
másik élet hangtalan segélyhívását.
Kristóf még egy darabig állva maradt mellette, aztán füttyentett egyet.
Már elmult az a perc, amelyben beszélni vágyott. Szinte örült, hogy nem
kötötte le magát kényelmetlen igéretekkel. Szabad maradt.
Anna alig vette észre, mikor elment. Megint áthajolt a korláton.
Szemének és ajkának a szeglete finoman fölhúzódott. Kis arca sajátságos,
várakozó kifejezést nyert.
És aznap csakugyan eljött az, akire Anna várt.
A napszobában ültek kissé feszesen, udvarias körben, mintha középütt
abroncs lett volna a földön.
Illey Tamás a hugát is magával hozta. Kristóf is ott volt és Anna úgy
érezte, mindenkinek meg kell látnia, hogy küzködve lélegzik és a vér
minduntalan az arcába száll.
Ijedten kezdte figyelni önmagát, de a hangja egészen természetes volt, a
mozdulatai fegyelmezettek, mintha valaki más cselekednék helyette.
Megnyugodott; fejében a zavarosnak tetsző hangokból szavak lettek. Illey
Tamás hangja kivált a többi közül és hozzányúlt, mint egy érintés.
Összerezzent. Ellenállhatatlanul feléje kellett fordítani az arcát.
Illey tekintete fényes és mély volt. Csak egy pillanatig látta őt így,
aztán valaminő erőfeszítés látszott a férfi vonásain és mintha hirtelen,
gőgös zárkózottság lepte volna meg, barna szemében kihült a fényes
melegség, szinte elbújt a többiek elől.
De Anna nem felejtette el, pedig mióta az atyja is feljött az irodából,
Illey Tamás csak János Huberttel beszélt, aki épen olyan ünnepélyesen
ült a hegyeslábú, sokvirágos széken, mint régen Geramb bárónő
szalonjában, Bajmóczy septemvir oldalán.
A városról beszéltek. Új vasútvonalakról. Dunai gőzösökről.
Építkezésről. Politikáról.
Anna nem sokat értett ehhez. Az Ulwing-házban az ország politikája csak
annyit jelentett, hogy: jó vagy rossz üzletév. Csak eszköznek vagy
akadálynak nézték; míg Illeynél mintha önmagáért való cél lett volna.
Szűkszavú beszédje egyszerre gazdaggá vált.
Hiába tipornak ránk, hiába fojtogatnak, – mondotta és a tekintete kemény
lett. – A nomád nagy szabadság az én fajtámnak az őshazája. Abból
jöttünk. Nem lehet elfelejteni…
Anna feszülten nézett rá és mialatt hallgatta, emlékezetének a
félhomályából messze dolgok kezdtek előjönni. Jörg nagyapa hajdani
boltja, lázas emberek és az a rejtélyes, nagy hang, mely valamikor
szavak nélkül elvitte a lelkét egy ügyért, melyet nem értett. Most úgy
tetszett neki, Illey Tamás szavakat ad a régi hangnak és ő megért sok
mindent, amit gyerekkorában átélt.
János Hubert is figyelmesen követte Illey szavát és közben az atyja
jutott eszébe, Ulwing építőmester. Amit ő a városért tett és érzett, azt
Illey az egész országért érzi, az egész országért akarná tenni. Vajjon
hogyan lehetséges ez?
Józanul mosolygott. „Mind ilyenek ezek a magyar urak. Mindegyik az egész
országot akarja megmenteni, pedig ha csak egy-egy darabjához nyúlnának,
többet érnének el.“ Csendesen birálgatta magában a vendégét, azért mégis
szívesen hallgatta, mert bízás áradt a szavából és a gondolatai
reátámaszkodhattak erre az erőre.
– Hát igazán lehetséges, hogy a gazdasági élet is föltámad még valaha
minálunk? – János Hubertnek most már csak az üzlet járt a fejében.
Faárakról kezdett beszélni, épületanyagokról, munkásviszonyokról.
Mártha szórakozottan mosolygott a sokvirágos divány szögletében. Kristóf
idegesen szólt közbe, de az atyja nem hagyta abba.
Illey Tamás udvariasan hallgatott. Anna észrevette, hogy a console
irányába néz, az üvegburás órára. Ijedten követte a tekintetét. Soha sem
látta még ilyen ellenséges gyorsan futni a mutatót. És ebben a
pillanatban fölfogta, hogy milyenek lesznek az órák, ha megint egyedül
marad.
Valamit mondani kell Illeynek, mielőtt elmenne, valami, ami visszahozná
őt. Nem tudta, hogy föláll, nem tudta, hogy a zongorához megy.
– Igen, énekelj Anna, – mondotta Mártha.
– Énekelj! – kiáltotta Kristóf és örült, hogy félbeszakíthatja az
atyját.
Anna zavarodottan fordult Illey felé. Az ő szeme is kéri őt. A
tekintetük találkozott. Messze voltak egymástól és a leány mégis úgy
érezte, hogy hozzáhajlik és neki, egyedül neki fog valamit mondani. Még
nem tudta mit, de a keze alatt már ébredt a zongorán Schubert zenéje.
Sei mir gegrüsst… Sei mir geküsst…
Halvány, rózsaszín felhőben emelkedett a vér Anna halántéka felé. Az
arca idegenszerüen szép lett, érintetlen kis melle, mint kettős fehér
szárnycsapás szállt és emelkedett a könnyű ruha alatt és a hangja
tisztán elragadóan áradt, mint egy mély, tündöklő szenvedély. Könnyek
voltak benne, diadalmas ifjúság és benne volt egész szerelmének
öntudatlan, gyönyörű vallomása.
Kristóf ámulva nézett rá. Soha sem hallotta így énekelni az ő józan,
okos hugát. Mindannyian Annára néztek. Senki sem fogta fel, mi történik,
és mégis, mintha meleg világosság rezgett volna át rajtuk.
„Milyen szép, mikor énekel“, gondolta Illey Tamás.
Az emberek nem látják mindég egymást, csak néha, egy-egy pillanatra.
Tamás ebben a pillanatban látta meg Annát. Kissé elsápadt, úgy tetszett
neki, valaki forró, simogató kézzel megingatja arca körül a levegőt.
Tekintete nem engedelmeskedett, kivánóan átölelte a leányt.
Anna nem értette ezt a tekintetet és mégis megrázta őt.
Aztán vége volt a dalnak. És a csendben egyszerre szinte kihült Anna
lénye. Zölden-kék szeme hidegen nézett a levegőbe, a szemöldöke
mozdulatlan lett. Mikor Illeyhez fordult, áthatlanul zárkózott volt az
arca. El akarta takarni, amit önmagából megmutatott, mintha szégyelte
volna.
A többiek is rendbeszedték az arcuk elváltozott kifejezését.
hazajönni. A tisztáson az ember a nap felé fordíthatja az arcát. És az
erdei ösvényről vissza lehet nézni, egészen egyszerűen visszanézni,
minden ok nélkül, mert hiszen senki sem áll a tisztáson…
Fölpillantott. Valakinek a szemét érezte magán: a bokrok között Füger
Ottó állt. Gyerekkora óta ismerte ezt a bujkáló, makacs tekintetet.
Mindenütt ott volt; az atyja íróasztala mellett, a kapualjában, olykor
még este is, kinn az ablak alatt.
A rövidlátó szem pillantása most egyszerre tapadó és alázatos lett. Anna
le szerette volna dobni magáról. Bólintott és bement a házba.
Este sokáig várta Kristófot. Nem jött haza. Ez az éjszaka hosszabb volt
a többinél, szorongó, ijedt sejtelmeket súgott.
Másnap Kristóf megvallotta a hugának, hogy kártyázott és vesztett. És
Anna azt is megtudta, hogy a nagyatyja szelencéjét nem fogja
viszontlátni többé soha.
Még tavasz volt, de a nyár már a Duna fölött járt és a folyó közepén,
mint egy úszó erdő, kivirágzott a Palatinus szigete.
Anna nem sejtette, hogy a nyár elébe megy, mikor egy délután elindult a
sziget irányába, fölfelé a Duna mentén. Kristóf kisérte és mint
rendesen, az nap is elkésett. A társaság, melyhez csatlakozni akartak,
már nem volt sehol. Magukra maradtak a parton; egy ideig tanácskoztak,
aztán intettek a sziget révészének. Odaát, a vízbeérő falombok alatt egy
csolnak mozdult és lassan evezett át a folyón.
A parti gáton emberek jöttek a város felől. Anna közeledő hangokat
hallott. Valaki a nevét mondta; valaki csodálkozva ismételte meg:
– Ulwing Anna…
Önkéntelenül visszafordult. Kristóf köszönt.
A szürke gáton egy fiús arcú, nyulánk leány jött feléjük.
– Nem ismersz meg? – kérdezte Annától. – Igaz, hogy régen találkoztunk.
Emlékezel?
Most már emlékezett: Illey Mártha volt.
– A táncórák…
Ettől a szótól Anna szemöldöke merev és kemény lett. Illey Mártha
hirtelen oldalt pillantott.
– Tamás! – és bemutatta a bátyját.
Anna egy előkelően férfias kezet látott a napban. Zöld kövű, régi
pecsétgyűrűt viselt. Fölpillantott, de a férfi arca egészen idegennek
rémlett előtte. Aztán szinte ijedten rezzent át a belsején magányos
gondolatainak az emléke. Érezte, hogy elpirul. Zavara, mint egy felhő
szállt át a szemén. Már elmúlt… Csinos mosolya gúnyosan vonta föl az
ajka szegletét…
Illey Tamás is nevetni kezdett, de a nézése nem volt egészen biztos. A
vízről fölverődő nap mozogva himbálódzott a szemében. Kristófhoz
fordult.
– A hugod meg én, nem vagyunk idegenek egymásnak. Rajtakapott, mikor
egyszer napot mentem keresni a városon túlra, napot, meg fákat, meg
földet. Akkor is kinevetett…
Lenn, a gát alatt kikötött a révész. Aztán elindult velük a csolnak a
sziget felé. Anna úgy érezte, hogy minden, ami volt, a parton marad és ő
könnyű és szabad. A kis hajó töredező aranyban úszik, az evező is
aranyat kavar. És a víz viszi őt, elviszi a gondolatait a nagy
ragyogáson át.
Illey Mártha megszólalt:
– Szeretem hallgatni a Dunát. Emlékezel Tamás? Otthon is hallgattuk.
Épen úgy zúg, mint az illei erdők.
– Én is szeretem a Dunát, – mondotta Anna fátyolozott hangján. –
Valahonnan az eredetétől jöttek a dédapáim. Nagy erdőkből…
Kristóf a kényelmetlen favágókra gondolt és ijedten meglökte a hugát,
hogy ne mondjon többet.
Anna elmosolyodott.
– Onnan jöttek, lefelé a folyó partján, mintha a Duna hívta volna őket…
Egy pillanatig elgondolkozott, aztán csendesen mondotta: – Sohasem
hallottam még erdőzúgást. Nekem úgy rémlik, valamit dalol a víz. Mindég
ugyanazt és mire bevégzi, senki sem emlékezik a dal kezdetére.
Kristóf figyelmesen nézte Illey öltözetének a szabását. Vajjon hol lakik
a szabója? Keskeny cipőjét is nézte és közben a pad alá dugta a lábát.
Óvatosan utánozni kezdte Illey Tamás mozdulatait. A hanghordozását is
utánozni kellene. Biztos és előkelő volt.
Illey elnézett a víz fölött, mialatt beszélt:
– Ki tudja, miért hívják kék Dunának ezt a folyót? Nem az ég van benne,
hanem a föld. Hogy hömpölygeti, milyen zöldes-sárga tőle… Áthajolt a kis
hajó peremén; alulról locsogva verte a víz a csolnak orrát. – Maguk
erdőzúgásra meg zenére gondolnak, – mondotta mosolyogva, – látják, nekem
úgy hangzik itt, mint mikor a gulya iszik?
– A gulya?… Annának nevetnie kellett.
A szigethez értek. A révész megfogta egy fűzfa gallyát. A csolnak feneke
csikorogva csúszott föl a kavicsos partra.
A lehajló ágak végigsimították Anna arcát. Utánuk kapott a szájával és
egy levél fehér fogai között maradt.
A víz beszélő, mozgó csillogásából, nedves, zöld csendbe léptek. A fű
magas és puha volt, a fák mélyen lehajoltak és alattuk a sűrű árnyékban,
szárnyas ezüstszilánkok úsztak. Mint egy kicsiny, zümmögő aranyharang,
egy vad méh szállt föl a magasba.
– Meg kellene keresnünk a többieket, – mondotta Anna a bátyjának.
Egyszerre kedvetlen lett.
Kristóf elfintorította az arcát. Mártha kérlelte őket.
– Maradjunk együtt, – mondotta Illey Tamás. Egészen egyszerűen mondta; a
hangja mégis úgy hatott Annára, mintha megfogta volna és visszatartaná.
Már egyikük sem gondolt arra, hogy elváljanak. A moha nesztelenül
süppedt a lábuk alatt. A gallyak, mint a hullámok váltak szét és
csapódtak össze mögöttük.
– Mintha egy zöld tó fenekén járnánk…
– Az árnyék is olyan hűvös, mint a víz.
– Ez évben megkésett a nyár. Sokáig kellett rá várni.
– Sokáig! De most már itt van.
– Itt van… Anna elhallgatott és hirtelen oldalpillantással nézett
Illeyre. Nyugtalanság fogta el. Megint egészen idegennek tünt föl neki.
Az, akit a temető mögötti tisztáson látott, szebb és vonzóbb volt. Illey
Tamás élesen metszett, sovány arca ellentmondott az emlékezetének.
A fák ritkulni kezdtek. Egy gyepmezőre értek. Illey levette a kalapját.
A nap az arcába sütött.
Anna megállt, szeme nagy és kék lett, mintha egészen megtelt volna éggel
és az emlékezése egy pillanat alatt beleolvadt a valóságba. Már nem
értette, miért gondolta az előbb, hogy a képzelete megmásította Illey
Tamást. Hiszen ő volt… egészen az volt, akit nem felejtett el. Sötét
haja fénylett. Úri formáju feje finom vonallal hajlott bele a nyakába,
mint egy telivér állaté. Anna tekintete félénken simította végig. Ez nem
az Ulwingok széles, izmos nyaka volt. Ezen a nyakon talán soha se
hordtak terhet az illei urak.
Megtalálta amiről azt hitte, hogy elveszett. És mialatt Illey Tamás
oldalán odébb ment, úgy érezte, mintha egy remegő, boldog nevetés áradna
szét a bőre alatt, föl az ajkára, bele a szemébe.
A tartózkodás megenyhült a belsejében. Hiszen régen ismerik egymást.
Hiszen annyi mondani valójuk van…
Illey Tamás is beszélni kezdett.
Anna megtudta, hogy a szülei már nem élnek; hogy lenn, délnek, a Duna
mentén, az illei földön született. Messze, egy nagy, hűvös falusi
házban, ahol kongott a lépés a régi arcképek alatt. A kert benézett az
ablakon. A Duna is hallatszott és az őszi ködben a vadászkürtök is. A
szántásban nagyszarvú, ezüstfehér ökrök, mögöttük a hajdani illei
jobbágyok: mintha minden a barázdából nőtt volna ki…
Annának távol és idegen volt mindez, de szerette hallani Illey hangját.
Csak lassan jött az az érzése, hogy az, amiről beszél, elvonja őt,
szinte mintha elvinné mellőle az árnyékos ösvényről. Ha igaz lenne! Ha
igazán el találna menni? Önkénytelenül kérdezte:
– De ugy-e azért vissza jön onnan megint?
– Vissza? – A férfi megállt egy pillanatra. Szemében tompa lett a fény.
– Már nem mehetek oda. Ille már nem a miénk.
Anna jóformán alig hallotta. Csak arra bírt gondolni, hogy nem megy el,
hogy itt marad. És Illey is mosolygott megint. Sajátságosan, fájdalmasan
mosolygott. Ezt észrevette a leány.
– Mi baja? Semmi… Hogy miért kérdezem? Csak úgy; azt hittem, megütötte a
visszacsapódó gally.
– Nem bántanak engem a fák.
Az illei tölgyekről kezdett beszélni. Ott álltak a ház előtt. Ha fújt a
szél, recsegtek. Mondtak valamit egymásnak, amit szerettek volna
megérteni a gyerekek ép úgy, mint mikor az öregek a szalonban deákul
beszéltek maguk között. És az udvarkapun túl a jegenyefasor is ingott a
szélben. Mozogtak a jegenyék, mint a csákóforgók. A kert végében pedig
egy cserfa volt, hinta lógott rajta. A kötelek belevágódtak a gallya
kérgébe, később is, mindég megmaradt a nyomuk.
Illey Tamás arca fiatalabb lett, mialatt beszélt. Annára nézett.
– Ott, ahol először találkoztunk, a kis tisztáson, ott is van egy cser
és hasonlít a hintafához. Itt is van egy.
Botjával egy fára mutatott.
Eddig szinte siettek beszélni, mintha kettesben akarnának járni ott is,
ahol magányosan jártak. Aztán, egyszerre elakadt a hangjuk: a jelenhez
értek. A lombos bokrok eltakarták a másik kettőt a szemük elől. Ekkor
vették észre, hogy egyedül vannak.
A sziget, mintegy igézetben hallgatott körülöttük. És az igézetben két
tekintet félénken összekulcsolódott.
A pillanat megállt, aztán elrepült.
Illey Mártha nevető arca kibukkant a sűrűből. Egy bokréta vadvirágot
emelt a feje fölé. Kristóf szedte neki és olyan szépen tette egymás
mellé a virágokat, hogy még a rét se tudja szebben.
Anna a bokrétára nézett. Aztán lesütötte a szemét kihajló
csipkegallérjára, a mellére: oda tűzte volna, haza vitte volna… de Illey
Tamás nem adott neki virágot.
Körülöttük lassanként vadonná szövődtek a bokrok. Az ösvény mohos lett,
lépcsőkhöz ért és eltünt. A kitaposott, százados lépcsők alatt, a
bozótos mélyedésben szelid, alázatos romok. Egy csúcsíves ablak a kövek
között. Megzöldült, kihült templomfalak: Szent-Margit ódon monostora.
A királyleány cellájából egy alacsonyan szálló madár rebbent ki. A
vízmenti út felől hangok hallatszottak. Mintha innen-onnan szitálták
volna be őket a sűrűbe. Túl a romokon emberek jártak.
Anna megismerte Müller apothekariusné csokoládészínű napernyőjét. A
napernyő rugóra járt és most félre volt billenve, mint egy kerek
legyező. Gárdos protomedicus régi divatú cilindere látszott. Gálné
nagykockás sálja. A Münster kisasszonyok nefelejtses kalapja.
– Hiszen ott mennek, – mondotta Anna. Kristóf megmarkolta a karját és
visszarántotta.
Kinn az úton páronként haladtak a kirándulók, lihegve nekihevülten,
mintha dolgoznának.
Hold Ignác mellett fáradt unalommal járt a felesége. Zsófi megcsúnyult.
Csak a szeme volt a régi: az a szép, árnyékos szeme.
Kristóf sokáig nézett utána.
Az apothekárius pofaszakálla lengett a dunai szellőben. Müller Ferdinánd
úr a camomillatermésről beszélt. A púpos kis Gál, a számító
borkereskedő, arról panaszkodott, hogy Pesten már bort sem isznak
annyit, mint régen.
– Nekem részeg emberek kellenek! – kiáltotta és nevetett hozzá.
Mögöttük két boltiszolga kosarat vitt. Hosszúnyakú palackok látszottak
ki belőle.
Anna Illey Tamásra nézett. Feltünt neki, hogy az alakja milyen magas és
arányos. Előkelően keskenynek látta az arcát. Valami öntudatlanul feléje
vonta.
– Utánuk megyünk, – mondotta félhangon, mintha a lelkiismeretét akarta
volna megnyugtatni.
– Majd aztán… Kristóf nevetett és az ellenkező irányba indult.
Művészetről kezdett beszélni. Azt mondta, festő szeretne lenni. Egy
képet festene. Egy erdőt. Tűz égne a fák alatt és a tűz lángjában
kicsiny, vöröstestű tündérek hajlongnának. Magas, fehér várkastélyt is
festene. Fenn a hegyen, nagy magányos hegyen. A bástyán árnyékos szemű,
fehér asszony állana, csak a haja lenne fekete és lobogna, mint egy
zászló. Már másról beszélt. Zenéről: Bachról és Mozartról. Ügyesen a
felszínen maradt és halkan, finoman egy keringő dallamát kezdte
fütyülni. Könnyedén mondta, hogy ő a szerzője. Utazásokról is mesélt,
bár soha sem utazott; építészetről, könyvekről, melyeket nem olvasott és
közben nevetett fel-feltörő, gyerekes nevetésével.
Anna úgy nézett rá, mint egy szemfényvesztőre. Milyen kedves tud lenni,
ha akar és hirtelen a régi Kristófot látta meg benne, ezüst fényű, szőke
fejével, kissé beteges arcával.
Aztán megint csak Illey Tamás volt Anna mellett. Mintha egy horgonyzó
hajón álltak volna ők ketten, a sziget csúcsánál. Előttük a keskeny,
kavicsos föld ketté hasította a vizet. A folyó szétvált. Csobogva futott
le kétoldalt. Egyszerre megállt a víz, a föld kezdett futni. A sziget
fölvonta horgonyát… A hajó megindul és viszi őket messze a végtelen
felé, melynek nincsenek partjai.
A nap lesülyedt a hegyek mögött. Anna fölrezzent és utána nézett.
– Elmegy…
A kihült, üvegszerű égen egyszerre meglátszott az új hold ezüst sarlója.
Visszafordultak, de a kirándulókat hiába keresték. A major körül
papirdarabok és hosszúnyakú, üres palackok hevertek a letaposott gyepen.
A révész várta őket a vízbe érő gallyak alatt. Kristóf fáradt volt,
megunta a szerepet, melyet játszott. Most már tudta, hogy ehhez is ért,
ha kedve tartja. Az ősi Illey névnek a varázsa pedig elkopott, nem
hatott rá többé, hogy a dédatyjuk vicepalatinus volt, azt is megszokta,
hogy Tamás tegezte őt, úgy, mint a casinobeli barátait.
Mióta csolnakba szálltak, Anna is szótalan lett. Ünnepnap este volt és
holnap hétköznap lesz megint… Világos mosolya kialudt az ajkán.
Visszanézett a távolodó sziget felé, aztán lehúzta a keztyűjét és
lenyúlt, mintha meg akarná simogatni a folyót. A hullám átcsapott a
kezén.
Illey a hajó peremére dült és ő is lenézett a vízre. A holdas, halvány
ezüst alatt, megcsillantak Anna csontos, fiús kis kezén a gyűrűk. Egy
saphir: egy kék villanás; egy rubin: egy vércsepp. A folyó nem tudta
lemosni a leány ujjairól.
– Hogy húz az ár, – mondotta Anna.
Illey félig öntudatlanul nyúlt le a vízbe. És a Duna, a messze német
városok és nagy magyar földek végzetének közös folyója, úgy tett egy
pillanatig, mintha össze akarná sodorni a kezüket.
A csolnak partot ért.
Virágban állt a régi ház. Még sohasem nyílott ennyi rózsa az
udvarkertben. Anna akarta így. Bevitte a virágokat a szobákba is és
lassú mosollyal ment végig a lakáson. Kiváncsian nézett meg mindent,
mintha most látta volna először a butorokat, a képeket, mintha új
szemmel nézné őket. Annak a szemével, aki el fog jönni.
„Viszontlátásra…“ hiszen ezt mondta valaki a multkor, ott a dunai gáton.
Azóta nem találkozott Illey Tamással. Pedig soha sem sétált annyit Tini
mamzellel, mint ekkoriban. Olykor már fáradt volt és még mindég menni
akart, a dunai gát felé, végig a belső városon. Egy keskenyvágású arc az
eliramodó kocsiablak mögött: hullámot érzett a szívében. Nem, megint
tévedett. Egy nyulánk alak az utca fordulójánál; mire közelebb ért,
egészen idegen volt.
A napok forróak lettek, melegek voltak az éjszakák…
Az Ulwing-ház egyik ablaka halkan nyilt bele a párás, kora reggelbe. A
homlokzaton még mély volt az árnyék. Szemközt, a várhegyen sárgán
terjedt a napfény, mintha egy borostyánkő-ablakon sütött volna
keresztül.
Anna kihajolt az érintetlen virradatba. A sziget irányába nézett. Mikor
visszafordult, a sárga reggeli napfény már leért a hegyről és úszva jött
át a Dunán a pesti part felé.
Lépések közeledtek: kopogó csizmák, csattogó mezitelen lábak. A
szögleten háromemeletes ház épült. Egy ismeretlen vállalkozónak a
táblája lógott az állványon. Kiabálás, kalapálás… A túlsó oldalon is egy
új ház. Azt az Ulwing-cég építette, de lassan haladt. Sok ház… A
vidékről özönlött a munkás nép a városba. Az utcákban falusi magyar
beszédet lehetett hallani. A régi, szőke német polgárok, mintha
elfogytak volna.
Egy tarkaszoknyás parasztleány, meg egy hosszú kőmíves legény ment el az
ablak alatt. A ráncos kis parasztszoknya vígan harangozott a nagy
férfilépések mellett. Anna utánuk nézett. „Ezeknek jó: együtt maradnak“.
Hirtelen önmagára kellet gondolnia és az emlékezetéből egy álom kezdett
fölmerülni. Ma éjjel álmodta, pedig azt hitte, hogy semmit sem aludt.
Álmában idegen utcában járt egészen egyedül. Ez szokatlan volt és
megijesztette őt. A néptelen utcának csak a túlsó végén ment valaki.
Megismerte előkelően hanyag járásáról. Utána eredt, egyre gyorsabban
lépett, de a távolság nem fogyott közöttük.
Az utca nyúlni kezdett, hosszabb és hosszabb lett.
És az a valaki egészen kicsinynek látszott messze, messze. Nem bírta
elérni, pedig már lélekszakadva futott. Kiáltani akart, hogy álljon meg
és a két karját kinyújtotta utána.
Fölébredt. Az álom eltünt, de a mellében láthatatlanul ott maradt
kinyújtott karjának vágyó, végtelen mozdulata.
Az anyja képére nézett. Az anyja már nem volt idősebb nála; egykorúak
lettek ő, meg az a kedves, ijedt tekintetü gyermekasszony. Már utólérte
az anyja éveit. Ha itt volna… Nem, erről még vele sem tudna beszélni,
senkivel, soha.
Levetette magát a diványra, tenyerébe fogta az arcát. Félig lehunyt
pillákkal nézte a sokvirágos vászonhuzatot. Terjedni kezdett körülötte.
Már nem is volt szövet, rét lett belőle, egy virágos rét és a tulsó
végéből jött valaki feléje. Nem fordította oda a tekintetét, mégis
tudta, hogy jön. A szíve gyorsan vert. Csodálkozva emelte föl a fejét.
Új volt minden, új lett ő maga is. Egyszerre énekelni szeretett volna,
kiénekelni a napfénybe azt, ami nagyobb volt nála, ami nem fért el
fiatal mellében.
Énekelni… De a ház aludt. Csak ő volt ébren. Ez jó… egyedül lenni. Két
keze között leküzdhetetlen mosolyt érzett az arcán. „Szeretem…“ Halkan
mondta, utána mégis úgy érezte, mintha abban az egy szóban minden dalát
elénekelte volna.
Lenn csendesen nyikorgott a gyalogkapu. Kristóf ekkor jött haza.
Körülnézett, aztán beosont az irodába, abba a szobába, melyben az
építőmester életében az atyja dolgozott. Mióta Kristóf valahogyan
elvégezte a technikus főiskolát, ez lett az ő helye. Kimerülten
könyökölt az íróasztalra. Az inge gyűrött volt, az arca is gyűröttnek
látszott.
Füger Ottó bejött hozzá, de ő nem bírt változtatni kétségbeesett
tartásán. A szája gyámoltalanul elferdült.
– Mi történt? – kérdezte a fiatal Füger.
Kristóf bágyadtan föltekintett. Mindegy volt neki, ki kérdezi, kinek
felel. Ebben a pillanatban akár Flóriánnak is megvallotta volna a
nyomorúságát. Beszélnie kellett valakivel… attól minden könnyebb lesz.
Füger Ottó ajkának egyenes, puha vonala hangtalanul vált ketté. A szeme
kerek lett. Régen sejtette, hogy Kristóf kártyázik. De amit ma éjjel
vesztett, az sok volt. Túl sok… Hirtelen rendbe szedte ámuló arcát.
Mindent tudni akart.
– Hát csak ez a baj?
Kristóf gyanakodva tekintett rá. Ő szemrehányást várt. Az kellett neki,
az megalázta és megnyugtatta volna. Levette volna róla a felelősség
súlyát.
Füger Ottó érezte, hogy ügyetlen volt. Komoly és gondtelt arcot
rögtönzött.
– Ez már baj! Nagy baj. Ha a boldogult építőmester úr tudná…
Igen, ennél lesújtóbbat nem mondhatott. Kristóf összegörnyedt.
– Ne higyje,… nem vagyok rossz. Csak szerencsétlen vagyok, átkozottul
szerencsétlen.
A fiatal Füger fel-alá járt a szobában és gondolkozni látszott, pedig
tudta, hogy mit fog mondani.
Kristóf szeme kínos merevséggel követte minden mozdulatát.
– Segítsen rajtam, – mondotta rekedten, mikor már nem bírta a csendet. –
Segítsen, az Isten szerelmére, adjon valami tanácsot.
Füger Ottó éppen ezt akarta. Fürkészően körülnézett, aztán megállt a
főnöke fia előtt.
– Jó az Ulwing-név, – mondotta halkan, – a Paternoster-utcában adnak rá,
amennyit akar. Mire való lenne a váltó? Elitélendő dolog, – tette hozzá
sebesen, – nagyon elitélendő, de hát most az egyszer.
– A Paternoster-utcában, a pénzváltóban? – Kristóf kissé
fölegyenesedett. – És az aláírás elég? Hogy is nem jutott előbb eszembe.
Hát oda menjek?
Füger Ottó, mikor egyedül maradt, levette a szemüvegét, rálehelt és
mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a szeméhez. Leült az
íróasztalához. Lassan rajzolni kezdett az itatós papírosra. Eleinte
kigyóvonalakat rajzolt, aztán U betű lett belőle… Ulwing & Társa. Ezt
írta oda és arra gondolt, hogy a Társ majd ő lesz. Dolgozni fog, de már
nem sötétben, nem másért, mint Füger Ágoston. Végtelen megvetést érzett
az atyja iránt. Ő csak olyan régi fajta cselédtermészet, aki megöregszik
az igában, koldus marad és dolgozik a más zsebére.
Kitörölte, amit az itatósra írt. Alázatosan állt föl az íróasztal
mellől. Ulwing János Hubert ment át a szobán. A cégfőnök barátságosan
intett a kezével. Füger Ottó összehúzta a szempilláit. „Milyen öreg a
keze. Öreg az egész ember. Ez már nem viszi soká“. És azzal a fojtott
lassú gyűlölettel nézett utána, mellyel csak azok a szegények bírnak
nézni, akiknek el kell adniok az eszüket, hogy a gazdagokat gazdagítsák.
„Nem viheti soká. És a másik?…“ Megint írni kezdett az itatósra. Ulwing
& Társa. Sokszor odaírta és óvatosan kitörölte megint.
Aznap délután Kristóf egy kis aranyláncot hozott Annának. A mamzellnek
egy ezüstözött Szent-Antal szobrot vett, Flóriánnak pénzt adott és a
cirkuszba küldte. Bőkezű volt és jókedvűen fütyörészett.
A paternoster-utcai pénzváltóban mindenki hajlongott, mikor megmondta,
hogy Ulwing Kristófnak hívják. Kezest sem kértek, nem is tudakoltak
semmi mást. Egy kicsit remegett ugyan a toll az ujjai között, de a
bagolyképü kis praktikáns, aki a váltócédulát elébe tette, nem figyelt
erre.
Most majd ki fog fizetni mindent. Számolni kezdett. Mi maradt meg neki
azután? A Király-utcában tartozott két uzsorásnak. Az óráját is
visszaváltja. Arra a gyanús öreg kufárra gondolt, aki csak este nyitja
ki az ajtaját a rosszhírű ház udvarának a végében. Egy karperecet is
igért egy leánynak. Nagyobb öszegek kezdtek eszébe jutni. Sok régi
tartozás, melyről megfeledkezett. Már nem fütyült. Igyekezett eltólni
magától a kényelmetlen gondolatokat, semmi értelmük, hiszen sok pénz van
a zsebében. Valahogy majd rendet lehet vele teremteni. Kártyát pedig nem
vesz többé a kezébe.
Egyszerre bágyadt tekintettel nézett a levegőbe; kedvetlen lett. Már nem
bizott abban, amit saját magának igért. Annyiszor igérte, annyiszor
megszegte. Valaki más előtt kellene a szavát adnia. Hol van Anna?…
Anna kinn állt a lépcsőnél és a korlátnak dülve nézett le a kapualjába.
Nem változtatott a tartásán, mikor a bátyja melléje lépett.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte Kristóf, hogy magára vonja a figyelmét.
Szüksége volt rá, beszélni akart vele. Most mindjárt, mert később talán
már nem lesz ereje hozzá.
– Anna…
A fiatal leány feléje fordult, de a pillantása túl nézett rajta.
– Valaki jött, – mondotta Anna, – csengettek a kapu alatt. – Ebben a
percben olyan erősen élte a saját életét, hogy a szíve nem fogta föl a
másik élet hangtalan segélyhívását.
Kristóf még egy darabig állva maradt mellette, aztán füttyentett egyet.
Már elmult az a perc, amelyben beszélni vágyott. Szinte örült, hogy nem
kötötte le magát kényelmetlen igéretekkel. Szabad maradt.
Anna alig vette észre, mikor elment. Megint áthajolt a korláton.
Szemének és ajkának a szeglete finoman fölhúzódott. Kis arca sajátságos,
várakozó kifejezést nyert.
És aznap csakugyan eljött az, akire Anna várt.
A napszobában ültek kissé feszesen, udvarias körben, mintha középütt
abroncs lett volna a földön.
Illey Tamás a hugát is magával hozta. Kristóf is ott volt és Anna úgy
érezte, mindenkinek meg kell látnia, hogy küzködve lélegzik és a vér
minduntalan az arcába száll.
Ijedten kezdte figyelni önmagát, de a hangja egészen természetes volt, a
mozdulatai fegyelmezettek, mintha valaki más cselekednék helyette.
Megnyugodott; fejében a zavarosnak tetsző hangokból szavak lettek. Illey
Tamás hangja kivált a többi közül és hozzányúlt, mint egy érintés.
Összerezzent. Ellenállhatatlanul feléje kellett fordítani az arcát.
Illey tekintete fényes és mély volt. Csak egy pillanatig látta őt így,
aztán valaminő erőfeszítés látszott a férfi vonásain és mintha hirtelen,
gőgös zárkózottság lepte volna meg, barna szemében kihült a fényes
melegség, szinte elbújt a többiek elől.
De Anna nem felejtette el, pedig mióta az atyja is feljött az irodából,
Illey Tamás csak János Huberttel beszélt, aki épen olyan ünnepélyesen
ült a hegyeslábú, sokvirágos széken, mint régen Geramb bárónő
szalonjában, Bajmóczy septemvir oldalán.
A városról beszéltek. Új vasútvonalakról. Dunai gőzösökről.
Építkezésről. Politikáról.
Anna nem sokat értett ehhez. Az Ulwing-házban az ország politikája csak
annyit jelentett, hogy: jó vagy rossz üzletév. Csak eszköznek vagy
akadálynak nézték; míg Illeynél mintha önmagáért való cél lett volna.
Szűkszavú beszédje egyszerre gazdaggá vált.
Hiába tipornak ránk, hiába fojtogatnak, – mondotta és a tekintete kemény
lett. – A nomád nagy szabadság az én fajtámnak az őshazája. Abból
jöttünk. Nem lehet elfelejteni…
Anna feszülten nézett rá és mialatt hallgatta, emlékezetének a
félhomályából messze dolgok kezdtek előjönni. Jörg nagyapa hajdani
boltja, lázas emberek és az a rejtélyes, nagy hang, mely valamikor
szavak nélkül elvitte a lelkét egy ügyért, melyet nem értett. Most úgy
tetszett neki, Illey Tamás szavakat ad a régi hangnak és ő megért sok
mindent, amit gyerekkorában átélt.
János Hubert is figyelmesen követte Illey szavát és közben az atyja
jutott eszébe, Ulwing építőmester. Amit ő a városért tett és érzett, azt
Illey az egész országért érzi, az egész országért akarná tenni. Vajjon
hogyan lehetséges ez?
Józanul mosolygott. „Mind ilyenek ezek a magyar urak. Mindegyik az egész
országot akarja megmenteni, pedig ha csak egy-egy darabjához nyúlnának,
többet érnének el.“ Csendesen birálgatta magában a vendégét, azért mégis
szívesen hallgatta, mert bízás áradt a szavából és a gondolatai
reátámaszkodhattak erre az erőre.
– Hát igazán lehetséges, hogy a gazdasági élet is föltámad még valaha
minálunk? – János Hubertnek most már csak az üzlet járt a fejében.
Faárakról kezdett beszélni, épületanyagokról, munkásviszonyokról.
Mártha szórakozottan mosolygott a sokvirágos divány szögletében. Kristóf
idegesen szólt közbe, de az atyja nem hagyta abba.
Illey Tamás udvariasan hallgatott. Anna észrevette, hogy a console
irányába néz, az üvegburás órára. Ijedten követte a tekintetét. Soha sem
látta még ilyen ellenséges gyorsan futni a mutatót. És ebben a
pillanatban fölfogta, hogy milyenek lesznek az órák, ha megint egyedül
marad.
Valamit mondani kell Illeynek, mielőtt elmenne, valami, ami visszahozná
őt. Nem tudta, hogy föláll, nem tudta, hogy a zongorához megy.
– Igen, énekelj Anna, – mondotta Mártha.
– Énekelj! – kiáltotta Kristóf és örült, hogy félbeszakíthatja az
atyját.
Anna zavarodottan fordult Illey felé. Az ő szeme is kéri őt. A
tekintetük találkozott. Messze voltak egymástól és a leány mégis úgy
érezte, hogy hozzáhajlik és neki, egyedül neki fog valamit mondani. Még
nem tudta mit, de a keze alatt már ébredt a zongorán Schubert zenéje.
Sei mir gegrüsst… Sei mir geküsst…
Halvány, rózsaszín felhőben emelkedett a vér Anna halántéka felé. Az
arca idegenszerüen szép lett, érintetlen kis melle, mint kettős fehér
szárnycsapás szállt és emelkedett a könnyű ruha alatt és a hangja
tisztán elragadóan áradt, mint egy mély, tündöklő szenvedély. Könnyek
voltak benne, diadalmas ifjúság és benne volt egész szerelmének
öntudatlan, gyönyörű vallomása.
Kristóf ámulva nézett rá. Soha sem hallotta így énekelni az ő józan,
okos hugát. Mindannyian Annára néztek. Senki sem fogta fel, mi történik,
és mégis, mintha meleg világosság rezgett volna át rajtuk.
„Milyen szép, mikor énekel“, gondolta Illey Tamás.
Az emberek nem látják mindég egymást, csak néha, egy-egy pillanatra.
Tamás ebben a pillanatban látta meg Annát. Kissé elsápadt, úgy tetszett
neki, valaki forró, simogató kézzel megingatja arca körül a levegőt.
Tekintete nem engedelmeskedett, kivánóan átölelte a leányt.
Anna nem értette ezt a tekintetet és mégis megrázta őt.
Aztán vége volt a dalnak. És a csendben egyszerre szinte kihült Anna
lénye. Zölden-kék szeme hidegen nézett a levegőbe, a szemöldöke
mozdulatlan lett. Mikor Illeyhez fordult, áthatlanul zárkózott volt az
arca. El akarta takarni, amit önmagából megmutatott, mintha szégyelte
volna.
A többiek is rendbeszedték az arcuk elváltozott kifejezését.