A régi ház: Regény - 04

Total number of words is 4015
Total number of unique words is 1906
30.8 of words are in the 2000 most common words
44.4 of words are in the 5000 most common words
50.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
szegletén és, akik elolvasták a friss falragaszokat, lassan, fáradtan
mentek odébb.
– Mi történik? Mit akarnak velünk? – már nem értettek semmit.
A háború közelebb jött az emberek agyához. A pénzváltó üzletek előtt
tolongott a nép. Katonák kardja csörömpölt a kövezeten. Mindenki
sietett, mintha este előtt még sürgős elintézni valója lenne.
Annának épen zongoraleckéje volt, mikor a budai bástyán nagy,
fekete-sárga zászlót húztak föl egy póznára. Ekkoriban gyakran változtak
a zászlók.
– Vége a szabadságnak, – mondta Sztaviarszky és lengyelül szitkozódott.
– Szabadság? – Anna két lázas szemre gondolt. – Hát a szabadságért van a
háború? – Ezentúl ellenségesen nézett a horvát granicsárokra, akiket a
császári tisztek beszállásoltak hozzájuk.
Megállt a lépcső kerek ablakánál.
A vörösképű serezsán nyers hagymát evett az udvar közepén. A
granicsárok, mint otromba, nagy gyerekek, hóval dobálództak. Letiporták
a bokrokat, összegázoltak mindent. Egy hóembert csináltak a kút előtt,
olyan vörös sapkát tettek a fejére, mint aminőt a magyar katonák
viseltek és puskával lövöldöztek bele.
Aztán elolvadt a hóember. Lassankint rügyezni kezdtek az orgonabokrok az
udvarkertben. A granicsárok a húzóskútnál mosták a szennyesüket. Félig
meztelenül álltak a teknőnél. A szél szőrös mellükhöz csapta a szürke
szappanhabot.
Hirtelenül egy szokatlan trombitajel hangzott, mint valami vészkiáltás.
Anna az ablakhoz futott. A ház előtt katonák szaladtak. Benn az udvarban
ekkor már a teknőből kapták magukra lucskos ingüket a granicsárok.
Nyargaltak ők is a többi után és nem jöttek vissza többé.
Néhány nap mulva Anna azt álmodta éjjel, hogy égiháború van. Reggel fele
úgy hangzott a szobában, mintha kívülről borsót dobtak volna az
ablaküvegnek, marokkal… sok borsó-szemet. Aztán, mintha láthatatlan
testek zuhantak volna át a levegőn, megzörrent a házon valamennyi ablak.
– Be kell tenni a fatáblákat! – kiáltotta a kapualjából az építőmester.
Kristóf lelkendezve szaladt föl a lépcsőn.
– Bezárták az iskolát! – A zsebe tele volt árpacukorral, kettőt dugott
egyszerre a szájába.
János Hubert, aki Kristófért futott el az iskolába, mögötte érkezett.
Szép, ápolt haja a homlokába csüngött, gallérján ferdére csúszott a
kifogástalan nyakkendő. Elfulladva hívta Flóriánt és belakatoltatta maga
mögött a nagy kaput.
Az építőmester szobájában, az elzárt ablaktáblák sötétjében gyertya
égett. János Hubert, szokása ellenére, most az egyszer nem várta, hogy
üléssel kínálják meg: tagjai puhán estek a karosszékbe.
– Csakhogy mind itt vagytok, – kezével gyönge mozdulatot tett a
levegőben, mintha valakit meg akarna simogatni. – A Dunaparton jöttem, –
mondotta rekedten, – sokan voltak és azt beszélték, hogy nem érnek át a
bombák a vizen. Szélről emberek ültek a köveken. Az egyik szalonnát
evett. Egészen nyugodtan evett, egyszerre csak nem volt feje. Még ülve
maradt egy darabig és minden véres lett… Iszonyodva szorította kezét a
szemére.
– Hát akkor bomba volt az, ami a Kis-Híd-utcában a cukrászboltba repült?
– mondotta Kristóf, mialatt árpacukrot dugott a szájába. – Az egész
járda tele lett cukorral, mintha kifordították volna a boltot. Ingyen
tömte meg az osztály a zsebét.
Az építőmester nevetni kezdett. A belakatolt kapu mögött tovább élt az
élet. János Hubert megigazította a nyakkendőjét és napközben néha
egészen megfeledkezett arról, amit látott. Csak mikor enni akart, lett
sápadt. Eltólta magától a tányért.
Időnként zörögtek az ablaküvegek. Sivító, messze fütyülés repült a tetők
fölött. Mögötte a várakozás agysorvasztó csendje. Az emberek számoltak.
A csend megüvegesedett és törékenyen rezgett a levegőben.
– Döglött volt az ágyúgolyó… Megint számoltak tehetetlen, állati
félelemmel. Kire kerül a sor? A Duna partján fölordított valamelyik
vonagló ház. Porfelhők puffantak szét a magasban. Az ég vöröslött, mint
a nyershús.
Ulwing építőmester udvarába a szél vésztjósló, hirtelen forróságokat
lökött be. A zárt kapu mögött nem tudta senki, mely szomszéd háznak az
élete adta magából ezt az utolsó meleget.
Fügerék a pincébe rejtőztek. János Hubert és a gyerekek az udvarfelőli
irodákba költöztek. Az emelet üres lett, csak Ulwing Kristóf nem hagyta
ott a hálószobáját, melynek egyetlen ablaka az elárvult ácspiacra
nézett.
– Erős a ház, – szólt le az építőmester Fügernéhez a pinceablakán, – jól
megépítettem a falakat.
Vad csattanás hallatszott a kapu felől, mintha egy óriási nedves rongyot
csaptak volna oda. Az ablakok csörömpölve törtek össze. Álltóhelyében
megtántorodott a ház.
A pincéből ijedt jajveszékeléssel bujtak elő az emberek. A kis Kristóf
krétafehér ajka elgörbült. Az építőmester összeráncolta a homlokát, mint
mikor valami járatlan ember ellent mond neki. Nagy léptekkel ment a
kapuhoz.
– Nem, nem! – sikította Kristóf és görcsösen zokogni kezdett. De az öreg
Ulwing senkire sem hallgatott. Kilökte a gyalogajtót.
Az egyik oszlopembernek hiányzott a karja. Törmelék és porzódó vakolat
feküdt alatta és a ház falában egy nyilás tátongott. Az ágyúgolyó nem
robbant szét; megakadt a téglák között.
Az építőmester összegombolta a kabátját, hogy kisebb céltábla legyen, és
kiment a ház elé. Hátraszegte a fejét. Föltekintett a siralmas
ablakokra.
Az ő házát bántották ellenséges idegenek a császárjuk nevében? Hirtelen
a Duna felé fordult. A hajóhíd égett: az ő hídja! Átnézett a szegény kis
Budára, melynek a szívéből lövöldözik halálra a testvért, a védtelen
Pestet. A város és Ulwing Kristóf együtt voltak kicsinyek és szegények
és együtt emelkedtek, gazdagodtak és most együtt sebesültek meg.
Szitkozódni kezdett, mint ácslegény korában.
Körülötte nem látszott élet. Az utcákban semmi sem mozdult. Belakatolt
boltok. Csukott kapuk. Nagy vesztőhely volt a város. A házak, mint a
halálraitéltek, lezárt szemmel tartották a mellüket és olyan magányosak
voltak a balsorsban, mint az emberi végzetek. Most már mindenik ház csak
magának élt, magának halt meg. Részvétlen ablakokban tükröződött az égő
tetők fénye. Ragadós füst csúszott a falak mentén. Valamelyik parti
templomban harangoztak.
Ulwing Kristóf hideg szeme könnybelábadt a dühtől és fájdalomtól mialatt
elnézett a kormos, omladozó házak fölött. Hányat épített közülök.
Mindannyit szerette. Szánta őket, szánta önmagát…
Csak egy pillanatig tartott. Aztán összeszorította az öklét, mintha a
kitóduló erőt akarná visszatartani önmagában. Szüksége lesz rá! Karjában
megvonaglottak az izmok, az agyvelejében érezte a vonaglásukat. Ha kell,
előlről kezd el mindent. Még van idő. Még hosszú az élet.
A napok múltak. Az ágyúzás szünetelt. Riadt alakok bújtak elő a
pincékből. A házak falához lapulva nézték a tüzet és hirtelen szaladtak
át az utcák közén.
A város várt és visszafojtotta a lélegzetét. Az Ulwing-házban nyomasztó
lett az aggodalom.
Kristóf egész héten át nem kelt föl az ágyából. A beteges ijedtség az
arcán maradt. Nappal szótlanul feküdt az iroda szegletében. Éjjel nem
bírt aludni a félelemtől és az ablakhoz lopódzott.
Kinn, az udvarkertben komoran álltak a fekete, gesztenyefák. Néha vörös
lett a koronájuk valami lebegő, távol visszfénytől. Leveleik, mint
lapos, vérző újjak mozogtak az ég irányába. A bokrok között is mozogni
kezdett valami. A húzóskút vicsorgott. Egyszerre egy istállólámpa állt a
földön. Fényén emberek léptek át és dézsákban cipeltek vizet a padlásra.
Az építőmester is ott volt, ingújjban húzta a kutat; fölváltva János
Hubert is húzta, de ő feszes kabátot viselt és fehér gallérja világított
a sötétben. Aztán elmentek pihenni mind. Az udvar üres lett.
Kristóf ismét félni kezdett. A nyakához kapott. Úgy érezte, mintha ott
benn vékony fonalak remegtek volna és ez azóta tartott így, mióta a nagy
csattanás meglökte a házat. Szüntelenül megismétlődött az akkori kép a
homloka mögött. El akarta tólni magától, de valami belenyult az
agyvelejébe és visszatólta.
Be szeretett volna menni Annához, hogy ezt elmondja neki. Hátha nem
értené meg? Most nem bírta volna elviselni, hogy kinevessék. Levetette
magát az ágyra és két tenyerébe szorította a fejét: miért is nem
lehetett ő olyan, mint a többiek? Miért kellett neki mindég olyasmit
gondolnia, amit mások nem értettek meg?
A szomszéd irodaszobában Anna sem bírt aludni. Mióta az ágyúzáskor, a
gyalogkapun át kilátott egy percre a Boldogasszony templomtornyára,
mindég Sebastián bácsi járt a fejében, aki fönn volt a várban. Régóta
nem tudtak egymásról semmit és ő úgy szerette volna neki megmondani,
hogy gondol reá.
Hirtelen elszánta magát. Lecsúszott az ágyról, kiemelte a tartóból a
gyertyavéget, gyufát is vett elő. Lábújjhegyen ment át a kapualján. A
lépcsők hidegek voltak mezitelen talpa alatt, a kilincsek finoman
nyikorogtak a csendben. Az ebédlőben egy székbe ütődött. Zsibbadt
rémülettel gondolt a nagyatyjára. Ha meghallotta volna? Ő soha sem
engedné meg, pedig meg kellett tennie, akárhogy is fél, akárhogy remeg.
A zongorához ért. Még egyszer hallgatódzott, aztán meggyújtotta a
gyertyát, de körülnézni nem mert. Foga szánalmas kis nesszel verődött
össze, mikor kinyitotta a fatáblát. Az ablak be volt törve. Ha a szél el
találná oltani a gyertyát?… De a májusi éjszaka mély és nyugodt volt.
Anna két karjában érezni kezdte annak a régi mozdulatnak az emlékét,
mellyel kicsi korában átintett Sebastián bácsihoz a Duna fölött.
Felemelte a kezét és a világos ablak mögött behajtotta a fatáblákat.
A kicsukott gyertya fénye sárgán áradt az éjszakában, mintha indulni
akarna a folyó fölött oda, ahová küldték…
A lágy, testetlen sötétben tömör, kemény sötétség volt a vár. Meredek
utcáiban nem égtek a lámpák. A házak hallgattak és féltek.
Ulwing Sebestyén napok óta nem bújt elő a boltjából. Nem beszélt
senkivel, nem tudott semmiről. Kenyéren élt és „Democritost“ olvasta.
Olykor fáklyafény vetődött be az ajtórepedésen. A fénycsík mereven
megkerülte a boltot, aztán kiszaladt. Az utcában nehéz katonalépések
jártak. Olykor ágyúzás hallatszott és a ház remegett.
Az nap este várakozó csendben volt minden. Tíz óra felé járt az idő.
Ulwing Sebestyénnek egyszerre úgy rémlett, mintha bezörgettek volna az
ajtaján.
Mi történik? A szíve zavarosan kezdett verni és hirtelen az Ulwing-házra
kellett gondolnia. Nem bírta elviselni a bizonytalanságot, fogta a
kalapját, de a küszöbről mégis visszafordult és mint minden este, ma is
körüljárta a boltot. Föhúzta valamennyi órát, közben úgy nézett rájuk,
mintha enni adna nekik. Aztán ingó, félszeg lépteivel kiosont az utcába.
A néptelen vár tele volt májussal. Az órás sietni kezdett. A
Boldogasszony temploma előtt megemelte a kalapját. Kifordult a
Halász-bástyára.
Túl a falon, lenn a mélyben fekete volt a pesti part.
Ulwing Sebestyén erőltette a szemét, hogy az Ulwing-ház irányát
megtalálja. Halkan felkiáltott. A part hosszú vonalában egy világos
ablak… Tudta, hogy neki szól. Öreg szive meleg lett a hálától.
Nem gondolkozott, mikor lehajolt és összekotorta lába körül a szanaszét
heverő szemetet. Fölhalmozta a bástyafalon, aztán gyöngéden, vigyázva
kitépte „De mocritos, vagy: Egy nevető philosophus“ cimlapját. Gyufát
vett elő. Meg akarta köszönni Annának a jelt. A papiros meggyulladt,
tüzet fogott tőle a szemét és a láng világos lobogással kapott a
magasba.
Ebben a pillanatban valami hátbalökte az órást. Lövést hallott és térdre
bukott a bástya mellett. Az állát fölhorzsolta a falon. Bosszankodva
nyúlt oda. A gyomra felémelyedett egy kissé. Csak ekkor jutott eszébe,
hogy maga mögé nézzen… Senki sem volt a közelben. Az egyik háznak
zörgött az ablaka. A templom alatt világos, osztrák egyenruha távolodott
a sötétben.
Mikor nem hallatszott többé semmi, Ulwing Sebestyén megkapaszkodott a
kövekben és fölállt. A templom előtt megint levette a kalapját.
Valahogyan nem tudta visszatenni a fejére: kiejtette a kezéből.
Szomorúan nézett utána, de nem hajolt le érte. Egy pillanatra nekidült a
Szentháromság-szobornak. Mintha a szobor egy szeg lett volna, mely
középen leszegezte a teret, csak az a darab föld volt mozdulatlan, a
többi lassan, émelyitően forgott körülötte.
„Szédülök“, gondolta és undorodva köpött egyet. Sietni akart, mert már
nagyon sok lépést tett és még mindég a téren volt. Egészen úgy érezte
magát, mint mikor az ember álmában előre akar jutni és kinlódva egy
helyben marad.
A Tárnok-utca sötétjében világos egyenruhákat látott. Ez a kép, mint
valami rossz emlék, előre lökte. Válla a házakat súrolta, egyszerre
bebotlott a boltba. Kezében a gyufa fegyelmezetlen rándulásokkal
kerülgette a gyertya kanócát.
Ulwing Sebestyén beleesett a karosszékbe. Lehunyta a szemét. Mikor újból
fölpillantott, homályosan látott mindent.
„Mostanában rosszabb gyertyákat öntenek, mint régen“, gondolta, aztán
hirtelen félelem lepte meg. Szomjas volt. Ablakot nyitni. Valakit hívni.
Csak félig birta fölemelni a testét. Visszaesett a karosszékbe. Homloka
verejtékes lett a kimerültségtől.
Valahol mintha megint ágyúzni kezdtek volna. De ő már ezzel nem
törődött. Távol és idegen volt számára mindaz, ami másokat illetett.
Imádkozni… Egy gyerekimádság jutott eszébe. Visszagondolt, ez is
fárasztotta, mintha a fejét kellene hátrafordítania. Az élete olyan jó
és egyszerü volt… Hogy Borbála Kristóf testvérnek lett a felesége, az is
úgy volt rendén…
Kínos zavar kavargott a homloka mögött. Minden átmenet nélkül arra
gondolt, hogy a péknél két kenyér árával adós maradt. Aggódni kezdett: a
vargánál nemrég egy pár új cipőt rendelt magának. „Fényes csatt legyen
rajta“. Ezt mondta. És most ki fogja azt megvenni? Ekkor ötlött először
eszébe, hogy olyan cipőt már senki sem viselt. A szeme könnybelábadt.
Akarata ellenére hajlott előre a teste. Milyen nagyon rozsdásak voltak a
csattok a cipőjén… És a baloldali minden pillanattal rozsdásabb lett. A
rozsda szinte folyt rajta, vörösen, sűrűn. Átterjedt a fehér harisnyára…
szétömlött a padlódeszkán.
A gyertya tövig égett. A láng még egyszer fölágaskodott. Körülnézett.
Kilobbant. Olvadt, nehéz faggyúszag terjedt szét a boltban és Sebastián
bácsi feje egyre mélyebben sülyedt a bőrkarosszéknek két nagy füle közé…
Oda kinn, a virradatban minden pillanattal erősebb lett az ágyúzás. De
ez a vad dörgés nem Pestnek szólt. A budai magaslatokról a vörössipkás
katonák ágyúzták a várat. A császáriak kétségbeesetten feleltek.
A reggel hamuszürke volt és reszketett.
Az Ulwing-ház zárt kapuja mögé semminő hír sem jutott be.
A pincében Fügerné asszonyság tépést csinált, közben leverően
sóhajtozott. A kis könyvelő egy hordó tetején ült és fejét ferdén
tartotta, mintha hallgatódznék. Lába minden dördüléskor a hordóhoz
ütődött.
A fia olyan mereven nézte őt, hogy rövidlátó szeme összehuzódott a
megerőltetéstől. Fáradtan ásított. Az öreg Füger lába most már mind
nagyobb időközökkel verődött a hordó oldalához. Erről vette észre a fiú,
hogy az ágyúzás ritkulni kezd: lassanként megszünik. Aztán még egyszer
megremegett a ház. Egy utolsó robbanás ketté harapta az ijedt csendet és
az ablakokból csörömpölve lódultak ki a törött üvegcserepek.
– Ez a közelben volt!
Az építőmester nem bírta tovább. Tudni akarta, hogy mi történik.
Fölrohant a lépcsőn. A zöld szobában nyers mozdulattal felrántotta a
fatáblát.
Szemközt füstölögve égett a királyi vár és a bástyán a császáriak
kicsiny, fehér zászlója mellett háromszínű lobogót bontogottak a
levegőben.
– Győztek! – kiáltotta Ulwing Kristóf. Rövid csengésű hangja, mint egy
kalapácsütés végig csapott a házon.
Anna nevetni kezdett:
– Hallod Kristóf, győztünk!
Fenn a bástyán a májusi napban, mint egy adakozó kéz, kinyilt a zászló
szövete a vár felett és kiáradt belőle az ünnep. Pesten és Budán a
zászló szinei visszhangzottak. Háromszínű lobogók feleltek a házak
ablakából, a padlásnyilásokból, a tetőkről.
A nép énekelve rohant a Lánchíd felé és az emberi lábak szabálytalan
dobogása összekeveredett. Az ár vitte Ulwing épitőmestert is. Ment a
testvéréhez. Mennyit fog mesélni? Mennyit fog kérdezni?
Szemközt futva jöttek a budaiak. A két város egymás karjába szaladt a
Duna hídján.
A hegy alatt tolongás támadt. Nehéz szekér kanyarodott az útra. Sárga
arcú, vézna ember ült a bakon. A bajusza két oldalt fekete karikában
lógott a szája mellett. A szekér ponyvával volt leterítve. A ponyván
piszkos, vörös foltok látszottak. A saraglyából emberi lábszárak és
karok lógtak elő és gyámoltalanul rángatóztak a kocsi mozgása szerint.
A tömeg már nem énekelt. A férfiak levették a kalapjukat. Az elől állók
iszonyodva kiabáltak a kocsisra.
A rázástól lassan csúszott ki a ponyva alól egy holttest. A sárga arcú
kocsis közömbösen csapott a lovak közé és a szekér gyorsabban kezdet
görögni. A halott feje már a földhöz ért. Beleütődött az út kiálló
köveibe; zökkenve ugrott föl, merev nyitott szemével esett vissza a
porba.
Hangtalanul ment tovább a tömeg.
Saraglyákon sebesülteket hoztak. Az üszkös házak udvarában vörös sipkák,
szuronyok… Az utca kövezetén egy döglött ló fölött kék fényű legyek
rajzottak. A kanális-árokból két csizmatalp meredt elő. És ponyvával
letakart szekerek mindenütt. Élettelen terhük lassan himbálódzott a
napban.
Ulwing Kristóf befordult a Szentháromság-tér szögletén. Az órásbolt
előtt emberek álltak. A ház kiugró emelete mély árnyékot vetett az éles,
fehér világosságba.
Az épitőmester megismerte Sebastián testvér barátait. A sánta fametsző a
falnak dült és a szemét törülte. A cenzor is ott volt. Arcához
szorította a kezét, mintha a foga fájna. A hátulsók ágaskodtak és
előretólták az állukat. Mikor őt meglátták, mindannyian köszöntek.
A várkapellánus hegyes madárarca az ajtónyilásba furódott. Jelentős
lépéssel indult az épitőmester elé. Sokáig beszélt, kenetteljesen
többször az égre mutatott és fejét oldalvást ingatta.
Ulwing Kristóf nagy, csontos keze, mint két elgörbült kapocs, összeakadt
a mellén.
– De hát hogyan történt?…
Most már körülötte álltak mind és egyszerre beszéltek valamennyien. Egy
furcsa régimódis asszonyság hirtelen bókot csinált az utca közepén.
– Engedelmével, Csik Amália vagyok. Engem illet a szó. Ők is csak tőlem
hallották. Tetszik tudni a Halász-bástyán lakom. Ma éjjel elszédült a
férjem, mert a pincébe bújtunk. Rossz volt a levegő. Fölmentem hát
orvosságért a lakásba.
Az épitőmester kínosan fordult a boltajtó felé. Az emberek elállták az
útját.
– Csak röviden, – súgta a várkapellánus. Az asszonyság gyorsabban
folytatta.
– Méltóztassék elképzelni, az ablakomból láttam. Valaki tüzet gyujtott a
bástyán. Mindjárt megismertem: az órás úr volt. Láttam az arcát; a láng
épen belevilágított. Aztán egy lövést hallottam. És az órás úr lebukott
a falnál.
Ulwing Kristóf szíve összeszorult. A szeme vörös lett, mintha füst marta
volna. „Szegény Sebastián testvér…“ és egyszerre Annára kellett
gondolnia.
Az asszonyság nagyot sóhajtott:
– Tetszik tudni, nagyon megijedtem. Futottam vissza a pincébe. Csak a
férjem magyarázta meg az egészet. A tisztelendő kapellánus úr is tudja,
a többiek is: ők törték be a boltajtót az ostrom után.
Az épitőmester megint a bolt felé indult.
A várkapellánus intett, hogy álljon meg. Ismét az égre mutatott. A
hazáról beszélt. A hősökről… Átszellemülten emelte föl hegyes
madárarcát.
– És mind között ő volt a legönfeláldozóbb…
– Miért mondja ezt? – Az épitőmester elviselhetetlenek találta a pap
hangját.
A várkapellánus egyre lelkesebben szónokolt:
– Ulwing Sebestyén neve mindég élni fog emlékezetünkben. A hálás Buda
megőrzi hős vértanuinak emlékét.
Az épitőmester összerezzent. Szólni akart, de a pap apostoli mozdulattal
tárta ki karját az egybesereglett nép felé.
– És ti akiket a hős iránti pietás ide hozott, mondjátok el
gyermekeiteknek és majdan unokáitoknak, hogy egy igénytelen, istenfélő
órásmester volt az, aki a fölmentő magyar seregeket, tűzjelekkel hívta
be a várba, amiért derék szívét halálos golyóbissal némitotta el az
ellenség.
Ellágyult a saját beszédje fölött. Az épitőmester elképedve nézett
körül. Nagy, tarka zsebkendők kerültek elő. Az emberek hangosan fújták
az orrukat. Csik Amália asszonyság a kör közepén állt. Igen fontosnak
érezte magát. Minden új jövevénynek előlről kezdte elmondani a
történteket:
– Ugyanis tetszik tudni…
– Ő az igazi hős, a mi utcánk hőse, – hagyta helyben a szomszédházbeli
mézesbábos. A pék is bólintott és a két kenyérre gondolt, melynek az
árával Ulwing Sebestyén adósa maradt.
Az épitőmester egy pillanatig zsibbadtan meredt a pap madárarcába.
Megijedt attól, amit hallott. Megijedt saját magától, mintha
hallgatásával tisztességtelenül, egy hamis tételt könyvelt volna el.
Végig húzta kezét a homlokán.
– Tisztelendő várkapellánus úr, engedje meg… Szegény Sebastián öcsém
békés polgár volt. Ő sohasem foglalkozott a szabadságharc ideáival.
Távol állt minden revoluciós mozgalomtól…
A pap elutasítóan taszította bele tenyerét a levegőbe.
– Ulwing épitőmester, még a humilitas christiana is megengedi, hogy
nagynevü testvérjének kegyeletes magasztalását emelt fővel fogadja.
– Hallgassanak meg, – mondotta Ulwing Kristóf szinte kétségbeesetten. –
Szerencsétlenség volt. Higyjenek nekem. Tévednek…
Az emberek ellenségesen vágtak a szavába. A hátulsók morogtak. Csik
Amália asszonyság félteni kezdte jelentős szerepét. Haragosan tüzelte a
körülállókat, mintha becsületüktől akarná őket megfosztani a pesti
idegen.
– Olyan gazdag, mégis szegényen hagyta az öccsét. Soha sem adott neki
semmit. Most még az emlékezetét is el akarja venni.
– Ne engedjük! – kiáltotta az úri-utcai varga és elhatározta magában,
hogy nem kéri meg az építőmestertől Ulwing Sebestyén csattos cipőjének
az árát.
A várkapellánus szigorúan fedte meg az épitőmestert:
– Ne irigyelje senki a mi hősünktől a tiszteletet.
Ulwing Kristóf becsületes arca megadó kifejezést öltött. Kezével nagy,
lemondó mozdulatot tett a levegőben. Ebben a percben fölfogta, hogy itt
mások könyveltek el egy tételt, amely nem volt az övé, amely fölött már
nem rendelkezett. Különben… olyan mindegy, hogy miért lesz hős az ember.
Azért-e, mert katonáknak, vagy mert egy kis lánynak ad jelt? Olyan
mindegy minden a halállal szemben.
– Köszönöm, – mondotta alig hallhatóan. Levette a kalapját és kissé
görnyedten bement a boltba. Kinn a cégérórán Sebastián testvér verebei
várakoztak a morzsákra. Benn két gyertya égett. A nagy csendben, mint
sok apró szív dobogása hallatszott az órák ketyegése. Még annak a keze
húzta föl őket, akinek a szíve nem vert többé…
Esteledett a boltban, mikor az épitőmester leindult a várból.
– Visszajövök éjszakára, – mondotta az opticusnak és a sánta
fametszőnek, akik öreg barátjuknál akartak virrasztani. Aztán gyorsan
lépett és erőltetetten egyenesen tartotta a fejét, de a szeme üresen
nézett az emberekre. Úgy járt, mintha senki se léteznék, mintha egyedül
lenne. Egyszerre arra kellett gondolnia, hogy egész életén át egyedül
volt. Nem bánta, attól nőtt meg az ereje. Senkitől sem várni, senkire
sem támaszkodni. De amit most érzett, az más volt. Ez nem az erőnek, ez
az öregségnek a magánya volt. A pozsonyi ház sötét szegleteivel; az
anyja nótái; az atyja műhelye; a fiatalsága… kivüle senki sincs többé,
akinek ez valóság volt. Mikor az ember magányosan marad a multtal, az
fájdalmasabb, mint a jelen magánya. Csak most fogta föl, mi az, mikor
mindenki elment, akinek azt lehetne mondani: Emlékezel?
Körülötte katonák kezdtek jönni. Puskaporfüstös, izzadt embersorok.
Szélről doboltak. Két oldalt kisérte őket a tömeg. Az egész út énekelt.
A házak ablakában, mint fehér lángok lobogtak a kendők.
Anna és Kristóf is az ablakhoz futott. Szemközt már leszállt a nap a vár
mögött. Buda tornyos, tetőcsúcsos körvonala sötét volt a vörös égen. Egy
fekete város a hegy tetején. A Duna hídján tüskés, sötét vasfolyam
ömlött át Pest felé… szuronyos katonák. Ők is hátba kapták a napot: nem
volt arcuk az árnyékban.
Anna kihajolt az ablakon.
Legelől egy ember alakja emelkedett a hullámzó, fegyveres tömeg fölé. A
vörösdolmányos. A vezér… Lova nem látszott. Mintha az élő ár vitte volna
őt önmaga fölött.
A pesti hídfőn innen a vörösdolmányos visszanézett a vár felé. Arcéle
erősen, tisztán világosodott ki a budai háttérről. Pápaszemének az
üvegjén megcsillant a nap visszfénye: egy uralkodó láng a sötétben.
– Látod őket! – kiáltotta Anna és mialatt a vezérre nézett, úgy rémlett
neki, mintha az ő arcában egyszerre meglátta volna a mögötte árnyékban
jövőknek, – az egész győztes seregnek az arcát.
Lenn, csendesen nyitotta ki Ulwing építőmester a gyalogkaput.
Mikor Kristóf megtudta, hogy Sebastián bácsi meghalt, sírni kezdett.
Zokogása kihallatszott a folyosóra. Anna könnytelenül, dermedten nézett
maga elé.
– Hát nem fogom őt soha többé látni?
– Soha…
Kis arca megvonaglott. Egy pillanatig lehunyta a szemét. Egyedül
szeretett volna lenni.
Ulwing Kristóf szánakozva simogatta meg a fiú fejét.
– Imádkozzatok érte. Ő nagyon szeretett titeket. Egy kissé csodálkozott,
hogy Anna nem sír. „Nincs sok szíve“, gondolta, „de ránézve talán jobb
így“. És kiment a szobából. Anna fájdalmasan tekintett utána. Nem
értette, miért vigasztalja mindenki Kristófot és miért nem törődik vele
senki, mikor pedig olyan végtelenül boldogtalan.
A folyón Fügerék alkalmi arckifejezéssel várakoztak. Az építőmester
szótlanul bólintott feléjük. Lement a lépcsőn. Egyedül akart lenni.
A kapualjában hirtelen megállt. Kivülről sajátságos zaj hallatszott,
mely olyan átható erővel ömlött szét a levegőben, mintha a dolgok és
életek legmélyéről, a város gyökerei közül tört volna föl. Ráismert. Az
öröm és a fájdalom morajlása volt: a város lélegzete és Ulwing Kristóf,
mialatt hallgatta, érezni kezdte, hogy most már elválaszthatatlanul vele
lélegzik. A várossal ünnepel. A várossal sirat… Belsejében egyszerre
alakot öltött a gyülölet azok iránt, akik az övét bántották: a testvért,
a házat, a hajóhídat és annyi munkát…
Mintha ellenséggel állna szemben, kihivóan fölemelte a fejét. Tekintete
megakadt a kis táblán, mely szemközt az ajtón függött:
CANZELEI
Álla elferdült. Keze, mely sohasem ingadozott, megragadta a táblát és
letépte a kampóról. Mellényzsebéből kivette a pallérceruzát. Egy
pillanatig gondolkozott: t-vel irják-e vagy d-vel? Aztán nagy, erős
betükkel odairta az ajtóra:
IRODA
Ha csendes vasárnapok délutánján megszólalt a húzós csengő az Ulwing-ház
kapuján, egyszerre elhallgattak valamennyien a zöld szobában. Senki se
mondta ki, mégis tudták egymásról mindannyian, hogy kire gondolnak. Ez
az óra a Sebastián bácsi órája volt.
Aztán elmult a nyár. Egy reggelen a szürkületből megint előkerült a
görbelábú kis öreg és nesztelenül közömbösen kiragasztotta a pesti házak
szegletére a nagy könyvnek az utolsó lapját is.
Tini mamzell hiába ellenkezett. Anna megállt. Elolvasta a falragaszt.
– Hát vége…
Szótlanul ment odébb és városi falak közé szorított képzelete, mely nem
ismerte a határtalan szabad mezőket, sajátságos képet tólt eléje. Egy
nagy teret látott a gondolatában, olyasfélét, mint a Városház-piaca, de
még annál is sokkal nagyobbat. Köröskörül fák álltak sorban. Fű nőtt
mindenütt. A fűben mozdulatlan vörössipkás katonák feküdtek. És két
lázas szem lassan lecsukódott.
Hát vége…
Egy estén azután elfogták Jörg nagyapát a könyvesboltjában. Szuronyok
között vitték végig a városon. Sok embert vittek így akkoriban. Akik
szabadon maradtak, halkan beszéltek ezekről a dolgokról. Anna olyasmit
hallott, hogy Jörg nagyapa valaminő proclamátiót nyomatott ki; ezért
került börtönbe. De bizonyosat senki sem tudott. A nyomdát is bezárták a
katonák, az almafát kivágták a Kigyó-utca szegletén és a
könyvkereskedésben a fiatal Jörgnek úgy kellett állítania a nagy polcot,
hogy az ajtóból is be lehessen látni a bolt mélyébe.
Hónapok teltek el, míg Jörg Ulrich kiszabadult. Közben egészen öreg és
kicsiny lett.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A régi ház: Regény - 05
  • Parts
  • A régi ház: Regény - 01
    Total number of words is 4025
    Total number of unique words is 1859
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 02
    Total number of words is 4007
    Total number of unique words is 1837
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    46.4 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 03
    Total number of words is 3941
    Total number of unique words is 1826
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 04
    Total number of words is 4015
    Total number of unique words is 1906
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 05
    Total number of words is 4010
    Total number of unique words is 1813
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 06
    Total number of words is 4103
    Total number of unique words is 1882
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 07
    Total number of words is 4111
    Total number of unique words is 1838
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.4 of words are in the 5000 most common words
    55.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 08
    Total number of words is 4015
    Total number of unique words is 1788
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.7 of words are in the 5000 most common words
    56.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 09
    Total number of words is 4136
    Total number of unique words is 1805
    35.3 of words are in the 2000 most common words
    49.6 of words are in the 5000 most common words
    56.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 10
    Total number of words is 3999
    Total number of unique words is 1855
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 11
    Total number of words is 4047
    Total number of unique words is 1854
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    54.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A régi ház: Regény - 12
    Total number of words is 3227
    Total number of unique words is 1479
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    48.3 of words are in the 5000 most common words
    55.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.