A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 12

– Vidítsd fel anyát, – szólt még egyszer, – aggódom miatta.
– Csak bízd rám, István. Mire visszajössz; széles jókedvben fogadunk.
Mikor a fiatal ember elment, anyja így szólt:
– Ülj ide mellém, Hedvig. Szorosan mellém. Elmondok néked valamit. Te
leszel az egyetlen, akihez menekszem és aki segítségemre lesz. Magam már
nem bírok magammal.
Bechner Hedvig mellé ült és az asszony belefogott az elbeszélésbe.
Elmondott fia menyasszonyának mindent, amit annyi esztendőn át magába
zárt. Így végezte az elbeszélést:
– Most az, akiért annyit szenvedtem, a »Bulwark«-kal együtt elpusztult.
Most igazán meghalt és fiúnknak, Istvánnak semmit sem szabad megtudnia,
azt sem, hogy csak most vesztette el apját.
Bechner Hedviget nagyon megrendítette a vallomás. Csendesen,
összekulcsolt kezekkel ült, elgondolkozva. Az asszony fellélegzett.
Megkönnyítette szívét. Volt most végre valaki, akivel a hallgatásnak
annyi keserves esztendeje után beszélhetett fájdalmáról.
– Én szegény, jó anyuskám, – szólt végre Hedvig, átölelve az
öregasszonyt, – mennyit szenvedtél. De most én is elmondok néked
valamit, hogy tudjál miként cselekedni. Én azt hiszem, apa tud valamit a
dologról. Néhány elejtett szavából észrevettem, hogy az Istvánról
közzétett cikk folytán tudakozódott. Remélem, beszüntette és nem megy
benne tovább. Nem az lenne-e legjobb, ha Istvánt mindenbe beavatnánk?
Erről azonban az asszony nem akart hallani. Annyi esztendeig egymaga
cipelte életének súlyos bánatát. Annyi ideig sikerült mindent eltitkolni
fia előtt. Sem mint gyermek, sem mint felnőtt nem tudott semmiről. Most
pedig mindez örök időkre a tenger ölébe volt rejtve. Elnyelte a háború.
Most szükségtelen egész életére sötét árnyékot tapasztani fiának
sarkához. Árnyékot, mely őt végig követné minden útján és még sem
felelne azokra a kérdésekre, melyek lelkében támadnak.
De valami mást tett. Iróasztalához ment és kinyitotta a csak előtte
ismeretes titkos fiókot. Kivette belőle István apjának arcképét.
Ifjúkori képét. Akkor készült, mikor százados lett. Istvánnak még nem
mutatta meg soha. Mindig azt mondta:
– Apád összes képei elhamvadtak egy tűzeset alkalmával.
Most azonban ezt a legjobb képet előkereste, rámába tette, felállította
az íróasztalon. Hedvig szótlanul nézte, hogy mit csinál. Egy kis
asztalkán állt egy kis virágváza. Azt a kép mögé helyezte, úgy hogy a
virágok körülövezték az arcképen látható férfi fejét. Azután elébe ült
és csendesen nézte a képet.
Ma először vonultak el egykori boldogságának napjai lelki szemei előtt.
Azok a napok, melyeket valamikor oly hőn szeretett férjének oldalán élt
át. Bechner Hedvig üdvözítő fényt látott az asszony szemében ragyogni és
észrevette, hogy ki nem mondott szavakra csucsorodnak az ajkai. Halkan
visszavonult a szoba legtávolabb eső sarkába, hogy meg ne zavarja
anyósának ájtatos hangulatát.
A szobában csak az üvegszekrény tetején álló óra halk ketyegése volt
hallható. Sokáig ült így az asszony, Hedvig jelenlétéről teljesen
megfeledkezve. Összekulcsolt kezei feloldódtak. A képet ajkához emelte.
Évek óta ez volt az első csók, melyet szívvel, lélekkel nyújtott a
szeretett férfi emlékének. Egy halk »te« hullámzott a szobán keresztül,
mint egy hárfa húrjának vágyódó rezgése.
Odakinn katonaléptek hallatszottak. Súlyos, kemény fellépés. István
visszajött. Bechner Hedvig felkelt, hogy elébe menjen. Az asszony
visszatette a képet a virágok közé és visszaült eléje.
Arnóti István jókedvében volt. Még az éjjel gyorsvonaton útra fog kelni
és a királynak fontos üzeneteit viszi a német császárhoz. Megcsókolta
menyasszonyát és anyjához ment. Csodálkozott a boldogság halk fényén,
mely ezt az arcot beragyogta. Így még nem látta anyját soha.
– Jobban vagy, édesanyám?
– Hála Istennek, igen, fiam.
– Pedig már komolyan aggódtam érted.
Pillantása az íróasztalra esett és halkan felkiáltott, amikor
elcsodálkozva egy képet látott ott, melyet sohasem látott és amelyet
mégis olyan ismerősnek talált.
– Mi ez, anyám?
Az asszonynak nem kellett felelnie. Már föléje hajolt és felemelte a
képet. Fiatal tiszt, mint ő. Százados. Férfiasan néz világgá. Milyen
szemekkel… nagy Isten… anyjára nézett és Hedvigre. Igen, ezek a saját
szemei, teljesen a saját szemei, ismerte őket a tükörből, És
egyáltalában: az arc, a száj, az orr és mindenekfölött az a kissé dacos,
kissé fölényes mosoly a szájszegletben.
– Anyám… ez… ez… az én… apám?
Az anyja csendesen intett.
A szoba megint hallgatásba borult. Ismét csak az óra ketyegett. Úgy,
amint egykor az apa jó és rossz óráit kísérte. És aztán hirtelen
megszakadt a csend:
– Apám! édes, jó apám!
Kiáltva hangzott, mintha valaki keresne valakit – és a világ mégis üres
maradt. Akinek a hivogató hang szólt, az nem volt többé.
– Honnan a kép?
– Véletlenül akadtam rá ma, ócska papirok közt.
– Ó, ez nagyszerű. Most legalább látom holt apám képét. Most legalább
tudom, milyen volt. Most el tudom képzelni őt. Óh, anyám, milyen öröm.
Nézd csak, Hedvig, úgy-e, ezek az én szemeim? Egyáltalában, mennyire
hasonlítok rá. Ugy-e?
Szorosan mellette állt a lány. Anyja pedig igent intett.
– Ha apám mindent megért volna. Azt hiszem, ma ő lenne hadseregünk egyik
legvitézebb vezére. Mennyire örülne, hogy nem lettem semmiházi, hanem
becsületére válhatok.
– Bizony, kedves Istvánom – szólt anyja. – Te lennél apád legnagyobb
öröme.
– Csináltatunk a képről egy nagy másolatot. Egyik legjobb festőnknél
fogom megrendelni. És akkor mindennap magam előtt fogom látni apámat.
Elég sokáig nyomta vállamat mint rablánc az utána való vágy. Most végre
kielégíthetem.
Este a gondnok családjával voltak együtt és István csodálkozott, hogy a
házigazda nem volt olyan jó hangulatban, mint máskor.
Este tízkor, mikor hazamentek, említette ezt anyjának, akinek szintén
feltűnt a dolog.
– Azt hiszem, anyuskám, – szólt István, – a háború nyomja mindnyájunk
kedélyét. Sok a nyomorúság és bánat a világon. Ma hallottam néhány
tiszttől, aki a felség személyes szolgálatában áll, hogy királyunknak
milyen nehezére esett, a trónörökös ellen elkövetett gaz merénylet után
is, ennek a zsákmányra éhes, kalandor Szerbiának hadat üzenni. A német
császár pedig még az utolsó pillanatig is azt remélte, hogy megmentheti
a békét Európa népei számára. Nem hiszem, hogy valaha, mióta a világ
áll, két ilyen nagy birodalom uralkodója olyan testvéri egyértelműséggel
és ilyen hűségesen vállvetve állt volna helyt népei javáért, mint most a
németek császárja és a mi királyunk. Mind a ketten a békét akarták. Ha
akarják, mind a ketten régen hadat izenhettek volna szomszédaiknak. És
mi is mind, ennek a kettős monarchiának népei, de a németek is, szívből
kívántuk volna a mi sokat szenvedett uralkodónknak, hogy élte alkonyát
zavartalan, békés nyugalomban tölthesse. Ez volt az ő törekvése is és
ebben támogatta őt szövetségese, a német császár. És most minden másként
jött. Anyám, nem is hinnéd, milyen kegyetlen képek tárulnak az ember elé
odafenn, ahol egy új békekorszakért harcolunk ellenségeinkkel. Én csak
igazán testestül-lelkestül katona vagyok és mégis hőn óhajtom, hogy a
béke harangjai szólaljanak meg már és kergessék el tőlünk ezt a rettentő
csapást.
– Igazad van, kedves István, sokszor vittem a napokban
szeretetadományokat kórházainkba és mennyire megrendített, mikor a mi
kedves, vitéz sebesültjeinket ott láttam feküdni, megtépett testtel,
nyomorékká téve és mégis mosolygó tekintettel hálálva meg az adományt.
Egyetlen kívánságuk pedig, hogy felgyógyuljanak és mielőbb újra a
becsület mezejére menjenek, az ellenség elé.
– Isten áldd meg a királyt! – szólt Arnóti István halkan, – egyedül az ő
keze vezethet bennünket ezekből a nehéz órákból a szebb jövőbe.
Mielőtt István most odahaza a csomagoláshoz látott volna, még egyszer
odaült apjának képe elé és sokáig nézte. Kezébe is vette és megcsókolta
ott, ahol az anyja csókja néhány órával ezelőtt gondolatban megújította
a halottal frigyét. Most a fiú ajka lehelte oda forró üdvözletét. Anya
és fiú újra feltalálták a férjet és az apát.
Arnóti István éjfélkor csupán szolgája kíséretében kiment a vasúthoz és
a gyorsvonatnak számára fentartott fülkéjébe szállt. A vonat zsúfolva
volt Németországba igyekvő utasokkal, akik a késő éjjeli órában is nagy
érdeklődéssel próbáltak egy-egy pillantást vetni abba a külön fülkébe,
amelyben, mint hallották, a király futárja utazik a német
főhadiszállásra. De nem láttak semmit. Legfeljebb a szolgát, aki a kocsi
folyosóján őrt állt a fülkének sűrűn beaggatott ablakai előtt.
Korán reggel a századosnak át kellett szállnia egy gépkocsiba, melyen
gyorsabban folytathatta útját a főhadiszállás felé. Délfelé már a
német-francia határon volt és ráakadt itt nyugaton is a háború első
nyomaira. Itt is az a kép, mint Galiciában. Csakhogy ott nyomorultabb
viskókat vetett szét a forgatag, mint emitt. Ott nem kellett az
elpusztított épületekért sokat sopánkodni, sőt remélni lehetett, hogy
mire a háború az ő mindent letaposó, szétmorzsoló lépteivel odébb áll, a
jövendő szebb házakat fog állítani a régiek helyébe. Itt azonban a jólét
pusztult el és nem a nyomorúság. A szétdűlt házak lakói már ismét
hozzáfogtak tulajdonuk rendbeszedéséhez. A romokból már itt-ott új élet
csirázott. A német katonák pedig szorgos kézzel segítettek mindenfelé.
Kalapáltak, ácsoltak és a közös munkában összebarátkozott ellenségek
érdekes képpé egyesültek.
Nem egyszer látta Arnóti István, amint egy a francia hadseregben
szolgáló ember felesége, gyermekei körülültek egypár német népfelkelőt,
akik megosztották velük az ebédjüket. Ez a béke volt, mely a háború
vastalpú, vértől csepegő szörnyetegét nyomon követte, mint Isten
angyala, puhán, enyhén, szelíd kezekkel megvigasztalván az embereket,
megsimogatván a földet és bekötözvén a sebeket, melyeket az az
irgalmatlan ütött.


XVI.
Bechner gondnok felesége, urának távollétében átvett egy levelet, melyet
félő tisztelettel helyezett férje íróasztalára, hiába találgatván, hogy
mi lehet benne. A király levele volt.
Ugyanebben az órában özvegy Arnóti századosné ugyancsak kapott egy
hasonló levelet.
Felbontotta és elolvasta a kabinetiroda közlését, mely másnap délelőtt
11 órára audienciára rendelte őt a burgba, a király elé.
És még mások is kaptak, nagy meglepetésükre, hasonló királyi meghívást.
És pedig Kohut dzsidáshadnagy, azután a mi öreg professzorunk és annak
az ezrednek épen Bécsben időző parancsnoka, melyben annak idején Arnóthy
Ferenc gróf szolgált és amelyhez a repülőosztaghoz való áthelyeztetése
előtt Arnóti István is tartozott.
És ez mind annak a beadványnak a következménye volt, melyet a professzor
intézett a királyhoz.
A gondnok a legnagyobb izgalomban szaladt a századosnéhoz, újságolni a
váratlan meghívást.
Az asszony megmutatta neki a hozzá érkezett levelet és most a gondnok
tisztában volt vele, hogy ez mind Arnóti Istvánnal függ össze.
A professzor azonban, aki az egész ügyet a gondnok javára titokban
akarta elintézni, nem hallatott magáról, hanem azt remélte, hogy másnap
feltálalhatja majd barátjának, mint kedves meglepetést, a kedvező
eredményt.
Ő persze nem tudta, hogy a király, mint egy hadjáratra, úgy mozgósította
mindazokat, akiknek védence, Arnóti István százados, komoly ügyével
valami dolguk volt.
A király elhatározta, hogy saját szavával hozza meg ebben az ügyben a
döntést.
Mennyire meglepődött a derék professzor, mikor másnap délelőtt, a király
előszobájában várakozva, belépni látta a gondnokot, akinek karjára
Arnóti századosné támaszkodott. De még nagyobb zavarba jött Kohut
hadnagy, amikor meglátta a gondnokot és a tanárt. Mintha hirtelen
elsülyedt volna talpa alatt a fényesre kefélt padozat.
Mit jelenthetett az, hogy a gondnok és a professzor épen ma ugyancsak
audienciára jöttek?
Ott látta az általánosan ismert ezredparancsnokot is, aki valamelyik
magasabbrangú szolgálattevő tiszttel beszélgetett.
Vajjon ki lehetett az a hölgy a gondnok karján?
Nem sokáig kellett találgatnia. A szolgálattevő hadsegéd megjelent és
halkan nevükön szolította a felség szobájába rendelt személyeket.
Kohut hadnagy egyre kényelmetlenebbül érezte magát, amikor sorra
hallotta beszólítani az ezredest, a professzort, a gondnokot, azután, ez
már úgy hatott, mint egy ostorcsapás, özvegy Arnóti századosnét és végül
ő maga következett.
Hát mindezeket közös audienciára rendelték?
Utolsónak ő lépett a király szobájába. Már csak úgy látott, mintha
hályog lenne a szemén. Nagynehezen tudta magát annyira összeszedni, hogy
az előírt tartásból ki ne essék.
A király állt. Könnyedén nekitámaszkodott az íróasztala előtt álló
széknek. A századosnénak, aki mély meghajlással üdvözölte, kezet
nyújtott és így szólt hozzá:
– Végtelenül örülök, hogy viszontláthatom. Remélem, hogy a mai időkhöz
képest jól van.
Hogy az asszony mit felelt, azt sem a körülállók, de talán a király sem
értette meg, mert a nagy izgatottságban hangja felmondta a szolgálatot.
Az ezredparancsnok előírás szerint jelentkezett. Csak véletlenül időzött
Bécsben. Karján megsebesült, három hetet valahol egy kórházban töltött
és most tiltakozása ellenére rádiktáltak néhány napi üdülési
szabadságot.
A király néhány barátságos szót intézett őhozzá is:
– Ezredes úr, az ön dicsőséges ezrede az ön vezetése alatt már sok
fényes eredményt vívott ki ebben a háborúban is. Sajnos, a hősi
küzdelmek sok derék harcos életébe kerültek. De a győzelem tovább is az
ezred büszke zászlajához fog szegődni és a dicsőséges béke, melyet
hőstetteik kivívnak, biztosítani fogja a boldog jövőt.
Azután a professzorhoz fordult. Megkérdezte tőle, van-e még hallgatója
az egyetemnek, mert nagyon sokan bevonultak vagy a zászlók alá, vagy
legalább is az egészségügyi szolgálatba. A tanár némi gúnnyal felelt:
– Ami hallgatónk még megmaradt, az jóformán mind semleges államokból
való. Néhány román, egy görög, két svájci és egy pár olasz.
A király mosolyogva fogadta a híres tanár nemzetközi hallgatóságáról
adott beszámolót és azután a gondnokhoz fordult:
– Kedves gondnok, sokszor hallottam már, az ön csöndes, de annyira
áldásos tevékenységéről. Örülök, hogy személyesen láthatom.
Ezzel azután el is tűnt a király arcáról a jóságos mosoly és az a
katonás vonás, melyet a feljebbvaló szokott szolgálatban az
alárendelttel szemben felvenni, különös szigorúságban lépett elő.
– Kohut hadnagy úr?
Ez összeütötte a bokáit, halkan csendül a kard, kurtán hangzik a válasz:
– Parancsára, felség.
A király, ismét a századosnéra nézett, azután a tiszteletteljesen
várakozó főhadsegédhez fordulva mondta:
– Kéretem őexellenciáját, a kabinetiroda főnökét.
Ez rögtön belépett, meghajtotta magát és maga elé tartott egy
aktatáskát.
– Kérem az aktákat, nagyméltóságod.
A titkos tanácsos kinyitotta a táskát, kivett belőle egy iratcsomót és
átnyújtotta a királynak. A felség felütötte, még egyszer szemügyre vette
az előtte állókat és odaadta az írást a föhadsegédnek.
– Kérem, legyen szíves felolvasni.
A főhadsegéd a király mellé állt és olvasta:
»Császári és királyi kabinetiroda
Bécs, 1914 december 18.
Legfelső elhatározás. Őfelsége a király kegyesen méltóztatott özvegy
Arnóti Ferencnének, született Lenken Máriának, továbbá fiának Arnóti
István József századosnak, aki Őfelsége személyes szolgálatában áll,
megengedni, hogy az 1886. évi november 10-én kelt legfelső parancscsal
családjuktól megvont magyar nemességet és grófi címet a mai naptól fogva
ismét felvegyék, azt, valamint az Arnóthy nevet maguk viselhessék és
egyenes leszármazottjaikra is átörökíthessék.
A császári és királyi udvari iroda utasíttatik, hogy az erről szóló
okiratokat a nevezetteknek kézbesítse ki.
Őfelsége megbízásából a császári és királyi kabinetiroda főnöke.«
Hosszas szünet állt be, melyet nagy erőfeszítéssel félig elfojtott
zokogás szakított meg. A századosné volt. Térdre esett. Igy akart a
királynak hálát rebegni. A főhadsegéd felemelte. A király kezét
nyújtotta neki és érezte, amint az asszony forró könnyei ráhullottak.
Azután így szólt a király:
– Asszonyom, én önnek annak idején kilátásba helyeztem, hogy fia, a
jelenlegi Arnóthy István gróf százados, majdan visszanyerheti
nemességét. Viselkedése arra jogosítja, hogy ezt a célt elérhesse. De,
ha én már ma azzal tüntetem ki önöket, hogy visszaadom családjuk régi
nevét és rangját, akkor ehhez ugyan Arnóthy István gróf százados úr is
megtette a magáét, de azért ez az ő érdeméből csak a háború végeztével
következett volna be. Hogy ez a kitüntetés már most érte önöket, az
néhai Arnóthy Ferenc gróf századosnak az érdeme. Ezeket a szavakat
nemcsak önhöz intézem, asszonyom, hanem az összes jelenlévő urakhoz.
Elsősorban önhöz, ezredes úr, akinek ezredénél Arnóthy Ferenc gróf
százados csaknem harminc évvel ezelőtt szolgált. Hadseregem e tisztjének
emléke nincs előnyösen feljegyezve az ezred történetében. Ma azonban, 30
év után, ebben a háborúban egykori századosom, Arnóthy Ferenc gróf olyan
tettet vitt véghez, amelyet a legnagyobb haditettek közé számítok és
amely őt az én szememben ennek a háborúnak egyik legnagyobb hősévé
avatja. Arnóthy Ferenc gróf százados értünk és szövetségesünkért
harcolva esett el a becsület mezején. Amit cselekedett, azt értünk és
szövetségesünkért tette és lemosta vele azt a foltot, mely valamikor
címerére esett. Én, a legfelső hadúr, megadom a halottnak a legnagyobb
tiszteletet és becsülést. Kijelentem, hogy hadseregem büszke lehet
egykori tisztjére. Kohut hadnagy úr!
A megszólított összerezzent.
– Parancsára, felség.
– Jelentették nekem, hogy ön olyan mendemondák alapján, melyek a
jelenlegi Arnóthy István gróf százados apja felől füleihez jutottak,
feljogosítottnak érezte magát arra a hitre, hogy ilyen emberrel közösen
nem viselheti kardbojtomat. Hallotta, amit mondtam. Ehhez tartsa magát.
Köszönöm, asszonyom. Köszönöm, uraim. Menjenek Isten áldásával.
Az ezredes ismét megpengette sarkantyúját, elköszönve a királytól.
Azután Kohut hadnagy. Úgy érezte magát, mintha megkövesült volna minden
tagja. Az urak mélyen meghajtották magukat. A századosnétól még egy
kézszorítással búcsúzott a király. Az asszony megcsókolta a jóságos
kezet, azután a két úr támogatásával elhagyta a szobát.
Odakinn az ezredes maga elé állította Kohut hadnagyot. A professzor
örömét lelte a csoportban. El tudta képzelni, hogy az ezredparancsnok mi
mondani valót talált a hadnagyhoz. Ez rákvörös arccal állt feljebbvalója
előtt. Délután pedig tisztelgett a gondnoknál is, a tanárnál is és
kötelességszerűen kimentette magát a helyzet hamis megítéléséből fakadt
tévedéséért. Örült, amikor másnap ezredéhez, a harcvonalba rendelte
vissza egy parancs.
A professzor este a gondnokékkal és a századosnéval, most már Arnóthy
grófnéval, együtt ünnepelte – saját szavai szerint – azt a győzelmet,
melyet a front mögötti harcban együttesen vívtak ki. Akinek pedig ezt a
győzelmet köszönhették, az szilánkokra rongyolva, a véghetetlen víztömeg
ölében talált örök nyugalomra. És a fia, miután királyának fontos
leveleit átszolgáltatta Vilmos császárnak, egy német császári
gépkocsiban robogott visszafelé, hogy idehaza ismét tovább szolgálja a
hazát, ha kell, akár életével is.
Ez akkor volt, amikor egész családja együtt ült a professzorral, aki
magasra emelve poharát, lelkesen harsogta a felköszöntőt:
– Isten áldd meg a királyt!
Huszonnégy órával később István hazaérkezett, de édesanyját nem találta
otthon. A szolgáló azt mondta:
– A grófné őméltósága elment.
István ránézett a lányra, nem ment-e el az esze. Évek óta volt a
családnál. Ismerte józanságát, derekasságát.
– Mit beszél, Berta? Mért nevezi anyámat grófnénak?
– Igaz is, édes Istenkém, – szólt a lány, – bocsánatot kérek a százados
úrtól, hiszen a százados úr még nem is tudhatja. Tegnap reggeltől estig
folyton nyikorgott az ajtó, annyian jöttek a századosnét üdvözölni.
Bizony kérem, tegnap óta, hiszen százszor is hallottam, grófok lettünk.
Már az ajtóról is le kellett vennem a régi táblát.
– No de, Berta, – szólt a százados ismét nagykétkedve, – jöjjön ide. Mit
ivott? Bort, sört? Mi jut az eszébe?
– Százados úr, hiszen tetszik tudni, hogy én csak kávét iszom…
– Eh, hagyjon a fecsegésével. – Boszúsan bement a szobájába, a szolga
segítségével levetkőzött és lemosta az út porát. Még el se készült,
mikor a szépen kifényesített csizmával bejött a legény és azzal a
bizalmassággal, melyet megengedhetett magának, így szólt:
– A Berta kinn ül a konyhában és úgy bőg, mintha elesett volna a babája.
Pedig az a nehéz tüzérségnél szolgál, a harminc és feles mozsaraknál.
Nem egykönnyen lehet baja. Amit pedig a Berta mond, az stimmel ám. Nem
volt elég cipőkenőcsöm, lementem hozni és akkor azt mondta nekem a
házmester, hogy:
– Na, gróf úr, most jól megy nektek! És én szívből örülök neki! Mert a
százados úr meg is érdemelte!
István megint káromkodni akart. Hát itt minden tótágast állt? Hiszen
tisztára hülyeség, amit ezek összevissza fecsegnek. Felhúzta a csizmát,
kiment az első szobába, hogy telefonon beszéljen a menyasszonyával.
Bizonyára ott lesz édesanyja is. Felemelte a kagylót, bemondta a számot
és csakhamar Hedvigjének hangja csengett felé. Ujjongó kiáltás:
– Vissza vagy, drága kincsem?
– Igen, Hédikém. Anya nálatok van?
– Már uzsonna óta. Hiszen te is jössz mindjárt?
– Hogyne. Hiszen annyi a mesélni valóm. Beszéltem a német trónörökössel.
Nagyszerű volt, Hédikém.
– Nekünk is van ám sok mesélni valónk.
– Úúúgy? Na micsoda?
Hallotta, amint a lány valamit megbeszél a mellette lévőkkel, azután
megint beleszólt a készülékbe:
– Hallod-e, mindenségem.
– No, édes kis Hédikém?
– Mond meg igazán, István, nagyon szeretsz?
– Gyerek, hiszen te tudod legjobban.
– Akkor is szeretnél, ha generális lennél?
– Még akkor is, ha altábornagy lennék.
– Nagy megtiszteltetés, kedves uram. De hát ha gróf lennél?
István meghökkent. Hát ez mi! Idegesen rágta bajuszát és nem felelt
mindjárt. Ezüstösen csengett a lány kacagása és pajkosan mondta:
– No lám, akkor már gondolkozol rajta. Szép szerelem, mondhatom. Mint
altábornagy még hajlandó az úr, de mint gróf már fontolgatja.
– No persze, drágám, altábornagy utóvégre lehetek még, ha elég okos és
szerencsés és elég öreg leszek hozzá. Hanem gróf? Abból már alig lesz
valami?
Megint ezüstösen pereg a lányajkról a kacaj.
– Hátha máris gróf vagy, csak épen nem tudsz róla?
– Szent Habakuk, te is kezded. Micsoda ugratás ez. Itt a Berta azzal
fogad, hogy anyám, a grófné őméltósága elment hazulról. És most te jösz
és folytatod?
– István?
– Itt vagyok.
– István, ne haragudj.
– Nem… nem…
– De István, hátha csakugyan gróf vagy? Akkor is szeretsz-e még?
Erre már dühös lett.
– Elég! – kiáltott a telefonba – mindjárt hozzátok jövök.
De azért még egy kicsit a fülénél tartotta a kagylót és újra hallotta az
ezüstös nevetést és menyasszonya hangját, amint a körülállóknak mondta:
– Előkészítve van, de hinni nem hiszi.
Ezzel az összeköttetés megszakadt.
Ő pedig az íróasztalhoz ment. Apja képét akarta megnézni. Felcsavarta a
villamoslámpát. Friss virág volt a kép körül. Csak akkor vette észre,
hogy egyáltalában majdnem kábító virágillat tölti be a szobát. Minden
tele volt rakva virággal. Még így sohasem látta az anyai házat.
Hirtelen nagy nyugtalanság fogta el. Torkáig érezte verni a szívét. Mi
történhetett?
A színeikben pompázó virágok titokzatosan mosolyogtak rá. Homlokát
dörzsölte. Vajjon ébren van-e és ez-e régi otthonuk? Csoszogó léptekkel
ment a sok virág terhét szinte nyögő mahagóni asztalkához. Az egyik
virágkosárkában egy névjegy. Visszahökkent. Talán tévedett. Újra
olvasta. Ez nem csalódás. Világos, a névjegy a régi ezredesétől jött. A
név felett kézírás:
»Özvegy gróf Arnóthy Ferencné századosnét szívélyesen üdvözlöm
legkegyelmesebb urunknak, hőn szeretett uralkodónknak csodás kegyéhez.«
Most már hideg verejték szállt István homlokára. Fuldokolva lélegzett.
Gépiesen fölemelt egy ibolyacsokrot. Rózsaszín levélke volt benne.
»Hőn szeretett anyámnak küldöm ezt az illatos kis üdvözletet, szeretetem
és tiszteletem jelét
Bechner Hedvig.«
Elgondolkozott. Hogy jut eszébe Hedvignek hogy anyját üdvözölje és
virágot küldjön neki, mikor se születésnapja, se nevenapja, sem újév,
sem karácsony?
Reszkető kézzel még egy névjegy után nyúlt, A professzor. Kezeírása:
»Özvegy gróf Arnóthy Ferencnét és fiát szeretettel üdvözli…«
Alatta pedig:
»Isten áldd meg a királyt!«
Elugrott az asztaltól, mintha varázslat várna ott rá. Kiáltott a legény
után. Ez berontott a szobába. Ijedten. Azt hitte, hogy gazdáját valami
baj érte.
– Hallod-e, – szólt a százados, – látod ott azokat a virágokat?
– Parancsára, százados úr, igenis látom.
– Jól van. Hozzál egy pohár vizet.
Míg a legény kinn járt, István az ablak felé fordult és íme ott egy
virágokból készült, nagy, kétfedelű repülőgép állt előtte. A csavarok
babérlevelekből, a szárnyak zöld fenyveslombból, a szélek és a nyereg
rózsákkal bekerítve.
Hosszú, nemzetiszínű szalagja földig ért. Felemelte és elolvasta, amit
az aranybetűk mondtak:
»Kedves, hős bajtársának, Arnóthy István gróf századosnak, szívélyes
üdvözleteit küldi a császári és királyi közös hadsereg repülőosztaga.«
Megtapogatta a kétfedelűt. Még mindig hitetlen volt. A rózsák fölé
hajolt, vajjon érzi-e az illatot. A feje lázban égett. Visszament az
íróasztalhoz. Apjának arcába bámult.
Végre a legény elhozta a vizet. Egy hajtásra kiitta. Jól esett a hideg
ital. Kiküldte a szolgát. Fel akart kelni. Tekintete az íróasztalra
esett. Ott, apjának képe mellett feküdt egy nagy, pecsétes írás. Fel
volt bontva. Elolvasta a tartalmát. A királyi elhatározást, mely
anyjának és neki visszaadja a régi nevet, a régi rangot. Sötét fátyol
borult a szemére. Ő, aki sok ezer méternyi magasságban is meg szokta
tartani tiszta látását, nyugodt fejét, most szédült, minden táncra
perdült előtte, azt hitte, össze fog esni.
Nagynehezen úrrá lett az izgalom gyengesége felett. Kiment a szobából. A
legény rásegítette a kabátját. Aztán, mikor indult, így szólt a fiú:
– Parancsol a méltóságos gróf úr még valamit éjszakára?
Nem felelt, hanem elhagyta a házat. A gondnokéknál csodálkoztak, hogy
olyan sokáig elmarad. Csak amikor megérkezett és Hedvig örömkiáltással a
nyakába borult, érezte, hogy milyen fáradt és mennyire el van csigázva.
Még mindig álomban járt. És ez az álom sem volt földies. Nem függött
össze a megfogható dolgokkal.
És azután az anyja…
– István… édes, édes fiam…
– Anyám, én mindezekből nem értek semmit. Amit otthon felfedeztem, a sok
virág, a királyi elhatározás… álom az vagy való?
– Való, fiam, – szólt a gondnok, – és mivel anyád nem elég erős neked
mindent, amit tudnod kell, elmondani, tehát Hedvigre bíztuk ezt a
feladatot. Menjetek, hallgasd meg őt.
Más szobába mentek. Egymás mellé ültek. Szorosan egymás mellé. És a lány
halk hangon, ahogyan alkonyatkor mesét mondanak a gyermekeknek,
elbeszélte neki életének kegyetlen, de boldogságra fordult meséjét, mely
íme valóra vált. A férfi a leány vállára támasztotta fejét. Előtte állt,
fényben úszva, apjának alakja és anélkül, hogy észrevette volna, folytak
könyei. A lány végzett. Még csak ennyit mondott:
– Isten áldd meg a királyt.
És ő susogva rámondta:
– Isten áldd meg…
Vége.