A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 11

Total number of words is 3886
Total number of unique words is 1955
31.7 of words are in the 2000 most common words
43.6 of words are in the 5000 most common words
50.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
következtetett, hogy az Arnóti századosnéhoz címzett írás is sürgős és
fontos lehet. Ezért rögtön magához kérette az asszonyt, amint a királyi
palotából hazaérkezett.
Arnóti századosné csodálkozva hallotta, hogy igen titokzatos levele van
és hogy ugyanattól a kéztől, mely neki írt, a király számára is jött egy
levél. Most végre kezébe kapta a levelet és megnézte a cím betűit.
Rábámult arra a néhány szóra, egész testében megremegett és valami
támasz után kapkodott. A nagykövet maga adott neki egy széket és nem
tudta magának megmagyarázni viselkedését.
A borítékot még fel sem bontotta és szeme még mindig oda volt szegezve a
címre. Pontosan leírva a neve. A nagykövet nem ismerhette ennek a pár
szónak a hatását. Minden egyes betű a sorsnak egy-egy eleven hirdetője
lett. Mindegyik egy-egy fenyegető árnyék, mely mintha magával vonná őt
is az árnyékországba.
Kinn a kristályosan ragyogó hó csillogva verte vissza a napsugarat, benn
pedig fekete éjszaka borult reá. Hideg borzongás futotta végig,
halálthozó fagy. Megnyílt előtte egy sír, egy csontváz, melyet régen
eltemetett, fölkelt és ott állt előtte, a nagy betűk koszorújából
övezve: egykori férje, Arnóthy Ferenc gróf százados.
– Nagy Isten, segíts a te végtelen jóságodban – fohászkodott a kínjában,
rettegésében vergődő lélek.
Feje hátrahanyatlott a székben, szemeit lezárta. A követ aggódva
felugrott:
– Rosszul van, századosné asszonyom? Parancsol valami hűsítőt?
Nagynehezen feltápászkodott:
– Ha szabad egy pohár vizet kérnem.
Egy szolga meghozta, amit kért. Megitta és kért valami eszközt a levél
felbontásához, mert a boríték nagyon vastag volt. Kinyitotta. Lassan –
nagyon lassan, folyton habozva, utat nyisson-e annak a borzasztó hírnek,
melyet ez a boríték rejt? Reszkető ujjakkal vett ki belőle néhány
bélyeges papírt és egy levelet. Ezt hamar a végére fordította és olvasta
az aláírást:
»Férjed. Arnóthy Ferenc.«
Megint éjszaka borult reá. De összeszedte magát és a nagykövet kérdő
tekintetével találkozott. Ez új erőt töltött belé. Mindent, a levelet és
az okiratokat ölébe tette és így szólt:
– Bocsánat, nagykövet úr, de nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ezt a
levelet most mindjárt elolvassam.
– Haza akar menni?
– Nem, nem…
A nagykövet látta, hogy most itt szemeláttára egy előtte ismeretlen, de
nagyszabású dráma játszódik le, melynél talán felebaráti segítségre
lehet hivatva. Rámutatott a papirokra és így szólt:
– Asszonyom, talán mégis megkísérelné az olvasást?
Az asszony majdnem hangtalanul felelt.
– Egy halott van itt köztünk. – Ez mégis aggasztotta a nagykövetet.
Gondolkozott, nem lázas-e ez az asszony? Talán félrebeszél? Nem jó
lenne-e orvost hivatni? Még egy kísérletet tett:
– Asszonyom, szedje össze magát. Ezekben a háborús napokban mindenkinek,
aki részes bennük, el kell szánva lennie aggasztó hírekre is.
– Igaza van, nagykövet úr. Kegyeskedjék megbocsátani, hogy szíves
türelmét igénybe vettem. De ön persze nem tudja, hogy mit adott át
nekem. Súlyosabb ez a háborús napok legrosszabb híreinél. Istenem, adjál
erőt, hogy el tudjam olvasni.
A nagykövet halkan mondta:
– Isten meg fogja önt erősíteni. Kísérelje meg, olvassa.
Annyi bensőséggel, annyi jósággal volt ez mondva, hogy az asszony végre
mégis megemberelte magát. Elővette a levelet és bár megfagyasztotta a
vérét minden szó, mégis végigolvasta:
»Szeretett feleségem! Marseilleből küldöm neked ezt a levelet. A
»Bulwark« angol páncélos hajó első tisztje vagyok. Robertson William
néven teljesítek itt sok év óta szolgálatot. Ha most írok neked, csak
azért teszem, hogy fiúnk érdekében adjak egy utolsó életjelt és hogy
vezekeljek végre azért, amit vétkeztem. Az ég irgalmas volt hozzám és
addig tartotta meg életemet, amíg az elég értékes lett ahhoz, hogy
megsemmisítésével megfizethessek azért, amivel hazámnak, neked és
mindenekelőtt fiamnak tartozom. Ne kérdd, hogyan lesz. A király tudja és
ő beszélni fog veled. Én pedig remélem, hogy a király kegyes lesz és meg
fogja bocsátani, amit cselekszem. Miután ez utolsó levelem, mely rólam
valaha még életjelt adhat, tehát mellékelem hozzá azokat az okiratokat,
melyek neked rendelkezési jogot adnak New-Yorkban, a Trust Company-nél,
a Fifth Avenuen elhelyezett vagyonom felett. Nagy összegről van szó.
Huszonkilenc év alatt takarítottam meg. Kérlek, utaltasd át magadnak ezt
a pénzt az amerikai nagykövetség útján és meghatalmazlak, hogy saját
belátásod szerint fordítsd Istvánunk javára. Most pedig búcsúzom. Te is
épen olyan nehéz életre tekintesz vissza, mint én. Bűnöm téged is
megfosztott minden napsugártól. De olvasom az újságban, hogy van viszont
egy nagy boldogságod, mely mindenért kárpótol, amit ellened elkövettem:
gyermekünk, István.
Mennyire szeretném egyetlenegyszer látni! Hogy ezt nem tehetem, az talán
legsúlyosabb bünhödésem. Nem akarok ellágyulni. Szilárd maradok
mindenkivel szemben, leginkább önmagammal szemben. A király hívni fog
téged, amikor itt lesz az ideje. És akkor elolvastathatod ezt a levelet
Istvánnal és átadhatod neki apjának áldását.
A te képed mindig velem volt. Az ég tartson meg téged fiúnk számára. És
Isten áldd meg a királyt!
Gondolj rám, mint egy halottra, akit megint szeretni szabad.
Utoljára üdvözöl
férjed
Arnóthy Ferenc gróf.«
A szemei belefájdultak az olvasásba, mert idegei felmondták a
szolgálatot és látása előtt összefolytak a betűk. Nagynehezen lenyelt
egy korty vizet. De belátta, hogy nem veheti tovább igénybe a nagykövet
szíves türelmét. Minden erejét össze kellett szednie, hogy el tudjon
menni. Kézitáskájába tette a levelet és az okiratokat. Azután kezét
nyújtotta a nagykövetnek és köszönetet mondott neki. Az kikísérte
szobájából és mivel látta ingadozó járását, tehát lekísértette a
legközelebbi kocsiállomásig.
Hazaérve annyira ki volt merülve, hogy kénytelen volt ágyba feküdni.
Láza volt, a feje tüzelt. A szolgáló ajánlkozott, hogy orvosért megy, ő
azonban hevesen tiltakozott. Semmi feltűnés. Ha a főhadnagy úr hazajön,
mondják neki, hogy egy kissé lefeküdt, de estére felkel. Az volt a
legfőbb gondja, hogy csak a fiú meg ne tudjon valamit.
Össze volt törve. Haldoklónak érezte magát. Sírni szeretett volna,
keseregni a búcsúlevél miatt, melyet kapott és amelyet ebben az életben
már nem remélt, nem várt soha. Akit már halottnak vélt, itt állt előtte,
mint életrekelt óriás, mint kísértet és annyira megrémítette, hogy alig
tudta felfogni azt, amit olvasott.
Kézitáskáját a levéllel vánkosa alá tette. Ez máskor nem volt szokása.
Most azonban félt, hogy hivatatlan kezekbe kerül és kirepül belőle
világgá a féltve őrzött rettenetes titok, mely fiának mindenébe, talán
életébe is kerülhet.
Ez pedig mint boldog ember és újdonsült százados ott ült menyasszonya
mellett és annak szüleivel együtt várta, hogy mikor jön oda anyja. Mikor
besötétedett és még mindig nem jött, nyugtalankodni kezdtek és
menyasszonya azt javasolta, hogy menjenek együtt oda megnézni, nem
esett-e valami baj. Ott a szolgálótól hallották, hogy a századosné nem
jól érzi magát és lefeküdt. Ijedten beszaladtak hozzá, aki fáradt
mosollyal fogadta őket:
– Ne aggódjatok, gyermekek, – szólt, – öreg emberen efféle megesik. Már
jobban vagyok. Egy kis gyengeség fogott el. Talán az utóbbi napok
izgalmainak következménye.
Ez hihetőnek látszott. Kérték, hogy maradjon az ágyban, amíg egészen jól
nem érzi magát. István simogatta hideg kezét és így szólt:
– Talán meggyógyít az öröm. A király megint kegyes volt hozzám és
előléptetett századossá.
Fölkelt, haptákba vágta magát az ágy szélén, szalutált és tréfásan
jelentkezett:
– Jelentem alásan, Arnóti István százados.
Erre felragyogtak a fáradt szemek.
– Édes, édes fiam! Máris százados lettél.
– Bizony, anyuskám. Most apa rangjában vagyok. Van most egy új
századosod.
– Egy új századosom. Az ég nagyon kegyes hozzám.
– És most már nemsokára meg is fogunk házasodni. Hadilakodalmat csapunk.
– Igen, hadilakodalmat, – kiáltott a leány, – mert különben Istvánból
már tábornok lesz és én még mindig csak menyasszony maradok.
– Csacsikám, – szólt a férfi, – olyan hamar nem lesz az ember generális.
Gyere, menjünk ki a szobából, anyuskát fárasztjuk, visszamegyünk
hozzátok és ott töltjük az estét.
Elbúcsúztak és mentek. Az asszony pedig hallgatódzott, amíg lépteit a
lépcsőházban hallotta. Még az utcáról is felhallatszott vidám, hangos
nevetése. És ez végre meghozta lelki kínjára a megváltást. Perzselő
szemei megnedvesedtek, előtörtek a könyek és elmostak minden kínt, mely
lelkét ostromolta.


XIV.
A »Bulwark« szenet rakodott és legénysége most azzal volt elfoglalva,
hogy kőporral, seprővel, ronggyal és tűzifecskendők vízsugarával
megtisztítsa a fedélzetet a rárakódott szénportól.
A hidegben is mezítláb, térdig feltűrt nadrágban álltak a fedélzet
deszkáit öblögető hideg vízben és teljes erejükből súroltak, nehogy
egyetlenegy megmaradt széndarabka az élesszemű első tisztnek alkalmat
nyújtson az órák hosszat tartó nehéz munka megismételtetésére.
Mert sir Robertson meg szokta ezt tenni kíméletlenül. A »Bulwark«
fedélzetének ragyogni és csillogni kellett. Ott mindig a legnagyobb
tisztaság uralkodott.
Sir Robertson lenn volt az iskolakajütben és hallgatta azt az előadást,
melyet a hajózási tiszt tartott a kadéteknek. Az óra végeztével
Robertson eldefilíroztatta maga előtt a kadéteket, amíg egy Wilson Henry
nevű egészen fiatal gyerek, egy aranyszőke hajú, kék szemű fiú elébe
jutott. Azt megállította. A kadét belepirult az ijedtségbe. Bár ő volt a
legfiatalabb, mégis ő követte el a legvadabb csínytevéseket. Nem
gonoszságokat, hanem mindenféle vidám ugratást, viszonzásul az idősebb
bajtársak ütlegeiért és bokszjaiért. Mert azok bizony régi angol
tengerészszokás szerint nem nagyon gyengéden bántak a legfiatalabbal.
Az iskolakajütben lévő tengeri kadétek hallották, amint sir Robertson
így szólt:
– Gyere csak velem, Wilson Henry, a kajütömbe.
Tegezte valamennyit, ha neki úgy tetszett. Mint első tiszt és
rangidősebb, megengedhette ezt magának. A kadétek közt pedig mint
futótűz elterjedt a hír, hogy a vén tengeri véreb megcsimpaszkodott
Wilsonba és most lesz annak nemulass. Az öregnek bizonyosan megint
besúgott valaki valamit.
De sir Robertson ezúttal nem hallgatott semmiféle besúgóra. Anélkül is
úgy ismerte a kis lenszőke fiút, mint örökös csintalankodót. Ez most úgy
állt elszontyolodva sir Robertson tiszti kajütjében, mint egy lefülelt
nyúl és várta azt a néhány cirógatást, melytől fel találnak dagadni az
orcái. Látta, amint a félelmetes feljebbvaló az íróasztalához ment és
levelet írt. Mikor elkészült, odaadta az írást a fiúnak és így szólt:
– Most veszed a cókmókodat és három hónapra elhagyod a hajószolgálatot.
Három hónap alatt szárazföldön, a kadétiskolában ki fogod pótolni
hiányos elméleti készültségedet és azután kissé több komolysággal fogsz
visszajönni a fedélzetre. Itt van a parancsnokságnak szóló levél.
A kapitánynak és helyettesének, az első tisztnek jogában állt, egy
kadétet visszaküldeni az iskolába. A gyereknek könnyek tolultak a
szemeibe. Ez rosszabb volt mindennél, amit várt.
– Mért állsz még itt? – hangzott keményen.
Zokogva hebegett a fiú:
– Bocsánat, sir, de-de mi-mivel ér-érdemeltem ezt a-a bün-büntetést?
– Először is nem büntetés, hanem arra való, hogy tanulj. Másodszor pedig
tegnap este, mikor hálószobátok ajtajánál álltam, nagyon felhevültél
Németországért és a német hajókat legalább is egyenértékűeknek mondtad
az angolokkal. Igaz ez?
– Igenis, sir. De ezt csak azért tettem, hogy az idősebbeket ugrassam.
Úgyis mindig »dutchman«-nak (német embernek) szidnak.
– És miért?
– Mert… mert… anyám születése szerint német.
Robertson kemény arca hirtelen ellágyult. Durva keze végigsimította a
fiú selymes haját.
– Tiszteltetem anyádat és mondd meg, hogy én küldtem neki haza a fiát.
Nem fogod elfelejteni?
– Nem, sir Robertson.
– Hát most menj… légy boldog.
Volt hűhó a kadétszobában, mikor meghallották a legfiatalabbiknak
büntetésnek vélt áthelyezését. Minden hangnemben szidták sir Robertsont
és az angol tengerészkáromkodások egész szótárát rázúdították.
Hirtelen egy füttyentés. A megbeszélt jel. Jön egy feljebbvaló. Sir
Robertson volt. Belépett és a kadétek előírás szerint felálltak székeik
mellé. Kurtán köszönt és odament az elsőhöz:
– Van a családjában, apai vagy anyai ágon német rokona?
– Nincs, sir.
– Igazat mondani. Rendőrileg kikutattatom és ha hazudott, szigorú
büntetést kap. Előléptetésébe kerülhet.
Így ment egyiktől a másikhoz. Négyen voltak, akik bevallották, hogy
anyjuk, vagy távolabbi rokonuk német. Ezeket kajütjébe hívta, nekik is
olyan leveleket adott, mint a kis Wilsonnak és nagy bánatukra őket is
visszaküldte szárazföldre, a kadétiskolába.
Bejárta a hajót a hír, hogy Robertson a legveszedelmesebb németfaló és
valóságos vadászatot rendez a fedélzeten mindazokra, akiknek a
németséghez valami közük van. Mikor a kapitány hallott erről, őlordsága
felkacagott. De végtére is érthetőnek találta, ha első tisztje a
Németország ellen folytatott harcban csak angol vérű harcostársakra
akarta rábízni magát.
Másnap felhangzott a jelzés: fel a horgonyt és a »Bulwark« a hajók és a
parti erődök tisztelgése közben elhagyta a southamptoni kikötőt.
A kapitány pedig kajütjében ült sir Robertsonnal és megbeszélte vele az
admiralitástól nyert ütközeti parancsot, mely elsősorban a németek
megszállotta belga part bombázását írta elő és azután cserkészést az
Északi-tengeren, lehetőleg Bremerhavenig.
A »Bulwark« páncélos orra az angol csatorna szürkésbarna hullámait
hasogatva, éjféltájt elért Zeebrügge magasságáig. Ez volt reggel,
mihelyt tiszta lesz a láthatár, bombázandó és ha lehet, megsemmisítendők
az ott felállított német ütegek. A dünákon rejtőzködő német megfigyelő
őrszemeknek semmi el nem árulhatta a teljes sötétségbe burkolt »Bulwark«
jelenlétét.
A hajón nem volt szabad világot gyújtani és csak belsejében, a tisztek
kajütjeit és a gépházat világította meg a beburkolt lámpák gyenge fénye.
Reggel öt óra felé, mikor az őrséget tartó tiszt utoljára mászta meg a
lőszertárból és a gépházból felfelé vezető meredek vaslétrát, a második
harci fedélzeten beleütközött sir Robertsonba. Egy kinyitott ágyúrés
előtt állt, távcső volt nála és a szürke ködgombolyagon keresztül
igyekezett a partot felfedezni. Észre is vette. Gyenge kék sáv alakjában
emelkedett ki balfedélzet irányában a láthatárról.
Az őrtiszt köszönt és megkérte, engedné, hogy ő is egy pillantást vessen
a partra. Sir Robertson odaadta neki a látcsövet és különös
hangsúlyozással mondta:
– Csak nézze meg jól azt a szárazföldet, hadnagy úr. Biztosabb talaj az,
mint ez itt a talpunk alatt.
– Bocsánat, sir, – felelt a tiszt, – de én ezt a páncélos fedélzetet,
melyen önnel itt állok, jelentékenyen kevésbé veszélyesnek tartom, mint
odaát a német ütegek hadállását. Mi nagyon rossz célt nyújtunk.
– Lehet, – szólt Robertson furcsa nevetéssel, – egy óra mulva kezdődik a
pokoli tánc.
– Toronyágyúink már alig várják, hogy végre egyszer megmutathassák
erejüket az ellenségnek – felelt a tiszt.
Sir Robertson nem szólt többé semmit, hanem kajütjébe ment. Az asztalon
maga elé tette az óráját és melléje azt a bécsi lapot Arnóti István
arcképével. Azt nézte mozdulatlanul.
Mint gyöngysoron a színes gömbök, úgy sorakoztak egymás mellé a percek.
Hirtelen végigcsilingelt az egész hajón a legénység fölkeltésére szánt
csengetyű éles hangja. Ezerkezű élet mozgolódott az angol páncélos sötét
gyomrában. Mindenki a maga helyére sietett. A fűtők friss szenet
lapátoltak a kazánok alá a nagy rostélyokra. Félmeztelen testük véresnek
látszott a nyitott tűzhelyeken izzó parázs fényében, lapátaik nagy
robajjal szórták a szenet a fellobogó lángok közé.
A gépházzal egy vonalban fekvő, nagy, kétszeresen páncélozott
lőszerkamrákban folytonosan csikorogtak a hajóütegekhez vezető felvonók,
melyek felszállították a halálthozó gránátokat.
Ott fenn az ágyúkat töltötték; ez volt az a pillanat, amikor sir
Robertson végigment az ütegfedélzeteken, látszólag mindent megszemlélve.
Most fogják azok az átkozott németek meghallani a »Bulwark« ágyúinak
feltátott torkaiból a tenger urának, Angliának hatalmas szavát.
Tiszta fényében felkelt a nap, tükörképe egymásba futó, vörös sávokat
rajzolt a vízre. A szürke hullámhegyek közt úgy festettek, mint
vérpatakok.
A parton most felfedezték az angol páncélost. Néhány tompa dördülés.
Őlordsága a parancsnoki hídon állt és megfigyelte, a német gránátok
mennyi távolságra csapnak le az angol hajótól.
Nyugodt lehetett. Nem közelítették meg veszedelmesen. A »Bulwark« még
lőtávolukon kívül feküdt.
De az ő toronyágyúi nem feküdtek a lőtávolon túl. Azok innen is képesek
voltak rettenetes vasvetést szórni oda a szárazföldre és hivatva voltak
rá, hogy halálos jóreggelttel vigyék meg a németeknek az angolok
válaszát.
Őlordsága biztos volt a győzelemben. Nem tudta, hogy közelebb, mint
várhatná, közvetlenül a háta mögött állt a halál. Ott sétált a
fedélzeten. Láthatatlanul kísérte Robertsont. Ez lemászott a lőszertárba
és ott állt középen. Mereven, mozdulatlanul, mintha ő is acélból lenne,
akár a körülötte felhalmozott lövedékek. A lenn dolgozó legénység
kétszeresen is megfeszítette erejét, hogy kicsikarja a rettegett első
tiszt dícséretét.
Villámgyorsan lehúzták a nehéz gránátokról a burkot és erős matrózkezek
beállították őket az acélfelvonóba. Egyiket a másik után. Mintha
szivarokat csomagolnának.
Megszólalt a telefon.
A szolgálattevő tiszt, aki a hallgatót füléhez emelte, sir Robertsonhoz
fordult:
– Bocsánat, sir, őlordsága jelenlétét kívánja a parancsnoki hídon.
– Mondja, hogy rögtön jövök.
A tiszt belemondta a készülékbe. Ott fenn egy tiszt átvette az üzenetet
és közölte őlordságával:
– Sir Robertson rögtön jön.
De ő még lenn maradt… Micsoda őrületes, borzalmas rémület fogta el
hirtelen azt a tisztet ott lenn a lőszertárban? Miért álltak a
szolgálattevő matrózok halálra váltan, a rettegés miért fojtotta
torkukra a szót? Mért akartak hangos, rettenetes, förtelmes ordításban
kitörni? És mért markolta meg nyakukat a halál jéghideg csontkeze?…
Őlordsága így szólt a második tiszthez:
– A toronyágyúk tüzelésre készen.
Ekkor… Sir Robertsonnak egy melinitbomba volt a kezében. Magasra emelte
és ugyanakor, amikor fenn elhangzott ő lordsága parancsa, így kiáltott
fel:
– Éljen Németország, éljen az osztrák-magyar monarchia, éljen
Magyarország, az én édes hazám. Le a »Bulwark«-kal.
Ez volt ott lenn az utolsó emberi hang.
Azután a bomba lerepült a páncélpadozatra… egy kemény, kurtacsengésű
nekivágódás… és öröksötét éjszakára nyíltak a halál kapui… az őrületnek
százezernyi tagolatlan hangja… százezer hatalmas, eget ostromló
mennydörgés… A másodperc töredéke és a kék ég felé tajtékzott egy
rettenetes, irtózatos oszlop: tűzből, gőzből, vasból, néhány száz
széttépett emberi testből… Mint egy vulkán váladéka, nyílegyenesen
felszállt vagy ezer méternyire a levegőbe és azután lehullt mint véreső,
egybevegyűlve a feneketlen tenger vizével.
Vadul felforrt a megkorbácsolt víz. Széjjelrohantak a habok. Megijedtek
a háborútól, emberkezek borzalmas művétől. Sehogy sem akartak megint
összeölelkezni… Veszett örvényben, forgatagban mindig újra és újra
megkergették egymást. Amíg végre ismét felülkerekedett a víztömeg
ősereje.
Üres volt a tenger színe ott, ahol Anglia páncélóriása állt. A hullámok
megint régi, zúgó nótájukat dalolták. Játszadoztak ezernyi kis
faszilánkkal, húsdarabbal, ruhafoszlánnyal, megannyi hírnökével ő brit
felsége páncélos cirkálójának, mely megsemmisült.
A szárazföldön visszafojtott lélegzettel, sápadt irtózattal nézték a
pokoli pusztulást németek és angolok és nem tehettek semmit, hogy a
veszedelmet elhárítsák. Berlinben, Bécsben, Budapesten már délfelé
megtudták távirataikból a lapok, hogy a »Bulwark« elpusztult és senki
sem tudott rá magyarázatot.
Csak Bécsben volt egyetlenegy ember, az állam legelső embere – népeinek
vezére ebben a nagy időben, aki komoly tekintettel nézte a táviratot,
mely épen most közölte vele a »Bulwark« megsemmisülését… és ő tudta…


XV.
A professzor dühösen jött haza. Derék, öreg házvezetőnőjének rémületére,
becsapta az előszoba ajtaját és odakiáltotta neki:
– Senkinek sem vagyok itthon. Ebéd nem kell.
Aztán bement a dolgozószobájába és az asszony hallotta, amint
nyughatatlanul fel és alá rohant.
Felkereste volt Kohut hadnagyot és megkísérelte a gondnok ügyét békésen
elintézni.
És ekkor megtörtént az a hihetetlen dolog, hogy ez a fiatal ember vele,
az öreg, tapasztalt és tekintélyes tanárral szemben olyan fennhéjázással
lépett fel, mely mélyen megsértette.
– Semmi okom sincs – mondta a hadnagy – Arnóti István jelenlegi százados
úrral szemben tanusított viselkedésemet megváltoztatni. Ellenkezőleg.
Mihelyt a százados úrral találkozom, be fogom neki bizonyítani, hogy
vannak még tisztek, akiknek elég becsületérzésük van egész testükkel
helytállni karukért. Időközben még részletesebben tudakozódtam az Arnóti
család felől és arra a megmásíthatatlan eredményre jutottam, hogy Arnóti
százados igenis a hazaárulásban erősen gyanus és annak idején ezért
elmenekült Arnóthy Ferenc századosnak fia. Ön, tanár úr, nem várhatja,
hogy ilyen ember fiát érdemesnek méltassam arra, hogy a mi nagy
hadseregünk tisztjének elismertessék. Ilyen ember nem odavaló. Minden
eszközzel azon leszek, hogy ez a méltatlan elem, mint tiszt, eltünjön a
szereplés teréről.
Erre a professzor, akit ezek a szavak mérhetetlenűl felizgattak, nem
tudta magát visszatartani és így felelt:
– Becsületemre mondom, hogy téved. Ön azt véli, hogy jogában van, pedig
nincs. Magam is részletesen tudakozódtam és bizonyos vagyok benne, hogy
az én összeköttetéseim ilyen esetben messzebbre ágaznak, mint a hadnagy
úr összeköttetései. Ha ön tehát adott szavam után is kétségbevonja, hogy
Arnóti István százados a hadsereg tisztikarának csak becsületére
válhatik, akkor, legnagyobb sajnálatomra, nem lehet önhöz több szavam.
Ezt egyenes sértésnek kellene tekintenem.
A hadnagy gúnyosan, sőt megvetően mosolygott, vállát vonogatta és
közömbösen cigarettára gyújtott. Csak egypár pillanat múlva felelt:
– Nem értem, tanár úr, miért vesztegeti még nálam drága idejét. Ismerjük
kölcsönösen egymás felfogását és ha sértve érzi magát, rendelkezésére
állok.
A professzor legszívesebben azt mondta volna rá:
– Maga ostoba tacskó.
De annyira mégis uralkodott magán, hogy minden választól tartózkodott és
hazament.
Most azon gondolkozott, hogyan járjon végére a dolognak. Ezt az embert
meg kell győzni. De hogyan? Fel és alá rohant a szobában és töprengett.
De nem mutatkozott kiút. Alapjába véve, bármily nevetségesnek látta,
tényleg ugyanabban a helyzetben volt most, mint a gondnok és
tulajdonképen segédeit kellett volna Kohut hadnagyhoz elküldenie.
Leült az íróasztala elé, keresztbe tette lábait és idegesen dobolt az
asztal lapján. Szemei nyugtalanul siklottak végig a kéziratokon,
papirosokon, a vaskos köteteken és azután az íróasztal fölött lévő falra
terelődtek, ahol a király életnagyságú képe függött. Erre tapadt a
professzor tekintete, gondolatait a király személyére terelte valami
varázslatos erő. Idegessége elhagyta. A kép nyugalma átszállt reá.
Egyszerre tudta, mit kell tennie. A király segítségét kell kérni. A
királynak, az ország legelső emberének, kell megszólalnia.
A professzor elővett egy ív papirost, tollat ragadott és belekezdett egy
felségfolyamodványba. Szépen sorra elmondta, hogy miért kéri az uralkodó
segítségét. Majdnem egy óra hosszat tartott a munka, amíg az eset az ő
megszokott világos fogalmazásában papírra volt téve. Akkor elment és
postára vitte a levelet. Mikor visszajött a postáról, épen az esti
lapokat kínálgatták. A »Bulwark« angol páncélos cirkáló elsülyedése volt
a hangosan kikiáltott napi esemény.
A professzor vett egy újságot és elolvasta, hogy a »Bulwark« angol
csatahajó milyen titokzatos módon pusztult el néhány másodperc alatt,
nyilván lőszertárának felrobbanása folytán. Ámbár az a feltevés sincs
kizárva, hogy a hajóóriás egy német tengeralattinak esett áldozatul.
Közelebbi jelentések lapzártáig még nem érkeztek. Máskor a professzor
bizonyára nagyon megörült volna ennek a hírnek, ma azonban nagyon
közömbösen vett mindent. Olyan vad haragra kelt Kohut hadnagy ellen,
hogy legszívesebben a tettlegességhez folyamodott volna.
Arnóti István is elolvasta a »Bulwark«-ra vonatkozó jelentést, amikor
odahaza asztalnál ült anyjával. Felolvasta a hírt anyjának is és még
végére sem ért, amikor legnagyobb ijedelmére látta, amint az öreg
asszony halotthalványan visszahanyatlik székében, nyilván ájulásba esve.
De csakhamar magához tért. Fia előtt titkolni akarta mély
megindultságát. Hiszen egybevetve a kapott levél tartalmát ezzel a
hírrel, tudta, hogy most drága halottért kell gyászt öltenie. És nem
csak neki, hanem fiának is, aki még mindig gyanutlanul halad az élet
útján, míg apja most a halál országába tért.
Istvánt nagyon megijesztette anyjának állapota. Orvost akart hívni. De
az asszony ellenezte és boldog volt, amikor elég erősnek érezte magát,
hogy fia előtt megint eltitkolhassa a valót. Pedig ugyancsak nehezére
esett!
Alig hagyta el a fiatal ember a szobát, anyja keservesen felzokogva az
asztalra támasztotta fejét és vigasztalhatatlan fájdalmát belesírta a
magányba. Rettenetes küzdelmet vívott. Meghalt a férje, fiának apja. És
ő vidám tettetéssel tegyen úgy, mintha nem történt volna semmi. Nem
hallotta, amint fia visszajött a lakásba. Valamiről megfeledkezett.
Utasítást adott a szolgájának. A folyosón megállt és hallgatódzott.
Mintha sírást hallana?… Figyelt… Nem, ez nem csalódás… ott az ebédlőben.
Ez csak az anyja lehetett. Benyitott és most már nem segített az sem,
hogy az asszony felugrott, rábámult és aztán: erőszakot téve idegein,
mosolyra kényszerítette magát. Odament hozzá, letette a sapkát és a
kabátot és leült melléje:
– Kérlek, édes, jó anyám, te titkolsz valamit előttem, téged valami nagy
bánat ért… hát nekem nem szabad tudnom róla?
Az asszony tagadólag intett:
– Édes Istvánkám, nincs énnékem semmi bajom. Csak a saját gyengeségem
ríkat meg. Nem szeretnék megbetegedni.
Fürkészve nézett rá a fiú. Az asszony nem tudta elviselni tekintetét.
Lesütötte szemét. Ez felbosszantotta:
– Ez mégse való, anyuskám. Nem tévedek. Meg fogod nekem mondani az
igazat. Mi történt?
Az asszony összeharapdálta ajkait, hogy visszafojtsa a sírást.
Töprengett. Már azon is gondolkozott, nem legjobb lenne-e mindent
bevallani. Bele is akart kezdeni az elbeszélésbe, de nem, az utolsó
pillanatban mást gondolt… az ő boldog fia ne tudjon semmiről. Az a
borzasztó tudat, melyet anyja keblébe temetett, számára maradjon örök
titok.
– Hát nincs számomra semmi mondanivalód?
– Ne kínozz, István. Nincsen semmi.
A folyosón megszólalt a csengő. Hallották, amint a szolgáló ajtót
nyitott és a szobába becsengett Bechner Hedvig kedves, vidám hangja:
– Hol a vőlegényem?
Rögtön be is rontott a szobába. Csillogó szemekkel, kipirosodott
orcákkal a tél üde, friss és mégis melegítő lehelletét hozva magával.
Nyilván nem vette észre a nyomott hangulatot, üdvözölte Istvánt és
elmesélte a »Bulwark« esetét.
– Olvastam már, kedves Hédi, – felelt István, – örülök, hogy eljöttél. A
felség katonai irodájába kell mennem. Megint alkalmas vagyok a
szolgálatra. Jelentkezni akarok. Addig viseld gondját anyámnak, aki
megint rosszul érzi magát. Holnap talán indulhatok mint futár a német
főhadiszállásra.
– Már megint el akarsz hagyni?
– Boldog vagyok, Hédikém, hogy megint szolgálhatom királyomat és
hazámat.
A lány megcsókolta és így szólt:
– Csacsi vagyok, István. Mindig elfelejtem, hogy háború van és szükség
van terád is, mint minden férfira.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 12
  • Parts
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 01
    Total number of words is 3870
    Total number of unique words is 1954
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 02
    Total number of words is 3825
    Total number of unique words is 1898
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 03
    Total number of words is 3875
    Total number of unique words is 1981
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    40.1 of words are in the 5000 most common words
    46.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 04
    Total number of words is 3989
    Total number of unique words is 2006
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 05
    Total number of words is 4002
    Total number of unique words is 1998
    30.3 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 06
    Total number of words is 3919
    Total number of unique words is 2021
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 07
    Total number of words is 3935
    Total number of unique words is 1978
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    48.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 08
    Total number of words is 3922
    Total number of unique words is 1950
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 09
    Total number of words is 3963
    Total number of unique words is 1875
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 10
    Total number of words is 3823
    Total number of unique words is 1850
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    43.1 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 11
    Total number of words is 3886
    Total number of unique words is 1955
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 12
    Total number of words is 3881
    Total number of unique words is 1856
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.