A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 10

Total number of words is 3823
Total number of unique words is 1850
31.7 of words are in the 2000 most common words
43.1 of words are in the 5000 most common words
49.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
tiszt volt és utóvégre olyan formában mondhatta meg a véleményét, amint
neki tetszett.
A legtöbb angol tiszt, aki hallott Robertson szavairól, nevetett ugyan
és azt mondta, hogy az öreg fél már a puskapor szagától, hanem azért jól
tudták ők is, hogy ami előttük áll, bizony borzalmas, félelmesen véres
munka lesz. Egy kicsit rettegett is attól mindegyik.
Másnap Robertson megint partra szállt. Az angol kikötőváros csúnya volt,
piszkos, szénsalaktól feketéllő utcáival. Egy személyszállító gőzös,
mely mellett el kellett haladnia, fogoly német matrózokat hozott.
Megállt, hogy szemügyre vegye a kékruhás fiúkat.
Milyen mások, mint azok az angol katonák, akiknek sorfala közt végig
kellett haladniok. Ezek a németek derült tekintettel, nem is foglyok
módjára nézelődtek szét a Tommy Atkinsek között. Robertson hallotta,
amint mulattak egymás közt az ángliusokon.
– Rajta csak, hősöcskék, – szólt egy német főkormányos egy angolhoz, aki
szidalmazta, – minket, néhány embert itt csak megtréfálhattok. De
várjatok csak, majd amikor a császárunk fog itt kiszállni, attól majd
megtanultok keztyűbe dudálni.
Az angol csak annyit értett belőle, hogy »Kaiser« de erre is már
puskatussal felelt. Mert a császár neve vörösposztó volt nekik. Azt
megtették számukra világ zsarnokának. Egy második Nérónak állították be
őt az angol újságok, amelyek mindennap kitaláltak rá valami hazug
utálatosságot, valami képzelt kegyetlenséget, úgy hogy már ő volt az
angol kisdedek mumusa. »Jön a császár!«
– Igen, igen, – gondolta sir Robertson és tovább ment, – el fog jönni.
Ne legyen gondotok rá. Csakhogy nem a gyerekeknek, hanem a férfiaknak,
azok közül is a legnagyobbaknak, a legfőbbeknek fogja a nadrágját
kiporolni. Elég soká tűrtem ezt a fajtát, ezt az utálatos féregnépet.
Az utolsó szavakat már majdnem hangosan mondta és maga is megijedt
vigyázatlanságán. Valaki meghallhatta volna.
Ekkor hangos kiabálást, szitkozódást, lármát hallott maga mögött.
Visszafordult és látta, hogy angol katonák a csőcselékkel versengve
kémeknek kiáltanak ki és durván szidalmaznak néhány polgári öltözetű
németet, akiket ugyancsak az a gőzös hozott mint foglyokat. Látta, amint
egy vénasszony, anélkül hogy a katonák meggátolták volna benne, az egyik
német embert arcul ütötte. Az angolok hangosan röhögtek hozzá. A hárpia
olyan nagyot ütött, hogy a németnek eleredt az orra vére. Jól öltözött,
intelligens külsejű öreg ember volt. Botra támaszkodva, nehézkesen
cipelte magát tovább. De az az ütés, mely őt érte, úgyszólván csak
jeladás volt a tömegnek. Most már mindenfelől ütlegelték valamennyi
fogoly németet és az angol katonák még az ujjukat sem emelték fel
védelmükre.
Erre már képtelen volt magát tovább türtőztetni. Visszament és a
megtámadott németek, meg a fenyegető néptömeg közé ugrott. Hangosan
rajok kiáltott:
– Elég, vagy közétek lövetek.
Rögtön csend lett. A katonák tisztelegtek, mihelyt látták, hogy
magasrangú tengerésztiszttel van dolguk.
– Mi történt itt – kérdezte az egyik Tommytól.
– A németek szidalmaztak minket angolokat.
Az öreg úr, akinek még mindig vérzett az orra, elébe állt, udvariasan
meghajtotta magát és folyékony angol nyelven így szólt:
– Engedje, uram, kijelentem, hogy közülünk egy sem mondott ki egy
szidalmazó szót. Minden ok nélkül támadtak meg és ütlegeltek bennünket.
Őszintén megvallom, uram, én tizenkét év óta élek egy angol gyarmaton
és, bár német vagyok, megszerettem Angolországot. De amit az utolsó
időben kiállottam, az leírhatatlan. Úgy tekintenek bennünket, mint egy
csomó kitagadottat, akin kitölthetik a mérgüket. Istenem, mi lett az
angol népből.
Sir Robertson a sapkájához emelte a kezét, szalutált és így szólt:
– Nagy sajnálkozással láttam az esetet. Higyje el, uram, vannak még
angolok, akik másképen gondolkoznak. Intézkedni fogok, hogy ezeket a
katonákat, önöknek elégtételül, megbüntessék.
Azután a feszesen előtte álló Tommykhoz fordulva:
– Parancsaitok ellenére a legnagyobb mértékben meggondolatlanul
viselkedtetek. Amit pedig nekem elmondtatok, az nem igaz. Magam
meggyőződtem róla, hogy hazudtatok. Mihelyt a foglyok elvonultak,
követtek engem a kikötő parancsnokához.
Nem mertek válaszolni. Ő pedig feszesen és szótlanul ottmaradt előttük,
amíg az utolsó fogoly is elhaladt. Akkor sorakoztatta az embereket,
vállhoz a fegyvert és élükre állva vezette őket a parancsnokságra.
A parancsnoknak nagyon kellemetlen volt a dolog. Ismerte ezeket az
eseteket, amelyek naponta megismétlődtek, anélkül, hogy angol részen
eddig valaki tiltakozott volna. Ez ma először történt. Mért is vitte az
ördög épen arra a »Bulwark«-nak ezt az első tisztjét.
A katonákat legszívesebben elbocsátotta volna egy megrovással, de sir
Robertson olyan arcot vágott, hogy a parancsnok elszégyelte magát
majdnem egyenrangú tiszttársa előtt és mégis csak szigorú zárkába
vitette őket. Amikor azonban ki volt mondva az ítélet, így szólt
Robertsonhoz:
– Az elzárt legénység nem lesz önnek nagyon hálás. Tisztelni kell
embereink dühét minden ellen, ami német. Ez elnézést érdemel.
– Sajnálom, uram, – felelt Robertson, – de nem osztom az ön véleményét.
Védtelen foglyokat a csőcseléktől bántalmazni, sőt ütlegelni hagyni, ez
ellenkezik a népjog rendelkezéseivel.
A parancsnok görcsösen rángatódzott, mint egy megtaposott hernyó. A
pokolba kívánta szeretett tiszttársát. Mégis védekezni próbált:
– A népjog rendelkezéseit előbb a németek szegték meg. Nekünk tehát nem
kell most már ahhoz tartanunk magunkat.
– Ezzel a felfogásával is szemben állok, parancsnok úr. Azért, mert az
ellenfelem csirkefogó, nekem még épenséggel nem kell szintén azzá
lennem. Már pedig az ön szavai körülbelül erre lyukadnának ki. Én eddig
angol létemre még mindig előkelő gondolkodásra és tisztességes eljárásra
törekedtem. Másra akar most oktatni?
– Sajnálom, sir Robertson, – felelt a parancsnok, – hogy
beszélgetésünknek ennyire éles fordulatot ád. A háború mindnyájunkat
idegessé tesz.
– Mi öreg katonák nem vagyunk alávetve az ilyen divatnyavalyának.
– De ön nagyon izgatott, sir Robertson.
– Szeretném látni, milyen izgatott lenne ön, ha Németországba kerülne
mint fogoly és ott ilyen gyalázatos bánásmódot kellene elviselnie. Akkor
igaza lenne, ha követné lapjaink példáját és hún csordának nevezné a
németeket. Rosszabbaknak dicsőséges szövetségeseinknél: a kozákoknál.
Az utolsó mondást gúnyos nevetéssel, dühös, szatirikus arckifejezésénél
kísérte Robertson. A parancsnok nagyon kényelmetlenül érezte magát, de
hogy mégis némi tisztességgel vonuljon vissza, még a következőket
mondta:
– Uram, ha ön újságokat olvasna, megtudná belőlük, hogy a mi
foglyainknak Németországban sokkal rosszabb a dolguk, mint a németeké
nálunk.
Erre Robertson felkacagott:
– Hiszen ön ostobaságokat beszél. Ha ezért felelősségre akar vonni,
rendelkezésére állok. Amit most mondott, azt ön maga sem hiszi. Mint
tengerésztiszt, olvastam útközben semleges lapokat. Teljesen tárgyilagos
és pártatlan közleményeikből ismerem a helyzetet. Ha parancsolja,
elküldöm önnek ezeket az újságokat, mihelyt visszamegyek a fedélzetre.
Amit ön mondott, annak ugyanis épen az ellenkezője áll. Azt hiszem, csak
előnyére válhatna, ha meggyőződnék róla, hogy a mi nagy angol lapjaink
milyen hazug módon ráncigálnak a sárba egy tisztességes gondolkodású
ellenséget. Ajánlom magamat, parancsnok úr.
Szólt, fejébe csapta sapkáját és elhagyta a hivatalt. Azzal tisztában
volt, hogy most a parancsnok személyében egy meglehetősen befolyásos és
elkeseredett ellenséget szerzett magának. De ez neki most mellékes volt.
Egy hónappal ezelőtt még bizonyára óvakodott volna így eljárni. Akkor
még további előléptetést remélt, hajóparancsnoki rangra tartott igényt.
De ez most mind a multé volt. Most csak egyetlen egy gondolata volt: a
háború.
Az a háború, melyet most egymaga akart megvívni az angol nemzet ellen.
Az a háború, mely végre módot nyújtott neki, hogy azt a becsületes
nevet, melyet egykor egy menthetetlen cselekedetével maga becstelenített
meg, régi ragyogásában visszanyerje. Csakis ezért élt tovább. Csak az a
remény tartotta mindezideig az élők között, hogy valamikor talán még
alkalma nyílik, a világ és önmaga előtt becsülettel kiérdemelni a
halált.
Most leszámolt mindennel. Reá nézve mellékes volt, hogy mit érhet el,
mit vívhat ki még magának. Hanem az ő vére… az ő megújult élete… fiatal
és hős tiszt, mint ő… azt fosztotta meg nevétől, azt fokozta le
tettével, az talán csak nagy nélkülözések árán tudta elérni, amivé lett.
Azon segítenie kellett és segíteni akart. Arra pedig csak a becsület
teljessége képesíthette. Feleségére gondolt, fiának anyjára. Igyekezett
magának róla képet alkotni. Bizonyára megvénült és megőszült. Megőrölte
a fiáért való gond. De azért mégis lehetővé tette, hogy tiszt lehessen.
Gondolatai hirtelen elakadtak egy ponton. Mintha ez a külföldön
eltöltött utolsó huszonkilenc esztendő egy lobbanással semmivé lett
volna. Angol tengerészegyenruha helyett régi ezredének parádés
kabátjában látta magát. A régi tiszti egyenruha. Ez hirtelen alapot
adott gondolatainak.
A fiából tiszt lett. Ezt mint megdönthetetlen tényt tudta az újságok
közleményeiből. És mégis lehetetlenségnek tűnt fel előtte. Képtelenség,
a fia egy… a vére egy… egy – erőszakot vett magának, hogy mégis csak
kimondja azt a rettenetes szót – egy hazaárulónak… és tiszt és a király
személyes szolgálatában áll.
Dühösen toporzékolt a járdán, úgy hogy az emberek ijedten elkerülték.
Azután élesen felkacagott és gyors léptekkel tovább ment. Ezen senki sem
segíthet. Amit megtett, rajta ragad, amíg a király szava le nem törli
róla. De ő meg fog szólalni…
A királynak most kellett kézhez venni azt a levelet, melyet a bécsi
amerikai nagykövetség útján hozzá juttatott. Kitekintett a kikötő
vizére. Kémények és árbocok erdején keresztül kereste a »Bulwark«-nak
messze kinn horgonyzó páncéltömegét. Ott feküdt a hajóóriás. Készen
Németországnak nekirontani, mindent elpusztítva, ami toronyágyúinak és
torpedóinak működési körzetébe kerül.
Az angol admiralitás parancsa talán már holnap kirendeli őket az
Északi-tengerre. Ott pedig a tengerészeti lord rendelkezése szerint
halált és pusztulást kell a hajónak vinnie mindenfelé.
Sir Robertson csendesen nevetett és most már egészen nyugodtan megtömte
a pipáját. Miután rágyújtott, bement a kikötőből a városba ebédelni.
Dél felé lehetett, mikor befordult az egyik főutcába. A rikkancsok
ellepték a járdát és éles hangon ordítottak valamit, ami a mindennapos
angol szenzációkkal ugyancsak furcsa ellentmondásban állt. A tömeg
összefutott és nem hitt a fülének. Jóformán verekedtek a lapokért,
melyeknek első oldalán vastag betűk hirdették:
»Német cirkálók bombázzák Scarboroughot.«
– Halló, – gondolta sir Robertson, – ez már aligha hazugság. – Tényleg,
ez nem lett volna az ő hazudozási módjuk szerint. Vett egy újságot,
bement a legközelebbi vendéglőbe, megrendelte az ebédet és olvasott.
Szorosan szeme elé emelte a lapot, nehogy valaki meglássa megelégedett,
örvendező mosolygását.
Azután összehajtogatta az újságot, végignézte a jelenlevő angolokat,
akik mind izgatottan, rémüldözve beszélték meg a hihetetlennek hangzó
eseményt, és ezt mormogta: Jön a császár.
Nem maradt egyedül az asztal mellett. Sokan voltak a helyiségben. Néhány
kereskedő igen udvariasan köszöntötte és az asztalához telepedett.
Kétségkívül nagy megtiszteltetésnek tekintették, hogy egy asztalon
ehetnek egy magasrangú tengerésztiszttel. Ő közömbösen evett és
hallotta, amint halkan Scarboroughról beszélgettek. Az egyik hozzá
fordult:
– Bocsánat, uram, ha zavarom. De ön talán az egyetlen, aki
felvilágosíthat bennünket arról, amit az újságok közölnek. Nem
méltóztatik-e ezt a német tengeri támadást újságíróink
képzelőtehetségének számlájára írni?
Kissé elmosolyodva felelt Robertson:
– Hát az igaz, hogy a mi lapjaink sok képzelőtehetséggel vannak
megáldva.
– Nekem is ez a véleményem, – felelt az angol kereskedő, – és épen ezért
nem hiszem, hogy német cirkálók lennének oly vakmerőek, hogy bombázzanak
angol kikötővárosokat.
– Miért ne?
A kereskedő és barátai csodálkozva néztek Robertsonra. A kereskedő végre
megszólalt:
– De hiszen épen ön mondta az imént, hogy a mi lapjaink sok
képzelőtehetséggel vannak megáldva.
– Persze, uraim, mert minden, amit belőlük eddig megtudtunk, ellenkezik
a valósággal.
– Ellenkezik a valósággal? Hát ön másképen tudja?
– Természetesen – mondta Robertson, hosszan nyújtva a szót és utána
nagyot húzva pipájából, melyre, befejezvén étkezését, épen most gyújtott
rá. – Különben nem beszélnék így. Tisztnek nem szabad könnyelműen
dobálódzni a szavakkal.
– Hát ön nem hisz flandriai győzelmeinkben és flottánk sikereiben az
Északi-tengeren?
– Megfelelek önöknek, uraim. Ami lapjaink azt jelentették, hogy az
oroszok útban vannak Berlin felé, tényleg pedig csak mint foglyok
érkeznek oda. Igaz, hogy százezrével.
– Milyen számot mondott, uram?
– Néhány százezer, uraim. A többi orosz, aki még nincs elfogva, valahol
Lodz és Varsó körül fekszik. És tovább nem is fognak jutni. Ami pedig a
franciákat illeti, hát Joffre tábornok ugyan ég a vágytól, hogy kiüzze a
németeket az általuk megszállt francia tartományokból, de hát nincsenek
meg a hozzávaló katonái. Az igazság az, hogy francia is már egypár
százezer ül Németországban mint fogoly. Belgiumról, uraim, mely mint
német tartomány már német közigazgatás alatt áll, talán szólanom sem
kell. Az a mi expediciós seregünk, melyet Belgium segítségére küldtünk,
ezidőszerint felénél is kisebbre összeolvadva fekszik az Yser-csatorna
előtt és nagy kérdés, nem lenne-e okosabb, ha hazajönne Angliába. Mert
nekünk idehaza nemsokára nagyobb szükségünk lehet katonákra, mint
Franciaországban.
A kereskedők rémüldöztek. Hisz ez még sokkal rosszabb volt, mint ahogy
akárki elgondolta volna.
– Hát ön azt hiszi, hogy a németek átkelnek Angliába?
Sir. Robertson vállait vonogatta:
– Uraim, háborúban mindenre készen kell állni. Hiszen önök épen most
olvasták, hogy a németek, noha hajóhadunk, melyet immár húsz év óta van
szerencsém szolgálni, a világ leghatalmasabb flottája, ma reggel mégis
eredményesen bombáztak néhány angol kikötővárost.
– Hát ez az ön nézete szerint csakugyan megtörtént?
– Egészen bizonyosan.
– Akkor nem értem flottánkat. Bocsásson meg, uram. Hát minek van annyi
hajónk?
– Erre már engedje el a választ – szólt Robertson. – Mi megtesszük a
kötelességünket és ez önnek legyen elég.
– Hallatlan – kiáltott a kereskedő. Anélkül hogy sir Robertsonnal
törődött volna, megvitatta barátaival, hogy milyen rosszul vezetik az
angol flottát. Sir Robertson felkelt és elment.
Megundorodott ettől a környezettől. Ettől a nagyzoló kalmárszellemtől,
mely aranyaival, amelyeken páncélos hajókat építtet és tart fenn, az
egész világon uralkodni akar. Fenntartja pedig olyan legénységgel,
melyet a földkerekség minden országából szed össze. Úgy mint annak
idején a kalózok, akik ugyancsak így verődtek össze, hogy a tengerek
rémei legyenek.
Sir Robertson visszament a kikötőhöz, beült egy csónakba és kieveztetett
a »Bulwark«-hoz. A kis ladik megállt a hajó falánál, úgy álltak egymás
mellett, mint egy kis dióhéj egy ősvilági szörnyeteg mellett. Vastag
páncélbőr fedte ezt a szörnyeteget, tengerek rémét, mellyel senki sem
bírhat.
És mégis!… Egy magános ember állt ott a fedélzeten… első parancsnoka a
páncélos óriásnak… És számára nem volt a »Bulwark« más, mint egy díszes,
dicsőséges koporsó…


XIII.
Három napot és három éjszakát vett igénybe az Arnóti István számára
végtelennek tetsző utazás a sebesültszállító vonaton. Sok állomáson
megálltak. Mindenütt várta a vonatokat a lakosság. Ételt, italt,
dohányt, ajándékokat hozott a sebesülteknek. Mindenki igyekezett
fájdalmukat enyhíteni. Arnóti István minden egyes állomáson megpróbálta,
nem juthat-e valami gyorsabb alkalmatossággal tovább. Az állomások
katonai parancsnokai szívesen lettek volna a király futárjának
segítségére, de nem volt rá lehetőség. A sínek alig bírták a
szállítmányokat a harctér felé és a harctér felől. Gépkocsi sem volt
kapható. A főhadnagy türelmetlensége mellett is kénytelen volt
beletörődni a változhatatlanba és azzal vigasztalódott, hogy hiszen
sebesült állapotban úgy sem tehetne még szolgálatot, a karja pedig épen
úgy gyógyul itt útközben, mint otthon valamelyik kórházban.
Igaz, hogy valami nagy kényelemről szó sem lehetett. Aki egypár órára ki
akart nyújtózkodni, annak meg kellett várnia, míg rákerült a sor. Akkor
lefekhetett a kocsi padlójára, az útitársak lábaihoz, minden kocsiban
kettő fért el, szalmára és takarókba ágyazva. A többi pedig vigyázott,
hogy az alvókat valahogyan fel ne rugdossa. Mindössze négy óráig tartott
ez a pihenés, de elég volt ez is, mert az emberek már hozzászoktak és
sem a zakatolás, sem a rossz levegő, sem a többiek beszélgetése meg nem
zavarta álmukat.
Még ezek boldogak voltak a súlyos sebesültekhez képest, akik a
kórházakká alakított teherkocsikban voltak elhelyezve, szalmaágyon két
sorban fekve egymás mellett. Mozdulni sem tudtak, ember ember hátán
feküdt, fájdalmukat panasz nélkül tűrték és ha valamelyik
egyszer-másszor mégis felsóhajtott, megsajnálta a többi, mert tudta,
hogy szenvedései tűrhetetlen fokra hágtak.
Végre mégis Bécsbe érkeztek.
Ott, ahol máskor a megérkező utasok árja szokott a pályaudvarról
kihömpölyögni, most hosszú sorban álltak a hordágyak, mellettük orvosok,
ápolónők, szanitéckatonák, lenn az északi pályaudvar alatt pedig a
szokásos autók, fiákerek és szállodai omnibuszok helyett a betegszállító
kocsik sorakoztak. A nézőközönség megilletődve, csendben nézte, hogy
mint szállítják el a hordágyra fektetett sebesülteket. Hányan vártak
ott, belebámulva minden fiatal arcba, melyet eltorzított a fájdalom és a
nélkülözés, remélve, hogy egy régóta hírt nem adott kedvesüket fedezik
fel az érkezők között.
Milyen gyötrelmeket szerzett ez a háború. És mégis mindezeknek a
szenvedőknek milyen könnyű volt most a szívük. Az édes haza fogadta őket
ismét gyengéd karjaiba, elfeledtette velük minden fájdalmukat és egy se
volt köztük, aki a megérkezés pillanatában hálaimát ne rebegett volna. A
kórház valóságos mennyország volt számukra. Ott levetették róluk
egyenruhájuk rongyait, gondosan, alaposan lefürösztötték róluk a
piszokréteget, mely egész testükre rárakódott, az összekuszált, elvadult
hajat, szakállt megnyírták, megmosták, megfésülték, éhségüket,
szomjúságukat csillapították. Csöndesen feküdtek most tiszta, puha
ágyaikban. Körülöttük az orvosok, akik minden tudományukkal igyekszenek
a háború ütötte sebeket meggyógyítani. Ágyaik mellett jószívű nők, akik
gyengéd kézzel enyhítik fájdalmaikat.
Arnóti Istvánnak a pályaudvaron jelentkeznie kellett az inspekciós
orvosnál, azután hazamehetett. Otthon már napok óta várták,
egynéhányszor a pályaudvarhoz is kimentek, hátha jön. Aztán feladták és
türelemmel odahaza várakoztak. És most végre itt volt. Belépett.
Soványabb lett. Arca sápadt. Karja felkötve. Anyja, menyasszonya ágyba
akarták fektetni. De ő nevetett:
– Hiszen már meggyógyult. Csak azt sajnálom, hogy olyan késő van.
Különben mennék a burgba, a királynál visszajelentkezni.
Másnap ez is megtörtént.
A főhadsegéd fogadta. Közölte, hogy a király beszélni akar vele és hogy
egy segédtiszt fogja meghívni az audenciára.
Menyasszonya örült és boldog volt, hogy könnyű sebével még jó ideig nála
kell maradnia.
– Oh, édes, milyen szép lenne, ha karácsonykor még idehaza lennél.
– Ne mondj ilyent, Hédikém. Minden nap, melyen el vagyunk vonva a haza
szolgálatától, elveszett. Minden emberre szükségünk van a fronton.
Vacsoránál a gondnok elmondta, hogy milyen izgalomba ejtette balesetének
híre az egész családot.
– Csak a Hedvig – szólt anyja – maradt bátor. Mi többiek már azt hittük,
hogy örökre elvesztettünk téged.
– No, nem sok hiányzott, kedves anyám – felelt – és bizony nem ülnék
most itt. A kozákok golyói hajszálnyira fütyültek el a fejem mellett. Ha
eltalálták volna készülékem kormányát, széjjelzúztam volna magamat.
Mindent el kellett mesélnie. Menekülését a hínáron keresztül, a galiciai
parasztviskó feltalálását és különösen azt az emlékezetes lovaglást a
német dzsidásokkal az orosz vonalakon keresztül.
A gondnok szemei ragyogtak, élénk szelleme elébe varázsolta a kalandos
helyzeteket.
– Kedves Istvánom, – szólt, – mikor hírül vettük, hogy megérkeztél a
főhadiszállásra, azt úgy megünnepeltük itt, anyádnál, mintha karácsony
lett volna.
*
Aznap este a bécsi amerikai nagykövetség levelet kapott a marseillei
amerikai konzultól…
»Az Egyesült-Államok nagykövetének
Bécs.
Igen tisztelt Nagykövet Úr!
Mai napon megjelent nálam William Robertson, az Egyesült-Államok
polgára, aki ezidőszerint az angol tengerészet szolgálatában áll és
átadta nekem az ide mellékelt két okiratot, mely le van zárva, le van
pecsételve, szürke lenborítékba van burkova és következőképen van
megcímezve:
I.
Őfelségének
I. Ferenc József
Ausztria császárának és Magyarország apostoli királyának
Bécs.
Szigorúan bizalmas, személyes ügy. Sem az udvari titkárság, sem az
udvarnagyi hivatal által fel nem bontandó.
II.
Nagyságos
Arnóthy Mária századosnénak
Bécs.
Az utóbbinak közelebbi címét Robertson úr nem tudta megjelölni és kéri a
nagykövetséget, hogy azt megtudakolni szíveskedjék. Fia állítólag mint
repülőfőhadnagy a császár és király személyes szolgálatában áll.
Kérek a két mellékelt levél kézbesítéséről elismervényt, hogy azt
Robertson úrnak, ha hajója ismét érinti Marseillet, bemutathassam.«
*
A nagykövet megnézte a két levelet és titkárához fordult:
– Kérem, igyekezzék megtudni Arnóti Mária századosné lakcímét. Ha
megvan, kérek egy küldöncöt.
Másnap délelőtt Arnóti Istvánt a királyhoz rendelték kihallgatásra.
Mikor az előszobában sorját várta, odaérkezett az amerikai nagykövet.
Csak futólag nézett a férfias megjelenésű emberre és tovább beszélgetett
egy tábornokkal, aki elmondatta magának az orosz front mögött szerzett
tapasztalatait. Ez azonban persze nem volt egyedüli hallgatója, hanem
megfelelő távolságban körülállta őket a többi jelenlévő is.
Az amerikai nagykövetnek is feltűnt a csoport és mivel ő is érdeklődött
háborús epizódok iránt, tehát ő is közelebb lépett, meghallgatni, amit
ez a fiatal tiszt elbeszél. Épen akkor egy mellette álló magasabb
miniszteri tisztviselő így szólt egy udvari szolgálatban álló úrhoz:
– Arnóti főhadnagy úrnak kétségkívül kedvezett a szerencse.
A nagykövet meghökkent.
– Bocsánat, uraim, – fordult a miniszteri tisztviselőhöz, – az a
sebesült tiszt, akinek az elbeszélését hallgatjuk, talán Arnóti
főhadnagy úr?
– Igenis, uram, – volt a válasz, – az az úr, aki ott őexcellenciájának
épen az orosz front áttörésénél átélt nyaktörő kalandját beszéli el,
csakugyan nem más, mint őfelsége futárja, Arnóti István repülőfőhadnagy
úr.
– Köszönöm szépen.
A nagykövet engedelmet kérve, keresztülment a körülállók sorfalán,
üdvözölte a tábornokot, azután Arnóti Istvánhoz fordult.
– Engedje meg, főhadnagy úr, hogy egy pillanatra félbeszakítsam. Van egy
megbízásom, mely az ön édesanyjához vezet és nem ismerem lakcímét.
Arnóti nagyon csodálkozott, hogy mi dolga lehet a nagykövetnek az ő
édesanyjánál, de megmondta lakásuk címét.
A nagykövet meghajtotta magát és visszavonult. Mint diplomata, ő ment be
elsőnek a királyhoz. Csak azért jelentkezett kihallgatásra, hogy
megbízásának eleget téve, személyesen adja át mr. William Robertson
amerikai polgár levelét az uralkodónak. Ezzel ugyan meglehetős sokat
engedett meg magának, de mint lelkiismeretes követ, pontosan meg akart
felelni megbízója óhajának és azzal tisztában volt, hogy a levelet
csakis így juttathatja egyenesen a király kezébe.
A király megkérte a nagykövetet, hogy foglaljon helyet, míg ő a saját
kezéhez átadott levelet felbontotta és elolvasta. A főhadsegéd is a
szobában tartózkodott. A király sokáig olvasta az írást és arca, melyet
rendszerint jóságos mosoly szokott felderíteni, olyan komoly lett, hogy
a nagykövet is, a főhadsegéd is feszült érdeklődéssel figyelték. Vajjon
mi lehetett abban a titokzatos levélben?
A király letette az írást a balkéz felől álló iróasztalra és elmélyedve,
mintha egyedül lenne, nézett maga elé. Mind a két úr hallotta halkan
ejtett szavait:
– Milyen hősöket nevel ez a háború és milyen sok-sok ezreknek kell
meghalniok.
Még egypár percig elgondolkozott, elmélyedt. Rengeteg napi munkája
mellett drága percekig. Végre a nagykövet halk köhintéssel emlékeztette
jelenlétére.
A király lassan felemelte fejét, kezét nyújtotta a nagykövetnek és így
szólt:
– Nagykövet úr, nem közölhetem önnel, hogy mit hozott nekem. Egy nagy
hőstett híre ez. Köszönöm a nekem tett szolgálatot.
A nagykövet mély meghajlással távozott. Azután gyors egymásutánban folyt
le a többi kihallgatás. Mindenki, aki a királytól jött, figyelmeztette a
várakozókat:
– Uraim, őfelsége ma nagyon komoly.
Miután Arnóti szolgálatból volt kihallgatásra rendelve, tehát ő maradt
utolsónak.
– Lépjen közelebb, főhadnagy úr – szólt a király, amint a fiatal tiszt a
szobába lépett. Egyúttal intett a komornyiknak, hogy adjon a
főhadnagynak széket. Ez elpirult és nem akart leülni, mert ez a
legnagyobb mértékben szabályellenes volt. A király látta habozását és
aznap először ismét felderült az arca. A szokott jóságos mosollyal
szólt:
– Mint hazánk legfőbb őre szent kötelességem az érte megsebesült fiainak
is gondját viselni. Foglaljon helyet, főhadnagy úr.
Igy már aztán le kellett ülnie. De soha széket szűkebbnek nem érzett
ennél a kényelmes karosszéknél. Valahányszor a király megszólalt, mindig
fel akart ugrani, hogy az előírt feszes állásba vágja magát.
A király meghallgatta jelentését és mikor végzett, így szólt:
– Százados úr, maga kiérdemelte magának a gyors előléptetést. Miután
sebe majdnem begyógyult, de repülőgépét egyelőre még nem lesz képes
kezelni, tehát mint futáromat el fogom önt küldeni a német császár
őfelségéhez a német nagy főhadiszállásra. Kérem, jelentkezzék, mihelyt
utazni képes.
Ezzel el volt bocsátva. Mint főhadnagy ment be a királyhoz, mint
százados jött ki. A parancsőrtisztek üdvözölték, ő pedig majdnem
szégyenkezett, mert amit csinált, nem látszott előtte olyan értékesnek,
hogy soronkívül századossá lépjen elő érte.
De a király jobban tudja. A király mondta. És a királynak vakon
engedelmeskedni kell.
Olyan izgatott volt, hogy a lenn várakozó gépkocsit, mielőtt hazamenne,
előbb egy kávéház elé dirigálta és bement oda, kissé megnyugodni. A
helyiség zsúfolva volt, csak az ajtó mellett talált helyet. Lapokat
hozatott. Régen nem olvasott újságot, pótolni akarta, amit mulasztott. A
főpincér előkeresett neki egy csomó már meglehetősen szétrongyolt
újságot, ahány az utolsó hetekről akadt. Arnóti István pedig belekezdett
az oroszországi és franciaországi haditettekre vágyakozó hírétvágyát
kielégíteni. Mindent olvasott. Csak azokat a cikkeket ugrotta át,
melyeknek élén vastag betűkkel a saját nevét látta állni. Ilyen
ostobaság! Bosszankodott. Mint látványosság van itt kidobolva.
Nevetséges. Az ő helyében más is ugyanígy tett volna.
Nem is tudta, keze milyen közel járt a veszedelemhez. Ott volt előtte az
a bulevárdlap is, mely multjában turkált. De ő persze azt is
olvasatlanul átlapozta.
Meglehetős későn került haza. Anyja nem volt otthon. A cseléd
jelentette, hogy sétálni ment. A századosné azt hitte, hogy ő
menyasszonyánál van. Erre csakugyan elment oda. Útközben egy kis
vendéglőben ebédelt.
Anyja azonban nem sétálni ment, hanem a legnagyobb izgalomban követte az
amerikai nagykövetség gyorsfutárját, akit a nagykövet sürgős ügyben érte
küldött. Mert a királynak átadott levél sorsából a nagykövet arra
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 11
  • Parts
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 01
    Total number of words is 3870
    Total number of unique words is 1954
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 02
    Total number of words is 3825
    Total number of unique words is 1898
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 03
    Total number of words is 3875
    Total number of unique words is 1981
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    40.1 of words are in the 5000 most common words
    46.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 04
    Total number of words is 3989
    Total number of unique words is 2006
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 05
    Total number of words is 4002
    Total number of unique words is 1998
    30.3 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 06
    Total number of words is 3919
    Total number of unique words is 2021
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 07
    Total number of words is 3935
    Total number of unique words is 1978
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    48.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 08
    Total number of words is 3922
    Total number of unique words is 1950
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 09
    Total number of words is 3963
    Total number of unique words is 1875
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 10
    Total number of words is 3823
    Total number of unique words is 1850
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    43.1 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 11
    Total number of words is 3886
    Total number of unique words is 1955
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 12
    Total number of words is 3881
    Total number of unique words is 1856
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.