A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 09

  – Lári-fári – mondta rá a kis hadnagy olyan hangosan, hogy a szomszéd
  asztalokhoz is elhangzott.
  – Csend, csend – intette a százados, mert látta, hogy Kohut
  összeráncolja a homlokát és hogy a kis hadnagy is éles válaszra készül.
  A pincér elhozta a pezsgőt és a százados minden ellentmondás mellett is
  előbb félig megtöltette a poharakat vízzel, mielőtt egy csepp pezsgő
  került volna beléjük.
  – Kár a pezsgőért, – panaszkodott az egyik tiszt, aki eddig még nem vett
  részt a beszélgetésben, – de mivelhogy a legidősebbnek engedelmeskedni
  kell, hát igyekezzünk ezt a borzalmas kotyvalékot leöblíteni, anélkül
  hogy békabrekegésre gondolnánk. Hiszen, ami azt illeti, még mindig
  külömb az esővíznél, melyet a lövészárokban pezsgőztünk.
  – Még pedig hernyókkal fűszerezve – nevetett a százados. – Különösen
  Szerbiában. Szent Habakuk, mennyit korgott ott a gyomrom.
  – No, de azért megéltetek.
  A százados elkomolyodott:
  – No, tréfán kívül – szólt elnyújtva. – Hallottam, hogy fenn, az orosz
  határon, ha nagy volt a szükség és sokáig késett az utánpótlás, tisztek
  és emberek napokon át nyers répával táplálkoztak.
  – Bizony megettük – erősítette meg a kis hadnagy. – El is neveztük ezt a
  nem ritka csemegét kirántott répának. No, mert a földből úgy rántottuk
  ki. Mintha még ma is megfeküdné a gyomromat. Azóta, ha nálunk valaki
  répát emleget, rögtön azt kérdezik tőle, hogy rókát akar-e kergetni.
  – Kedves egészségére! – mormogta rá egy zászlós mély basszus hangon.
  Egészen lent ült az asztal végén. A nagy gyereküknek mondták és
  mindenüvé magukkal cipelték. A nagy gyerek, bár ő volt a legfiatalabb,
  felkapta a pezsgőspoharat és mosolyogva megemelte. A többi követte a
  példát. Majdnem mind egy hajtásra itta ki a poharát, mert a helyiségben
  meleg volt és jól esett a hűsítő.
  – Brrr! – mondott az italról véleményt a kis hadnagy és összerázkódott.
  – Kérlek, – szólt a bosnyák százados, – ha netalán rókát óhajtanál
  kergetni, hát csak fordulj bizalommal a főpincérhez, az majd megmutatja,
  hogy merre szalad. Különben ez a keverék egészen jó. De amit mondani
  akartam, – a hadnagy úr félbeszakított és a zászlós úr folytatta, – el
  sem tudjátok képzelni, hogy abban a hármas kereszttel megvert
  Rácországban miket szenvedtünk. Azt mondom nektek, hogy a ti mocsaras
  ösvényeitek ott fenn északkeleten síma, tiszta országutak ahhoz a
  térdigérő hinárhoz képest, amelyen mi keresztülgázoltunk. Kvártélyról
  egyáltalán szó se lehetett. Örültünk, ha az a hely, amelyre összetört
  csontjainkat pihenésre vetettük, legalább csak nedves volt. De
  akárhányszor igazán megesett velünk, hogy este csonttáfagyott talajra
  feküdtünk, éjjel pedig megváltozott az idő, esett és reggelre úgy
  beleragadtunk az agyagos sárba, mint a légy a cukrosenyvbe, melyet a
  légyfogóra kennek. És aztán folytonosan hegynek és völgynek. Le, fel. A
  gazfickók mindig csak olyankor álltak helyt, ha alkalmuk nyilt egy
  biztos magaslatról kiadós ólomlevest zúdítani az öntözőkannáikból
  menetelő csapataink nyaka közé.
  – Bocsánat, százados úr, – hangzott ismét a zászlós basszús hangja, –
  -mi az az öntözőkanna?
  – Ne hoznánk neki egy lexikónt, – szólt a kis vaskeresztes hadnagy, –
  hát ez nem látott még öntözőkannát.
  – No hát, mutathatunk neki egyet – szólt a százados. – A főpincér
  vásárolhat valahol.
  – A százados úr megbocsát. Ha a százados úr olyan öntözőkannát gondolt,
  amilyennel a kertet locsolják, olyant ismerek.
  – No látod, fiam. Hát most képzelj magadnak egy ilyen öntözőkannát,
  amelyet nem bádogból, hanem acélból készítenek és amelynek a likacsaiból
  nem víz ömlik: hanem szt-szt-szt, folytonosan golyók. Pici, csinos,
  fényes golyócskák, amelyeknek azonban megvan az a kellemetlen
  tulajdonságuk, hogy nem állnak meg az ember előtt, hanem, egy karom és
  egy lábam bizonyság rá, szépen keresztülgurulnak rajta. És amellett
  olyan szemtelenül nyikorog az ilyen öntözőkanna: pápápápárr-pápápápárr,
  hogy az ember dühbe gurul miatta. Nos hát, kedves fiam és zászlósom, ezt
  máskülönben, amúgy köznyelven gépfegyvernek hívják. Talán a
  legveszedelmesebb fegyver, melyet ebben a háborúban alkalmaznak. Sok
  ezer emberünk bánja. No és azt is elképzelhetitek, hogy mennél beljebb
  kerültünk abba az átkozott Szerbországba, annál szorosabbra kellett
  húznunk a nadrágszíjat, mert bizony alig akadt ott már harapni való. Még
  csak füstölni való se volt. Nem volt ott más, csak levegő és még azt is
  akárhányszor jó lett volna átszűrni, mert olyan büdös volt, mint nyár
  közepén egy sintértanya környéke. Ezek a tisztelt ellenségek, a szerb
  urak, úgy látszik egyáltalában nem óhajtották a halottakat eltemetni.
  Így aztán sokszor csakúgy feketéllett a mező a varjaktól és a
  keselyűktől, éjjel pedig rekedten üvöltöttek a farkasok. Legalább ezek
  gondoskodtak egy kicsit az elesettek eltakarításáról. Minket azonban
  megborzongatott az éjjeli danájuk. Az ilyen fenevaddal még halóporában
  se legyen az embernek dolga. Áldottuk is mindannyian azt a napot,
  amelyen viszontláttuk a piros-fehér-zöld határpóznákat. Én, sajnos csak
  mint sebesült láttam őket viszont. A sebesülteknek különben Szerbiában
  előjogaik vannak: minden idegen beavatkozás nélkül belefulladhatnak a
  saját szemetjükbe. Borzalmas egy ország az!
  – Borzalmas bizony, kedves egészségedre! – szólalt meg ismét a zászlós,
  hogy egy új kortyra biztasson.
  – Igen, igen, – vélte a kis hadnagy, – hallottunk szenvedéseitekről. De
  mindazonáltal kár, hogy a bitangokat ki nem irtottátok az utolsó
  emberig. Most aztán újra kezdődik a tánc. Hiszen sokat már nem
  csinálhatnak, mert nem lesz már sok hasznavehető emberük. De nekünk még
  épen elég vérünkbe fognak kerülni.
  – Mondja csak, Kohut hadnagy úr, – fordult most a százados ehhez, –
  magának mi baja van? Hiszen olyan arcot vág, mintha azzal, hogy közibénk
  jött ma este, olyan vétket követett volna el, melyért nagynehezen várja
  az abszolúciót.
  – Ugyanazt kell megállapítanom, – tette hozzá a vaskeresztes
  hadnagyocska, – úgy ül itt, mintha jég verte volna el a búzavetését.
  – Hát akkor egyen hadikenyeret, – tanácsolta a százados szárazon, –
  rozskenyértől még senki se pusztult éhen.
  Kohut hadnagy idegesen eltolta magától a pezsgőspoharat, hogy majd
  felborult.
  – Nevethettek rajtam, – felelt kissé ingerülten. – Háborús históriákat
  mesélgettek egymásnak és amellett egészen elkanyarodtatok attól a
  tárgytól, mely nekem igazán fejfájást okoz.
  – Igaz is, – hagyta helyben a százados, – Arnóti főhadnaggyal való forró
  levesét gondolja.
  – Hideg vagy forró, az nekem mindegy. Én tálaltam ki, helyt állok érte.
  Ha holnap reggel megjelennek a gondnok úr segédei, nekem kell kiállnom.
  Nem nektek. És én most igazán nem tudom, helyesen viselkedem-e vagy nem.
  – Miért nem tudod, fiacskám, – gúnyolódott a százados, – hiszen nem vagy
  már csecsemő.
  Kohut hadnagy szertartásosan válaszolt.
  – Engedje meg a százados úr azt felelnem, hogy ebben az ügyben
  egyáltalában nem vagyok képes tréfálkozni.
  – No, és miért nem?
  – Mert az az úr tiszt volt.
  – Egyelőre háború van, – felelt a százados, – és te sebesült vagy. Ő
  ugyan kérhet tőled elégtételt, de egyelőre nem kaphatja meg. Most
  számunkra nincsen kakasviadalok ideje. A becsületügyi tanács
  mindannyiatokat kivet a szentélyből. Most minden ember és minden élet a
  hazáé. Később, majd a békekötés után, veszekedhettek, lepuffanthatjátok
  vagy felnyársalhatjátok egymást.
  – Százados úr szíves engedelmével, ezt tudom. De bajtársaim azzal nem
  hoztak tisztába, hogy vajjon Arnóti főhadnagy úrral szemben tanusított
  magatartásom kifogástalan volt-e. Mert arra nem érzem magamat
  feljogosítva, hogy a főhadnagy urat csak épen megsértsem. Én
  feltételeztem, hogy ilyen urat ilyen formában kell kezelni. És most
  jönnek, akik kijelentik előttem, hogy Arnóti István főhadnagy úr kitünő
  ember és ezzel azt mondják, hogy ő a ti szemetekben teljesen alkalmas
  arra, hogy vitéz hadseregünk tiszti kardbojtját viselhesse.
  Néhány pillanatnyi hallgatás következett. Mindenki gondolkozott a
  különös eseten és fontolóra vette, hogy mit is kellene Kohut hadnagynak
  válaszolni. Az első, aki szólásra jelentkezett, a vaskeresztes kis
  hadnagy volt.
  – Uraim, ha én Arnóti főhadnagy helyzetébe képzelem magamat, hát ugyan
  elvinne az ördög mindenkit, aki tiszti becsületembe gázolni
  merészkednék. Mert én nemcsak katonája voltam hazámnak, hanem olyan
  dolgokat vittem véghez, amelyekkel kiérdemeltem a haza köszönetét. Ez
  pedig a katonatiszt számára: a becsület. Ha pedig engem a haza becsül,
  akkor nevetséges, hogy egyesek megtagadhassák tőlem a becsületet.
  Különben pedig, még ha nem is lenne katonatiszt, a becsület: becsület a
  civilistánál is.
  Kohut hadnagy erősen köszörülte a torkát, mintha a szónokot
  félbeszakítani készülne. Ez azonban egy kézmozdulattal jelezte, hogy még
  nem végzett és tovább beszélt:
  – Csitt, van még valami mondanivalóm. Ha pedig most a mi kedves
  bajtársunknak, Kohut hadnagy úrnak a helyébe gondolom magamat, akkor
  viszont neki kell igazat adnom. Ő annak a hagyományos szigorú
  felfogásnak alapján, melyet a katonatiszt családi becsületéről belénk
  oltottak, feljogosítva érzi magát megtagadni a tiszteletet attól, akire
  az apa ilyen családi multat örökített. Én azonban ezt a jogot csak béke
  idején érvényesíteném. Azt hiszem, egy velem történt példa élesen
  megvilágíthatja ezt az esetet.
  – A századom egy napon utánpótlást kapott. Amint szemlélem az új
  embereket, feltűnik nekem egy szélesvállú, bikanyakú fickó. Homlokán egy
  vérpiros sebhely, melyről azonnal ráismertem. Hiszen tudjátok mind, hogy
  mielőtt a háború ismét rámadta a tiszti kabátot, albíró voltam. Nos hát,
  ebben a minőségemben volt dolgom azzal az emberrel. Szent Mihály,
  gondoltam magamban, pont ennek az alaknak kellett az én századomba
  kerülni. Micsoda féreg! A szabadságvesztések egész hosszú sora
  tarkította a multját. Utoljára két esztendőt kapott. A súlyos
  börtönbüntetés alól épen hogy kicsúszott.
  – Nos hát, fekszünk az elülső lövészárkokban már másodnapja. Nem
  kaphatunk felváltást, mert az ellenséges tűzben lehetetlen hozzánk
  jönni, az összekötő árkok pedig még nem készültek el.
  – Ellenben mi elkészültünk az ennivalónkkal és versenyt korgott a
  gyomrunk. Ekkor odajön ez a fickó az én fedezékembe, felém nyújtja a
  kezét és megszólít:
  – Hát úgy-e szebb volt, hadnagy uram, mikor azt a két esztendőt
  rámdiktálta. Ott nem kellett koplalni, be is fűtöttek minden nap,
  szappannak és víznek sem voltam híján, no és attól sem kellett tartani,
  hogy agyonlyukasztanak.
  – Bámulva néztem erre az emberre, aki a többiek jelenlétében ilyen
  nyiltan beszélt az elszenvedett büntetésről. Mert én mindeddig kíméltem
  titkát és egy szót sem ejtettem el multjáról, mely őt a többi ember
  megvetésének tehette volna ki.
  – Így feleltem tehát neki: Hát akkor talán jobb lett volna, ha négy
  esztendőt diktálok magára, akkor nem kellene most itt feküdni a
  lövészárokban, nem kellene velünk fáznia, koplalnia. És annak se lenne
  kitéve, hogy, amint maga mondja, agyonlyukasztják.
  – Erre az ember felnevetett: Kezét a szívére, hadnagy uram, nem szívesen
  cserélne-e akkor ön is velem?
  – Elképzelhetik az urak, milyen röhögés rengette meg erre a fedezéket.
  – Nem, barátom, – mondtam, – ezt az előnyt már csak teljesen magának
  engedném át.
  – No, elhiszem, hadnagy úr, – felelt, – hiszen csak egy kis tréfát
  engedtem meg magamnak. Ha az ember már koplal, hát legalább hadd
  röhögjön egy kicsit. Különben azért jöttem ide, mert a hadnagy urat meg
  akarom kérni, hogy mire besötétedik, hadd mehessek ki a lövészárokból
  hátra, élelemért.
  – Az lehetetlen – feleltem. – Hiszen nem jut keresztül itt mögöttünk.
  – Én mégis azt hiszem, hogy lehet. Kérem, hadd próbálom meg.
  – Ekkor magamban elgondoltam, hogy végre is nem nagy kár századomnak
  ezért a díszéért és ráhagytam: Nem bánom.
  – Este, úgy tíz óra felé, hallom az embereimet éljenezni. A kiáltozás
  egyre közelebb hangzik. Kidugom a fejemet földváramból és néhány embert
  látok közeledni. Az egyik valami nagy terhet cipel a hátán.
  – Az a fickó volt. Nagyot nevetett, mikor fedezékem előtt letette a
  nehéz zsákot:
  – Egy kicsit súlyos volt, hadnagy úr, megizzadtam alatta, úgy tapad
  rajtam a ruha, mintha… uram bocsá!… megfürödtem volna.
  – Elhittem neki sok vizsgálgatás nélkül. Az a zsák bizony megvolt vagy
  két mázsa.
  – Siettünk is kipakkolni. Volt benne kenyér, oldalas, kolbász, kávé,
  tea, cukor, mindenféle konzerv… elég, hogy még egypár napig tarthassuk
  magunkat.
  – Az ellenség tüze pedig pokoli hangversenyt üvöltött és fütyült hozzá.
  – Megsebesült? – kérdeztem emberemet.
  – Nem, hadnagy uram, a hézagokon jöttem keresztül.
  – Erre volt megint kacagás.
  – Hát látta azokat a hézagokat?
  – Nem láttam, hadnagy uram, de éreztem. És most jó étvágyat kívánok.
  – No, az meg volt, neki is láttunk az elemózsiának. Mikor már jóllaktam
  és már egy jó bögre feketekávén melengettem a kezeimet, az emberem
  megint felbukkant mellettem és vigyorogva kérdezte:
  – Evett a hadnagy úr?
  – Ettem.
  – Hát akkor hoztam a hadnagy úrnak még valamit.
  – Azzal a zsebébe nyúlt és kivett egy ezredparancsot. Az állt benne,
  hogy másnap délelőtt 10 órakor a század harckészen rohamra indul.
  – Szigorúan rászóltam: Mért nem adta át a parancsot rögtön; hiszen az
  fontosabb.
  – Nem, hadnagy úr. Elolvastam. Láttam, hogy ráér. De a hadnagy úrnak meg
  a pajtásoknak a gyomra, az nem ér rá. Aztán meg, a telt gyomor, jobban
  bírja ám az ilyen »sturm«-ot, mint az üres.
  – No jól van hát, barátom, – szóltam, – magának köszönhetjük, hogy most
  már koplalnunk nem kell. Hanem holnap reggel, Péter barátom, csakugyan
  agyonlyukaszthatják.
  – Nem hiszem, – nevetett az emberem, – be vagyok gyakorolva a hézagokra.
  Mesélhetnének erről egyetmást mindazok a hatóságok, amelyekkel eddig
  dolgom volt. Még a vasrácsokon is, ha csak nem voltak nagyon sűrűek,
  ráakadtam egy kis hézagocskára és akkor másnap a Péternek már csak hűlt
  helye volt. Így van a golyókkal is, hadnagy úr. Megvan a tapasztalatom.
  Ha a hadnagy úrnak is lett volna már dolga vasrácsocskák mögött, ön is
  tudná a módját.
  Az egész asztal kacagott az elbeszélésre és a zászlós, aki megint
  szükségét érezte valami mondásnak, megint elsőnek emelte poharát:
  – Uraim, kedves egészségükre, éljenek a hézagok.
  – Nem is olyan rossz, – nevetett a bosnyák százados, – hiszen alapjában
  véve ennél az asztalnál is ilyen hézagban tartózkodunk. Itt nem érhet
  bennünket semmi baj. No, de folytasd, hadnagy úr. Az a fickó mesésen
  érdekel.
  A hadnagy cigarettára gyújtott és tovább beszélt:
  – Másnap reggel csakugyan rohamra mentünk. Nem értem rá századom
  büszkesége után nézni, embereim élén kiugrottam a fedezékből és
  megkezdtük indiánus táncunkat járni. Fel, le, hoch, nieder, mint a
  dróton rángatott paprikajancsi. Épen megint egy földhányástól fedezve
  feküdtem és fürkésztem magam előtt a talajt. Még háromszáz méter. Hogyan
  tesszük meg, talány volt előttem. Különösen itt jobbról egy ellenséges
  gépfegyver állt, melytől oldaltüzet kaptunk. Még egy méter előre, és
  kaszálni kezdi a sorainkat.
  – Ekkor valaki megkopogtatja a csizmám talpát. Odanézek és felkiáltok:
  Ember, megbolondult, feküdjön le. Mert térdenállva ott van mögöttem a
  Péter és azt mondja: Hadnagy úr, kérem szíves engedelmét, hogy
  elhozhassam azt a géppuskát.
  – Nem-et ordítottam, de épen akkor közvetlenül előttünk lecsapott egy
  gránát és a robbanás forgószele elnyelhette tagadó válaszomat, úgy hogy
  az emberem nem hallotta.
  – Még egypár percig ott feküdtem, jól körülnéztem, de be kellett látnom,
  hogy alaposabb tüzérségi munka nélkül lehetetlen tovább nyomulni.
  Kiadtam a parancsot és elkezdtünk lassan visszamászni. Persze,
  fogcsikorgatva tettem. De kímélni akartam az embereimet.
  – Így hátráltam vagy ötven métert, amikor jobbról, a vonalam előtt,
  fegyverropogást hallok a pokoli zajon keresztül. Odanézek és látom, hogy
  egy emberem körülbelül százötven méternyire előttünk fekszik és onnan
  tüzel a gépfegyverre. Előveszem a látcsövemet, hogy megnézzem, ki volt
  itt annyira okosabb nálamnál, hogy száz métert előrehatolt, ahelyett,
  hogy ötvenet visszakúszott volna. Hiszen az a fickó valósággal rámpirít.
  Uraim, felismertem az esetlen alakjáról: a Péter volt, a Szelnár Péter,
  ahogyan a régi vallatásból ismertem a nevét. Az ördögbe is, hát
  csakugyan nem fog ezen az emberen a golyó?
  – Megállást vezényeltem, majd ismét visszamásztunk az ellenség felé.
  Felkúsztunk nyolcvan méternyire, mialatt én szakadatlanul a Pétert
  figyeltem. Egyre közelebb jutottunk hozzá. Ő lassan, egyre tüzelve, a
  gépfegyverhez közeledett. Ott már régen felfedezték és kétségkívül
  toporzékoltak miatta. Velünk már nem is törődtek. Egész golyózáporukat
  őrá irányították. Körülötte csak úgy pattogtak a földszilánkok.
  Egyszerre, a helyzet komolysága mellett is fel kellett kacagnom. A Péter
  kissé felemelkedik és megrázza magát, mint a kutya, mikor kijön a
  vízből. Aztán a kezével a szemét, száját törölgeti. Úgy látszik
  közvetlenül előtte csapott le egy golyó és telehányta sárral. Már azt
  hittem, eltalálták, de a következő pillanatban megint archoz rántotta a
  fegyvert és folytatta párbaját a géppuskával. Lövés lövést követ. De ő
  olyan gyorsan és olyan ügyesen mászik, hogy képtelenek a gépet utána
  igazítani.
  – Ezáltal most mi is gyorsabban jutottunk előre. Már csak száz
  méternyire voltunk az ellenség előtt és levegőt csinálhattunk a
  Péternek, tüzünkkel rögtön elsimítván minden egyes muszkafejet, mely
  mutatkozott.
  – Csak az a nyomorult gépfegyver, vagy amint a százados úr nevezi, az az
  átkozott öntözőkanna, az keservessé tehette számunkra még ezt a
  hátralévő száz métert. Uraim, hiszen tudják, küzdelem közben az ember
  egykönnyen meg nem ijed, de ennél a rohamnál csakugyan megrémültem.
  Egyszerre ugyanis felhangzott egy ordítás, egy valósággal állati hang,
  amilyent ember csak az állati dühnek kegyetlen pillanataiban tud
  kiüvölteni. Én és legénységem megszakítottuk a tüzelést. Mindnyájan
  hallottuk azt a vadul üvöltött hurrát és mindnyájunkat megijesztett a
  maga váratlan voltával. És most, uraim, valóságos csodát láttunk: a
  Péter felugrott, megmarkolta a forró puskacsövet, magasra emelte a
  puskatust és felfoghatatlan sebességgel nekiugrott a gépfegyver
  állásának.
  – Hallottuk a muszkák ordítozását, lövéseket, de nem láttunk az egészből
  semmit, csak az a rettenetes üvöltő hurrázás hallatszott hozzánk. Azután
  a gépfegyver elhallgatott. Egy pillanatra halotti csend nálunk is, az
  ellenségnél is. Vajjon mi történhetett? Agyonütötték a Pétert, vagy
  lelőtték?
  – Nem, uraim, láttuk, hogy valaki magasra emeli a géppuskát és
  fölfedeztük, hogy a mi Péterünk emelte a vállára. Igy jött most, a
  kétmázsányi súllyal megterhelve, egészen lassan keresztül a mezőn, a mi
  vonalunk felé. Pajzsnak használta a gépfegyvert, golyófogónak, mely
  megvédte a hátát.
  – Most kiadtam a parancsot, szabad volt az út, tehát fel, rohamra! Nem
  volt időm Péterrel törődni. Az orosz árokhoz érkeztünk, ember ember
  ellen harcolt, a felét leütöttük, a másik felét elfogtuk. A roham
  sikerült. Pár óra mulva elém lépett a Péter, jelentkezett és
  megkérdezett:
  – Legyen szíves a hadnagy úr nekem megmondani, hogy mit csináljak a
  gépfegyveremmel. Az a holmi igazán nehéz ahhoz, hogy az ember, mint a
  bornyút, állandóan a hátán cipelje.
  – Ekkor kezemet nyujtottam annak az embernek, egy katonatiszt kezét,
  uraim, és így szóltam hozzá: Péter, maga derék ember. Maga mindazok
  mellett, amit multja rejteget, meg fogja kapni a vitézségi érmet. Erről
  én, mint feljebbvalója, kezeskedem. A jövőben pedig, kedves Péterem,
  gondom lesz rá, hogy más életet kezdjen. Magában derék mag rejlik. Kár
  lenne, ha végleg elzüllene.
  – Az ember derekasan megrázta a kezemet és felelt: Nekem is mindig ez
  volt a nézetem, hadnagy úr. Ime, uraim, ezt el kellett önöknek mondanom,
  mert ez még élesebben megvilágítja a helyzetet, mint Arnóti főhadnagy
  esete.
  A zászlós maga fogta a pezsgősüveget és ezúttal víz nélkül töltött.
  – Uraim, – szólt, – tiszta bor van a pohárban. Ezúttal, ma este először,
  nincs benne víz. És én, mint ebben a körben a legifjabb, bátorkodom az
  idősebb bajtárs uraknak javasolni, ürítsük ezt Mihályfy hadnagy úr
  századának büszkeségére, a hézagpótló Szelnár Péterre.
  Mindnyájan talpig ürítették poharukat, egy se volt ellenkező véleményen
  és miután ittak, megszólalt a százados:
  – Most pedig, kedves Kohut hadnagy, járjunk már egyszer végére a
  dolognak.
  A tisztek összedugták a fejüket, mindegyik kíváncsi volt, hogy mit lesz
  mondandó a legidősebb közöttük. A százados belefogott:
  – Ha becsületügyi tanácsban elém kerülne ez az ügy, akkor a hadnagy
  úrnak – itt könnyedén meghajtotta magát Kohut hadnagy felé – azt kellene
  mondanom, hogy a hadnagy úr hazánknak komoly, nehéz napjaiban nem
  viselkedett bajtársiasan Arnóti főhadnagy úrral szemben. Mi mindannyian
  fegyverrel kezünkben, életünkkel védelmezzük a hazát az ellenséges
  túlerővel szemben. Egy sem tudja közülünk, vajjon a földanya nem holnap
  fogadja-e már mindörökre ölébe. Minekünk össze kell tartanunk, mint
  testvéreknek. És azt, aki velünk és érettünk helyt áll a haza
  védelmében, semmiért, soha becsmérelnünk nem szabad. Becsmérlés csak azt
  illetheti, aki gyáva, vagy aki megtagadja az engedelmességet. De
  valakinek a magánélete, amilyen volt, vagy úgy mint ebben az esetben,
  amilyen az apjáé volt: az addig, amíg a háború tart, teljesen közömbös
  legyen miránk nézve. És most a zászlós úr, ha úgy tetszik, kitöltheti a
  maradék pezsgőt, utána pedig indítványozok egy feketekávét. És ezzel a
  mai nap után pontot teszünk.
  Kohut hadnagy gúnyosan mosolygott:
  – Tisztelet a százados úr felfogásának, de nem tudom magamévá tenni. Meg
  kell tehát engednie, hogy számomra ilyen családból származó ember mint
  tiszt ne létezzék.
  – Ahogyan tetszik, – szólt a százados kurtán, – de tőlünk akkor ne
  kérjen több tanácsot. Ez elég élesen hangzott és az együttlét
  kedélyességének véget vetett. A másik három tiszt is egy véleményen volt
  ezredtársával. Egy kicsit fölényben is érezték magukat a cseh Kohut
  felett. Ez felkelt. Hirtelen sürgős dolga akadt, fontos megbeszélés,
  melyről majdnem megfeledkezett. Nagyon udvariasan és nagyon fagyosan
  elbúcsúztak egymástól és mikor eltávozott, a zászlós, akit a százados
  kis borjúnak szokott volt becézni, így szólt:
  – Egyáltalában különös, hogy ez a dolog miért izgatja épen olyan nagyon
  ezt a csehet.
  – Csönd, – vezényelt a százados, – erről az ügyről többé egy szót se, a
  kávémat nyugodtan, kedélyesen akarom meginni. Csak sajnálom Arnótit,
  hogy a háború közepén ilyen kellemetlen ügybe ráncigálták bele. Mert
  Kohut hadnagy valószínűleg nem fog békén maradni. Lesz még ebből
  izgalom. Ha lenne egy ismerősöm, aki jó barátja Arnóti főhadnagynak,
  elküldeném hozzá és megüzenném neki, hogy ne sokat törődjön a dologgal
  és hogy mi, a deutschmeister ezred tisztjei, akik közt szolgált, őt
  mindamellett derék, tehetséges bajtársnak tiszteljük, aki minden
  tekintetben méltó a tiszti kardbojtra, sőt aki a tisztikarnak díszére
  válik.
  
  
  XII.
  A »Bulwark« angol páncélos cirkáló teljes erővel felfodrozta az ellene
  szegülő Atlanti-oceán szürke vizét. Kürtőinek vastag füstzászlója
  összekeveredett a piszkos köddel, mely egybeszőtte a vizet és az eget.
  Fenn a parancsnoki hídon állt sir Robertson, olajos egyenruhában,
  csuromvizesen. Mellette a többi szolgálattévő tiszt.
  Néhány óra mulva látniok kellett Southampton világítótüzeit. Bár ma,
  ezen az éjszakába olvadó napon, nem volt könnyű őket a ködön keresztül
  megpillantani. Nem messze tőlük felbukkant egy angol hajóraj.
  Szikratávíró segítségével érintkeztek. Figyelmeztették sir Robertsont,
  mint első tisztet, hogy Havre kikötője előtt már mutatkoztak német
  tengeralatti naszádok, a »Bulwark« tehát legyen résen.
  Sir Robertson közölte a hírt a többi tiszttel, ezek pedig tovább adták a
  legénységnek, hogy most, amikor már közelednek a csatornához, mindenki
  kettőzött figyelemmel vizsgálja a víz színét.
  – Ezek az átkozott németek! – szólt az első tiszt mellett álló
  jelzőtiszt.
  – Miért – kérdezte sir Robertson lakónikusan.
  – Alig hihető. Hallatlan szemtelenség, hogy ilyen másodrendű tengeri
  hatalom azzal az ő maroknyi tengeralatti naszádjával keresztül
  merészkedik a csatornán.
  – Látja, hogy megteszik – felelt sir Robertson. – És mi a kezünkbe
  vehetjük a szemünket, hogy megelőzzük a támadást. Mert ezek a németek,
  úgy látszik, a flottájuk rövidségét megtoldják támadó lépéseik
  sebességével és vakmerőségével. El szeretném kerülni a
  tengeralattjáróikkal való ismeretséget.
  A zászlótiszt nem tudta, hogyan értse ezeket a szavakat. Hiszen ez
  majdnem úgy hangzott, mintha sir Robertson az átkozott németek pártján
  állna.
  – Nem értem önt, uram, – felelt, – én mindig úgy véltem, hogy egy angol
  tengerésztiszt nem fél a világon semmitől.
  – Csak attól, hogy elsülyed – válaszolt sir Robertson még nyugodtabban,
  mint eddig.
  Ez a válasz pedig a zászlótisztet még jobban összezavarta. Talán afféle
  borsos tréfa volt ez, amilyeneket a vén tengeri véreb egyszer-másszor
  megeresztett?
  – Jól van, – szólt, – egykönnyen a németek előtt még el nem sülyedünk.
  Ha lőtávolba kerülnek, olyan hamar összelövöldözzük őket, hogy végre is
  alaposan kikergetjük ezt a felfuvalkodott népséget vizeinkből.
  – Hogy mondhat ilyent – felelt sir Robertson. – Hiszen magának egészen
  hamis fogalma van a német flottáról. Nem lesz olyan könnyű azt úgy
  összelövöldözni, amint maga gondolja. Nekik is vannak ám páncélos
  hajóik, ágyúik legénységeik, akár csak nekünk. Nem hallott ön semmit az
  »Emden«-ről? Lássa, ez német munka. Elég dolgot adott nekünk. És ön
  komolyan gondolja, hogy ilyen derék hajókat, amelyeknek ilyen
  halálmegvető személyzetük van, egy-kettőre össze lehet lövöldözni? Ha
  önt az a szerencse találja érni, hogy résztvehet egy tengeri ütközetben
  Anglia és Németország közt és ha abból ép bőrrel jut partra, kezeskedem,
  hogy ifjú évei mellett is hirtelen meg fog őszülni és hogy idegei
  mindörökre fel fogják mondani a szolgálatot. Mert az aztán nem
  hadgyakorlat lesz ám, amilyent már egynéhányat végigcsinált. Én a japán
  tengernagy fedélzetén résztvettem az oroszok ellen Tsuzima előtt vívott
  csatában. Igaz, hogy az oroszok rosszul lőttek és a legénységük nem
  sokat ért, de azért a mi zászlóshajónkon mégis úgy éreztem magamat, mint
  a pokol tornácán. Széjjellőtt kazánok perzselő gőze leszedte a bőrt az
  ütegfedélzet legénységéről. Vérző kezekkel, összeégett arccal,
  fájdalmukat belebömbölve az ágyúdörgésbe, kiszolgálták ütegeiket és
  egyik gránátot a másik után röpítették az ellenség felé. A víz behatolt.
  Épen középen. Önkéntesek elő. Saját testükkel tömték be a páncéllemez
  szakadékát, amíg a hajóácsoknak sikerült a meglékelt kamrát vízhatlanul
  elzárni. A szakadék előtt álló eleven bástyát pedig, pár tucat derék
  embert, ki kellett szolgáltatni a halálnak. Benn maradtak. Nem tudtak
  kijönni. Hőstettükért ott a hajón, minden mentés lehetősége nélkül,
  kellett megfulladniuk. Akar még többet hallani? Elmenne az étvágya a mai
  vacsorától. De sokkal külömbül akkor se lesz, ha a németekkel kell majd
  megütközni. Legyen szíves tehát a jövőben az én jelenlétemben több
  tisztelettel beszélni olyan ellenfélről, akit utóvégre még nem bírtunk
  le és aki nagy bátorságának már számos próbáját adta. Hiszen ránk nézve
  kétszeres megtiszteltetés lenne, ha ilyen ellenséget csakugyan
  legyőznénk.
  – Hát ön nem hisz Anglia győzelmében?
  Erre sir Robertson a parancsnoki híd páncélkorlátján keresztül a vízbe
  köpte bagóját és olyan különös tekintettel nézett a kérdezőre, hogy ez
  elfordult és jónak látta a közös szolgálat hátralévő ideje alatt sir
  Robertsont minden további kérdéstől megkímélni. De amikor később ott
  horgonyoztak a southamptoni kikötőben és a tisztek összeültek
  vacsorázni, nem tudott a kísértésnek ellentállni és tiszttársainak olyan
  beállításban beszélte el sir Robertson szavait, hogy úgy hangzott a
  dolog, mintha a »Bulwark« első tisztje egyenesen a németekkel tartana. A
  parancsnoknak azonban nem mert erről szólni senki, mert Robertson első