A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 08

lóról és kiáltott:
– Ne lőjetek, legények. Német bajtársak vagyunk. Keresztül jöttünk a
muszkákon.
Már akkor osztrák és magyar tisztek is odaérkeztek és eleinte szótlanul
megbámulták a lehetetlent, az összes orosz vonalakon keresztültört német
dzsidáscsapatot.
Hanem aztán kitört az ujjongás. Ezernyi kéz nyujtott feléjük szivart,
cigarettát, bort, ételt és a derék lovasok azt sem tudták, hová tegyék
szövetséges bajtársaik bőkezű adományait.
Az orosz front pedig most megdühödve szikrázott. Lövészárkai
szakadatlanul ontották a gyorstüzet. Ámbár a dombos terület jó fedezetet
nyújtott a dzsidások lovainak, mégis egy kicsit kedélytelen kezdett
lenni a tartózkodás az elülső lövészárkok előtt.
Félóráig maradtak. Megetették, megitatták a lovakat. Azután megint
nyeregbe.
Arnóti István olyan boldog volt, hogy legszívesebben nyakába borult
volna német tiszttársának. Hiszen ennek a huszárvágása nélkül még mindig
ott ülne a galiciai parasztkunyhóban, azzal a biztató kilátással, hogy
vagy agyonlövik, vagy elfogják az oroszok.
Reggelre megérkeztek a parancsnokság székhelyére és az a kis öreg
tábornok, aki itt vezényelt, meghívta a német kapitányt és Arnóti István
főhadnagyot reggelire. Orvost is hozott, aki megvizsgálta és újra
bekötözte István sebét.
– Egy hét mulva jó lesz – mondta ez biztatólag. – Hanem a karját fel
kell kötnie.
– Hála Istennek, – felelt Arnóti István, – féltem, hogy hosszabb ideig
leszek szolgálatképtelen.
Azután rendelkezésére bocsátottak egy gépkocsit, mert neki lehető
leggyorsabban kézbesíteni kellett a király írásait a főparancsnokságon.
Oda pedig ötven-hatvan mérföld volt még az út. Délután megérkezett a
főhadiszállásra és rögtön a főherceg elé vezették, akinek saját kezéhez
kellett a király leveleit átszolgáltatnia. Kétórai várakozás után a
főhercegi vacsoraasztalhoz rendelték. Ott jelentést kellett tennie
megmeneküléséről és el kellett mondania a német dzsidásőrjárat vakmerő
kalandját. Mikor végzett, a főherceg megtöltette a borospoharat,
fölemelkedett és szólt:
– Az én kedves bajtársaim, a Hindenburg-hadsereg vitéz kapitánya és
derék legénysége: éljenek!
És amíg odakinn a hatalmas ágyúk dübörögtek, rémes üvöltésük
visszhangját eljuttatván a főherceg főhadiszállására is, zenebonájukba
belekeveredett az ujjongó éljenzés, mely a főhadparancsnok asztaláról
vitt szíves testvéri üdvözletet Hindenburg tábornagyhoz és hős
dzsidásaihoz.


X.
Arnóti István anyja nem ment haza azon az estén, melyen az újságból
megtudta a vélt gyászhírt. Hedvig ottmarasztalta és a saját szobájában
készített neki fekhelyet. Nem akarta az öreg asszonyt magára hagyni
mérhetetlen és vigasztalan fájdalmában. Alvásról persze nem sok szó volt
ezen az éjszakán. A gondnok házánál máskülönben reggel hat órakor még
nem szoktak felkelni. Ma azonban örült mindenki, hogy gondolatainak
sötét magányából kimenekülhetett.
A virrasztástól sápadt arccal ültek a reggelihez terített asztal mellé.
Fáztak. Megborzongatta őket a benső hideg. És a kályhák sem adtak
ilyenkor még elegendő meleget. Az éj folyamán fagy állt be. Reggel felé
pedig sűrűn havazott. A december téliesen, fehér köntösben köszöntött
be.
Máskor karácsonyelőtti örömmel töltötte volna el őket ez az idő. Mert hó
és karácsonyfa együttesen megadta volna a szent ünnep képét. Hedvig bele
is kezdett már az Istvánnak szánt karácsonyi kézimunkába. Repülőnek
valót készített. Vastag, kötött melegítő zubbonyt, hósapkával. Az
ablakon állt a kézimunkakosár. Amint most kitekintett a vajudó reggel
fakó szürkeségébe, ezen a munkán akadt meg a szeme. És ez volt az mely
új reménnyel táplálta nagy erőfeszítéssel fenntartott hangulatát.
Hirtelen egy belső hangra kellett figyelnie, mely így szólt hozzá:
Lehetetlenség! Ne engedd át magadat a sötét gondolatoknak. Azt a munkát
ott nem hiába kezdted. Meglásd, Istvánod fog még örülni ennek. Adok
neked egy jó tanácsot. Reggeli után, úgy mint minden nap, ülj szépen az
ablak mellé, vedd elő a karácsonyra szánt kézimunkát, gondolj Istvánra,
örülj a közeledő ünnepnapoknak és azután tekints ki olykor az utcára, a
vidám hófuvásba, vajjon az, akire gondolsz, szíved szerelme, nem jön-e
gyors léptekkel eléd. Hiszen ismered kemény, ruganyos lépteit. Figyelj
csak: nem kopognak-e már az utcán?
Ijedten nézett anyjára, aki kisírt szemekkel ült, a kávéját sem itta
meg, azután apjára, aki szintén alig ivott, semmit sem evett, hanem csak
erősen füstölt. És aztán István anyjára, aki csakúgy gépiesen, mint aki
nem is tudja, hogy mit csinál, egy-egy korty kávét ivott, egy-egy falat
kenyeret evett hozzá… Üres tekintettel meredt maga elé. Olyan sápadt
volt, hogy az erek kéken rajzolódtak homlokára, a száj szegletei
néha-néha eltorzultak, mintha tudtán kívül is rettenetes fájdalmat
kellene leküzdenie.
A kandallón ezüst csengéssel nyolcat ütött az óra. A gondnok felkelt és
elment az irodájába. Hedvig behívta a szolgálót és leszedette az
asztalt. Anyja hirtelen ránézett és rémülten felugrott, rászólva
lányára:
– Mondd csak, Hedvig, hogyan vehetsz fel tarka selyemblúzt. Rögtön menj
a szobádra és öltözködj át. Majd azután bemegyünk mindannyian a városba
és vásárolunk magunknak megfelelő ruhát.
Azt mégsem akarta kimondani, hogy: gyászruhát. De Hedvig megértette és
dacosan felelt:
– Azt hiszem, kísértetet láttok mindnyájan. Kezdve apán, akit
egyáltalában nem értek. Eszem ágában sincs, más blúzt felvenni. Addig,
amíg a hadügyminisztérium meg nem erősíti, hogy István nincs többé az
élők között, vétkeznék ellenünk és ellene, ha egy újsághír alapján mint
halottat elsíratnám. István nem halt meg. Hallatlan, hogy ti milyen
kishitűek vagytok. Ki fog benneteket nevetni, jogosan szidni fog
benneteket, hogy olyanok vagytok, mint a kis gyerekek. És most hagyjál
engem, édesanyám. Nem akarok összezavarodni és hogy lássátok, mily
kevéssé hiszem Istvánom halálát, íme az ablak mellé ülök és tovább
dolgozom az ő karácsonyi ajándékán.
És anélkül, hogy a két öreg asszonnyal tovább törődött volna, csakugyan
leült az ablakhoz és úgy dolgozott, mintha tényleg nem lenne semmi más
gondja.
A két asszonynak elállt a szava. Az anyja nem mert válaszolni, mert
ilyen izgatottan még nem látta a lányát soha. A gyermek most először
lépett mint felnőtt elébe. Megmutatta, hogy kinőtte a gyermekruhát és
öntudatosan, önállóan tud gondolkodni. István anyja pedig
megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy érezte magát, mint egy virág, melyet
lesujtott a felhőszakadás, amikor a jótékony napsugár ismét új életre
kelti.
Tulajdonképen szégyenkezett, hogy ez a fiatal lány erősebb és józanabb
tud lennie mint ő, az idősebb tapasztaltabb, higgadtabb asszony. Hogy a
fia iránt való szeretet ezt a lányt több hittel, erősebb bizalommal
töltötte el, mint őt, az anyát. Szinte tisztelettel nézett Hedvigre,
azután halkan felkelt, kezet nyújtott a gondnoknénak és így szólt:
– Hedvignek igaza van. Köszönet gyengédségtekért. Most hazamegyek.
Hiszen a jó vagy rossz hír ott ér utól leghamarább.
– Elkísérjelek? – kérdezte Hedvig az ablakból. Odament hozzá az asszony
és szeretettel simogatta a lány szőke fejét.
– Nem, gyermekem. Erős lettem újra. Köszönöm, amit az imént mondtál.
Visszaadtad vele a bátorságomat. Most már énbennem is újra ébred a
remény.
– Igen, igen, édes anyuskám, – felelt Hedvig, – a mi Istvánunk
okvetlenül visszajön. Fülembe cseng lelkem szava és bízom érzésemben,
mely azt súgja, hogy nincs neki semmi baja. Délfelé hozzád jövök, hátha
addig hírt kapunk.
A gondnok pedig elment a hivatalba. Az utcán földre szegezte tekintetét,
mintha röstellne az emberek szeme közé nézni. Elkeseredetten
monológizált:
– Így van ez… hát ilyen öreg lettem és eddig jól ment minden. Az ember
eléldegél és elüldögél a régi nemtörődömségben. A régi kaptafára szabja
napjait és épen csak az újságból tudja, hogy most háború van. Odakinn a
határon a muszka lángba borítja a galiciai parasztok viskóit, agyonveri
az asszonyokat, az embereket lelövi vagy felakasztja, a gyermekek
elzüllenek, elvesznek, ha csak a jó szerencse valahogy könyörületes
kezek közé nem tereli őket. A katonáink verekszenek az orosszal, ezrével
elhullnak, ezrével kórházba kerülnek, sok közülük örök életére nyomorék
marad, aki még megvan, az is azzá lehet. Mi pedig szépen nézzük mindezt,
itt-ott adakozunk, ha épen akarunk és észre sem vesszük, mily kevés
jogcímünk van rá, hogy jól menjen sorunk… No de akkor – elkeseredetten
fölkacagott, olyan hangosan, hogy az arramenők visszafordultak utána –
ott fölöttünk a mi úristenünk csak tudtunkra adja és tudtukra adja
másoknak is, hogy a testvéreink, hogy a népünk keserves háborúban
senyved. Tudtunkra adja nekünk, akik fényűzésben, tékozlásban éljük
mindennapos életünket és zsörtölődünk, ha kenyerünk nem olyan fehér, a
kalácsunk nem olyan friss, mint máskor volt. Ej! hát minek nekünk
kalács? Az meg nem térít. Az csak istentelenebbé tesz. Csapás kell.
Keserves csapás. – Megállt és összekulcsolta kezét. Nem törődött az utca
zajával. Az ég felé emelte tekintetét: – Köszönöm neked, jóságos nagy
Istenem, hogy leküldted rám ezt a gondot, hadd tanuljam meg belőle,
milyen fájdalom és nyomorúság él ma százezernyi ember lelkében és hadd
tudjam meg, hogy velük érezni kiválasztottál.
Aztán folytatta útját, megkönnyebbülten, hogy lelke megtalálta azt az
utat, melyen keresztjét elcipelheti.
Ime, vállára ütött a háború. Megtanította őt, mint mennyei sugallat,
hogy emlékezzék önmagára és szégyelje magát, amiért azt a sok jót, amit
eddig élvezett, mint magától értetődőt, fagyos közömbösséggel fogadta.
A hivatalban, mint mindig, most is ellátta napi munkáját, nyugodt arcán
senki fel nem kutatta volna keserves aggodalmának nyomait.
Mikor a hivatalos óra már végefelé járt és ő szokott pedáns módján már
gondosan elzárt mindent, ami íróasztalán hevert, telefonhoz szólították.
Már azt akarta mondani a titkárnak, válaszolja, hogy: Elment már. De
aztán mégis odament és megismerte barátjának, a professzornak hangját,
aki arra kérte, látogatná meg ebéd után, mert fontos közlendője van.
Legszívesebben rögtön odament volna, de ha nem jött volna pontosan
ebédre, ezzel családját nyugtalanította volna. Visszanyert erkölcsi
erejével most úgyis feleségét és lányát akarta megtámasztani,
fölegyenesíteni, arra intvén őket, hogy ugyanazzal a türelemmel viseljék
sorsukat, mint más százezrek ugyanakkor széles e hazában.
Hedvig közvetlenül előtte ért haza. Néhány percre beszólt a
századosnéhoz, megkérdezni, nincs-e hír Istvánról. De nem jött senki és
semmi.
Az apa csodálkozott, amikor feleségét és lányát, ellentétben reggeli
magatartásukkal, nyugodt megadásban találta és fölöslegesnek ismert fel
minden vigasztalást. Megmondta, hogy ebéd után azonnal barátjához kell
mennie.
Ez már idegesen, türelmetlenül várta és örömmel üdvözölte:
– Mindenekelőtt, kedves öregem, közölhetem veled, hogy nincs még okod a
te szeretett Istvánodért gyászt ölteni. Amennyire a
hadügyminisztériumban eddig megtudakolhattam, úgy látszik, hogy az
esetnek kedvező lefolyása volt. Egyébként minden pillanatban várok egy
barátomtól, aki a minisztériumban befolyásos állást tölt be, részletes
értesítést.
– Hiszen már nyugodtabb is lettem, – felelt a gondnok és a tanár
íróasztala mellett foglalt helyet, – mert beláttam, hogy ezidőszerint a
haza érdekét elébe kell helyeznünk személyes érzelmeinknek és
vágyainknak és szégyenkeznünk kellene, ha saját gondunkat különbnek
képzeljük, a haza, az összesség gondjánál.
A tanár odanyújtotta a szivarskatulyát és mindaketten rágyújtottak.
Aztán megszólalt:
– No most hallgasd meg, ami érdekes közlendőt ígértem.
– Igazán nagyon kíváncsi vagyok, kedves barátom.
– Lehetsz is. De amit mondok, egyelőre titok marad. Én is csak úgy
tudtam meg, hogy becsületszóval fogadtam hallgatást. Csak azt kötöttem
ki, hogy kizárólag veled, aki részére tudakozódom, közölhetem az
adatokat.
– Részemre megtudakoltál valamit?
A professzor kezeit dörzsölte, mint aki meg van elégedve önmagával.
– Igen, igen, öregem… a te ügyed nem hagyott nyugton. Világosságot
akartam neked szerezni. És aztán, amit nekem tegnap elmondtál, annyira
ellentmond a hadseregünk tisztikarában fennálló hagyományoknak, hogy az
én személyes érdeklődésemet is felkeltette. Hiszen ha az ember már
közjogot és államjogot tanít, úgyis sok mindenféléről kell tudnia,
amiről a tömeg nem is álmodik.
– Nos, és mit tettél?
-Még tegnap este levelet írtam egy iskolatársamnak, a nevét még veled
sem közölhetem. Hiszen elég neked annyi, hogy hát az embernek megvannak
az összeköttetései, még befolyásos férfiakkal is, és az én iskolatársam
azok közül való. Olyan hivatal élén áll, amelyik szoros összeköttetésben
van az udvarral. Ma reggel korán fölkerestem, beküldtem a levelet és
azonnal fogadott. Természetesen elmondtam neki az egész tényállást, a
veled és Istvánnal szemben feltornyosult drámai fergeteg egész
fejlődését. Azután elmondtam azt az én véleményemet is, hogy az egész
lehetetlen dolog, mert hiszen felséges urunk világosan tudtul adta
mindeneknek, hogy ő, a legfelsőbb hadúr miként ítéli meg a dolgot.
A házvezetőnő, aki kávét hozott, itt megszakította a beszéd folyását. A
tanár intett neki, mire rögtön ismét ment. Ő maga töltött vendégének.
– Nos, tovább, kedves barátom.
– Ismerem az ügyet – szólt öreg iskolatársam titokzatos mosollyal. –
Annál jobb, – feleltem én, – akkor legalább nem kell hosszas kutatásokat
végezned. – Ő behívott egy tisztviselőt, mondott neki egy számot, és
behozatott egy aktacsomót a titkos levéltárból. Mielőtt szétnyitotta,
megmutatta nekem a külső fedőlapot és azon egy előtte jól ismert nevet:
Arnóti századosné.
A professzor kis szünetet tartott, vendégének arcát fürkészte és látta,
hogy az feszült érdeklődéssel figyel. Azután folytatta:
– Az aktacsomó elég terjedelmes volt. Barátom felütötte az utolsó oldalt
és egy nyugtát mutatott nekem. Illetve közönséges postai feladóvevényt,
amilyennel a postahivatal a feladott pénzösszeget elismeri. – Olvasd a
címet – szólt hozzám. Én pedig legnagyobb meglepetésemre olvastam:
elküldetett 1914 szeptember 31. 600 korona.
– Arnóti századosné címére?
– Igenis, öregem. Istvánod anyjának a címére. Ez a barátom nemcsak az
utolsó nyugtát mutatta meg nekem, hanem egy egész halommal, sok, sok
esztendőről, azt hiszem, körülbelül harminc évről. Pontosan
évnegyedenként azzal a matematikai szabatossággal, mely az udvari
hivatalokat annyira jellemzi.
– Udvari hivatalt mondtál?
A professzor meghökkent:
– Elszóltam magamat, állami hivatalt akartam mondani.
– Hát rokona a századosnénak?
– Kicsoda? Az iskolatársam? Nem, öregem, távolról sem.
– Hát akkor hogy jön ahhoz, hogy pénzt küld neki?
– Másnak a megbízásából teszi.
– Kinek a megbízásából?
A professzor megint szünetet tartott, mint a színész a főhatás előtt.
Tudta, hogy most már közölheti a fődolgot, mely őreá nézve épen olyan
váratlan és hihetetlen volt, mint amilyennek most a gondnok találni
fogja.
– No, ne kínozz hát – kérlelte a gondnok.
A professzor nevetett.
– Hát kínozlak? Még mindig nem higgadtál meg? Nem vagyunk még elég
öregek? De most gyere egészen közel, hogy senki más meg ne hallhassa.
Nem tudom, háznépemből nem megy-e el valaki épen most az ajtó előtt és
nem akarom, hogy kívüled bárki más megtudja, hogy ki az adakozó.
A gondnok furcsán érezte magát. A vér fejébe szállt, reszketve közelebb
hajolt a tanárhoz, hogy megtudja, ki az a veszedelmes ember, akinek a
nevét ennyire titkolni kell.
– Még közelebb, barátom – szólt a tanár és száját odaillesztve a gondnok
füléhez, súgta:
– A király.
A gondnok most egyszerre fázott, a fogai vacogtak. Kezéből kiejtette a
szivart és a tanár hamar utána kapott, nehogy kiégesse a szőnyeget.
Azután látta, hogy vendége milyen sápadtan fordítja felé az arcát.
– Igyál egy korty kávét.
A gondnok engedelmeskedett.
– És most gyújtsál új szivarra.
A gondnok keze reszketett, mikor szájához emelte a szivart és egészen
lassan kérdezte:
– És… és… tudsz rá magyarázatot?
– Hogyne tudnék. Természetes. Ne bámulj úgy rám. Tiszta sor az egész. És
a mi királyunk, Isten tartsa még sokáig, te, több abban az emberi jóság
és irgalmasság, mint mindnyájunkban együttvéve.
A gondnok helyeslően bólintott.
– Halljad hát tovább. Magasállású barátommal, amint már említettem,
közöltem az egész tényállást. Köteles voltam így cselekedni és más módon
nem is nyerhettem volna meg támogatását. Igy történt, hogy ő tovább
lapozott az akták közt és rájöttünk annak a kegydíjnak a történetére,
melyet a századosné a király magánpénztárából húz. Kedves Bechner…
A tanár megint félbeszakította elbeszélését. Nagyokat húzott a szivarból
és belebámult a füstbe, míg a gondnok idegesen rágta szivarját és leste
a folytatást. Végre megengedett magának egy kis sürgetést:
– Rólam talán megfeledkeztél?
Ez kiragadta a professzort gondolataiból. Csakugyan megfeledkezett egy
pillanatra környezetéről, annyira elmélyedt abba, amit látogatójával
közölnie kellett.
– Igaz, igaz, édes Bechnerem. Bocsásd meg szórakozottságomat. De te vagy
az oka. Mert az, amit megtudtam, néhány óra óta annyira lefoglalt, hogy
minden mást ki kell kapcsolnom. Nos hát, öregem, ha én rendelkeznék a
vitézségi érmek fölött, Arnóti századosnénak bizonyára kijutna egy. Vagy
ha én lennék a király, bizony ezzel jutalmaznám azt, amit ez az asszony
a hazáért tett.
– Talányokban beszélsz, kedves barátom. Milyen tettet gondolsz?
– No, ne türelmetlenkedjél. Hiszen látod, beavatlak már mindenbe.
Egyszerre talán el sem bírnád. Nos hát, képzeld magadat a következő
helyzetbe. Volt egy asszony, szegény, de nagyon tisztességes családból.
Az apja magasabb rendőrtisztviselő. Az asszony maga boldog, egy év óta
egy köztiszteletben álló csinos tisztnek a felesége, aki született gróf.
Boldogságuk jó ideig zavartalan. Addig, amíg a férj hitelezői megkezdik
a hajszát. Ezek pénzt adtak neki a nevére. Tudták ugyan, hogy a vagyont
bátyja örökli, de azt várták, hogy fényes nevével, ragyogó
megjelenésével, tiszti rangjával, gazdag házasság vár reá. Most a
szegény lánnyal kötött szerelmi házasság véget vetett a hitelezők
reményeinek. A tisztnek ott kell hagynia előkelő ezredét és át kell
helyeztetnie magát egy cseh fészekbe.
– A hitelezők itt is felkutatják. Följelentéssel fenyegetődznek. Tudod,
hogy ez tisztnél milyen következményekkel jár. Kétségbeesik. És épen
ebben a hangulatban megismerkedik egy orosz ügynökkel: egy kémmel, aki
ajánlkozik, hogy egy csapásra leveszi minden gondját. Szövetkeznek és
Bécsbe jönnek, hogy itt keresztülvigyenek valamit, ami kiszámíthatatlan
kárt okozhat a hazának. És akkor az asszony beleavatkozik. Kilesett
mindent és hazaszeretetből, becsületérzésből lemond mindenről,
boldogságáról, szerelméről, jövőjéről. Ő is Bécsbe siet, segítségül
veszi apját és leleplezi az orosz kémet. Gondold meg, hogy ez mit
jelent. Fontold meg: egy asszony, aki feláldozza hőn szeretett férjét.
Meghasadt szívéből kiirtani a szerelmet és… gyermekét várva…
reménytelenül menni az egyetlen fénysugár nélkül sötétlő jövendő elé.
Kedves Bechner, ez olyan tett, hogy ennél hősiesebbet még a mai háború
sem termett.
A professzor elhallgatott és fujta a füstöt. A gondnok homlokán verejték
gyöngyözött. Felkelt és többször, nyughatatlanul végignézte a szobát.
Aztán megállt a tanár előtt:
– És mindazt, amit elmondtál, Arnóti századosné csinálta?
– Igen, igen. Róla beszélek. Hősnő az barátom. Nem kell csodálkozni, ha
ilyen asszony fiának ereiben ugyancsak hősi vér csergedez.
– Igen.
A tanár csodálkozva nézett a gondnokra:
– Ez minden mondani valód? Azt hittem volna, terád is úgy fog hatni,
mint énrám. Én valósággal ujjongok miatta.
– Túlságosan meg vagyok indulva, öregem, semmint, hogy mondhatnék
valamit. Van-e még valami közölni valód?
– Még egypár részlet. A századosné apja meghalt nemsokára azután, hogy
unokája megszületett. A százados, a férj, elmenekült. Valahol elzüllött.
Talán már meg is halt régen. A századosné küzködött az élet nehéz
gondjával, mely apja halála után reá szakadt. Nem sikerült. Gyermeket
várt. Nem akarta, hogy az koplaljon. Akkor elment a királyhoz. A mi
derék, jó királyunkhoz, kedves Bechner. És a király megköszönte neki,
amit cselekedett. Hálás volt azért, amit ez az asszony saját boldogsága
árán a hazáért tett. Azóta a király magánpénztárából évi járadékot
húzott, mely távol tartotta a szükséget. És amikor a fiú nagyobb lett és
nevelést kellett neki adni, ugyancsak a király gondoskodott róla, hogy
katonának képezték ki és hogy tiszt lett.
Egészen halkan, mint távoli visszhang, visszacsengett a gondnok
ajkairól:
– És hogy tiszt lett.
A professzor felkelt, mind a két kezét barátja vállára tette és
felkiáltott:
– Igenis, barátom. A te Istvánod kardbojtja szent és sérthetetlen. Azzá
tette királya és hős anyja minden időkre. Most érd be azzal, amiben
szolgálatodra lehettem. Ha adhatok neked még egy jó tanácsot, hát Kohut
hadnaggyal való ügyedet add át nekem további elintézés végett. Hiszen
tisztára hülyeség lenne, ha te, mint öreg ember, ilyen előzmények után
párbajt vívnál ezzel a tacskóval.
– Ha még ebben is szolgálatomra akarsz lenni… beleegyezem.


XI.
Arnóti István, nem kapván más alkalmatosságot, sebesültekkel telt
vonaton utazott vissza Bécsbe.
Milyen vad eseteket tudtak szenvedő utitársai elbeszélni azokról az
ütközetekről és harcokról, melyek most már mögöttük voltak. Úgy hangzott
mindez, mintha ebben a példátlan méretű háborúban minden emberséges
érzés kiveszett volna a szívekből. Mintha a gyűlölet, az egymás
elpusztításának vágya egyeduralomra jutott volna.
Mert másképen mi magyarázhatná meg, hogy az oroszok még a sebesültekbe
is beleszúrtak vagy belelőttek, hogy kegyetlenkedtek velük, vagy hogy a
megszállott helységek lakósait, csak azért mert nem oroszok, tucatszámra
lelőtték, sőt, ami még rosszabb, nem egyszer válogatott kínok közt
fosztották meg életüktől.
Különösen a megszállott községek zsidó lakóssága szenvedett rettenetes
kínokat. Mintha az orosz katonaságnak egyenes parancsa lett volna, hogy
épen ezek ellen a szerencsétlenek ellen járjon el különös és
kérlelhetetlen kegyetlenséggel.
Irtózat fogta el Arnóti István lelkét, amint hallgatta őket. Itt ezen a
sebesültekkel telt vonaton a háború felütötte előtte ezernyi kegyetlen
szenvedéssel teleírt, könyvének lapjait. Kínok közt elfolyt embervér
festette a betüket. És kínokat osztott mindenkinek, aki elolvasta.
És addig, amíg ő a döcögő vonaton átutazta az éjszakát, Bécs már
megtudta az estilapokból, hogy Hindenburg dzsidásaival, akik az orosz
front mögött ráakadtak, hogyan vágta keresztül magát veszedelmes
lovasrohamban az ellenség vonalán és hogyan érkezett meg a főherceg
főhadiszállására.
A jelentések megint tele voltak hőstettének dícséretével és Bécsben
aznap este mindenütt az ő nevét lehetett hallani.
Volt is ujjongás a gondnok házában, mikor az estilap meghozta oda is a
hírt. Rögtön István anyjához siettek, aki még nem tudott semmit, bár az
estilap ott feküdt az asztalán. Nem nyúlt még hozzá. Ott ült a sötét
szobában, kinézett az utcára és még azt is alig vette észre, hogy fiának
menyasszonya szüleivel együtt belépett a szobába. Nagy ujjongás rázta
fel:
– Anyuska… édes, jó anyuska… István él és megérkezett a főhadiszállásra.
És a fiatal lány megölelte az asszonyt, összecsókolta, forró
örömkönnyeik összefolytak.
– De csakugyan igaz-e, Hedvig?
– Igaz, igaz, édes anyus, az estilapokban nagy cikkek vannak róla.
István megint vitézül helyt állt. Keresztülverte magát a muszkán. Gyere
ide az asztalhoz; lámpát gyújtunk és apa felolvassa neked a jelentést.
A századosné csak most vette észre, hogy a lány apja és anyja is ott
állt a sötét szobában. Fölkelt vendégeit üdvözölni, de alig tudott
menni. Mintha ólomból lettek volna a lábai.
Lámpát gyújtottak és a gondnok felolvasta a cikket. Aztán így szólt:
– Most pedig lemegyek és beszerzek egypár üveg jó vörösbort, hogy
lelkünk örömét kellő ünnepséggel juttassuk kifejezésre. – Mikor
visszajött, kalapban, kabátban jött a szobába, mert az épen újra kezdődő
hóviharban egészen fehér lett.
– Hölgyeim, – szólt tréfásan, – van szerencsém mint karácsonyi hóember
bemutatkozni és hozom önöknek a legeslegszebb ajándékot, Istvánunk
visszatértét.
– Azám, apus, – szólt Hedvig, – csakhogy te nem vagy ám valami nagyon
tartós hóember. Nézd csak, már leolvad rólad a hó. És akkor majd kikapsz
a századosnétól.
– Ma este nem kap ki senki. Ma ünnepelünk. Boldogabb vagyok, mint
valaha. Ma csak a karácsonyfa hiányzik, fényes gyertyáival. Ez lenne a
háborús év legszebb karácsonyi ünnepe.
Sokáig együtt maradtak ezen az estén, alig tudtak elválni. Örültek az
öreg úrnak, aki olyan kitünő hangulatban volt, hogy ilyennek nem is
látták talán még soha.
– Tudod, apa, – mondta a lány, – annyira megváltoztál ma, mintha fiatal
legényke lennél. Nem olyan, mint az én öreg hallgatag sokszor mogorva
apuskám.
– Igazad van, lányom. Néha magam is szemrehányásokat teszek magamnak
érte. Bizony, mikor fiatal voltam, amikor édesanyáddal megismerkedtem,
én is tele voltam még életkedvvel, rózsaszínűnek láttam még az
égboltozatot is. Hanem azután lassanként leszokik az ember mindenről. Az
élet kemény. Az ember mindenütt beleütközik a szögleteibe és észre sem
veszi, hogy évről évre szögletesebb, keményebb lesz maga is. Nagy öröm
kell ahhoz, hogy az ember egy kis időre megfeledkezzék a koráról és ifjú
legyen újra.
– Óh, papa, – felelt a lány, – amit te mondasz, nem érvényes a mi
időnkre. Ma más az élet, mások az emberek. Mi nem leszünk öreg korunkra
olyanok, mint ti.
– Adja Isten, hogy igazad legyen, lányom. Az új korszak, mely téged
fölnevelt, talán csakugyan képes lesz a maga életéből kiseprűzni azt a
megcsontosodott, pedáns, szent Bürokráciust, aki bennünket annyira
megvénített. No, erre iszom egyet, éljen az új korszak, a szép jövő,
melyet most alakít ki a leghatalmasabb világháború vasmarka.
Ugyanebben az órában Kohut hadnagy egy vendéglőben együtt borozott
néhány tiszttársával és persze ott is Arnóti István főhadnagy körül
folyt a beszélgetés. A többi tiszt nagyrészt a deutschmeisterek
ezredéhez tartozott, ahhoz, amelyben Arnóti István is, az apja is
szolgált. Arnóti Istvánt innen helyezték át a repülőosztaghoz. A tisztek
sebesültek, lábadozók voltak és csak Kohut hadnagy elbeszéléséből
ismerték Arnóti élettörténetét.
– Uraim, – szólt egy hosszú, szikár százados, aki a bosnyákoknál
szolgált, – én sajnálom ezt a fiatalembert. Az ördögbe is, hát tehet ő
arról, hogy az apja valami… no, mondjuk… valami kellemetlen históriát
manazsált?
– Halló, – kiáltott az egész társaság, – ez két üveg pezsgő. Angolul
beszélt.
A hosszú százados nyugodtan rágyújtott és szólt:
– Tévedtek. Isten verje meg Angliát. Az én számon ugyan ki nem jön annak
az undok fajzatnak a nyakatekert nyelve. Manazsálni nem is angol szó,
hanem amerikai, még pedig amerikai német. Ma este tehát az én
költségemen nem pezsgőztök. Különben is a nyomorékgárda számára, melyhez
egyelőre mi is tartozunk, törzsorvosi tilalom van minden szeszes italon,
ha csak háromnegyedrésze a vízvezetékből nem való.
– Igaza van – szólt egy kis hadnagyocska, akinek ugyan alig pelyhedzett
még az álla, de azért már a mi vitézségi érmünk és a német vaskereszt
fityegett gyerekmellén. – A te véleményeden vagyok, kedves százados
uram. Ilyenkor, háborús időben nincs helye semmi finnyáskodásnak, el a
prüdériával.
– Francia, francia, – ujjongott a kórus, – de ő csak fizet!
A kis hadnagy nevetve beismerte, hogy prüdéria bizony francia szó és
megrendelte a két üveg pezsgőt.
– De öt üveg savanyúvízzel – pótolta a százados.
Kohut hadnagynak nem tetszett a beszélgetés fordulata.
– Tagadom, uraim, – szólt, – nekünk háború idején is épen olyan
finnyásán kell őriznünk karunk becsületét, mint akár békében.