A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 07

oroszokról olvasott. Azok már nincsenek messze Budapesttől és Bécstől.
Egész Sziléziát is megszállták már. A kozák járőrök Berlint
nyugtalanítják. Személyi hírek is akadtak. Vilmos császárról és a német
tábornokokról. Hajmeresztő dolgok. Végül pedig, a »Legújabb«-ban, az az
örömhír, hogy Berlinben kitört a forradalom.
Különösen a »Daily Mail« tudott erről a forradalomról csodákat mesélni,
míg a »Times«, hogy ő se legyen külön szenzáció nélkül, a bécsiek
rettenetes rémületéről újságolt és arról, hogy a magyar és az osztrák
fővárosokat hogyan erősítik meg lázas igyekezettel egy utolsó
kétségbeesett ellentállás kísérletére.
Hoztak ezek a lapok tengerészeti ujdonságokat is. Így a Falkland
szigetek mellett vívott ütközetről, ahol megsemmisült egy egész német
hajóraj. És egy másik tengeri csatáról, mely Helgoland mellett folyt le.
Miután Robertson arcának mindig haragos, dühös volt a kifejezése, senki
sem csodálkozhatott rajta, hogy ezeknek a híreknek olvasása közben sem
vágott barátságos ábrázatot.
Ekkor a bolgár hajónak néhány szabadságolt tisztje is bevetődött
ugyanebbe a kávéházba. Ők is lapokat kértek a boruk mellé. Belenéztek a
»Times«, a »Daily Mail«, a »Figaro« és a »Matin« hasábjaiba. Egyikük
fenhangon felolvasta a cikkeket, a többi pedig, különösen a
legrettenetesebb esetek leírásánál, hangosan felkacagott. Kezdett a
dolog feltűnő lenni. Annyira, hogy az egyik tiszt, tekintettel a
szomszédos asztalnál ülő magasabb rangú angol tengerészre, mérsékletre
intette társait.
A bolgárok nyilván azt hitték, hogy sir Robertson nem érti meg őket. Ez
azonban a tengeri szolgálat sok évének során sok nyelvet elsajátított és
épen úgy tudott bolgárul, mint olaszul, franciául vagy angolul. Sőt, ha
épen kellett, egynéhány néger nyelven, esetleg még japánul és kínaiul és
meg tudta értetni magát, ő tehát megértette, mikor az egyik tiszt így
szólt a többiekhez:
– No, pajtások, majd ha végeztetek az angol és francia hazugságok egész
szemétdombjával, akkor felolvasom nektek az igazságot, úgy ahogy azokban
a német lapokban áll, melyeket épen most vettem át a postán.
– Halljuk, halljuk, – kiáltott a többi – kezdd el mindjárt. De ne nagyon
hangosan olvasd.
Az angol és francia lapok azonnal eltűntek, a bolgár tiszt felbontotta a
mellette lévő székre helyezett vaskos csomagját és kivett belőle egy
német újságot. Félhangon olvasta a háborús híreket. Háttal ült sir
Robertson felé, aki olyan sűrűn fujta a pipájából a füstöt, hogy egész
ködfelhőbe burkoltan ült helyén. Úgy látszott, mintha egy szót sem
értene a felolvasásból, tényleg azonban megfeszített figyelemmel leste a
szavakat. Végighallgatta, hogy mit jelent a német legfelsőbb
hadvezetőség és az osztrák-magyar vezérkar a harcterekről.
Az ördögbe is… hiszen ez pont az ellenkezője volt mindannak, amit épen
most a francia és az angol lapokban olvasott. Hiszen itt világosan
hallotta, amint a német hadvezetőség közzéteszi, hogy Németország immár
500.000 orosz foglyot őriz és hogy a muszkákat épen a napokban érte
Lodznál igen súlyos vereség. Mennyire elcsodálkoztak volna a bolgárok,
ha történetesen megértik azt a magyar szót, melyet az angol tiszt az
orosz vereség hallatára a fogai közt szétmorzsolt: Rajta!
Azután elővette a bolgár tiszt a hazai lapjait, melyeknek tudósítói
ugyancsak megerősítették a német újságok jelentéseit.
– Pincér, – szólalt meg az angol, – hozzon nekem még bort.
Szolgálatkészen sietett a francia pincér eleget tenni az angol tengerész
óhajának.
– Pajtások, – szólt a bolgár, – most még egy külön csemege. Egy bécsi
bulevárdlap belekeveredett a csomagomba. Hallgassátok meg, van valami
szenzációja.
– Halljuk, halljuk – hangzott karban.
– Terringettét, ha az ember ebben résztvehetne.
– Ez az átkozott semlegesség.
Az angol egyszerre nem fért meg a székén, vagy talán az ablak mellé
akart kerülni, szóval olyan helyre ült, mely közelebb esett a bolgárok
asztalához. Előtte állt a bor, a teletöltött poharat egy hajtásra
kiürítette. Azután cigarettára gyújtott. Ez olyan fényűzés volt, melyet
csak szárazföldön engedett meg magának. A fedélzeten mindig csak a
közönséges, kurtaszárú shagpipát szorongatta a fogai közt, akár odalenn
a gépházban az utolsó szénlapátoló.
A bolgár tiszt belekezdett az olvasásba.
»Arnóti István hadnagynak, a király repülőfutárjának, hőstette.«
És következett a részletes leírás, a 2000 méternyi magasságban
lefolytatott küzdelem, a szerencsés megérkezés Przemyslbe. A tudósítás
erősen hathatott a tengerésztisztre, mert csak úgy csurgott homlokáról a
verejték.
– Hogy hívják azt a derék legényt? – kérdi valamelyik.
– Bizony hogy hívják, ezt a nevet meg kell jegyezni.
– Arnóti… Arnóti István!
– Mennyi idős?
– Itt van a képe is. Huszonkilenc éves. Nagyszerű ember. Gyerekek,
fizetek egy üveg pezsgőt. Megisszuk ennek az Arnóti Istvánnak az
egészségére.
Az angol tiszt vadul szívta cigarettáját. Majd eldobta és a borlap után
nyúlt. A szomszéd asztalnál tényleg pezsgőt rendeltek. Mikor töltve
voltak a poharak, a legidősebb újra megintette társait.
– Bajtársak, francia kikötőben vagyunk. Ne nagyon eresszük ki a
hangunkat.
– De bizony, – kiáltott egy másik, – bolgár tisztek vagyunk. Talán
jogunkban áll a véleményünket fennhangon nyilvánítani.
Magasra emelték a poharaikat és ugyanekkor, de mégis úgy, hogy a másik
asztalon nem látták, ugyanezt cselekedte a vén tengeri véreb is… Az
idősebb bajtárs figyelmeztetése mellett is hangosan, lelkesen hangzott a
felköszöntő!
– Bajtársak… a hős magyar tiszttárs… Arnóti István repülőhadnagy… éljen!
– Éljen! – hangzott vissza és »ex« kiürültek a poharak.
A szomszéd asztalnál az angol is ivott; azután letette a poharat és
kezével végigtörülte a szemeit. Titokzatos nedvességtől ragyogtak. Talán
a szokatlan francia cigaretta füstje marta őket.
A bolgárok most képeslapokat, tintát, tollat kértek. Írni akartak Arnóti
Istvánnak, hadd tudja meg, hogy még ellenséges földön is megemlékeztek
róla.
– De itt nem dobjuk be a levelezőlapot – szólt az egyik.
– Nem, – felelt a másik, – itt lefoglalják. Hazavisszük Dedeagacsba.
Onnan egyenesen eljut hozzá.
Még javában írtak, amikor egyszerre csak, mint egy sötét árnyék,
asztaluk mellett állt az angol tiszt, udvariasan köszönt és
valamennyinek, csodálkozására anyanyelvükön szólt hozzájuk:
– Uraim, bocsássák meg, ha zavarom önöket. Kérni akarom önöket, hogy egy
bécsi lapot legyenek szivesek átengedni. Nagyon érdekeltek azok a hírek,
melyeket önök most felolvastak.
Egy pillanatig ugyancsak elbámulva néztek reá és egyik sem tudta, mit
feleljen neki. Végre megszólalt a legidősebb:
– Tisztelt bajtárs úr, ha önnek ez az újság örömére szolgál, én nem
kevésbbé örülök, hogy szolgálhatok vele.
Ez tulajdonképen ugratás volt. Mert ugyan mért szolgálnának
német-osztrák-magyar győzelmi hírek egy ángliusnak örömére. Talán inkább
ellenkezőleg. De az angol így szólt:
– Engem különösen annak a repülőhadnagynak a hőstette érdekel. Azt a
lapot kérném tehát.
– Tessék.
– Köszönöm szépen.
És most sir Robertson ott ült megint asztalánál, előtte a bécsi lap.
Olvasta a cikket és azután nézegette a repülőhadnagy képét, mely fénykép
után volt klisírozva. Hogy átalakította ez a kép az öreg »véreb«-et.
Lágyak, kedvesek lettek az arcvonásai, szemeiből csupa mélységes jóság
ragyogott, durva keze pedig becézve simogatta a képet. Bozontos, ősz
szakálla alatt gügyögve, édesgetve ejtett különös szavakat.
– Én kis kölyköm… édes, édes fiacskám… Istenem… ha ezt _egyszer_
mondhatnám neked!… Te, mindenem, és te… nem is tudsz felőlem. Bátor
lettél vitéz. Hős vagy. Az Arnóthyak büszke vére. És én Istenem, a
nemességtől megfosztottak… drága, nemes fiam. Oh, nagy Isten, ha
segíteni tudnék rajtad… És a király szolgálatában állsz. Így jó, fiam. A
király… a király…
Nem jutott tovább. Szeme elhomályosult, mintha sóködből fátyolt font
volna eléje az oceán. Mennyire égette valami. Hogyan rágódott a szivén.
Megragadta a vihar, egy forgószél és elfulladt tőle a lélegzete.
Hirtelen megelevenedett előtte életének szfinxje és feléje nyújtotta
oroszlánkarmait, hogy megragadja és szétzúzza kőszivén.
A bolgár tisztek fizettek és menni készültek. Odanéztek az angolhoz, aki
szorosan a szeme elé tartotta a lapot. Ne lássa senki mélységes
lesujtottságot. Mint tehetetlen hajóroncs kavargott az örvényben.
Körülötte sziklák, hullámok alatta, fölötte. A bolgárok ott hagyták az
ujságot. Számukra értéktelen volt. Fogalmuk sem volt róla, hogy ő azon
gondolkozik, miképen tarthatná meg azt a lapot. Azt a drága lapot,
melyet Isten maga küldött neki. Azt a lapot, mely hírt hozott neki szíve
véréről, aki az övé volt és akit még sem ismert és akit nem is fog
ismerni sohasem.
Mikor odakint álltak a kávéház tükörablaka előtt, még egyszer kiváncsian
visszatekintettek az öreg angol tengerésztisztre, aki háttal feléjük,
mozdulatlanul ült az újság mögött.
– Hallod-e, – szólt az egyik tiszt, – ez az ánglius úgy megijedt az
igazságtól, hogy úgy járt, mint Lót felesége.
Azután nevetve mentek tovább, hogy élvezzék a szép napot.
Sir Robertson még majdnem egy óra hosszat ült a kávéházban. Miután a
bolgárok elmentek, összehajtogatta az újságot és mint valami kincset,
úgy tette el legbelsőbb mellzsebébe. Azután tovább ment a városba. Mint
egy kormányát vesztett hajó, ingadozott a tömegen keresztül. Mindenki
óvakodott a szélesvállú, mogorvaképű emberrel érintkezésbe jutni.
Ittasnak nézték, aki veszekedő kedvében van. Végigcsatangolt a kikötőn
és egy külső móló felé vette irányát. Ott, szemmel a tenger felé, leült
egy kőfalra. A tenger ma halk danával mosta a kikötő dacos falait és mit
sem árult el a habjaiban szunnyadozó rettenetes erőből. Ez az olajsíma
víztükör sehogyan sem illett a benne dúló hangulathoz. Mert őbenne
megsemmisítő fenyegetéseket kavargatott az életnek vadul kitört viharja.
Hirtelen arra fordult ültőhelyében, amerre az angol páncélhajó
horgonyzott. Szélesen, dacosan állt az ott a kikötő előtt. Az angol
hatalomnak, az angol tengeri uralomnak büszke képe. Hencegően, öntelten,
mint aki senki másnak át nem adná helyét.
»Fft!« hegyeset köpött a hajóóriás felé. Neki ugyan nem imponált Anglia
hatalma, ereje. Hiszen ő is egy része volt annak. Védve jó vastag
páncéllemezek és jó öblös toronyágyúk által.
Goddam! Felkacagott. Ha ezek odaát tudnák, hogy az ő hajójuk fedélzetén
ki tölti be az első tiszt hatáskörét. Feldiszítenék vele az árbocot. De,
inkább tartották volna őlordságát németnek, inkább őt fosztották volna
meg parancsnoki rangjától, minthogy valaki sir Robertson vérbeli
angolságában kételkedett volna.
Behúnyta szemeit és végigtekintett régmult esztendőkön. Egy régi
jelenet: Bécsben. Vágtató fiákeren egy menekülő katonatiszt… Egy
kitaszított, aki mint őrült rohan világgá. Sokszor készül életének végét
vetni. De egy megmagyarázhatatlan hatalom mindig visszatarja.
Olasz hajón, mint fedélközi utas érkezett Amerikába. Mint fedélközi
utas, bár közel 9000 korona volt a zsebében. 9000 korona ördög pénze!
Nem mert ehhez a pénzhez hozzányúlni. New-Yorkban első dolga volt ezt az
összeget egy bankba vinní. Ott keresztelte el önmagát William
Robertsonnak. Csak úgy találomra. Talán valahol olvasta ezt a nevet.
Azután ott állt az óriási városban néhány centtel a zsebében,
lerongyolódott ruhában, munkát keresve. Semmi sem emlékeztetett rajta
többé arra az előkelő megjelenésre, mely nemrég még annyira lénye volt.
Keserű harag fogta el minden fényűzés, minden hiúság, az életnek minden
kényelme ellen. Rongyos külseje szinte jól esett neki. Uj, más embernek
érezte magát így. Nem akart többé semmit sem tudni Arnóthy Ferenc gróf
századosról, akit ő maga temetett el mindörökre. Az az ember meghalt és
annak a másiknak, aki a helyét elfoglalta, semmi köze sem volt hozzá.
Egy büdös, piszkos osztrigahalász fedélzetén talált foglalkozást.
Komiszabb élet, mint a nagyváros utcáján kóborló gazdátlan, rühes
kutyáé. Az ilyen hajó a világ minden sarkából, a leggazabb,
legzüllöttebb egyénekből szedi össze személyzetét. Néhány hónap keserves
munkája után, az első megkeresett dollárokkal zsebében, egy cethalász
fogadta fel. Az élet itt sem sokat különbözött attól, melyet az
osztrigáshajón folytatott. Csak a szag volt más: most halzsírtól és
fókavértől bűzlött. Egy teljes esztendeig viaskodott a hideggel, az
éhséggel és a jégzajlással. Azután halzsírral, fókahájjal megrakodva
visszatért a hajó és ő újabb amerikai dollárokhoz jutott. Túlságos
sokhoz a rongyéletre, melyet folytatni akart. Több mint száz dollárt
megint a bankba vitt és növelte vele Robertson kontóját.
A hajóügynökök, akik a legénységet szerzik, most már kemény, kipróbált
embernek ismerték, Így most már egy Buenos-Ayresbe menő kereskedelmi
gőzös fedélzetére került. Volt ott szép lány, tüzes ital és sárgaláz.
Számára nem termett egyik sem. Ép bőrrel került vissza. És most
tengerészélete más-más gőzösökön elsodorta Japánba, Kínába. Majd
Amerikába visszatérve egy amerikai ágyúnaszád fedélzetére jutott. Ott
hasznát vehették az ilyen gyakorlatilag alaposan kiképzett tengerésznek,
nem kutatták családját, papírjait, hanem tudása szerint értékelték az
embert.
Öt év mulva főkormányosi rangban hagyta el a szolgálatot. Megkapta
bizonyítványát az amerikai tengernagyi hivataltól. Ezzel igazolhatta,
hogy az ohiói születésű Robertson Vilmos, főkormányos az amerikai
ágyúnaszád fedélzetén, szolgálatát legteljesebb megelégedésre ellátván,
az amerikai haditengerészetnél bármikor ismét fölvételre találhat.
Akkor, évek óta először, kivett egypár száz dollárt megtartott pénzéből,
tisztességes polgári ruhát vásárolt és a második kajütben utazva
áthajózott Angliába, Southamptonba. Találomra, mint akinek az élet úgy
se más egy kis sétánál. Southamptonban a változatosság kedvéért belépett
az angol tengerészethez és bizonyítványa alapján mindjárt tiszt lett egy
csatahajón.
Harcok Afrikában, vad napok Indiában és Kínában… És ő, aki nem ismert
veszélyt és önmagát nem kímélte soha, olyan nagy becsben állott
vitézsége miatt, hogy előléptették és mikor a »Bulwark«
vízrebocsáttatott, kinevezték a nagy hadihajó másodtisztjének. Pár év
mulva első tiszt lett és ha kora véget nem vet a számadásnak, nemsokára
parancsnoka lehetett egy angol hadihajónak.
Mindezek a képek mint egy kalandos, fantasztikus regény fejezetei
vonultak végig lelki szemei előtt. Kereste a halált és ez gúnyos
kacagással kímélte életét. Néha, mikor másoktól észrevétlenül,
megragadta a honvágy és felmerült előtte szép, fiatal feleségének a
képe… azé az asszonyé, akit olyan boldogtalanná tett, akkor
legszívesebben sajátkezűleg megfojtotta volna magát. Olyankor semmit sem
akart látni, semmiről sem akart hallani. De még mindig megszólalt benne
az a belső hang, amelynek különös hatalma volt fölötte… és
visszatartotta. És most… megtapogatta a kabátját, ott van-e még az az
újság, ez a legbecsesebb kincs, mely számára teremhetett. Újra elővette.
Itt kinn, az elhagyatott mólón letehette az álarcot. Mereven nézte fia
képét. Azután hangosan felordított, úgy hogy a sirályok ijedten
felrebbentek a vízről. Olyan volt a kiáltása, mint akit halálra
sebeztek. És addig verte ökleivel a gránitfalakat, amíg tagadhatatlanul
omlani kezdtek könyei.
Órákon át marcangolta a fájdalom. Gondolkozott, mi jót tehetne fiáért,
akinek apja nem lehet soha. Akit még csak nem is láthat. Hiszen haza nem
mehet soha, de… szemei rászegeződtek a szürke angol páncélhajóra és
fürkésző tekintettel nyugodtak rajta.
Hirtelen megragadta egy gondolat. Egy gigászi tett gondolata. Felugrott,
a lapot visszatette zsebébe és ment a város felé.
Mikor estebédre megjelent a »Bulwark« tiszti étkezőjében, a régi,
változatlan volt és semmi el nem árulta rajta az átélt rettenetes
órákat.
Csak a middik, a kadétok, akik máskor úgy féltek tőle, mint az ördögtől,
ma nagyon csodálkoztak első tisztükön. Ma egészen különös, szokatlan,
valósággal szelíd módon szórakozott azokkal a fiatal angolokkal, akik
itt a páncélos fedélzetén készültek tiszteknek. Nem tudták a dolgot mire
vélni. Bizalmasan megveregette a vállukat, megsimogatta a
legfiatalabbnak síma, szőke haját és elnézett minden, a fedélzeten
szigorúan tilos csínytevést. A fiúk tisztában voltak vele, hogy sir
Robertsonnal valami különös dolognak kellett történni.
Este bezárkózott kajütjébe és két hosszú levelet írt. Mielőtt lezárta
őket, mindenféle okiratokat mellékelt az íráshoz. Aztán mind a két
levelet betette egy nagy borítékba, melyet a bécsi amerikai
nagykövetséghez címezett.
Másnap délelőtt megint partrament és fölkereste az ottani amerikai
konzult. Ennek átadta a levelet és a konzul becsületszavára megfogadta,
hogy semleges országokon keresztül a legrövidebb úton eljuttatja azt
Bécsbe.
És ezzel sir Robertson elérte, amit akart.


IX.
Arnóti István az ablakhoz lépett és óvatosan kitekintett. Neki persze az
volt a nézete, hogy kozákok vannak ott az ajtó előtt. Azok dörömbölnek
karddal, csizmasarokkal, hogy a gyermekek felsikítanak tőle, az asszony
imádkozik, a paraszt pedig tanácstalanul néz a vendégére. Ez
mindenesetre készen tartotta a browningot. Arról volt szó, hogy
lehetőleg drágán adja az életét. Valamit súgott a parasztnak, aki erre
az ajtóhoz ment és kikiáltott:
– Ne csapjatok olyan lármát. Csak felöltözöm.
És erre – Arnóti István szíve feldobogott az örömtől – németül válaszolt
odakinn egy parancsoló hang:
– De csak sebesen. Semmi kedvem itt gyökeret verni. Csak felvilágosítást
kérünk. Nyisd ki szaporán.
Ekkor Arnóti István maga rántotta félre a reteszt. A holdfényben szürke
egyenruhás katonákat látott. Lándzsáikon fekete-fehér zászlócskákat
lengetett a szél. A háttérben lóháton volt látható még egy csapat, ez
őrizte azoknak a lovát is, akik leszálltak.
Egy tiszt állt Arnóti István előtt. Egymásra néztek és a tiszt nem
tudta, minek nézze a paraszt mellett álló különös alakot.
De Arnóti István felkiáltott:
– Isten hozta, német bajtárs. Önöket az ég küldte ide.
– No, nem épen, – nevetett a porosz tiszt, – talán inkább Hindenburg.
Összekötő őrjárat volnánk. Igyekszünk érintkezést találni a
szövetségesekkel. Vannak-e kozákok erre?
– Voltak… odaát, két mérföldnyire. Meg is kergettek ott, amikor baj érte
a repülőgépem motorját. Pont köztük kellett leszállnom. Engedje meg,
bajtárs uram, hogy bemutatkozzam: Arnóti István főhadnagy, a császári és
királyi osztrák-magyar közöshadsereg repülőosztagától, a király
Őfelségének személyes szolgálatában.
A német tisztelgett és ugyancsak bemutatkozott:
– Hohenfels Kurt kapitány, a kilences dzsidásoktól.
Azután odaszólt a parasztnak:
– Tud-e az embereimnek valami meleget főzni? Kávét vagy teát? Huszonnégy
óra óta vagyunk nyeregben és egy falatot sem ettünk.
A paraszt a feleségéhez sietett, hogy teljesítsék az óhajt. A kapitány
kiadta altisztjének a szükséges biztonsági rendelkezéseket. Ez
leszállást vezényelt és kiállította az őrszemeket.
– Teringettét, milyen rossz itt a levegő, – szólt a kapitány, mikor
Arnóti oldalán belépett a szobába, – inkább azt ajánlanám, hogy a
főhadnagy úr öltözködjék fel melegen és üljünk le odakinn a ház előtt.
– Amint parancsolja, kapitány úr.
A kapitány csak most vette észre, hogy Arnótinak, aki még nem ért rá
kabátot felvenni, megsebesült a balkarja. Sajnálkozását fejezte ki ezen
és mint jó bajtárs, segítségére volt az öltözködésnél. A szigetről
magával hozott egyenruháját vette fel. Azután kinn álltak együtt a
holdfényben. Arnóti István elbeszélte a szövetséges bajtársnak
balszerencséjét és azt, hogy neki minden áron vissza kell jutnia az
osztrák-magyar frontra.
– Ezt akarjuk mi is és pedig még ma éjjel – felelt a kapitány. – Nézetem
szerint az oroszok odaát egészen a tópartig állnak és frontjuk követi a
part ívét. A tó a hátuk mögött van és mi itt a tó mögött, mintha üres
térben állnánk, teljesen fedve vagyunk. Ez az oka annak is, hogy ez a
parasztviskó még mindig sértetlenül áll. Félreesik az orosz arcvonaltól.
Balfelé odaát és a tónak egész szemközti partján az oroszok tanyáznak.
Az ő frontjuk azonban mindjárt a tó mögött jobbfelé, amerre mi
igyekszünk, félkörben elkanyarodik északnak. Most csak azt remélem, hogy
teljes vágtatásban sikerül keresztültörnünk az orosz vonalakon. Akkor
elértük, amit akartunk. Az orosz urak pedig tudni fogják, hogy jó lesz
egykettőre megint egy csomó kilométert hátrálni, mert holnap reggel itt
már a hátukba kap egynéhány német zászlóalj. Ha ön jó lovas, főhadnagy
úr, hát odakinn áll két elesett emberem felnyergelt lova. Az egyik
rendelkezésére áll. Hanem tudnia kell lovagolni.
– Tudok, kapitány úr.
– No jó. Hiszen, ami azt illeti, ebben a pillanatban alkalmasabb lenne
az ön külön fegyverneme. És egy kicsit biztosabb. Amit mi tervezünk,
ahhoz jobb repülni tudni, mint lovagolni.
A kávé elkészült és a kapitány meghagyta az altisztnek, hogy a
legénységet lássa el. Mindegyik elővette a nyereg zsebéből az
ivósajkáját, aztán sorba elvonultak az üst mellett, melyből a
parasztasszony kávét töltött mindegyiknek.
– Igyatok, fiúk, – szólt a kapitány, – hogy átmelegedjetek. Hideg az
éjszaka. De csak lenne még hidegebb. Legjobb volna, ha csonttá fagyna a
föld, hogy ezek a muzsikok ne tudják magukat belapátolni a
földturásaikba. Akkor aztán majd ellátjuk őket. Utálatos harcmodor ez.
Az ember nem jut tovább. No, és még hozzá ebben az időben, ezek az utak.
Hogy néznek ki a szegény lovak. Isten legyen nekik irgalmas. Fülig
piszokba, sárba vannak burkolva.
– Igenis, kapitány úr – szólt az altiszt. – Ezeket a lovakat már meg sem
lehet tisztítani. Kapitány úrnak szemet kell húnynia miattuk. Hiszen az
emberek nem tehetnek róla. Alig van idejük az állatokat megetetni,
megitatni. Majd ha otthon leszünk, megint minden másként lesz és
megszűnik ez a disznó gazdálkodás.
A kapitány nevetett:
– Igaza van. Majd ha otthon leszünk. No még egy kis időbe beletelik.
Ezek a muszkák… ha az ember tizet agyonver, huszat elfog, rögtön
előtoppan másik hatvan. Olyan szaporák ezek, mint a nyulak. Hanem azért
majd csak elsózzuk a levesüket. Készen vagytok, fiúk?
– Parancsára igenis, kapitány úr.
– Hát akkor fel a tevékre! A főhadnagy úrnak adjátok oda azt a
pejkancát, a Walhallát. És alaposan szedjétek össze a csontjaitokat,
mert keresztül vágtatunk a muszkák lövészárkain. Üssetek és lőjjetek le
a bitangokból amennyit csak tudtok. De valahogy ott ne marasztaltassátok
magatokat, mert lefagy az orrotok Szibériában. No, rajta!
Arnóti István még pénzt adott a parasztnak, azután ő is nyeregbe
pattant.
A lovak egymás nyomában jártak. Lehetőleg közvetlenül a tó partján, mert
odébb az idelátszó országút nyüzsgött az orosz kocsioszlopoktól és
gyalogsági tömegektől, melyek lassacskán nyomultak előre.
A kapitány volt az élen. Utána Arnóti István lovagolt. A fenyveserdő
védelmében a kapitány elővette a látcsövét és figyelte az oroszok
összekötő útját. Zavarosan idehangzott onnan a kocsik és katonák zaja.
Túldübörögte a legfeljebb két mérföldnyire levő arcvonalon álló ágyúk
gigantikus dobpergése.
Mikor a fenyveserdőn áthaladtak, jobbfelől látták az orosz ágyúk vörös
felvillanását, míg mellettük lecsaptak az osztrák-magyar tüzérség
gránátjai és srapneljei, feltúrva a szántást.
Vakmerő vállalkozás volt az, amire ez az őrjárat készült. De Arnóti
István tudta, hogy a Hindenburg-hadseregnél nem volt semmi, amit ne
tudtak volna megcsinálni, hogyha akarták.
Néhány pillanatig megálltak, még a dzsidások az erdő szélén, az éjsötét
lombok védelméből látták maguk előtt a lángvörös mennyboltozatot.
Itt-ott rakéták szálltak fel, ragyogó, ezüstös csillagesőt hullattak a
földre, míg valamelyik osztrák-magyar fényszóró szélesen világító
kísértetkarja szét nem oszlatta az egész tüzijátékot.
Ez a maga fénykévéjével belemarkolt az orosz hadállásokba és az orosz
ütegek megkettőzött dühhel válaszoltak megjelenésére.
A kapitány látcsövével alaposan átkutatta az előtte fekvő területet és
azután még egyszer szólt az embereihez:
– Nem szabad egyhamar megijednetek. Egészen lassan odalovagolunk a
lövészárkokhoz és semmiféle kiáltásra nem válaszolunk. Hadd higyjék az
oroszok, hogy hozzájuk tartozunk. Gyors felfedezéstől nem kell
tartanunk. Nem sejtenek itt ellenséget. Ha pedig észreveszik, hogy
hányadán vannak, hát ott látjátok a fényszórót, abba az irányba tartunk.
Aki pedig élénkbe áll: csak a fejét! Most pedig Isten nevében, fiúk,
rajta!
Az emberek beszélgetése elnémult. A cigaretták, pipák eltűntek. Csak a
halk lódobogás, a kardhüvelyek csendülése és egy-egy lónak prüszkölése
hallatszott.
A kapitány nem csalódott. Mikor megkerültek egy dombot, melyről egy
orosz üteg szakadatlanul tüzet okádott az osztrák-magyar arcvonalra,
néhány kozákszotnyával találták szemben magukat. Ott táboroztak ezek és
egyáltalában nem törődtek az árnyakként előttük elsurranó dzsidásokkal.
Tábori tüzek nem égtek, hogy az ellenségnek el ne árulják az állásokat.
Őrszemek sem voltak kiállítva, mert itt, a lövészárkok kellő közepén
senki sem sejtett ellenséget.
Azután rombadőlt tanyák mellett vezetett el az útjuk. A szétroncsolt
falak mögött, csak úgy a szabadban, még sátrak által sem védve, hevert
az orosz gyalogság, nyilván rohamra készen. Ez volt a lövészárkokba
vezényelt csapatok tartaléka és akkor kellett a harcba beleavatkoznia,
ha vagy az övéi, vagy az ellenséges csapatok rohamra mennek. Arnóti
István látta, amint a kapitány hirtelen hátrafordult a nyeregben és így
szólt:
– A kakas csipje meg! Ott egy lovasőrjárat egyenesen nekünk tart.
Vigyázzatok emberek!
De elmult ez a veszedelem is. Kozákok voltak. Apró lovaikon közvetlenül
mellettük ügettek el és bizonyára azt hitték, hogy a kis csapat
valamelyik előttük ismeretlen orosz lovasezredhez tartozik.
Hiúzszemekkel fürkészve az éjszaka félhomályát, a vakmerő lovasok végre
elérték az első lövészárkot. Ott mindenki aludt. Az árok mentén
lovagoltak addig, amíg áthidalásra akadtak. Ötszáz méterrel odébb volt a
második lövészárok. Ott őrszemek álltak. Az egyik azt hitte buta
fejével, hogy valami nagy dolgot csinál, ha megszólítja őket. Miután nem
kapott választ, még tovább akarta magát kitüntetni és megállást
vezényelt. Egyúttal a kapitánynak orra alá dugta fegyverét, úgy hogy a
puska csöve lovának fejét fenyegette. A kapitány egy betanult muszka
káromkodással felelt és kardjával kiütötte a fegyvert az ember kezéből.
A puska leesett a kemény, köves talajra… Elsült… egy durranás – és
felszabadult a pokol. Sürgött, forgott valamennyi, mint a megzavart
hangyaboly lakói. Vaktában elsütögették puskáikat az éj sötétjébe.
Ordítoztak és egy se tudta, miről van szó. Nem láttak semmit. Csak
egynéhány lovas röpke árnyát látták elsuhanni.
Ezek az árnyak pedig most már nyúlt galoppban vágtattak az első
lövészárok felé. Az orosz katonák itt is összevissza szaladgáltak.
Hátrafelé bámultak. A lövöldözés miatt azt hitték, hogy ott támad az
ellenség és hogy ők el vannak vágva az öveiktől.
Mielőtt még magukhoz térhettek volna a nagy ijedségből, egy tömeg nekik
rohant az éjszakából. Karabélyok golyói fütyültek a füleik körül.
Bömbölő hurrákiáltás dörgött a fülükbe. Akik szemben látták magukat a
dzsidásokkal, azok eldobálták fegyvereiket, fejetlenül szétszaladtak és
ezzel megbontották azoknak a rendjét is, akik védekezésre készültek.
Mire összeszedelőztek, a hátborzongató, rettenetes kísértetjárás eltűnt
az éjszakában.
Most azonban már megelevenedtek a dzsidások áttörte orosz vonalak.
Jelzések hangzottak mindenfelől. A parancsnokok azt hitték, hogy rohamra
indultak a magyar honvédek. Viszont az osztrák-magyar lövészárkokban is
ijedten fegyvert ragadtak az elülső lövészárok legénységei. Ők
természetesen azt hitték a lövöldözés hallatára, hogy egy orosz
rohamtámadást kell fogadniok. Ekkor az őrszemek észrevették az idegen
lovasokat, akik a kapitány parancsára most egészen lassan közeledtek.
Mi volt ez? Miért lovagolnak olyan lassan? Állj! Ki vagy?
A kapitány érkezett elsőnek az osztrák-magyar lövészárokhoz. Leszállt a