A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 06

ember ne akarja kétszer egymás után megütni a főnyereményt. Marad tehát
ez a csempészbárka, mely itt van kikötve, és a víz. Tehát, kedves
István, szíveskedjél felkelni, cigarettádat úgyis elszívtad már, légy
szíves hozzálátni annak a végrehajtásához, amit meg kell tenned és
amihez Isten idenyujtotta neked a segítő karját.
Arcát megint elöntötte az a napsugaras mosoly, melyet anyja úgy
szeretett rajta, de amelytől félt is, mert apjának emlékét keltette fel
benne.
Lement a bárkához és megvizsgálta. Egy kicsit rozoga, de őt még
valahogyan elbírja. Evezőt is talált. És aztán minden erejét meg kellett
feszítenie, hogy az otromba csónakot a vízre taszítsa. Végre úszott.
Most elhagyhatta robinsoni szigetét. De előbb előszedte térképét és
megpróbálta, hátha tisztába tud jönni azzal, hogy hol van. Ez azonban
nem sikerült. A ködben nem tudta megállapítani, kényszerű leszállása hol
ért véget. Már el akarta magát lökni a parttól, amikor még valami eszébe
jutott és újra kiszállt a csónakból. Visszament a kunyhóba és villamos
zseblámpájával alaposan átkutatta minden zegét-zugát. Meg is találta,
amit keresett. Egy ócska, piszkos nadrágot, hasonló kabátot, sőt még egy
pár otromba, halzsírral megkent, szalmával kitömött csizmára is akadt az
egyik sarokban.
– Nagyszerű, – nevetett maga elé, – most már világosan látom az utamat.
Erre még nem is gondoltam. – Levetkőzött, felvette a rongyos, piszkos
ruhát, felhúzta a hosszúszárú csizmát és egy pillanatig gondolkodott,
mit csináljon az aktákkal. Kinyitotta a táskát, kivette a király
leveleit és az inge alá rejtette őket.
Készen volt. Kár, – gondolta, – hogy itt nincs fényképész, jól
festhetek.
Halkan evezett közvetlenül a sásfalak mentén. Cél gyanánt kijelölt
magának egy kicsiny, vörös tűzpontot, mely ott szemközt a parton
fel-felcsillant mint egy törpe csillag. Vajjon mi lehetett? Tábortűz nem
volt. Bizonyára ház. De ki volt benne? Ha muszkák, akkor csónakján még
mindig visszamenekülhetett a víz sötétjébe, ha ugyan egy orosz golyó
bele nem talál. Egy darabon a nádas fedezete nélkül kellett
keresztüleveznie a tó tükrén, hogy odajusson.
Itt megszűnt a szélnek a nád közt folyton zümmögő zúgása. A csendben
világosan hallotta az ágyúk távoli, tompa dörgését. Arra nézett.
Tűzfényt tükrözött az ég. Ott volt a harcvonal. Ott folyt a küzdelem.
Meglehetősen messze volt. A csónak orra csikorogva felfutott a part
szemcsés homokjára. Egy kis galiciai parasztházikót látott maga előtt,
csendesen, békésen állt a tó partján, egy kis kert közepén. Óvatosan
odasompolygott és benézett az ablakon. A széles kemencénél, a kormos
kémény alatt, a fatűznél melegedve, szorosan összebujva ült és állt egy
paraszt család. Orosznak itt nyoma sem látszott.
Belépett. Ijedten rábámultak. A gyerekek felsikítottak. Az anya hangosan
imádkozott: Üdvözlégy Mária. Bizonyára azt hitték, hogy jönnek a
muszkák. A paraszt azonban nekiugrott, mint egy harapós kutya,
káromkodással üdvözölte és a fejsze után nyult.
– Nyugodtan ember, – kiáltott rá Arnóti István, – nem vagyok ellenség.
Magyar vagyok és megsebesültem.
A paraszt lebocsátotta a fejszét és morogva szólt:
– Ránk ijeszt, mintha nyomában járna az átkozott muszka. Mielőtt a
házamat felégetik, feleségemet, gyermekeimet legyilkolják, előbb
annyinak, amennyinek csak lehet, meglékelem a koponyáját. Akkor legalább
megszolgáltam a nekem szánt golyót.
– Hát erre vannak a muszkák?
– Még eddig nem. Különben maga jobban tudhatja, mint én. Kívülről jön és
azt mondja, sebesült!
– Igen, jó ember, az vagyok. Nagynehezen menekültem előlük.
Keresztüljöttem a mocsáron és csónakon áteveztem a tavon!
– No, akkor szerencséje volt. Ezen a parton még nem járt katona. Még a
mieink sem, akik pedig megvédhetnék azt a kis vagyonkánkat és rongy
életünket. Nézze csak, milyen vörös még ott a vizen túl. Már negyedik
éjjel ilyen. A muszkák ott mindenfelé fölperzselik a parasztok házait.
Az asszonyokat, gyermekeket agyonverik. Nem volt időnk elmenekülni
előlük. Nincs ám erre mindenkinek kocsija, lova. Szegény a vidék. No
üljön le hát.
Aztán feleségéhez fordult, hogy főzzön a vendégnek kávét és tegyen elébe
kenyeret, szalonnát, amennyi még van a háznál.
– Ez az utolsó, uram, amink még van. De ne mondhassa, hogy földit
szükségében elhagytam. Nem környékbeli paraszt úgy-e?
A kemence tűze lobogva bevilágította Arnóti István arcát, a paraszt jól
szemügyre vehette.
– Miért kérdi, jó ember?
– Mert a kabátja alatt olyan inget látok, amelyet csak a városi urak
viselnek. – Erre Arnóti nem is gondolt. A parasztnak igaza volt. Ez az
ing árulója lehetett.
– Hát nem akarok magával bujósdit játszani, – felelt a parasztnak, –
fölvilágosítom, kit fogadott házába vendégnek. Tiszt vagyok az
osztrák-magyar hadseregben, és pedig repülőtiszt. A készülékem
tönkrement és le kellett szállnom az oroszok közé. Sikerült
elmenekülnöm. Odaát a nádas szigetén ráakadtam egy kunyhóra. Ott
találtam ezt a holmit, ami rajtam van. Azonkívül, hogy megjutalmazzam a
vendéglátást, elárulom magának, hogy ott abban a kunyhóban sok láda
cukor, kávé, tea és liszt van felhalmozva. Ha elhozza, véget ér a
nélkülözés.
– Szentséges szűz Mária, – kiáltott fel az asszony, – milyen Istenáldás!
Az uram talán még ma éjjel átmehetne, ha ön megmutatná a rejtekhelyet.
Mert holnapra nincs már egy falatunk sem.
– Ha az ura evezni tud, szívesen, – szólt Arnóti István, – de az én erőm
elfogyott. Túlságos nagy volt a vérveszteség. Karom megdagadt. Már fel
se tudom emelni.
– Nyisd ki a ládafiát, anyjuk, – utasította a paraszt nagybuzgón a
feleségét, – tiszta vásznat szedjél elő, hadd kötözzük be a tiszt úr
sebét.
– Köszönöm, azt már magam elvégeztem. Ha indulni akar, kész vagyok.
Megitták még előbb a forró kávét, mely Arnóti Istvánnak nagyon jól
esett, aztán mentek a bárkába. Arnóti a kormány mellé ült, a paraszt
nekifeküdt az evezőknek. Előttük a láthatáron sárga és vörös lángnyelvek
cikáztak végig, mintha zivatar lenne. És a villámokra szakadatlanul
felelgetett a távoli ágyúk mennydörgése. A sásrengetegben nem volt épen
könnyű ráakadni arra a keskeny kikötőhelyre, ahonnan a szigetet meg
lehetett közelíteni.
Bámult a paraszt, mikor meglátta a felhalmozott kincseket. Jól megrakta
ládákkal a csónakot. Utolsónak Arnóti a hátrahagyott ruházatát dobta a
bárkába rakott ládák tetejébe. Azután visszaeveztek.
Órákig tartott az út és a gyermekek aludtak már, amikor visszaértek. Ott
feküdtek egy sorban, egymás mellett, a kemence oldalán, egy
szalmazsákon: – hét darab, fiú és leány. A legidősebb talán tízéves, a
legkisebb még nem volt egyesztendős. Arnóti István nézte az alvásban
nekipirult, egészséges, pufók gyermekarcokat és valami szent érzés
szállta meg. A paraszt és felesége mellette álltak és nem tudtak, mit
néz annyira a gyermekeken. Ő pedig szólt:
– Ezekért harcolunk. Ez a jövendő. Ezek lesznek hivatva az ezernyi
elesett fölött, mindazok fölött, akik életüket és vérüket feláldozták,
új erővel itt új világot teremteni. Isten óvja a gyermekeiteket!
Lassan, ünnepélyesen, szívrehatóan mondta. A paraszt levette hozzá a
prémes sapkáját, az asszony pedig halkan utánarebegte: – Isten óvja
őket, ámen.
Azután szalmaágyat vetett a vendég számára a kemence másik oldalán,
leterítette magafonta durva vászonnal és saját kezével készített tarka
pamuttakarót adott hozzá.
– Na, uram, most pihenjen le. Óvják meg a szentek, hogy semmi baj ne
érje.
Az ajtót lezárták nehéz vasretesszel. A kemencén pattogtak a kialvó tűz
utolsó szikrái. A sötét szoba kicsiny ablakán bevilágított a tűzpiros
éjtszakai menyboltozat. És Arnóti István azon törte a fejét, hogyan
juthatna vissza a hadsereghez.
Több órája feküdt már így ébren. Figyelte az alvók nyugodt szuszogását.
Hirtelen fölrezzent, hallgatódzott és ijedten felült fekvőhelyén.
Lódobogás, kardcsörtetés hallatszott. Rövid szünet. Azután
kardmarkolattal dörömböltek az ajtón és parancsoló hangon követeltek
bebocsáttatást.


VII.
Bechner gondnok a reggelinél ült feleségével és lányával. Kijelentette,
hogy ma tovább marad itthon, ráér később bemenni hivatalába. Várta Kohut
hadnagy válaszát.
Megjött a postás és levelet hozott. Felbontotta és mivel nem ismerte a
kézírást, szokása szerint mindenekelőtt az aláírást nézte meg. Áhá,
szólt magában, Kohut hadnagy úr írásra szánta magát. Elolvasta. Tudta,
hogy felesége és lánya ilyenkor figyelik az arcát, hogy abból
állapíthassák meg, kellemes vagy kellemetlen volt-e a levél tartalma.
Közönyt erőltetett tehát arcvonásaira. De nehezére esett ezt a közönyt
tanusítani, mert a hadnagy levelének hangja és modora felforralta vérét.
Röviden, velősen így szólt a levél:
»Igen tisztelt Székesegyházi Gondnok Úr!
Sajnálom, de annak az óhajának, hogy Önnél megjelenjek, nem tehetek
eleget. Megmaradok azon az álláspontomon, hogy Arnóti István jelenlegi
főhadnagy úr nem való hadseregünk tisztikarába.
Kitünő tisztelettel
Kohut András.«
A gondnok zsebébe dugta a levelet, leánya elé tolta az üres kávéscsészét
és így szólt:
– Innék még egy csészével.
Maga is csodálkozott nyugalmán. Meg sem remegett a keze, amikor a
csészét szájához emelte. Azután rágyújtott és az újság után nyúlt.
– Hála Istennek! – most végre a lap mögé rejtőzhetett a két nő elől.
Most már dühösen összeráncolhatta a homlokát és összeharaphatta az
ajkait. Legszívesebben megpofozná azt a hadnagyocskát. Vagy a térdére
fektetné, mint egy iskolásgyereket és megmagyarázná neki érthetően,
kiadósan, jó sok példán, hogy apa és fiú mennyire két különböző ember
ezen a világon.
Az lenne csak szép, ha azért, mert az apa semmirekellő volt, a fiúnak is
okvetetlenül csirkefogónak kellene lennie. Holott milyen gyakori az
ellenkezője. Hányszor tapasztalta, hogy tekintélyes, becsületes ember
fiából naplopó lett. Vagy megfordítva, hányszor látta, hogy
jelentéktelen vagy épen rosszhírű apák gyermekei tisztességes,
közbecsülésben álló életmódot folytattak.
Ilyen zöld fickó!… Ez merészelte egy öreg embernek a szeme közé mondani,
hogy István nem való katonatisztnek. Ez az ember, aki csak a pénze révén
lehetett tiszt és aki sehonnai volt István derekasságához,
rátermettségéhez képest. No jó… de majd megkapja a leckéjét. Majd
megmutatja neki. Belebujhat akár tíz hadnagyi zubbonyba. Éretlen tacskó,
semmi más.
Csak azon búsult, hogy mint öreg embernek, olyan elégtételt kellett
ettől a fiatal úrtól követelnie, amely tulajdonképen nem is volt
elégtétel. Mert hiszen Arnóti Istvánon ez nem segíthetett. Nem lehetett
annak mi előnye sem abból, ha Kohut hadnagy agyonlövi az öreg gondnokot,
de abból sem, ha netalán, a sors akaratából, a hadnagy maradna mint holt
ember a helyszínén.
Nem ért rá az asztal mellett tovább szőni gondolatait. Szolgálatba
kellett mennie és addig, amíg övéitől elköszönt, megint magára erőltette
a közömbös arcot. Sok év óta először volt ma hivatalában szórakozott. A
számsorok sehogy sem akartak egymással összhangba kerülni. Minden
összeadás más-más eredményre vezetett. Végre is odatolta az aktákat a
titkárának, kijelentette, hogy rosszul érzi magát és felkérte őt, hogy
helyettesítse ma. Kiérve az utcára, céltalanul együtt tartott a
járókelők tömegével. Kijutott a körútra, ahol az emberek tolongva
ellepték a járdát. A királyt várták, aki bejelentette látogatását
valamelyik hadikórházban. Erre kellett jönnie.
A gondnok is megállt és a tömeg izgatottsága az ő gondolataiba nyugalmat
vitt. Mikor az agg király arra hajtatott, lelkesen éltette és sírt
örömében, hogy ilyen életerősnek, ilyen ruganyosnak látta az uralkodót
még ezekben a súlyos napokban is.
Ezen aztán elgondolkozott. Egyszerre elröppentek borús gondolatai.
Gyöngének szidta magát, aki egy kis sorscsapástól kétségbeesik. És íme
itt ez a király! Milyen tragédiák sujtottak le rá megsemmisítő erővel és
egy sem volt képes sem testét, sem lelkét megtörni. Hajthatatlanul állt
Isten védelmében, mint egy páncélos őrszem, népeinek élén. Eltelve attól
a törhetetlen akarattól, hogy a rábízott milliókat az igaz úton
előreviszi.
A gondnok elmélyedve folytatta sétáját. Egyszerre csak kinn találta
magát a práterben, anélkül hogy tudta volna, mint került oda. Végtelenül
jól esett neki a gyönyörű park délelőtti csendje. Volt már egy éve, hogy
utoljára itt járt. Lassan végigsétált az utakon, nem is gondolva másra,
mint környezetére. Végül az idő fordította vissza lépteit hazafelé. Az
asszonyok otthon ne vegyék észre, hogy nem a hivatalából jön.
Délután pedig fel fogja keresni barátját, Hartdegen tanárt, aki
ugyancsak katonatiszt volt és akivel majd megbeszéli az ügyet. Amint
megint az emberek forgatagába ért és gyors léptekkel hazasietett, ismét
előtérbe lépett Kohut hadnaggyal való ügye. Kihívás nélkül nem megy a
dolog. Az öreg professzor, akit délután, uzsonnaidőben látogatott meg,
feszült figyelemmel hallgatta barátjának érdekes és különös közleményét.
Mikor a végére jutott, először is odanyújtotta neki a szivarosdobozt:
– Kedves Bechnerkém, mindenekelőtt gyújts rá egy ilyen jó külföldi
szivarra. Ezek az utolsók azokból, melyeket kubai utazásomról magammal
hoztam. Úgy hiszem, soká fog tartani, amíg az ember megint hozzájut
valami eféléhez.
Gyufát nyújtott neki, megvárta az első kék füstfelhők felszállását,
azután székében hátratámaszkodva, lábait keresztberakva, szólt:
– Hát ez bolond dolog, amibe te itt belekeveredtél. Tanácsot akarsz
tőlem, úgyebár. Ha nem lettél volna tiszt, a dolog elég egyszerű lenne.
No de így… de így… bizony, édesem, így segédek után kell nézned.
– Tudom, – szólt a gondnok röviden, – nem is ebben kérem a tanácsodat.
Azt akarom tőled hallani, jogomban vagyok-e, ha Istvánomat védelmembe
veszem.
– Hm! – A tanár elgondolkozva szippantott egynéhányat, mielőtt
válaszolt:
– Természetesen jogodban áll távollevő vődet megvédeni. De én nem tettem
volna.
A gondnok tanácstalanul nézett barátjára:
– Te… nem… tetted… volna?
– Nem. Mert Kohut hadnagy is jogában van.
– No de kérlek. – A gondnok idegesen dobolt az asztalon.
– Igen, igen… dobolj csak öregem. Úgy látszik, megfeledkeztél róla, hogy
tisztekkel van dolgod.
– De az hallatlan lenne!
– A becsületügyi kódex.
– Nevetséges! Elavult mondások. Ilyesmi ma nincs, nem lehet. István
makulátlan becsületességű, vitéz fiú, aki a király személyes
szolgálatában áll. Hogyan szabad ilyen tudatlan embernek, csak azért,
mert tiszti kabát van rajta, piszkos sértésével hozzádörgölődznie. Pofon
lenne itt a helyes elintézés.
– No, no! – A tanár csitító kézmozdulatot tett. – Igazságtalan vagy.
Kohut hadnagy mindenesetre meg van győződve róla, hogy viselkedése
kifogástalan. De…
A tanár félbeszakította szavát, hosszas szünetet tartott, mely alatt
szivarját rágva nézett öreg barátjára. Azután fölkelt, keményen a
gondnok vállára csapott és felkiáltott:
– Azt hiszem, kedves Bechnerem, neked is igazad van.
– Most egyszerre? Miért csereberéled oly gyorsan a nézeteidet?
– Igen! Az előbb említettél valamit, amire nem gondoltam.
– És az?
– Eddig ugyanis jövendőbeli vődet csak mint a tisztikar valamelyik
tetszőleges tagját vettem figyelembe. Ilyen minőségben, az apában rejlő
akadály mellett is, keresztülcsúszhat valaki és viselheti a tiszti
kardbojtot mindaddig, amíg az addig titkolt akadály nyilvánosságra
kerül. Akkor aztán persze jön az ezredparancsnok és tanácsolja a
rendelkezési állományba való helyezés kérelmezését. Ilyen esetet eleget
ismerek. Az egyikben az apa vagyonbukott lett, amikor a fiú már tiszt
volt. Ki kellett vetkőznie az uniformisból. A másik esetben kiderült,
hogy az apa ifjúkorában valami kis sikkasztásért büntetve volt, később
gazdag feltaláló lett; de amikor a mult emlékét felújították, a fiú
katonai pályafutása bizony kettétörött tőle. Tudnék még sok hasonlót
elmondani, de elég. Tisztikarunk mindenesetre szigorúan megköveteli,
hogy aki hozzátartozik, makulátlan hírnevű családból származzék. Ez
alól, apjának látszólag súlyos eltévelyedése mellett, Istvánod sem lehet
kivétel. És mégis… itt ennek a te Istvánodnak valami rendkívüli esemény
tehette lehetővé a tiszti rang elérhetését. Mert a király személyes
szolgálatában áll. A király pedig jól tudja, ki viselheti becsülettel az
egyenruhát. Jobban tudja, mint Kohut hadnagy úr és az ő bajtársai.
Valami titoknak kell a dolog mögött rejleni, amelyről mi ketten nem
tudunk, de amelyet a felséges úr feltétlenül ismer. Ha pedig a király a
te Istvánod mellett döntött, akkor mi mindannyian fogjuk be szépen a
szánkat és ismerjük el ezt a derék Istvánt feltétlenül becsületes és a
tiszti rangra lehető legjobban minősített embernek. Ez lenne nekem, a
római jog tanárának, logikus következtetésem.
– Köszönöm – szólt a gondnok és odanyújtotta barátjának jéghideg kezét.
– Ohó, barátom, mintha nem jól lennél. Hozatok neked egy kis forró teát,
egy jó korty rummal.
A tanár csöngetett, amire bejött a házvezetőnője. – Istenem, – szólt az
ajtóból, – hiszen az urak még sötétben ülnek.
Meggyújtotta a lámpát, aztán köténye zsebéből elővette az estilapot és
azt odanyújtotta a professzornak. Ez azalatt, amíg a teát megrendelte,
szétteregette az összehajtott lapot és átfutotta az első oldalt.
Fölkiáltott: – Szent Isten – szegény Bechnerem.
Ez ijedten felugrott és oda lépett a tanárhoz, aki már bánta, hogy ilyen
váratlanul figyelmeztette barátját egy szerencsétlen hírre. De most már
késő volt a hibát jóvátenni. Tűrnie kellett, hogy a gondnok kivegye
kezéből az újságot. Rámeresztette tekintetét a nagy címbetűkre és lassan
hátrálva, visszaesett székébe. Úgyszólván betűznie kellett, hogy
elolvassa:
»A király repülőfutárja, Arnóti István főhadnagy, az orosz front mögött
lezuhant.«
Azután következett egy hosszú leírás, hogyan jelent meg a főhadnagy az
osztrák-magyar csapatok fölött, látszólag elvesztvén uralmát gépe
fölött. A cikk vége azt mondta:
»Katonáink világosan látták, hogy a repülőgép az ellenség tüzétől
eltalálva, meredeken lezuhant és messze az orosz lövészárkok mögött
földet ért. Bizonyosra lehet venni, hogy Arnóti István főhadnagy vagy
elvesztette életét a zuhanásnál, vagy pedig súlyosan megsebesülve orosz
fogságba került.«
Az öreg úr melle zakatolt, a szíve pedig dobogott, mintha meg akarna
repedni. Kiejtette kezéből a lapot. Szemei lezárultak. A tanár látta,
hogy barátja mély ájulásba esett. A házvezetőnő jeget, konyakot, hideg
borogatást hozott. Ketten fogták a holttá vált embert és lefektették a
bőrpamlagra. A tanár hamar kigombolta az eszméletlen ember mellényét,
szétnyitotta ingét és boldog volt, hogy szívverését érezte. De azért
sokáig tartott, amíg a gondnok a gyöngéd, gondos ápolás hatása alatt
magához tért és tágra nyitott szemekkel, mit sem tudva a történtekről,
körülbámult a szobában. Végre teljesen visszatért öntudata. Nagynehezen
fölkelt és a tanárra támaszkodva visszament székéhez.
– Kedves, jó, öreg barátom, – szólt most a professzor, – súlyos csapást
mért rád a háború. De hát így kell lenni. A hazának szüksége van minden
fiára. Mindnyájunk létéről van szó. És mindenki, aki életével fizeti meg
elkövetkező győzelmünket, még évszázadok multán is élni fog a haza hálás
emlékezetében. Itt bizony elmerül az egyes ember az összességben és
egyik sem számít többet, mint a másik. Ez kell, hogy megvigasztaljon,
édes öregem. De azonfelül megvan még az a reményed, hogy Istvánod nem
esett el, hanem csak orosz fogságba került.
A gondnok fejét rázta.
– Méltányolom vigasztaló szavaidat, de nincs visszhangjuk lelkemben.
Talán később, ha kissé megnyugodtam. Most kérlek, légy szíves, hozass
nekem egy kocsit. Haza kell mennem. Mert ott vár rám, az ő menyasszonya
– az én lányom.
Kínnal beszélt, könnyek fojtogatták, amint folytatta – és az én szegény,
édes feleségem…
Aztán kiment a szobából, sírva. A tanár elkísérte. Nem akarta most
magára hagyni. Vele szállt be a kocsiba. Ott a gondnok hirtelen
megszorította barátjának karját:
– Uram Isten! És az ő szegény, szegény anyja. Hogyan fogja ezt
elviselni?
A tanár némán kinézett a kocsi ablakán. El kellett fordítania tekintetét
barátjának fájdalmasan feldúlt arcáról, hogy őt magát is el ne fogja a
gyengeség. Odakinn a nagyváros néptömege zajlott a fényesen
megvilágított kávéházak előtt, meg-megállt a sokaság a pompás üzletek
ragyogó kirakatainál, nevetgélve, trécselve járkáltak az emberek, mintha
béke lenne és mintha a halál kegyetlen keze nem ragadna ki magának
minden percben ezernyi áldozatot a legszebbek, a legifjabbak, a
legreményteljesebbek közül.
Itt, a rideg Bécsben ugyanaz a világ volt, mint máskor, azelőtt. Itt
nevettek, tréfálkoztak az emberek… Amott pedig elvéreztek azokért, akik
itt fecsegve szórakoztak… Akik pedig fekete gyászfátyoluk alatt siratták
elesetteiket, azok odahaza búsultak, keserűséggel eltelve e hangos világ
ellen. Nem tudták belátni, hogy ez a forrón lüktető élet az ország
egészséges életerejének megnyilatkozása.
A kocsi megállt és a házmester, aki kinyitotta ajtaját, tudta már, hogy
miről van szó:
– A mi szegény főhadnagy urunk.
– Hallgasson – szólt a tanár és föltámogatta barátját a lépcsőn.
Mikor beértek a lakásba, a professzor nagyon szerette volna, ha csendes
dolgozószobájában marad. Milyen siralom! István anyja félóra óta itt
volt látogatóban. Itt a két másik nővel együtt érte őt is a rettenetes
hír. Együtt olvasták az estilapot. A két idősebb asszony oda volt
fájdalmában. És Hedvig ott ült az asztal előtt, mintha megkövesült
volna. Sápadt arcát szótlanul fordította a belépő urak felé. Keze
folytonosan az asztal síma lapját surolta, mintha ott ráncokat
egyengetne. Ez volt rettenetes lelki megrázkódtatásának egyetlen
megnyilatkozása.
A gondnok tanácstalanul nézett feleségére és István anyjára, akik
egymást átkarolták, mintha egyik a másikat megtámogathatná,
megvédelmezhetné. Azután barátjával bement a szobájába, feltárta az
összes ablakokat, mert úgy érezte, hogy meg kell fulladnia és így szólt
a tanárhoz:
– Köszönöm, kedves öregem, és kérlek, menj most megint haza. Nem jó itt
ebben a gyászházban.


VIII.
A marseillei kikötőben veszteglő bolgár torpedózúzó legénysége ugyancsak
rossz kedvében volt, mert a délutánra kért kimenőt megtagadták tőle.
Többnyire macedónokból állt az olasz hajó személyzete. Tüzes fiúk, akik
még a tisztjeikkel szemben sem nagyon fékezték vérmérsékletüket. Ebben
az esetben azonban dühük kivételesen nem a feljebbvalók ellen szórt
szitkokban tört utat magának, hanem az ellen az átkozott ánglius ellen
irányult, aki ma délelőtt olyan nagyképűen gőzölgött be a kikötőbe,
mintha azt akarta volna mondani, hogy: No ti ugyan meg nem éritek a
zászlótisztelgést.
Az angol hajó a bolgár hadinaszádtól nem messze vetett horgonyt, úgy
hogy a bolgár legénység szemmeltarthatta az angol fedélzet
sürgését-forgását. Ott is álltak mind a jobbfedélzet párkányán,
cigarettáztak, bagóztak és tengerészmódra hegyeseket köpködtek a víz
tükrére. A szemeik pedig szikrákat szórtak a dühtől az ángliusra, mely
megfosztotta őket a kimenő szórakozásától.
A kapitány ismerte embereit. Jól tudta, hogy ott a szárazföldön,
összekerülve a fennhéjázó angol matrózokkal, nagyon könnyen
belekeverednek egy kis parázs veszekedésbe. És ebben a bolond háborús
időben jónak látta elkerülni minden olyan incidenst, melyet esetleg
súlyos politikai ügynek sem lenne nehéz felfujni. Mert azzal tisztában
volt, hogy az ő macedón tengerészei ki nem állhatják az angolokat.
»Bulwark« volt az angol páncélos cirkáló neve. Hatalmas alkotmány volt,
vasból és acélból készült. Szürkésfekete színben meredt ki az opálkék
habok közül. Összes lőrései föltárták a torkukat, páncéltornyának hosszú
ágyúcsövei pedig úgy álltak ki az elülső páncéltetőzet fölött, mint egy
özönvízelőtti szörnyeteg agyarai.
Az angol hajó kimenősei csakhamar megtöltötték a nagy legénységi
bárkákat, melyeket egy kis gőzkomp kivontatott a kikötő mólójára. A
páncélos két motoros naszádja pedig ugyanekkor a szabadságolt tiszteket
vitte ki a szárazföldre. Többnyire fiatal emberek, csak egynéhány
idősebb tiszt volt köztük. Az utóbbiak közt a páncélos első tisztje, sir
William Robertson, akit »öreg tengeri véreb«-nek neveztek – titokban.
Ott állt a naszád fedélzetén, széles tengerészvállait nekitámasztotta a
kis hajócska kormányosi kajütjének, tengerészmódra szétterpesztette
lábait és erősen pöfékelt a tipikus angol shagpipából. Ősz körszakálla a
mellét verte, arcára éles, mély barázdákat vont a sósvíz és az idő.
Bajtársai közt csöppet sem volt népszerű. Szófukar, magábazárkózott,
nőtlen és látszólag család nélküli ember létére úgy látszott, hogy csak
a szolgálat kedvéért él. A fiatal kadétek, a middik, akik először
kerültek szolgálatközben a keze alá, jobban féltek tőle, mint a
kapitánytól. Megegzecíroztatta őket, amíg rajtuk tapadt az ing és testük
felmondta a szolgálatot. Senkit sem kezelt keztyűs kézzel. Önmagát
legkevésbé. Szabad óráit látszólag nem kedvezménynek nézte, hanem
büntetésnek. Ilyenkor legszívesebben mások helyettesítésére vállalkozott
és ez volt az egyetlen pont, melyet bajtársai kedvük szerint valónak
találtak. Ma azonban, mikor a harmadik tiszt, aki fedélzeti őrségre volt
beosztva, helyettesítésre kérte, megtagadta a kérelem teljesítését és
kiment a szárazföldre.
Őtőle ez tulajdonképen furcsaság volt, mely feltünést kelthetett volna.
Mert Robertson ugyancsak ritkán hagyta el a páncélost. Rajta élt, mióta
azt vízrebocsátották. Ismerte minden zugát. És nemcsak első tisztje
volt, de úgyszólván össze volt nőve vele. Róla, magánkörülményeiről nem
sokat tudtak az emberek. Még a kapitány őlordsága is csak vajmi keveset
tudott volna róla mondani. Születése szerint állitólag amerikai volt és
huszonnégy év előtt az amerikai kereskedelmi tengerészettől lépett át az
angol haditengerészet szolgálatába. Afrikában, Egyiptomban, Indiában és
Kínában tanusított vitézségét számos kitüntetés és érdemrend
bizonyította. Ezeket azonban a különös ember ott hevertette kajütje
asztalának nyitott fiókjában, mint valami értéktelen cicomát és ha a
szolgálatára rendelt matróz olykor meg nem tisztogatta volna őket, a
gazdája felől rozsda marhatta volna valamennyit.
A naszád orra beleütközött a kikötő falába és a tisztek beszélgetve,
nevetve, tréfálkozva partra szálltak. Kettős, hármas csoportokba
verődtek össze mind, csak Robertson ment, zsebretett kezekkel, az
óceánon felnövekedett tengerész himbáló lépteivel, egymaga be a
kikötővárosba. Tiszttársai, ha mellette elmentek, hirtelen abbahagyták a
beszélgetést, némán köszöntötték és örültek, ha elkerültek mellőle. Mert
az öreg, nézetük szerint, ma megint nagyon veszedelmes kedvében volt.
Ilyenkor a rangban alatta álló, fiatalabb tisztekkel szemben hamar
kéznél volt nála egy-egy vaskos gorombaság.
Francia tengerésztisztek bemutatkoztak a szövetséges bajtársaknak és
rendelkezésükre bocsátották magukat, hogy megmutassák nekik Marseillet.
Valamennyi köszönettel vette a szíves ajánlkozást, csak sir Robertson, a
»tengeri véreb« utasította vissza. Mikor a franciák barátságos
üdvözléssel hozzá közeledtek, dünnyögött valamit a bemutatkozásra,
értelmetlenül rájuk nézett, aztán zsebben tartott kezekkel, jó szélesen,
hegyesen széttárta könyökeit és szó nélkül ment tovább. Azok
elcsodálkozva néztek utána és nem tudták, mire magyarázzák viselkedését.
De a páncélosnak egy utána jövő fiatal tisztcsoporja, megfigyelvén a
jelenetet, nevetve megmagyarázta a francia bajtársaknak:
– Jó lesz elmenni a mi nagy toronyágyúnk lőtávolából. Ez a vén tengeri
véreb nekimegy mindenkinek, aki útját állja.
Sir Robertson nyilván ismerte Marseillet. A kikötőtől, anélkül hogy
valakit megkérdezett volna, egyenesen bement a város közepébe. Amikor
jobbfedélzet irányában egy nagyobb kávéházra akadt, betért oda. Egy
kancsó bort és cigarettát rendelt a pincérnél. Ujságokat is kért. A
legújabb angol és francia lapokat. Beléjük temetkezett és olvasott.
Megkezdte a szövetséges seregek yperni és reimsi győzelmeiről szóló
híreken. Hogy ott már megint elfogtak tízezer németet. Aztán az