A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 05

menekülhessen önmaga elől. Hátha a misén talál vigasztalást. Félt
egyedül lenni. Aztán az ablak előtt ült, egészen csendesen. Kibámult a
sötét utcára. Számolgatta a szomszédos templom órájának kongó ütését. És
még annyi órán át kellett gyötrődnie, amíg emberek közé mehetett. És az,
akiért annyit szenvedett, akiért őrületes kétségbeesés szorongatta anyai
szívét – nyugodtan aludta az erőteljes ifjúság egészséges álmát.
A templomban kissé megnyugodott. Már a sok ember látása is elterelte egy
kicsit gondolataitól. Mikor pedig teljesen megvirradt és a cseléddel
együtt takarításhoz láthatott, majd amikor megterítette az asztalt a
reggelihez, megint földerítette arcát a rendes, jóságos mosoly, mely
eltörölte a gyötrelmek éjszakájának nyomát. De azért volt olyan óvatos,
hogy a lapokat, mielőtt fiának helyére tette, előbb végignézte, nincs-e
bennük valami újabb, nyugtalanító közlemény. Nem volt semmi. Csak rossz
hírek a harctérről. Az oroszok friss túlerővel igyekeztek a magyar és
osztrák arcvonalat áttörni, hogy Krakó elé kerüljenek.
István vidáman jött reggelizni. Megcsókolta anyját. Jó étvággyal evett,
azután rágyújtott és elolvasta az újságokat. A fogait csikorgatta, mikor
a megújult orosz előtörésről olvasott. Az ellenség így akarta
ellensúlyozni azokat a súlyos vereségeket, melyeket a németektől
Hindenburg alatt szenvedett.
– No megálljatok csak, – szólt Arnóti István és lecsapta az újságot, –
majd elbánunk veletek. Nem jöttök keresztül. Ha százszor annyi
szerencsétlen muzsikot fogtok is gépfegyvereitekkel és kozákjaitokkal
tüzünk alá kergetni.
Csakhamar megjött a menyasszonya. Karonfogta és boldogan elmentek.
Kimentek Schönbrunnba és amíg ott sétáltak a királyi kastély szép
kertjében, így szólt a leányhoz:
– Tudod, az éjjel még sokáig feküdtem ébren és apámra gondoltam, akiről
nem is tudok magamnak képet alkotni. Pedig de sokszor és milyen nagyon
sóvárogtam utána, hogy bárcsak lenne apám, akihez hazajöhetnék, aki
édesanyám mellett lenne, aki dícsérne vagy korholna. És ez a sóvárgás
még fokozódott az utóbbi időben, mióta kitört a háború. Most még inkább
szerettem volna, ha lett volna apám, akinek bebizonyíthatnám, hogy méltó
vagyok hozzá. És ma éjjel végre megtaláltam azt, aki mindenben, amire
sóvárgok, megfelel számomra az apának. És tudod-e, hogy ki az?
A lány fejét rázta. Hogy élhesse bele magát az ő férfigondolataiba? Ő
nagyon szerette apját, de mint lány, anyjában is megtalált mindent, ami
gyermeki szükségleteit kielégíthette. Nem tudta másképen elképzelni
Istvánnál sem. Sőt, ő az anyát az apa fölé helyezte. Úgy képzelte, hogy
ha már valamelyiket nélkülözni kell, még kevésbé keserves az apa hiánya,
mint az anyáé. A férfi pedig tovább mondta:
– Talán vakmerőnek fog hangzani, hisz magamnak is úgy hangzik. Mert mi
jogom van nekem arra, hogy ennyire megkülönböztessem magamat két ország
annyi millió embere felett. És mégis úgy éreztem ma éjjel, mintha
hirtelen megtaláltam volna a hiányzó apát. Még pedig a mi hőn szeretett
Ferenc József királyunk személyében.
A leány csodálkozva nézett rá.
– De, István, hiszen ő a mi uralkodónk.
A férfi intett:
– Igazad van, Hédi, nektek császárotok, királyotok, uralkodótok. Én
azonban olyan csodálatos adományban részesültem tőle, hogy csak azzal az
egy érzéssel tudok betelni. Velem szemben úgy alakult át ez a király –
emberré, mintha az apám állt volna előttem és beszélt volna hozzám. De,
Hédikém, ezt persze nehéz szavakban megértetni. Ez az én legsajátabb
érzelmi ügyem. Eddig a királyt csak úgy ismertem, mint a nép
szeretetének fényétől beragyogott uralkodót. Sokszor, mikor még nem
voltam az ezrednél, hanem még az iskolába jártam, kiszaladtam a
Mariahilfer-strassera, hogy lássam a királyt, mikor Schönbrunnból bejön.
»Éljen« kiáltottam és megelégedetten mentem tovább, ha láttam barátságos
mosolyát és találkoztam jóságos tekintetével. De azért akkor még csak a
király volt ő számomra is. Azon az éjjelen, amikor a palota
előszobájában vártam parancsait és amikor megjelenhettem előtte, azon az
éjjelen nyertem más képet róla. Istenem! Hálából legszívesebben
letérdepeltem volna előtte. Akkor egyszerre betelt szívemben az apának
üresen maradt helye és a király töltötte be. Nem az a király, akinek
mint katona engedelmességgel tartozom, nem az a király, akit mint
alattvalója szeretek, tisztelek, hanem az a király, aki mint ember az ő
kimondhatatlan jóságában megnyerte a lelkemet és azt az érzést töltötte
belém, hogy nála minden, de minden ellen oltalomra találok. Itt van a te
apai védelmeződ, aki rólad gondoskodik, akiért fentartás nélkül helyt
állhatsz életeddel.
– Igazad van, kedves István, – szólt a lány, – értem nagy tiszteletedet
a király iránt, annál is inkább, mert hiszen az ő személyes
szolgálatában állsz.
– Nem, nem úgy, kedves Hédikém, tévedsz érzelmem okaiban. Ezzel semmi
dolga nincs a személyes szolgálatnak. De mondtam már, ezt nem tudja
senki más megérteni, de nem is kell, hogy megértse más. Ma éjjel óta,
hogy ez a megismerés derengett bennem hiánytalanul boldog vagyok.
Ettől az utolsó mondástól megijedt a lány. Ilyesmit nem volna szabad
kimondani. Úgy hangzik, mintha az ember kihívná a sorsot. Legszívesebben
meg is mondta volna ezt a vőlegényének. De uralkodott magán, hogy el ne
rontsa kitünő hangulatát.
Ellenben hirtelen nagyon csöndes lett. A férfi azonban észre sem vette,
hanem mesélt neki utolsó útjának szépségeiről. Milyen gyönyörű látvány
az, amikor magasan lebeg a fellegek fölött, maga alatt a föld még az ég
leplébe burkolva, míg őt ott a magasban már simogatják a fölkelő nap
első sugarai. – Olyan ez, mint a rózsás szűzi ajkak csókja, – ömlengett,
– ha valaki megpillant odafenn, amint szép gépmadaram fehér szárnyai
visszaverik a rózsaszínű sugarakat, valami új, tarkán lebegő csillagnak
nézhet. Amelyik számára jött valahonnan és elmegy tőle valahová. És
aztán látnod kellett volna, amikor közeledtem Przemyslhez és épen a
Kárpátokon repültem keresztül, a Magas-Tátra hófödte bércei hogyan
ragyogtak fel époly színesen, mint magam, az első sugárkévék csókjai
alatt. És a felhőket, hogy díszítették a szivárványszerű tarka
színszalagok. Alattam pedig a fekete éjszaka lassanként hogy alakult át
zöldeskék légtengerré, mely egyre világosabb lett, amíg földanyó végre
teljes fehér fényében ragyogott felém.
– Ez igazán nagyon szép lehet.
– Bizony, nagyon szép. Szeretném, ha egyszer elkísérnél, hogy odafenn,
Isten véghetetlen, nagy székesegyházában ujjongó reggeli imádság töltse
el lelkedet. Azt mondom neked, Hédikém, ez tisztít, ez felszabadít
minden földi gond, minden vágyakozás alól.
Letelt az idő, vissza kellett menni a városi vasúthoz, hogy
hazainduljanak. A kocsihoz érve látták, amint előttük felszállt két
tiszt, mind a kettő sebesült, karjuk felkötve. Az egyik, egy csehországi
dzsidás, régi ismerőse volt. Ugyanabban a kerületben nőttek fel és nem
egyszer tettek meg közös kirándulásokat. Az apja nagybirtokos volt;
gazdag ember, akinek vagyoni viszonyai megengedték, hogy fia
versenylovakat tartson és tagja lehessen az előkelő osztrák
automobil-egyletnek.
Mikor István belépett a kocsiba, ez már annyira megtelt, hogy
menyasszonyával ott kellett helyet foglalnia közvetlenül az ajtó mellett
és így nem jutott két bajtársával közelebbi érintkezésbe. Ezek látták őt
felszállni és Arnóti István tisztelegve üdvözölte őket. Még a sapka
szélén volt a keze, amikor máris átfutotta a hideg, borsódzott a háta,
mert a dzsidás úgy tett, mintha nem venné észre köszöntését és a
mellette ülő tiszt figyelmét is elterelte, hirtelen figyelmeztetvén azt
valamire az ablak előtt. Ez félbeszakította már megkezdett tisztelgését
és a megjelölt irányba tekintett. Ez a tiszt gyalogos volt a
deutschmeister ezrednél. Arnóti merően ránézve a két tisztre, egész
lassan ült le és menyasszonya észrevette, hogy hirtelen nagyon nehéz
lett a lélegzete.
– Valami bajod van? – kérdezte aggódva.
– Nem, nem, – szólt idegesen, – már jobban vagyok, valószínűleg
tévedtem.
– Sápadt vagy, kedves Istvánom.
– Igen?… Sebaj, majd elmúlik.
– Ismered azt a két tisztet?
– A dzsidást igen jól ismerem. Kohut András… az apjának nagy
petroleumtisztítója van. Nagyon gazdag ember. A másikat csak látásból
ismerem.
A kocsi elindult és mind a ketten kinéztek az ablakon. Mikor odaértek,
ahol ki kellett szállniok, Arnóti István az ajtóból még egyszer
visszafordult, hogy bajtársait köszöntse. Ezek megint nem látták, mélyen
ráhajoltak egy könyvre, melyből a dzsidás magyarázott a másiknak
valamit. Arnóti István kiszállt és mikor ott állt az utca forgatagában,
cigarettára gyújtott. Majd így szólt:
– Azt hiszem, kísértetet láttam. Hisz ez nevetséges lenne.
A lány karon fogta és tovább vonta.
– Nem mondanád meg, István, hogy az utolsó félórában mi van veled?
Micsoda kísértetet láttál és mi az, ami nevetséges lenne?
Görcsösen szívta a cigarettát.
– Én Istenem, hát mért ne mondanám meg neked. Mikor beléptem a kocsiba
és köszöntem két tiszttársamnak, nem viszonozták tisztelgésemet, hanem
kinéztek az ablakon. Úgy éreztem, mintha készakarva tették volna és
súlyosan meg akartak volna sérteni. De hát ez csak nevetséges!
A lány szívdobogást kapott… egyszerre besötétült előtte, minden
boldogsága oda volt. De uralkodott magán, rámosolygott és úgy mondta:
– De, édes István, ugyan miért ne üdvözölnének téged a tiszttársaid.
Hiszen az képtelenség.
– Persze-persze. Megérdemlem, hogy összeszidjál. Valószínűleg nem
láttak.
De a lány jobban tudta. Ez annak a cikknek a következménye volt. A méreg
már hatott. Istenem, hogy fog ez végződni! Hazakísérte vőlegényét és
nála maradt addig, amíg el kellett mennie a palotába; azután fölkereste
édesapját és elmondta neki az esetet.
Az nyugodtan végighallgatta, majd felírta magának a dzsidástiszt nevét
és nem szólt semmit. De amikor a leány később megint benézett hozzá, már
nem találta odahaza. Azt hitte, hogy apja megszokott esti sétájára ment
és ezért távozása nem keltett benne semmiféle aggodalmat.
Az apa azonban a legközelebbi kávéházban kikereste a címtárból Kohut
hadnagy lakását és ez néhány perc mulva csodálkozva forgatta ujjai közt
azt a névjegyet, melyet legénye elébe tett és amelyen ez volt olvasható:
Bechner Mihály Alajos, a Szent István-székesegyház gondnoka. Az öreg úr
pedig belépett a szobába.
– Miben lehetek szolgálatára, gondnok úr?
Az pedig nem sokat kertelt, hanem elmondta, amit hallott és
felvilágosítást kért a hadnagytól. Meglehetősen kihívó volt a hangja és
a dzsidáshadnagyot csupán látogatójának ősz feje tartotta vissza a
hasonlóan éles választól. Így szólt:
– Tiszt vagyok és jól tudom, mi a tennivalóm. Arnóti István hadnagy úr
nem téved, ha felteszi, hogy én nem akartam köszöntését fogadni. Ha így
cselekedtem, bizonyára van erre okom. Ezt azonban nem tartozom önnel
közölni, hanem csak a becsületbíróságnak mondom meg.
Az öreg úrnak főtt a feje. Homlokát elöntötte a verejték. Ugy kellett
zsebkendőjével megtörülnie. Fölkelt.
– Kohut hadnagy úr.
– Parancsára, gondnok úr.
– Nekem is volt szerencsém tiszti rangban szolgálni és harcolni. Csak
súlyos sebesülésem kényszerített rá, hogy kilépjek a hadseregből. Ez
azonban nem gátol meg abban, hogy jövendőbeli vőm megsértéséért önnek
hasonlóval ne fizessek. Vegye tudomásul, hogy én, mint egykori tiszt,
ugyancsak kitünően tudom, hogy mi a tennivalóm. Amennyiben ön holnap
délelőtt 10 óráig ezért az engem is ért sértésért nem kér bocsánatot,
akkor, öreg voltom mellett is, meg fogja hallani a továbbiakat. Van
szerencsém.
A fiatal hadnagynak torkán akadt a búcsúszó, tanácstalanul nézett a
szobát elhagyó gondnok magas, szikár alakja után. Mikor az ajtó
bezárult, egy nótával próbálta e látogatás nyomán támadt rossz
hangulatát elfütyülni. De nem igen sikerült. Cigarettára gyújtott, de az
is csütörtököt mondott. Végre, mind kényelmetlenebbül érezvén magát,
felöltözködött és elment egy kávéházba.
Jóideig ült ott egyedül, elgondolkozva. Az ő nézete szerint teljesen
korrekt cselekedet volt Arnóti hadnagytól a köszöntést megtagadni. Mikor
az a cikk megjelent, több tiszttársával beszélgettek róla. Még aznap
átkutatták a szóbanforgó ezred harminc év előtti irattárát. Így jutottak
arra a megdönthetetlen meggyőződésre, hogy Arnóti István hadnagy
kétségtelenül a néhai Arnóthy gróf fia. Ez utóbbi pedig egy orosz kémmel
való, hitelesen megállapított összeköttetése folytán épen csak annyira
kerülhette el sorsát, hogy állami segítség nélkül végezhetett magával.
Ilyen körülmények közt tulajdonképen skandalum volt, hogy ennek az
embernek fia tiszti kardbojtot viselhessen. Itt minden követ meg kellett
mozdítani, hogy a tisztikar mielőbb megszabaduljon ettől az embertől.
Hiszen Kohut András mint ember határozottan rokonszenvezett Arnóti
Istvánnal. Ifjúkorában kedves játszótársa volt, nem egy csinytevésnél
tartotta érte a hátát és volt oka őt föltétlenül becsületes és
igazságszerető embernek tartani. Ha Arnóti civilruhában szállt volna fel
a kocsira és köszöntötte volna, a rajta lévő egyenruha mellett is,
hozzálépett volna, hogy megrázza kezét. Megtette volna, még ha tudja is
róla mindazt, ami mostani magatartására kényszeríti.
De… Arnóti István nem mint civilista köszöntötte, hanem mint tiszt. Itt
aztán nem lehetett neki többé akarata. Itt meg kellett mutatnia ennek a
tisztnek, hogy mint tiszttársát többé nem ismeri. Másra Kohut András
dzsidástiszt nem volt képes kilyukadni. Most azonban a jövendőbeli após
is beleavatkozott a dologba és mintegy megelőzte Arnóti Istvánt.
A dzsidáshadnagy megrendelt egy konyakot. Már a kávé sem tudta
hangulatát emelni.
Az após – még egyszer elővette a névjegyet és olvasta – a Szent
István-székesegyház gondnoka, szolgálaton kívüli katonatiszt…
közbecsülésben álló férfi… idegesen ide-oda forgatta a névjegyet. Nem
volt képes olyan utat kifürkészni, mely az öreg emberen keresztül
napirendre vezethetne. Ez okvetlenül pisztolya elé állítja, ha nem kér
bocsánatot.
Olyan keményen tette le az asztalra a konyakos poharat, hogy letörött a
lába. Az öreg úrral, az sehogy se megy. Ezt nem tudta magára venni. Még
ma fel kell keresnie egy barátját, hogy megbeszélhesse, mit tegyen.
Elkáromkodta magát, azután odadobta a pincérnek a neki járó összeget,
balkarjára huzatta köpenyét, még felkötött jobbkarjának oldalán a
kabátujja üresen csüngött alá.
Egyanekkor Arnóti István, új királyi parancsokkal ellátva, néhány percre
hazajött, hogy anyjának istenhozzádot mondjon és hogy összeválogassa az
útravalót a nagy főhadiszállásra, a főherceg-főparancsnokhoz vezető
repüléséhez. Épen, amikor a dzsidáshadnagy összeült barátaival az eset
megtárgyalására, Arnóti István nekilendíttette a légcsavarokat és
repülőgépével fölemelkedett a földről.


VI.
Metsző hideg volt az éjszaka és Arnóti Istvánnak még a bundáját is
átjárta a folytonos éles légvonat. Lebocsátotta sapkájának bőrrostélyát,
mert a hideg vágta arcát. Reggel felé ködös lett az idő. Magasabbra
kellett szállania, hogy a körülötte örvénylő ködtenger fölé próbáljon
emelkedni. A földből nem látott semmit. Pedig ennél a repülésnél
szüksége lett volna arra, hogy az alatta elterülő vidékből merítsen
tájékoztatást. Hiszen más módon nem szerezhetett bizonyságot a magyar és
osztrák csapatok hadállásainak hollétéről.
Neki az volt a nézete, hogy már fölöttük lebegett. Mindamellett, hogy
olyan magasan volt, mégis felhallatszott hozzá a földről a köd
tompította ágyúdörej és kénytelen volt lejebb menni, még ha ezzel a
srapnelek fenyegető közelébe jutott is. A készülék lebocsátkozott. Mikor
3000 méternyi magasságba ért le, Arnóti István gyakorlott füle a csavar
mennydörgésszerű robaján keresztül is kivette, hogy a motor már nem
dolgozik egyenletesen.
Feszült érdeklődéssel fürkészte végig a kis csodagépet, mely a
repüléshez szükséges óriási erőt szolgáltatta és igyekezett tisztába
jönni a működési zavar oka felől. Mint az ember szívverését figyelő
orvos, úgy hajolt a gép fölé és világosan megállapíthatta, hogy a motor
elakadt.
Zúgva, ragyogva, mint egy szikrákat szóró acélnap, forgott ugyan még a
légcsavar és elvitte őt még egypár ezer méteren, ámde mit használt az?
Le kellett szállni. Tekintet nélkül arra, hol köt ki. A magassági
kormányt beállította a siklórepüléshez és a készülék pontosan
engedelmeskedett. Kisiklott a sűrű ködfelhőből és alaposan megerőltette
látását, nemcsak azért, hogy alkalmas kiszállási helyet találjon, hanem
azért is, hogy meglássa, merre van.
Balról, jobbról égő tanyák. A magaslatokat beburkolja az ágyúk
szürkésfehér gőze. Köztük egy völgysikátor húzódik, melyben világosan
látott gyalogsági oszlopokat, mint valami szürke folyamot,
keresztüláramlani. Azután ezernyi apró felhőcskét látott a rétekről
felszállni és tudta, hogy a vonalak, melyeket ezek rajzolnak, a
lövészárkok helyét jelölik meg.
Most felfedezték. Nem messze tőle felrobbant egy orosz srapnel. Olyan
közel, hogy a légrázkódás megtaszította gépét, mint egy szélroham. Most
komoly kezdett lenni a dolog. Nyilván túlhaladta már az osztrák-magyar
arcvonalat és a világ semmilyen hatalma nem lett volna képes holt
motorral a gépet megállítani és visszavinni. A magasságmérő 1500 métert
mutatott és kérlelhetetlenül mászott lejjebb.
Most már a lövészárkokból is rátüzeltek. Világosan látta, hogy az
árkokban lévő oroszok, hogy mutogatják a repülőgépet egymásnak és hogyan
veszik célba. Fffü, fffü, hangzott minden pillanatban és ő tudta, hogy
ez az orosz golyók hangja volt, amint készülékének hordfelületeit
átlyukasztották. Azután több éles, csattanó csörgés. Benzinszag vette
körül… egy golyó eltalálta a motor benzincsatornáját.
Teljes hidegvérrel mérlegelte a helyzetet és azon volt, hogy biztosan
kikössön a géppel. Fenyőerdőt látott maga alatt, mely láthatólag némi
távolságban egy tó partjáig ért. Ekkor szúró fájdalom járta át
balkarját.
– Eltaláltak – mormogta magában és érezte, amint meleg vére lecsurog
karján és a keztyűjébe folyik. Alatta hangos üvöltés. Látta, amint
kozákok vagy más orosz lovascsapatok üldözik gépét a mezőn keresztül. Ha
eléri az erdőt, ezek ellen is fedezetet talál. Már csak egypár méter
választotta el a gépet az első fák koronájától. Most már arról van szó,
vajjon a gonoszan ráleselkedő ágak a felnyársalás kegyetlen halálát
tartogatják-e számára, vagy pedig sikerül-e a gépnek maga alatt letörni
a gallyakat és baj nélkül leérni a földre.
Egy reccsenés!… szilánkokra hasadnak köröskörül a faágak. A nehéz motor
a ráerősített oszlopos csavarokkal erőszakosan utat tör magának. És most
egy utolsó kemény zökkenés, mely kiveti őt üléséből. Az arcába csapódó
gallyak után kapott és leereszkedett rajtuk a földre. A bőrkeztyű
rongyokra szakadt. Egy métert még ugrani kell… és megmenekült a
haláltól.
Most aztán gyorsan kellett cselekedni. Nem is törődött sebével, hanem
újra fölmászva a gépre, kinyitotta a nyereg alatti szekrényt és kikapta
belőle a király írásait tartalmazó mappát. Gyorsan vállára vetette a
táska bőrszíját, újra belenyúlt a szekrénybe és kivett belőle egy
robbantó patront a hozzátartozó gyújtózsinórral. Mielőtt megerősítette a
motor alatt, szerető tekintettel simogatta még egyszer végig gépét, mely
eddig oly hűséges volt hozzá. Azután fülelt, nem hallja-e az üldözőket
és tényleg a távolból már kivette az őt kereső muszkák halkított
hangját. Elhelyezte a patront, ráerősítette a zsinórt, elővette
tűzszerszámát és meggyújtotta.
Aztán, amint a lábai vitték, befutott a fenyvesbe, abba az irányba,
melyben a tópartot sejtette. Nem ért messzire, amikor maga mögött már
felhangzott annak a robbanásnak döreje, mely teljesen megsemmisítette
készülékét. Ennek ugyan nem sok hasznát veszi az orosz. De most, amint
ziháló mellel, fáradhatatlanul előrerohanva, keresztülvágta magát a sűrű
fenyőerdőn, ráért önmagáról egy kicsit gondolkodni.
Nem volt-e tulajdonképen őrültség, itt, az orosz front mögött azt hinni,
hogy megmenekülhet a fogságtól? Nem legjobb lett volna eleget tenni a
király parancsának és megsemmisíteni a bizonyára igen értékes királyi
közléseket tartalmazó táskát, mielőtt az oroszok kezébe esik?
Föllázadt a gondolat ellen. Még nem akarta magát megadni sorsának. Eddig
mindig sikerrel szembehelyezte a sorssal a maga vasakaratát és mindent
legyőző szellemét.
Kijutott az erdőből és maga előtt látta elterülni a tónak égerfákkal
szegélyezett és sűrűn nádas, mocsaras partvidékét. A legközelebbi lépés
már annak a veszedelemnek tette ki, hogy menthetetlenül besüpped a
feneketlen mocsárba. Jól ismerte ezeket a galiciai ingoványokat azokról
a kacsavadászatokról, melyekre egyszer-másszor egy barátja meghívta. Itt
minden ballépés még veszedelmesebb volt, mint a havasokban egy gleccser
jégfelületén. Ott még a mentőkötélen, a vezető segítségével ki lehetett
kúszni abból a jégszakadékból, melybe az ember belezuhant, itt azonban a
sülyedő fölött örökre összecsapódtak a fekete, iszapos hullámok és nem
volt földi hatalom, mely az ingovány rettenetes öleléséből
kiszabadíthatta volna.
– Vigyázz, István! – bátorította önmagát – ezúttal nem kacsára, hanem
emberre megy a vadászat. És te magad vagy a vad.
Az egyik eperfától a másikhoz ugrált, jól tudva, hogy ott, ahol a
karcsú, fehér fatörzsek ruganyos ágaikkal kiemelkednek a mocsárból, van
a talajnak egy kis szilárdsága. Zegzugos utat követett. De azért
örülhetett, hogy egyáltalában elérte az ingoványt, mely számára most
védelmet nyújtott. Mert a part felől, az erdő széléről hallatszott már a
kutyák ugatása, az üldöző kozákok hangos kiáltozása. Látni nem láthatta
őket, mert sűrű nádfal állt közöttük, elrejtve őket szemei elől.
De most szünetet tartott a menekülésben. Térdei annyira reszkettek, hogy
ugrása bizonytalanná vált. Leguggolt a szűk helyen és nekitámasztotta
hátát egy nyírfa ezüstösen csillogó törzsének.
Ahol most állt, a talaj máris bizonytalanná vált. Az apró, zöldelő
növények csalóka takarója alól a nehéztalpú csizma nyomása alatt nagy
vízhólyagok buggyantak ki. Úgy néztek fel reá, iszapfödte szemeikkel,
mint egy szörnyeteg, mely most készül felbukkanni a föld alól.
Most a fájdalom is megint belenyilalt a karjába, mert ugrálás közben,
amint két karjával lendületet vett, a véres sebére rátapadt ing ismét
levált és fölfakasztotta a sebet.
Azon gondolkozott, hogy mielőtt tovább menekül, a nála lévő kötszerrel
bekötözze sebét. De akkor ismét odahallatszott a kozákok kiáltozása,
akik kutyáiktól nyomra vezetve, benyomulni készültek a mocsaras bozótba.
Tehát tovább! Minden ugrás életkérdés. Ha egy negyedméterrel rövidebb,
búcsút mondhat ennek a szép világnak. Verejtékes testén tapadt minden
ruha.
Terhére volt a bunda és a súlyos aktatáska. De azért csak tovább! Ebben
összepontosult minden gondolata. Még azt sem vette észre, hogy minden,
amit itt csinált, régen meghaladta erejét.
És most egy akadály: Előtte egy négy méter széles árok, tele fekete
iszappal. A túlsó parton egy nádsziget. Tanácstalanul botorkált az árok
szélén, egy keskenyebb helyet keresve, ahol az ugrás sikerülhet. Hiszen,
ha nem mocsár lenne, átúszná. De itt a felszín alatt a feneketlen
ingovány leselkedett, feléje nyujtva, mint egy óriáspolyp, ezernyi
karját. Izgatottan fürkészte a talajt. Hirtelen megállt és bámult,
mintha csodát látna.
Vele szemben, a másik parton, le volt taposva a nád. Világosan látszott,
hogy ott egy ember, esetleg több, utat taposott magának az ismeretlen
felé. És most lábnyomokat látott ott is, ahol állt, egy eperfa tövében.
De hogyan keltek át ezek az emberek a mocsár árkán? Hiába törte a fejét
és kétségbeesetten föltekintett az égre, mintha onnan várná a mentő
gondolatot. Ejha! Elbámulva kiáltott fel. Mert íme, odafenn megtalálta
az utat.
A szomszédos nyírfa törzsén világosan látszott, hogy nemrég felkúszott
rajta valaki, le voltak töredezve itt-ott az ágai. Követte a nyomot.
Felmászott a fa tetejére, – ránehezedett a nádsziget felé és a karcsú
nyírfatörzs engedett a nyomásnak. Törzsének felsőrésze, mint a
megfeszített ijj, meghajolt, áthidalva a víz tükrét. Arnóti ott függött
néhány méterrel a sziget fölött és egy ugrással földet ért. A fa
visszapattant, mint a nyíl és zúgva, méltatlankodva rázta magát a rajta
elkövetett erőszak miatt.
Arnóti István elkábult az ugrástól. Mozdulatlanul állt néhány
pillanatig. Hallgatódzott, vajjon követik-e még az üldözők. Nem hallotta
őket. Elindult a keskeny hasadékon, mely a bozót belsejébe vezetett.
Szilárd talajt érzett a lába alatt. A biztonság érzése szállta meg.
Azután hirtelen kiszélesedett előtte az embermagasságú sásfalak
szegélyezte út. Előtte csillogott a tó tükre. Balról, a nád között, egy
deszkakunyhót látott rejtőzni. Előtte ki volt kötve egy bárka. A parton
halászeszközök.
Hála Istennek, fellélegzett és a kunyhó felé ment, hogy annak védelmében
lefeküdjék. Tele volt rakva ládákkal és hordókkal. Egy csomó takaró
feküdt ott. Világot gyújtott és annak fényénél látta, hogy a ládák
cukrot, dohányt és kávét tartalmaznak. Most tisztában volt a helyzettel.
Galiciai csempészek rejtekhelyére akadt, akik innen csempészték át
árújukat a tó vizén keresztül Oroszországba.
Letette az aktatáskát, levetette a bundát, a kabátot, a mellényt és
látta, hogy ingének ujját teljesen átitatta a vér. A zsebéből előkerült
az összecsukható olló, amellyel levágta az ing ujját. Kinyitotta a
kötszercsomagot és lement a pár lépésnyire lévő tópartra. Itt
megvizsgálta a sebet. Hússeb volt, mely átjárta a felsőkar izmait. Most
jött csak a fájdalomnak teljes tudatára, amikor a hideg vízzel megmosta
és hűtötte sérülését. Ereje annyira fogytán volt, hogy a fájdalom első
rohama majdnem elvette eszméletét. Alaposan össze kellett szednie magát,
hogy a sebet rendszeresen megtisztítsa és bekötözze.
Erre kissé engedett a fájdalom. Bemászott a kunyhóba, az ott lévő
takarókból fekhelyet készített magának és azon volt, hogy pihenjen, de
el ne aludjék. Ez azonban nem sikerült neki. A vérveszteség és az
izgalom túlságos nagy volt. Jótékony álomba merült.
Délutánig aludt és amikor felébredt, azt sem tudta, hol van. Lassan
felemelkedett. A karjába nyilaló fájdalom ébresztette a valóság
tudatára. És most újra elvonultak előtte a mai reggel borzalmas
élményei. Emlékeztették veszedelmes helyzetére. Már besötétedett.
Meggyújtott egy gyufát és megnézte, hány az óra. Fél négy volt. Tehát
közel nyolc órát aludt. Azután hirtelen felnevetett:
– Hát még sem csíptek meg.
Most már csakugyan biztos lehetett benne, hogy az üldözők nem fognak
ráakadni. Bizonyára azt hitték, hogy a mocsár ragadta ki a fogságból –
mindörökre.
Éhség és szomjúság gyötörte. Ivott a tó vizéből. A bunda zsebében pedig
akadt még egy kis kenyér, melyet anyja dugott oda és egy tábla
csokoládé. Milyen jól esett! De legalább kétszer annyi lett volna.
Átkutatta a bunda összes zsebeit és boldog volt, hogy a gondos anya egy
csomag cigarettáról sem feledkezett meg.
Hogyan gondoskodott mindenről. Ő maga nem is gondolt volna erre.
Rágyújtott és kiülve a kunyhó elé, szemét a tó felületére szegezve,
következőképen monológizált:
– Kedves Istvánkám, eddig szemtelen szerencséd volt. Teljesen
érdemetlenül. Mert kis híja és agyonlőttek volna, vagy felnyársalt volna
egy faág, vagy legalább is orosz fogságban ülnél. No, épen
belefulladhattál volna a mocsárba is. Mert hiszen az eféle ingovány
mirevaló? És aztán, Isten tudja, lehetett volna itt, ahova olyan
zseniális módon kieszelt függő hidam elvezetett, valami más is, mint
épen ez a csempészfészek.
– Ez a cigaretta azonban egy bécsi kávéházban sem esnék jobban, mint
itt. Kár, hogy Hédi nem lát. Ha most nem lenne háború és nem csücsülnék
egészen kétségtelenül az orosz front mögött, azt lehetne hinni, hogy
itt, ez előtt a minden emberi zajtól védett idillikus halászkunyhóm
előtt ülve, el vagyok telve a vadászat romantikájával. De most nézzük az
érem másik oldalát: Kötelességem a király parancsát teljesíteni. Azaz el
kell jutnom a nagy főhadiszállásra. Az pedig – és jobbkarjával kört írt
le a levegőben – valahol itt hátul van. Köztem és közte van mindenesetre
egy mocsár, amelyet nem szeretnék még egyszer kísérteni. Igazán nem. Az