A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 04

Total number of words is 3989
Total number of unique words is 2006
33.4 of words are in the 2000 most common words
46.6 of words are in the 5000 most common words
53.7 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
a csöndes sikátorba, ahol egy aggódó anya várt reá.


IV.
Bechner Hedvig reggeli misén volt jegyesének anyjával. A templomból
kijövet szótlanul mentek hazafelé. El voltak mélyedve gondolataikba,
melyek egyazon helyen jártak. A parton haladva, ebben az időben nem épen
szokatlan hang ütötte meg fülüket. Egy nagy néptömeg moraja volt,
amelyből ki-kicsendült egy-egy katonanóta. A hang után mentek és a nagy
napoknak mindennapos, de mégis minden nap megrendítő és fölemelő
látványa tárult eléjük. Egy tiroli vadászzászlóalj indult a harctérre.
Éjjel érkeztek a legények. Egy bécsi kaszárnyában háltak. Most pedig
mentek a vasúthoz. Ismerték rendeltetési helyüket. A muszka ellen!…
A város lakóssága pedig, mint ilyenkor mindig, ezrivel kísérte a vitéz
tiroli fiúkat. Fölpántlikázták a fegyverüket, virágot tűztek a
sapkájukra, elhalmozták őket szivarral, cigarettával, ennivalóval. És
boldog volt a sok-sok ezer ember közt mindegyik, ha a markos tiroliak
egy-egy hosszú rikkantással köszönték meg a lelkes ünneplést.
Menetközben pedig énekeltek. Szikráztak szemeik. Azok az éles szemek,
melyekről minden bajtárs tudta, hogy soha el nem hibázzák a céljukat.
Nem pocsékolták a töltényeket. De ha leadták a sortüzet, akkor aztán:
»Ahány puska, annyi muszka!«
Szögestalpú csizmájuk döngette az utca kövezetét. Siralom volt rá is
gondolni, hogy ezek a szép szál legények a muszka csordáknak áldozatul
eshetnének. Aki ilyent gondolt, annak vad dühben ökölbe szorult a keze,
körmei pedig belevésődtek a tenyerébe. De sokan voltak a tömegben, akik
átkozták éveik sokaságát, vagy sopánkodtak testi gyengeségük miatt, mely
lehetetlenné tette számukra, hogy fegyvert ragadva vessék magukat az
ellenség elé.
Félúton megállt a zászlóalj pihenni. Szembejött vele egy gépkocsisor. A
vörös kereszt jelvénye volt minden kocsin. Sebesülteket hoztak a
pályaudvarról. A tiroli csapat szótlanul nézte a menetet. Elnémult a
tömeg is. Csak akkor menekült a lidércnyomás alól, amikor az egyik
kocsiból egy magyar huszár kidugta bekötözött fejét és odaszólt a harcba
indulóknak: – Rajta pajtások! Grísz Gott! – Mint egy ember, úgy
mennydörgött a tömeg utána: – Grüss Gott! Éljen! Éljen! – Sebesültek,
útrakész katonák és az utca tömege: együtt lelkesedtek, együtt
kiáltoztak és a pillanatnyi megdöbbenésnek vége volt.
Bechner Hedvig és jövendőbeli anyósa végignézték ezt a jelenetet.
A sebesültszállítmány elvonult. A tiroli zászlóalj újra kezdte az éneket
és tovább masírozott. A tömeg oszladozni kezdett, amikor egy csomó
rikkancs furakodott az emberek közé. Éles hangon kínálgatták a reggeli
lapokat. És hogy fokozzák a vásárlási kedvet, hangosan kikiáltották a
főszenzáció címét.
Az anya hirtelen meghökkent és megmarkolta fia menyasszonyának karját.
Az utca zaján keresztül füleihez hatolt az Arnóti név. És újra:
– Arnóti István repülőhadnagy hőstette.
A két asszony egész testében remegett. Alig volt annyi erejük, hogy
odaszólítsák a rikkancsot és megvásároljanak tőle egy újságot. Azután,
mint valami becses zsákmánnyal, kimenekültek a lappal a tömegből.
Megálltak egy kapu alatt és lázas sietséggel végigolvasták, ami ott meg
volt írva Istvánjuk przemysli repüléséről és úti élményeiről. Hogy
dobogott a szíve mind a kettőnek! Szemük könnyezett. Az anya
nekitámaszkodott a falnak, mert hirtelen gyengeség fogta el és lábai
felmondták a szolgálatot.
– Menjünk, anyám, – mondta Bechner Hedvig, – nem állhatunk itt.
Támaszkodj rám. Adjunk hálát az égnek, hogy megoltalmazta Istvánt.
A Szent István-székesegyház mellett mentek el. Az anya még nem akart
hazamenni. Imádkoznia kellett. Az óriási épületben csend honolt. Csak az
oltárokon fénylettek a lámpák. Hallatszott a misét mondó papok
mormolása, a ministráns fiúk válasza. Elmosódottan látni lehetett az
oltárok előtt csoportosuló ájtatos emberek sötét tömegét.
A két asszony térdre hanyatlott egy imaszékben. Nem sóvárogtak a pap
szavára Magukban imádkoztak. Olyan szavakat intézve Istenükhöz,
amilyeneket a szívük adott az ajkukra.
Majdnem egy órát töltöttek itt. Hedvig szülei ezalatt elolvasták a hírt
és türelmetlenül várták haza lányukat. Kimaradásukat nem tudták
megmagyarázni. Az apa már ideges lett. Fogta a kalapját, felöltőjét és
elment a századosnéhoz, megnézni, mi történt.
Mikor odaért, a két hölgy még nem volt odahaza. Várnia kellett és
megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor hallotta őket a lakásba lépni. Ez
ugyanabban az órában volt, amikor Arnóti István a király előtt állt és
jelentést tett neki repüléséről. Ők hárman nem tudták, hogy már
visszaérkezett és még tele voltak gonddal, aggodalommal miatta, amikor
egy odalenn megérkező autó az ablakhoz kergette őket.
Már csak az üres kocsit látták ott.
Arnóti István már bement a házba, felrohant a lépcsőn, kinyitotta az
előszoba ajtaját és egyszerre csak köztük termett.
Ujjongva kívánt nekik jó reggelt, összecsókolta az anyját és a
menyasszonyát, mielőtt csak még a szájukat is kinyithatták volna és
aztán az öreg gondnokot megborzongató hidegvérrel leült a reggelihez
terített asztal mellé és vidáman szólt:
– Reggel óta folyton arra gondolok, milyen kedélyes lesz itt ülni az
asztalnál és egy kis meleg kávét inni puha kenyérrel. Nagyszerű! Épen
jókor jöttem. De jövet nagyszerű időm is volt. Gyönyörű, hogy te is itt
vagy, Hédi. Ezt nem is vártam. No de, most már üljetek ide ti is. Hiszen
látjátok, hogy már töltöttem magamnak kávét. Add csak azt a cukortartót,
édes Hédikém és te, anyuska, szelhetsz nekem egypár vaskos
kenyérdarabot. Hadiszeleteket, hiszen tudod már. Farkasétvágy számára.
És ha netalán lenne az éléskamrában egy kis húsmaradék. Hedvigkém, ide
mellém, apa pedig üljön anyus mellé a tekintélyes pamlagra.
Úgy hadart, alig tudták követni. Anyja sietett neki kenyeret vágni és
örült, mikor sietve utánakapott és jóízűen falt. Épen másodszor kért
kávét, mikor apósa hirtelen felpattant helyéről és rábámult leendő
vejének mellére. Csak most vette észre a ragyogó, aranyos érdemjelet,
mely oda volt tűzve.
– István, – rebegte az öreg úr, és a hangja még reszketett az
izgatottságtól és a megindulástól, hogy alig lehetett hallani: – István,
édes Istvánkám… én… én üdvözöllek! Hédi, te nem látsz semmit?
– Nem, – A lány eddig, épen úgy mint az anya, csak István szemeibe
nézett és a kitüntetést nem vette észre. Csak most látták mind a ketten,
amire a gondnok mutatott.
– Igenis, édeseim, – szólt István és becézve, szeretettel simogatta a
mellén csillogó jelvényt, – felséges urunktól, a mi jóságos Ferenc
József királyunktól. Épen most kaptam. Még olyan friss, mint itt ez a
kenyér. – És egyúttal fölkelt, tréfásan haptákba vágta magát
menyasszonya előtt, – egyúttal van szerencsém tisztelettel jelenteni,
hogy Őfelsége kegyelméből főhadnaggyá léptem elő.
Erre megkapta a katona vitézségének legszebb jutalmát: Két telt,
gömbölyű lánykar átfonta a nyakát, két forró, piros ajk kínálta csókkal
és két boldogságtól ragyogó kék szem nevetett rá, olyan kedvesen, olyan
édesen, hogy ez mégis csak még szebb volt a főhadnagyi rangnál, sőt még
az érdemkeresztnél is.
– No, gyerekek, – kiáltott az apa, – menjetek szét legalább egy
pillanatra, hogy kezet nyújthassak neki.
A két fiatal lény már nem is gondolt az öregekkel, ifjú szerelmük
újjongásában megfeledkeztek az egész világról.
– Hagyjál no, Hédi! – szólt István, – mert az öreged még megharagszik és
az anyám is azt akarja, hogy neki is maradjon valami belőlem.
A gondnok úr nem mulasztotta el az alkalmat: egy kis ünnepi szónoklatot
rögtönzött, melynek István alig értette meg a felét. Amikor pedig
megsokalta, hirtelen átölelte az érdemes apóst, úgy magához szorította,
hogy annak elállt a lélegzete, aztán megcsókolta mind a két arcát és azt
mondta:
– No de most édes anyuskámon a sor.
Az pedig csöndesen ült a székében és összekulcsolta kezeit. Eltűnt előle
a szoba, más kép merült fel előtte, mely fia helyett ijesztő
elevenséggel tárult eléje: a férje. Mennyire hasonlított István az
apjára. Ugyanaz a hang, ugyanaz az alak, ugyanaz a modor. A fiú elűzte a
látomást, hozzásietett, megcsókolta.
– Édes, édes fiam – és egészen akaratlanul hozzátette: – Ha ezt az apád
megérte volna.
Alig mondta ki, már meg is bánta. István elbocsátotta a kezét. Arcáról
eltűnt a sugárzó boldogság. Komolyan nézett anyjára.
– Az apám – halkan mondta, de meghallották mindannyian. Azután tovább
rámeredve anyjára:
– A király kérdezősködött apámról. Őfelsége szemmelláthatólag
csodálkozott, hogy sohasem igyekeztem apám utolsó nyugvóhelyét
felkutatni. Nagyon elhagyatottnak érezheti magát ott a föld mélyén,
akinek a sírját senki fel nem keresi.
– Bizonyára kemény sors az, – szólt a gondnok, – hogy sohasem láthattad
apádat és hogy nem is vagy képes magadnak róla képet alkotni. Vannak az
életben órák, melyekben nehezen nélkülözzük azokat a kedveseinket, akik
elköltöztek és legnehezebben azokat, akik nagyon közel álltak hozzánk és
akiket még sem láthattunk soha.
Ekkor menyasszonya megint hozzá simult és megint vállaira tette karjait.
Érezte, hogy ebben a pillanatban szerelmesének épen őreá van szüksége.
– István, – mondta halkan, – apád nem fekszik elhagyatottan. Istenben
nyugszik és a mi gondolataink nála időznek. Hallottam egyszer egy szép
mondást: »Csak azt kell halála után megsajnálni, akire többé nem gondol
senki.« Gyere, István, most pihenned kell. Nehéz órák vannak mögötted…
Kérlek, pihenj most; délután hozzád jövök és ha nem leszel szolgálatban,
akkor felhasználjuk a gyönyörű időt, megyünk sétálni, valahol kinn
uzsonnázunk, este pedig megyünk az öregekkel színházba. Ilyen nehéz
szolgálat mellett kell néha egy kis szórakozás. Mert mikor vége lesz a
háborúnak, ha Isten is úgy akarja, mint egészséges és remélem, boldog
férjem fogsz mellettem állni. Akkor majd megajándékoz téged az élet
sok-sok széppel és jóval, hogy elfeledtesse veled azt a sok nehéz,
kegyetlen dolgot, melybe a háború belesodort.
Megcsókolta a férfit, akinek szavaival visszaadta a nyugalmát.
– Te csodalány, – kiáltott fel, – milyen boldog is vagyok, hogy ilyen
menyasszonyt mondhatok a magaménak.
A lány elment apjával. István magára maradt édesanyjával. Ez pedig,
mivel félt, hogy esetleg megint apjára találja terelni a beszélgetést,
maga vezette hálószobájába és kényszerítette, hogy lefeküdjék. Ő is most
kezdte érezni, hogy mindeddig csupán izgatottsága tartotta talpon. A
vetkőzésnél alig tudta a szemét nyitva tartani és csak a legény
segítségével került az ágyba. És alig hogy lefeküdt, máris mély álmatlan
álomba merült.
Delet harangoztak. És ő még mindig aludt. Fogalma sem volt róla, hogy
kinn az utcán megint az ő nevét kiáltozták és megint az ő neve jött ki a
déli lapokban. Meg volt pedig írva, hogy főhadnagy lett és hogy
kitüntette a király. Volt azonban Bécsben egy egészen új bulevárdlap.
Csak a háború alatt keletkezett és mindig külön szenzációkat keresett.
Ez a lap reggel óta érdeklődött a nap szenzációjának hőse felől.
Tudakozódott, adatokat gyűjtött személyéről, multjáról. És hozott egy
cikket, mely mindenkit meghökkentett, aki Arnóti Istvánt ismerte.
A gondnok is megvette ezt a lapot, mikor irodájából a Szent István-téren
keresztül hazament. Szivarral a szájában ment és útközben olvasott. Néha
neki is ment egyik-másik szembejövőnek. De az öreg úrtól nem vette rossz
néven senki és ő sem törődött vele, ha valaki egy kissé keményebben
hozzádörgölődzött.
Olvasás közben mind bizonytalanabb lett a járása. Meg is állt, mélyen
lélegzetet vett. Eldobta alig megkezdett szivarját. Azután kezével a
fejéhez kapott, mintha szédülne. Gyors elhatározással bement a
szomszédos kávéházba. Ott ilyenkor még nem sokan voltak. Könnyű volt
csöndes helyet találni. Megrendelt egy konyakot. Egyszerre csak szeszre
volt szüksége. Előbb lehörpintette az erős italt, csak azután vette
megint elő a lapot. Lopva körülnézett az üres asztalok között, mint aki
valamit titkol vagy rejteget. Azután még egyszer elolvasta:
»Arnóti István repülőhadnagy visszaérkezett. A király délelőtt fogadta
és, amint vártuk, előléptette főhadnaggyá. Egyúttal a katonai
érdemkereszttel is kitüntette a fiatal tisztet a királyi kegy.
El kell ismerni, hogy a hadsereg büszke lehet ifjú hősére. Ilyen
tisztekkel ki kell vívnunk a végleges győzelmet.
Rettenetes pillanat lehetett, mikor Arnóti István hadnagy az orosz kém
kezében közvetlenül feje fölött látta lebegni a fenyegető halált. Ennek
az ifjúnak acélból lehetnek az idegei!…
Kétezer méter magasságban! A repülőgép szűk nyergében, ahol minden
erősebb mozdulat maga is – halál. És mégis győzött. Legyűrte a támadót.
Örökre ártalmatlanná tett egy veszedelmes kémet. Kétszeresen is
szolgálta a hazát.«
Eddig minden szép volt és jó volt. A gondnok itt szünetet tartott. Mert
most jött az, aminek elolvasása előtt egy kicsit rendbe kellett szednie
az idegeit:
»Érdeklődtünk a hős tiszt családja iránt. Már csak az is fölkeltette
érdeklődésünket, hogy az Arnóti nevet viseli, mely, bár itt csak polgári
formában van írva, mégis erősen emlékeztet a magyar Arnóthy grófok
hasonló hangzású ősi nevére.
Megtudtuk, hogy a fiatal tiszt apja csakugyan rokonságban állt a grófi
családdal. Azonban olyan okból, melyet még nem ismerünk, letette rangját
és nemességét, hogy mint polgári származású tiszt, valami montenegrói
fölkelésben fejezze be katonaéletét.
Rendkívül érdekes lenne megtudni és megállapítani, vajjon az a régen
elesett Arnóthy százados nem azonos-e azzal a hasonnevű tiszttel, aki
összeköttetésben állt az itt huszonkilenc év előtt elítélt Micrislow
Iván nevű orosz kémmel. És hogy vajjon nem ez az életfogytiglani
fegyházra ítélt egyén volt-e az okozója annak, hogy a néhai Arnóthy
százados letette a grófi címert és Montenegróba ment meghalni.
A jelenlegi Arnóti István hadnagy kezdettől fogva katonai nevelésben
részesült és mint zászlós annak idején a bécsi »Deutschmeister«-ezrednél
kezdte katonai pályafutását. Mindenesetre egyik legderekabb és
legtehetségesebb repülőtisztünk, kitünő és méltó utóda az elesett
Bélaváry grófnak, aki eddig mint repülőfutár szolgálta a királyt.«
Az öreg ember homlokára kiült a hideg verejték. Reszkető kézzel még
egyszer teletöltötte poharát az elébe tett üvegből… Ő, aki máskor semmit
sem ivott. Ott ült az asztal előtt és annyira megzavarta az eset, hogy
merően bámulta a márványlapot. A főpincér, aki ismerte, sajnálkozva
nézte szenvedő vonásait. Azt hitte, hogy valami nagy szerencsétlenség
érte. Talán valami közeli rokona elesett a háborúban.
Egy fél óráig tartott, amíg annyira volt, hogy folytathatta útját.
Lakásának ajtaja előtt kissé habozott. Mintha nehezére esett volna
átlépni otthonának küszöbét. Míg az ajtót nyitotta, azon gondolkozott,
megmutassa-e azt az újságcikket feleségének és gyermekének. Hiszen ezzel
világos nappalon kísértetet hozott a házba. Hedvig kijött az előszobába.
Várta apját. Lesegítette róla a felső kabátot. Jól ismerte apját.
Azonnal észrevette rajta, hogy valami rendkívüli dolog történhetett
vele. Már kérdezni akart, amikor apja ajkára téve ujját, hallgatásra
intette, majd magához vonva őt, a fülébe súgta:
– Foglalkoztasd anyát a konyhában egy darabig. Négyszemközt a szobámban
akarok neked valamit mondani. Anyának nem szabad róla tudnia.
– Az Isten szerelméért, mi történt?
– Majd azután – kinyitotta szobájának ajtaját és a lány igyekezett
kívánságának eleget tenni.
– Siess, siess, anyuska, – szólt édesanyjához, – ki kell menned a
konyhába, mert apuska a kedvenc tésztáját kéri. Nagyon megkívánta és
tudod, hogy azt csak te csinálod a szája íze szerint.
Ez el volt intézve. Bement apjához. Az öreg úr cigarettára gyújtott és
sűrűn fujta maga körül a füstöt. Hosszú léptekkel fel és alá járt a
szobában, hogy a padló csak úgy recsegett és nyögött belé. Az
íróasztalra mutatott:
– Ülj oda, gyermekem, a székemre és olvasd. Aztán megbeszéljük, hogy itt
mit lehet csinálni. De mindenekelőtt, anya ne tudjon meg semmit.
A lányt hirtelen hideg borzongatta. Elsápadt. Aztán leült és olvasott.
Apja figyelte. Látta, amint még egyszer átfutja a cikket és a vállait
rázza, izgatott, heves lihegése. És akkor egymásra néztek.
– Csúnya cikk – szólalt meg az apa. – Valóságos orgyilkosság. Olyan
bátor tiszt, mint István, nem érdemelt ilyent. Ez egyike azoknak a vad
különkiadásoknak, melyek most a háború szenzációiból csinálnak üzletet.
Ilyesmit nem is lenne szabad megengedni.
– Ha István megtudja! – felelt a leány. – Az Istenért, csak ne kerüljön
ez a szeme elé. Ebéd után ketten elmegyünk anyjához. Neki tudnia kell
róla.
– És ha a cikk igaz?
– Nem hiszem, apám. Gondold csak meg. A király személyes szolgálatába
fogadta Istvánt. A mi szeretett, jóságos királyunk csak jobban tudja,
mint ez az utca lapja. Ebből az irigyei beszélnek, akik útját szeretnék
állni pályafutásának.
– Nekem is ez a nézetem, Hedvigkém.
A szomszéd szobában az asszony csörgette a tálakat és tányérokat az
ebédlőasztalon, Hedvig leküzdötte izgalmát. Hangosan felkacagott. Hadd
higyje anyja, hogy jókedvűen beszélgetett apjával. Az apa pedig
többszörösen összehajtogatta azt a szerencsétlen lapot és mint valami
nagyon veszedelmes dolgot, nagyon óvatosan elhelyezte kabátjának belső
zsebében.
Az ebéd úgy folyt le, mint máskor. Az asszony semmit sem vett észre.
Ebéd után pedig szokása szerint egy kicsit lefeküdt. Ezt az időt
felhasználták Hedvig és apja, hogy átmenjenek a századosnéhoz. Mikor
szemben ültek vele, mindenekelőtt megkérdezték, István alszik-e még.
– Azt hiszem, – nevetett anyja, – azt most ágyúkkal sem keltenék fel.
– Annál jobb, – szólt Hedvig, – mert valami fontos megbeszélni valónk
van veled, amiről neki nem szabad tudnia. Anyám sem tud róla, de neked
tudnod kell, hogy esetleg távol tarthasd Istvántól a talán keletkezőben
lévő bajt.
Rémülten nézett az asszony leendő menyére és felelt:
– De hát mi az? Hiszen ez titokzatos. Sőt veszedelmes? Mit mondtál?
Istvánra baj?
A gondnok elővette az újságot és odaadta István anyjának. Az pedig
majdnem elájult, mikor csaknem három évtizeden keresztül féltve őrzött
titkát így odavetve látta a nyilvánosság elé.
Úgy csapott le rá ez a leleplezés, mint egy villámcsapás élte
legboldogabb napjának derült egéről.
Huszonkilenc év bizonyára nagy idő. És íme még sem elég nagy ahhoz, hogy
az emberek felejtsenek. Aki ezt a cikket írta, valószínűleg nem fogja
ennyivel beérni, hanem tovább fog kutatni. És akkor mindent megtud a
világ és az ő Istvánjának jövője odavan. Egy hazaáruló fiával
egyetlenegy bajtársa sem fog közösséget vallani.
A két látogató nem zavarta meg gondolatait. Tanácstalanul nézte még
egyszer azt a papírdarabot, mely kevés szóval egy reményteljes fiatal
ember becsületére, életére tört. És ekkor Ferenc József király képe
derengett előtte. Az ő királya! Akire annyi millió ember közt is egészen
külön jogot formált magának. A mult éjjelen is őnála jártak gondolatai.
Félt, reszketett, hogy talán nem fog visszaemlékezni a nagy jóra, melyet
vele és fiával tett. De a király emlékezett és jól tudta, hogy ki az az
Arnóti István.
És a király előtt az ő fia becsületes ember volt. Ez a tudat megint
kiegyenesítette. Ez megszilárdította hitét. Tekintete megnyugodott.
Tisztán, biztonsággal nézett fiának menyasszonyára és ennek apjára. Sőt,
még mindig szép szájára részvétteljes mosoly ült, amikor így szólt
hozzájuk:
– A mi Istvánunk a királyt szolgálja. A király előléptette és
kitüntette. A mi királyunk pedig csak derék, becsületes tiszteket ismer.
Ez legyen nektek elég. István apja pedig, az én uram, Ferenc százados,
még az ő születése előtt elesett Montenegróban. Az itt megnevezett
kémpör csak akkor kezdődött, mikor ő már kilépett volt a hadseregből.
Uram és én ismertük azt az embert. Én magam hozzájárultam leálcázásához.
Talán ezért hozzák a mi nevünkkel kapcsolatba. Most pedig többet ne
kérdezzetek, mert bántana. Halottakról ne beszéljünk. Istvánnak, sajnos,
sohasem volt apja, ami elég keserves volt reá nézve. Nekem pedig… nem
volt férjem. Adja Isten, hogy a cikk mögött ne álljon Istvánomnak valami
ellensége, aki további módokon töpreng az ő megsemmisítésére.
– Igazad van, kedves anyám, – szólt Hedvig, – én is ezen gondolkozom.
De az apja felfortyant:
– Az ilyen aljasságot virgáccsal kellene megtorolni. Ilyen alakot
nyilvánosan meg kellene vesszőztetni. Isten mentse meg attól, hogy
megismerkedjem vele.
Arnóti István mit sem tudott róla, hogy ellene, aki most egyszerre
nyilvánosan szerepelt és a király különös kegyének örvendezett, az
irigység milyen sötéten fenyegető fellegeket tornyosit.
Délután, a megbeszélt órában, anyjánál várta menyasszonya. Jókedvben,
vidáman indultak sétájukra. A délutánnak abban a különösen hangulatos
órájában mentek el, amelyben a nap utolsó sugarai pompázó szinekkel
festik meg az utcát, amikor a nagy város szabályosságát, palotáinak
kemény sorát valami selymes, jóleső puhaság enyhíti.
A belváros díszes kirakatainak kristályüvegein itt-ott már kiragyogott a
villamos lámpák csillogó tüzijátéka, átjárva a szürkületbe boruló utcák
homályát. Ez a nagyváros órája, amikor kibontakozva a komoly munka
forgatagából, pihenésre készül és újra föléleszti az emberek fáradt,
elfásult arcvonásait.
A kávéházak, cukrászdák zsúfoltak. Egész hintósorok érkeznek be a
práterből, a város szép kertjéből, a járdákon jól öltözött hölgyek és
urak sűrű tömege tolong, színházba vagy jó vacsorához sietve, az estét
kellemesen eltöltendő.
Mikor Arnóti István menyasszonyával végigsétált a belváros legszebb
utcáin, meg is jegyezte:
– Ha a tömeg közt nem találkoznánk mankón járó, felkötött kezű,
bekötözött fejű sebesültjeinkkel, az ember el sem hinné, hogy milyen
nagy és veszedelmes háborúba vagyunk belekeveredve.
– Igazad van, édesem, – szólt a leány, – de én mint nő figyelmeztetlek
még valamire, amiből a háborús idők felismerhetők.
– No, erre kíváncsi vagyok.
– Hát nézd csak. Látod itt a sok szép asszonyt. De a mi híres
fényűzésünket, pompás öltözékeinket nem látod sehol. Egyszerűen járunk.
Mindegyikünk szégyenlené, ilyen időkben ékszerrel, ruhával, cicomával
törődni.
Bementek egy cukrászdába. A háború ott ült az ajtó mellett. Hedvignek a
markába nyomott pamutot és kötőtűket, hogy ott üldögélve, úgy mint a
többi hölgy, érmelegítőt kössön katonáinknak. A kötőtűk csengése
hallatszott minden asztalnál. Szép, ápolt kezek végezték buzgón a
szokatlan munkát.
Két szűk helyre akadtak. Kávéztak és közbe azon tanácskoztak, hol
töltsék szüleikkel az estét.
Színházba megyünk, – javasolta a leány, – kérd el a főpincértől a napi
műsort. Talán akad valahol valami kedvedre való.
Belenézett a műsorba és fölfedezett valamelyik színházban egy estére
kitűzött premiert.
– No, ezt megnézzük – kiáltott fel a leány látszólag örömrepesve. És
most már nem sok türelemmel időzött a cukrászdában, mert hiszen szólni
kellett szüleinek, hogy a színházba el ne késsenek.
Este pedig ott ültek mindnyájan a nézőtéren. Mosolygott, vidám arcot
vágott mind. Arnóti István nem vehette észre, hogy anyjának, apósának,
menyasszonyának mesterséges a vidámsága. Ott volt az egész város.
Mindenki, aki számít. Amennyiben nem állt szemben az ellenséggel. Sok
volt az egyenruha. Több mint máskor. Sok volt a nézőtéren a sebesült
katona is, aki annyira volt már, hogy színházba mehetett.
Milyen más volt ezeknél a mai látvány benyomása ahhoz képest, amit az
utolsó hetekben átéltek. Hiszen csak nemrég civilruhában járt a
legtöbbje. És egyszerre, máról holnapra, egyenruhába került, hogy
éljenezve, hurrázva, dalolva, nótázva, a katonabanda lelkesítő hangjai
mellett, százezernyi embertömeg kíséretében elvonuljon oda, ahonnan
nincs mindenkinek visszatérés.
Betört a muszka a határon. Ezrek menekültek a kozákok elől. Vérfagyasztó
gyalázatosságok híre jött. Haragra, gyűlöletre lobbantották katonáink
szívét.
– Boszúra a muszka ellen!
Sokalták az utat, az időt, amíg a tűzvonalba értek. Szívesen
elhallgatták a halálthozó orosz srapnelek fütyülő, üvöltő muzsikáját.
Bizony, az másként szólt, mint a nyitányba épen most belekezdő színházi
zenekar lágyan csengő dallamos összhangja. A sebesültek szinte
elcsodálkozva hallgatták. Mintha bámulnának azon, hogy ilyen is van még
ezen a világon. Ők odakinn a lövészárkok elkeseredett harcaiban már el
is felejtették. Már jóformán nem is gondoltak arra az ezernyi szépségben
pompázó dicső hazára, mely ott terült el mögöttük. Az ő szemük csak
előre volt szegezve a tudatlan csordára, melynek barbár uralmától,
nagajka-kormányzatától nekik kellett ezt a gyönyörű, édes hazát
megoltalmazniok.
De most mindent láttak. Jól esett látni mindazt, amiért öröm és
büszkeség volt odafönn megszenvedni. Nemes, lelkesítő gondolat volt hősi
fegyverrel védelmezni ezt a sok szépséget, ezt a sok értéket, ennek a
szellemi kincstárnak minden pompáját. Pedig milyen nehéz volt sokszor az
a vitézi védelem. Ott feküdt az ember piszokban, iszapban, mocskos volt
tetőtől talpig, nem ismert se vizet, se szappant és ma, puha, piros
bársonyszékben terpeszkedett, mindenfelől mint hőst ünnepelték és
mindenfelé belenézhetett szép, jóságos, kedvesen mosolygó asszonyok,
lányok szemeibe.
Az embert szinte meg is szégyenítette mindez. Fölemelő, büszke helyzet
volt. Nem egy most fogadta meg, hogy visszakerülve a harctérre, még az
eddigit is megkettőző vitézséggel, kitartással fog lesújtani az oroszra.
Még a nyitányt játszották, amikor épen az az udvari tanácsos, aki
délelőtt a király meghagyásából István mellére tűzte vitézségének
fejedelmi jutalmát, páholyából kihajolva, észrevette a fiatal
repülőtisztet szerény elsőemeleti helyén. És mint a futótűz, úgy járta
be a színházat:
– Ott fenn ül. – Kicsoda? – A király repülőfutárja, Arnóti István, ma
lett főhadnagy… megkapta az érdemkeresztet. Nem olvasta az újságban? –
Hogyne, hogyne! Az orosz kém. Rendkívül érdekes, – gyönyörű dolog. Hát ő
az? – Nagyon fess ember.
Ez a szó szép asszonyi ajkakról jött. És most már az első erkély felé
fordult minden látcső a fényes teremben. Megvolt az est hőse, még pedig
a nézőtéren és nem a színpadon.


V.
Arnóti Istvánnak másnap délelőtt sem volt szolgálata. Egy királyi
ordonánctiszt meghozta neki a parancsot, hogy délután 4 órakor a gépe
legyen indulóra kész, ő pedig jelentkezzék ugyanakkor a királyi palota
hadsegédi hivatalában.
Mindjárt reggeli után eljött érte a menyasszonya és ketten együtt
felhasználták a szép időt egy kis kirándulásra. Amint elmentek hazulról,
az anyát rögtön elhagyta mesterkélt jókedve. Egész éjjel álmatlanul
feküdt, azon gondolkozva, hogyan segíthetné ki fiát a feje fölött
tornyosuló viharfelhők veszedelméből. Megvallotta önmagának, hogy
tartósan nem lesz lehetséges előtte bujócskát játszani. Mert hiszen
akkor egy napon keserves szemrehányással léphetne eléje fia:
– Miért tetted ezt? Miért hagytál katonatisztté lennem? Hiszen tudod,
hogy köztünk, tisztek közt, milyen szigorú, megdönthetlen fogalmak
irányadók becsület és származás tekintetében. Nem lett volna szabad
megengedned, hogy tiszt legyek. Tudnod kellett, hogy valamikor önhibámon
kívül mélyen megalázhatnak, anélkül hogy jogom lenne védekezni. A
hazaáruló fia épen olyan becstelen itt, mint akár az apja maga.
Fel szeretett volna sikítani kínjában és nem tudta, hogyan legyen urrá
rettenetes gondolatai fölött. Zokogva vetette magát párnáira és épen
olyan kétségbeesetten fojtotta beléjük meggyötört lelkének jajszavát,
mint akkor, amikor férje szétzúzta minden boldogságát. Mint egy őrült,
úgy meredt bele a sötétségbe. Majd az imában keresett vigasztalást.
Azután ismét széttépte a rózsafüzért, hogy a gyöngyök ezerfelé is
szétszaladtak, mintha tettétől megrémülve menekülnének. Elátkozta
önmagát, amiért a kinálkozó új jövő kedvéért, el nem dobta magától
életét. Most már minden hiába. Most kiderült, hogy csak halasztás volt
az egész. És most, huszonkilenc év után, két életnek kell, még sokkal
kegyetlenebbül, bűnhődnie egy helyet.
– Édes Istenem – segíts hát rajtam.
Felkelt, felöltözködött. Alig várta a reggelt. Hogy a templomba
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 05
  • Parts
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 01
    Total number of words is 3870
    Total number of unique words is 1954
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 02
    Total number of words is 3825
    Total number of unique words is 1898
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 03
    Total number of words is 3875
    Total number of unique words is 1981
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    40.1 of words are in the 5000 most common words
    46.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 04
    Total number of words is 3989
    Total number of unique words is 2006
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 05
    Total number of words is 4002
    Total number of unique words is 1998
    30.3 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 06
    Total number of words is 3919
    Total number of unique words is 2021
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 07
    Total number of words is 3935
    Total number of unique words is 1978
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    48.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 08
    Total number of words is 3922
    Total number of unique words is 1950
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 09
    Total number of words is 3963
    Total number of unique words is 1875
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 10
    Total number of words is 3823
    Total number of unique words is 1850
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    43.1 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 11
    Total number of words is 3886
    Total number of unique words is 1955
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 12
    Total number of words is 3881
    Total number of unique words is 1856
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.