A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 03

A király átnyújtott neki egy vaskos bőrtáskát és fölkelt székéből.
Még egyszer a szeme közé nézett az előtte állónak, azután kezet nyújtott
neki és így szólt:
– Induljon hát, Isten nevében.
El volt bocsátva.
A komornyik elkísérte az ajtóig, kinyitotta előtte, becsukta utána.
Arnóti István gyors léptekkel végighaladt a burg folyosóján és lépcsőin.
Az őrszemek némán üdvözölték. Odalenn az udvaron pedig a két magyar baka
látta, amint a királyi szoba ablakai most már elsötétedtek.
A király most már aludni térhetett. Fiatal, új futárja belevetette magát
az órák óta várakozó katonai gépkocsiba, rákiáltott az alvó vezetőre,
aki rögtön a harmadik sebességet állította be. A kocsi zúgva, zakatolva
kiszáguldott az udvarból a viharos időbe. Az őrtiszt nem tartóztatta
fel, mert tudta, hogy a bennülő a király repülőfutárja. Egyrészt
irígyelte ennek a bajtársának vakmerő hősiességét, mely becsületet és
rangot szerző teljesítményekre képesítette, másrészt azonban, bár épen
nem volt gyáva, sőt a mellén viselte a harctéren szerzett katonai
érdemkeresztet, megvallotta önmagának, hogy ebben az őrült időben nem
merészkednék a levegőbe felszállni.
Sötét éjszaka borult a repülőtérre és csak a hetes számú hangáron
világító villamos lámpa jelezte, hogy ott még ezen az éjjelen történendő
lesz valami. Ott állt Arnóti István kétfedelű repülőgépe indulásra
készen. A villamos világítás rideg fényében úgy festett, mint valami
fantasztikus, esetlen, őskori szörnyeteg.
A hangár félig nyitott ajtajában egy kis ládika mellett ültek Arnóti
István munkásai: két szerelő és egy gépész. Olajtól zsíros bőrruháik
fölé kurta, vékony kék vászonblúzokat öltöttek. Kávét ittak.
A gépész fölkelt, még egypár lámpát gyújtott.
– Jön. Nyissátok szét a tolóajtókat.
A szerelők nem akarták hinni. Azt hitték, hogy a gépész csalódott. Ez
azonban szitkozódni kezdett.
– Tudjátok, hogy minden perc drága. Az ördög elvisz mindnyájunkat, ha
nem úgy megy minden, mint a karikacsapás. Megérkezni, a nyeregbe
pattanni, a gépet kitolni, csavarját elindítani és aztán… start!
Most mégis hozzáláttak. A nyitott kapun egész fényzuhatag áramlott ki a
szabad térre. És a viharon, esőn keresztül, mezőkön át, toronyirányt
jött a gépkocsi. Megállt a hangár mellett. Egy ugrással ott állt Arnóti
a gépnél.
Mindent még egyszer végigvizsgált. Olajozót, gáztartót, a csavarokat, a
feszítődrótokat, aztán a fölszerelési tárgyakat. Végül kinyitotta a
vezetőnyereg alatt lévő szekrényszerű mélyedést és oda helyezte a király
mappáját. Ekkor a gépésze, aki némileg bizalmas viszonyban volt vele,
oldalba lökte és kifelé mutatott a repülőtérre:
– Ott is jön még valaki, hadnagy úr.
Arnóti István fürkészve nézett ki a sötétségbe és hallgatódzott. Tényleg
egy gépkocsi közeledett. Hozzá igyekezett-e? Most már igazán nem volt
több ideje. A szeles időben úgyis időveszteséggel kellett számolnia; már
pedig szeretett urának üzenetét a lehető leggyorsabban akarta elvinni a
várba.
– Halló! – kiáltozta már messziről egy hang, átharsogva a viharon. – Még
ne induljon!
– Miért… miért? – Arnóti a hangárja elé lépett. Az autó megérkezett.
Katonai gépkocsi. Olyan mint az övé. Két fiatal tiszt ugrott ki belőle.
Tisztelegtek és bemutatkoztak. Alig értette meg a neveket. De bajtársak
voltak, tehát szeretreméltóan viszonozta üdvözlésüket.
– Bajtárs úr, – szólt az idősebbik, – a hadügyminisztériumból jövünk,
Jenő főhercegtől kell fontos rendelkezéseket vinnünk Przemysl vár
parancsnokának. Parancsom volt a palotába sietni és reméltem, hogy még
ott találom és csatlakozhatom önhöz. El kell vállalnia, hogy elvisz
magával mint kísérőt a várba. Hiszen ebben a rémidőben talán jobb is
kettesben repülni. A gépének pedig mit sem tesz a súlyom. Könnyűterhű
vagyok: 72 kiló.
Arnótiban egymást kergették a gondolatok két bajtársának váratlan,
hirtelen föllépése felől. Katonai pályafutása alatt talán most történt
először, hogy nem tudta, mit kell csinálnia. Új teendőire vonatkozólag
utasításokat senkitől sem kapott. A király pedig csak azt kötötte a
lelkére, hogy valami szerencsétlenség esetén a rábízott aktatáskát
tartalmával együtt semmisítse meg.
– Kihez van szerencsém? – Kérdezte még egyszer attól a bajtársától, aki
útitársául ajánlkozott.
Ez nevetett és horvátországi származásra emlékeztető kiejtéssel szólt:
– Trachendorf György kapitány, huszár vagyok. Bemutassam megbízásomat?
– Bocsánat, nem szükséges. Nem kételkedem.
– Hát, akkor rajta!
Arnóti a gépéhez lépett, kijelölte kísérője számára a pilótanyereg
mögött lévő, utasnak szánt helyet, fölvette a bundáját, fejére kötötte a
jól bélelt bőrsapkát, felhúzta a pamutkeztyűt, baslikot kötött a nyakára
és amikor észrevette, hogy útitársa egyáltalában nincs ilyen útra
fölszerelve, beküldte az egyik szerelőt, hogy kerítsen hasonló bundát és
egyéb ruhaneműt a kapitány részére.
Most aztán készen voltak. Arnóti, már a nyeregben ülve, még egyszer
végiggondolta, nem feledkezett-e meg valamiről. Ekkor a gépésze
fölmászott hozzá és odaadta neki, amit csakugyan elfelejtett, a
browningját. Ezt bedugta a bunda szertáskájába, balról, úgy, hogy jól
kézhez álljon. Azután még egy utolsó: – Szerencsés utat, hadnagy úr – a
motor már búgott, kattogása elnyelte a viszonzásul mondott – szervusz-t.
Kitolták a gépet. Egy utolsó vezényszó: – rajta! A csavarok üvöltve
felujjonganak. Arnóti a legmagasabb forgásszámra állítja be a motort. A
legmodernebb hadigép még egynéhány métert ugrik a földön. Azután mint
egy óriásmadár, egy ugrással elhagyja a talajt és zúgva, berregve útra
kél a levegőben.
A gépész és a két szerelő ott álltak és utánanéztek a gépnek, ameddig
csak hallhatták csavarjának búgását. Azután visszafordultak, hogy
lefeküdjenek a hangárban felállított tábori ágyakra.
– Már el is ment. No bizony, hagyhatott volna nekünk egy virgóniát –
szídta az egyik szerelő azt a tisztet, aki Arnóti útitársát idekísérte,
de azóta már eltávozott. Bezáródtak mögöttük az ajtók és csakhamar a
hetes hangár előtt is kialudt az utolsó lámpa, mely életet jelzett a
repülőtéren.
Az a szürke automobil, mely a repülőtérről visszahozta a tisztet, a
belvárosban, a Kärntnerstrasse egyik háza előtt állt meg. A tiszt
kiszállt. Jó borravalót adott a soffőrnek, aki hálás köszönetet
rebegett. Azután ment a kapu felé, mely előtt a kocsit megállította. Itt
várnia kellett, hogy a házmester kinyissa a kaput.
A soffőr minden további érdeklődés nélkül elhajtott. Nem vetett ügyet
rá, hogy a tiszt lopva figyelte őt és hogy, amint a gépkocsi eltűnt,
gyors léptekkel továbbment az utcán. Befordult egy sötét kis
melléksikátorba és megállt egy ház előtt, melynek elsőemelete még meg
volt világítva.
Egy halk fütty… fenn kinyilt és rögtön megint bezárult egy ablak. Néhány
másodperc telt el. A tiszt a ház árnyékában várt. Azután kinyilt a kapu.
Gyorsan besurrant rajta. Gyorsan bezárták utána a kaput. Mindez olyan
zajtalanul történt, hogy aki épen arra ment, az is alig vette volna
észre.
Most fenn volt. Ott egy gázláng világított, melynek fényét vörös
selyemfátyol tompította. Szemben vele az, aki ajtót nyitott. Egy karcsú,
fiatal asszony. Arca határozottan szláv jellegű.
– Elment, Sasa… becsaptuk a kis hülyét. Sikerült.
– Reszkettem mindkettőtökért. Még az utolsó pillanatban is közbejöhetett
volna valami előre nem látható dolog.
– Itt ki volt zárva. De most segíts, hogy minél előbb kibujjak ebből az
egyenruhából. Aztán a legelső reggeli vonattal elutazunk Bécsből.
Prágában biztosabbak vagyunk.
Reggel felé bementek a házmesterhez, aki fiatal házasoknak tartotta
őket, beadták hozzá a lakás kulcsát és azt mondták, hogy egy hétre
Budapestre utaznak. Rábízták a lakást, vigyázzon rá. Ez volt az utolsó,
amit a házmester a fejedelmi borravalókat osztogató elsőemeleti lakókról
ebben az életben hallott.
Arnóti István azonban útban volt már néhány óra óta és örült, amikor a
fölkelő nap szikrázó, vörös színekkel megfestette a ködtengert, mely
fölött 2000 méternyi magasságban lebegett. Ez a csodás látvány, a
napfölkeltének ez a földönjáró emberek előtt ismeretlen képe volt
számára minden repülés alkalmával a napnak legfelemelőbb,
legmagasztosabb pillanata. Ilyenkor még az alatta dühöngő háborúról is
meg tudott feledkezni és az az érzése volt, mintha el nem múló,
csodálatos vágyakba burkolná az örökkévalóság.
Abban a magasságban, melyben most repült, a délkeleti szél már nem volt
annyira érezhető. Csak most, a fölkelő nap első hősugarai okoztak a
levegőben erős, váratlan és ellenőrizhetetlen hullámokat, melyek oldalt
fenyegették készülékét és amelyekkel minden lélekjelenlétét, minden
erejét szembe kellett helyeznie.
A csavarok dörgő zúgása elfojtott minden hangot. A mögötte ülő százados
tehát egy cédulát nyújtott oda neki. Ez állt rajta:
»Mit gondol, mikor leszünk a várban?«
Laikus kérdése. Arnótinak nevetnie kellett rajta. Kivette bundájának
zsebéből jegyzőblokkját. Amint kivette, keze a browningot érte. Fölírta
papírra:
»Lehetetlen válaszolni. Ha jó utunk lesz, délben.«
Most egy kissé lejjebb bocsátkozott a géppel, hogy könnyebben
tájékozódjék. Ezer méternyi magasságban megállapodott. A levegő
tisztult. A szél szétrongyolta a felhőket és a ködöt. Tisztán, mint
valami játékszerskatulyából kirakva, terült el alatta a tájék. Délelőtt
10 óra volt. Ekkor úgy vélte, hogy a csavar danáját áttöri egy másik
hang. Olyan hang, melyet utolsó repülései alatt elég gyakran hallott.
Ágyúdörgés… Olyan közel lenne már Przemysl? Megint belenyúlt a nagy
zsebbe, hogy kivegye látcsövét. A browning hideg vasa megint keze ügyébe
került. Szeméhez emelte az üveget és előre nézett. Tényleg – ott kellett
lenni Przemyslnek. Ott, ahol a láthatáron vastag, fekete füsttömegek
emelkedtek égnek.
Nem látta, amint mögötte a vélt bajtárs ugyancsak látcsövén át fürkészte
a tájt, majd eltette az üveget és helyette egy revolvert vett elő. Egy
ökölben elrejthető, mellényzsebben elférő kis browningot, mely mégis
elég ahhoz, hogy ilyen közvetlen közelből egy emberéletet kioltson.
Ekkor – egy szélroham! – Szent Isten! – A gép meginog. Arnóti
nagynehezen lesz ura az oldalkormánynak. Már balfelé lejt az egész
készülék. Még egy-két foknyi elhajlás és – a nagy zuhanás következik.
Átok állt a fiatal pilóta ajkán. Csak később látta be, hogy inkább imát
kellett volna rebegnie. Hálaimát – megmentett életéért.
Mert mögötte ült: a halál. Abban a pillanatban, amelyben félrelibbent a
gép, egy éles csattanás, süvítés. Az útitársát majd kivetette üléséből a
szélroham. Csak a feszítődrótokba kapaszkodva tudott helyére
visszacsúszni. Golyója, az előtte ülő fejének szánva, célt tévesztett.
Arnóti hallotta a lövést és közvetlen maga mögött látta az idegen
fegyveres kezét. Egy pillanatig elfogta a rémület. De rögtön megint
hatalmában volt a gép. Jobbkezét rátette a magassági kormányra. Ha
végveszedelembe kerül, siklórepüléssel leszáll. Balkézzel előrántotta a
browningot. A csavar zúgásán keresztül is meghallotta azt az orosz
káromkodást, melyet az idegen a félreröppent golyó után küldött. Látta,
amint az a kéz ismét erősebben megragadja a zökkenésben majdnem elejtett
fegyvert.
Hidegvérrel, a jó repülő legbecsesebb tulajdonságával, fölemelte
balkezével a browningot. Egy lövés: az idegen fenyegető keze
lehanyatlott, a kis pisztoly kiesett belőle a pilóta nyergére. Most egy
vasmarok megragadta nyakát. Hatalmas erővel húzta hátra, fojtogatta. Még
egy orosz káromkodás, közvetlenül maga fölött egy gyűlöletet villámló
tekintet, egy meglazult, lehulló, álszakáll és még egy nyugodt célzású
lövés, balkézzel, a feje fölé. A két szikrázó szem közé. Vér és agyvelő
fröccsent Arnóti István arcába. Egy utolsó természetfeletti kiáltás. Az
acélujjak szétváltak, leváltak a megtámadott nyakáról. Arnóti mélyen
fellélegzett, ölébe ejtette a browningot, balkezével ismét megragadta a
kormányt – és tudta, hogy most már örökké csendes utassal folytatja
repülését.
Csak most dobogott a szíve. Most látta tisztán azt a veszedelmet,
melyből kimenekült. Egyúttal azonban keserves szemrehányásokat tett
önmagának, hogy ő, aki a király kitüntető szolgálatában állt, ilyen
könnyelmű volt és így rá hagyta szedni magát.
Az ostromlott vár körül álló pokoli zenebona mind közelebb került.
Szabad szemmel is világosan meg tudta különböztetni a szétrobbanó
srapnelek fehér felhőcskéit. Azután megérkezett a gép Przemysl fölé; egy
emberek csinálta pokol kavarodásába. Hogy fütyült és zengett, hogy
ropogott és durrant, hogy üvöltött és sivított, őrjöngött és zajongott,
mintha százezer ördög rémületes zenekara húzná a nótáját.
Az oroszok felfedezték. Remélték, hogy mihelyt 1000 méternél alább
száll, elérik és leszedik vaszáporukkal. Most cselekedni kellett. Minden
ideg, minden izom a végsőig megfeszült. Itt csak az ő híres meredek
siklórepülése segíthetett, melynél bajtársai gyakran hitték, hogy
gépével együtt apróra zúzva éri a földet.
Elhallgattatta a motort. Egy pillanatig majdnem mozdulatlanul állt a gép
a vár fölött. Élesen nézett maga alá. Leszállásra alkalmas helyet
keresett. Most felfedezte, a város közepén.
– Rajta! – adta ki a vezényszót önmagának. A büszke kétfedelű szinte
kelletlenül kezdett sülyedni, hogy aztán a motor súlyától elragadva,
meredek görbében csússzék lefelé. Azok a tisztek és katonák, akik a
várból figyelték az érkező gépet, azt hitték, lezuhant. Megállt a
szívverésük, amint figyelték a soha nem látott vakmerő lesiklást. Ezeket
a katonákat, akiket az orosz gránátok zápora sem tudott megfélemlíteni,
dermesztő rémületbe ejtette ez a zuhanó leszállás.
Nem ismerték Arnóti István acélizmait, csodás lélekjelenlétét, mesteri
tudását. Ez a fiatal ember, mintha maga lett volna a gép, annyira minden
idegével, minden inával kezelte, vezényelte a kormány emelőrúdjait.
Meredek siklórepülésében is mindig tartott a készülék repülőfelületei
alatt annyi levegőt, hogy bármikor ismét rendes helyzetbe
egyensúlyozhassa magát.
A lehetetlennek látszó vállalkozás sikerrel járt. Keményen, de biztosan
földet ért a gép a tér kellő közepén… Dörgő éljenzés, hurrázás fogadta
mindenfelől. Tisztek, katonák odaszaladtak minden oldalról.
Lelkendezve futottak a géphez és ott – az üdvözlés torkukon akadt –
látták, amint Arnóti István rámutatott a háta mögött heverő halottra…
Aki merev, kitárt szemekkel feküdt és beszédes tanuságot tett egy átélt
veszedelmes drámáról.
A repülőhadnagy fölemelkedett üléséből:
– Adjon Isten, bajtársak, és most mindenekelőtt ezt a muszkát szedjétek
le innen. Meg akart gyilkolni. Kétezer méter magasságban.
Feloldódott a dermedtség… hozzáláttak és a halott nemsokára ott feküdt a
gép mellett. Arnóti s a többi tiszt átkutatta: belső zsebében
megtalálták igazoló papírjait. Pitrokowski Ivanovnak, az orosz császári
kémszolgálathoz beosztott őrnagynak az orosz főhadiszállás kiállította
meghatalmazásait és egy jelentékeny pénzösszeget.
Arnóti István elindult a várparancsnokhoz. Tiszttársai elkísérték.
Útközben mondta el nekik veszedelmes légi kalandjának részleteit. Amint
megérkezett, azonnal a parancsnok elé került. Aznap délután Arnótinak
egy pilóta kollégája kirepült a várból, hogy egyfedelű gépén továbbítsa
a körülzárt vár személyzetének postáját. Este érkezett Krakóba, ahol a
lapok tudósítói természetesen megostromolták a legújabb hírekért.
Elmondta nekik a király repülőfutárjának esetét az orosz kémmel. Így
került a hír még aznap éjjel hosszú táviratok útján az összes lapokba.
Másnap reggel hatalmas betűk, hangzatos címek hirdették a rémesen
érdekes eseményt. Egy órával bajtársa után Arnóti is felszállt, hogy
visszarepüljön Bécsbe. Magával vitte a parancsnoknak a vár helyzetéről
szóló jelentését és egy csomó helyőrségi tiszt levelét családjukhoz.
Mikor Arnóti István túl került az orosz srapnelek lőtávolán, nem tudott
a kísértésnek ellentállni: hosszú nyolcast írt le gépével az orosz
ostromló csapatok hadállásai felett. Nagy érdeklődéssel szemlélődött és
büszkén látta ott állni az osztrák-magyar monarchia dacos védőbástyáját,
Przemyslt, melyet most másodszor körülözönlött a muszka. A vitéz vár be
volt burkolva ezer haláltokádó ágyú gőzébe és füstjébe.
Milyen érdekes volt ez a látvány! Mindenhonnan, a legkisebb sáncokból és
a legnagyobb védőművekből egyaránt ki-kiugrottak a piros tűznyelvek,
mintha egy ott rejtőzködő hatalmas kígyó egyszer-másszor kipattantaná
rejtekéből lángokat lehelő fejét. Túlnan pedig, az oroszok oldalán,
sötét, esővel fenyegető fellegek keretében, mintha annak a látványnak
tükörképe tárult volna eléje. Nevetett, amikor az oroszokat, kiket a
gépe megijesztett, úgy látta nyüzsögni, ide-oda futkosni
lövészárkaikban, mint a megzavart hangyaboly fürge lakóit.
Mindenfelől fegyvercsövek irányultak feléje, aki elérhetetlenül, biztos,
fenséges magasságban lebegett felettük. Látott maga előtt egy hevesen
tüzelő üteget. De erre már nem állhatta meg, hogy ne tegyen ő is valamit
a várért. Tapogatódzó keze ráakadt az acélburokban csillogó
anelinit-bombákra, melyek közvetlenül a pilóta nyerge mellett voltak
megerősítve. Kikapcsolt egyet és az éles zúgással vetette magát egy
ütegre. Arnóti István világosan látta a robbanás hatását, a fellobbanó
fényt, hallotta a durranás robaját, mely úgy hangzott, mintha egy
üveggel megrakott vasúti vonat izzé-porrá zuzódott volna. Azután egy
magasra fellobbanó fekete füstgomolyag zárta el előle az okozott
pusztítás képét. Repült egy második bomba, süvített egy harmadik. A gép
szűk körökben keringett az üteg fölött és addig el nem hagyta ezt a
pontot, amíg megelégedéssel meg nem állapíthatta, hogy szerencsés kézzel
hajított bombái azt a helyet, melyen az imént még egy orosz üteg állt,
néhány formátlan, tölcséralakú, mélyen, feketén tátongó lyukká
alakították át.
A láthatáron két orosz biplán emelkedett fel, hogy üldözőbe vegye.
Ezeket el kellett kerülnie, a király részére rábízott fontos jelentések
érdekében. Hogy fedezete legyen, visszatért még egyszer a vár fölé,
kirántotta zsebéből jegyzőblokkját és rövid jelentést írt a parancsnok
részére bombázásának eredményéről. A cédulát egy ilyen célra szánt kis
pléhdobozba helyezte és ledobta. Látcsövén megfigyelhette, hogy odalenn
megtalálták levelét és búcsút intettek neki.
Most, megelégedve az eredménnyel, a legrövidebb úton repült Bécs felé.
Az éjszaka nyugodt és csendes volt. A szélvihar elült. A tiszta
csillagos égboltozat megkönnyítette a repülőgép vezetését.
Ott ült nyergében. Nem történt semmi. A motor ütemes zenéje és a
csavarok egyhangú zúgása majdnem elaltatta. És amikor keleten ismét
fölkelt csodálatosan színdús pompájában a nap, ott látta maga alatt Bécs
városát. A hetes hangár előtt álltak munkásai. Fürkészték a hajnal kék
egét, nem látnak-e valahol északkelet felé egy fehér pontocskát, melybe
gyakorlott pilótaszemük felismerhetné visszatérő gazdájuk kétfedelű
repülőgépét. Mellettük álltak mások, gépészek, gépmunkások. És
valamennyi a csodálat hangján róla beszélt, a távollévőről, akinek
hőstettét fennen hirdették a városból már korán reggel kihozott
újságlapok.
Most megszólal a jelzőállomás beszélőkürtje. A jelzőtorony
zászlóbeszédje azt jelenti, hogy repülőgép közeledik. Ott fenn,
látcsővel, messzebbre látnak, mint idelenn Arnóti István emberei. De egy
kis idő mulva meglátják ők is. Eleinte kicsiny, ezüstösen ragyogó pont.
Azután igen gyorsan, egy másodperc törtrészében megnő madárrá. Még egy
pár pillanat és a nagy embermadár, a kétfedelű repülőgép bontakozik ki
belőle.
A gépész és a szerelők odarohannak, ahol valószínűleg le fog szállni.
– Ő az! Ő az! – ordít a gépész, teljes tüdőből, hangban jelezve
gazdájáért való lelkesedésének fokát.
A biplán siklórepülésben leereszkedik a térre és alig pár száz
méternyire tőlük földet ér. Még egypár métert gördül a talajon, azután
megáll. Mire a gépész odaér, Arnóti már kiszállt és messziről kiáltja:
– Autót!
Egyik embere rögtön a gépkocsiszínhez vágtat, hogy kocsit hozzon.
– Isten hozta, hadnagy úr! – üdvözli a gépész és elébe nyújtja munkától
kemény, kérges tenyerű, olajos kezét.
– Adjon Isten, fiúk!
Mindenfelől odafutnak az emberek és nyújtogatják feléje kezüket. Ő még
nem tudta, miért üdvözlik ilyen ujjongással. Ekkor gépésze előveszi az
újságot, mely még Arnóti képét is közölte és kiált:
– Ezt aztán jól csinálta, hadnagy úr! Ezért érdemkereszt lesz. Ezt
egyhamar nem csinálja utána senki!
– Mi bajotok? – kérdi Arnóti és az újság után nyúl. Igazán nem is
képzelte, hogy kalandja már aznap ki legyen szerkesztve egy bécsi
lapban. Még alig nézett bele, már megérkezett az autó. Benne két fiatal
repülőtiszt. Csak azért jöttek vele, hogy üdvözöljék bajtársukat
hőstettéhez. Arnóti jóformán szégyelte magát. Leintette őket.
– Ugyan, ne csináljatok feltünést. Mindegyik közületek ugyanígy
cselekedett volna.
De azt mégsem akadályozhatta meg, hogy dörgő hurrát ne kiáltsanak utána,
mikor gépkocsija gyors iramban elindult a burg felé.
A király megint a dolgozószobájában volt és a hadügyminiszter előadását
hallgatta. Mint mindennap, ma is korán reggel talpon volt és
végighallgatta összes minisztériumainak jelentéseit, közölvén
mindegyikkel utasításait.
Milyen más a palota nappal, mint éjjel, amikor Arnóti István az óriási
hallgatag épületből távozva, az összes lépcsőkön és csarnokokban csupán
az őrszemekkel találkozott.
Jóformán hajnal óta egyik autó a másik után robogott a belső udvarra.
Közismert, híres emberek, az állammal és az uralkodóval szoros
kapcsolatban álló férfiak szálltak ki belőlük. És ezekhez az udvari
tisztviselők és szolgák nagy tömege. Rengeteg katona és polgáregyén. A
felséges király pedig, aki körül mind ez a szorgos, hatalmas, nyüzsgő
élet keringett, ült, hallgatott, figyelt, fontolgatott, óhajokat,
javaslatokat hallatott, vagy pedig parancsolt.
Az előszobák zsúfolva voltak hadsegédekkel, parancsőrtisztekkel és
udvari civilszemélyzettel. Ők terelték be a munka dagadó árját a
királyhoz, hogy bölcs tanácsaival, rendelkezéseivel ő jelölje ki az
elintézés írányát, medrét. Mennyi rengeteg tudást, milyen gyors
felfogást, sokszor száraz, műszaki anyagnak milyen pontos ismeretét
kellett ennek a fejedelemnek egy hosszú uralkodás évei alatt
elsajátítania.
És most a hosszú békekorszakot követő háború még meg is kétszerezte a
rendes munkaterhet.
Akármilyen sokan voltak is itt, a termekben csend honolt. Az emberek
udvariasan köszöntötték egymást, néhány halk szót váltottak egymással,
azután mindegyik elmerült a maga dolgába.
Ekkor valahonnan nekiindulva valami nézelődés, valami suttogás
hullámzott végig a kihallgatási termek hosszú során. Talán a nagy
lépcsőház felől jött, ahová még ki sem tisztított repülőgúnyájában most
lépett be a sok jól kiöltözött udvari személyiség közé Arnóti István
hadnagy, a király repülőfutárja.
A főkapuban halkan egymást figyelmeztették a lakájok:
– Itt jön a király repülőhadnagya.
Mint a futótűz, terjedt tőlük tovább. Nemsokára mindenki tudta, az
egyszerű őrszemtől a miniszterig, a lakájtól a valóságos titkos
tanácsosig, sőt egészen a felség főhadsegédéig, hogy az a fiatal tiszt,
akinek a neve ma mindenek szájában volt, épen belépett a palotába és
mindjárt szemtől szembe fog állni velük.
A szolgák mélyen meghajtották magukat az egyszerű repülőhadnagy előtt.
Az őrszemek különös ünnepélyességgel tisztelegtek. És azután, mintha
tiszteletére sorfalat állnának, úgy kellett hajlongó urak közt egészen
addig a szobáig végighaladnia, melyben az utolsóelőtti éjszakán a király
parancsát várta.
Kényelmetlenül érezte magát. A jelentéseket tartalmazó táskát keményen
szorongatta a hóna alatt. Színte vesszőfutásnak érezte útját. Ugyan
miért bámészkodnak rajta! Hiszen láttak az emberek Bécsben elég tisztet.
Akár repülőtisztet is.
Ez ugyan igaz volt. De Arnóti Istvánt még keveset láttak. Azt a
repülőhadnagyot, akinek olyan hőstettét közölték a lapok, hogy ahhoz
hasonlót a legelevenebb képzelettel is alig lehetett volna kigondolni.
Mindezeknek, akik megbámulták, tulajdonképen hallatlan dolog volt, hogy
ez az ember úgy sétált végig köztük, mintha nem is történt volna vele
semmi és hozzá még olyan fiatalos, majdnem gyermeteg mosoly ül üde
száján, hogy ez már sehogyan sem való egy hőshöz. Csak a ruházata volt
háborúsan piszkos és a belőle kiáradó benzinszag valami ellenséges
áramlatot kevert az udvari termek gondosan ápolt légkörébe.
Az előszobában várnia kellett. Előírás szerint jelentkezett a király
főhadsegédénél, aki, erre várakozó százak irigységét felkeltve, bizalmas
kézszorítást váltott vele. Azután a főhadsegéd, aki mindig beléphet a
királyhoz, bement a jövevényt bejelenteni.
Azonnal ismét kijött. Velejött egy idősebb udvari tanácsos, akinek meg
kellett szakítania előadását. A főhadsegéd egy kézmozdulattal belépésre
szólította fel Arnótit.
És most mindenkinek várni kellett. Még a legmagasabb méltóság
viselőjének is.
A király jóságos, kegyes mosollyal fogadta a jelentést, átvette a mappát
és elolvasta a vitéz vár parancsnokának írásait.
Kedvező hírek voltak. Az oroszokat napról napra nagy veszteségek érték,
anélkül hogy még ezek árán is akár csak egyetlenegy előretolt új
földsáncot is be tudtak volna venni. Néhány orosz zászlóalj megtagadta a
rohamra adott parancs teljesítését. Nem akarták magukat belekergetni a
biztos halálba, mely arra, akit a golyózápor megkímélt, a sáncárkokban
és az éles drótsövények közt várakozott. Aknák, farkasvermek, erősáramú
villamos vezetékek, csapdák mindenfelé. Ezek mögött pedig a
páncéltornyok és betonsáncok, melyeket egy hősies őrsereg védelmez.
Orosz foglyok beszélték, hogy ezeket a zászlóaljakat bilincsre verték,
úgy vezették el és hogy ezentúl a rohamra vezényelt csapatok háta mögött
felállított gépfegyverek fogják az engedelmesség megtagadását a saját
legénységen nyomban megtorolni.
Azóta a muszkák inkább megadták magukat kirohanások alkalmával a vár
őrseregének, úgy hogy a jelentés napjáig több ezer foglyot, sok ágyút és
gépfegyvert őrzött a vár mint hadizsákmányt.
A király letette a jelentést és intett Arnótinak, hogy lépjen közelebb.
A mellette levő újságtartóból kivett egy reggeli lapot, még egyszer
végigfutotta a címoldalt, megrázta a fejét és ránézett az előtte álló
hadnagyra.
– Hogyan történhetett ez? Beszélje el.
Arnóti István rövidesen és világosan elmondta királyi urának a
repülőtéren történt esetet. Hogyan érkezett meg lihegve a két tiszt,
hogyan beszéltek Jenő főherceg állítólagos fontos üzenetéről, mely a
várparancsnoknak sürgősen átadandó és hogyan nem támadhatott benne semmi
kétely, amikor azt a két embert annyira tájékozottnak látta útjának
célja, rendeltetése, előzményei, indulásának időpontja felől, hogy még
azt is tudták, hogy kevéssel azelőtt a király előszobájában lehetett
volna ráakadni. Mindezt a lapok persze nem tudták és nem is közölhették.
A király megköszönte az előadást. Arca, mely a kérdés föltevésénél
elkomolyodott, ismét felderült. Belátta, hogy a hadnagy helyében, ő sem
cselekedhetett volna másképen.
– Most menjen haza és pihenjen, amíg új megbízásom lesz az ön részére,
Arnóti István… főhadnagy úr. Azért a magatartásért, melyet repülés
közben az orosz kémmel szemben tanusított, fogadja a legjobbat, amit
önnek, mint legfőbb hadura, adhatok: a vitéz katonák érdemkeresztjét.
Isten, aki kegyesen megóvta, vegye tovább is védelmébe!
Arnóti Istvánnak forrón fejébe szállt a vér. Kavargott minden a szemei
előtt. Minden erejét meg kellett feszítenie, hogy az előírt tartását
megőrizze. Lehajolt a királynak odanyújtott keze fölé és megcsókolta
azt. Azután ment. A főhadsegéd követte. Az ajtónál megrázta a kezét:
– Üdvözlöm előléptetéséhez, főhadnagy úr és mindenek felett az önt ért
királyi kitüntetéshez. Megengedi, hogy átvezettessem a felség katonai
irodájába, ahol kézhez veheti érdemkeresztjét.
Egy parancsőrtiszt vezette, egy udvari tanácsos tűzte mellére az
ellenség előtt tanusított hősiesség büszke jelét. Azt sem tudta, hogyan
került vissza gépkocsijába és hogyan adta meg a vezetőnek lakása címét.
Mintha álomban lenne, úgy repült végig az utcákon, elérkezve végre abba