A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból - 02

maradtak. De amikor Jungbunzlau hepehupás kövezetén kezdett csörtetni
kardja, egyszerre csak ott termettek ők is.
Hajszolták. Megfenyegették, hogy elszedik tőle az utolsót is, amije még
volt, a három tiszti csillagját.
Ekkor ő, aki addig ellenszenvvel viseltetett a szesz iránt, elkezdett
esténkint a piactéri vendéglőbe járni, hogy leöblögesse búbánatát. Ezt a
korcsmát, a kis város legelőkelőbb helyiségét, nemcsak tisztek, hanem
mindenféle átutazó egyének is látogatták.
Ott ismerkedett meg egy emberrel, aki ezután a százados életének,
halálának ura lett. Nem igen tudták, kicsoda. Csak többhónapos
időközökben jött Jungbunzlauba, azt mondta: üzleti dolga van ott.
Tarokkozott a századossal. Így ismerkedtek meg. Másnap már a lakására is
ellátogatott.
Ez az idegen, aki éles, oroszos kiejtéssel beszélt, a vidéki városban
meglehetős feltünést keltett. Választékos ruházata, jó modora, drága
bundája, gyémántjai miatt vagyonos embernek tarthatták. Megjelenése
szerint katonatiszt lehetett valamikor, mert bár ötven körül járt,
peckesen tartotta magát. Mozdulatai kimértebbek, keményebbek voltak,
mint polgári egyéneknél lenni szokott.
Arcának ellenben visszataszító brutális kifejezése volt, mely az angol
John Bull karrikaturájára emlékeztetett. Buldogszerű képén széles
nevetés ült, mely feltolta húsos ajkait és felfedte erős, sárgás
fogsorát.
Férjének képe mellett ennek az embernek a képe is fölmerült a századosné
előtt. Látta őt, amint először átlépte szerény lakásuk küszöbét és
kifogástalan meghajlással udvariasan kezet csókolva neki, keményen
fölnevetett, mondván:
– Nagyságos asszonyom, bocsássa meg nevetésemet, de komikus dolog ilyen
szép asszonyt ilyen gyönyörű férfi oldalán egy ilyen, bocsánat
őszinteségemért, orosz-lengyel szálláson találni.
Ezek a szavak juttatták az asszonynak legelőször eszébe otthonuk
szegényességét. Eddig ügyet sem vetett rá. Az ő világa nem fényűzésből,
nem elegáns bútorokból, szőnyegekből állt. Az ő világa – a férje volt.
Hiszen nem lett volna igazi asszony, ha nem kívánt volna magának egy
tiszta, rendes otthont. De hiszen ez az otthon is tiszta és rendes volt.
Szobáinak padlója olyan fehérre volt surolva, hogy enni lehetett volna
róla. Hogy nem álltak benne bársonyszékek, puha pamlagok, hogy a
bútorzat csak olcsó nyírfaszékekből állt, melyeknek egy kis
axminster-szőnyeg adott alapot, arra eddig semmi súlyt nem helyezett.
Beérte azzal, hogy apró ablakai előtt hófehér függönyök díszlettek és
hogy egypár tarka virág festette barátságosra a rideg tisztilak
levegőjét. Illatuk minden drága divatszagosítónál kellemesebben töltötte
be a kis szobát. Az idegen ebédre maradt. Férje kívánságára néhány drága
szezónételt kellett sovány konyhapénzének terhére feltálalnia.
Ezután, amikor már a szivarra, likőrre, kávéra került a sor, férje,
házasságuk óta legelőször, kérte, hogy a vendéggel, akivel fontos
megbeszélni valója van, hagyja egyedül.
Fontos…! Néhány hónappal később átkozta önmagát, amiért olyan ostoba
volt, hogy férje óhajának eleget tett. Halálra büntette volna magát
érte, ha nem hordta volna magában a súlyos felelősséget egy második
életért.
Ha legalább hallgatódzott volna, amint kíváncsiságában sok más asszony
szokta, ha valami érdekes dolgot lehet megtudni. De nem. Nyugodtan,
minden balsejtelem nélkül hagyta el a szobát és kinézett az ablakon
Bogislaw herceg öreg várának durcás falai felé.
Észre sem vette, hogy órákig ült ott. Csak akkor kelt fel, amikor
besötétedett. Kiment a konyhába, hogy világításról gondoskodjék.
Beküldte a cselédlányt a lámpával, megkérdeztette, van-e az uraknak a
vacsorára vonatkozólag valami különös óhajuk.
A cseléd visszajött a válasszal. Hogy menjen át a szállodába és hozzon
egypár üveg pezsgőt. Az Istenért! Alaposan megrémült az asszony. Az ő
kasszájából asztali borra is alig telt. Adósságból pedig elég volt. Ezt
megígérte az ura. A hitelezőkkel való izgalmaknak egyszer már véget kell
vetni.
Míg így tépelődött, a cseléd felkötötte a kendőjét és fogta a kosarát.
– Hát van pénze?
– Hogyne, nagyságos asszony. Adott a százados úr 50 forintot.
– Ötven forint! – Ennyi pénzt a fiatal asszony régóta látott egy
rakáson. Az ura pedig javíthatatlan könyelműségében pezsgőre költötte…
A lány visszajött. Bevitte a pezsgőt a szobába… jeget is kellett hoznia.
Várta, hogy most csak behívják őt is.
Nem hívták. Tanácstalanul ült szobájában. Nem gyújtott lámpát.
Sötétségbe burkolta magát és gondolatait. Végre elaludt. Csak éjfél után
ébredt fel. Kopogó lépteket hallott és gyertyafény lobogott a szemébe.
Előtte állt a férje. Szájában cigaretta, nevetve dadogta:
– Még fenn vagy, Rézikém? Vagy elaludtál? Ejnye, te vártál. Az ördögbe
is, add csak azt a széket… de nehéz a csizmám… mégis csak sok volt.
Hiszen… az em–bernek… már… egészen… szokatlan… a pezsgő.
Fölkelt, elvette tőle a gyertyát, széket tolt neki, gyorsan, mert
tántorgott. Ilyen állapotban még nem is látta az urát soha.
Részeg!… Lefektette.
A legényt nem akarta híni, sem a cselédleányt. Holtra szégyelte volna
magát.
A százados zajosan kacagva, értelmetlenül fecsegve, végre az ágyba
került és rögtön elaludt. Ő pedig összeszedte a földre szórt
egyenruhadarabokat. Amint máskor a százados maga szokta. Szép tisztán,
rendesen a ruhafogasra aggatva valamennyit.
A kabát belső zsebéből kezébe hullt egy vastag bankjegycsomag…
– Szent Isten! – Eleresztette, mintha lángba kapott volna. Rábámult,
mint valami kísértetre. Azután alvó férjére nézett, mintha tőle várná a
rejtély megoldását. Honnan jutott a pénzhez?
Percek multak, amíg föl merte szedni, meg merte olvasni. Elállt a
lélegzete, mikor a végére ért:
– Tízezer forint.
Csöndesen ült most, kezében a pénz, fejét törve, miként juthatott a
férje ehhez? Holott épen aznap reggel, mikor konyhapénzt kért tőle,
nevetve mondta:
– Édesem, minthogy becsületszóra megfogadtam neked, hogy többé adósságot
nem csinálok, tehát, sajnos, csak üres századosi zsebekkel szolgálhatok.
Isten tudja, hogyan jövünk ki elsejéig. Magadnak kell rá módot találnod.
Erre aztán délelőtt levelet írt apjának egy kis pénzért. Ha nem is volt
neki sok, számukra szerény fizetéséből is mindig le tudott csípni
valamicskét.
És most… Honnan került ez a pénz?
A bádogtartóban utolsót lobogott a gyertyaláng.
A sötétség, a fekete éjszaka, mely szemeire borult, megsugta a választ.
A százados nem tudta, hogy a felesége ezen az éjszakán csak reggeli
szürkületkor feküdt le, akkor is csak azért, hogy a cselédlánynak ne
legyen a szokatlan virrasztásáról semmi pletykázni valója.
Pont hétkor jött a legény gazdáját fölébreszteni. Fölkelt. Mielőtt még
jóreggelt mondott volna a feleségének, tekintete az éjjeli szekrényre
esett, melynek horgolt takaróján ott feküdt a bankjegycsomó. Egypár
pillanatig rábámult, aztán felkapta a pénzt és lapozgatta, forgatta
ujjai közt. Majd ránézett a feleségére, találkozott ennek kérdő
tekintetével. Ránevetett:
– Csodálkozol, úgy-e? No de, ne aggódj, szerelmem, nem kölcsön. Mit is
akartam mondani, ne nagyon törd a fejecskédet rajta, holnap Bécsbe
utazom és kifizetem kínzóim falkáját. De persze nem teljes összegben. Jó
kereskedő leszek. Igyekszem egyezkedni. Hadd maradjon belőle valami.
Kár, hogy nem maradhat meg az egész áldás. De ez persze magunk közt
marad. Hallod? Szigorúan magunk közt.
Gépiesen ismételte az asszony: – Teljesen magunk közt. – De aztán
bátorságot vett magának:
– Miért kaptad ezt a pénzt?
– Hiszen mondtam már, se nem kölcsön, se nem ajándék. Dolgoznom kell
érte. Úgyszólván előleg. Katonai tudományos munka.
– Attól az idegentől, aki tegnap vendéged volt?
A férfi elfordította fejét, mintha nem bírná az asszony nézését
elviselni. Azután felelt:
– Természetesen. Az az ember katonai szakkönyveket ad ki. Valószínűleg
jó üzletet csinál velük. Krakóban székel. No hát, – megint feléje
fordult, – most már mindent tudsz. Remélem ád az öreg három nap
szabadságot, hogy Bécsbe utazzak. Erre föltétlen szükségem van. Nehéz
lesz elválnunk egymástól, úgy-e? Először történik. De nem kell azért
sírni. Hiszen nem megyek háborúba. Épen egészségesen kerülök vissza. És
az a három nap nem a világ.
Délfelé visszajött az ura a szolgálatból. Közölte vele, hogy a
szabadságot megkapta. Ebédre meghívta barátját, Micislaw urat, akivel
délután még sok megbeszélni valója van. Az asszony egész délelőtt
megmagyarázhatatlan izgalomban volt. És annyira idegessé lett, hogy
végül olyan volt, mint a lázbeteg. Valami belső hang dübörgött benne.
Retteneteset mondott neki: Urad hazudik… Le akarta küzdeni ezt az
érzést. Nem akarta hallani ezt a hangot. Menekült előle. De mindig utána
hangzott:
…Hazudik…
Körmeit belevéste tenyerébe, föllázadt a rettenetes szó ellen. Végre
azonban kénytelen volt megnyugodni annak túlerejében és kutatni kezdte,
hogyan jusson a hazugság nyomára. Mikor most férje bejelentette, hogy az
idegen ismét vendége lesz, ráakadt a módra. Közel lesz megint hozzá.
Ahhoz, aki nézete szerint férjét az első hazugságba kergette. Mennyire
gyűlölte azt az embert! Milyen szívesen megölte volna ezért a borzasztó
gonosztettért, amely szétzúzta minden időkre legszentebb bizalmát! Nem
ismert önmagára. Minden női művészettel azon volt, hogy az ebédhez
lehetőleg kicsinosítsa magát. Megnyerő szeretetreméltósággal mulattatta
az idegent az asztal mellett. Szinte túlzott szeretetreméltósággal. Úgy
hogy a százados többször élesen fürkészte tekintetével, a vendég pedig
nem volt tisztában vele, vajjon az a sok kedvesség, csak a személyének
szól-e, vagy talán a férj szegte-e meg adott becsületszavát és mégis
eljárt a szája annak a kis gazdagságnak a forrása felől, mely a nőt
annyira megörvendeztette.
Mikor feltálalták a kávét, az asszony fölkelt, kezet nyújtott a
vendégnek és így szólt:
– Most magukra hagyom az urakat és pihenni megyek. Talán lesznek oly
kedvesek, hogy engem nem hanyagolnak el megint annyira, mint tegnap.
Az idegen kézcsókkal udvariaskodott.
– Boldog leszek, ha mielőtt ismét szerencsém lesz a nagyságos asszony
társaságához.
Még megcsókolta a férjét és ment. Besurrant a hálószobába, levetette a
cipőjét, papucsot vett fel és zajtalan léptekkel a konyhába ment.
Mindent átgondolt előre, A cselédlányt elküldte a szénkereskedőhöz, aki
messze kinn lakott a város előtt, a legényt pedig a kaszárnyába
menesztette, hogy hozza rendbe a százados úr lovát, ha netalán ki akarna
lovagolni. Megkönnyebbülten föllélegzett. Biztos volt benne, hogy senki
meg nem lepheti. Egyedül volt a konyhában. Még egy pillanatig várt, amíg
a kapu becsukódott a távozók mögött. Azután zajtalanul, mint az árnyék,
végig lopódzott a folyosón, férje dolgozószobájának ajtajáig.
Odabenn ugyan halkan beszéltek, de ő világosan hallott és megértett
minden szót. Forróság öntötte el, azután a hideg rázta. Tántorogva,
nagynehezen visszavánszorgott hálószobájába. De megtört az ereje. Még be
tudott menekülni az ágyba. Arcára vonta a dunnát, beletemetkezett a
párnákba, hogy senki meg ne hallja görcsös, elcsukló zokogását. Úgy
feküdt ott, mint egy halálra sebzett vad. Eddig derűs égboltjára örök
éjszaka borult. Egy nagy, szép világ elveszett számára. Azt hitte, hogy
belehal. Kívánta a halált. De megsemmisítő fájdalmából felkorbácsolta az
a tudat, hogy nem áll jogában önkezével véget vetni életének. Szíve
alatt új élet sarjadzott. Az hatalmasabb volt, elnémította az ő óhajait,
nyugalomra kényszerítette. Így sikerült annyira magához térnie, hogy
amikor férje kijött és behívta, mit sem fedezett fel arcán abból a rémes
viharból, mely lelkében tombolt.
Ekkor hallotta, hogy az idegen még ma éjjel utazik férjével együtt
Bécsbe. Elsápadt. Ura azt hitte, hogy az elválás gondolata miatt.
Megölelte, hogy csókjaival megnyugtassa. Ő pedig legszívesebben
eltaszította volna magától. Azt a férfit, akit röviddel azelőtt még mint
legkedvesebbet, legjobbat szeretett minden emberek felett. De uralkodott
magán és mosolyogva hallgatta az idegent:
– Nagyságos asszonyom, becsületszavamra, épen, egészségesen hozom haza
az urát. Szerencsés véletlen folytán nekem is Bécsben van üzleti dolgom.
Úgy tűnik fel neki ez az ember, mint a testet öltött sátán. Csöppet sem
terhelte volna a lelkiismeretét, ha ezt, aki mindent szétrombolt benne,
mint egy veszett kutyát, lepuffanthatja.
Szeretetreméltó mosolyának álarcában kikísérte az urakat az éjjeli
vonathoz és aztán megállt a védetlen, széles pályatesten, utána nézett a
vonatnak, melyet mint valami gonosz kísértetet, mely szárnyaira emeli a
gaztettet, elnyelt az éjszaka.
Üresen csillogtak előtte a vassínek. Az állomásfőnökhöz ment:
– Mikor indul a következő vonat Bécsbe?
– Reggel 4 óra 30-kor, nagyságos asszonyom.
Most 11 óra volt. Hazament. Egy kézitáskába becsomagolta a
legszükségesebbeket. Aztán éjjel 3 órakor kigyalogolt a pályaudvarra.
Csúnya idő. Méltó a gondolataihoz. Vihar és eső.
Egyedül ő szállt fel a vonatra. Fagyos, mozdulatlan arccal ült a második
osztályú szakaszban. Mereven kibámult az ablak előtt elvonuló sötét
képekre, amíg a hajnal derengett. Mikor más utasok jöttek a szakaszába,
lehunyta szemeit és ki se nyitotta őket Bécsig. Ott meg volt ijedve,
hogy amire rászánta magát, azt most meg is kell cselekednie. Becstelenné
lett férjéből talán még az utolsó pillanatban becsületes embert
csinálni, legalább a világ előtt.
A világ előtt igen… Ő előtte soha.
Mert abból, amit hallott, jól tudta most már, hogy mit akart a férje
Bécsben. Hogy az idegen, pénzének csábító hatalmával, mit parancsolt rá.
És hogy a magyar és osztrák hadsereg tisztje, házasságáig folytatott
könnyelmű életmódjának rabja, hitelezőinek áldozata, mit akart
elkövetni.
Hazaárulás!
Töprengett férje könnyelműségén. Az indító okon, azon a kövön, mely a
borzalmas lavinát meggörgette.
Nem volt ő könnyelmű abban az értelemben, hogy túlsokat áldozott volna
szépségnek, játéknak, italnak. Nem… másokon segített… A mások adósságát
fizette ki olyan adósságokkal, melyeket ő csinált. Remélte persze, hogy
bátyja, a hitbizomány örököse, vagy valamelyik dúsgazdag rokona az
utolsó pillanatban segítségére lesz. Az a pár ezres, mely számára egy
vagyon volt, nekik csak egy kis kocsipénz- vagy szivarpénzszámba ment.
De azok úgy gondolkoztak: minek született valaki Arnóthy grófnak, ha
ezzel se tudja megcsinálni a szerencséjét? Azután jött a szerelmi
házassága, melyet az egész család hadüzenetnek tekintett.
Mikor az asszony ott ült a Bécs felé robogó vonatban, szemrehányásokkal
illette önmagát, hogy mindjárt kezdetben mért is nem utasította vissza a
fiatal tiszt udvarlását. Megtört szíveiket túlélték volna mind a ketten
és a férfinak legalább meg lett volna mentve a pályafutása.
Megérkezett, kocsiba ült és behajtatott a városba. A pályaudvarról
kijövet ott állt előtte a Tegetthoff-szobor. Itt ismerkedtek meg. Alig
egy éve. Ma is, mint akkor, ragyogó napfény. De számára már nincsen
ragyogása.
Hazaérkezett az apjához, aki tisztviselő volt a rendőrség bünügyi
osztályán és elmondta neki, hogy mi kergette őt Bécsbe. Az öreg azt
hitte, hogy lázas és félrebeszél. Nem akart hinni a leleplezés
horderejében. De mikor lassanként megértette gyermekének rettentő
helyzetét, fölébredt benne a hivatása. Fagyos önuralommal fogta a
kalapját, botját és röviden így szólt:
– Gyere!
Végighajszolták valamennyi szállodát… Órák hosszat. Valahol csak
megszállt az a két ember. Apjának tisztviselői segítségükre voltak.
Mindhiába. Délután már-már bátortalanul feladták a további kutatást. Nem
maradt más hátra, mint elmenni a hadügyminisztériumba és férjének ott
alkalmazott barátjánál, Wartensberg századosnál, talán az utolsó percben
meggátolni a legrosszabbat.
Ezt kellett Arnóthynak fölkeresnie és az idegennel összehoznia. Ezért
kapta a 10,000 forintot. Warstenberg százados nagy bizalom letéteményese
volt. Ő volt a titkos mozgósítási tervek és térképek őre. Ott kellett
volna az idegen akarata szerint valaminek történnie.
A hadügyminisztériumba megérkezve, hallották, hogy Arnóthy százados egy
idegen úrral már több óra óta benn van Wartensberg százados szobájában
és a szolga nem tudja, szabad-e a megérkezetteket bejelentenie.
Az asszony azonban nem sokat teketóriázott. Lenyomta a kilincset és
belépett a nagy szobába, melyet betöltött a sűrű dohányfüst és amelynek
falait nehéz vasszekrények, a titkok letéteményesei borították. Érdekes
beszélgetés közepén toppant be. Wartensberg százados örült barátja
látogatásának és nem gyanított semmit. Hiszen bajtársával, tiszttársával
állt szemben, aki még személyes jóbarátja is volt.
Ezért teljesen közömbösnek tartotta, hogy a különböző osztályfőnökök
titkárai ilyenkor hozták vissza a napközben kivett aktákat és megőrzés
végett visszatették őket a százados asztalára. Ennek minden egyes
darabnál meg kellett győződnie róla, hogy visszajött minden, amit
kiadott és hogy az illető csomóból nem hiányzik egy irat sem.
Az a titkár, aki visszahozott egy aktacsomót, egészen bizonyos
lehetett benne, hogy Wartensberg százados, mielőtt elismeri a
visszaszolgáltatást, előbb minden egyes darabot átnéz. És ez csak
természetes volt, mert hiszen sokszor a legkisebb lapnak is
megbecsülhetetlen értéke lehetett az ellenség részére.
Most hát itt állt az asszony a százados előtt, akit váratlan belépése
ugyancsak megijesztett. A zöld ernyővel borított asztali lámpa fénye még
sápadtabbnak mutatta arcát és természetfölötti módon megnagyobbítani
látszott úgyis tágra nyilt szemeit.
Wartensberg százados fölugrott ültőhelyéből. Csak akkor ismert az
asszonyra, mikor már közvetlenül előtte állt:
– Nagyságos asszonyom…
És a férje, reszketve, mintha valami rémképet látna, székében
megfogódzott:
– Hogyan kerülsz te ide?
És végül az idegen, aki egyszerre megfeledkezett rendes brutális
nevetéséről és idegesen harapdálta ajkát.
– Bocsásson meg, százados úr, – szólt az asszony, – de az urammal kell
egypár nagyon fontos szót váltanom.
Arnóthy százados kurtán fölnevetett:
– És ezért utánam utaztál?
– Igen, ezért és azért az úrért ott.
– Sajnálom, nagyságos asszonyom, – szólt Wartensberg százados, – hogy a
férjével való megbeszélés céljára még önnek sem engedhetem át szobámat.
Más helyiség pedig nem áll rendelkezésemre.
– Tudom, százados úr – felelt, azután, keményen szeme közé nézve az
idegennek, éles hangsúlyozással hozzátette:
– Ez a szoba, mely az ön gondjára és óvatosságára van bízva,
ellenségeink számára nagyon értékes titkokat foglal magában. Épen ezért
kérem az urakat, szíveskedjenek engem apám lakására követni.
– Megengedik, uraim, hogy most szállodámba menjek – szólt most az idegen
– és hogy holnap folytassam a megbeszéléseket arról a katonai műről,
melyet önök ketten közösen fognak megalkotni.
Erre az asszony metsző gúnnyal fölkacagott.
– Nem, nem uram. Épen az ön jelenlétét kívánom akkor, amikor urammal
beszélgetni fogok. Ön igen fontos, becses tanu.
Tekintetük összetalálkozott, mintha két éles penge keresztezte volna
egymást.
Wartensberg százados kezdte észrevenni, hogy itt valami veszedelmes
dolog akar lejátszódni. Még nem volt biztos benne, van-e abban neki is
szerepe. Könnyed meghajlással mondta:
– Nagyságos asszonyom izgatott. Nem óhajt helyet parancsolni?
– Köszönöm, százados úr, talán szabad kérnem az elintézendők tartamára
szíves védelmét.
– Megbolondultál? – tört ki a férj.
– Csak féltem, hogy meg fogok bolondulni – válaszolt hidegen.
– De hát mi az, nagyságos asszonyom? – kérdezte most Wartensberg
idegesen. – Én természetesen, óhaja szerint, szívesen állok
rendelkezésére.
Az idegen azonban majdnem a szavába vágott. Dühösen kiáltotta:
– Nevetséges! Igazán nem tudom, mit keresnék én Arnóthy úr és neje intim
megbeszélésénél. Megengedik uraim, hogy távozzam… Viszontlátásra holnap
öt órakor.
– Ön nem fog távozni, – szólt az asszony, – különben is láthatja, hogy
az ajtó meg van szállva. Az az úr, aki ott áll, rendőrtisztviselő és
azonkívül az apám.
Néhány pillanatra mindenki mintha megbénult volna. Szünet állt be.
Arnóthy százados hallhatóan csikorgatta a fogait és a széktámla
recsegett görcsösen belekapaszkodó ujjai között. Az idegen tehetetlenül
ráncigálta kezére a keztyűjét. Wartensberg százados pedig, akinek kínos
kezdett lenni a jelenet, becsöngette ordonáncját és behívatta azt a
tiszttársát, akivel közösen szokta lezárni a titkos fiókokat.
Miután a százados eleget tett szolgálati kötelességének, szótlanul
hagyták el a hadügyminisztériumot, hogy a kapu előtt várakozó bérkocsin
elhajtassanak az apa lakására.
Az idegen, mielőtt a kocsiba szállt volna, egy gyanus mozdulatot tett,
mintha el akarna ódalogni. De azonnal útját állta a rendőrtisztviselő,
aki most már nem a családtag, az apa, hanem csakis a tisztviselő
szerepében érezte magát. Anélkül hogy a két férfi csak egy szót is
váltott volna, az idegen beszállt a kocsiba.
Wartensberg százados már útközben remélt egy felvilágosító szót
barátjának feleségétől. De csak amikor hazaértek, tudta meg azt, ami
rosszabb volt mindennél, amit elgondolhatott. Az idegen dühös
felkiáltással fogadta a századosnénak róla és férjéről tett
leleplezését. Rövid birokra került a sor. Nem akarta engedni, hogy belső
zsebét átkutassák.
Azt hitte, hogy elbír Wartensberg századossal. Lebecsülte ennek erejét.
Úgy lefogta ez, mintha csavarok közé szorította volna. Addig pedig a
rendőrtisztviselő kiürítette az idegen zsebét. Wartensberg szemei
természetellenesen kitágultak: – már mai látogatását is arra használta
ez az ember, hogy az orosz akták mappájából két fontos iratot magához
vett.
Birkozás közben senki se vette észre, hogy Arnóthy százados elhagyta a
szobát. Csak most… odalenn elindult egy kocsi és szédületes iramban
robogott a városon keresztül…
Arnóthy százados eltünt.
És elő sem került többé soha. Egyetlenegy levél jött tőle külföldről.
Azt írta benne, hogy öngyilkos lett és ne kutassanak utána.
Ezzel azonban nem javította meg feleségének helyzetét. Neki most el
kellett viselnie mindent.
Végtelen tanukihallgatásokat a letartóztatott, veszedelmes orosz ügynök
bűnperében. Nevét meghurcolták a nyilvánosság előtt.
Ez volt az az időpont, amikor Istvánt a világra hozta. Eleinte úgy
tekintette a fiú születését, mint valami borzasztó csapást. Egy év
mulva, mikor a nyilvánosság már napirendre tért az eset felett, elment a
királyhoz, gyermekének nevet és jövőt könyörögni. Apja, egyetlen
támasza, a nagy izgalmakba belebetegedett. Megölte egy szívszélhüdés.
Minden segédeszköz nélkül maradt, a gyermekről is gondoskodnia kellett
és nem tanult volt semmit, amiből a házat kenyérrel elláthatná.
Elment hát a királyhoz.
Az ismerte történetét. És az asszony nem tudta, hogy ő uralkodójának
szemében hősnő. Mert hiszen az ő közbelépése óvta meg a hazát egy
veszedelmes árulástól.
A király fölemelte az előtte térdre bocsátkozó, keservesen zokogó
asszonyt és meleg, jóságos szavakkal vigasztalta. A szegény asszony
szinte meg is feledkezett róla, hogy ez a kedves, jóságos ember: az
uralkodója.
Kapott a király magánpénztárából egy szerény nyugdíjat és mikor István
fölserdült, a király költségén nevelkedett katonatisztnek.
És most, ezen az éjszakán, szorosan egymás mellé került ez a három
ember: a király, az anya és Arnóti István hadnagy. És csak épen ez az
utóbbi, aki körül és akiért minden történt, nem tudott semmiről semmit.


III.
Arnóti István fölrezzent. Míg a komornyik odabenn volt, elnyomta a
fáradtság. Kezét a kandalló szélére, fejét a tenyerébe támasztva,
félálomba merült. A repülőgépén, szélben, viharban, veszedelemben nem
fogott volna ki rajta semmi fáradtság. De ennek az üldögélésnek, ennek a
tétlen várakozásnak, ennek a síri csendnek, mely körülvette, senki sem
lett volna képes ellentállni. A komornyik hangja ijesztette fel:
– Őfelsége beszélni kíván önnel.
Föl… egy ugrás… elröppen minden fáradtság… ez a szó: a király…
gyorsabban megkergette a vérét, mint a légcsavarok üvöltő, zúgó zöngéje.
Követte a komornyikot és teljesült katonaéletének legforróbb vágya:
szemben állt szeretett királyával.
Csak homályosan látta. Mint valami szétfoszló árnyékát az íróasztal
letakart lámpájának. Megállt a nagy szárnyasajtó előtt feszesen, mintha
ércből lenne öntve. A komornyik bejelentette és ő látta, amint a király
intett a fejével, föltekintett hozzá és kellemesen csengő hangján,
lassan, világosan ejtve a szavakat, így szólt hozzá:
– Lépjen közelebb, Arnóti István hadnagy úr!
Ruganyos léptekkel lépett a legfelső hadúr elé és az előírás szerint
kétlépésnyi távolságban ismét »vigyázz«-állásba vágta magát. A király
intett a komornyiknak:
– Hívja fel telefonon a szikratávíróállomást és kérdezze meg, van-e új
hír Przemyslből.
A komornyik kiment és Arnóti István egyes-egyedül volt hőn szeretett
uralkodójával. A király végignézett rajta és örült derék külsejének.
Jótette nem veszett kárba, meg lehetett elégedve.
– Kérem, legyen szíves a villamos lámpát felcsavarni. Szeretném önt
egyszer teljes világításban szemügyre venni.
Egyszerű, csekély szolgálat volt csak, amit a király tőle kívánt, de
Arnóti Istvánt ideges szívdobogás fogta el, mikor súrolnia kellett az
uralkodó térdét, hogy az íróasztalon, a kis dolgozólámpa mellett álló
nagy villamos lámpát meggyújthassa. A világosság ráesett. Úgy állt ott,
mint egy fényszóró sugarában.
– Köszönöm, – szólt a király, – megint lecsavarhatja. Beérem a gyengébb
fénnyel. Csak azt akartam látni, hogy az ön ifjú arca mit mond nekem.
Szeretek az emberek szemében olvasni és ebből megalkotni véleményemet.
Egyet-kettőt szippantott szivarján, kissé követte a füst útját, majd
folytatta:
– Önt egy nekem nagyon kedves, de, sajnos, elesett tiszt helyébe
állították. Ön tudni fogja, hogy amit megbízásomból teljesítenie kell,
annak a legnagyobb fontossága van. Írásainak soha ellenség kezére
jutniok nem szabad. Parancsolom, hogy szerencsétlenség esetében az önre
bízott papirokat, ha csak lehetséges, semmisítse meg. Élnek még szülei?
– Parancsára, felséges uram, anyám él.
Rövid szünet. A király ki akarta kutatni, vajjon a fiú tud-e valamit
apja súlyos eltévelyedéséről. Ismét szippantott néhányat, mielőtt tovább
kérdezett:
– Itt, Bécsben?
– Parancsára, felséges uram.
– És apja?
Különösen rövidnek, szigorúnak hangzott a kérdés.
– Parancsára, felséges uram, apám, Arnóti Ferenc százados, aki azelőtt a
hadsereg szolgálatában állt, részt vett egy szerb-montenegrói
fölkelésben és ott elesett.
– Mikor?
– Parancsára, felség, nem sokat tudok róla, mert ez még akkor történt,
amikor én születtem.
– Sohasem kutatott utána?
– Parancsára, felség, nem kutattam.
– És miért nem?
– Parancsára, felség, anyám teljesen kilátástalannak mondta, mert ő maga
már megtett minden lehetőt.
Nem hallotta, amint a király, aki előtt megelevenedett anyjának képe,
halkan rámondta: – Derék asszony.
– Ön katonai nevelésben részesült?
– Parancsára, felség.
– Ennek örülök. Anyja gond nélkül él?
– Parancsára, felség, jövedelmével szerényen beéri.
– És ön nála él?
– Parancsára, felség.
– Van talán már jegyese?
– Parancsára, felség, van. Bechner Márton, székesegyházi gondnok,
egyetlen leánya, Hedvig.
– Igen, igen?… Nagyon tekintélyes ember… olyan család, melynek minden
jót kívánok.
A komornyik belépett.
– Nos?
– Felség, a szikratávíróállomás, legnagyobb sajnálatára, szakadatlanul
folytatott kísérletei ellenére, sem képes az éjjel Przemysl-lel
összeköttetést kapni. Azt hiszik, hogy az ottani szikratávíróállomáson
valami zavar állhatott be.
– Köszönöm.
A komornyik visszalépett és a király ismét a repülőhadnagyhoz fordult:
– Akkor nem marad más hátra, mint hogy ön azonnal Przemyslbe repül és
ezt a mappát, mely óhajaimat és parancsaimat tartalmazza, átadja a vár
parancsnokának.
– Parancsára, felség.