A magyar nép művészete (1. kötet) - 02

szükségünk van annak a megállapítására, hogy a kezdetleges ember, tehát
a kezdetleges diszítő művészet is, legszívesebben azokat a formákat
alkalmazza, amelyek legeredendőbb szükségleteivel vannak összefüggésben
s amelyekben, ennélfogva, legősibb örömét is lelte. A falusi ember, az
öntudatlanul s ösztönszerűen művészkedő nép elsősorban azokat a
díszítési elemeket alkalmazza, amelyek valamelyes vonatkozásban vannak
az ő foglalkozásával és az őt körülvevő természettel. E kezdetleges
szépérzésbe – amely már nemesebb, mint az, mely csak a táplálkozás és a
nemi vonzódás örömeiből fakad – a fejlődés folyamán egyre szövevényesebb
elemek vegyülnek: szóhoz jut a fajszeretet, érvényesül a vallás
szentsége, a hazafiúi érzéssel együtt nyilvánul meg, s talán ez a
legerősebben, a kenyéradó föld szeretete.
A fejlődés folyamán azonban, marad minden nép művészetében mégis valami
sajátosan közös vonás, ami bizonyos egységes jelleget ád minden egyes
nép művészetének. Ez az egységesség az illető nép nemzeti jellegében
gyökeredzik; hogy ez a nemzeti jelleg micsoda és miként kerül a
művészetbe, arról már szólottunk, – a kérdés most az: hogy az egységes
nemzeti jelleg keretében mint jut önálló és külön jelleghez egy-egy
vidék művészete?
Az egyéni alkotó szabadság, a föltaláló, képzelő és teremtő erő, vagy
akár a csapongó szeszély, nemcsak hogy egyebünnen nem fakadhat, mint az
illető egyén környezetéből és a környezethez fűződő, a környezet
költötte eszmetársulásokból, – de ami mindezt irányítván, egyszersmind
korlátozza is, az szintén csak a környezet. A falu pedig, – annak az
egyszerű művésznek, a népművésznek környezete, – már elszigetelt
helyzete folytán is, sokkal maradibb, lassabban haladó, régihez
ragaszkodóbb, semhogy az egyéni szabadságot korlátok közé ne fogná,
korlátok közé fogván így a közös termelést is. Ez ád olyan önálló és
külön jelleget egyes falvak s az egymásra utaltabb vidékek munkájára, de
viszont, ez akadályozza meg olyan szerencsésen, hogy egyesek
hitbuzgósága, vagy korlátozottsága eredeti jellegétől végképp
megfoszthassa a népművészetet. A célszerűségi elem is tetemesen
hozzájárult, hogy a népművészeti alkotások, bizonyos kedvezően
elszigetelt területeken, eredeti és közös jellegükben mind máig
megmaradhattak; a művészileg tökéletlenebb munkát se löki suttba a falu,
ha valamelyes hasznát veheti. Megóvja a parasztot a művészi
kicsapongásoktól a szokás is, a falu könyörtelen közízlése. Hiszen
művészetről, művészkedésről, műalkotásról szó sincs a faluban,
mesterségről van szó s az első kérdés, az első föltétel: érti-e
mesterségét az atyafi? A többi, ami nékünk művészet, az nékik már csak a
ráadás, az a hasznavehető, a jó, a célszerű holminak csak a cifrája. A
fő, hogy az iga föl ne törje a bivaly nyakát, azután következik, hogy
milyen színes, mennyire hímes az az iga; a fő, hogy a sulyok helyesen
marokra álljon a mosóasszony kezében, – hogy milyen díszes, az már a
szerelmes legény szíveskedése, téli időtöltés, amikor a földmíves
embernek nincs egyéb okosabb dolga, hát öli az időt, faricskál.
[SÁRVÁSÁR, FALU.]
A falu egységes jellegű művészetét a közös munkálkodás teremtette s így
formálódtak azok a helyi különlegességek, amelyek azután falunkint
önállóan, szinte függetlenül fejlődtek tovább. Egy-egy házban, egy-egy
udvaron találkozunk egyénibb ízléssel, találunk változásokat,
eltéréseket, de összeütközésbe ez sem kerül soha a közös helyi
felfogással. A falvak festői voltát nyilván abban leljük, hogy jóformán
mindenik falu más- és másmilyen, ha van is rajtuk helyi jelleg; annak a
falusi embernek eszeágában sincs, hogy szépíteni akarja a természetet,
viszont, szabad fejlődésében sem akadályozza s csak azt irtja, ami
valamely gazdasági szempontból akadálylyá válik. Soha paraszt ember,
például, fát nem ültet esztétikai célból, – de fáit, szabad, természetes
kifejlődésükben nem is zavarja, nem idomítja.
Meg kell értenünk a nép alkotási ösztönének indító erőit, ha művészetét
meg akarjuk érteni. Érzéseinek a paraszt, kivált a szűkszavú, a nyugodt
természetű, a nemesen zárkózott magyar paraszt nehezen ád kifejezést,
nem is igen tud hozzá, de meg, mintha a férfiasság rovására menne,
ugyancsak módjával árulja el azt, ami a szivében van. Ez a bájosan naiv
esetlenség nyilatkozik meg művészi, soha ne feledjük, öntudatlanul
művészi munkájában is. Nincs meghatóbb, mint amikor a szerelmes
parasztlegény egy-egy magafaragta hímes sulykon, egy-egy díszes
kapatisztítón, egy-egy cifrázott gereblyenyélen vallja kezdetleges
művészkedésével a választott hajadonnak, hogy «szeretlek»… És éppen az
ilyen szeretettel, az ilyen érzéssel készült holmi a legbecsesebb
művészi szempontból is.
Az idők folyamán sokat és nagyot változik a falu s a falu művészete is.
A templom, a kastély, a szomszédos város, fejleszt a nép művészetén, de
aztán annál többet árt is neki. Vegyük Kalotaszeget. Elszomorító,
siralmas az, hogy amint a falvak során közeledünk Jegenyén, Egeresen át
Kolozsvár felé, mennyire szürkül s minden részében, házaiban,
utcaajtóiban, holmijában, viseletében, mennyire eltucatosodik a szép
színes, az a művészi világ. Öli a város, öli a nép művészetét az olcsó,
a rikító, a kófic gyáripar; szokásait, erkölcsét, gyönyörűséges
viseletét eszi a város; a kolozsvári határban már halottjait is csak
olyan tucatmódra temeti s nyoma sincs a bokrétás, lobogó pántlikás
fejfának a temetőben.
A városi művészet ugyan eredetileg a falutól tanul formanyelvet,
teknikát, de csakhamar a saját szükségletei, saját ízlése szerint
módosítja s vezet a város, – a falu a városba jár tanulni. Szerencse,
hogy számos anyagi, hasznossági külső ok mellett, a paraszt már
természeténél, életmódjánál fogva is, oly konzervativ hajlandóságú, hogy
mégsem veszett ki teljesen a nép művészetéből minden jellegzetes
sajátosság. A paraszt nem szivesen válik meg kipróbált holmijától, házi
s gazdasági eszközeit nem szivesen cseréli. A város egyre új és újabb
formákat vesz át s eszel ki, – a falu hű az egyszer már elfogadotthoz, a
megszokotthoz, és legföljebb csak azt módositja, ha ferdítve is. Érdekes
példák vannak erre az épületdíszítésben; Brassó vidékéről ágazva, a
Székelyföldön, Lövétén, Homoród-Almáson, Karácsonyfalván, Oklándon,
Ujfalun, Zsomboron, Mirkvásáron át, a vasúti állomásig,
Homoród-Kőhalomig, valóságos parasztbarokk fejlődött ki. Befolyással
voltak a politikai és vallási ellentétek; egy-egy szabadabb, önállóbb
szellemű faluban feltünik valami erősebb tehetség s elárasztja
virágzásával az egész környéket; általában, ahol teljesebb a politikai
szabadság, ahol gazdasági függetlenség, vallási béke van s a falu elég
távol esik a várostól, ott önérzetes a paraszt, ott megbecsüli, szereti
otthonát, földjét és ott bizonyosan találunk önálló, eredeti, ma is
virágzó népművészetre. Hogy az eléggé független, olykor dúsgazdag
alföldi falvakban miért oly kevés a művészet, – erre a kellő helyen
keressük meg a választ.
[SÁRVÁSÁRI UTCAAJTÓ.]
Végzetesen nagyot változtatott a falvak jellegén és jellemén, tehát
művészetükön is, a vasút. A XIX. század közepe óta rohamosan satnyul a
nép művészete, veszíti eredetiségét, üdeségét, bájos közvetetlenségét,
annyira, hogy ma már jóformán csak a vasúttól messzire eső helyeken
lehet szó egészséges népművészetről, de teljesen érintetlenül talán
seholsem maradt minálunk. Az összehasonlító, mívelt ízlés híjján, de meg
a kinálkozó olcsóbbság révén is, a paraszt nem a szépet, nem a jobbat,
tehát nem a drágábbat választja a városi holmiból, hanem az olcsóbbat, a
cifrát, a feltünőt, a mutatósat, tehát a mindenféleképp hitványabbat. Az
is baj volt, hogy a mult században akkor, amikor a falu annyira közelebb
jutott a városhoz, a városi iparművészet is satnya, cifra s hazug
külsőség volt, kopott hagyomány, minden eredetiség nélkül. A városi
módihajhászat, az idegen portéka után való mohó kapkodás, a parvenű
ízlés állhatatlansága mételyezte meg a falu tiszta levegőjét is, – az
igazi paraszt, művészetével együtt, szinte elpusztult tőle.
Ami aránylag épen maradt, vagy megmaradt belőle: a népművészet fejlődése
különböző vidékek szerint különböző. Vannak vidékek, ahol a falvakban
ugyanazt a stilusfejlődést találjuk, mint az illető vidék városaiban;
viszont, vannak olyan vidékek, ahol máinapig is egészen kezdetleges,
valósággal ősrégi az építkezés, régi minden szerszám, minden holmi, sőt
találunk minden ismert stilustól különböző, eredeti formákat. Az egyéni
találékonyság az újabb és újabb tapasztalatokkal karöltve, hol
gyorsabban, hol lassabban, de változtattak a népművészet jellegén
mindenütt. Bizonyos azonban, – s ez általános törvény a népművészetben –
hogy a falu művészete mérhetetlenül konzervativebb a városénál. Jellemző
erre az a századosan lassú, az a tempós átalakulás, amelynek folytán a
hajdan egyetlen helyiségű parasztház több helyiségűvé gyarapszik, –
vannak viszont diszítési elemek, amelyek, mint a burján, olyan pazarul
lepnek el egyes vidékeket. A renaissanceot, például, nálunk egyes
helyeken megkedvelték s helyesen is alkalmazták, másutt viszont a
felismerhetetlenségig eltorzították; jellemző azonban a nép teremtő
kedvének egészséges voltára, hogy a parasztművészet renaissanceában
mindenütt valami sajátságos vidámság nyilatkozik meg, ahol szineket
alkalmaz, ott valósággal tobzódik a meleg szinekben s formáinak ötletes,
merész, friss fordulataival túltesz a hamar sablonosodó polgári
renaissanceon. De hiszen a tiszta, naivul romlatlan néplélek, lehetetlen
is, hogy menten ki ne érezte volna a renaissanceból éppen a derűs
karaktert; tudjuk, különben, hogy Európa összes államai között, elsőnek
mi fogadtuk magunkévá az olasz renaissance-művészetet s az, a
kastélyokból, diadalmasan vonult le a magyar nép művészetébe, a pogány
és keresztény, az ősrégi és középkori elemek békésen keveredett,
egymással pittoreszken megférő társaságába. Ha nem csalódunk, éppen a
renaissance elemek jelentkezésével egyidejűleg kezdődik a paraszt-otthon
átalakulása, akkor lesz világosabb, kényelmesebb az otthon, akkor
kezdenek a külső díszítéssel is többet törődni; cifrábbra faragják a
gerendákat, csipkézik, formásítják a zsindelyt, szépítik a ház homlokát,
a kezdetlegesen pontozott és mereven vonalozott rajzok tökéletesebb
ornamentummá képződnek; a nyers és merev régi szinek között halovány és
tört szinek jelentkeznek; diszítenek bévül a házban is, festik a falat,
rajzosabb lesz a bútor, formásabb a házieszköz, szabad tere nyilik a
paraszt ösztönszerű díszítő kedvének. A változatosságot tetézi a
művészkedési kedvvel együtt járó versengési hajlam, mely a közvetetlen
szomszédságban élő, a maga szűk kis világára utalt parasztban
természetszerűleg még erősebben jelentkezik, mint a városi emberben;
egy-egy vidék népművészetét tanulmányozva, azt hihetnők, hogy egyes
családok, szomszédos telkek, sőt egyes testvérfalvak szinte vetekednek a
művészi feladatok legbonyolultabb, legkülönfélébb megoldásában,
garmadával eszelik ki a diszítőelemek új meg új csoportosítását,
kifogyhatatlanok a formaújításban s a színpazarlásban, a virtuskodásban,
néha egészen a lehetetlen túlzásokig. Ezért, de még amiatt is, mert a
parasztművészet minden látható következetesség és megokolható sorrend
nélkül változtatta formanyelvét, meglehetősen bajos a régibb emlékek
korát megállapítani; a tizennyolcadik s tizenkilencedik század még,
néhol, oly tisztán alkalmazza a román és gót elemeket, hogy az illető
korra esküdnék az ember. Különben, épp ebben is meglátszik az a
különbség, amely a nép érzés- és gondolatvilágát annyira megkülönbözteti
a városiak érzés- és gondolatvilágától. A városban gyorsan múlik, hamar
hal a szokás, a hazai hagyomány – s a divat pedig nem kiméli a nemzeti
érzést sem; város és város között csekély a különbség a falvak között
lévő roppant ellentétekhez képest, s mindez megérzik a városi művészeten
és meg a falu művészkedésén. A városban, úgyszólván, az ellentétek
összeolvadása jellemzi az iparművészetet, a falu művészetében az
ellentétek fentartására fejtenek ki szívós erőmegfeszítést.
De még a faluban nincs is akkora hatalma a korszellemnek. Szinte
észrevétlenül suhan el fölöttük az idő, legkülönfélébb áramlataival, –
viszont, annál erősebben kötik őket a faji s a hazai sajátságok.
Megesik, hogy két falu közvetetlenül egymás mellett, mint például Daróc
és Bogártelke, két egészen külön világ, erkölcsben, szokásban,
művészetében – és viszont, egymástól távol eső falvakban meglepően sok
hasonlatosságra bukkanunk, ugyancsak Kalotaszegben. Falun, a művészi
kedv, a szépérzék kielégítésében nincs akkora szerepe az anyagi
helyzetnek, mint a városban, sőt inkább azt tapasztaljuk, hogy a szegény
ember több gondot fordít háza és holmija diszítésére, mint a gazdagabb.
Talán mert inkább megbecsüli, inkább dédelgeti azt, ami az övé. Egy-egy
vidéknek, mondhatnók, meg van a maga művészi stilusa s mégis akadunk,
közben-közben, olyan helységekre, ahol vagy semmi művészet nincsen, vagy
pedig merőben eltérő; vannak vidékek, ahol csupa zagyvalék, valóságos
zsibvásár a ház és a berendezés; egyes helyeken a legtürelmetlenebb
kegyelettel őrzik a régit, holott a szomszédban a legmodernebb kófic
holmit szerették meg.
[NYÁRSZÓFALUBÓL.]
Az építkezést, mondanunk is fölösleges, erősen irányítják s módosítják a
topografiai viszonyok, a hegyes, dombos vagy lapályos talaj, völgy,
mocsár, folyam, patak mind változtat nemcsak az elhelyezkedésen, de
természetesen a stiluson is. Ház s udvar kényelmesen terjeszkedik szét
az Alföldön; a szűk völgyben be kell érni kicsinyke telekkel s egy-egy
kalotaszegi «trunkus telek» (például Nyárszon) telistele épül, mert
szépapa, nagyapa, fiú, unoka, négy nemzedék akar megférni rajta,
lehetőleg valamennyi külön, a saját födele alatt; aztán mily furfanggal
kucorog a ház a sziklás hegyoldalban! Alkalmazkodni kell az éghajlati
viszonyokhoz. Nedves vidéken, például Lövétén, szint’ az egész utcasor
lábasház; ahol erős szelek garázdálkodnak, ott alacsonyabbra kell
építeni a házat; hegyoldalban a gördülő kövek, az olvadás árja ellen
kell védekezni s aszerint húzzák a tetőt; a havas Erdélyben magas
süvegtető kell, hogy könnyebben csúszszék le róla a hó; a zord klima
ellen vastag fal, kis ablak, viszont nyitott, szellős az építkezés, ahol
szelid s enyhébb az éghajlat.
A falu foglalkozását is a vidék jellege irányítja s eszerint alakult a
nép művészete. Más képe van a szántóvető emberek falvának, más, ahol
inkább állattenyésztéssel, erdőmíveléssel foglalkoznak; más a
halászfalu, más a bányatelep képe s karaktere. A fás vidéken a fát
dolgozzák föl, ahol inkább nád terem, ott a fonott holmival
művészkednek. Az építőanyag is, természetesen, a vidék minősége szerint
fa, kő, agyag, sár s az illető anyag más-más megművelést, más-más
művészi kitalálást követel.
A paraszt nagy gyakorlati érzéke is meglátszik művészetén. Az élet sok
apró-cseprő nyomorúsága tanítja hasznos ügyeskedésre, nem is igen akad
művészetében olyasmi, aminek gyakorlati hasznos volta hiányoznék. Innen
van sokszor a népi dolgokon az a példás nagy harmónia a szerkezet és az
ornamentális kiképzés között. Hajlékot építvén, gondja van családjára,
jószágaira, termésére s miután minden hasznossági célnak eleget tett,
akkor s eszerint diszít csak; a kontytető dísze elsősorban füstlyuk,
csak azután tetődísz, – az útszélre állított Krisztuskép elsősorban a
vallási szükséglet kielégítése s csak ezután kedvtelése a művészi
ösztönnek, illetve együtt a kettő: a hasznosságra és a szépségre
törekvés. A paraszt erősen konzervativ természetét is ezzel a gyakorlati
hajlandósággal magyaráznók; gyakorlati tapasztalatai alapján ragaszkodik
a kipróbált, alkalmasnak bizonyult holmihoz, – tévedéseit,
ízléstelenségét is ez okozza, amikor a városi holmin a saját gyakorlati
szüksége szerint olykor ferdít, ormótlanul változtat. De viszont, van
eset rá, hogy a városi tucatholmit úgy átformálja a saját ízlése
szerint, hogy csupa gyönyörűség, – mint például a városi köntöst a
kalotaszegi fehérnép, egy-egy butordarabot, például a faliórát, a
kalotaszegi festő-ember.
A gyakorlatiasság, a hasznosság ily arányú érvényesülése mellett, mi hát
a népművészet bája? Szépsége, igazán művészies volta és becse miben
rejlik?
Abban, hogy a nép művészete hű kifejeződése a nép legbensőbb érzésének,
igaz tükröződése jellemének, kedvének, egész életfelfogásának s amig
érintetlen, addig föltétlenül uralkodik minden egyes alkotásán a nemzeti
jelleg és megőriz e jellegből igen sokat a legkülönfélébb hatások
ellenében is. De mennyi báj rejlik naiv őszinteségében,
közvetetlenségében, keresetlenségében, abban, hogy nincs semmi
mesterkélt sem a kitalálásban, sem a szerkezetben, sem a kivitelben;
abban, hogy az az ösztönszerűleg, öntudatlanul művészkedő paraszt
önmagához hű, egyénien eredeti tud lenni még akkor is, amikor már utánoz
és bámulatos egyszerűséggel, szinte játszva, mert természetesen oldja
meg a nehéz, a bonyolult föladatokat is. E mesterkéletlenség mellett
csudálatos egyes magyar vidék népében a dús formaérzék s a szín tobzódó,
kielégíthetetlen szeretete, – és mindez a romlatlan, teljes egészség
jegyében. Nem riad vissza a rikítóan szines, nem a túldiszített
holmitól; ezt megokolja az az erős nagy világítás, ami szines holmijára,
köntösére, háza falára, gazdasági eszközeire a szabadban, a napsütéses
mezőn, a napfényben fürdő faluban árad – s megokolja otthonában,
többnyire kis ablakos házában, a félhomály; künt a nagy világosság
enyhít az erős szineken, bent a félhomály követeli meg a szinek
gazdagságát. Lám, a parasztszobában oly harmonikus föstött butor
mennyire rikító a városi házban! A népművészet túlzásaiban is ritkán
lesz bántóvá, – valami kacagó vidámság, együgyűségében is üde kedvesség
árad belőlük. Változatossága is megnyerő, a párosat kedveli, de három
egyformát már nem szivesen csinál.
Talán mégis, legjellemzőbb: szinekben tobzódó öröme, az a túláradó
gyönyörűség, amit az őszinte, tiszta, határozott és vidám szinekben lel.
Valamennyi szinük világít, harsad s oly élesen elütnek egymástól, mint
kedves virágjaik a kis kertben, mint a mák, a liliom, a tulipán, a
muskátli. De a szűz, a határozottan tiszta szinek illő megválasztásában
és szomszédosításában mester a parasztművész; példa erre viselete, a
vasárnapi, köznapi, a lakodalmi vagy temetési köntös. A kalotaszegi nép
például, szines fejkendőkkel teríti le a ravatalt, virágot szór a
halottra, csupa szín, szín és szín… és mégis, ki tudja fejezni a gyászt,
még szomorúbban, mintha minden fekete volna. Szines a temetői fejfa,
olyik helyt szines pántlika, szines keszkenő lobog a sír fölött – és
mennyivel hangulatosabb, mennyivel temetőbb ez a temető a mi városi
sírkertjeinknél!
Kedve, mondjuk hangulata, teljes mértékben érvényesül munkáján, a
vallásos érzés révén nyilvánuló erkölcsi tartalmával együtt. A ház
homlokára, a kapu fölé, a ládára, a cserépedényekre került jámbor mondás
szívből, hitből s meggyőződésből fakad; templomát nem a parádé kedvéért
diszesíti. Teremtőjének hálálkodik, hitet vall véle, nem pusztán
imádkozó hely az, igazán Isten házának tekinti. Lelkének nemes
egyszerűsége azonban semmi botránkoztatót sem talál abban hogy
keresztény vallási szimbolumokkal keverjen régi pogány jelvényeket, meg
hazafias és historiai jelvényeket, – hisz a milyen gyakran s kedvtelve
alkalmazza a nemzeti címert, ép úgy megtűri kancsóin, varrottas kendőin
a kétfejű sast. Nyilván valami régi susztertalléron, a négykrajcároson
látta, – hiszen az forgott parasztkézen legtöbbet, – s megtetszett néki
a kétfejű madár, mert formásnak, alkalmas díszítési motivumnak találta.
Mennyi kölcsönzött elem van a régi «mézes pogácsa» mintákon, – de lám
azt is a magáévá teszi, megtoldja valami magyarossal, ha ugyan az
egészet nem maga eszeli ki, mint a régi bánffy-hunyadi pogácsások (1).
[NAGYANYÓ VARRÁSA (NYÁRSZÓ). (II. tb.)]
[RÉGI «MÉZES-POGÁCSA» MINTÁK B.-HUNYADRÓL. (1)
(_Négyszeres kisebbítés._)]
Az életből, közvetetlen környezetéből legszivesebben azt válogatja, ami
eleven, friss és derüs. Kedvtelve foglalkozik önmagával, hétköznapi
dolgát végezvén, vagy ünneplőben. Az asszonyt magyarosan megbecsüli
művészetében is. Ősi nagy témái: a születés, a szerelem, a házasság és a
halál, – képzeletét legkivált a szerelem foglalkoztatja s leleményessége
kifogyhatatlan az erre vonatkozó diszítési motivumok kitalálásában.
Diszítési elemekkel szolgálnak néki meséi, mondái, sőt babonája is, de a
legtöbbet mégis magától a természettől kapja. A tájkép iránt semmi
érzéke nincsen, vagy legalább is igen kevés, akár csak a régi klasszikus
művészetnek, de szereti a növényzetet, az állatot, ezeket jól megértve,
ügyesen, a legnemesebb egyszerűsítésig, stilizálja is. Szereti az írást,
a bötűt, az ötvenes években még falapocskára vésett, úgynevezett ábécés
tábláról tanult bötűt a gyerek nép s e táblákat egy-egy értelmes
földmíves faragta (2). A kivitelben nyers, durva, de ez, nem ritkán,
hozzájárul alkotása monumentális voltához s erő van munkájában akkor is,
amikor meglepően finom és könnyű.
Különben, aki szeretettel keresi a nép művészetét s igazán meg is akarja
érteni, az ne méregessen az ismert művészi mértékekkel és ne akarjon
művészet histórai szabályok szerint eligazodni. A népművészetben
hasztalan keresgélünk olyan műemlékek után, amelyekből rendszeresen
korszakokat állapíthatnánk meg, hasztalan nyomozunk olyan műalkotásokat,
amelyek paragrafusozható széptani törvényekkel szolgálnának; itt,
esetleg, a legkezdetlegesebb teknikával alkotott valaki igazán művészit
s viszont, éppen az a haszontalan, ami képzett eljárással és tudatos
műgonddal készült. Példa erre akárhány fafaragó iskolában elrontott,
kaptára szoktatott paraszttehetség.
[ÁBÉCÉS TÁBLA KIS-PETRIBŐL. (2) (_Kétszeres kisebbités._)
]
Tehát, hogyan keressük a népművészetet, hol és mit keressünk?
Nem képet, nem szobrot s nem díszépületeket keresünk, – aki így fogja
föl a dolgot akár elindulna az erdőbe, hogy valamelyik faágon például
egy Velasquez-képet leljen. Nem így. Először is, ez a szó, művészet,
ismeretlen a faluban; ahol már művészetet emlegetnek, oda be se menjünk,
ott már a városi hatás garázdálkodik. A lassan őrlő sárvásári öreg
molnár, például, igazán istenadta művész, ládát, diszesebbet, senki sem
pingált, ő iskolát alapított, tanítványai vannak a vidéken, – de azért ő
csak az öreg molnár, aki csupán akkor szedi elé a föstéket, akkor babrál
efélével, amikor nincs víz a malom kerekére. Megbántaná, aki művésznek
nevezné, mert néki meg van a maga böcsületes mestersége.
Tipus az öreg s bizonyosra vehetjük, ahány igazi magyar parasztművész,
szakasztott ilyen az, valamennyi.
[NYÁRSZÓ FALUBÓL.]
A bánffy-hunyadi országúton, két-három nyíllövésnyire onnét, ahol a
nyárszói forduló a sárvásári alszegbe torkollik, a szelídzöld tehénhajtó
aljában a vén malom, a lassan örlő öreg molnár, Barta bácsi malma.
Szemközt véle, ott messze, a zordományos Vlegyásza, amelyen a kis harmat
már nagy hó még akkor is, amikor a völgyben hathetes az aszály; a malom
mögött hullámos, nagy kopasz hát húzódik, itt-ott nehány begyógyult
apróbb halom, pázsitos szőnyeg a horpácsos oldalakon s a malom előtt
sejmikes, rogyinás kis lapály, csak akkora, hogy elnyújtózhassék egy
csöppet a malom gátja mögé az a kis víz, amelyik minden langyosabb
szellőcske elől a rögök alá búvik – és olyankor áll a malom. Sokszor áll
a malom. A malom szegelleténél, a’tájt, ahonnét a víz csordul a kerékre:
nehány kőris, nehány fűz és egész berek kökénybokor, meg sok acsalapu,
sok keserűlapu, mindenféle terebélyes lapu és sás és hanga, meg sujom,
meg részegvirág – egy maroknyi paradicsom az ott, olyan vad és olyan
szép és úgy el lehet bújni benne, hogy szinte keresi az ember a fát,
amelyről olyan kivánatos gránátpómával kinálta Ádámot az aszszony, Éva.
Soha művésznek valóbb környezet!
[BARTA SÁMUEL AZ «ÖREG MOLNÁR» MALMA, SÁRVÁSÁRT. (3)]
Amikor odakerültünk, hetek óta jártunk már akkor messzeföldön,
ismeretlen világban, annál messzebb lévőben, annál ismeretlenebb földön,
mert hisz’ idehaza van, – népművészetet kerestünk. És találtunk,
úton-útfélen; taposnak rajta. Alig győztük összeszedni, kivált azon a
vidéken. És amint szedegettük: mindenfele, minduntalan az öreg molnárt
emlegette a nép nékünk. Már vagy öt-hat szomszédos faluban, ami
legszebbet találtunk, azt az öreg molnár «tsinálta». Az apró
fatemplomokba a «sótárkirakó»-ra, katédra koszorújára, a pap székére,
kórus elejére, az úrasztalára, a «menyegzet»-re bokrétát az öreg molnár
föstött – «amikor még pápaszemre nem szorult». A leghelyesebb
menyasszonyládákat ő pingálta «gyöngyszín fődre sárga meg piros
gyorgyinával», padszéket, szegellet-tékát, cifra szuszinkot tőle vitt új
fészkébe az új pár, tulipántos rengő bölcsőt is ő tselekedett az
újszülött kis kalotai tatárnak.
[KALOTASZEGI MALOMRÉSZLET.]
Ahány szerelmes legény a vidéken, félszázad óta a malomba ballag le:
– Mónár bácsi, a jó Atya is megáldja kigyelmedet, sulyok kéne nékem,
erősen hímes! Úgyis áll a malom.
– Ki a szeretőd, te? – kérdezte az öreg molnár, mert aszondják, örökké
olyan élemedett volt.
– Péntek Gyugyi György lánya, a Kisó, – vallotta a legény.
– No, az!… Járt ü is már errefele. Tudom, a kéket kedveli.
– Azt a’, a kéket! A páváskéket. De egy szív is légyen a sulykon, mónár
bácsi, drágám!
– Lesz. Madár is lesz. Páros galamb. Szombat estére idenézhetsz. Ha
addig meg nem indul a malom.
– Adhatna már a jó Atya egy kicsiny esőt, – sóhajt a legény s halad,
dolgára.
[KALOTASZEGI MALOMRÉSZLET.]
Szombat estére, – mert hogy mindig az égen volt az «áldott» (így hívják
a kalotaszegiek a napot) s eső nem hullván, a malom se indult meg, –
kész a sulyok, gyönyörű hímes, szív is van rajta, páros galamb is. Őrzi
is majd Kisó, a Péntek Gyugyi György leánya, csak husvéti gúnyát sulykol
véle; és őrzi majdan a leánya is, ha egyszer odáig segélte őket a jó
Atya.
Így készül a hímes vetélő, így a cifra vászonfeszítő, a csillagos
csüllő, a példás orsófogó, a díszes karikó és így a szépséges
kapatisztító, aminél nem gyönyörűbb a fecskefarkú pillangó se.
Valamennyi az öreg molnár kitalálása és ő tselekvé mindet, mialatt
állott a malom. Jó félszázad óta, nem fakadt szerelem azon a környéken,
hogy ne az ő munkája révén történt volna a szerelmi vallomás. Kezenyomát
hány leány csókolgatta titokban! Hánynak a könyűje perdült a mónár bácsi
páros galambjára!
[KALOTASZEGI MALOMRÉSZLET.]
Csak ő neki nem akadt, egy jó félszázadon át, párja. Néki nem vallotta
be soha egyetlen hajadon se, hogy milyen színt szeret. Öreg lett,
pápaszemre szorult. Akkor történt, – most négy esztendeje – hogy
valahonnan a Vlegyásza aljából egy formás fehérnép került a malomba, egy
oláh leány; az mosott az öreg művészre, az almás húst, az egreses levet
az főzte néki és amikor egy kis leánykájuk lett, feleségül vette őt az
öreg molnár.
Nyárszón mesélték nékünk:
– Lassan őrölt az öreg, de már most csordultig a boldogsága. Az
országutra kiállana a gyerekit mutogatni! A falat kenyeret is megmézeli
annak a kis cselédnek… Mán pingálja a menyasszonyi ládát is néki. Még
nincs három esztendős, mán szedegeti össze néki a négynyüstös lepedőket,
varrottas hajtással. Az asszonynak is patyolat sora van nála…
Mindezt tudtuk már az öregről, amikor beállítottunk hozzá a malomba.
Görnyedt, ősz ember, gatyaszárban; lisztes «bújbelé» a hátán, az is
csupa kopott, foltozatlan ahol rongyos. Ott üldögélt a malom
kőpadszemöldökén, nézte, hogy matat előtte a földön egy tömzsi kis
leány. Mint a nagyidős vén fűz, amelyet megviselt száz tél, száz nyár s
csak a háncsa maradt a törzséből, úgy görnyedt az öreg művész a föld
felé. A berekből behallatszott a menyecske kacagása.
Semmi, de egy csorba kancsó se volt a malomházban, ami művészi lett
volna. Egy faszilánk se hímes, a rúd mezítelenül nyujtózott a mennyegzet
alatt, «ágyfűtül-való» nem lógott a nyoszolya végén, «rúdra-való» kendők
nem vidámították a füstös falat. Az asztalon künt hentergett a
megszegett kenyér s egy tányér túró körül tenger légy gazdálkodott.
Hát ez annak a művésznek az otthona, akit hat falu minden szép holmija
emleget?
– Nincs énnékem semmim, – mondotta az öreg – csak ez a kis cselédem! Ez
az enyim! – és a kis leány fejét simogatta.