A magyar előidőkből; Egy ​asszonyi hajszál - 13

  Hanem a király hatalma oly nagy, hogy még a könyeket is elveheti
  alattvalóitól, ha neki azok nem tetszenek. Luiza Mária a délczeg Cinq
  Mars helyén már Ulászló arczképét találta, s ezzel a képpel egy szobában
  nem volt kedve sírni.
  Ez a kép egészen más gondolatokkal töltötte el lelkét, a mik az
  eddigiekkel oly ellentétben állnak, mint a minő ellentét van a Louvre és
  a Jagellók palotája között, mint a minő ellentét van egy boldogságát
  féltő, szerelmét titkoló asszonyszív tébolygó álmai és a királynévá
  lenni készülő feláldozott lélek bölcs számításai között.
  Luiza Máriának nem volt már, a mit szeressen; de volt, a mit gyűlöljön.
  
  VI.
  A herczegnőnek nem sok időt engedtek a gyászolásra. Rögtön útra kellett
  indulnia; s az rettenetes utazás volt. Páristól Varsóig folyvást
  tengelyen. Folyvást a bezárt üveges hintóban ülve, a mit a rosz utakon
  kétfelől csatlósok fogtak, hogy fel ne dőljön. Végig ízlelni az apró
  német fejedelemségek útféli vendéglőinek pumpernikkeljét, savanyú
  káposztáját és barna sörét; egy-egy megerősített városban meghúzódni
  addig, míg egy ellenséges dandár az útból elvonul; rosz hírű erdők
  miatt, a mik tele vannak martalóczokkal, nagyokat kerülni, sőt gyakran a
  kísérő fegyveres csapat csatározása mellett törni utat; azután megint
  rozzant kompokra szállva kelni át gátjaikat szakított folyamokon; s
  aztán számlálni magában, hogy a hány csárda, a hány erdő, a hány folyam,
  annyi távolság közte és Francziaország között.
  Mikor aztán Krakkó előtt elérték a lengyel határt, ott a franczia
  kíséretet felváltotta a lengyel, s itt megint más világ keletkezett. A
  míg Németországon keresztül utazott a herczegnő, folyvást attól kellett
  rettegnie, hogy ellenség kezébe jut; itt jó barátok fogadták; hanem
  azoktól a jó barátoktól még jobban megijedt, mint az ellenségtől. A
  hetyke, tüzes lengyel vitézek, prémes, zsinóros dolmányaikban, csimbókba
  kötött hajukkal, szakállas, bajuszos arczaikkal, inkább
  nyugtalanították, mint biztatták az üldözöttet, s a banderium
  vezetőjének, Odrobinszky lovagnak köszöntője úgy hangzott a fülébe,
  mintha valakit hevesen szidnának, s a tagmozdulatok, a mikkel a
  lengyelnek keze, lába, feje, vállai és dereka kísérték a beszédet, a
  szöveget nem értőben olyanforma fogalmat költöttek, mintha az most
  birkózni hína valakit. Pedig meglehet, hogy igen szeretetteljes
  üdvözletet intézett a derék nemes leendő királynéjához.
  S olyan volt azután a tovább utazás is. Az utazó hintót bezzeg nem
  czepelték most nehézkes, czammogó dikhenczek, mint a német állomásokon,
  göröngyös országutak kerékvágásában; hanem eléje fogtak nyolcz sötét
  szőrű paripát s aztán a merre legsímább volt a mező, vágtattak vele
  hegyen-völgyön keresztül, többet járva az út mellett, mint az úton.
  Azzal, hogy a kocsiban ülőknek porczikái mint alkusznak meg egymással,
  senki sem törődött. Aztán minden útba eső faluban meg kellett állni s
  elfogadni a hű nemesség hódolatát, s elkölteni egy kis lakomát, a minek
  eczetes, mézes, borsos, gyömbéres, sáfrányos ételeinél csak azt a
  szokást találta a herczegnő rendkívülibbnek, hogy a lakoma végén mindig
  oda kellett adni a félczipőjét, a miből a hű nemes urak lelkesűlt
  áldomásokat ittak királyuk szép menyasszonyának tiszteletére. S ivás
  után következett a táncz, s az megint nem a bókolva, csoszogva tipegő
  menuette volt, hanem a mazurka, a mitől rengett a ház.
  Nem is állta volna ki ép testtel ezt az utazást a herczegnő, ha az
  időszak segítségére nem jött volna. Az első éjjel akkora hó esett, hogy
  kerekes járművet tizenhat ökörrel sem lehetett volna odább vontatni.
  Mikor a herczegnő Párisból elindúlt, akkor ott még a legszebb kora őszi
  napok jártak; hó különben is oly ritkán esik ott, hogy mulatságképen
  óhajtoznak utána, s mire ideért, már akkor tél volt. Otthon még most
  virítanak a liliomok, most kezdenek sárgulni a narancsok, s a lugasok
  szőlőfürtei most veszik föl a reggeli harmattól az aranybronz zománczot.
  Hanem a hó hátán nagyon jó volt utazni. Az üveges hintó bárkáját
  levették a kerekeiről, s rákötözték egy jó erős szántalpra, s most aztán
  úgy repült vele a nyolcz paripa, hogy a herczegnő azt hitte, a világ
  végéig meg sem állanak.
  Az ő hintajában volt még a főudvarmesternője, de Guebriant marquisnő. A
  második hintójában ült d’Arqien marquisnő, két iker-leányával. A
  kísérethez tartozó férfiak, köztük d’Arquien marquis, a nyitott szánokon
  követték őket; a frajokat ecchós szánkókba pakolták fel.
  Varsótól egy állomásnyira szemközt jött a herczegnő elé egy honfitársa,
  marquis de Bethune. Ez a franczia király megbizásából lakott a lengyel
  residentiában; nem hivatalos nagyköveti minőségben, csak mint rajongó
  lengyelbarát; az udvarnál benfentes (intimus) és a királynak bizalmas
  barátja.
  Bethune azért jött előre, hogy a közelgő menyasszonyt eleve értesítse
  arról a sok mindenféle czeremoniáról, a min a fogadás alkalmával át kell
  esnie, a lengyel szokásokról nagyjában, hogy tudja magát mihez tartani.
  Nem kellett annak sok magyarázat, franczia nő tud szeretetreméltó lenni,
  s azzal meghódít mindent.
  – Milyen kedvében van a király? azt tudakolá a herczegnő.
  – Valami változás esett a kedélyében tegnap óta, a mit nem értek. Egész
  a legutóbbi napig derült, jó kedvű volt, mint akármi fiatal vőlegény;
  maga járt mindenűvé, megnézni az elfogadási ünnepély előkészületeit,
  szidta az embereket, hogy nem elég serények; azután órákig elálldogált
  menyasszonya életnagyságú arczképe előtt, teleszíva keblet
  gyönyörűséggel s valahányszor megkérdezé, valóban ilyen szép-e? s még
  csak huszonöt éves? én mindannyiszor biztatám ő felségét, hogy a való
  fölülmúlja a hírt.
  – De hogy a huszonöt évet illetőleg is fölülmúlja, azt nem mondta ön
  neki?
  – Hisz én azt nem is tudom. Azonban tegnap óta láthatólag megváltozott.
  Mogorva, szótalan, izgatott. Mikor jöttek neki jelenteni, hogy az
  elfogadási pompa már készen van, vállat vont rá, s nem ment azt
  megnézni. Én felkerestem őt belső szobájában, mindig szabad bejáratom
  van hozzá. Ismét ott találtam a herczegnő arczképe előtt ülve. Csakugyan
  ilyen szép? kérdezé megint. Valóban az. Annál rosszabb, mondá ő és
  elfordult tőle. Meg nem foghatom, mi lelte.
  A herczegnő most egyszerre azzal a kérdéssel lepte meg Bethunet:
  – Házas ön marquis?
  – Tudtommal nem, felelt a marquis s úgy vette ezt a váratlan kérdést,
  mint szándékos kettészakítását az eddig folytatott tárgynak, s nem
  beszélt többet a királyról.
  A herczegnő a legutolsó állomást arra használta föl, hogy ott a Párisból
  magával hozott lengyel díszöltönyét fölvegye. Jól illett neki, a
  hattyuprémes dolmányka a termet délczegségét emeli, a két fonadékban
  leeresztett haj, s a rövid rokolya, mely a piros topánkákat fedetlen
  hagyja, fiatalit! Gyermeteg hajadon volt e jelmezben.
  A hosszú, fárasztó fogadási pompa, az ország nemesi rendei, a palatinok,
  sztaroszták, kasztellánok üdvözletei, a városi küldöttségek parádéja
  egymásután véget ért; a bájos menyasszony a drága prémekkel kirakott
  lépcsőin a királyi palotának fölvezetteték, egyik ceremonia-mester a
  másik kezébe adta; végre egy hősök képeivel és czímerekkel telerakott
  teremben a vele jött kiséretnek tudtul adták, hogy itt kell maradniok: a
  herczegnő egyedül fog találkozni vőlegényével, a királylyal.
  Ezt ugyan nem rendelik így a törvények, de a király ez alkalommal így
  kivánta, s a rendek közül senki sem mondta rá, hogy «nye pozvolim».
  A menyasszony egyedül lépett a király elé. Semmi kisérete nem volt;
  egyedül hódító szépsége.
  Hanem a vőlegény rútabb volt, mint a milyennek az arczképe hirdette. Nem
  a festő volt a hibás: az minden vonást jól eltalált, hanem ezuttal
  minden vonásán uralkodott valami kifejezés, a mi a legszebb arczot is
  rúttá teszi: a féltékenység.
  A király háttal fordulva állt a menyasszonya arczképének, kezével egy
  márvány asztalra támaszkodva, s a helyett, hogy a belépő ifjú jegyes elé
  sietne, szigorú merev tekintettel néze rá, s mikor az hódolatteljesen
  meghajtá magát előtte, még akkor sem nyújtá neki a kezét, hanem a
  helyett rekedt, mormogó hangon azt kérdezé tőle:
  – Herczegnő! Ön hosszú útat tett.
  – Igen, sire; negyven nap óta ülök kocsiban, két ellenséges táboron
  jöttem keresztül, négy folyón, melyen nem volt hid, egy erdőn, mely tele
  volt rablókkal, és egy hómezőn, a melyben majd elvesztem lovastul.
  – Volna kedve önnek még egyszer megtenni az útat visszafelé?
  – Sire!
  – Ismeri ön ezt a nevet: «Boisdauphin»?
  A herczegnő két kezét leeresztve, ártatlan arczczal felelé:
  – Hallottam hirét. Derék lovag volt. Azt mondják, hogy meghalt.
  – De olyan jókor még sem halt meg, hogy rá ne ért volna hozzám egy
  levelet küldeni. Olvassa ön. Én már olvastam.
  S egy felbontott levelet adott át a herczegnőnek, melyben ez állt:
  «Sire. Az ön menyasszonya, Luiza Mária de Gonzague herczegnő titokban
  felesége s most már özvegye a lefejezett Cinq-Mars lovagnak. Vagy még
  annál is rosszabb. Titkolt szerelmüknek élő tanujele az a két iker
  leányka, kiket a herczegnő, mint menyasszonya egy királynak, az ő
  udvarához is magával visz, marquis d’Arquien leányainak czíme alatt:
  Leonora és Mária. Ezek az ön menyasszonyának a leányai. Hogy ez igaz,
  azt halálom óráján bizonyítom.
  Boisdauphin.»
  A herczegnő eldobta a levelet a földre s aztán naiv kaczérsággal
  félrenézett a nagy velenczei tükörbe, mintha saját magától akarná
  megkérdeni elébb, hogy lehető-e ez? mosolygása végre kaczajban tört ki;
  megfordult, kifutott a szobából s percz mulva, letéve minden lengyel
  etiquettet, visszatért ismét, a két leánykát kézen vezetve a király elé.
  Leonora és Mária tizenkét évesek voltak akkor; de mind a kettő magasra
  felnyult alak, nevelte a csalódást a viselet, melyet hordtak, a széles
  keverített balein, az abroncsos szoknya, mely a magas sarkú czipőket
  eltakarta, a feltornyozott haj, mely rizsporral még szürkére is volt
  behintve, a szépség-flastromok az arczon, s az akkori franczia divat
  szerint erősen kifestett arcz és szemöldök, mely minden gyermeteg
  kifejezést eltakart.
  – Itt van a válasz, sir. Ez az a két «kis» leány. Szólt a herczegnő, s
  míg a két gyermekleány feszes divatöltönyében, kifestett arczával olyan
  érett alakul tünt fel, addig ő, az ő mélyen elpiruló arczával, melyen az
  eltitkolhatlan könnycseppek végiggördülnek a hosszú lesütött szempillák
  alól, egészen gyermekül állt ott.
  A király e meglepő látványra félrerugta sarkantyus csizmájával az áruló
  levelet, s azután igaz lengyel lovagként, meghajolt a sértett hölgy
  előtt, jobb kezét egészen a földig leeresztve, mintha annak csak a
  czipője talpát tartaná a tenyerével érintkezésre méltónak.
  A herczegnő azonban e pillanatban, félrevetve minden ceremoniát, odaveté
  magát vőlegénye keblére, nem törődve annak nagy rubintos gombjaival,
  hogy megsérti bennők az arczát, s félig sírva, félig nevetve ölelé őt
  magához, a mi által felséges vőlegényét annyira elragadta, hogy az maga
  is kaczagott és sírt, francziául bocsánatot kért s lengyelül
  szitkozódott, s végesvégül olyan ragyogó lett az arcza az örömtől, hogy
  még szépnek is lehetett találni.
  S valóban csak rá kellett nézni erre a három leányalakra egymás mellett,
  hogy a rút rágalom alaptalanságára akárki is ráesküdjék.
  
  VII.
  Az eljegyzés az ország rendeinek jelenlétében ment végbe. Másnapra volt
  kitűzve maga a menyegző: az ünnepélyek legfényesebb napja.
  Bethune marquis még az nap este találkozott Luiza Máriával s értesíté
  róla, hogy a király el van ragadtatva menyasszonya szeretetreméltósága
  által. Neki is elmondta a Boisdauphin levelének történetét s aztán
  darabokra tépte a levelet s a tűzbe veté. Mit gondol ön? mondá ő
  felsége: az a két leány legalább tizenöt esztendős, menyasszonyom pedig
  huszonöt. Tizenötöt a huszonötből kiveszünk, marad tíz; tízből tizenötöt
  kivenni: az meg nem megy! Én bizonyítám, hogy ez algebrailag is igaz, s
  hogy az egész csak egy bohó tréfa volt; már a rómaiaknál szokásban volt
  az új házas férjeket ilyesmivel boszantani az ifjú legényeknek, a kik
  szeretnek tréfát űzni abból, a ki a koszorut elnyerte s megkeseríteni az
  örömeit. Még a császárok is kaptak a lakodalmukra irt «fescenninákat», s
  nálunk francziáknál az épen bevett szokás.
  
  VIII.
  Ulászlónak csak egyetlenegy bizalmas embere volt egész udvarában.
  Ennek szokta legtitkosabb gondolatait elmondani, ez előtt merte
  felfedezni, ha országnagyjaival elégedetlen volt, ennek merte
  elpanaszolni, hogy a térdeiben köszvény kinozza, mikor lovon kell ülnie,
  s jobb szeretne a fűtött szobában maradni mint a kozákok és törökök
  legyőzésére táborba szállni; ennek engedte sejtetni, hogy az öreg
  embereknek is vannak suhancz ábrándjaik. Ehhez több bizalma volt, mint a
  főmarschalljához, mint a házi orvosához, mint a gyóntató atyjához; s ez
  az ember volt az udvari bolondja, Wawra.
  Bolondot minden előkelő nemes úr tartott akkoriban magának; a királyok
  bolondjai rendesen nagy befolyású személyek voltak, szokatlan öltözetük
  szokatlan szabadalmakkal ruházta fel őket. Nekik adhatott ütleget a
  király; de ők meg mindenkinek.
  Wawra jó nevelésben részesült. Bécsben taníttatták ki a jezsuitáknál.
  Először papnak volt szánva, hogy mint missionarius a magyarországi
  felvidék tótságát igyekezzék eltéríteni a magyar fejedelmek ügyétől;
  később azonban fontosabb küldetéssel bizatott meg: udvari bohóczul
  küldetett a lengyel udvarhoz, s ilyen minőségben szolgált a bécsi
  udvarnak. Egy udvari bolond! a ki a nagykövetet helyettesíti. Hát miért
  ne? Nem láttunk-e már olyan nagykövetet, a ki az udvari bolondot
  helyettesítette?
  Az ő révén került Bouisdauphin levele is Ulászló tányéra alá.
  A király sejtette azt, hogy kedvenczének van tudomása e levél
  tartalmáról. Este későn, mikor aludni ment a király, rendesen a bohóczot
  is magával vitte hálószobájába. A király rossz alvó volt. Wawrának addig
  kellett előtte mesélni és adomázni, mig megjött az álma.
  Ez este csupa bolonddá tett férjekről szóló adomák jutottak eszébe a
  bohócznak. A királyt untatta a dolog, mert vette észre a szándékot.
  – Hát már most én adok fel neked egy talányt, szólt a bohócznak, s aztán
  elmondta előtte is azt a számtani föladványt, a mit már Bethune
  marquisval közölt: ha tizenötöt kiveszek a huszonötből, marad ott tíz;
  hát a tízből lehet-e kivenni tizenötöt?
  Azt nem, komám, mondá a bohócz, hanem végy ki huszonhétből tizenkettőt,
  marad ott tizenöt, s a tizenötből már ki lehet venni tizenkettőt.
  – Elmehetsz. Alhatnám. Mondá a király.
  Nem volt pedig igaz; mert ezuttal nem hogy elaltatta volna a bohócz: de
  egészen elvette az álmát szeméről. A király szívébe nagy nyilat vert ez
  a második számtani feladvány. Hátha úgy volna? Csupa tövis lett a
  fekhelye; nem maradhatott az ágyában. Felkelt, s fellármázta az
  apródjait.
  – Hivjátok nekem ide rögtön Radzivillt.
  Ez volt a főkincstárnoka.
  Azt pedig nagy munka volt éjszaka az ágyból kihuzni, mert nagyon
  keményen szokott aludni, s azzal, a ki felköltötte, egész párbeszédet
  folytatott s megint tovább aludt, s mikor már a félcsizmáját felhúzta,
  megint visszafeküdt a medvebőrre s újra rákezdte a horkolást; még akkor
  is álmos volt, mikor már a király hálószobájába bevezették, s ha lett
  volna neki mihez megtámasztani a vállát, bizonyosan állva is aludt
  volna. Így aztán egyre ásítozott, a míg a király nyugtalanul járt kelt
  alá s fel a szobájában.
  Egyszerre aztán megállt előtte a király s azt kérdé tőle:
  – Mit gondolsz, miért hivattalak Radzivill?
  Egy nagy ásítás volt rá a felelet.
  – Ilyen szokatlan órában. De ne ásíts olyan sokat! Készen vagy-e a
  menyegzőre?
  – Hat hét óta egyebet sem csinálok, mint arra készülök.
  – De nem az én menyegzőmre, hanem a magadéra.
  Ettől a szótól egyszerre félbeszakadt az ásítási kedv a nemes úrnál.
  Apró szemeit nagyokká igyekezett tágítani vörös, puffadt szempillái
  között.
  – Hogyan volt, fölség?
  – Holnap neked, velem egyszerre, meg kell házasodnod.
  – Holnapután leszek épen hetven esztendős.
  Annyival inkább kell sietned, a míg csak hatvanas vagy. Hány feleséget
  temettél már el?
  – Hatot.
  – No ez lesz a hetedik. A ki hattól meg nem ijedt, a hetediktől se
  féljen.
  Az öreg kincstárnok elkezdett szabódni, hogy nem neki való vállalat ez
  már, hogy neki már embernyi, anyányi unokái vannak, hogy nincs kedve
  asszonynépet őrizni; de a király kettészakítá minden mentegetőzését
  azzal a hivatkozással, hogy hát nem megigérted-e nekem, hogy akármibe
  ugrom bele, utánam ugrasz; ha a pokolba lovagolok, oda is velem
  lovagolsz? Én most a paradicsomba hivlak velem!
  – Az ám, dörmögé az öreg, de annál a lovaglásnál én leszek a ló.
  – Meg kell lenni. Az ország érdeke kivánja.
  – De hát ki akar a menyasszonyom lenni? Nem elég az embert az ágyból
  kihuzatni azzal a szóval, hogy holnap meg kell házasodnod; legalább
  annyit mondjanak meg, hogy szép lesz-e vagy csúf fiatal, vagy valami vén
  banya? özvegy asszony, vagy valami fejedelemnek a kedvese, a kinek
  hirtelen titulus és fejkötő kell? Én moringolok-e neki, vagy az nekem?
  Legalább a nevét tudjam.
  – A neve Ozvieczyn úrnője. Vele adom neked hozományúl az ozvieczyni
  uradalmat.
  – A regaléval együtt?
  – Azzal együtt.
  – Az már más.
  – No hát már most maradj itt öreg. Ne fekügyél le újra. Jer velem; a
  legénységünk elvesztésére búelfelejtésül igyunk egyet.
  És aztán iddogáltak reggelig; nem tele kancsókat ürítve, a hogy a
  németek szokták, hanem a hogy a lengyel szokta, apránkint kvaterkázva,
  vagy a hogy a magyar mondja «búsultak».
  Nem is látszott meg rajtok a dőzsölés, mire megvirradt.
  Tizenkét szem keserű mandula, meg egy pohár savanyú káposztalé, egészen
  helyre szokta állítani az embert. Hát mikor hét nap egymásután ott kell
  megvirradni az asztal mellett.
  A király igen jól kifőzte tervét.
  Még nem hajnalodott, csak a toronyőr kiáltotta, hogy reggel van, az órák
  ötöt ütöttek, s arra valamennyi harang elkezdett szólni a városban, mint
  nagy ünnep reggelén. A királyi lak előtt megharsant a dob és trombita
  szó. Török síp és réztányér olyan zajt ütött, hogy mindenkinek föl
  kellett ébredni, s Luiza Mária herczegasszonynyal tudatá a
  főudvarmesternője, hogy itt az a szokás, hogy öt órakor már fel kell
  öltözni, mert a király a hat órai misén jelenlételt el nem engedi
  senkinek.
  A herczegnő törődött volt ugyan az úttól, s kedve lett volna egész nap
  nem bocsátani be hálószobájába a napsugárt; de azért tudta, hogy a míg a
  nő menyasszony, addig engedelmeskednie kell. Parancsot adott a
  hozzátartozóknak is a fölkelésre. Mindannyian jókor érkeztek meg a
  várkápolnába, a reggeli misére.
  A király azt kivánta, hogy ez alkalommal a jelenlevők meg is gyónjanak.
  Az is megtörtént.
  Mise után reggelihez szokott összegyűlni az udvari nép. Jelen voltak a
  király belső tanácsosai és nejeik, Radziwill herczeg és Wawra, a bohócz.
  Bethune marquis sem hiányzott. A két franczia főúr, D’Arquien és
  Guebriant marquisnők, valamint Mária és Eleonora franczia divat szerint
  voltak öltözve; Luiza Mária herczegnő egyedül hódolt a nemzeti divatnak,
  lengyel öltözetében.
  A király feltünően nyájas volt. Azt kérdezé menyasszonyától, hogy mit
  álmodott az első éjszakán a királyi palotában? mert az ilyen álmok
  teljesülni szoktak.
  A herczegnő gyermeteg őszinteséggel vallá meg álmát.
  – Nagyon különöset álmodtam, sire! Hogy egy királynak és egy papnak
  lettem a felesége.
  – No az már teljes lehetetlen! mondá Ulászló. Mert én pappá nem leszek,
  annyi bizonyos, s hogy papnak feleséget venni nem szabad, az még
  bizonyosabb.
  (Azért pedig mégis beteljesült a herczegnőnek az álma szórul szóra, de
  ennek a magyarázata még egy kissé várat magára.)
  A király a két iker-leányhoz is kegyelmesen leereszkedő volt.
  Oly nagyon hasonlítottak egymáshoz, hogy alig lehetett őket egymástól
  megkülönböztetni: arcz, termet ugyanaz, csak a szemekben lehetett
  észrevenni a különbséget; de azoknak sem a színében; mert mind a kettő
  mély világú, aczélkék szem volt; hanem abban, hogy az egyik félénkséget,
  szelíd szemérmet, a másik villogó szenvedélyt, eleven észt, elhatározott
  akaratot árult el. Amaz Mária volt, emez Eleonora.
  A két leány D’Arquienné oldalán állt kétfelől; a király a herczegnőt
  kézen vezetve járult oda hozzájuk, s beszéd közben hol a megszólított
  leány, hol jegyese arczára nézett:
  – Önnek a neve, szép gyermek? kérdé, kegyesen fölemelve a leányka állát,
  hogy arczába nézhessen.
  – Leonora, rebegé az félénken.
  – Tudja ön, hogy én önt ma férjhez adom? Nálunk a leányok korán férjhez
  mennek s nem válik kárukra. Nászhozományul adom önnek az ozvieczyni
  uradalmat.
  A leány megrezzent. (Hiszen csak tizenkét éves volt még.) A piros festék
  arczán nem engedé, hogy elsáppadjon; de ijedten felnyilt szemei
  mutatták, hogy meg van döbbenve.
  De még jobban megijedt D’Arquiennė. Zavarában azt mondá ellenvetésül:
  – A herczegnő még nagyon fiatal.
  – «Herczegnő?» kérdezé a király, a marquisnő szemeibe nézve, vizsga
  szemszurással.
  Luiza Mária nevetve szólt közbe:
  – Igen! A barátnőm elárulta, a mit még nem kellett volna, hogy D’Arquien
  marquist ő fölsége Lajos király franczia pairré és herczeggé nevezte ki,
  ide küldetése alkalmával.
  A király gratulált a kitüntetéshez D’Arquiennek, a ki azt kénytelen volt
  elfogadni.
  – Annál jobb, mondá a király. Én Leonora herczegnő számára szintén
  herczegi férjet szemeltem ki. Első országnagyom, Radziwill herczeg,
  kincstárnok nevében kérem kezét.
  S rámutatott a vőlegényre.
  A szegény kis leány az ájuláshoz volt közel. Félelmében D’Arquienné
  kezét ragadta meg; de ijedt szemei Luiza Mária szemeiben kerestek
  oltalmat. Egy galambot hozzáadni egy pelikánhoz! Radziwill herczegnek
  oly tokája volt, hogy erre a szárnyasra emlékeztetett. Ha azt mondták
  volna a leánynak, hogy ma meg fogják áldozni, mint egy bárányt, nem lett
  volna nagyobb az ijedelme.
  D’Arquienné meg volt némulva.
  Csak Luiza Mária nem vesztette el a lelkét.
  – Nagy szerencse volna e kitüntető összeköttetés az ifjú herczegnőre
  nézve, sire; de sajnálattal kell tudatnom, hogy őt még tegnap eljegyezte
  mátkául Bethune marquis, s szülői szavukat adták.
  Bethune marquis nem árulta el meglepetését a fölött, hogy ilyen könnyen
  megházasították tudtán kívül. Értette az egész összefüggést. Tudta, hogy
  ezzel az áldozattal ő tartozik «magasabb érdekeknek». (Utoljára még nem
  is áldozat az.) S midőn a király feléje fordult kérdő tekintettel, ő egy
  boldog szerelmes mosolyával hajolt meg előtte; igazolva Luiza Mária
  állítását.
  Leonora, mint a vízből kiszabadított, tekinte rögtönzött jegyesére; a
  kire ugyan szintén nem volt épen semmi szüksége, de a ki legalább fiatal
  volt és szelid arczú, s megszabadítóul méltán elfogadható.
  – No itt hát elkéstünk, mondá a király cholerikus kaczagással. De se
  baj. Itt van a másik testvér, a szép Mária. Ő még tán nincs tegnap óta
  eljegyezve?
  A király szaván átérzett a gyanakodás sarkasmusa.
  Luiza Mária és a «gyermek» egymás szemébe néztek. Ajkaiknak nem volt
  szabad szólni, csak a szemeik beszélhettek. Azok is csak pillanatokig. E
  pillanatok alatt a két beszélő szemnek kérdezni és felelni kellett.
  «Elvesztem, ha meg nem szabadítasz!» «Értettelek, megtartalak».
  A király kinyújtva tartá a kezét. Egy király kezét, mely kérelemre van
  kinyújtva, nem szabad soká így felejteni. A választ várják.
  A kék szemek nagyot villámlottak. Erő és akarat tüze lövellt ki belőlük.
  Mária hirtelen és mosolyogva tette kezét a királyéba e szókkal:
  – Nekem tetszik a herczeg…
  Luiza Mária szíve nagyot dobbant. Ő meg volt szabadítva; de Mária
  elveszett. Minő alak ez, a kihez hozzá adják!
  Hanem a gyermek leány egyszerre fel tudta fogni helyzetét. Valami
  sejtelemszerű sugallat mondhatta neki e pillanatban, hogy ő van hivatva
  országok sorsát eldönteni; nemcsak most, de jövőben és mindvégig.
  Örült a szerencséjének. S nem sejtette a szerencsétlenséget benne.
  Volt elég lélekjelenléte dicsekedő arczczal borulni D’Arquienné keblére
  és kikérni annak anyai áldását és beleegyezését.
  A szinjáték jól sikerült.
  A bolond (nem Radziwill herczeg, hanem Wawra) tapsolt a kimenetelnek.
  Hármas menyegző! Ezt jól rendezted komám!
  A hármas esküvő még az nap végbe is ment a legnagyobb pompával a
  Szent-János székesegyházban, melynek sekrestyéjét hosszú, fedett
  tornáczok kötik össze magával a királyi várkápolnával.
  A lakomának és az ünnepélynek csak a késő éjszaka vetett véget; a mikor
  aztán a boldog vőlegények mindegyike vitte haza a maga menyasszonyát a
  saját fészkébe.
  Mikor a király, bucsúüdvözlő trombitaharsogás mellett, udvarnagyjaitól
  kisérve, s menyasszonyát jobbján vezetve, magán-szobáiba félrevonult, a
  bohócz odaténferedett az útjába.
  Ő is egész a földig hajtá meg magát a királyi pár előtt. A lengyel
  szokás azonban azt kivánja, hogy a ki meghajol, a közben is folyvást az
  arczába nézzen az üdvözöltnek, ne szemlesütve tegye azt, mint az orosz.
  Wawra is így tett; csakhogy nem a szemébe nézett a királynak, hanem
  folyvást a «homlokára».
  Ulászló vette észre a pasquillust, a mi ebben a tekintetben volt
  kifejezve, s a homlokára bámuló bohócznak egy fricskát adott az orrára:
  – No úgy-e, hogy nem tudod az algebrát?
  A bohócz fél szája szegletéből mondá (mintha csak egy embernek akarná
  mondani):
  – Várjuk el a reggelt komám!
  Lengyelül beszéltek: a mit Luiza Mária nem értett; de azért mégis
  értette, hogy mit beszélhettek.
  A nászéj utáni reggel titokteljes jövendő!
  
  IX.
  A királyi vőlegény ágyas házának ajtaja Luiza Máriára nézve
  sírbolt-ajtó. Innen az a leány, a kit Luiza Máriának neveztek, nem tér
  vissza; a kilépő már asszony, a kinek neve Hedvig. Az északi szláv
  udvaroknál az idegen népből elhozott királyi jegyesnek nem csak a pártát
  kell felcserélni a főkötővel, hanem a keresztnevét is az uj bérmált
  névvel, a mit királyné korában fog viselni. Luiza Mária másnap reggel
  már Hedvig volt. Ulászló király pedig a férjek legboldogabbika. Ez
  kétségtelen volt.
  Leonora miatt nem volt ok aggódni, Bethune okos ember s be van avatva a
  színjátékba. Ő jól fogja adni – a férjet.
  De hát Mária?
  A fejedelmi párt másnap reggel az étkező teremben udvaronczainak egész
  serege várta, s harsogó «vivat» kiáltással fogadá, mely zaj tovább kelt
  a külső termekbe, le az utczára s befejezését nyerte a várpalota előtt
  felállított ágyuk dörgésében, a mik aztán tovább adták az örvendező
  zsivajt az ó-városnak, a Dlugának, a Miadovának s a Visztula túlpartján
  fekvő Prágának.
  A királyné elragadón mosolyogva fogadta udvaronczai hódolatát; de e
  mosolyon keresztül aggódó vizsga tekintet kémlelt ki a terem óriási
  várablakán át a városra.
  A királyi palota a Zamek magas dombtetőn épült, úgy, hogy annak
  ablakaiból a folyvást menetelesen alámélyedő városon egészen végig lehet
  látni.
  A Radziwill-palota szintén az ó-város közepén, (ma a helytartó lakhelye)
  homlokzatával a királyi palota felé van fordulva.
  A lengyeleknél azon időben még egy szép regényes népszokás dívott. A
  lakodalmas ház elé magas szálfát állítottak fel, a minek hegyére abban a
  perczben, a mikor a menyasszony megérkezett, hosszú, földig lengő fehér
  lobogót húztak fel. Ezt a fehér lobogót azután időjártával hasonló
  hosszú, földig érő piros lobogóval cserélték föl. A fehér volt a
  menyasszony jelvénye, a piros az asszonyé.
  A Radziwill-palota előtti fehér lobogót messzire meg lehetett látni, a
  mint az erős északi szél felkapta és kigyót csinált belőle, mely a
  légben vonaglik s küzd a szerelmesével.
  – A komámnak igen jó álmai lehetnek, hogy a tizenkét ágyulövésre sem
  ébredt fel. Jegyzé meg a bohócz. Az udvaronczok mosolyogtak és
  suttogtak.
  Egyszer azonban a fehér zászló kezdett lefelé hanyatlani az árboczon,
  folyvást haragosan védve magát goromba kérője, az északi szél ellen.
  – Ah, a fehér zászlót leeresztik! tapsolt a király, s a királynénak is
  úgy kellett tenni, mint a ki nevet. Bohócz! mikor a piros zászló feljön,
  légy készen: algebrát tanítok a hátadnak!
  De a bohócz háta nem tanult algebrát; mert a piros zászló nem jött fel