A lőcsei fehér asszony (II. rész) - 07

  A csaplár meggyujtatta a fáklyákat, s maga ment el vezetőnek egy darabon
  a szekérrel, megmutatni a dülő utat, a merre a veszedelmes kátyút ki
  lehet kerülni mindjárt a kezdetén a vármegye gátjának.
  Korponayné ott maradt a csárdában, s vigan dalolva mosogatta el a
  tányérokat a vacsora után: az a másik menyecske alig jutott tőle valami
  dologhoz.
  Hát a mikor már éppen a tüzet betakarni készülnének, nagy dobogás támad
  odakinn a tornáczban; valaki azzal a hangosan nyilvánított véleménynyel
  közeledik az ajtó felé, hogy ezt a világot az ördög teremtette.
  Julianna veszi az asztalon álló drótozott lámpást s az ajtón
  kaparászónak eléje világít.
  Ő az, a várva várt. Senki más, mint Andernach lovag. Siralmas egy alak.
  Ha a fülén tul volna valamije, még az is sáros volna. Csak úgy fujtat
  elpilledve a nagy fáradtságtól. A hosszú egyenes kardját mankónak
  használja; az egyik vállán czepeli a nyerget, a másikon a zsabrákot, meg
  a kantárt.
  – Ördög teremtette pogány országotok. Azt hittem, soha sem jutok el
  idáig. Hol van a korcsmáros? Adjatok valamit innom, kiszakad a gégém!
  Julianna szaladt a söntésbe s hirtelen előhozott a szomorú vendégnek egy
  korsó sört.
  – Hát a lova hol van? kérdi tőle nagy gondoskodással.
  – Hol hát? Ott van a pokolban, az átkozott lyukas hidatokon. Beleesett a
  hézagba, kitörött a lába. Magam czepelem egy mértföldről a hátamon a
  nyerget, hogy az isten nyila…
  – No no, lovag uram, minek az a káromkodás. Hát hiszen megesik az más
  emberen is, nem kell azért mindjárt úgy ungorkodni.
  – Te meg ne trécselj! Hol van a gazdád?
  – Kérem! Én vagyok a korcsmárosné.
  – No hát, tekintetes korcsmárosné, hallja kend! Hol van az ura?
  – Az bizony elment annak a nagyságos asszonynak a szekerét elvezetni a
  vármegye gátjáig, a ki még az éjjel tovább akart utazni Szatmárnémetibe.
  – Nagyságos asszony, úgy-e? Minden lovat magával vitt?
  – Nem vitt biz az, lelkem. Nem járják lovas hintóval ilyenkor az ecsedi
  lápot. Nyolcz bivalyt fogtak a szekerébe, úgy vontatják.
  – Bivalyfogattal? Akkor frissen nekem egy hátas lovat ide!
  – Ejnye no! Hát még csak vacsorálni sem akar nálunk?
  – Lesz szalonna, kenyér; elköltöm az úton. Rögtön akarok tovább indulni.
  – Abból pedig semmi sem lesz édes lelkem, mert egy ló sincs a háznál.
  Mind kinn vannak a karámnál.
  – No hát ki kell futtatni egy szolgalegényt a karámhoz, hogy hozzon be
  nekem egy lovat; nem bánom ha táltos lesz is.
  – Az ám, galambom, nyalka kurir, de egy teremtett férfilélek sincs a
  háznál, mind elment, ki bivalyt hajtani, ki fáklyát vinni a nagyságos
  asszonynyal; magunk vagyunk ketten idehaza a Tercsával; meg az öreg
  Dorka nénő! de bizony mi egyikünk se kódorgunk ilyen sötétben ki a
  pusztára. Már csak meg kell kegyelmednek várni, míg az uram, a kocsmáros
  hazakerül a gát mellől; nem soká tart az, régen elment. Addig bizony el
  is készíthetem a jó paprikás csirkét.
  – No hát csak szaporán.
  – Gyere Tercsa, lámpással. Segíts csirkét fogni a félszerben.
  Andernach lovag ezalatt, a míg a két menyecske a csirkét vadászta,
  rikatta, koppasztotta, ráért az unalmát üzni, s a hogy tudta, végig
  nézegette a falra aggatott képeket, leszótagolta a kés hegyével
  felkarczolt mondatokat a falról; végig nézegette a korcsmáros albumát,
  már t. i. azt a hosszú keresztlábu asztalt, a mibe a vendégek
  belefaragták a neveiket, utoljára megakadt a figyelme a benyiló ajtajára
  szegezett pikturián, Pintye Gregor képmásán.
  Végig olvasgatta az egy szál faggyugyertyánál azokat a szép verseket, a
  mik a népies Herakles tizenkét facinusát (jelent hőstettet is, meg
  gonosztettet is) elzengedezik. Egyik hihetetlenebb, mint a másik, s mind
  igaz történet.
  – Du verfluchter Kerl! dörmögé Andernach lovag, a csodálkozás és bámulat
  önkénytelen támadó kifejezésével.
  S aztán a míg egymagában volt, s hangosan fütyörészve járta végig a
  hosszú ivószobát, minden fordulónál megállt a rabló hős képe előtt
  fejcsóválva: «De jó, hogy már meg vagy lőve!»
  Az asszonyok nem sokára előkerültek a koppasztott csirkével. Egy
  görbehátú vén banya, a kit Julianna Dorka nénőnek szólongatott, egy
  nyaláb tőzegpogácsát hozott utánuk, új tűz élesztésére.
  – Aztán hallja kend, vén anyó! kiálta a visszaczammogó öreg után
  Andernach lovag. Odakinn van a tornáczon a nyergem, zsabrákom,
  lószerszámom, csupa sár mind, tisztogassa meg kend.
  A vén banya bizonyosan süket volt, nem felelt rá semmit.
  A sörös kancsó ez alatt kiürült, a lovag bort akart inni, elmondva a
  példabeszédet: «Sörre bor mindenkor: borra ser soha sem.»
  – Átkozott rossz vinkó! mondá rá, mikor megkóstolta.
  – Hát biz a nyiri máslás ilyen! tréfált vele Tercsa.
  Ezalatt meg Julianna a tűzhelyhez látott, s nemsokára kellemes,
  zsírbahányt hagyma illata tölté be az ivószobát, a mi messziről is
  behivja a vendéget.
  – Szereti a galuskát is a paprikás csirkéhez? kérdé Julianna a lovagtól.
  Szeretett az most mindent, mert agyonéhes volt. De a közben az is szemet
  szurt nála, hogy ej de szép gömbölyű karjai vannak ennek a
  korcsmárosnénak!
  Egyszer csak hangzott aztán a nagy kutyaugatás odakünn. A komondorok
  mind elmentek a gazdával, azért jöhetett be a lovag olyan észrevétlenül;
  most megint jöttek vele vissza, mint az avantgarde, előre rohanva.
  – Itt az uram! mondá Julianna a lovagnak.
  Az nagyon meg volt lepve, mikor a betoppanót megpillantá. Ejnye, ugyan
  hogy kerülhetett egy ilyen rücskös pofáju, bibircsós orru vén
  salabakterhez egy ilyen csinos menyecske feleségül?
  Julianna szóhoz sem hagyta jutni az öreget.
  – Ennek a kurir úrnak egy hátas ló kell a ménesről! kiálta eléje vágva,
  s azért félbe sem hagyta a galuskaszakgatást.
  – Most? éjszaka! Hát aztán ki legyen az a ló, a ki azt a lovat elhozza?
  – Kelmed maga! igazgatá az asszony. Ennek az úrnak nagyon kell, megfizet
  érte.
  – Ötven aranyat adok egy lóért, innen Szatmárig, ott visszakapja kend,
  sietett az igérettel Andernach lovag.
  Ötven arany! Az nagyon szép pénz.
  Az öreg kurucz hajdu minden szilárd elvei bomlásnak indultak az ilyen
  nagy igéret előtt. Aztán a Julianna is odavágott neki a beszédes
  szemével, hogy csak menjen.
  – «Másnak» száz aranyért se tenném meg! De hát ha a császár parancsolja!
  (Hát a mi urunk mit szól ehhez?)
  Azzal csak vette megint a hosszú nyelű fokosát, nyakába veté a karikást
  s kettőt a komondorok közül magával szólítva, kiindult a pusztára.
  Julianna aztán szépen felterítette a veres csíkos abroszt az asztal
  végére, czíntányért, kalázlit, sótartót rendén odakészített s még
  egyszer megforgatva a paprikás csirkét a galuskákkal együtt a tejfeles
  levében, odaállította azt bográcsostul a lovag elébe.
  – No most lelkem, kurirocskám, vacsoráljon meg kegyelmed egész
  ápitussal; elég ideje van rá. Megtart két óráig az uramnak kiczammogni a
  pusztára; a míg ott egy lovat elfognak, a míg azzal előkerülnek, lesz
  másik két óra, bizvást lefekhetik kegyelmed addig a paplanos ágyba, jól
  fog esni a fáradt testének.
  Andernach lovagnak valami villámlott az agyába, talán ennek a
  menyecskének a hamis két szeme sugára? A gazda vén toprongyos, a
  menyecske fiatal, tűzről pattant Éva leánya: lehet ebből kellemetes
  kaland. Az elkésés úgy is megvan, a helyrepótlás úgy is meglesz, lóháton
  a bivalyfogatot megelőzni, ha hat órai előnyben van is, nem lesz nagy
  mesterség. A mit Isten adott, azt el kell fogadni.
  – No hát gyönyörűséges szép korcsmárosné, ide nekem a legjobb borából!
  Aranynyal fizetem.
  – Hej én is «számlálatlan adom, számlálatlan veszem!» Dalolt csapodár
  negéddel a szépséges szép asszony s hozott neki abból a borából, a mi a
  pinczetokban volt: az igazi tokajiból; azzal traktálta meg. Izlett a
  lovagnak! Mind a vacsora, mind a bor, mind a szép asszony enyelgése, a
  ki odaült mellé a padra s nem haragudott érte, ha a lovagnak a keze a
  csipeje körül tévedt.
  Andernach lovagnak pedig kezdett a feje egyre nehezebb lenni.
  Vajjon a közé a megivott ser, bor közé nem tévedt-e egy pár a doktor
  Kornidesz cynoglossum labdacsaiból?
  Száz fortélya van az asszonynak!
  Hogy megdalolt, mikor a paplanos ágyat megvetette a lovag számára:
   «Nem fekszem én nyoszolyára,
   Mert elalszom éjszakára»,
   «Ne félj, majd felköltlek jókor;
   Éjfél után egy órakor.»
  Nagyon tetszett a lovagnak ez a nóta!
  Ennél szebb idyllt már a poéták sem tudnának kigondolni.
  Nem sokára horkolt a lovag a tarka dunnák közé eltemetve, de Julianna
  nem dalolgatott az ő édes álmai felett. Hanem más egyebet végzett, a
  kurir uram tarsolya körül, a mihez még az ajtót is bezárta, hogy a
  Tercsa se lássa. Egyszer aztán lódobogást hallott közeledni. Kisietett a
  kis ajtóba.
  Két lovas volt kivehető a felkelő hold világánál; erősen ügetve jöttek.
  Nagyon is hamar megjárta a csaplár az utat, mintha igazán fiatal
  felesége volna otthon.
  A másik lovas egy fiatal csikós legény volt.
  – Itt vagyunk la; dörmögé az öreg, a lóról leszállva. Hol van az a
  kurir?
  – Alszik az most, mint a bunda. Hadd horkoljon. Én viszem el azt a
  lovat.
  – Hogyan?
  – Hát úgy, hogy felülök rá.
  – De hát az én ötven aranyam?
  – Én adok kendnek a lováért százat.
  – Isten áldja meg a mi urunkat! Tudtam én, hogy nem szolgálja az én
  lovam a császárt soha. Azért is hoztam kettőt. Az egyiken megy a fiam,
  útmutatónak.
  Julianna egy oldalpillantást vetett a fiatal lovasra. Igazi eredeti
  betyáralak volt, csigákban leomló fekete hajjal, karikára pödört
  bajuszszal, lobogó ingujjakkal, tulipános szürrel, rézgombos
  rájthuzlival, hosszúnyelű rézfokos a jobb kezében, darutoll a süvege
  mellett.
  – Hát csak szaporán hozza ki a nyerget, meg a kantárt, ott van az
  ambituson, aztán fel kell szerszámozni a lovamat.
  – De hisz a nyereg, meg a kantár azé a kuriré odabenn.
  – Hát bánom is én akárkié! Nekem szükségem van rá; ott veszem, a hol
  kapom.
  A csaplár a tenyerébe csapott.
  – De szeretem, hogy egy hiten vagyunk!
  Az ő tíz parancsolatában is így volt az megirva.
  A fiatal legény még jobban pödörgette a bajuszát; neki is az volt a
  nótája: «Isten adta, nem vettem, szép szerivel szereztem.»
  Az öreg bement a tornáczba, kihozta a nyerget, lószerszámot, felszerelte
  vele a bojtorjános rémondát.
  – Ez se hitte volna, hogy ilyen uraság éri.
  Ezen asztán mind a hárman nevettek.
  – Hiszen ha még csak a nyergét emelném el a jámbornak! Dörmögé
  bizalmaskodva az úrhölgy a csaplár fülébe.
  Az elértette, hogy miről van szó.
  – Hát már is megvan! Teremtucscse derék asszony! Kezet csókolnék neki,
  ha a hitem nem tiltaná, hogy valakinek kezet csókoljak. Hát csak előre
  «hopp hirével». Szép holdvilág süt.
  Julianna egy szökéssel fenn termett a lovon; férfi módra ülve meg a
  nyerget. Nem tesz semmit, hogy a piros csizmaszáron fölül a hófehér
  lábikrákból is kivillog egy tenyérnyi. Annak baj az, a ki meglátja.
  Egész jártas férfi módra szedte a bal markába a kantárt, megtapogatta a
  nyeregkápákat: ott vannak-e a pisztolyok; a kulacsot megtöltette a
  maradék aszuval, a kengyelszijat rövidebbre húzatta s aztán onnan a
  magas lóhátról adta oda a száz aranyas tekercset a csaplárnak az elvitt
  lóért. Az még csak a süvegét sem billentette meg köszönet fejében; hanem
  a helyett nagylelkűen átengedé a merész lovag nőnek a saját karikás
  ostorát, megtanítva rá, hogy az nem a lovat ütögetni való, hanem csak
  sebesen vágtatás közben kell kiereszteni s nagyokat kongatni vele; ha
  például a komondorok a pusztán, vagy a csikasz farkasok a berekben
  üldözőbe vennék: «Aztán te kölyök úgy vigyázz ám rá, mint a két szemed
  fényére.»
  Julianna a fiatal lovashoz fordult most.
  – Hát fiacskám, nem tudnál-e az ecsedi lápon keresztül egy rövidebb
  utat, a min a vármegye gátját el lehetne kerülni?
  – Dehogy nem!
  A két férfi jelentésteljes összekacsintást váltott.
  – Hát a «gyih te lopott! tolvaj hajt!» útja? dörmögé az öreg, rábólintva
  a fejével, mintha helyeslését adná rá, hogy «ennek» szabad azt
  felfedezni.
  – Tíz arany borravalót kapsz érte, mondá Julianna.
  A legény kétfelé törülte a pörge bajszát.
  – Jobb szeretném, ha kilencz aranyat kapnék, meg egy csókot.
  – Ej ha, fiacskám, hisz így te eltékozlod még az apád mentéjét is, ha
  egy aranyat adsz egy csókért. No hát vedd szaporán. A kilencz aranyat
  majd megkapod, ha oda át leszünk.
  S onnan a lóhátról megadta a betyárnak a kért csókot, nagyot is nevetett
  hozzá, mint a ki jó vásárt csinált vele.
  Arra aztán a legény szilaj jó kedvében neki is indult a vágtatásnak,
  csak úgy duzzadt a lobogós ingujja, mint két fehér vitorla. Julianna
  biztos kézzel fékezve a keményszájú lovat, robogott utána; nem sokára
  eltakarta mind a két alakot a parti rekettye bozótja.
  Az a rejtett út, a mit csak a beavatottak ismertek, folyvást bozóton,
  nádason vezetett keresztül, s neve gyaníttatja, hogy ezen szokták egyik
  vármegyéből a másikba áthajtani azt a lovat, azt a marhát, a mi gazdát
  cserélt az első gazdája akarata nélkül.
  Éjfél után volt az idő, szép holdvilág sütött, nagy csend ülte a
  mocsárvilágot, csak a bölömbikamadár mély hangja búgott a zsombékból; a
  fiait szoptató farkas vonított néha a berekben, s a mocsár fülemüléje, a
  nádiveréb patvarkodott rikongatásaival az éjszakában. A nádas még nem
  nőtt ki magasra, tavaszi idő volt, a tukorcza (a friss nádhajtás) még
  most hegyesedett ki, a télen levágott nád nagy kúpokba rakva ágaskodott
  a dombos hegyeken: egy-egy sánczforma földturáson buslakodott egy félig
  kiégett, félig kizöldült törzsü reves fűzfa.
  A gyepes út folyvást czuppogott a lovak lába alatt, a fű gyökere mind a
  vizet éri. Néhol ingadozik a talaj, s az előre baktató csikóslegény
  figyelmeztette az utána jövő amazont, hogy maradjon hátra: bürü
  következik; így hívják azt a nádgyökérből, zsombékból, szederinda
  szövevényből századon át összetömörült pallót, mely mintha ruggyantából
  volna, lobbálódik a rajtajáró teher alatt; alatta mély mocsárvíz,
  fölötte zöld moha, mellette fehérlő lófejek, ökörkoponyák, állatok
  maradványai, a mik valamikor ott vesztek a dágványban.
  – Nem kell semmit félni! dörmög hátrafordulva a csikós.
  Nem is fél ez az asszony semmitől sem; még tőled sem fiacskám!
  A gönczölszekere már egészen fölfelé fordult a saroglyajával, a fiastyuk
  magasan járt az égbolton, a mocsárvilág ébredezni kezdett, közel volt a
  hajnal. Vadkacsa hápogott, kócsag sikoltozott, daru, gém durrogott a
  sáserdő mélyén, a hold körül szivárványos udvar szérüje ivellett,
  kisértetes világot terjengetve az emberlaktalan világ fölött. Egyszerre
  csak egy széles viztükör állta el az utat.
  – Itten van a Kraszna! mondá a vezető legény, megfordítva a lovát a
  rekettyés parton, melyen túl a nymphæa széles bőrleveleivel s az
  urticularia apró sárga virágaival bekerített víztükör kezdődött.
  Az innenső parton volt egy hátahoporjás halom, azon épült egy nádkunyhó,
  befuttatva földi tökkel és alkekengivel; körülötte nyiltak a nadálytők
  és gólyahirek, egymásra hullatva rózsaszin és aranysárga
  tavaszvirágaikat. A kunyhó háta mögötti lapályon egy csoport tüneményes
  láng tánczolt; lidérczfény, bolygótűz: a mocsárvilág rejtélyes meteorja.
  Az egész partmentét a tavaszi nyárbokor, vadánis és gyökönke friss
  hajtásai lepik, éjszaka kipárolgásukkal valami édesen kábító illatot
  terjesztve szét a légben.
  – Itt meg kell pihennünk. Mondá a csikós Juliannának.
  – Miért? Ki van elfáradva? kérdé Julianna.
  – Előttünk a Kraszna.
  – No hát legyen mentül előbb a hátunk mögött.
  – Nehéz ám éjszaka a gázlót eltalálnunk.
  – Ha el nem tálaljuk, majd keresztül usztatunk rajta.
  A csikós szemei úgy villogtak, jobban, mint a lidércztűz, jobban, mint a
  «pásztorcsillag»: odaléptetett Julianna mellé.
  – Mondok, hogy szép asszony! Szeretném én az én díjamat előre: azt a
  kilencz aranyat, de fölváltva: egyszerre, kilencz tüzes csókra
  fölváltva!
  Julianna csendesen, nyugodtan húzta elő a nyeregkápából azt az egyik
  pisztolyt s odairányozva a legény villogó szemének, azt mondá neki nagy
  szeliden:
  – Kapsz, fiacskám, csókot; de tüzeset pedig, ebben a nyomban, hogy soha
  se kivánsz többet, ha még egyszer hátra mered fordítani a pofádat
  hozzám. Most fordulj és vezess!
  – Az ördög látott ilyen asszonyt! dörmögé a csikós. Azt gondoltam, hogy
  fenékig tejfel.
  Azzal meggondolta magát, az arany még is jobb, mint az ólom. Boszujában
  elővette a pipáját, kicsiholt, rágyujtott.
  – No hát tessék utánam sétálni.
  S csak azért is a legmélyebb viznek vezette az utitársnéját.
  Az nem törődött azzal, hogy a lónak szügyéig ér a hullám, csak a
  pisztolyokat őrizte a felázástól.
  Mikor a szétterült lomha Kraszna vizén keresztül gázoltak, már virradni
  kezdett. A mocsárvilág egyszerre fölzendült. Mikor a sík rónán
  szétlövelt a fellegbontó napsugár, a madárkiáltástól, békabrekegéstől
  még a szatmári harangszót sem lehetett hallani.
  A mocsár véget ért; Szatmárnémeti tornyai ott meredtek már a keleti
  láthatáron.
  Julianna nagyot sóhajtott a derült égre, czélnál volt már.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Andernach lovagot is felkölté mély álmából a nagy ludgágogás.
  – Hu, mi a menykő! kiálta, kikeczmelegve a sok tarka dunna, vánkos
  közül. Én ugyan elalvám.
  S kezdte homályosan tájékozni magát, hogy mint került ide, s mik
  történtek vele tegnap óta.
  Legelső dolga volt az uti táskáját megvizsgálni, nem hiányzik-e belőle
  valami? Nagy megnyugvására mindent rendben talált: az öt pecsétes levél
  ott volt sértetlenül.
  – Héj korcsmáros gazda!
  – Mi baj, kurér uram?
  – Miért nem költött fel hamarább az úr?
  – Költöttem; de ha nem ébredt.
  – Átkozott máslása! Hogy elaludtam tőle!
  – Máslás! Nyiri máslás? tisztelem a torkának a garatját, ha a
  karczosunkat is máslásként öntögette fel rá.
  – Hát van-e már ló a számomra?
  – Hogy ne volna? Éjfél óta itt áll a sövényhez kötve.
  – Akkor csak siessünk!
  Andernach lovag hirtelen összeszedte az uti holmiját s sietett ki a kis
  ajtóba, a hol a lóval várt reá a gazda.
  – No hát frissen a kantárt, meg a nyerget.
  – Miféle kantárt, miféle nyerget?
  – Hát a magamét, a mit ide hoztam.
  – Hol van hát?
  – Oda tettem le a tornáczba.
  – A tornáczba? akkor azt a kantárt, nyerget úgy hivják már, hogy
  «szervusz neked!» Régen lába kelt már annak! Máskor, ha az úr az ecsedi
  láp szélén reggel is akar még beszélni a nyergével, tegye a feje alá
  este, úgy aludjék rajta. Ellopunk itt mindent, a mi le nincs szegezve.
  – Jól van! Köszönöm a tanácsot, majd máskor úgy teszek; hanem már most
  teremtsen kend nekem frissen más szerszámot.
  – Elébb gondolkoznom kell, hogy hol vegyem? A kuruczok mind elvitték a
  háboruba.
  – No hiszen majd visszaadják nem sokára!
  A csapláros kerített aztán a lovag számára valahonnan a padlásról valami
  pókhálós szerszámot, a mi aligha a tatárfutásból nem maradt hátra: a
  nyeregnek két nagy bolond szarva volt előlhátul, a kengyelvasat meg
  valami fapapucs pótolta.
  De azért még a lovag tartozott köszönettel, hogy ötven aranyért ráadásba
  még lószerszámot is kapott.
  Nem bánta már, akármilyen volt a paripa és a készség, csakhogy egyszer
  megindulhatott alatta.
  A soha embert nem hordozott csikó ugyan kipróbálta eleinte a lovasát, ha
  nem dobhatná e le a hátáról, karikába forgott vele, hanem azután, mikor
  látta, hogy emberére akadt, csak kötélnek állt, lesunyta a két fülét s
  ment, a merre hajtották. Egy darabig a kocsmáros maga is segített a
  lovagnak elindulni, egy hosszú fűzfaruddal hátul biztatva a kanit.
  A kani külömben nem volt rossz ló; ha bele melegedett, úgy vitte a
  lovasát, mint a táltos; s tudta már, hogy ott legjobb a járás, a hol
  legnagyobb a sár.
  Délfelé Andernach lovag utólérte a vármegye gátján az ekhós szekeret.
  A sárból készült töltés fenékig volt ázva; a bivalyosoknak minden száz
  lépésnyire státiót kellett tartani s bicsakkal lefaragni a kerekekről a
  sarat, a mi minden küllőt egymáshoz tapasztott. Akkor aztán hozzáfogtak
  újra a bivalyok mozgásba hozatalához. Ostor nem használt ott semmit,
  csak a vasvilla.
  Még akkor épen csak a Kraszna hidjánál voltak. Az épen fele útja lehet
  Szatmár-Németinek.
  Andernach lovag tehát mégis csak diadalmaskodott a bécsi
  versenyfuttatóján: egy egész lóhosszával, meg a maga hosszával.
  Mikor az ekhós szekér előtt elment, kiváncsian bekukkantott az ernyő
  alá. Látta, hogy egy asszonyság ül oda bent. Ez az a bizonyos. Az arczát
  nem láthatta; mert le volt fátyolozva.
  – Karsamadiner, madám! kiáltott oda neki gúnyos udvariassággal.
  Szerencsés utat kivánok.
  Meg is verte nyomban az Isten, mert a mint a kocsit kikerülte, úgy
  belesüppedt a lova a sárba, hogy nem tudott belőle kivergődni; utoljára
  is le kellett szállnia a hátáról s úgy vontatni ki a kantárjánál fogva;
  a bivalyosok segítettek neki ruddal kiemelni a kanit.
  De hát azért mégis csak ő ért be hamarább Szatmár-Németibe, mint az
  ekhós szekér.
  Szatmár-Németi akkoriban még kerített vár volt, híres a sokáig kiállt
  ostromáról Rákóczy ellenében; azután is nagy hadszálló hely, püspöki
  város, s mind a mellett két kálvinista templom fenntartója. Andernach
  lovag már a város kapujában őrtálló tisztnek elmondá, hogy kinek a
  küldötte, s hogy haladéktalanul a nádorhoz vezessék.
  Pálffy a Károlyi kastélyban volt szállva, fényes kiséretével együtt.
  Andernach lovag azon módon sárosan, mosdatlanul bevezetteté magát a
  magyar főurak és diplomaták legfinomabbikához, a ki őt elfogadó termében
  várta.
  A nádornál császári tisztek és kurucz főtisztek vegyest voltak jelen;
  egy pár asszonyság is volt látható, hátrább huzódva, a kik valószinűleg
  valamelyik főúrhoz tartoztak, bécsi divat szerint öltözve.
  Andernach lovag, minden gavallérsága mellett sem törődött most az
  asszonyok szemügyelésével, hanem egyenesen a nádorhoz sietett, s a
  magával hozott ötpecsétes levelet kivette a tarsolyából.
  «Illustrissime Domine, Comes Palatine! Kanczellár ő excellentiája
  megbizásából van szerencsém ezen stafétát átszolgáltatni. Andernach
  lovag a nevem.»
  A nádor átvette a levelet, ollót kért az asztaláról, azzal felmetszette
  a pecséteket s kivette a levél tartalmát.
  Minden ember feszülten leste a nádor arczán a hatást. Mit fog megtudni?
  Csak Andernach volt bizonyos a maga dolgáról. Ő tudta, mit adott át a
  nádornak. A visszahivatásáról szóló decretumot: a császár halálának
  rémhirét. Ez lesujtó hatásu lesz.
  És Pálffy nádor, a mint kibontotta az összehajtott papirost, először
  elámult, szeme szája nyitva maradt, aztán meg elkezdett hahotával
  kaczagni.
  Szegény főúr! mondá magában Andernach lovag, a nagy csapás elvette az
  eszét: megtébolyodott!
  Hanem aztán a többi urak is, a kik a nádor háta mögött álltak, s
  beleláthattak a széttárt ív papirosba, szintén mind elkezdtek ki
  csendesen, ki hangosan nevetni; a szerényebbek a markukba fojtották a
  kiprüsszenő jó kedvet.
  Andernach lovag csak bámult, mint egy álomjáró.
  – Hát mit jelentsen ez, lovag úr? kérdé a nádor a szétbontott ivet a
  tartalmas oldalával a sürgönyhozó felé fordítva.
  Az a decretum – Pintye Gregornak az arczképe volt, a hozzáirt versekkel
  együtt, a hogy az a domahidai csárda ajtajára fel volt valaha szegezve.
  Andernach lovagnak az ajkait ez önkénytelen visszatérő szavak hagyták el
  e látványra:
  – Du ver – fluchter – Kerl!
  
  
  XXX. FEJEZET. A HAJPOROS HÖLGY. A KASZÁLT REND A MAJTHÉNYI PUSZTÁN.
  Andernach lovag Illésházy magyarországi korlátnoknak a legbizalmasabb
  embere volt, tehát nemcsak azt tudta jól, hogy mit tartalmaz az általa
  nagy sietséggel küldött levél, hanem arról is értesülve volt, hogy ennek
  minő fordulatot kell okozni a két ország történetében? A háborut
  folytatni fogják, a mi most már nem végződhetik másként, mint a kuruczok
  teljes leveretésével. Az egész kurucz hadsereg nem tesz már többet
  tizenhárom ezer lovasnál, a gyalogság a várakba bezárva, vagy
  capitulatio alatt, a maradványnyal könnyű lesz elbánni. S akkor aztán
  prédára esik mindene a legyőzöttnek: («væ victis!») ingóbingója, még a
  hazája is. A hívek meglépesednek!
  Nagyon szépen ki volt ez a terv főzve.
  Magának Andernach lovagnak is kilátása volt bizonyosan valami bitang
  dominiumocskára, vagy talán egy egész mezővárosra, olyanformára, mint
  Hódmezővásárhely, vagy Szarvas, vagy legalább is egy olyan falura, mint
  Békés-Csaba (akkor még falu volt tízezer lakossal).
  És mindezeket a szép légvárakat, légkastélyokat, légfalvakat ellopta a
  «du verfluchter» Pintye Gregor.
  Életében sokat rabolt ez a hirhedett haramia vezér, de még akkora
  zsákmánylást nem követett el, mint most. Aztán ezuttal is úgy tett, mint
  hajdanában, hogy mikor egy kereskedő karavánt kifosztott, az elrablott
  posztót kiosztotta a szegény parasztok között, rőf hiányában egyik fától
  a másikig mérve a sing hosszát.
  Andernach lovag sorba bámult a nevető arczokon. No, ilyen nyiltnak nem
  képzelte ezt a társaságot, minden embernek beláthatott a szájába, úgy
  kaczagtak körülötte. Talán nem kaczagnának, ha megmondaná nekik, hogy a
  mi abban a levélborítékban volt, az a császár halálhire! De hátha épen
  ezért kaczagnak, mert tudják már és fel vannak rá szabadítva, hogy még
  se tudják? Itt a talány!
  Nem előzhette-e őt meg mégis valaki? Az a bivalyos szekéren hátrahagyott
  hölgy csakugyan egy személy-e azzal, a ki Bécstől Domahidáig ő vele
  versenyt futtatott?
  Egyszerre megakadt a szeme egy arczon a társaságban, melyre nem ragadt
  el a nevetés.
  Több hölgy is volt jelen a teremben (a nádor kiséretéhez tartozó főurak
  nejei talán, vagy olyan hölgyek, a kiket a nádor közbenjárásra használt
  föl a királypártiak s a kuruczok között?) nemzeti viseletben, vagy divat
  szerint öltözve. Azok között volt egy magas, karcsú alak, széles
  abroncs-szoknyában, bouffantsokkal, szalüppel, toronymagas frizurával, a
  haja fehérre beporozva, az arcza etiquetteszabály szerint kifestve, s a
  szokásos szépséglegyecskékkel ellátva, szemöldei és szempillái feketék
  (lehet, hogy chinai tustól azok), könyökig meztelen karjai a reczés
  keztyűn keresztül villogó alabastromfehérek, s kezének ujjai, miket a
  félkeztyű fedetlen hágy, azzal az előkelő finomsággal birnak, a mi ritka
  adomány; szép arcz, termet mindennapi jelenet, de egy szép kéz tünemény.
  S ez az egy nő nem nevet Andernach lovag tréfás helyzetén. Mikor a
  Pintye Gregor képmása kézről-kézre jár, ő is átveszi azt azokkal a
  visszahajló végű, rózsaszinbe játszó ujjaival, s azt kérdi a mellette
  álló dámától hideg ábrázattal:
  – Qu’est que cela? C’est drole!
  – Pokolra szekerezzek, dörmögé Andernach lovag, ha ez a hölgy nekem a
  mult este paprikás csirkét nem készített. Ezek a rózsaszinű, hátrahajló
  ujjak! Nagyon megnéztem őket, mikor a galuskát szakgatta a főzőkanállal.
  A márványarczú hölgy azonban őt figyelmére sem méltatta; úgy látszik,
  neki volt valami komoly oka, hogy részt ne vegyen az általános
  derültségben. Instans nő volt! Kiderült abból, hogy a mint a kaczajvihar
  egy kissé lecsillapodott, elegáns lengéssel odalebbent a nádor elé, szép
  kiejtésű francziasággal ajánlva még egyszer az ügyét ő magassága
  kegyelmébe.
  A nádor kezet nyujtott a folyamodó hölgynek s igen meleg hangon
  biztosítá őt kérelmének teljesítése felől. Számolhat a leghatározottabb
  pártfogására. És azután egész a terem ajtajáig kisérte őt s méltóságos
  asszonynak czímezte.
  – Azért mégis ketten együtt törtük mi el tegnap a paprikás csirkének a
  sarkantyuját, gondolá Andernach lovag. Furfangos tréfa biz ez, mondá
  aztán a nádorhoz fordulva. Bizonyosan tudom, hogy hol tették meg rajtam
  ezt az elcsempészését a hozott levélnek, engedjen magasságod pár napi
  haladékot nekem, hogy utána járhassak s az elcserélt iratot
  visszakeríthessem.
  A nádor egész jóakaratú komolysággal biztosítá a lovagot, hogy
  türelmesen fogja várni az elveszett levél előtüntetését.
  Andernach lovag sietett bucsút venni. Künn a várakozó teremben
  megkérdezte a nádor kamarásától, hogy ki volt az a szép hölgy, a ki épen
  most eltávozott.