A középkor főbb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig - 6

Anskart ajánlotta, mint ki Krisztusért mindent kész tűrni; s ő, a
palotába hivatva, szívesen is vállalkozott. Eléggé csodálkoztak társai,
hogy hazáját, rokonait és szerető paptársait elhagyva, kész idegen
népek, vad emberek közé menni. Mások szidták, gáncsolták ezért s le
akarták beszélni. Anskar elszomorodva vonúlt vissza a közelfekvő
szőlőhegyre, hogy imádkozva s elmélkedve készüljön feladatára. Egyik
társa, Autbert, végre megszánta és fölkereste őt s kijelentette, hogy
vele akar menni; pedig előkelő családból származott. Az apát megadta az
engedélyt, a császár pedig a szükséges fölszereléseket. Más kisérőt nem
kaphatva, csak ők ketten követték Haraldot, ki a maga durvaságában nem
tudta, hogyan kell bánnia Isten szolgáival. Hadebold kölni püspök
azonban szép hajóval ajándékozta meg őket s ez annyira megtetszett
Haraldnak, hogy ő is ezen a hajón kivánt utazni; a mi nagyon jó volt
arra, hogy összebarátkozzanak. Így jutottak el Dániába, hol azután
mindenkit az élet útjára akartak téríteni. Tizenkét tanulóból álló
iskolát alapítottak, hogy magoknak szolgákat és segítőket neveljenek.
Két év mulva azonban Autbert nagyon megbetegedvén, haza vitték Corveybe,
hol (829-ben vagy 830-ban) húsvétkor meghalt.
Időközben a sueonok (svédek) is térítőket kértek a császártól, ki a
gyorsan magához hivatott Anskart bízta meg annak személyesen való
megtudásával, valóban hajlandók-e a svédek a megkeresztelkedésre. Anskar
annál örömestebb engedelmeskedett, mert egy látományában már Corveyben
megigérte neki Isten, hogy bűneit megbocsátja, ha a pogányoknak az ő
igéjét hirdeti. Az apát Witmar férfiapáczát (vagyis korosabb és
tekintélyesebb szerzetest) rendelte melléje társúl. Útközben sok
mindenféle baj érte őket. Kétszer is kalózok támadtak rájok s másodszor
mindenökből, még 40 könyvükből s a császárnak a svédekhez küldött
ajándékaiból is kirabolva, kitették a szárazföldre, hogy gyalog
folytassák útjokat. Végre megérkeztek a tenger mellett (helyesebben a
Mälar-tó egy szigetén) fekvő Byrca (Biörkő) városába, hol Bern (Biörn)
király őket szívesen látta s megengedte, hogy az evangéliumot hirdessék.
Különösen örültek jöttöknek a keresztyén foglyok, kik most újra
áldozhattak. A svédek is önként ajánlkoztak a megkeresztelkedésre; első
sorban a hely elüljárója s a király kedvelt tanácsosa, Herigár, ki svéd
földön azután az első templomot építtette.
Másfél esztendő mulva hazament a két férfiú, magával vivén a királynak
azon ország szokásaihoz képest sajátkezűleg rótt írását. Az örvendező
császár elhatározta, hogy az Elbén túl most az Éjszak számára már
csakugyan felállítja azt az érsekséget, a mire atyja, Nagy Károly is
gondolt. Ezt egy zsinaton a papság helyeselvén, Lajos Hammaburgban
valóban püspökséget alapított s ennek élére Anskart nevezte ki, kit
Drogo metzi érsek az országgyűlésre összejött főpapok segítségével
azonnal fölszentelt (831 karácsonyán. De a császári oklevél Aachenben
csak 834 május 15-én kelt). Intézkedéseinek megerősítése végett a
császár Anskart két püspökkel és egy gróffal Rómába küldte, hol Nagy
Gergely pápa palliumot adott Anskarnak, a svédek, dánok, szlávok s más
éjszaki népek pápai követévé tette Ebo rheimsi érsekkel együtt, ki ezt a
küldetést még korábban kapta és sz. Péter apostol sirjánál teljes
hatalommal ruházta fel az evangélium hirdetésére. Ebo azután Anskar
kivánságára s a császár jóváhagyásával rokonát, Gauzbertet küldte
püspöknek Svédországba, ki Welanaoban (Welna, most Münsterdorf) a
királytól szívesen fogadtatva, templomot építtetett s nyiltan hirdetni
kezdte az evangéliumot.
Anskar viszont a maga püspökségében s különösen a dánok közt
buzgólkodott; összevásárolta a dánok és szlávok gyermekeinek egy részét
s kiváltott sok rabszolgát, hogy belőlük papokat és tanítókat neveljen.
Egyszer azonban Bernát gróf távollétében hirtelen kalózok rontottak
Hammaburg városára s Anskar csak alig futhatott el a szent ereklyékkel.
A lakosok is elbujdostak. 24 órai rablás és gyujtogatás után azonban –
melynek a püspöktől épített csodálatos szép templom és kolostor is
áldozatúl esett – a kalózok elvonultak s a visszatérő népet s önmagát
Anskar Jób szavaival (I. 21.) vígasztalhatta: «Az Úr adta, az Úr
elvette; a mint Istennek tetszett, úgy történt; legyen áldott az Úr
neve!» Majd az a hír búsította, hogy a feldühödött svédek is kikergették
Gauzbert püspököt az országból, a miért különben az Isten megbüntette
őket. Hét évig maradt akkor pap nélkül a svédek földje. Ekkor Ardgar
remetét küldte oda Anskar, hogy veszendőbe menni ne hagyja az Úrnak
megkezdett művét. Herigár, a byrcai előljáró, ki e hét év alatt
bátorította a kereszténységökben megmaradtakat, szívesen fogadta őt.
Főkép az ő érdeme, hogy a svédek, kiket bálványaik hiábavalóságáról a
példák egész özönével igyekezett meggyőzni, ismét mindjobban hittek az
igaz Istenben. Herigár halála után azonban Ardgar is odahagyta
Svédországot, mely tehát újból pap nélkül maradt. Időközben meghalt
Lajos császár is, mire fia, Károly király, kinek az ország ezen része
jutott (Rimbert szülővárosát, a nyugati Flandriában Brügge és Ypern közt
fekvő) Turcholt érseki helyet az egyháztól elvette, s azt a világi
Reginárnak adta. Lajos király azonban ezért azzal kárpótolta Anskart s
az egyházat, hogy a különben is pásztor nélkül való brémai egyházat, – a
püspökök zsinatának megkérdezése után – egyesítette a hammaburgi
érsekséggel, melynek területén úgyis csak négy keresztelő templom volt
(vagyis olyan templom, hol csupán húsvétkor és pünkösdkor kereszteltek).
E határozatot azonban megtámadta Gunthár kölni érsek, kinek
egyházmegyéjéhez tartozott idáig Bréma; a király Salamon konstantzi
püspököt küldte Rómába az ügy elintézésére s Miklós pápa Brémát
csakugyan bekebelezte Hamburgba, melyet egyúttal érseki rangra emelt.
Ansgar, a mint megkapta Brémát, azonnal ismét szorosabb összeköttetésbe
kivánt jutni Horichhal, a dánok királyával, ki meg is engedte neki, hogy
Sliaswichban (Schleswig városában) templomot építtessen; sőt abban is
segítni igérte, hogy átkeljen a pap nélkül maradt Svédországba.
Ansgarnak ugyan azt felelte Grauzbert, vagyis Simon, Svédország volt
püspöke, hogy egyszer elűzetvén, ő nem mer visszatérni, de nem is
használna ottan, mert megjelenésével csak felköltené a régi
ellenszenvet. Jobb volna, ha ezt a küldetést az venné át, a ki először
is vállalkozott reá, mely esetben unokaöcscsét vele adná svéd papnak.
Lajos király helybenhagyta ezt a tervet, Anskart pedig egykori apátja,
Adalhard, álmában bátorította ez útra, kijelentvén, hogy annak a
szigetvilágnak, a világ éjszaki végének, ő fogja elvinni az üdvösséget.
Horich dán király most már a maga követe és ajánló levele kiséretében
útnak indította Anskart Olef svéd királyhoz, kihez húsz napi hajózás
után érkezett Byrcába. Ott azonban a legnagyobb bódulást találta, mert
egy byrcai ember elhiresztelte a városban, hogy ő résztvett azon vidék
isteneinek egy gyűlésén s onnan azt az izenetet hozta, hogy az istenek
nagyon haragusznak, a miért helyettök idegen istent kivánnak befogadni.
Hanem ha azt akarják, hogy több istenök legyen, készek magok közé venni
egykori királyukat, Erichet s tiszteljék ezentúl őt is istenök gyanánt.
A svédek Erichnek csakugyan templomot építettek s áldozatokat mutattak
be neki. Anskart régi svéd barátai hiába ijesztgették; szállására hítta
a királyt, s a hogy tőle telt, megvendégelte, megajándékozta, Olef pedig
megigérte, hogy gyűlést hí egybe, s ott ügyét ajánlani fogja a népnek,
melynek határozatától függ azután a többi. Anskar imádkozott, bőjtölt s
a gyűlés napján égi sugallattól bátorítva, hogy föllépésének eredménye
lesz, a király kívánságához képest elküldte egyik papját a népgyűlésre,
mely egy öreg ember felszólalása után egyhangúlag meg is engedte a
papoknak az evangélium hirdetését és vallásuk szabad gyakorlatát.
Ugyanilyen határozatot hozott az ország másik részének népgyűlése is és
így Anskar megkezdhette működését. A király megengedte, hogy templomokat
építtessen s a vallást gyakorolja. Anskar a királynak Gauzbert
unokaöcscsét, Erimbertet ajánlotta az ország papjául, ő maga pedig
hazatért.
Kevéssel utóbb a svédek kisérletet tettek, hogy visszahódítsák a
kóriakat (kurlandiakat), kik igájukat lerázták s kiket egy esztendővel
azelőtt a dánok akartak alattvalóikká tenni. Seeburg (Düna-melléki
várnak) elfoglalása után elhagyták hajóikat s öt napig gyalogoltak
Apulia (Appule) alá, melyet azonban 15,000 kóri oly hősiesen védett,
hogy ők – hajóiktól öt napi távolságban – többé menekülni sem reméltek.
Mikor megkérdezett isteneik sem akartak segítni rajtok, egy kereskedő
tanácsára a keresztyének Istenéhez fordultak s koczkát vetve, nagy
örömmel értesültek róla, hogy Krisztus valóban velök lesz. Most már
győzhetetleneknek hitték magokat. Az ostrom előtt azonban a kóriak
szövetséget, gazdag ajándékokat, kezeseket és hűséget ajánlottak. Az
ifjak zajongásával szemben a mérsékeltebbek el is fogadták a békét s
azután magasztalni kezdték az övéiknél hatalmasabb keresztyén Istent.
Kedveskedni akarván neki, keresztyén kereskedők tanácsára megfogadták,
hogy ha hazatérnek, egy heti pihenés után egy álló hétig nem esznek húst
s negyven napi szünet múlva újabb negyven napon át bőjtölnek. Nemcsak
ezt a fogadásukat tartották meg, hanem a szegényeknek alamizsnát is
kezdtek osztogatni. Így Erimbert mind bátrabban hirdethette Isten igéjét
a nélkűl, hogy ettől fogva ebben valaki gátolta volna. Ellenben a
kalózok ellen elesett Horich királynak s nagyjainak halála után a dánok
az ifjabb Horich király idejében, körülbelül oly körülmények közt, mint
nálunk I. Endre trónraléptekor, lerontották a sliaswichi templomot s
üldözni kezdték a keresztyéneket, hogy a haragvó pogány isteneket
megengeszteljék. Mikor azonban a pogány párt fejét, Hori grófot, az
ifjabb Horich király elűzte Sliaswichből, a búsongó Anskarhoz saját
jószántából követeket küldött, biztosítván őt, hogy papjait újból
befogadja s kész a Krisztus kegyelmét ép úgy megérdemelni, mint az
idősebb Horich. Anskar a király rokonával, Burghard gróffal személyesen
hozzá utazván, az eddigieknél még nagyobb eredményeket nyert; egyebek
közt harangot is tarthatott a toronyban, holott idáig ezt ki nem
állhatták a pogányok Sliaswichon kívül Ripán (a jütlandi Ribén) is
építtetheetett templomot.
Ezalatt Svédországban Erimbertet az Ebo érsektől odaküldött Ansfrid, ez
a született dán váltotta fel, ki azonban három vagy több esztendő múlva
Gauzbert halálának hírére szintén visszatért, a helyébe kijelölt
Ragembertet pedig dán rablók mindenéből kifosztották, mire csakhamar meg
is halt. Ekkor Anskar a születésére nézve szintén dán Rimbertet (de nem
az ő élete leíróját) küldte Svédországba, hol a király s nép szívesen
látta. Anskart mindezen missionariusi munkásságában tanácscsal és tettel
gyámolította Ebo rheimsi érsek, kinél csak maga Anskar lelkesedhetett
jobban Éjszak megtérítéseért.
A mellett Anskar valóságos aszkéta volt, ki élete mintaképéül sz.
Mártont választotta abban is, hogy Isten igéjét hirdesse a népnek. Egész
életét szomorúságban s könnyek közt kívánta tölteni. Mindig arra kérte
Istent, adja meg neki, a mint élete vége felé meg is adta azt a kegyet,
hogy mindig sirhasson, a mikor csak akar. A mellett a szentírásból
egybeállította mindazokat a helyeket, melyeket alkalmasaknak talált
szíve gyötrésére s ezeket zsoltárokba és imákba foglalva, a maga
fűszerszámainak (Pigmenta) nevezte. Zsoltár-éneklés közben kézimunkával,
különösen hálószövéssel foglalkozott. Úgy osztotta be a dolgot, hogy
akkor is külön meghatározott zsoltárt énekeljen, mikor este lefekvéskor
lehúzza a csizmáit; míg reggel csizmahúzás és mosakodás közben a
litániát dúdolta. Délelőtt 3–4 misét hallgatott végig s ő maga
ministrált, míg végre meghatározott időben maga is misézett. Brémában
kórházat alapított a szegényeknek, s minden jövedelmét köztük osztotta
szét. Könyörület és szeretet töltötte be szívét. Egyszer kíváltotta egy
özvegynek fiát a svédországi rabságból; az a jelenet, midőn az anya
hangos sirásra fakadt fia hazaérkeztére, annyira meghatotta, hogy ő is
épen olyan hangosan kezdett sirni s azonnal visszaadta a fiú
szabadságát, hogy özvegy anyjával együtt térjen haza.
Az isteni kinyilatkoztatás életének minden nevezetesebb fordulatát
megmondta neki álmában vagy elragadtatásában és Isten megbüntette
mindazokat, kik parancsainak nyakasan ellenszegültek; így pl. a püspöki
megyéjébe tartozott nordalbingiakat, kik a szomszédban lakó pogányoktól
hozzájok szökött rabokat ismét bilincsekbe verték, szolgáikká tették,
vagy eladták. Anskar fölkereste a bűnösöket, szabadon bocsáttatta a
rabokat s a vétkeseket azzal büntette kapzsiságukért, hogy megfosztotta
őket a tanuskodás vagy eskü által való védekezés jogától, hanem
egyenesen istenitélet alá vetette ügyöket. Sok beteget gyógyított
imádkozással és a szentelt olajjal. De nem akarta, hogy sikereit
csodaszámba vegyék. «Ha az én uram – szólt – arra méltatna engem, hogy
csoda essék velem, arra kérem, engedje megtörténni azt az egy csodát,
hogy az ő kegyelmével jó ember váljék belőlem.»
Egyébiránt egész zaklatott életében csaknem folyvást betegeskedett.
Életének 64-ik s püspökségének 34-ik évében különösen nagy beteg lett,
mert négy hónapon át kínozta a vérhas. Tudta, hogy meg fog halni; de a
templomban, miseközben, megnyugtatta az a mennyei szózat, hogy Isten
megbocsátja minden vétkét. Mindent elkövetett, hogy püspökségét teljes
rendben hagyja hátra s egyebek közt a császár minden püspöke számára
leíratta az apostoli széktől érseksége számára kiadott
szabadalom-levelet. Az volt a vágya, hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony
napján haljon meg. E napra vendégségbe hítta a papokat és szegényeket,
saját viaszkjából három nagy gyertyát gyujtatott meg szűz Mária, sz.
Péter és Keresztelő sz. János oltárai előtt, s bár csupán csont és bőr
volt már az egész teste, résztvett valamennyi misében, meghallgatta a
prédikácziót és csak azután evett és ivott valamit, hogy ismét egyenként
és összesen kitartásra, az úr szolgálatára s különösen a pogányok
megtérítésére intse papjait. Még az éjjel is egyre adta az intelmeket,
miközben a papok litániákat és halotti zsoltárokat énekeltek. De Isten
dicséretét is elénekeltette és elmondatta velök sz. Athanáz hitvallását.
Reggel majd minden pap misézett érte. Azután meggyónt, megáldozott s
mikor akadozó lélekzete miatt maga már nem mondhatta, más pappal
(Rimberttel) mondatta ismételten: «Uram, a te kezeidbe ajánlom
lelkemet!» Azután szemeit égre fordítva, kilehelte lelkét (865 febr.
3.). Mindenkitől gyászolva így halt meg Anskar, ki valamennyi szentet
mintaképül vévén, ezeknek szelleme sugárzott ki belőle. Világéletében jó
harczot folytatott s ha békében halt is meg, méltán fogadhatta Krisztus
vértanújának pálmáját. Ezt bizonyítja az az apotheosis, melylyel
életrajza végződik.
Rimbertet, kinek ez életrajz megírását tulajdonítják, Anskar mint
ájtatos gyermeket megszeretvén, gondjaiba vette, s pappá akarta
neveltetni. A gyermek, a mint nőtt, a tudományok mívelése mellett
imádkozással s jó cselekedetekkel foglalkozott. A kolostorban
tanulmányait végezvén, Anskar püspök magához hivatta és szeretetével,
bizalmával tüntette ki; sőt a Szentlélek sugallatából azt is közölte
vele, hogy egymástól még a túlvilágon sem lesznek elválasztva. Anskar
tiszttartója szintén jelenést látott álmában, hogy a mennyei harangot
ide lenn Rimbert húzta, mi nagyratermettségét bizonyította. Ő neki
magának is voltak jelenései. Egyszer pl. a rég elhalt Arnulf pap
szelleme arra kérte, szabadítsa meg a tisztító-tűzből azzal, hogy
negyven napig bőjtöl érte. S midőn ezt Rimbert megtette, a megszabadult
pap egy beteges, öreg, ájtatos asszonynak jelent meg, kérvén őt, adja át
köszönetét Rimbertnek, kinek önmegtartóztatása őt most az égbe juttatta.
Egyébiránt Rimbertben kellett egy kis hiúságnak is lennie, mert sz.
Anskarnak abban az életrajzában, melyet saját életírója neki tulajdonít,
magát gyakran emlegeti, mint a szentnek leghűbb tanítványát, de mégis
névtelenül. Az életíró szerint azért hallgatta el nevét, hogy midőn az
események igaz voltát kivánja bizonyítni, ne látszassék kérkedni azzal
az igen nagy bizalommal, melyre a szent méltatta. Még halálos ágyánál is
vele mondatta vezeklőszavait az érsek. Kétségkívül jól, sőt igen jól
ismerte hát ennek életét és szellemét. Róla írt könyve – ha csakugyan ő
írta – mint jellem- és korrajz és mint művelődéstörténelmi tanulmány, a
középkornak valóban egyik legérdekesebb irodalmi jelensége.
A haldokló Anskar, midőn megkérdezték, kit akarna utódául, kijelentette,
hogy senkit sem nevez meg, mert lehet, hogy tévedne s e miatt utóbb őt
okolnák; de megjegyezte, hogy a mi Rimbert érdemeit illeti, inkább
megérdemelte volna az érsekséget, mint ő a káplánságot. Halála előtt
három nappal azonban megjósolta Rimbertnek, hogy utódja lesz. Anskar
temetése napján valóban egyhangúlag őt választották érsekké, mit
Hludewich király megerősítvén, a pápa őt Liudbert mainzi érsek által
kenette föl, még pedig idegen püspökök segítsége mellett, mivel Rimbert
alárendelt püspökeinek számát keveselte. Az új érsek egyenesen
Új-Corbeiába sietett, hogy Anskar halálos ágyánál tett fogadalmához
képest szerzetessé avattassa magát s ezentúl mindig barátcsuhában
járjon.
Mint érsek, folytatni kivánta Anskar áldásos működését s különösen a
szegények gyámolításában s az alamizsnálkodásban követte őt. A mellett
kivonatot készített sz. Gergely könyveiből s mintaszerű intőleveleket
írt, melyek közül a heresii apáczákhoz irottat közli is az életrajz.
Ezenkívül hirdette, papjaival is hirdettette a pogányoknak az Isten
igéjét; pedig fáradságosan kellett hozzájok utaznia és nem egyszer
szenvedett hajótörést. Igen sok pénzt fordított a foglyok kiváltására.
Egyszer Sliaswichban járván, egy fogoly apácza a zsoltárok éneklésével
igyekezett magára vonni figyelmét. A püspök részvétre gerjedt, Istenhez
fohászkodott s az apácza lánczai önmaguktól lepattogtak. De őrei még sem
engedték elfutni az apáczát és csak az érsek hátaslováért akarták
szabadon bocsátni. Rimbert azonnal leszállt lováról, átengedte azt s az
apáczát teljesen szabadon bocsátotta. Mint a keresztyén ősidők szentjei,
máskülönben is több csodával tündöklött.
Mikor már öregedni kezdett, Lajos király saját kérelmére Adalgár
új-corbeiai szerzetest rendelte segítőjéűl, sőt maga óhajtotta, hogy őt
már életében utódává tegye a király, mi meg is történt. Látományai
voltak, mik előre jelentették, hogy egy esztendő mulva meg fog halni.
888-ban május 31-én Brémába utazott, de már másnap rosszul lett s június
11-én ájtatosan elhúnyt. Saját kivánságához képest a templomon kívül
temették el; sírja fölé azonban utóda, Adalgar, kápolnát emeltetett, hol
falámpában égett az örökvilágosság tüze. Egy éjjel ez a falámpa tüzet
fogott s leszakadt az érsek sírján levő terítőre, mely azonban
mindamellett sem gyúladt meg, hogy a falámpa egészen hamuvá lett rajta.
«Ezt – végzi az életrajz – mint senki sem kételkedhetik – hogy
szolgájának érdemeit nyilvánvalókká tegye, maga a Jézus Krisztus
eszközölte, ki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik
most és mindörökön örökké. Amen!»
Az oknyomozó történetírás világító mécsese szintén nem hamvaszthat el
olyan életrajzot, mely az Amen szóval végződik. Jobb, ha csöndesen
pislog a szentek sírja fölött, beérve azzal, hogy valamennyire mégis
eloszlassa a sötétséget s legalább annyi világot adjon, hogy a tárgyak
körvonalait nagyjából fölismerjük.


VIII. Krónikák gyűjteményei.
Rimbert körülbelűl akkor húnyt el, mikor a magyarok megjelentek Európa
közepén. Ez időtől fogva a krónikák mind sűrűbben jegyezgetnek föl a
magyarokat illető adatokat és innen van, hogy történetünk modern
feldolgozóinak révén csupán a magyar történettel foglalkozók előtt is
mind több és több középkori krónikának neve válik ismeretessé.
Befejezésűl czélszerűnek látszik tehát röviden bemutatni mindazon
leginkább kelendő modern gyűjteményeket, melyek a középkor krónikáit és
történetíróit legteljesebben felölelik s melyeknek forgatása nélkül a
középkor szellemébe nem hatolhatunk.[4]
Rendkívül becses gyűjtemény a _Corpus scriptorum_ _historiae
Byzantinae_, melyet Bonnban 1828. Niebuhr indított meg és az 50.
kötettel a porosz tud. akadémia 1898-ban fejezett be olykép, hogy a
görög szöveget latin fordításban is adta. Kár, hogy az írók egymás mellé
válogatásában nem követtek chronologiai rendet. (Az egész mű ára
legegyszerűbb kiadásban 270 márka.) Az ebben képviselt írók: 1. a
myrinai _Agathias_, melléknevén a scholasticus, ki 536–582 közt élt, és
Justinianus uralkodásának 552–9. évéről, Procopius folytatásaképen írt.
Niebuhr a híres jogtudósnak epigrammáit is kinyomatta. 2. _Kantakuzenosz
János_, ki 1382-ben hunyt el, korának 1320–57-ig terjedő történetét 4
könyvben foglalta egybe. Kiadta Schopen Lajos 3 kötetben, 1828–32. – 3.
_Leo diaconus_ XI. századbeli író, Bizáncnak 959–975. évi eseményeit tíz
könyvben nagy részletességgel és sok ítélőképességgel beszélte el.
Hozzájárul Theodosius könyve s Luitprand követsége. – 4. _Nikefórosz
Gregorasz_ konstantinápolyi patriarcha (szül. 1295.) 38 könyvet írt meg
Bizánc múltjából, Schopen azonban 2 kötetben csak az 1204–1331-ről
fönmaradt 24-et adhatta ki. 5. _Konstantinosz Porfürogenitosz_nak,
912–959-ig görög császárnak munkái 3 kötetben teljesek. Az első kettő a
byzánci udvar szertartásairól, az utolsó a themákról s a birodalom
igazgatásáról szól. Ez utóbbinak hazánkat illető töredékeit magyarra
fordítva, Szabó Károly az _Új Magyar Múzeum_ 1851. évi folyamában
közölte. Új, kritikai kiadásáról a M. Tud. Akadémia gondoskodik. 6. A
következő két kötet _Georgiosz Szünkellosz_ és _Nikefórosz_ művét
tartalmazza. 7. _Dexipposz_, _Eünapiosz_, _Petrus Patricius_ és
_Malchosz_ apróbb irataival egyben kapjuk _Priszkosz Rhetor_nak s
_Menander_nek a magyar történetírásban is megbecsült műveit. Amaz Attila
történetének legszavahihetőbb forrása, tulajdonképen elsőrangú
követjelentés; emez szintén becses adalékokat szolgáltat a turkok
történetéhez. 8. _Malala János_ chronographiájánál s 9. a _Chronicon
Paschale_nál hasonlíthatatlanúl fontosabb 10. _Procopius_nak 3 kötetes
munkája, melyről már volt szó. 11. Dukász Mihály unokájának, _Dukász
János_nak 1341–1462-ig terjedő bizánci históriáját Bekker adta ki. 12.
_Theofülaktosz Szümokatta_ Herakliosz császár idejében írta meg 8
könyvből álló s a turkokkal is gyakran foglalkozó művét Maurikiosz
császárról, melylyel, midőn a gyilkos Fókásznak halála után (610.)
felolvasta, hallgatóit sirásra fakasztotta. 13. _Niketász Choniata_, ki
1216-ban hunyt el, fő műve az 1118–1206 közt uralkodott görög
császárokról szóló 21 könyv, melyet Bekker 1835-ben adott ki. 14.
_Georgiosz Pachymeresz_ 1242–1308 közt élt s 13 könyvben (Bekkernél
három kötetben) mondotta el Paleologosz Mihály és Andronikosz élete
körülményeit. 15. _Kinnamosz János_ hat könyvben nyujtotta Komnenosz
János és Mánuel császárnak 1118–76-ig menő uralkodása történetét, melyet
magyar történetírók is gyakran használnak forrásul. Ugyanazon kötetben
találjuk _Nikefórosz Bryenniosz_nak szintén a Komnenok házáról szóló
kommentárjait, a melyeket felesége, Anna Komnena egészített ki, melyből
azonban csak az 1057–81. évekre szorítkozó idő története maradt reánk.
16. _Glykasz Mihály_nak 1118-on végződő évkönyvei, 17. _Merobaudesz_ és
_Koripposz_, 18. _Konsztantinosz Manaszfesz_ verses története, mely
1081-ig, Komnenosz Elek trónraléptéig terjed, _Joel_ chronographiája és
_Georgiosz Akropolita_ évkönyvei, melyekben az Aristoteleshez és
Platóhoz hasonlítgatott tudós a latin császárság eseményeit mint egykorú
(✝ 1282) írta meg, ha részben érdemes művek is, nem oly ismeretesek,
mint 19. _Zosimus_ hat könyve, melyben az V. századnak ez a pogány
történetírója Rómának 410-ig uralkodott császárairól eszesen írt. 20.
_Joannes Lydus_, 21. _Paulus Silentiarius_, a Sophia-templom leírója,
_Georgiosz_ a perzsa és az avar hadjárat vázolója, szent _Nikefórosz_
patriarcha, ki a Maurikiosz halála után történteket jegyezte föl, 22.
Theofanész folytatója, _Joannesz Kameniata_, _Szümeon_ mester és
_Georgiosz Monachosz_ neveinél ösmertebb nálunk 23. _Georgiosz
Kedrénosz_ (Cedrenus), ki a világ teremtésétől kezdve 1057-ig foglalta
egybe a világ történeteit, csaknem szóról-szóra plagizálva a vele
egyidőben, a XI. század vége felé élt Joannesz Szkülitzeszt. 24.
_Georgiosz Phrantzesz_, _Joannesz Kananosz_ és _Joannesz_ _Anagnosztesz_
műveit egy kötetben adta Bekker. 25. _Georgiosz Kodinosz_ az utolsó
bizánci császárok palotanagyja volt; megérte Konstantinápoly elestét s
azután még körülbelűl hét esztendeig élt. Írt a bizánci palota
tisztségeiről s hivatalnokairól, valamint a nagy (orthodox) egyház
tisztviselőiről. 26. _Anna Komnena_ I. Elek császárnak 1083-ban
született s 1148-ban elhunyt leánya, Nikefórosz Bryenniosz történetíró
felesége, tizenöt könyvben írta meg atyja történetét s vele sok igen
érdekes adalékot szolgáltatott a keresztes háborúk multjához is. Első
kötete e vállalatban 1839-ben, a második csak 1878-ban, mint az egésznek
utolsó előtti kötete jelent meg. 27. _Theofanesz_, ki a képháború
rettenetes idejében élt (szül. 784.), mint a képek védője, 817-ben maga
is száműzetésben halt meg, Syncellus krónikájának folytatásaképen elég
zavarosan írta meg chronographiáját, mely 285–813-ig terjed. 28.
_Efrémiosz_ a XIII. században VIII. Mihály császár idejéig (1261.) menő
császárkrónikáját jambusokban írta meg. 29. _Zonarasz János_ 1118-ban
mint nagyon öreg ember halt meg Athosz-félszigetén, hová az udvari élet
zaját megúnva vonult vissza. Itt írta meg _Chronikon_ vagy _Annales_
néven idézgetett 18 könyvét, mely a világ teremtésétől egészen halála
évéig történt főbb eseményeket tárgyalja. Ezt 1841–98-ban Pinder és
Büttner-Wobst kötetben adta ki. Zonarasz művét utóbb a már említett
Niketász Chroniata folytatta. 30. _Leo Grammatikosz_, fökép Greorgiosz
Monachoszt plagizálva, 1013-ban fejezte be 948-ig menő Chronographiáját,
melyhez függelékül járul e könyvben Eüsztathiosz könyve Thessalonika
elfoglalásáról. 31. Az athéni _Laonikosz Chalkokondülasz_
Konstantinápoly bevétele után tíz könyvben írta meg a törökök történetét
(1298–1463.), melyben a magyarokkal való harczokról csak röviden
emlékezik. 31. _Georgiosz Kodinosz_, kiről (a 25. sz. a.) már volt szó,
a konstantinápolyi régiségekről szóló kivonataival újból szerepel. 32.
Egy kötet a konstantinápolyi politikai és patriarchai történeteket
tartalmazza. Végre 33. _Attaliotasz Mihálynak_ 1853 táján fölfedezett
históriája rekeszti be a sort.
Látszik, hogy a sorozat nem teljes és hiányoznak belőle, csupán a minket
igen is közelről érdeklőket véve, Maurikiosz és bölcs Leó császárok
taktikái. Ez utóbbinak az 1745. évi firenzeinél hibátlanabb kiadásáról a
M. T. Akadémia Vári Rezső útján gondoskodott, kétségkívül Salamon
Ferencz ama szavainak hatása alatt, hogy «az egész magyar történet régi
korára 890-től 1000-ig krónikáink távolról sem oly hitelesek, mint Leó
és Konstantin Porphyrogeneta».
Byzánc írói mellett, már a hazai történelem szempontjából is, kiváló
figyelmet érdemelnek a germán krónikások és történetírók.
Összegyűjtésökre az első nagyobb szabású társaságot Stein báró
alapította 1819-ben s a társaság a kiadás vezetését Pertz Henrik
Györgyre bízta, ki e czélból 1821–3-ban levéltári kutatásokat tett
Olaszországban és Ausztriában. 1826-ban jelent meg a _Monumenta
Germaniae historica_ első kötete. A szövegkritika s egyáltalán a
történelmi szempont különösen akkor lépet előtérbe, mikor – 1840-ben –
Waitz György is a munkatársak sorába állott. Pertz 1873-ban lépett
vissza a vezetéstől, kevéssel 1876 okt. 7-én történt halála előtt. A
vezetést most a berlini akadémia vette át, mely középponti igazgatóságot
szervezett s a szerkesztéssel 1875-ben Waitzot, ennek 1886 május 24-ikén
történt halálával pedig 1888-ban Dümmler Ernőt bízta meg. Az első 25
kötet folio, a többi negyedrét alakban jelent meg s öt osztályra van
elkülönítve. 1. _Scriptores_, 29 folio kötetben, melyhez 1877 óta mint
alosztály járultak negyedrét alakban a német krónikák s a középkor
régibb történeti könyvei öt kötetben; továbbá az auctores antiquissimi
hét kötetben s a longobárd és olasz, valamint a merovingi írók három s a
pápák és császárok XI–XII. századbeli viszályáról szóló könyvek egy
kötetben. 2. _Leges_, öt folio kötetben, szintén negyedrét alakú