A középkor főbb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig - 5

uralkodó-társául fogadja fiát, Lajost s megadja neki a császári czímet.
Lajossal különben is együtt növekedett s barátja volt neki, sőt, lehet
mondani, magának a nagy császárnak is. Alig jutott trónra, Lajos császár
meg is hálálta barátságát s már 815 január 11-én megajándékozta őt és
feleségét, Emmát (Immát) az Oden-erdőben levő Michelstadttal, hol
Einhard azután szép bazilikát építtetett.
Ez az Imma azon monda szerint, melyet 1170-ben egy lorschi (laureshami)
barát tartott fenn, a császár leánya és a görög «király» jegyese volt,
mikor beleszeretett Einhardba, atyja udvari főkáplánjába és titkárjába.
Ez sokáig nem merte megvallani szerelmét; egyszer azonban azon szín
alatt, hogy atyjától izenetet visz a leánynak, éjjel ajtajához
lopózkodott, kopogtatott s bejutván, megvallotta szerelmét; s a
királyleány megcsókolta és meghallgatta őt. Mikor Einhard hajnalban haza
akart térni, észrevette, hogy éjjel hó esett s azért nem mert távozni,
mert a férfiúi lábnyomok elárulták volna. Egyideig még ott maradt tehát;
ekkor a szép leány hátára vette őt s közelfekvő lakásába vitte, honnan
ismét visszatért. A császár azonban, ki álmatlanúl töltötte az éjszakát,
tanúja volt ennek a sajátságos jelenetnek. Eleintén bámulat és fájdalom
fogta el, de utóbb erőt vett magán s elhatározta, hogy várni fog.
Einhard, ki tudta, hogy a dolog nem maradhat sokáig titokban, nemsokára
a császár elé lépett s térdenállva kérte elbocsáttatását, mert
szolgálatai nem részesülnek a megérdemlett jutalomban. A császár
megígérte, hogy mielőbb segít a baján s bizonyos napra egybehívta
főbbjeinek tanácsát. Itt előadta, hogy császári méltóságán gyalázat
esett, mert titkára méltatlan viszonyt folytat leányával s ő ezért
mégsem tud haragudni. Elmondta, minek volt szemtanúja. A tanácsosok egy
része valami példátlan büntetéssel akarta sujtani a szerelmeseket,
néhányan azonban arra kérték a császárt, hogy Istentől nyert
bölcseségével ő maga ítéljen ebben a dologban. A császár kijelentette,
hogy ő ebben a szokatlan esetben, melynél megáll az eszök, az isteni
gondviselésben bízik, mely a rosszat is jóra fordíthatja. Nem akarja
tehát büntetni titkárát, hisz ezzel csak leánya gyalázatát növelné.
Méltóbbnak s országa dicsőségével megegyezőbbnek tartja, hogy
megbocsásson ifjuságuknak s őket törvényes házasságban egyesítve, a
megszégyenítő esetre a tisztesség fátyolát borítsa. Itéletét mindenki
örömmel fogadta. Azonnal behítták Einhardot, kit a király jókedvűen
megcsókolt s azután kijelentette, hogy mivel a hozzá érkezett panaszok
szerint szolgálatait idáig nem jutalmazta eléggé, ő pedig nem mondta meg
bizalommal, mi a kivánsága, most a legbecsesebb ajándékkal kivánja őt
kitüntetni. Hatalmába s feleségül adja tehát leányát, hordozóját, a ki
nemrég megmutatta, hogy hajlandó nyakába venni az ő igáját.
Nagy kisérettel hozták be azután a piruló leányt s a császár azonnal
egymásba tette kezeiket, Einhardot pedig javakkal gazdagon
megajándékozta.
Azonban Einhard nem volt sem főkáplán, sem pedig a császár veje. A görög
császár jegyesét Hruotrudnak hítták s Károlynak nem is volt Imma nevű
leánya. De Hruotrud csakugyan máshoz, Rorich grófhoz ment férjhez, a
másik, Bertha pedig Angilberttel kezdett viszonyt, melyet a császár
azután házassággal törvényesített s elismerte két fiát, Harnidot s a
történetíró Nithardot. Mivel Angilbert körülbelül olyan kedvelt embere
volt Károlynak, mint Einhard; tudós, mint ez és utóbb szintén pap, a
monda összezavarta őt Einharddal s ezt tette a regényes és annyiszor
feldolgozott történet hősévé. A lorschi barát előtt már félszázaddal
megírta az éjjeli találkozás történetét Malmesbury Richárd angol
történetíró, csakhogy ő III. Henrik leányát szerepelteti, mint egy pap
szeretőjét.
Az egészből csupán annyi igaz, hogy Imma csakugyan igen előkelő
családból származott s hogy mindvégig szerették egymást. Einhard ugyan
815-ben már fölvette az egyházi rendeket, de azért házasságban élt
Immával, kitől 819 szeptemberében még fiú-utódot remélt. Némelyek
szerint ezután született is egy fiuk, Vussinus, kit leveleiben nem
egyszer nevez Einhard a maga fiának. Ez a név azonban csak szóvirág,
melylyel Einhard egyik legkedvesebb tanítványát akarta kitüntetni.
815 óta mindenesetre papi jellege volt Einhardnak, ki egyszerre több
egyházi méltóságot viselt. 815 junius 5-én nevezik először a Gent
közelében levő Blandigny (Blandinium) apátjának. Egy évvel utóbb már a
Rouen tájékán fekvő Fontenelle, majd 819-ben st. bavoi és mastrichti
apát volt; sőt utóbb ő viselte a szent Chlodowald és a páviai keresztelő
szent János apátsága czímét is.
Mindezek, úgy látszik, valóban csak puszta czímek voltak, s legfeljebb
jövedelmeiket húzta, mert ő maga továbbra is az udvarnál maradt.
Császári barátja 817-ben őt tette az uralkodó-társává fogadott s még
csak 21 éves Lothár fia vezetőjévé. A Lajos második házasságával növelt
politikai bonyodalmak azonban elkedvetlenítették. Az udvar zajánál
sokkal jobban érdekelte immár, hogy Mühlenheimban vagy, a hogy később
nevezték, Seligenstadtban alapított benedekrendi apátsága számára holmi
diplomatiai fondorlatokkal Rómában megkapja szent Marcellinus és Péter
holttestét, majd pedig, hogy sz. Marcellinusnak Soissonba tévedt
testrészeit, a váznak kiegészítésére visszaszerezze. De nem
nélkülözhették egykönnyen a politikában. Nem követte ugyan Lothárt,
mikor ez a wormsi országgyűlés határozatából a pártoskodó Itália
kormányára ment, Judit anyacsászárné aacheni udvarában azonban továbbra
is megmaradt s 830 tavaszán a királyné nevében ő írta azt a szép
levelet, melyben az apja ellen nyiltan fellázadó fiút a szülőknek
tartozó köteles tiszteletre inti. Személyesen kellett volna Compiégnebe
mennie, hogy a lázadó fiúkat az atyjukkal kibékítse; de oly súlyosan
megbetegedett, hogy csakugyan el kellett őt bocsátani seligenstadti
magányába, hol azonban – mint fenmaradt levelei tanusítják – továbbra is
nemcsak érdeklődött a politikai fejlődések iránt, hanem szóval és
tanácscsal maga is beleszólt a dologba s résztvett Lajos és Lothár
összebékéltetésében. Esengve kérte azonban a császárt, ne követelje az
udvarba való visszatérését, hanem engedje meg, hogy apátságában, a
vértanúk sírjánál fölösleges és őt nem érdeklő gondok helyett
imádkozással s Isten igéjének jámboran való olvasgatásával tölthesse
életének hátralevő idejét.
Még ezen évben áradozó szavakban írta meg szent Marcellinus és Péter
vértanúk holttestének átvitele történetét, 835-ben pedig a szent Kereszt
tiszteletéről készített egy iratot; a mellett szorgalmasan levelezett
barátaival s ösmerőseivel. Rendkívül leverte feleségének, Immának,
836-ban történt halála. Lajos császár május végén személyesen fölkereste
Einhardot, gyermekkori barátját, hogy gyászában való részvétéről
biztosítsa. Gyermekeik, némelyek szerint, nem maradtak; s az a Vussinus,
kit leveleiben Einhard a maga fiának nevezget, mint láttuk, csak
keresztfia, vagy kedves tanítványa lett volna. Mindenesetre feltünő,
hogy megújíthatta azt az intézkedését, melyet, feleségével együtt, még
819 szept. 12-én tett, hogy t. i. gyermek nélkül való halála után
Michelstadt a lorschi kolostorra szálljon.
A halál, melyet most már óhajtott is, 840 márcz. 14-ikén következett be,
csak pár héttel uralkodójának s barátjának, Lajos császárnak elhunyta
előtt. Tudós barátja, Hrabanus Maurus, a fuldai szerzetes-iskola
hírneves alapítója, méltán metszethette seligenstadti sírjára:
«Kérlek, ezen templomba belépvén, vedd tudomásúl,
Hogy ki vagyon, ki pihen, nyugszik e helyen alant.
Mert ide, e sírboltba temették azt a nemest, kit
Einhardnak nevezett atyja, midőn született.
Bölcs, okos és igazi életet élt, a beszédhez is értett
S tetteivel soknak vitte előbbre ügyét.
Károly fejdelem ott tartotta az oldala mellett
És biz’ elég munkát, dolgot adott neki ő.
Mert igazán tisztelte ezen két római szentet,
Testöket elkérvén, erre a helyre hozá,
Hogy vígaszt, javulást könyörögjenek és az egeknek
Nagy kegyeit kérjék ránk, kik alant lakozunk.
Megváltó Jézus, te az emberiség ura, üdve,
Add, hogy része legyen boldog, örök nyugalom!»
Nagy Károlyhoz voltaképen évkönyveiben adja meg a bevezetést, sőt ez
évkönyvekben elmondja a nagy császárnak s fiának 829-ig terjedő
történetét is. Igaz, hogy még ma sincs tisztázva az a kérdés, ő-e
valóban az évkönyvek szerzője, sőt Wattenbach legújabban teljesen
tarthatatlannak és feladottnak tartja a szerzőségét hirdető álláspontot;
annyi azonban bizonyos, hogy ezektől az évkönyvektől immár
elválaszthatatlan az Einhard neve. Mindenesetre feltünő, hogy épen
829-czel, vagyis azzal az esztendővel szakad meg a krónika, midőn
Einhard a császári udvar zaját a seligenstadti kolostor csendjével
cserélte föl. Jegyzetei 741-gyel, Martell Károly háznagy halálával
kezdődnek. Pippin szerepléséről és uralkodásáról 26 chronologiai adatot
tartalmaznak, tehát minden esztendőről mondanak valamit; de a lorschi és
metzi évkönyvek pótlásai nélkül nagyon is homályosak volnának. Annál
becsesebbek és tájékozottabbak Károly és Lajos császárok korának
vázolásában. Semmi esetre sem mellőzhetik azok, kik erről a korról
közvetlen értesülések alapján kivánnak írni. Einhard nevével
kapcsolatban azonban csakis kétségtelen munkájáról, _Nagy Károly
életé_ről lehet szólni.
A császárt s az írót dicsőítő verssel vezette ezt be Gervardus. Károly
és Lajos császárok könyvtárnoka s Einhard legjobb barátja; előszóval
pedig Walafried, 842–849 közt (haláláig) a reichenaui kolostor apátja és
tanára, a középkori bibliamagyarázatok közt kapós _Glossa ordinaria_
írója látta el. Maga Einhard is figyelmeztette olvasóit, hogy urának és
nevelőjének. Károly királynak tetteit s nyilvános magánéletét a lehető
legrövidebben kivánja leírni. Semmit sem mellőz, a miről tud, de
előadásának bőbeszédűségével sem akar elijeszteni s így nem szól olyan
dolgokról, a mik a régibb írók műveiből már ismeretesek. Vannak tudós
férfiak, kik «a mi» korunkat nem fitymálják annyira, hogy eseményeit,
mint följegyzésre méltatlanokat, a feledésnek akarnák átadni, sőt a kik
az örök emlékezet vágyától ösztönözve mások tetteit inkább följegyzik,
csakhogy az utókor saját nevök dicsősége előtt se haladjon el némán. De
őt nem ez vezette. Érezte, hogy senki sem mondhatná el olyan igazán és
híven, a mit ő maga megélt, a mit saját szemeivel látott s a mikről
különben sem tudhatta, mások följegyzik-e, vagy sem. Kora legkitünőbb és
legnagyobb királyának tetteit, miket a mai kor legderekabb embere sem
érhet utól és az ő dicsőséges életét nem engedhette a feledékenység
éjjelébe sülyedni. Sarkalta erre az a fegyelem is, a melylyel a király
mindenkor gondoskodott róla s az a barátságos viszony, melyben, mióta az
udvarhoz jött, vele s gyermekeivel állott. Ezzel életében lekötelezte,
halálával adósává tette úgy, hogy a hálátlanság vádját vonhatná magára,
ha megfeledkezvén annyi jótettéről, szó nélkül hagyná az iránta oly
kiváló érdemű férfiúnak dicső és ragyogó történetét s ha életének nem
szentelne írásban való megemlékezést, tetteinek pedig megérdemelt
dicséretet. A megírásra, elbeszélésre mindenesetre kevés és
jelentéktelen az ő tehetsége; ahhoz egy Tullius ékes szava kellene. De
mégis elkészítette az iratot, melynek az a feladata, hogy fentartsa a
legnagyobb és legkitünőbb ember emlékezetét. Csodálkozást kelthet, hogy
ő, az író, a ki német létére a római nyelvben csak igen kevéssé járatos,
azt hihette, hogy valamennyire jól és ízlésesen ír latinul s hogy
figyelmen kívül hagyhatta Cicerónak a latin írókra, a tusculumiakról
szóló I. könyvében alkalmazott ezen szavait: «Ha valaki írásba teszi
gondolatait a nélkül, hogy azokat rendezni, szépen kifejezni és olvasóit
velök gyönyörködtetni tudná, az annyi, mintha idejével s írásával
felelősség nélkül visszaélne.» Az írástól el is ijesztette volna a nagy
szónoknak ez a nyilatkozata, ha már előbb rá nem szánja magát, hogy
inkább magára vonja a világ ítéletét s áldozatúl adja a tehetségébe
vetett hitet, mint hogy, csupán magára gondolva, oly nagy embernek
életét megíratlanul hagyja.
Megírta tehát 33 fejezetben. A munkához Nagy Károly halálával fogott s
820 előtt már mindenesetre elkészült vele.
Elmondja, hogy az utolsó Merovingok korában a háznagyok kezében volt
minden hatalom, Hilderich királylyal pedig, kit István pápa parancsára
trónjáról letettek s megnyírva kolostorba dugtak, ki is halt a
Merovingok családja. A királyságot örökjoggal Károly apja, Pippin vette
át, ki közösen uralkodott testvérével, Karlomannal mindaddig (747.), míg
ez megúnván a világi dolgokat, Rómába vonult vissza, s barát lett a
Soracte hegyén (Sant’ Oreste), mely a várostól éjszakra van. Itt azonban
honfitársai minduntalan fölkeresvén őt, sz. Benedeknek casinum-hegyi
zárdájába, Samniumba telepedett át. Pippin maga 15 év mulva Párisban
vízibetegségben elhunyván (768.), uralmát fiára, Károlyra s Karlomannra
hagyta. Ezeket közgyűlésökön a frankok olykép választották királyukká,
hogy két egyenlő részre osztották a királyságot. Károly az apja,
Karlomann pedig hasonló nevű nagybátyja örökségében uralkodott. De csak
bajosan fértek meg egymással s Karlomannak 2 év mulva történt halála
után felesége fiaival és sok előkelővel ok nélkül Itáliába futott, hol
Desiderius longobárd király oltalmába ajánlotta magát.
Károlyt a frankok most (771 decz. 4) egyhangulag királylyá választották
(1–3. fej).
Bolondságnak tartaná, hogy Károly gyermekkoráról beszéljen, mert arról
semmi sem maradt írásban és senki sem él már azok közül, kik
fölvilágosítást adhattak volna. Azonnal áttér tehát bel- és külföldi
tetteinek, tudományos munkásságának, kormányzatának s halálának
előadására, semmit sem hagyván el, a mit tudni érdekes, vagy szükséges
(4. fej.).
Elmondja, mint hódította meg Aquitaniát (5. fej.) s hogy azután Adorján
római püspök felszólítására háborút izent a longobárdoknak, kiknek
királyát, Desideriust s herczegeit legyőzvén, meghódította egész Itáliát
és fiát, Pippint tette annak királyává. Hadjáratának részletezését
azonban nem tartja feladatának, mert a királynak inkább csak
életmódjáról kiván szólni (6. fej.).
Károly most minden erejével folytatta azt a háborút, a mit a szászok
ellen még a longobárd hadjárat előtt kezdett. Annyi kitartással,
elkeseredéssel és erőfeszítéssel egy nép sem harczolt a frankok ellen;
mert «a szászok, kik, mint Németországnak majd minden népe, vad
természetűek lévén, bálványozók s a mi vallásunknak ellenségei voltak,
nem tartották tisztességtelen dolognak, hogy áthágják és meggyalázzák az
isteni és emberi jogot.» De meg a határok is – néhány erdő és hegyhát
kivételével – az alföldön vezettek s így bizonytalanok lévén, nem
akarták végöket érni az agyonveretések, rablások és gyujtogatások. Nagy
vonásokban vázolja a szászok hitszegései miatt meg-megújúlt háborút,
mely a szászoknak a frankokba-olvadásával s megkeresztelkedésökkel
végződött (7. fej). Károly személyesen csak az Osneggi-hegynél
(Osningnál) Theotmelli (Detmold) mellett s a Hasenal (Osnabrück mellett)
vívott nagy csatát (8. fej.).
Eközben a Pyrenæken túl, Hispaniában is harczolt és csak
visszavonultakor egy szoros úton szenvedett némi veszteséget a baskok
hűtlensége miatt (9. fej.). Behódoltatta a brittónokat, majd személyesen
vezetett hadat Beneventum ellen s Aragis herczeget hűségesküre
szorította; mire Rómában meglátogatta a szent helyeket (10. fej.).
Hasonló esküre kényszerítette a bajoroknak lázadó herczegét, Tassilót
is, ki keleti szomszédaival, a hunnokkal szövetkezett (11. fej). Ekkor a
frankoktól wilzeknek, saját nyelvökön pedig velatáboknak nevezett
szlávokat támadta meg s egyetlen egy hadjáratban behódoltatta (12.
fej.).
«Legnevezetesebb hadjárata a szászokkal viselteken kívül az, a mit az
avarok, vagyis hunnok ellen folytatott. Ebben különösen serény volt s
nagyobb készületeket tett reá, mint akármelyik más hadjáratára.
Személyesen azonban csak egy hadjáratot vezetett Pannoniába; a többit
fiára, Pippinre, grófjaira és biztosaira hagyta. Mivel ezek a háborút a
legnagyobb vitézséggel vezették, azt a nyolczadik évben végre
befejezték. Mennyi csatát víttak azalatt, mennyi vért ontottak, arról
bizonyságot tehet a néptelen Pannonia s az a hely, hol azelőtt a kágán
királyi vára állt s mely most annyira elpusztult, hogy emberi lakásnak
ott még csak nyomát sem lehet fölfedezni. A frankok kezébe esett minden
pénzök s hosszú idő óta fölhalmozott kincsök; s ezek emberemlékezet óta
egy csatában sem zsákmányoltak oly nagy drágaságokat. Mert míg őket
azelőtt jóformán szegényeknek lehetett nevezni, most a királyi várban
oly töméntelen aranyat és ezüstöt találtak, s a csatákban oly becses
zsákmányokat ejtettek, hogy hinni lehetett, hogy a frankok joggal s
igazságosan rabolták el a hunnoktól azt, a mit ezek korábban más
népektől igaztalan úton raboltak. A frank nagyurak közül e háborúban
csak kettő találta halálát; t. i. Erich friauli herczeg, ki
Tharsatikában (Tersatoban), e Liburniában fekvő tengeri városban a
lakosok cselétől esett el; és Gerold, Bajorország főkapitánya, kit
Pannoniában, míg a hunnok ellen a csatát intézte, nem tudni ki, megölte
két kisérőjével együtt, míg fel s alá lovagolt s az egyeseket tüzelte.
Különben ez a hadjárat a frankokra nézve csaknem vértelenül folyt le s
rendkívül kedvező vége lett, jóllehet jelentősége következtében hosszabb
ideig tartott» (13. fej.).
Utolsó csatáját Károly a nordmannoknak nevezett dánok ellen vítta (14.
fej.).
Negyvenhét éves uralkodása alatt nyert győzelmeivel birodalmának
területét megkétszerezte (15. fej). Dicsőségét más királyokkal s
népekkel való összeköttetései által növelte. Hadefons (II. Alfonz)
gallicziai és asturiai király, a skótok (helyesebben irek) királya, Áron
(Harun al Rasid) a perzsák királya, Niciforus, Mihály és Leo
konstantinápolyi császárok mindnyájan jó barátságban álltak vele; de
mikor császári czímet vett föl, a konstantinápolyiak tartani kezdtek
tőle, hogy el akarja venni országukat. A rómaiak s görögök előtt
különben is mindig gyanús volt a frankok hatalma. A görög közmondás
szerint «a frankot barátomnak akarom, de nem szomszédomnak» (16. fej.).
De hadjáratai s egyéb tevékenységei közt sem hanyagolta el az
építkezéseket, a miket Einhard részletesen fel is sorol (17. fej.).
Oltalmazója, gyarapítója s rendezője volt birodalmának. Lelki
tehetségeit s nem közönséges, jó- és balsorsban egyenlő állhatatosságát
csodálni lehet. Érdekesen jellemzi házi életét. Felsorolja feleségeit,
gyermekeit, sőt ágyasait is. Anyját, Berthradát, nagyon tisztelte, és
csak Desiderius leányától való válásakor volt köztük viszály. Szerette
egyetlen apácza nővérét, Gislát is (18. fej.). Vázolja (a 19.
fejezetben) gyermekeinek neveltetése módját; rendkívül szép leányait
annyira szerette, hogy férjhez sem adta őket, csakhogy válnia ne kelljen
tőlük, hanem inkább szemet húnyt ballépéseikre s mutatta, mintha a
legkisebb gyanúja sem volna ellenök. (19. fej.).
Károly feleségének, Fastradának kegyetlenségei miatt a természeténél
fogva különben szelid uralkodó ellen egyszer Németországban támadt
összeesküvés, máskor pedig saját törvénytelen fia, Pippin fondorkodott
ellene, hogy király lehessen. (20. fej.). Szerette az idegeneket és
sokat költött rájok. (21. fej.). Daliás termete volt s testét
mindenképen edzette (22. fej.). Frank módra és egyszerűen öltözködött;
csak Rómában vette föl egyszer a pápa kedveért a tunikát és chlamyst
(23. fej.). Ételben, italban mértékletes volt; legjobban szerette a
nyárson sültet. Ebédnél szívesen hallgatott zenét vagy felolvasást.
Nyáron délutánonkint teljesen levetkőzött, 2–3 órát is aludt, de éjjel
4–5-ször is fölébredt, sőt fel is kelt. Öltözködés közben nemcsak
fogadott, hanem pörös ügyekben is ítélt (24. fej.).
Sokat és biztosan, könnyedén és értelmesen beszélt németül s latinul
egyaránt; görögül csak értett. A nemes művészeteket nagyon szerette. A
nyelvtanból Pisai Petrus Diakonus, a többi tudományokból, kivált az
astronomiából Abbinus Diakonustól (melléknevén Alkvintől) nyert
oktatást. Nagy tudnivágyással kisérte a csillagok járását s megtanult
számolni. Az írást is megpróbálta; könyvecskéjét s tábláját az ágyban
párnája alá szokta tenni, hogy szabad idejében kezét a betűk vetésére
szoktassa. De fáradozásaival nem sokra ment, mivel későn fogott bele
(25. fej.).
A keresztyén valláshoz tisztelettel s jámbor szeretettel ragaszkodott. Ő
építtette az aacheni pompás templomot. Reggel és este, sőt az éjjeli
órák alatt is látogatta a templomot s nagy gondja volt a szertartások
fényére és méltóságára, a templomi olvasás és ének emelésére. Halkan a
karban maga is énekelt (26. fej.). Nemcsak a hazai, hanem a külföldi
szegényeket is segítette. Róma minden templomára nagy gondot fordított,
de 47 év alatt csak négyszer ment Rómába, hogy ott ájtatoskodjék (27.
fej.). Utoljára az alattvalóitól megtámadott Leo pápa hívására ment oda
s ekkor nyerte a császár és augustus czímet, mit eleinte annyira nem
szeretett, hogy – a mint mondta – azon a napon, bár nagy ünnep volt,
templomba sem ment volna, ha tudja, hogy mit akar a pápa. A keletrómai
császár nagyon rossz néven vette tőle, hogy fölvette a császári czímet,
ő azonban leveleiben testvérének nevezgette a császárt, és legyőzte
ellenszenvét (28. fej.).
Császárrá lévén, népe törvényeit megvizsgáltatta, hogy javítsa,
egyeztesse. Minden népének törvényeit összeiratta. Így tett az ősi német
történeti énekekkel is. Anyanyelvének nyelvtanát szintén megiratni
kezdte. A hónapoknak s a 12 szélnek új neveket adott (29. fej).
Élete végén, hajlott és beteges korában, fiát, Hludoichot tette császár-
és kormánytársává. De még ezután is vadászgatott. Januárban (814.) lázba
esett s ezt, szokott módját követve, most hiába gyógyította koplalással;
január 28 a nap 3. órájában s betegsége 7. napján 72 éves korában
meghalt (30. fej.). Az aacheni templomban temették el (31. fej.).
Mindenféle égi jel és szerencsétlenség jóelőre jelezte halálát (32.
fej). Törvényes és törvénytelen gyermekei javára tett végső rendeletét
már nem fejezhette be. Három évvel azelőtt azonban intézkedett
vagyonáról s Einhard egészen közli ezt az oklevelet, melynek parancsát
Károly fia, Hludoich, azonnal és lelkiismeretesen teljesítette.


VII. Rimbert szent Anskarja.
Nagy Károly idejében kezdtek Európa rémeivé lenni a normannok s így
önkéntelenül is feléjök fordul a figyelem. Éjszaknak titokzatos életébe
bepillantást enged vetnünk szent Anskar és Rimbert hamburg-brémai
püspököknek életirata.
Szent Anskarnak, Éjszak apostolának, élete rajzát még Jámbor Lajos
halála előtt a hamburgi kolostorban magának a szentnek tanítványai írták
meg. E tanítványok közt legbuzgóbb volt Rimbert, ki őt utóbb a püspöki
széken is követte. Meglehet különben, hogy Rimbertnek nem is voltak
munkatársai, és hogy egyszerűen csak írói többest használt,
többedmagáról beszélt.
Az az életrajz, melyet Hamburg második érseke, Rimbert, elődéről, sz.
Anskarról, vagy Ansgarról szerzett, összesen 42 fejezetre terjed s úgy
látszik, mindjárt a szentnek halála (865. febr. 3.) után készült. Erre
mutat az a melegség, melylyel gyászolja a főpásztort, kinek szónoklatain
s példáján okultak ők, a tanítványok, s kinek érdemei és közbenjárásai
oly nagy segítségökre voltak. Az egész életrajz szellemét és hangulatát
elárúlja a bevezetés, melyben kiemelik, hogy szentségét már életében
tisztelték a királyok, az egyház főpásztorai, utánozta a papság,
csodálta az egész nép. Mióta meghalt, követői, kik az ő érdemei
következtében magokat valamiknek képzelték, ismét elbátortalanodtak s
elfogódva látták, hogy ki vannak szolgáltatva a farkasok harapásainak.
Mert az irigy világ inkább azon van, hogy földre tiporjon mindent, a mi
igaz és szent, mint hogy fölemelje a jámbort; s az emberiség ellensége,
az ördög, mindenképen kisebbíti a szentségbe vetett hitet, csakhogy
valamiképen követőkre ne találjon. De megbíznak Isten segítségében és a
szentnek közbenjárása által tőle remélnek menedéket ennyi kisértés közt.
Hálát adnak a szentnek, ki példaként világított előttük s megmutatta, a
földön is mint lehet mennyei életet folytatni, hogy a ki az ő oktatásait
követi, az mindig Isten parancsainak útjain jár, s hogy a ki intelmeit
megfogadja, mindig védve lesz az ellenség incselkedései ellen. «Ennek a
mi legszentebb atyánknak emlékezetét elhatároztuk tehát írásba foglalni
és főtisztelendőségtek előtt rajzolni kivánjuk, miként élt köztünk, mit
tudunk róla.»
Ilyen lelkes bevezetés után kezd a szentnek élete megírásához, miközben
azonban mentől kevesebbet gondol a chronologiával, úgy, hogy ennek
adatait más forrásokból kell összeböngészni.
Anskar Picardiában 801 szept. 8-ikán született. Már gyermekkorában
mennyei látományai voltak s ezek következtében határozta el, hogy
földiek helyett csupán égiekkel foglalkozik. Ezekről utóbb maga is
beszélt barátainak, de azzal a kikötéssel, hogy róla életében senkinek
se szóljanak. Már 4 éves korában elvesztette jámbor édes anyját, mire
apja iskolába adta. A gyermek egyszer azt álmodta, hogy süppedékes,
lápos vidéken jár s hiában igyekszik azokhoz a fehérbe öltözött
asszonyokhoz, kik közt édes anyját is megpillantotta. «Ha ide akarsz
jutni – szólt hozzá az egyik asszony, kétségkívül maga a Szűz Mária –
kerülnöd kell minden könnyelműséget és gyermeki kedvtelést és vigyáznod
kell magadra, komolyan kell élned.» S a gyermek ettől fogva
megkomolyodott és kerűlte kis pajtásainak társaságát.
Később ugyan ismét eltért szigorú életmódjától, de Nagy Károly halálának
híre újból megrémítette s ezóta megint imádkozásnak, éjszakázásnak és
önmegtartóztatásnak adta magát. Egyszer, pünkösd előtt való éjszaka, úgy
érezte, mintha azonnal meg kellene halnia. Sz. Pétert és Keresztelő sz.
Jánost hítta segítségűl. De lelke mintha elhagyta volna testét, hogy
szebb és tökéletesebb alakot vegyen föl. A két szent is csatlakozott
hozzá, s közrefogta őt, mire lelkében mennyei világosság támadt. De csak
a tisztító tűzig kisérték s ott magára hagyták, hol sötétségben három
napig kellett szenvednie. Azt hitte, ezer esztendeig kínlódott már
ottan, mikor ismét utána jött a két szent. Még nagyobb világosságon
vezették keresztül, a folyton-folyvást keletre néző, arra fordulva
könyörgő s éneklő szentek sorain át. Leírhatatlan Kelet fénye. Ez a fény
kimondhatatlan gyönyörrel töltött el mindenkit s maga mellett
elhomályosított mindent, napot és holdat, a nélkül, hogy vakított volna.
E fényben trónolt az isteni fölség, kinek mondhatatlanúl kedves hangja
szólt most hozzá: «Eredj, – majd a vértanúk koronájával térsz hozzám
vissza.» Szomorúan távozott, de édes reménynyel mégis, hogy visszajöhet.
A szentek szótlanul kisérték, de oly szeretettel néztek reá, mint első
fiára az anya. Azután ismét fölvette földi testét s ez időtől fogva a
legistenesebb élettel igyekezett méltóvá tenni magát a vértanúk
pálmájára.
Tizennégyéves korában a corbiei apátságban letette a szerzetesi
fogadalmat s már fiatalon azon apátság szent Péter-iskolájának
elüljárója lett. Két év mulva első álomlátása után imádkozás közben
Keresztelő sz. János templomában egyszerre csak Jézus Krisztus állt
eléje, intvén, ismerje be hibáit s fel fogja menteni. Arra az
ellenvetésére, hogy ez fölösleges, mert hiszen ő előtte úgy sincs rejtve
semmi, Jézus azt válaszolta, hogy ő mégis akarja, hogy az emberek magok
ismerjék be hibáikat és csak úgy nyerjenek bűnbocsánatot. Anskar
meggyónta tehát gyermekkorától fogva elkövetett bűneit s Jézus
feloldozta, mire eltünt; ő pedig fölébredt, rendkívül örülve, hogy
megszabadult bűneitől. Majd meg azt látta, egyik tanítványának,
Fulbertnek lelkét az angyalok mint viszik az égbe, hogy a vértanúk
sorába állítsák.
Szentségben és kegyelemben egyre erősödve, 822-ben őt tették a
Wesztfáliában, Corveyben akkor alapított kolostor elüljárójává. Ott az
iskola első tanítója és a templom első szónoka is ő lett. Nem sokkal
ezután történt, hogy Haraldot (Herioldot), ki a dánok egy részén
uralkodott, a többi dán király elűzte, mire ő Lajos (Hludowich)
császárhoz menekült s tőle kért segítséget. Ez figyelmeztette őt, hogy
nagyobb barátságban élhetnének egymással, ha mindketten egy Istent
imádnának. Harald meg is keresztelkedett, mire a császár tanácsot kért
nagyjaitól, kit küldjön Haralddal a dánok megtérítésére. Wala apát