A középkor főbb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig - 4

gyermekének sorsán megesvén a szíve, 782-ben Paulus Nagy Károlytól
elegiában kérte testvére szabadonbocsátását és vagyona visszaadatását;
sőt az év végén maga is Frank-országba utazott, hogy azt személyesen
kérje Nagy Károlytól. A király s az urak Metzben szívesen látták a
lombard tudóst, ki ott a benedekrendiek vendége volt. A frankok a
legtudósabb költőnek nevezték; Homérnak a görögben, Virgilnek a
latinban, Philónak a héberben, Tertullusnak a művészetekben, Horatiusnak
a verselésben, Tibullusnak a kifejezésekben; s a király talán csak azért
halogatta testvérének szabadon bocsátását, hogy megnyerje őt udvari
tudósának. S midőn megnyerte, Arichison kívül, az ő kedveért, más
lombard rabokat is hazaeresztett.
A király ezóta valóságos költői versengésbe bocsátkozott vele s
különféle költemények, síriratok szerzésével bízta meg. Paulus csakhamar
átnyujtotta neki Festusnak _De verborum significatione_ czímű könyvéből
tett kivonatát is. Angilram metzi püspök kivánságára viszont a metzi
püspök történetét állította egybe, megtoldva azt Nagy Károly őseinek
történetével. Mivel a király hiányosaknak és hibásaknak találta az
éjjeli istentiszteletek alkalmával olvastatni szokott szövegeket, az
egyházatyák irataiból összeszedett anthologiákat, megparancsolta
Paulusnak, két kötetben állítsa egybe az egyházatyák legszebb
prédikáczióit és homiliáit (a szentírás valamely tételére alapított
beszédeiket). Paulus ezt a feladatot 787 elején a montecassinoi
kolostorba visszatérve, oly sikerrel hajtotta végre, hogy a király
országszerte elrendelte homiliáinak használatát.
A király folytonosan a legnagyobb figyelmet tanusította iránta, s így
alaptalan a salernói barát elbeszélésében fentartott az a hagyomány,
mintha Desiderius longobard királyhoz húzva, háromszor is Nagy Károly
élete ellen tört, miért ez őt egy szigetre száműzte volna, honnan csak
nagynehezen szökhetett vissza Arichis beneventói herczeghez. Vele
különben szintén jó viszonyban élt 787-ig, midőn a herczeg elhunyván,
emlékére szép sírverseket írt.
Paulus Metzből hazatérve, életének hátralevő részét Montecassinóban
töltötte, melynek főiskoláján nagy hallgatóságot tanított. Midőn 787-ben
maga Nagy Károly is meglátogatta a híres kolostort, hol már annyi bukott
fejedelem keresett nyugalmat, annyira megszerette az ott tapasztalt
rendet, hogy visszatérése után erre a mintára akarta berendezni a frank
kolostorokat. Theudemar apáttól elkérte a rend eredeti alapszabályait,
melyeket az apát Paulus útján küldött el hozzá.
Ezekben az időkben írta Paulus a maga legfőbb művét, _a longobardok
történetét;_ azonban már be nem fejezhette, mert a VIII. század végen, –
közhit szerint 799-ben, az évet nem tudjuk csak a napot, ápril 13-át
ismerjük, – a halál megakasztotta munkájában. Sírkövére tanítványa,
Hildrik, ezeket a verseket írta:
«Jámbor társulatunk vezető példádra emitten,
Mint ragyogó csillag, fényleni kezde legott;
Isteni félelem és szeretet töltötte be szíved’,
Béke, szelídség és győzni tudó türelem;
Szorgalom és a keresztyén egyszerüség, az alázat
S minden jó megvolt benned, atyánk, vezetőnk!
Mostan azért odafönn, ragyogó égben lakozol s ott
A csillagkoronát mindörökön viseled!»
Ez a vers csakugyan illik Paulusra; alkalma lett volna nagy dolgokban
forgolódni, de sokkal többre becsülte kolostorának csendes nyugalmát s
azt, hogy tudományának, könyveinek, tanitószékének éljen. Nála jobban
kevesen tartották szem előtt szent Benedek jeligéjét: «Ora et labora!»
A longobardokról hat könyvben latinúl írt története szintén szorgalmas
és lelkiismeretes munka eredménye, ha nem is önálló; mert ép úgy
compilatio, mint a középkornak majdnem minden krónikája. Tisztelendő
Bedából, Toursi Gergelyből s valószínűleg Secundusból stb. néha hosszabb
czikkeket is szóról-szóra kiírt és forrásainak használásában egyáltalán
nem volt válogatós. Chronologiája sok helyütt egészen bizonytalan s
évszámok helyett akárhányszor beéri a «pár év múlva», «ez időkben» stb.
féle kifejezésekkel.
Jellemzi azonban az igazságnak keresése, a népe iránt való lelkesedés,
mely mégsem teszi elfogulttá s a közvetlenség, melyet annak köszönhet,
hogy a longobardok hagyományait élesen megfigyelvén, részletesen
följegyezte. Ez elbeszélések valóban melegek s már nem egy ballada,
románcz és históriás ének megírására lelkesítették a költőket. Hiszen
csak Alboinnak a mai Magyarország területén töltött ifjúsága, első
vitézi tettei, lovaggá üttetése, Rosamundával való házassága
elbeszélését kell említenünk, hogy nyilvánvaló legyen, ez epizódoknak
megőrzésével Paulus mily szolgálatot tett költőknek, történetiróknak
egyaránt! Lehet, hogy midőn Nagy Károly a német vitézi énekek gyűjtését
elrendelte, Paulus is a munkatársak közt volt s így jött az a gondolata,
hogy ezeket longobárd-történetében feldolgozza, még pedig a középkor
íróinál szinte páratlanúl álló tiszta, érthető, vonzó és népies
előadásban. Épen ez utóbbi érdemének köszönheti, hogy műve a középkor
legolvasottabb könyvei közé tartozott. Száz kéziratos példánya maradt
reánk, egy a magyar nemzeti muzeumban is.
A hol azonban már teljesen közvetlen s az írott forrásoktól független
lehetett volna, saját kora eseményeinek elbeszéléséhez fogva, a 744.
évvel szakad meg.
Ha még oly visszavonúltan igyekezett is élni, kétségtelen, hogy
rendkívül becses adatokat jegyezhet vala fel Paulus, kit saját népének
fejedelmein kívül Nagy Károly is nagyrabecsült s pótolhatatlan
vesztesége a történetirásnak, hogy művét be nem fejezhette. De valóban
hálásak lehetünk azért is, a mit adott.
Az első könyvben éjszakon, ott keresi föl a longobardokat, vagy – a hogy
ottan még nevezték – a winnileket, hol a hó és a jég, szerinte, olyan
egészségesekké teszi az embereket s annyira elősegíti számuk
növekedését; míg a déli nap heve betegségeket okoz. Innen van, hogy
éjszakon oly nagy néptömegek keletkeztek. A terület éjszakibb helyzetét
megértetni akarván, figyelmeztet reá, hogy míg Itáliában karácsonykor
délben csak 9 láb hosszú az emberi test árnyéka, ő belga Galliában,
Totonisvillában (a Mosel mellett levő Thionvilleben) 19½ lábnak találta
saját árnyékát. (A miből kiszámították, hogy Paulus 5½ párisi láb magas
volt.)
A longobardok nevének keletkezését (8. fej.) úgy beszéli el, hogy
egyszer a vandálok Godanhoz fordultak s kérték, adjon győzelmet a
winnilek fölött. Az Isten azt felelte, hogy annak adja a győzelmet, kit
napkeltekor először pillant meg. Akkor Grambara (a winnileket
Skandináviából kivezető Ibor és Ajo anyja) Godan feleségéhez, Freához
fordúlt, hogy őket engedje győzni. Frea azt tanácsolta, hogy a winnil
asszonyok arczukra úgy csavarják hajukat, mintha szakálluk lenne s aztán
még pitymallatkor uraikkal együtt álljanak sorba; Godannak észre kell
őket vennie, ha – szokása szerint – reggel ablakából keletre néz. S úgy
is történt. Mikor Godan reggel megpillantotta őket, megkérdezte, kik
azok a hosszúszakállúak? Ekkor Frea figyelmeztette, hogy azoknak kell
adnia a győzelmet, kiket most elnevezett s ezt Godan meg is tette. «Ez a
mese azonban – teszi hozzá Paulus – nevetséges és semmit sem ér; mert a
győzelem nem áll az ember hatalmában, hanem az égből jön.» De megjegyzi,
hogy a longobard név mégis a winnilek hosszú szakálláról van véve.
Máshol is gyakran utal a történet valószínűtlen voltára, a mire a
régmúltnak elbeszélésében elég alkalma kinálkozott.
Hazánk történetére nézve Paulus könyve ott válik kiváló fontosságúvá, a
mint a bolgárok ellen való csatában elesett Agelmund longobard király
utódává lett Lamissiónak a bolgárokkal való csatázásait, majd a
longobardoknak az Odoakar népe kivándorlása következtében megürült
Rugilandban való megszállását, a herulokkal vívott csatáit beszéli el,
legfőkép pedig a 22. fejezetben, hol megemlíti, hogy Audoin király
vezette a longobardokat Pannoniába. Ott – mint a 23. fejezetben
elbeszéli – 551-ben már hevesen küzdöttek a gepidák ellen. Ez időtől
fogva az első könyv elbeszélésének középpontja Alboin, Audoin fia, ki az
első nagy csatában megölte Turismodot, Turisind gepida király fiát, mire
a gepidák megfutottak. Nagyon ismeretesek, de épen Paulus után
ismeretesek azok a részletek, mint tagadja meg Audoin saját fiának a
királyi asztalhoz való ültetését mindaddig, míg ez egy idegen nép
királyától nem nyer fegyvert; 40 ifjúval mint megy azután Alboin magához
Turisindhez, kinek még életben levő másik fiával az ebédnél
gorombáskodni kezd; de Turisind nemcsak megölni nem engedi vendégét,
hanem a nekihevült gepidákat s longobardokat lecsöndesítvén, jó kedvvel
folytatja az ebédet, s annak végén megölt fia fegyverzetét Alboinnak –
magának a gyilkosnak – ajándékozza, mire atyja is asztaltársává teszi
visszatérő fiát. Közbevetvén Justinianusnak és szent Benedeknek, mint
Alboin kortársainak jellemzését (25–26. fej.), az I. könyv utolsó 27.
fejezetében előadja, hogy Audoin halála után Rodelindától született fia,
Alboin lett a longobardoknak – sorrendben immár tizedik – királya. Már
híres ember lévén, Chlothar frank király feleségűl adta hozzá leányát,
Chlotsuindát, kitől csupán egy Albsuinda nevű leánya született. Eközben
Turisind halála után fia, Kunimund lett a gepidák királya; ugyanaz, ki
egyszer az ebédnél majdnem levágta őt s most felbontotta vele való
szövetséget. Ellene Alboin a hunnokkal szövetkezett, kiket Avar nevű
királyukról most avaroknak neveztek, s a mint Alboin a gepidák ellen
nyomult, ezek viszont a seregtől elhagyott Gepidaországba rontottak.
Kunimund nem tért vissza, hanem először a longobardokkal akart végezni,
kik azonban megverték őt, úgy, hogy hírmondó is alig maradt. Őt magát is
levágta Alboin s koponyájából ivóserleget, vagyis – a hogy a longobardok
nevezik – skalát (latinul paterát) csináltatott. Leányát, Rosamundát,
rabúl ejtette, s mivel Chlotsuinda meghalt, feleségül vette, mi később
vesztére szolgált. A longobardok oly nagy zsákmányt ejtettek, hogy a
legnagyobb mértékben meggazdagodtak; ellenben a gepidák tönkre mentek,
több királyt nem választottak, hanem vagy a longobardoknak hódoltak,
vagy a hunnok rabjai lettek, mert ezek foglalták el országukat. Alboin
pedig úgy elhíresedett, hogy a bajorok, szászok és más népek most is
népdalokban dicsőítik, s most is beszélnek azokról a fegyverekről,
melyeket magok a longobardok kovácsoltak.
A második könyv azzal kezdődik, hogy Narses Olaszországba hívta a
longobardokat, velök együtt küzdvén Totilas gótjaival, kiket tökéletesen
meg is vert. «A míg csak Pannoniában laktak, mindig is védték a
longobardok Rómát ellenségeivel szemben.» Leírja Narses nagy érdemeit,
de azt is, hogy Justinianus halála után kegyvesztett lett. Sophia
császárnéval való heves szóváltása után gyűlöletből s félelemből
Nápolyba ment (567.) s «követeket küldött a longobardokhoz, hagyják oda
pannoniai szegényes földeiket, s foglalják el Itáliát, mely minden
kincsben gazdag; mutatóban s hogy kedélyöket jobban felizgassa,
különböző gyümölcsöket és terményeket küldött nekik. A longobardok
szívesen fogadták a jó és kivánatos követséget s a jövő iránt nagy
reményekkel teltek el. Itáliában éjjelenkint azonnal rémítő jelek
látszottak; tüzes hadsorok jelentek meg az égen, előre jelentvén azt a
sok vért, a mi nemsokára ömleni fog.
Mikor azonban Alboin Itália ellen akart nyomulni, régi barátjaitól, a
szászoktól kért segítséget, hogy nagyobb számmal vehesse birtokba
Itáliát. Kívánsága szerint 20,000-nél több férfi, nő és gyermek
csatlakozott hozzá. Ezt hallván Chlothar és Sigipert frank királyok, a
szászoktól odahagyott helyekre svábokat s más népségeket telepítettek
le.
Most Alboin saját hazáját, Pannoniát, barátjainak, az avaroknak engedte
át; de oly feltétel alatt, hogy ha a longobárdok valaha visszatérni
kényszerülnének, régi hazájokat ismét követelhessék. Erre a longobárdok
elhagyták Pannoniát s feleségeikkel, gyermekeikkel, javaikkal és
vagyonukkal Itáliába vonultak, hogy azt birtokukba vegyék. «42 éven át
laktak Pannoniában és ápril hónapban az első indictióban, a szent húsvét
ünnepe után vonultak ki, mely, számítás szerint, abban az évben épen
ápril elsejére esett, mikor az Úrnak emberré-létele után 568 év telt
el.»
Innentől (a 8. fejezettől) kezdve jóval beszédesebb Paulus Diaconus, ki
részletesen elmondja Alboin tetteit. Csak itt-ott tesz kitéréseket, pl.
a 13. fejezetben, melyet egészen Fortunatus püspök és költő
ismertetésére szán. Közben felsorolja s röviden ismerteti Itália 16
tartományát. Elbeszéli (27. fej.), hogy midőn három évi ostrom után
Ticinus városát Alboin végre bevette, bevonulásakor lova a keleti szent
János-kapunál felbukott s nem állott talpra, akárhogy sarkantyúzta.
Ekkor figyelmeztette egy longobárd, milyen fogadást tett, hogy t. i.
tűzzel-vassal pusztítja el az engedetlen várost; ha azonban megszegi
kegyetlen fogadását, azonnal bevonulhat oda, mert valódi keresztyének
laknak benne. A mint tehát Alboin megszegte fogadását s kegyelmet igért
a polgároknak, lova azonnal fölkelt s a király bevonulván, megtartotta
szavát. Ekkor a nép mindenünnen özönlött palotájához, melyet Theuderich
építtetett s annyi nyomorúság után ismét bízni kezdett a jövőben.
Alboin három évig s hat hónapig tartó (itáliai) uralkodása után felesége
boszújának esett áldozatúl. Ezt (a 98. fejezetben) így beszéli el:
«Mikor Veronában a szokottnál tovább vígan ülve egy lakománál,
előtte azzal a serleggel, melyet apósának, Kunimund királynak
koponyájából csináltatott, megparancsolta, adjanak bort a
királynénak is; és ő maga szólította fel, igyék vígan az
apjával. Ha ezt valaki lehetetlennek tartaná, én Krisztusban az
igazat mondom, és magam is láttam ezt a serleget, mikor Ratchis
herczeg egyszer kezeiben tartotta s vendégeinek megmutatta.
Mikor Rosamunda ezt hallotta, mély fájdalom támadt szivében, a
mit többé nem tudott elnyomni; s égett attól a kivánságtól, hogy
ura meggyilkolásával álljon boszút apja haláláért. Csakhamar
azután Alboin megöletésére összeesküdött Helmechisszel, ki a
királynak skilpora, vagyis pajzshordója és tejtestvére volt.
Helmechis azt tanácsolta a királynénak, hogy a tett kiviteleire
Peredeot használja, ki rendkívül erős ember volt. De mikor
Peredeo nem akart beleegyezni oly súlyos tettbe, a királyné
éjjel belefeküdt az ágyába azon udvarhölgyének, kivel Peredeo
fajtalankodni szokott s mikor Peredeo jött, a nélkül, hogy tudta
volna, a királynéval hált. De mikor a bűnt elkövették,
megkérdezte, kinek tartja őt; ez barátnéját nevezte meg, a kinek
tartotta. Ekkor azonban közbevágott a királyné s mondta: «Nincs
úgy, mint hiszed; én Rosamunda vagyok. De most, oh Peredeo, oly
tettet követtél el, hogy Alboint vagy meg kell ölnöd, vagy pedig
kardjától kell elesned.» Most látta ez csak, mit vétett s így
kényszerítve beleegyezett a király megöletésébe, a mit szabad
akaratjából meg nem tett volna. Rosamunda most, mikor Alboin
délután nyugalomra tért, a palotában mindenkinek csendet
parancsolt, a fegyvereket eltávolította a király kardjával
együtt, melyet ágyafejéhez erősen odakötözött úgy, hogy sem föl
nem emelhette, sem ki nem húzhatta hüvelyéből; és akkor a
természet ellenére kegyetlen asszony Peredeo tanácsára behítta a
gyilkost, Helmechist. Alboin, szunnyadozásából hirtelen
fölébredve, fölismerte a veszélyt, mely fenyegette s gyorsan
kardja után nyúlt; de az oly erősen le volt kötve, hogy nem
tudta elszakítni; ekkor egy lábzsámolyt kapott fel s egy ideig
azzal védte magát. De oh, a legharcziasabb és legbátrabb ember
semmit sem tehetett ellensége ellen s mint valami gyöngét
végezték ki; ő, a ki oly sok ellenség legyőzésével a legnagyobb
hadi dicsőséget aratta, egy asszony bosszúja következtében esett
el. Holttestét hangos jajgatás és panasz közt temették a
longobárdok a palotába fölvezető lépcsőzetnek egyik foka alá.
Termetére nézve karcsú s egész testében harczra termett volt.
Sírját a mi napjainkban Giselbert veronai herczeg fölnyittatta s
abból elvitette a kardot s az ott talált ékszereket s azután
szokott hiúságával dicsekedett a műveletlen emberek előtt, hogy
ő látta Alboint.»
A második könyv (a 32. fejezetben) a herczegségek (mintegy a
köztársaság) megalapításának elbeszélésével végződik.
A harmadik könyv a longobárd herczegeknek Galliába való betörésével s az
ezt megjósló nizzai szent Hospitius életének leírásával, majd a szászok
galliai pusztításainak följegyzésével kezdődik. A visszatérő szászok
régi lakóhelyeiken találták a svábokat s egyéb népségeket. Ezek hiában
ajánlották föl nekik az elfoglalt föld felét, majd 2/3-át, végre pedig
összes marháikat; a szászok háborút akartak s már előre megegyeztek,
egymás közt hogyan osztják szét a sváb asszonyokat. A harczban azonban
20,000 szász és csak 480 sváb esett el. A vesztesek közől megmaradt 6000
szász megfogadta, hogy addig nem nyiratja le sem szakállát, sem haját,
míg boszút nem áll; újabb vereségök után azonban békét hagytak a
sváboknak (7. fej.).
Hasonló módon tér ki Justinus és Tiberius császár történetére is; míg a
16. fejezetben ismét fölveszi a longobárdok történetének fonalát.
Elmondja, hogy a herczegeknek tíz évig tartó uralma után 584-ben a
longobárdok mint választották királyukká Kleph fiát, Autharit, kinek
Flavius melléknevet adtak s ezt azóta minden longobárd király
szerencsésen viselte. Nemcsak hadi tetteit örökíti meg, hanem az
uralkodása alatt történt egyéb nevezetességeket is; pl. az 590 okt.
17-iki olaszországi nagy árvizet, «melynél nagyobb nem volt Noé idejétől
fogva». A megáradt Tiberisen akkor nagy csapat kigyón kívül egy
csodálatos nagyságú sárkány is úszott a tenger felé. A harmadik könyv a
jelesen uralkodó Autharinak 590 szept. 5-ikén Ticinus városában,
mérgezés következtében történt halálával (a 35. fejezettel) s azzal
végződik, hogy erre a frankok békét igértek a longobárdoknak, kik
Authari özvegyét, Theudelindát továbbra is királynéul ismerték el, de
azzal a kikötéssel, hogy férjül egy longobárdot válaszszon, ki a
kormányt erős kezekkel vezesse. A királyné ekkor magához hivatta Agilulf
turini herczeget s félúton maga is eléje ment. Találkozásuk alkalmával
pár szót váltott vele, bort hozatott, előbb maga ivott s azután
Agilulfot is megkinálta. Ez elvette a serleget s tisztelettel csókolta
meg a királyné kezét. A királyné elpirúlva s nevetve jegyezte meg, hogy
nem kell kezét megcsókolnia annak, kinek száját is megcsókolhatja. Erre
megparancsolta, keljen föl és csókolja meg őt; azután a lakodalomról és
a királyságról beszélt vele. «Mit mondjak tovább? Az eljegyzést nagy
vígsággal ülték meg s Agilulf, ki anyai részről rokona volt Authari
királynak, 590 november elején elnyerte a királyi méltóságot. Később,
591 májusában azonban a longobárdok egy országgyűlésben Milánóban a
királyi trónra emelték.»
A negyedik könyv 51-ik fejezetében az 591-től 662-ig történt eseményeket
tárgyalja. Nagyon fontos része ennek, a melyben Agilulfnak és
Theudelindának az új pápához, Gergelyhez való viszonyát ismerteti (5–9.
fej.). «Theudelinda királyné által Isten temploma sok előnyhöz jutott.
Mert a longobardok, míg elfogódtak a pogány hitetlenségben, az egyháznak
majdnem minden vagyonát birtokba vették; de az ő sikeres könyörgésére
hajtva, a király szilárdan ragaszkodott a kath. hithez, Krisztus
egyházát sok jószággal ajándékozta meg s a püspököknek, kiket idáig
elnyomtak és megvetettek, visszaadta régi, tisztelt állásukat» (6.
fej.). Közli azt a levelet, melyben a pápa kéri Theudelindát, vegye rá
férjét, hogy «ne tartsa magát továbbra is távol Krisztus közösségétől».
A királyné 602 táján már fölszentelte a keresztelő sz. János
tiszteletére a Milanótól 12 miliára (2 mföldre) eső Monzában emelt
templomot, melyet arany és ezüst tárgyakkal ékített. Theuderich gót
királynak ott levő palotáján kívül maga is építtetett egy másikat,
melynek falait a longobárdok történetéből vett képekkel festtette tele.
«Ezeken a képeken – ú. m. Paulus a 22. fejezetben – jól lehet látni,
akkor hogyan nyiratták hajukat a longobárdok s milyen volt a viseletök
és külsejök. Nyakukat és fejök búbját ugyanis kopaszra nyiratták, hajuk
többi része pedig arczukra lógott szájukig s hajukat homlokuk közepén
választották el. Ruházatuk bő volt s többnyire lenből készült, mint az
angolszászoknál, díszül másféle színű széles szalaggal beszegve.
Bakancsuk fenn nyitva volt, majdnem hüvelykujjukig s azt keresztülhúzott
bőrszíjakkal fűzték össze. Azután azonban[3] nadrágot kezdtek hordani, a
melyre a lovaglásnál gyapot gombos harisnyát húztak; ezt a viseletet a
rómaiaktól kölcsönözték.»
E könyvben bővebben szól már az avarokról is és (a 37. fej.) bőven
elbeszéli, hogy mikor Gizulf friauli (forojulii) herczeget
longobárdjaival az avarok már felkonczolták, özvegye, Romilda, a
menekültekkel s az elesettek feleségeivel és gyermekeivel miként készült
védeni Friault. Példáját követték a szomszédos várak is. Mikor azonban
Romilda egyszer meglátta a falakról, hogy az avarok kágánja a legszebb
férfikorban van, «fölébredtek a becstelen asszony szenvedélyei» s
megizente neki, hogy ha feleségül veszi, kezébe adja az egész várost.
Pedig két felnőtt s két kisebb fia és négy leánya volt már. A barbárok
királya színből megigérte, hogy csakugyan elveszi. Az avarok bevonultak
tehát a megnyitott kapukon, a várost feldúlták, fölégették s lakosait
fogságba vitték, azt állítván, hogy majd Pannoniában, régi lakóhelyükön
telepítik le őket. Tovább vonulva azonban, az ú. n. Szentmezőn le
akartak vágni minden felnőtt longobárdot, az asszonyokat és gyermekeket
pedig szétosztották egymás közt. Taso, Kakko és Raduáld azonban, Romilda
fiai, korán észrevették az ellenség szándékát, lóra kaptak s menekültek;
legkisebb öcscsüket, Grimuáldot az egyik, mivel nem hitte, hogy megülje
a lovat, le akarta szúrni, hogy az ellenség kezébe ne jusson. Ez azonban
sírva fogadkozott, hogy nem esik le a lóról, mire bátyja feldobta a
lóra, hogy szőrén ülje hát meg, ha tudja. Meg is ülte s bátyjaival
együtt elvágtatott. Az avarok azonban utána rohantak, de csak a
gyermeket foghatták el. Nem ölték meg, hanem lovát kantárszáron vezették
a táborba. A gyermek azonban kirántotta kis kardját, s olyat vágott az
avar fejére, hogy az lefordult lováról, mire a gyermek testvérei után
vágtatott s be is érte őket. Utóbb a longobárdok királya lett belőle.
Anyját, az áruló Romildát, a longobárd férfiak levágatása után, a kágán,
adott szavához híven, az első éjjel felesége gyanánt tartotta magánál,
azután azonban átengedte 12 avarnak, kik egész éjjel egymást fölváltva
kínozták kedvük töltésével; majd nyilt mezőn karót veretett a kágán s
belehúzatta, miközben gúnyosan jegyezte meg: ez az a férj, a kit
érdemelsz. «Ilyen halál érte a becstelen hazaárulót, a ki többre
becsülte a kéjt, mint polgártársainak és rokonainak javát.» Leányai
azonban, hogy szűzességöket megőrízzék, nyers tyúkhúst dugtak
derékfűzőjúk alá mellökre, hogy az a hőségben megrothadván,
kiállhatatlan bűzt terjeszszen. Az avarok azt hitték, természettől fogva
ily rosszagúak s undorral vonúlván vissza, elhíresztelték, hogy «minden
longobárd asszony büdös». Később különböző országokba adták el őket s
utoljára is születésökhöz méltóan mentek férjhez; az egyik az alamannok
királyához, a másik a bajorok herczegéhez.
Méltó függeléke ennek a történetíró dédapjáról szóló szép mese. Ez,
Lopechis, mint fogoly jutott Avarországba. Kezében egy íjjal, pár
csonttal és egy darab kenyérrel megmenekült ugyan új gazdáitól, de nem
tudta, merre tartson. Ekkor egy farkas szegődött hozzá s hűségesen
vezette. Mikor azonban Lopechisnek már minden elesége elfogyott s
jártányi ereje sem volt, kétségbeesésében le akarta lőni a farkast, hogy
húsát megegye. Az állat azonban eltünt s Lopechis kimerülten rogyott
össze a vadonban. Álmában egy férfi megintette, hogy arra tartson, a
merrefelé lábai vannak fordulva. Felugrott, elindult s nemsokára szlávok
közé ért. Egy időses asszony pártját fogta, házához vette, enni adott
neki; előbb keveset, majd – midőn javúlt – többet; lábra állította s pár
nap múlva, eleséggel ellátva, útbaigazította. Friaulban mindent
elpusztulva talált. De házat galyabított magának, majd megházasodott s
tőle származott Arichis (Henrik), kinek fia volt Warnefrit, ezé pedig
Paulus Diaconus, ki dédapjától ezt a mesét fentartotta.
Az ötödik könyvet az oly csodás módon megszabadult Grimuald
trónraléptével (662.) kezdi. Elmondja, hogy a beneventi sereg
segítségével elűzvén s megölvén Aripert király Godepert longobárd
királyt, Ticinusban annak trónjára ült s feleségül vette a megölt király
húgát. Ennek testvére, Perctarit az avarokhoz menekült, honnan azonban
Grimuald kivánságára kiutasították. Paulus hosszasan beszéli el azután,
mily veszélyeken ment keresztül Perctarit s mint szabadúlt meg végre,
Konstans császár miként ment Itáliába, mint ostromolta Beneventet s mint
gyilkolták meg 668 júl. 15-én. Majd szól Lupus herczegnek az avarokkal
való harczáról s haláláról, a beneventi hadjárata alkalmával tőle
elpártolókon boszút álló Grimualdról s haláláról, a most már királylyá
lett Perctaritről, a zsarnok Alahisről, ki trónjáról letaszította
Kuninkpertet, ki azonban legyőzte s megölte Alahist.
A hatodik könyvben a 678–744 közt történteket érdekes fejezetekben
bővelkedve adja elő. Szól a beneventi és friauli herczegeknek egymáshoz
való viszonyáról, az olaszországi roppant dögvészről, a Konstantinus
görög császár halála után kitört trónvillongásokról, Kuninkpert király
haláláról (700.) s kis fiának, Liutpertnek királylyá tételéről,
Montecassino helyreállításáról, a friauliaknak a szlávokon vett
boszújáról, Liutprand hódításairól, Nagy Károlylyal való szövetségéről s
Liutprandnak 744-ben történt halálával végzi történetét. «Nagy
bölcseségű férfiú volt, okos a tanácsban, igen istenfélő, a béke
barátja, harczban hatalmas, hibások iránt szelíd, szűzies és szemérmes,
az imában kitartó, bőkezű a szegényekkel szemben, a tudományokban
járatlan ugyan, de a philosophusokkal egyenlő tiszteletet érdemlő,
népének atyja, a törvények javítója. Uralkodása kezdetén Bajorországnak
sok erős városát foglalta el, de e mellett erősségét inkább az
imádságban, mint fegyvereiben kereste. A legszorgalmasabban ápolta a
frankokkal s avarokkal való békét is.»
Paulusnak meg lehetett az a vigasztalása, hogy hazája történetét egy
derék ember uralkodásának elbeszélésével rekesztette be.


VI. Einhard.
A longobárdok legyőzője, Nagy Károly, először tett kisérletet arra, hogy
az ókor római birodalmát s annak műveltségét megújítsa. Más lett a
birodalom is, a műveltség is, de a vállalkozás és a jóakarat érdeme
megmaradt. Sőt a renaissanceból is lett valami. Classikus példa erre
épen Nagy Károly életrajza, melyet halála után kevéssel készített
Einhard. «Olyan mű ez – szól Abel Ottó – mely a következő századokban
felülmulhatatlan példa lett a nyelv tisztaságára s az anyag művészies
kezelésére nézve s mely jobban magán hordozza a classikus műveltség
nyomát, mint a középkornak akármely másik írása.»
Einhard, vagy – a hogy csak a XI. századtól fogva nevezgették –
Eginhard, körülbelül 770-ben a keleti Franktartományban, Maingauban,
előkelő családból született. A fuldai kolostor iskoláját kitünő sikerrel
végezvén, mintegy 20 éves korában Baugolf apát (779–802.) beszerezte
Nagy Károly aacheni udvarához, hol akkor a birodalom minden tehetséges
embere találkozott. Ott Alcuin vezetése alatt ösmerkedett meg
Vergiliussal, Ciceróval és Suetoniussal, a szentatyákkal s valamennyire
a görög nyelvvel is. Bölcsesége, értelmessége és ügyessége miatt bibliai
neven Bezaleelnek nevezték. Károly, ki személyes barátja lett, csakhamar
a közmunkák vezetését bízta reá. Vitruvius szorgalmas tanulmányozójának
alkalma nyilt tehát, hogy nemes stilusú palotákat építtessen a birodalom
főbb városaiban. Lehet, hogy Károly Rómából s Ravennából épen az ő
tanácsa és útmutatása szerint hozatta az aacheni székesegyház
építtetéséhez szükséges oszlopokat s hogy ő tervezte az aacheni
székesegyházat, az aacheni és ingelheimi palotákat s a mainzi hidat.
Ez a tevékenysége nem vonta el tökéletesen a politikától; 806-ban a
császár őt küldte Rómába, hogy az országnak fiai közt történt
felosztásához megnyerje a pápa beleegyezését s 813 nyarán az
országgyűlésen a rendek nevében ő kérte a császárt, hogy