A középkor főbb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig - 3

Gallia szentjéről. Hűségesen megmondja ekközben, mit kölcsönzött
Eusebiustól, mit annak folytatójától, Hieronymustól, majd Orosiustól.
Szabadabban beszél a második könyvtől kezdve, ha szedeget is még
egyetmást Orosiustól, Renatus Frigiredustól és Sulpicius Alexandertől;
de már nagyban használja a néphagyományt is. 43 fejezetben szól itt a
népvándorlás miatt zaklatott Galliáról attól az időtől fogva, midőn
412-ben azon Bereczk (Briccius) lett a toursi püspök, ki elődjét, szent
Mártont, eszelősnek nevezte. 33 évig élt szent életet a püspök, de ekkor
ráfogta a nép, hogy mosónője gyermekének ő az apja. Hiában jelentette ki
az egyhónapos gyermek az ellenkezőt; szent Márton sírja előtt
gyapotruhájába hiába tett izzó parazsat a püspök annak megmutatására,
hogy a mint az nem perzseli meg az ő köntösét, úgy az ő testét sem
mocskolta be asszony ölelése; hívei mint méltatlan pásztort, kiverték a
városból s helyette egymásután két püspököt választottak. Midőn azonban
Bereczk hét év múlva visszatért Rómából, hol bőségesen vezekelt azért,
hogy gúnyolta szent Mártont s nem hitt csodáiban, a nép az épen meghalt
püspök helyett újból visszafogadta őt s Bereczk hét éven át mostantól
fogva nyugodtan kormányozhatta egyházmegyéjét. Azontúl is előszeretettel
foglalkozik Gergely az egyházmegye történetével. Majd elbeszéli a
vandaloknak Spanyolországba való betelepedését s az ott a keresztyének
ellen folytatott üldözéseket. Elmondja, hogy midőn hirlelni kezdték a
hunnoknak Galliába való betörését, Aravatius tongerni püspök folyton
imádkozott a csapás elhárításáért, sőt Rómába, az apostol sírjához is
elzarándokolt. Ott azt az intelmet kapta, hogy csak menjen haza s
készüljön a halálra; ennek a nagy viharnak el kell pusztítnia Galliát,
de ő nem látja meg a veszedelmet. Hazatérvén, mindenét összeszedte s
akárhogyan rimánkodtak hívei, odahagyta őket. Mastrichtban csakugyan
heves láz fogta elő s megölte, mielőtt betörtek volna a hunnok.
Nagyszombat napján a hunnok már Metz előtt állottak, hol csak sz. István
vértanú templomát nem hamvasztották el. Leírja Attila hadjáratát s
Frigeridus nyomán jellemzi Attilát. A 9. fejezetben azután minden
átmenet nélkül kezd azon tanakodni, ki lehetett a frankok első királya;
legrégibb történeteiket azonban Sulpicius Alexander elveszett könyve
alapján 388-tól fogva mégis megkisérti összeállítani. Közben
vissza-visszatér Tours történetére és csak a 27–43. fejezetben
ragaszkodik szorosabban a tárgyhoz, midőn Chlodvig (Chlodovech)
történetét részletezi. Halálával fejezi be a sz. Márton elhunytától
Chlodvig kimultáig letelt 112 év történetét.
A harmadik könyv 37 fejezetében már nem az írókra, hanem az öregek
elbeszélésére támaszkodik s előadásában ekként teljesen közvetlen,
egyúttal azonban szakadozottabb, néhol pedig száraz és krónikaszerű.
Chlodvig fiairól, a dánok berohanásáról, a thüringiai királyoktól, az
időjárásról, legfőkép azonban Tours és az Auvergne eseményeiről,
Childebertnek s Theudebertnek Chlothar ellen viselt harczairól, a
spanyol királyokról stb. beszél. A mily bizonytalan az időrend
megállapításában, ép oly kevéssé tudja föltalálni az események
középpontját. Talán az erre való törekvés jele, hogy Toursból nézi a
világ folyását. Hasonló szellemben írta meg negyedik könyvét, hol az
544–575. évnek, tehát saját ifjú korának eseményeit s különösen az idősb
Theudebert halálától Sigibert haláláig 29 év alatt történteket beszéli
el. Itt mindenütt kiemeli a csodás elemeket, s élénken megrója
mindazokat, kik az egyház ellen valamit tenni mertek. Pl. Chlothar
királyt, ki meghagyta, hogy az ország minden temploma az ő kincstárába
szolgáltassa be jövedelmének 1/3-át. Rendeletének végrehajtását csupán
Tours szent püspöke, Injuriosus tagadta meg. «Ha – úgymond – elveszed
Istentől azt, a mi az övé, majd az Úr is elveszi a te országodat; mert
szégyenletes, hogy midőn csűreidből kellene táplálnod a szegényeket,
csűreidet ezeknek nyomorúsága árán töltöd meg.» S fölháborodásában
búcsúcsók nélkül vált meg a királytól, ki megrettenve és szent Márton
hatalmától félve, a püspök után küldött, gazdagon megajándékozta és
bocsánatot kért tőle; visszaadta mindazt, mit elvett az egyháztól és
kérte a püspököt, könyörögje le az ő segítségére szent Márton csodatévő
erejét. Mennyire jellemzi a kort a 2. fejezetnek ez a kis adomája! Ilyen
az Austrapius hg. esete is, melyet a 18. fejezetben mond el. Ez a
herczeg a Childebert királylyal csak imént szövetkezett Chrammtól félve,
sz. Márton templomába menekült. Chramm megparancsolta, hogy ott senki
még csak egy pohár vizet se merjen neki nyujtani; mert úgy gondolkozott,
hogy ha éhségtől, szomjúságtól gyötörve, a templomot elhagyja, majd
levágatja. Valaki azonban mégis megszánta, s a félig elaléltnak egy
csupor vizet hozott; a helység birája azonban odarohant, kiragadta
kezéből s kiöntötte a vizet. De mindjárt kitűnt Isten boszúja és a szent
hatalma; mert még aznap lázba esett a bíró s éjfélre meghalt; tehát nem
érte meg azt az órát, melyben egy nappal azelőtt, a szentnek templomában
kiragadta a csuprot a szegény menekültnek a kezéből. Ezen csoda
hallatára a város lakosai bőségesen hoztak Austrapiusnak mindent, a mit
csak kivánt. Mennyivel meghatóbb történet ez, mint a templomba menekült
Pausaniasé, kinek befalazásához saját anyja is hordta a köveket! Csaták
és meddő politikai cselszövések leírásánál mennyivel tanúlságosabb
adalék a 34. fejezet elbeszélése is! Bordeauxban az apát semmikép sem
akart fölvenni egy ifjút, mert azt mondta, nem állhatja ki a kolostorban
megkövetelt kemény munkákat. Egy napon a barátok 3 mérő búzát mostak,
azután száradni a ponyvára kiterítvén, őrízetére ott hagyták a
próbaidőre berendelt ifjút. Ez csakhamar réműlve látta, hogy hirtelen
beborul az ég s roppant vihar készül; gondolván, hogy már akkor sem
vihetnék be a csürbe a gabonát, ha előkiabálná a szerzeteseket, térdre
borúlt s kérte Istent, hogy arra a darabra, hol a gabonás ponyva van, ne
adjon esőt. Az apát és társai e közben a zuhogó eső láttára elősiettek,
hogy a gabonát bevigyék; de ámulattal tapasztalták, hogy a záporból egy
szem sem érte a búzát, az ifjú pedig egész elmélyedve imádkozik. Maga az
apát is melléje térdelve adott hálát a csodáért. Az eső és az imádság
végeztével azonban megfogatta és megostoroztatta az ifjút, hogy alázatos
legyen az Isten szolgálatában és ne dicsekedjék csodatételével. Hét
napra becsukatta s mint valami gonosztevőt éheztette, hogy elölje
dicsőségre való vágyakodását, a mi árthatna lelkének. A barát még
Gergely idejében is élt és példaképe volt az alázatosságnak s
önmegtagadásnak, úgy, hogy a 40 napi bőjtben még kenyeret sem szokott
enni, hanem csak minden harmadik nap vett magához egy kis
gyöngykása-pépet.
Az ötödik könyvtől kezdve Gergely, ki már 573 óta Tours püspöke volt,
mint előkelő szemtanú s jól értesült ember szól az 575–580. év
polgárháborúiról. Legjobban érdekli mindaz, a mi magában Tours
városában, vagy annak környékén folyt le. Erről és személyes
éleményeiről terjedelmesen, kimerítően ír, úgy, hogy története valóságos
emlékirattá szélesedik ki. Most már biztos az időszámításban is és
meglátszik, hogy némely dologról az események közvetlen hatása alatt
írt. Művét Giesebrecht ebben a tekintetben a későbbi középkor írói közül
is csak Thietmár krónikájával hasonlíthatja össze. Apró történetek
egyvelege a Gergely könyve, nem összefüggő történet; még csak kisérletet
sem tesz, hogy az eseményeket egymással összeköttetésbe hozza. Világos
ugyan, hogy az egyház multjára fekteti a fősúlyt, de ezentúl is
kiterjeszkedik mindenre, a mit megörökítésre egyáltalán érdemesnek tart.
Harczolni a hitetlenek, kivált az eretnek arianusok ellen; érintetlenűl
fentartani, sőt gyarapítni az egyház kiváltságait; föltétlen
tiszteletben részesítni a püspököket; bőkezűen nevelni az egyházi
alapítványokat stb., ezek azon dolgok, mikben ő a királyok dicsőségét,
az állam és egyesek javát kereste; s ezen «igazságok» illusztrálására
szolgálnak történeti példái. Innentől kezdve munkája a VI. század
második felének legfontosabb kútforrása. A hogy megtagadta a szent
Márton templomába menekült Merovechnek kiszolgáltatását (14. fej.),
Prätextatus püspök ügyében a párisi nemzeti zsinaton ép oly bátran
képviselte az egyház érdekeit a királyi hatalommal szemben (18. fej.).
Lehet-e mást várni a történetírótól, mint a miért püspöki minőségében
buzgott? Mindenesetre erősebb volt benne az egyházi, mint a nemzeti
érzelem, a minek pedig, épen a polgárháborúk leírásában, felűl kellett
volna kerekednie. Akármennyire elítélte Chilperich királyt s feleségét,
Fredegundát, ebben a könyvben dicsérni valót is eleget talált rajtok, a
mi annak a jele, hogy mégis csak volt érzéke a történetírói igazság
iránt. Ez annál fontosabb, mert a braini zsinaton, 580-ban, saját
papjának, Riculfnak és Leudastes toursi comesnek vádjára meg kellett
jelennie, hogy igazolja magát Fredegundára tett sértő megjegyzései
miatt. Mialatt ő maga kijelentette, hogy nem sértette meg a királynét, a
nép odakinn morogni kezdett, hogyan lehet ilyesmiről vádolni egy
püspököt, hogyan idézheti őt a király e miatt törvényszék elé? De a
személyesen jelenlevő király azt felelte: «Feleségem rágalmazása az én
gyalázatom. Ha tanúkat akartok a püspök ellen, olyanok is vannak. De ha
kijelentitek, hogy a dolog nem történt meg, és hogy bízni kell a püspök
nyilatkozatában, hát tegyétek. Szívesen megnyugszom abban, a mit
határoztok.» Mindenki csodálkozott a király okosságán s önuralmán; s
abban a nézetben voltak valamennyien, hogy egy alárendelt személynek nem
kell hitelt adni a püspökkel szemben. Meghagyták, hogy előbb három
oltárnál misézvén, esküvel tisztázza magát. Ez ugyan ellenkezett az
egyházi törvényekkel, a király kedvéért azonban megtette Gergely. Hiszen
Chilperich király leánya, Rigunthe, maga is oly élénk résztvett
szenvedéseiben, hogy addig, míg Gergely ezt a határozatot végre nem
hajtotta, egész udvarával együtt bőjtölt. A zsinat pedig a vádlót,
Leudastot, mint királynéjának és saját püspökének rágalmazóját, az
egyházból kiközösítette; Riculfot pedig halálra itélte s életét csupán
Gergely közbenjárása mentette meg, de nem szabadíthatta meg a
legszörnyűbb kínzásoktól (49. fej.). Ez a fejezet, mely saját magának
országos fontosságú kényes ügyét adja elő, kétségtelenűl jó próbaköve
volna igazságszeretetének; csakhogy nem lehet ellenőrízni más, hasonló
részletességű elbeszéléssel. Semmi esetre sem volt az a czélja, hogy
föltétlenűl takargassa az egyházi férfiak hibáit; így pl. Pappolus (5.
fej.), Salunius, Sagittarius (20. fej.), vagy Eunius püspököket (40.
fej.) elég kiméletlenül itéli el. De nem szabad feledni, hogy ha sokat
elhallgatott is, más volt annak a kornak szelleme s ez a szellem a
történetíró éleslátását, elfogulatlanságát nagyban akadályozta.
Történetírásának előnyei és fogyatkozásai mind élesebben tűnnek ki a
hatodik könyvtől kezdve. Ez Childebert uralkodásának 6-ik évétől (581.)
Chilperich király haláláig (584.) megy. Közben a 40. fejezetben
rendkívűl érdekesen beszéli el, miként vitatkozott a spanyolországi
arianus követtel. Altalában véve Gergely a 6. könyvtől kezdve a
legclassikusabb tanú arra nézve, az erősen orthodox gallikán egyház
miként készítette elő a spanyolországi arianismus bukását. Erélyesen
hangoztatja, hogy a frank birodalomban egységesnek kell lennie úgy az
egyháznak, mint az államnak.
A hetedik könyv 47 fejezetében csupán két év (584–5.) föbb eseményeiről
beszél; de vissza-visszatér egy-egy életrajz, pl. mindjárt az első
fejezetben szent Salvius püspök életrajza keretében korábbi idők
eseményeire is. Ebben a könyvben a seregeivel Páris alá nyomúlt
Childebert már a párisi székesegyházba menekült Fredegundának,
Chilperich király özvegyének kiadatását követelte. Gunthramm nem adta
ugyan ki, de önmagát is oly kevéssé érezte biztosan, hogy népe közt
mindig csak nagy kisérettel jelent meg, egyszer pedig nyiltan
felszólította az utczai közönséget, hogy legalább három évig ne
törekedjék életére, ne veszítse el őt is, mint testvérét, míg
unokaöcscseit annyira föl nem nevelheti, hogy – ha ő vele történik
valami – lesz, a ki családjából a trónon követheti. «S így szólván,
királyáért az egész község imát küldött az Úrhoz…» (8. fej.). Milyen
drámai jelenet az is, midőn Fredegunda menedékhelyén, a templomban
értesűl, hogy Chilperich halálának hírére Desiderius hg. a toulousi
templomba záratta, kincseitől megfosztotta gót vőlegényéhez utazó
leányát, Rigunthet! Magában a templomban is mint dühöng a királyné
Leunardus udvarmester és mindazon szolgák ellen, kik elszöktek úrnőjök
mellől a helyett, hogy védelmében levágatták volna magokat (15. fej.).
Gunthramm király meghagyta a rablott holmik kiadatását, Fredegundának
pedig a Rouen közelében levő Rueilt jelölte ki tartózkodása helyéül, hol
első dolga volt a bukott királynénak, hogy egy bizalmas papját elküldje
vetélytársnőjének, Brunhildának megöletésére. A pap úgy mutatta be
magát, mint a kit Fredegunda üldöz s ezzel és hizelkedéseivel csakhamar
megnyerte Brunhilda kegyeit. Szándéka azonban kitudódván, megkötözték,
megkorbácsolták s hazaküldték Fredegundához, ki a merény meghiúsulta
miatt való dühében kezét lábat levágatta (20. fej.). Lehet-e ennél
élénkebb képet festeni az erkölcsök elvadulásáról, vagy mint az Eberulf
főkamarásról, Chilperich gyilkosáról (21., 22., 28.) s a toursi
polgárháborúról (47. fej.) írt fejezetekben? Ez a háború abból
keletkezett, hogy a mantelani plebánosnak ebédre hívó szolgáját az egyik
meghívott vendég levágta, a másik pedig boszút állt.
A nyolczadik könyv (46 fejezettel) Gunthramm királynak Orléansba tett
útjától, 585 július 4-ikétől, Leuvigild spanyol király haláláig (586.)
terjed. Az orléansi ünnepségek leírása maga hét fejezetre terjed s
nagyon világos képet nyujt a frank királyok udvari életéről. Itt már, s
a könyvnek majdnem minden fejezetében, valóban naplószerű az előadás és
csodákról, áttérésekről, nevezetes férfiak haláláról, követségekről,
Fredegunda újabb ármányairól, elemi csapásokról, stb. a legnagyobb
tarkaságban tud beszélni. Gyakran foglalkoztatják a spanyolországi gótok
ellen viselt háborúk is, csakhogy a külföldi dolgokról néha hibásan
értesül. Így például nem jól tudja, hogy halálos ágyán Leuvigild gót
király arianusból igaz katholikus lett, s hogy másoknak is
megparancsolván ezt, hét napon át siratta életének odáig való
tévelygéseit. Attérésének híre azonban csakugyan nagyon elterjedt; még
nagy Gergely pápa is említi s így nem csoda, ha Toursi Gergely valónak
vette, a mit annyira óhajtott.
A kilenczedik könyv (44 fejezetben) az új gót királynak, Richarednek a
frankokhoz küldött s békét ajánló követségével kezdődik. Childebert
szívesen látta a követeket, Gunthramm azonban szóba sem állt velük,
minek nagy háborúság lett a vége. Ezt már nem érte meg szent Radegund,
mert 587 aug. 13-ikán elhunyt s temetésén Gergely püspök is ott volt.
Gergely máskor is el-elhagyta püspöki székhelyét. Egy ilyen alkalommal
történt, hogy egy Desiderius nevű ember Toursban csodatevőnek adta ki
magát s hamis prófétasággal bolondította a népet. Még nagyobb csaló volt
egy másik, ki spanyolországinak hazudta magát, kiről azonban kitűnt,
hogy Aurelius tarbesi püspök megszökött inasa. A Párisban összegyűlt
püspökök visszaadták őt régi gazdájának, azzal a meghagyással, hogy
bántódása ne történjék.
Majd, visszatérve a politikai történetre, szól Gunthramm, Bozó és
Rauching sorsáról, Gunthramm és Childebert királyok találkozásáról (587
nov. 28.), a lázadó Baddo megkegyelmeztetéséről, Richared gót királynak
a kath. vallásra való téréséről s a frank királyokhoz küldött újabb
békéltető követségéről, a Nantest pusztító bretonokról, a Toursban újból
kitört harczokról, valamint saját követségeiről, melyet Gunthram
királyhoz vezetett Metzbe, s melyet nagy részletességgel ír le, még a
szerződés szövegét is törölvén. Igazi regénytárgy a toursi apáczazárdát
(St. Maria de Scriniolo) alapító Ingotrude királyné leányának,
Berthegundenak, az urát a zárdai élet kedvéért elhagyó, de az isteni
szolgálatban tunya és álmos leánynak története. S milyen regényepizód
az, midőn az atyja, Chilperich király ékszereit követelő Rigunthét saját
anyja, Fredegunda megfojtja a kincsesszekrény rácsapott fedelével, ha
szolgálói lármát nem csapnak; s mennyi regényes részlet van abban a
hosszas elbeszélésben, a melyben előadja a Chrodieldetől, Charibert
király leányától a poitiersi kolostorban támasztott zavarokat!
A tizedik könyv 31 fejezetének hitelességét a történelmi kritika
többszörösen megtámadta. Ebben az 590–4. év alatt eseményeit adja elő, e
közben azonban meglehetősen eltér az időszámításnak az előbbi könyvekben
követett módjától; pl. sz. Márton halálától II. Childebert uralkodásának
19. évéig 168 évet ír, holott előbbi adatainak alapján 196-ot kell vala
írnia s a világ teremtésétől 5814 helyett csak 5792 évet számítnia. Ez
alkalmasint onnan van, hogy könyve epilogját már 592-ben megírta, az
594-ben eszközölt felülvizsgálat alkalmával azonban változtatott a
számokon. Az utolsó (31-ik) fejezetben röviden egybefoglalta Tours
püspökségének történetét s mint 19. püspökről, önmagáról is bővebben
emlékezett meg.
Gergely nem valami nagy író, s akárhányszor hadilábon áll a
grammatikával is; de elbeszéléseinek a helyenként föllépő szónokiasság
mellett is bizonyos bájt kölcsönöz egyszerűségök s természetességök. Nem
hiába neveztek őt a középkor Herodotosának, ha épen neki nagy része van
is abban, hogy a bibliára támaszkodva, elfeledtesse őt a világgal. Ezzel
s kenetes hangjával a történetírásban az úttörők közé tartozik;
Nyugat-Európáról s főleg Franczia- és Németországról adott tudósításai
örökbecsűek. Nyomtatásban művei (Párisban) csak 1511–2-ben jelentek meg
először, teljesen azonban csupán 1699-ben adatta ki a benedekrendi
Ruinart. Francziára 1610-ben, németre 1849-ben fordították először. A
VI. századra nézve, midőn az ókorról a középre való átmenet a
legérezhetőbb volt, igen sokáig az egyetlen megbízható kútfőnek
tekintették.


IV. Fredegár.
Toursi Gergely a legnagyobb lelki nyugalommal, mint igaz, történeti
eseményeket beszélte el a csodákat; a frankok hős- és népmondáival
azonban jóformán semmit sem törődött. Ezt a hiányt két másik munka
pótolja. Az egyik _Fredegár_ krónikája, a másik pedig a _Gesta regum
Francorum_. Röviden és szárazon ugyan, de mégis csak fentartották a
frankok mondáit s ezzel elévülhetetlen érdemeket szereztek.
Marquard Freher Fredegárnak nevezte azt a burgundiait, ki 660 táján
egészen 641-ig levezette az egyetemes és a frank történetet.
Krónikájának három első könyvét Julius Africanus, Hieronymus, Idatius és
mások műveiből, a negyediket Toursi Gergely krónikájából szedegette
össze. Teljesen önálló csak az ötödikben lett, mely az 584–641. év
eseményeit tartalmazza, s ez időkről a frank történelem legfontosabb
kútforrása.
Akármennyit kölcsönzött is másoktól Fredegár, s ha negyedik könyvét
_Scarpsum de chronica_ _Gregorii_ czímmel nevezi önmaga is, bizonyos,
hogy sok olyat tartalmaz, a miről név szerint említett mesterei semmit,
vagy csak keveset tudnak. Ugyanezt lehet mondani a _Gesta regum
Francorum_ról, mely a 725. év táján keletkezett.
A frankokat mind a kettő a trójaiaktól, illetőleg Priamustól
származtatja, kinek utóda Friga kivándorolt, nevet adott a
phrygiaiaknak, azután a Duna s a világtenger partjain telepedett le.
Onnan a nép egy része Francio király vezetése alatt Európa közepére
vonúlt, a Rajna mellett keresett hazát, melyet királyáról Franciának
hítt; trójai mintára építette s Trójának (Troyes) is nevezte el első
városát, melylyel azonban soha sem készült el egészen. A Duna partjainál
maradottak ellenben egy Turchot nevűt választottak királylyá s róla
azután turkoknak nevezték magokat.
Ez az első, de nem egyetlen példája annak, hogy előadása el-eltér a
Gergelyétől, a mi annyit mindenesetre tanúsít, hogy más forrásokat is
használt s így figyelmet érdemel. A thüringiak és szászok ellen I.
Chlotar idejében folytatott harczokat pl. egészen máskép színezi
Fredegár és a _Gesta_, mint Gergely, ha viszont Fredegár és a _Gesta_
közt is elég az eltérés. A mellett mindkettőben becses adalékok vannak a
germán régiségekhez, pl. midőn a _Gesta_ a saliak törvényeiről, vagy a
germánok egyes ősregéiről szól. «Tudja», egyebek közt, hogy Merwig egy,
a Minotaurushoz hasonló tengeri csodának gyermeke. Erről valószínűleg
hallott Gergely is, de, mint keresztyén püspök, magához méltatlannak
tartotta ily hagyomány följegyzését, a mint tanultabb ember létére a
frankok trójai eredetébe vetett hitet sem akarta tovább terjeszteni.
Eleinte Chlodvig kereszténységének, illetőleg házasságának története
elbeszélésében is egyezik Gergely (II. könyv 28. fej.) a _Gesta_ (11.
fej.) elbeszélésével. Mindkettejök szerint Gundobald király egyik
testvérének, Chilperichnek leánya Klotild, de már Chilperich megöletése
után Gundobald a _Gesta_ szerint csak az egyik, Gergely szerint ellenben
mindkét leányát száműzette; s míg Gergely csak rövidesen mondja el, hogy
Chlodvig követei véletlenűl megpillantván Klotildot, annak szépségét
királyuk előtt annyira földicsérték, hogy az megkérette s el is vette a
leányt, addig a _Gesta_ mindezt körűlményesen beszéli el; kétségkívül
azért, mert Klotild hatásának tulajdonítja a bekövetkezett összes
változásokat. Megegyeznek a gyermekök születésére vonatkozó adat
följegyzésében és pedig csaknem szó szerint: ellenben ismét különböznek
a keresztyénségre való áttérés okainak elmondásában. Így Gergely szerint
Klotild (II. könyv, 29. fej.) egész tudós értekezést tart Chlodvignak,
mily ocsmány dolog az a pogányság s Jupiter szörnyű uralmának
bizonyítására még Virgiliusból is idézget, a mire valószínűleg igen
nagyot nézett volna a classikátlan Chlodvig. Ezt a párbeszédet mellőzi a
_Gesta_, mely tehát nem excerptál szolgai módon. A keresztelés
pompájának s a gyermek halálának leírásában már, ha nem is szó szerint,
ismét megegyeznek.
Ilyes találkozások és különbözések gyakoriak az egész könyvben s Ranket
arra vezették, hogy kikeljen azon egyeduralom ellen, melyet kora
eseményeinek történelmi elbeszélésében Toursi Gergely szinte ellenmondás
nélkül gyakorolt. Megosztotta azt két más forrással, melyek Gergely
művén kívül egyebeket s különösen néphagyományokat is használván, nem
egy ismeretlen adatot mentettek meg az enyészettől s pótlásaikkal,
helyenként pedig helyreigazításaikkal közelebb visznek bennünket az
igazság fölismeréséhez; a mihez járul az is, hogy kevésbbé levén
szónokiasok és paposak, mint Gergely, sokban megbízhatóbbaknak is
látszanak.
Kedves és naiv részletek ezekben sem hiányzanak; pl. midőn Fredegár (a
65. fejezetben) elbeszéli, hogy a Duna és az Óczeán közt fekvő
Satanaviából kivándorló longobárdoktól, kiket akkor még másképen
neveztek, megkérdezték a hunnok, miért léptek át a határon, a Dunán. «A
longobardok azonban meghagyták feleségeiknek, csavarják hajukat arczukra
s állukra, hogy így férfiaknak nézhessék őket. Így látszólag igen nagy
hadierőt állíthattak szembe az ellenséggel; mert az asszonyoknak
arczukra s állukra kötött haja igen nagy szakállnak látszott. Ekkor a
két sereget a magasságból egy hang szólította meg s ezt kiáltotta: «Ezek
a hosszúszakállúak a longobárdok!» S az ezen népből valók azt hiszik,
hogy ezt istenök tette, kit a pogányok Wodannak hínak. S akkor a
longobardok lármázni kezdtek, hogy a ki nekik ezt a nevet adta, ugyanaz
megadja a győzelmet is; a harczban csakugyan legyőzték a hunnokat s
birtokba vették Pannonia egy részét. Nemsokára azután Narses, a császár
itáliai helytartója, nagyon aggódni kezdett; mert Justinus császár és
Sophia császárné hangosan megfenyegették s a császárné aranyos rokkát
küldött neki. «Fonjon rajta – izente neki – mint az asszonyok (mert
herélt volt) s parancsoljon a fonókában levő szolgáknak, ne pedig a
népeknek.» Ő azonban azt felelte: «Majd fonok hát olyan szálat, hogy ki
nem gabalyodik belőle Justinus császár, meg császárné.» Erre azután
behítta a longobardokat, hogy Pannoniát elhagyva, királyuk, Alboin alatt
Itáliába jöjjenek.» Ez az elbeszélés Fredegárnál a longobardok egész
pannoniai története! Paulus Diaconus, a longobardoknak 799-ben meghalt
történetirója, szintén említi és közkeletűvé tette ezeket a részleteket.
Röviden, de érdekesen s a mellett a Gergelynél elszórt fejezetekből
egy-egy külön fejezetbe összeállítva írja meg a frank királyok krónikása
a 31., 35. és 36. fejezetben Fredegunda s a 37–40. fejezetben Brunhilda
történetét is, úgy, hogy ez a regényes két alak a maga egész mivoltában
lép elénk.
Egyébiránt a két írónál följegyzett mondák sokban különböznek egymástól,
a szerint, a mint a szerzők az ország egyik vagy másik vidékén hallották
a néphagyományokat. A mellett Fredegár világiasabb, a _Gesta_
egyháziasabb színezetű, s Fredegár írott forrásokat is gyakrabban
használt emennél. De mind a kettő becses adalék ahhoz, a classikus
világból való kibontakozás idejében a történelem színpadára csak imént
lépett népek miként fogták föl s ítélték meg a nagy változásokat.


V. Paulus Diaconus.
Hazánk története szempontjából is kiválóan érdekes Paulus Diaconus
könyve a longobardokról. Senki sem gyűjtötte jobban össze az ennél a
népnél oly gazdagon megőrzött népmondákat, mint épen ő. Akárhol
szállásoltak, akárhol telepedtek is meg, a longobardok mindenütt
zárkozottak maradtak; de ebben a zárt körben igazán üdén őrízték meg
mondáikat és költészetöket. Ezeknek a mondáknak, ennek a költészetnek
kincsestára Paulus Diaconus könyve.
Való dolog, hogy Secundus trienti apát (✝ 612) már ő előtte megírta a
longobardok történetét; ez a történet azonban elveszett s az egészből
csak az a hír maradt fenn, hogy Paulus bizonyos megengedett mértéken túl
használta. Ez az íróra némi árnyat vethet; de tisztán történeti
szempontból a legnagyobb hálával tartozunk, hogy becses adatait a
mulandóságnak teljesen át nem adta. Egyébiránt Secundus valószínűleg
csak egyszerű annalista volt, míg Paulus már a feldolgozás művészetéhez
is értett. Érdemeit nem kisebbíti, hogy ismerhette a longobard nép
eredetéről szóló rövid történetet, mely «a mi Urunk Jézus Krisztus
nevében» kezdi a «mi» longobard népünk ős-idejének elbeszélését. Ezt
hibásan tartják Botharis törvénykönyve előszavának, valamint olyan
történeti tájékoztatásnak, a milyet pl. Werbőczy függesztett a
Hármaskönyv elé. Valószínűleg 669-ben, az állam alakítása után mintegy
száz évvel keletkezett; s nem lehetetlen, hogy ezt a sovány szöveget
szélesítette ki Paulus hat könnyvvé, melynek gazdag a tartalma, vonzó az
előadása.
Paulus előkelő longobard családból a 720–25. év táján született. Őse,
Leupchis, egyenesen Pannoniából vándorolt be. Gondos neveltetésben
részesítette tanítója Flavianus, sőt valószínű, hogy Paulust egyenesen a
friauli herczegi udvarban (a mai Cividale del Friuliban) nevelték, s még
görögül is tanították, ha tökéletesen meg nem tanították is. A
classikusokkal mindvégig szorgalmasan foglalkozott.
Első irodalmi kisérlete, mely reánk maradt, érett férfikorából, 763-ból
való, midőn _A világ hat koráról_ szóló költeményét írta. Ekkor már, s
még évek mulva is, ő vezette az utolsó longobard király, Desiderius
leányának, Adelpergának tanulmányait, még pedig oly komoly szellemben,
hogy Eutropiusnak a rómaiak történetéről írt tíz könyvét is olvastatta
vele. Szép tanítványa azonban, kit Beneventoba követett, midőn a
herczegnő Arichis hg. felesége lett, panaszkodván, hogy Entropius semmit
sem szól a keresztyénségről Paulus kötelességének tartotta, hogy
Eutropiushoz folytatásul még 6 könyvet írjon, melyben a gótok uralmának
bukásáig történt dolgokat beszéli el.
Mint költőt is becsülték. 768-ban pl., szent Mercurius csontvázának
Beneventoba való áthozatala alkalmával, hymnust írt, melyet Beneventoban
az évfordulón még most is énekelnek; s az egész kath. egyházban el van
terjedve a longobardok védszentjéhez, ker. sz. Jánoshoz írt hymnusa. Ez
is mutatja, hogy Arichis udvarában már mint pap szolgált; sőt
Montecassinoban, hová talán trónról lemondó urát, Arichist követte, nem
tudni mikor, de kétségtelenűl 782 előtt, egyenesen benedekrendi
szerzetes lett.
Talán népe és családja szomorú sorsa késztette rá. Nagy Károly 776
húsvétján Friaulban elnyomván Hrodgaud lázadását, egyebek közt Paulus
testvérét, Arichist is fogságba hurczolta. Sógorasszonyának s négy