A középkor főbb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig - 2

esett el; de ezeket a hálátlan Hunimundtól felbujtott skireket a gótok
majdnem egy szálig levágták. Erre Hunimund s Alarich suáv királyra és a
gótokra törtek, de Valamir utóda és testvére, Thiudimir, őket és
szövetségeseit a pannóniai Bolia folyónál tönkretették. A befagyott
Dunán át azután a suávok (svábok) és szövetségeseik, az alamannok hátába
kerültek s őket is legyőzték. Otthon találták már Theodorichot, kit a
császár gazdagon megajándékozva bocsátott haza. A 18 éves ifjú, atyja
megkérdezése nélkül, csakhamar megverte Babáj sarmát királyt s bevette
Singidunumot, melyet azonban nem adott vissza a rómaiaknak.
Mikor a nép utóbb portyázó háborút követelt, Vidimir Itáliába rontott,
hol azonban meghalt. Hasonló nevű fiát Glycerius császár ajándékokkal
engesztelte meg s Galliába küldte, hol a két gót nép egyesült. Maga
Thiudimir a Száván túl Illyricumra rontott s egész Thessaloniáig
hatolva, szerződés útján Macedoniában nyert letelepedő helyet, mire
nemsokára meghalván, fia, Theodorich lett utóda.
Theodorichot Zeno azonnal Konstantinápolyba hivatta, harczi fiává
fogadta, konzullá tette, diadalmenetet engedett neki s lovagszobrát a
császári palota előtt állíttatta föl. Mégis visszament Illyricumban
nyomorgó népéhez, hogy azt, a császár engedelmével, a turcilingok és
rugiak kiűzésére, Itáliába vezesse. Verona síkján megverte Odoacer
hadát, átkelt a Paduson, ostrom alá fogta s három év alatt bevette
Ravennát, kivégezte Odoacert és Zeno tanácsára a gótok és rómaiak
királyának czímét vette föl. Audefleda frank királyleánytól született
leányát, Amalasuenthát az Amalok házából való nyugati gót Eutharichhoz
adta férjhez. Sirmiumban, Galliában stb. diadalokat aratott s az egész
nyugaton nem volt nép, mely Theodorichnak barát- és alattvalóképen nem
szolgált volna. Öreg korában 10 éves unokáját, Amalasuentha fiát, az
árva Athalarichot rendelte utódául. Meghagyta országa nagyjainak,
tiszteljék a királyt, szeressék a senatust és a római népet s Istenen
kivül a keletrómai császárt tartsák kegyes barátjoknak. Utána 8 évig
békén uralkodott az ifjú. Halála után anyja rokonát, Theodahadot
választotta férjéül, ki azonban száműzette, majd megfojtatta őt. Sorsán
megrendülve, Justinianus keletrómai császár a vandálok legyőzőjét,
Belezárt küldte ellene. Belezár elfoglalta Siciliát, s Regiumnál
hódolatra kényszerítette Theodahad vejét, Evermudot, mire a gótok a
gyanús Theodahad helyett Vitigest tették királylyá, ki megölette
Theodahadot s feleségül vette Amalasuentha leányát, Matesuenthát. E
közben Belezár feldúlván Nápolyt, Róma ellen indult, majd Tuscia
városait foglalgatta s Perusiánál megsemmisítette Vitigesnek Magnus gróf
alatt küldött seregét. 14 hónapig hasztalanul küzdött Vitiges is;
Ravennába kellett zárkóznia, hol csakhamar egész családjával hódolt
Belezárnak. Így győzte le Justinianus azt a népet, mely 2030 éven át
(Berigtől fogva) mint legvitézebb nép oly sokáig uralkodott. A császár
patriciussá tette Vitigest, ki még két évig élt; özvegyét testvéréhez,
Germanus patriciushoz adta férjhez. Ennek utószülött fia szintén
Germanus. «Ebben egyesült az Aniciak nemzetsége az Amalok törzsével s ha
Isten is úgy akarja, reményekre jogosít mind a két nemzetség iránt.»
«Ilyen volt – végzi – napjainkig a geták eredete, az Amalok nemes
családja; ezek voltak a hős férfiak tettei. Ez a dicső nemzetség
meghajol egy még dicsőségesebb fejedelem előtt s megadta magát egy vitéz
hadvezérnek, kinek dicsőségét egy század, egy kor sem oltja ki; nem, – a
győztes triumphator Justinianust és konzulját, Belezárt, mindig vandál
verőnek, afrikainak, gétagyőzőnek fogják nevezni. Te, a ki ezt olvasod,
tudod, hogy én a korábbiak iratait követtem, téres mezejökön kevés
virágot szakítván, hogy azokból a kutatók számára, tehetségemhez képest,
koszorút kössek. S nem kell hinni, hogy mivel én is belőle származom, a
nevezett nép javára hozzátettem volna valamit azon kivül, a mit
olvastam, vagy tapasztaltam. De így sem vettem föl mindent, a mit rólok
írtak vagy elbeszéltek; mert mindezt nemcsak ezen népnek, hanem a
győzőnek is dicsőségére mondtam el.»
Látnivaló, hazánk népvándorláskorabeli történetéről is, mennyi becses
adata van Jordanesnek. Gr. Cziráky a _Tudományos Gyűjtemény_ben már
1823-ban kérdést tett (X. 126.), mik a nála említett folyók mostani
magyar nevei? Nevezetesen mi az a pannoniai Netad, Netao vagy Nedao,
mely mellett Ardarich, a gepidák királya, Attilát megtámadta (valószínű,
hogy a Hernádot értette). Cziráky kétségesnek találta, több folyó-e a
Tisia, Tibisia, Dricca, (Drekon, Tigas és Tiphesas), vagy az igen
kanyargó Tisza és Maros az, a mit Priskus, a görög császár követe,
Attilához menet útjában talált? Erre a kérdésre csak több mint félszázad
múlva adott választ Salamon Ferencz. Szerinte Tibisia – Priskus
Tiphesasa – egy a Tibiscussal, vagyis a Temessel; a Tisia – Priskus
Tigasa – lehetne Bigas, vagyis a mai Béga, de mégis inkább a Borzova
(most Berzova) s a Dricca – Jordanes Drekonja – a Karas; ellenben
Hunfalvy Pál szerint (_Etnogr._ 84.) inkább a Tierna vagyis Cserna.
Priskus és Jordanes szövege tehát eltér egymástól. De Jordanes, ki a
neveket elferdíti s ezeket a folyókat óriásiknak mondja, Salamon szerint
«maga ingatja meg hitelét». Nagyítása mutatja, hogy nem ismerte azt a
vidéket, melyről írt, s hogy nem is tudott vagy nem is akart
lelkiösmeretesen írni. Ez a példa is tanúság reá, Salamonig mily téves
nyomokon járt úgy a bel- mint a külföldi nyomozás, midőn a Tiszát és
Marost kereste azokban a folyó-nevekben, melyek a Temest, Berzovát és
Karast jelölik. Czirákynak sok fejtörest okozott az is, melyik volt az a
Skarniunga és Aqua nigra folyó, a mely közt Jordanes szerint (52. fej.)
Valamir ostrogótjai laktak. Már ő is fölismerte, hogy téved Gebhardi,
midőn ezeket másokkal együtt a Szávának s a Drávának tartja, mert
Jordanes az 56. fejezetben külön is szól a Száváról. Pedig voltakép csak
annyit mond, hogy Valamir a maga népével átkelt a Saus-folyón. Ezt,
Jordanes fordításában, Martens is a Szávának mondja, ellenben megjegyzi,
hogy a Skarniunga és az Aqua nigra ismeretlen folyók. Eligazodni
annyival bajosabb, mert a Pelsois-tó, melynek partjain Thiudimir lakott,
Martens szerint a Balaton ugyan, ismeretes azonban, hogy a rómaiak
Pelsonak vagy Peisonak nevezték a Balatonon kívül a Fertőt is. A tó és a
két folyó köze közt pedig akkora helynek kellett lennie, hogy népestől
leférjen rajta a harmadik testvér, Vidimir is. Aqua nigra magyar nevet
most a Kis-Kárpátokban eredő s Récsétől kezdve az érsekujvári Dunával
északon nagyjából párhuzamosan haladó Feketevíz viseli, mely – mindenütt
Pozsonymegyében haladván – Tallóstól délkeletre ömlik a Dunába. Ez lett
volna tehát Valamir országának északi határa, míg a délkeletit a talán a
Rábával egynek vehető Skarniunga képezte úgy, hogy a keleti gótoknak ez
a töredéke a Duna mindkét oldalán lakott volna. Ez inkább csak ötlet. De
ha megáll, a Pelsois valóban a Balaton, mely esetben Vidimir valahol a
mai Veszprémmegye nyugati, és Zala északnyugati részén tanyázhatott.
Majd azon töpreng Cziráky, hol van az a Bolia-folyó, mely mellett a
gótok úgy megverték a rájok tört Hunimund és Alarich suáv királyokat,
hogy 10,000 lépés hosszan halottak borították a csatatért, s Thiudimir
és Vidimir tökéletesen megboszúlhatták rajtok testvérök, Valamir
halálát? (54. fej.) Suhm szerint ez a Bolia a Lipótvár közelében fekvő
Bláva, mely Jókő város temploma alatt egy tóból ered; egy darabig határt
von Pozsony és Nyitra vármegyék közt s Nagy-Szombattól délre egyesül a
Dud-Vággal. Tudni kellene azonban, ennek a pataknak nevét nem
alkalmazták-e valaha magára a Dud-Vágra? A Fekete-Vág egyik csermelye, a
Beljenecz, még eléggé fentartotta az ősi Bolia nevet, talán Biela volt
akkor is a Fehér-Vág neve, miből a Boliát elég könnyű volna kimagyarázni
egy régi német krónikás szórontásából.
Mindez csak kikapott példa a sokból. De ha újabban Hunfalvy Pál és
Fröhlich Róbert némi figyelmet szenteltek is Jordanes magyarországi
geographiájának, ennyi is sejtenünk engedi, csupán hazánk történetének
szempontjából is, mennyi még a megfejtetlen kérdés és a kiaknázatlan
anyag a Jordanes művében. Hunfalvy Pál (_Ethn._ 117.) arról vádolja
ugyan, hogy «ő kezdi meg országunkra nézve a meséket és a kritikátlan
ethnographiát, melyek mai napig tetszenek sokaknak.» De maga is azonnal
hozzáteszi, hogy «saját korára s az általa ismert világra nézve Jordanes
becses történelmi és földrajzi forrás». Mindenesetre alkalmas
tanulmányul szolgál mindazoknak, kik egyetemes és hazai magyar
történelmi kutatásainkat egybekötni kivánják.
Hasonlót mondhatni Procopiusról, ki szintén megírta a gótok történetét s
a mellett a vandalokról is szerzett egy munkát.


II. Procopius.
Procopius ([Greek: Prokopios] Προϰόπιος) az 500. év táján, a palesztinai
Caesareában, jómódú római családból született. Gondos neveltetését
valószínűleg Berytus híres jogi iskolájában s Antiochiában befejezvén,
rhetor, vagyis classikus műveltségű ügyvéd lett. 527-ben Justinus
császár őt Belizár mellé nevezte ki [Greek: xumboulos] ξύμβουλος-szá,
jogtanácsossá. Mint ilyen vett részt a nagy magister militum 528–531.
évi perzsa hadjáratában, sőt Afrikába is mint jogtanácsos kisérte őt. A
Sicilia keleti partján levő Kaukanäig baj nélkül jutott a hajóhad, mely
azonban teljesen tájékozatlan volt abban a részben, milyen erővel vannak
a vandalok; hogy tehát kiköthetnek-e, vagy sem. Gabonavásárlás ürűgye
alatt Belizár Procopiust küldte ki, hogy Syracusaeból hírt hozzon. Egy
ottani barátjának Karthágóból csak imént hazatért szolgájától kapott is
híreket a vandalokról, sőt ezt a rabszolgát elvitte magához Belizárhoz
is, ki ezek után bátran kiköthetett Afrikában. Gelimer király
palotájában az asztalon felejtett ebédet már Procopius is segített
elkölteni.
A háború végeztével nem követte Belizárt Siciliába, hanem Afrikában
maradt Salamon helytartóval, míg egy fölkelés következtében
mindkettejöknek Siciliába nem kellett menekülniök. Ekkor, mint [Greek:
hupographeus] ὑπογραφεύς, vagyis mint magántitkár ismét régi főnökéhez
csatlakozott s oldalán maradt a gótok ellen viselt első hadjáratában.
Hogy az éhségtől gyötört Rómán segítsen, keresztül tört a gótok
megszálló hadain, s Nápolyból gabonával, 500 emberrel tért vissza a
városba. Majd midőn Auxinumban már ők ostromolták (II. 23–27.) a
gótokat, ezeknek egy kitörésekor azzal mentette meg a görögöket, hogy
fölelevenítette a régi római szokást, úgy, hogy a lovassági trombitaszót
a támadás, a gyalogságit pedig a visszavonulás jelzésére használta s
ezzel a csapatok mozgását a legnagyobb zajban is érthetően szabályozta.
A gót háborúról görögül írt művében oly megkapóan festi Belizárnak
Konstantinápolyba való bevonultát, a hogy csak szemtanú festheti;
Byzánczban volt 542-ben, a nagy dögvész idején (Persica, II. 22.); de
csak föltevés, hogy ezen két esemény közt 541–2-ben, a perzsa háborúban
is részt vett volna. Történelmi művei ez időn túl őt magát nem
emlegetik; de mivel fölhozza az épületekről írt munkájában, hogy
Justinianus elkészítette a Byzanczot és Selymbriát összekötő falakat,
558 augusztusában még mindenesetre az élők közt volt. Némelyek
azonosítják azzal a Procopiusszal, ki 562-ben Konstantinápoly præfectusa
volt; ezt azonban nem lehet bizonyítani. Életéről általában véve csak
annyit tudunk, a mennyit műveiben önmaga följegyzett; ez pedig a lehető
legkevesebb.
Történeti munkái – első sorban a vandál és gót háború leirásai –
többnyire olyan eseményekről szólnak, mikről mint szem- és fültanú
értesülhetett, et quorum pars fuit, ha nem is épen magna pars. El lehet
képzelni, hogy Belizár környezetében a byzanczi udvarról elég hírt és
pletykát hallhatott. Megbízható mindenütt, hol oly csatákat ír le,
melyekben maga is résztvett; de mindjárt zavaros, mihelyt csak
másodkézből kapja adatait s legzavarosabb, midőn – saját kora
történetének bevezetésében – régibb időkről kell emlékeznie.
Mindez közvetlenné, emlékrajzszerűvé teszi elbeszélését, melynek értékét
azzal is emeli, hogy van érzéke a néprajz iránt. Az események
színhelyét, mint igazi szemtanú, majdnem mint túrista írja le, a kinek
gondja van reá, hogy néprajzi furcsaságokkal, szokások ismertetésével,
népmesékkel és mondákkal fűszerezze beszédét, a mit még csak kritikai
megjegyzésekkel sem zavar. Példaképét, Herodotost abban is követi, hogy
beszédeket ad harczba induló hőseinek ajakára, vagy egész költött
leveleket írat velök. Ezek nagyon jók arra, hogy a vandál vagy a perzsa
király nevében jól odamondogasson saját uralkodójának, Justinianusnak,
azért a kapzsiságért, melyet az országok szerzésében, a pénz gyűjtésében
tanúsított.
Történeti művei ([Greek: Historiae] Ἱστορίαι) nyolcz könyvben három
főrészre oszlanak.
1. _A perzsa háborúk_ történetét két könyvben az 545-ben kötött
fegyverszünetig beszéli el, de még említi Theodora császárné halálát
(548. jun. 12.).
2. _A vandál és mór_ háborúk történetét két könyvben 395–530-ig csak
vázlatosan állítja össze, az utolsó három évről ellenben (533–5) bőven
szól, míg az 536–548. év eseményeit ismét elnagyolja, eddigi szinte
érdekfeszítő előadása helyett krónikás följegyzésekkel érvén be.
3. _A gót háború_ történetének csupán első két fejezetében állítja össze
a 474–534-ig terjedő eseményeket, míg négy könyvben szól az 534–552-ig
tartott hadjáratról.
Művének hét első könyvét már 550–1-ben kiadta és csak 554 után
egészítette ki a nyolczadikkal. Azonban nem érte be azzal, hogy csupán a
csatatéren tüntesse föl császárát. _Ktismatá_jában, az épületekről 558
táján befejezett munkájában, melyet rendesen _De aedificiis Justiniani_
czímmel szokás idézni, egy könyvben ismerteti a császárnak Byzáncban s
ötben a tartományokban emelt épületeit; amabban a templomokat és
palotákat, emezekben többnyire a várakat és falakat. Itt azonban nem
tartja meg többé imént még híven megőrzött történetirói függetlenségét,
hanem agyba-főbe dicséri a császárt, ki, mint kora legjelesebb íróját,
egyenesen megbízta e mű szerzésével. Az igaz, hogy épen ez a
parancsszóra csinált műve a leggyengébb.
Hízelgése annál feltünőbb, mert _Anekdota_, vagy _Arcana historia_
czímmel csak halála után közzétett munkájában kiméletlenűl neki rontott
ugyanannak a Justinianusnak és feleségének, Theodorának, sőt dicsőített
hadvezérének, Belizárnak is. Azzal mentegeti ugyan magát, hogy fejével
játszott volna, ha már az udvarban megírja ezeket, a főkép a két
asszonyt rajzolgató apró történeteket, midőn még saját atyjafiaiban sem
bízhatott; de elég szigorú kritikát mond önmagáról azzal, hogy
félelmében nagy történeti munkáiban is mellőzött olyasmiket, a mik
jobban megmagyarázták volna a dolgok valódi állását, s hogy ezeket csak
most, pótlásképen mondja el. Kicsúfolja Belizárnak a hozzá méltatlan
Antoniához való vak szeretetét s azután 26 fejezetben gyűjt össze
mindent, a mi csak rossz színben tüntetheti föl a császári párt.
Igazságtalanságait a túlzások okozzák, de e túlzásokban is sok az
igazság; a milyen pl., hogy a császárnak külsőképen fényes uralma mégis
az alattvalók nyomorúságát okozta. S a történet sem hagyhatja figyelmen
kivül, mint az uralma végén Justinianus ellen föllobbant gyűlölet jelét.
Suetonius császár adomái ehhez képest merő nyájaskodások; épen azért
csak nagy titokban olvasgatták. (Nyomtatásban először 1623-ban jelent
meg.)
Procopius még valóban közel áll az ókor történetiróihoz. Műveiből
egyenesen ki lehet mutatni azt a hatást, a mit reá Herodotos, Polybius s
a vele legrokonabb Ammianus Marcellinus gyakorolt. Ezzel az utóbbival
különben is sok tekintetben össze lehet őt hasonlítani. Az előadás
egységes voltában alig. A _Persica_, _Vandalica_ s a _Gothica_ majdnem
egyszerre kezdi s végzi az események elbeszélését. A három nagy
csoportban saját műveire egyszer-másszor hivatkozik ugyan a szerző,
egészben véve azonban egymástól függetlenűl tárgyal, úgy, hogy ezekből a
külön értekezésekből nem domborodhatik ki sem Belizárnak, sem
Justinianusnak egész egyénisége. Utóbb azért tartotta maga is
szükségesnek, hogy – a legalább a VIII. könyvben – synchronistikát
adjon. Mindenütt gyengén, mesésen induló előadása egyre erősödik, mind
megbízhatóbb; akárhány részletére kisütötték ugyan a tévedést, de még
ekkor is el kellett ösmerni, hogy az eseményekről tiszta képet alkot.
Emlékezetének frissesége szinte kétségtelenné teszi, hogy a
feldolgozásnál saját naplóit használta. Ő maga, mint jogász, talán nem
sokat értett katonai dolgokhoz; de úgy látszik, hogy mikor Belizár, vagy
valamely alvezére jelenlétében meg-megbeszéltek egy-egy imént kivívott
csatát, naplójába azonnal följegyezte a hallottakat; talán ennek
köszönhetni, hogy a _Gothicá_ban egyebek közt oly remekül írta le Nápoly
536. évi ostromát (I. könyv, 8–10. fej). Ranke szerint «egy vakmerő
strategémát ritkán rajzoltak olyan jól, mint ezt Procopius rajzolta;
elbeszélése valóságos kis mesterműve a poliorketikának, a várostromlás
művészetének; mutatja, mindenről mily pontosan értesült a szerző, kinek
a mellett megvan az az érdeme, hogy az általános nagy szempontokról
sohasem feledkezett meg». Teljesen közvetlen Róma védelmének leirásában
is (_Gothica_, I. 16–29. s folytatva II. 1–6.) De szinte önmagát múlja
felül Ravenna ostromának elbeszélésében. (U. o. II. 28–30.) Belizár
miért veti meg a neki fölajánlott gót koronát, hogy azt a gót királylyal
együtt akkor vigye Justinianus elé, mikor ez épen győzelmei közől híja
őt vissza, igazán csak innen ismerjük meg. Ranke szerint «Procopius
minden idők hálájára méltó, hogy az indítóokokat úgy megérteti. A régi
és új idők egykorú eseményeinek történetirói közt Cæsareai Procopius az
első sorban áll».
De nemcsak a hadiesemények rajzolásához ért; Thukydidesre emlékeztet az
az eleven kép, melyet (_Persica_, II. 22.) a konstantinápolyi
dögvészről, vagy a Rómába szorult görögök inségéről (_Gothica_, III.
16–17.) fest.
Általában véve «az utókor szerencsésnek tarthatja magát, hogy e
korszaknak annyira fontos eredményeiről oly jól értesült, oly pártatlan,
s a nyelv és találó előadás tekintetében oly kitünő szerzőtől, a kinek
szemei nyitva voltak a római birodalommal harczoló népek sajátságai
iránt is, egész terjedelmökben, úgy használhat egy munkát, a mint azt
maga a szerző kiadta. Csak egy tekintetben nem elégíti ki
várakozásunkat; könnyedén siklik el Konstantinápoly belső állapotai
fölött, még akkor is, ha azok a hadvezért, kinek művét ajánlotta, igen
közelről érintették.»
A felületes keresztyént megragadta az ókor hatalmas Rómájának eszméje;
Bonifatiust és Aëtiust az utolsó rómaiaknak nevezi ugyan, de Belizárban
s az ő és Justinianus alkotásaiban is a római állameszmét ünnepli azzal
a barbársággal szemben, melyről írnia kell. A barbársággal nem
egyezkedni, hanem harczolni kiván s azért kedvvel ír az őket
megsemmisítő háborúkról; haraggal arról, ha Justinianus egyszer-másszor
pénzen vásárol tőlük békét. Hiszen velök szemben a czél mindig
szentesíti az eszközöket! A felekezetiséget, a vallásos
szőrszálhasogatást már csak azért is gyűlöli, mert még jobban megosztja
az államot, melynek pedig egységesnek kell lennie. A politikában, mely
ez egységet ápolja, nem keresett következetességet s irodalmi művei
tanusítják, hogy elég jellemtelen politikus volt ő maga is. Az a férfiú,
ki a perzsa, vandal és gót háborúk története megírásában pártatlan, a
_Ktismatá_ban alázatos és hizelgő udvari ember, az Anekdotákban pedig
kiméletlenűl antidynastikus! De hát Justinianus uralkodása nem is volt a
politikai jellemek melegágya. Csak így magyarázható meg, hogy Procopius,
ki egyidőben írta _Ktismatá_ját és _Anekdotá_it, gondosan ügyel arra,
hogy a milyen sorrendben dicsérte meg amott a császárt, épen olyan
sorrendben rántsa le emitt s így önmagát czáfolgassa. De csak zsebében
mutathatott fügét a császárnak; a dicséret szélesebb körben terjedt el,
mint a gyalázás.
Irányzatos műveit túlélik oly sok történetírói tulajdonsággal
megalkotott históriái, melyekben két hatalmas barbár népnek, a vandálnak
és gótnak bukását mintaszerűen írta meg.
Művének folytatói közül különösen _Agathias_ érdemel említést, ki a
_Gothicá_hoz 552–4-ről még öt könyvet függesztett. Agathias a kis-ázsiai
Myrinában 536 táján született; tanulmányait Alexandriában végezte s
554-ben, még nagyon is fiatalon, Konstantinápolyban mint ügyvéd
telepedett meg, majd a császári bureauk actái közé temetkezve kesergett
azon, hogy életét nem szentelheti teljesen classikusainak s különösen
történelmi tanulmányainak, melyekhez verselgetései után fordult.
Procopius folytatásához Justinianus halálával azonnal gyűjteni kezdett
ugyan, de csak 577 táján fogott az íráshoz; és midőn hét esztendő
történetét elbeszélte, 582-ben a halál akadályozta meg a folytatásban.
Igazságra törekedett s egészben véve megbízható történetíró; eléggé
dagályos irálya miatt azonban valami nagy kedveltségre soha sem tehetett
szert. S a Procopius _Gothicá_járól Agathias könyvére való áttérés
mindenesetre némi zökkenéssel jár a miatt is, mert jóval
jelentéktelenebb állásában, Agathias csak távolabbról szemlélte az
eseményeket s így nincs is meg benne Procopius közvetlensége. Azt a
negyedszázadot azonban, melyről ők ketten szólnak s mely épen a római
államiság renaissance-vajudásainak tanulságos kora, elbeszéléseik
alapján ismeri a világ. Azért, ha bennök jóval kevesebb is a hazánkban
lakott népekre vonatkozó adat, teljes mértékben figyelmet érdemelnek
nálunk is.


III. Toursi Gergely.
Egy gót s egy görög történetíró után egy olyan rómaival ösmerkedünk meg,
ki megírta a hazájába, Galliába betolakodott frankok történetét.
Chlodvig hazátlan törzse hatvan év alatt miként lett olyan nagygyá, hogy
hatalma az Atlanti-oceántól egészen Pannonia határáig terjedett, sőt
hogy már Konstantinápolyt magát is fenyegette, a nép izmosodásának ezt a
tanulságos történetét Toursi Gergely adja elénk.
Georgius Florentinus, írói nevén Georgius Turonensis 538-ban vagy
539-ben, a napot azonban tudjuk, november 30-án Clermontban született,
olyan családból, mely 12 püspököt adott Toursnak; ő volt a
tizenharmadik, holott az egyházmegyét kezdettől fogva odáig csak 18
főpap kormányozta. A frankokon Austrasiában s így az Auvergneben is,
melynek Clermont volt a fővárosa, akkor Theudebert uralkodott,
Theuderich fia. Mikor azután Theudebert fiával, Theodobálddal 555-ben
kihalt a merovingiak austrasiai vonala, a törvényes örökösnek, I.
Chlotharnak fia, Chramm, föllázadt s Clermontból három álló esztendőn át
daczolt édes apjával, ki azonban ekkor földönfutóvá tette őt. E
polgárháború rémes jelenetei alatt növekedett Georgius Florentinus, ki
egymásután vesztette el atyját, majd nagybátyját és nevelőbátyját, a
szent életű Gallus toursi püspököt; anyja pedig Burgundba költözött, míg
ő maga családjának ősi városában tanulta a papi tudományokat.
Heves láztól gyötörve, 563-ban elvánszorgott Toursba, szent Márton
sírjához, hogy az ő közbenjárására szabaduljon bajától. Betegségéből
felépült, jámborságával pedig annyira megnyerte a toursiak jóindulatát,
hogy tíz év mulva szent Radegundnak óhajtására is, őt választották,
Aegidius rheimsi püspök fel is szentelte az ifjú rómait püspökükké.
Fortunatus, teljes nevén Venantius Honorius Clemantianus Fortunatus,
korának legdivatosabb galliai poétája, sietett is megverselni ifjú
barátját:
«Boldog nép örvendj, betelék szívednek a vágya:
Itt van püspököd és áldoz az Isten előtt.
Örvendezzen az ifjúság, valamint elesett agg,
Mindenik örvendjen, – mindenik áldva leszen.
Jő a hivők, a szegények, a városi nép igaz atyja;
S minthogy pásztora jön, kedvre derüljön a nyáj.
Mert mire hő vágygyal s epekedve tekints a község:
Megjelenék már ő; és örül a szem, a szív.
Püspöki méltóságra hivatva, legelteti Gergely
Menybeli atyjának városi hű juhait.
Isteni szolgálatra Egyed keze kente föl őt, hogy
Népvezető legyen; és tiszteli őt Radegund.
Örvend őneki Sigbert is, valamint Brunihilda,
Mert a királytól nyert tiszteletet s jogokat.»
Gergely, a hogy mint püspök nevezte magát, megbecsülte a költő
jóindulatát. A Vienne mellett mezei jószágot ajándékozott neki s kora
legfölkapottabb költőjével szoros barátságba lépett, mi irodalmi és
tudományos munkásságára sem volt hatástalan.
Huszonegy éven át nehéz körülmények közt volt Tours püspöke. 557-ben pl.
leégtek összes templomai s ezek közöl a székesegyházat, melyben
pannoniai sz. Márton is nyugodott, csak 590-ben állíthatta vissza régi
épségébe. Tours és Poitiers birtoka miatt és személyes gyűlöletből egyre
tartott Brunhilda és Fredegunda, Sigbert és Chilperich versengése s
Gergely, ki Sigbertnek és Brunhildának köszönhette püspökségét, gyakran
igen kényes helyzetbe jutott. Mivel azonban még Fredegundára is hatni
tudott, ellenségei bevádolták Chilperich előtt, hogy feleségével,
Fredegundával könnyelmű életet folytatott, úgy, hogy a vád alól 580-ban
a braini zsinat előtt esküvel kellett tisztáznia magát. Ez idő óta
nagyobb tekintetben részesítette őt Chilperich, majd – ennek 584-ben
történt meggyilkoltatása után – Gunthramm király; igazi befolyása
azonban akkor kezdődött, midőn 585-ben Gunthramm visszaadta Tourst más
városokkal együtt Sigbert fiának, Childebertnek. 594 nov. 17-ikén
valamennyi Merovingtól becsülve hunyt el.
Előkelő állásában, nagy összeköttetéseinél fogva kiváló figyelmet
érdemel szinte lázasnak mondható irodalmi munkássága. Tíz könyvben írta
meg a frankok történetét, hét könyvet írt a csodákról, a négy elsőben
csakis szent Márton csodatételeivel foglalkozván; e művének mintegy
kiegészítője huszonhárom egyházatya életéről szóló könyve; egy könyvben
értekezett a zsoltárokról, egy másikban az istentisztelet változó
idejéről; bevezetéssel látta el Sidonius Apollinarisnak miséit s latinra
fordította a hétalvónak legendáját.
Mindezekben sok a közvetlenség. Szent Márton csodatételeinek három
utolsó könyvében pl. a saját püspökségének idejében (573–594.)
tapasztalt csodákat örökítette meg s ezekben mélységes pillantást enged
vetnünk a középkor kezdetének szellemébe. Főmunkáját, _A frankok
történetét_, úgy látszik, 575-ben körülbelül a _Csodák könyvé_-vel
egyidőben kezdte írni s 592 elejéig folytatta;[2] a négy utolsó könyvet
azonban, mely még ki nem forrott eseményekkel foglalkozott, sokáig nem
akarta nyilvánosságra juttatni.
«Mivel – úgymond történetének előszavában – a széptudományok müvelését
Gallia városaiban elhanyagolják, sőt csaknem egészen is megszűnt az, nem
akadt tudós, ki eléggé értene a beszédhez, hogy prózában vagy versekben
írja meg mindazt, a mi köztünk történt. Pedig sok történt, jó és rosz
egyaránt; dühöngtek az istentelenek vad csapatai, nagy volt a királyok
haragja, a téves hitüek megtámadták a templomokat s az igazhivőktől
védve, sokban föllángolt, nem kevesekben azonban meghidegült a
Krisztusban való hit; a szent helyeket a jámborok gazdagon ékesítették,
az istentelenek pedig kirabolták. Némelyek gyakran fölpanaszolták azt a
hiányt, mondván: «Jaj, milyenek a mi napjaink, hogy megszűnt a
tudományok ápolása és senki sincs a nép közt, a ki papirosra tenné, a mi
a mi időnkben történt!» Midőn szüntelenűl hallanék ilyesmit s más
efféléket, hogy gond legyen a múltra, s az utódok tudomására jusson, meg
nem állhattam, hogy én magam ne hozzam nyilvánosságra a gonoszoknak
nyomorúságait s a derekaknak élete folyását, ha ezt csak keresetlen és
művészietlen beszédben tehetém is. Különösen az bátorított erre, hogy –
a mint a mieinknél gyakran csodálkozva tapasztaltam – csak kevesen értik
az iskolázott írókat, de sokan megértik az egyszerű ember szavát.»
Mindamellett azonban, hogy eredetileg csak saját korának történetét
akarta megírni, saját igazhitűségének kijelentése s a kath. hitvallás
főbb tételeinek ismétlése után, az első könyv 48 fejezetében a világ
teremtésen, Ádámon és Éván kezdi a dolgot és szent Márton haláláig (412
ig), saját számítása szerint összesen 5596 év eseményeit beszéli el. Már
a 18. fejezetben szól ugyan Lyon alapíttatásáról, de összefüggőbben csak
a 30-ikban kezd beszélni hazájáról, midőn Decius idejében hét püspök
érkezett oda a keresztyén hit hirdetésére, kik Bourgesban építették az
első templomot. Röviden emlékezik a legrégibb galliai vértanúkról, az
auvergnei püspökökről s végül szent Mártonról, Pannonia szülöttéről,