A keresztúton - 8

melletti német csapszék külön szobájában ültünk és amint ábrándos
költőkhöz akkoriban illett, égő puncsot ittunk. Mikor haza akartam
menni, – az év utolsóelőtti estéje volt és havazott – a
Szentháromság-templom pupos karnagya, régi barátom, meghúzta hétgalléros
köpönyegemet, szájára tette az ujját és magával vitt a székesegyházba. A
templom sötét volt, csak az orgona előtt lobogott két gyertya. Valaki
játszott s amint szemem megszokta a sötétséget, egyszerre megösmertem a
legnagyobb magyar zenész fehér oroszlán-sörényét és haragosan fölhúzott
paraszt-vállát. Lent pedig, a láthatatlan padsorok közt, a piros és
szürke kőkockákon néha megkoppant egy unatkozó bársonycipellő sarka.
Éreztem, tudtam, hogy ő volt, senki más nem lehetett, csak Tatjána és az
orgona zúgott, lélekzete fölkavarta a tömjénszagot, soha így nem
hallottam játszani, majd valaki hirtelen elfújta a két gyertyát és az
örökmécses piros szeme nyugtalanul nézett ránk. Azután egy fáradt hang a
karzaton így szólt: „eh bien!“ a falépcsőn nehézkes, öreg lépések
recsegtek és az ősz mestert egy feketekabátos, sápadt idegen óvatosan
kísérte ki a hóba süppedt fiákkerhez. „Nem, nem, Jerôme – szólt a nagy
zenész, óvatosan kapva levegő után – hagyj még játszanom“. De a
titokzatos, sárga Jerôme kinyitotta a fiákker ajtaját és maga elé
bocsájtotta a mestert, mint Canova halál-angyala a fáradt vándort.
És így mind, mind eltüntek Tatjána kóbor lovagjai, öregek, fiatalok,
gazdagok, szegények, arany katonák és fekete papok, vidám lovagok és
szomorú költők, ki hajón, ki gőzösön, ki hat lovon, ki fekete kendőben,
és ő tovább sétált a diszüket hullató platánok alatt, karcsú lába
könnyen érintette a sírhalmokat és szürke szeme csodálkozva nézett a
semmiségbe. Törékeny alakját még a tavaszi szellő is megborzongatta és
szája, amely oly finom volt, mintha másképp, mint franciául nem lehetett
volna vele beszélni, csendesen görbült le, amint a szobalánya nap-nap
után tálcán hozta be a gyászjelentéseket.
– Miért én, miért éppen én? – mormolta maga elé, és lekuporodott a
kandallóhoz és a tűzben kereste eltávozott lovagjai árnyékát.
Azután lassan öregedni kezdett ő is. Már nyáron is prémes kabátban járt
és séta közben gyakran leült egy-egy útszéli padra és elbeszélgetett a
játszó gyerekekkel. Egy télen meghült és hat hónapig Afrikában kellett
élnie. Mikor visszajött, olyan karcsú és szép volt, mint tizenhat éves
korában, de homlokán a téli reggelek szomorú határozottsága ült. Akkor
képzeletben fölkereste még egyszer a helyeket, ahol lovagjai
megpihentek: a vadszőllős, öreg temetőket, a kőemlékes katonai
sírhelyeket, a barátságos arcú tengert, a gyepes várárkokat, és
bocsánatot kért udvarlóitól a gonoszságáért és a szomorúságért, amelyet
nekik okozott. De a lovagok nem haragudtak, udvariasan keltek föl a
sírból és megpengetvén sarkantyújukat, megsuhogtatva selyem talárjaikat,
halk lélekzetü franciasággal így szóltak:
– Ej, hová gondol, Tatjána! Ön a legjobb, a legtisztább nő a világon és
ha még egyszer élünk, még egyszer önt fogjuk imádni.
Mikor így mindenki megbocsájtott neki, ő is megbocsájtott mindenkinek,
aki ellene vétkezett: a sorsnak, amely nőnek teremtette és nem
virágregének vagy napkeleti madárnak, az asszonyoknak, akik gyűlölték és
a tükrének, amely szigorúan tárta eléje nap-nap után az öregségét. Egy
reggelen a komornája halva találta a karosszékben, a tükör vert
ezüstkerete tele volt tüzdelve virágokkal és az öltöző-asztalka peremén
lovag Gluck egy elfeledett dala hevert.
Ha ma élne, sokan elátkoznák és a férfiak, akiknek javarésze azóta
megokosodott, messze elkerülné. De én húszéves voltam, mikor először
megláttam és sokszor elszomorodtam, miért csak zenésznek öltözve
bámulhattam meg, miért csupán az utca másik végéről volt szabad
kísérnem, miért nem ösmerkedhettem meg vele sohasem? Ej, milyen szép
lett volna, ha én is a ködös, kemény fűves Kaukázusba lovagolhattam
volna miatta, vagy ha a sápadt Jerôme engem is a fiákkerajtóhoz kísért
volna, mialatt fekete ajka halkan így szól:
– Itt az idő, uram és a viszontlátásra odaát!